A Délvidék megszállása

 

 

         1940 nyarán Hitler hatalma tetőpontján állt. Egyedül Nagy-Britannia harcolt még ellene, ahol Churchill háborús koalíciós kormánya elutasított mindenféle békekötési kísérletet. Az angliai légi háborúban a német légierő jelentékeny veszteségeket szenvedett, és így a partraszállás és a szigetország szárazföldi csapatokkal való elfoglalása is lehetetlennek bizonyult. A kontinensen Hitler egy biztonsági egyezmény megkötését tervezte, amibe a Szovjetuniót is számításba vette. A háromhatalmi egyezményt 1940. szeptember 27-én kötötték meg és a Szovjetunió várt csatlakozása elmaradt.[1] Ez utóbbi magatartása egyre inkább tartózkodóbbá vált, különösen Roosevelt újbóli novemberi elnökválasztási győzelme után, amelyhez amerikai és svéd vélemények[2] szerint jelentősen, ha nem döntően hozzájárult a háromhatalmi egyezmény megkötése,[3] és amely az izolacionizmus híveinek a vereségét jelentette. Molotov novemberi berlini látogatása után bizonyossá vált, hogy a két "szocialista" ország érdekellentétei előbb-utóbb fegyveres konfliktust eredményeznek.[4] Ezért délkelet-európai pozícióik megerősítése különösen fontossá vált a balkáni térségben.

         A nemzetközi helyzet ilyetén való alakulása folytán Magyarország cselekvési szabadsága erősen leszűkült. Mint Németország szomszédja, és körülvéve az ellenséges Romániával és Szlovákiával, ahol már német csapatok állomásoztak, nem volt sok lehetősége egy olyan önálló politika folytatására, amit a Foreign Office elvárt. Ezért engedélyezte a német "tancsapatok" Romániába való átvonulását, valamint ezért csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. A Szovjetunióval való együttműködés pedig - függetlenül a magyar vezetés antibolsevista beállítottságától - egy teljességgel felelőtlen útnak bizonyult volna. Ki lehetett akkor biztos a Szovjetunió nagyhatalmi szándékaiban, amikor az éppen befejezte a breszt-litovszki békében elvesztett nagyrészt idegen nemzetiségű területeinek visszafoglalását és ekkor éppen a balkáni befolyásának kiterjesztése érdekében követett el mindent?

         Teleki Pál angolszász irányú politikáját is egyre több vereség érte az egyre kétértelműbb brit álláspont miatt. Míg a londoni Csehszlovák Nemzeti Bizottság ideiglenes csehszlovák kormányként való elismerésekor a Foreign Office többször is megerősítette,[5] hogy ez nem vonatkozott területi kérdésekre, a második bécsi döntést a brit kormány már nem ismerte el azzal az átlátszó és a tényeknek nem megfelelő indoklással, hogy azt rákényszerítették arra a Romániára, amely maga kérte ezt. Október közepén a német tancsapatok átengedésekor már keményebben fogalmaztak, mint Svédország esetében, amely a háború majdnem teljes időtartama alatt megengedte a német csapatok tranzitforgalmát Norvégia és Németország között. (Svédország később 1941 júniusában átengedte a Szovjetunió ellen bevetendő Engelbrecht hadosztályt is, anélkül, hogy ellenséges országként kezelték volna.) Erről jelent Barcza: "Svédországon át haladó csapatok esete annak idején itt csak diplomáciai tiltakozásra adott alkalmat és kommentároktól tartózkodtak. Most rólunk csak azt állapították meg, hogy teljesen Berlin befolyása alatt állunk és az magyarázza átszállítást."[6] Ez a megnyilvánulás összefüggésben állt az előző jelentésben közölt megváltozott állásponttal: "szembeszökő eddigi rokonszenv határozott csökkenése".[7] Mindamellett október 31-én még csak szóbeli tiltakozást adott át O'Malley budapesti brit követ.[8]

         Ezt a brit tiltakozást némileg jogosulatlannak tartották Budapesten. Azt hangsúlyozták, hogy Magyarországnak egyrészt nem volt módjában megakadályozni a németek átvonulását, másrészt sem Magyarország, sem Románia nem volt hadviselő fél, így a magyar kormány semmiféle jogsértést nem követett el. Nem utolsó sorban ez pedig Nagy-Britannia korábbi védencének, Romániának a saját kérésére történt, ami érthetőleg csalódást okozott Londonban, de erről igazán nem tehetett a magyar kormány. Knut Thyberg, a korábbi belgrádi, most ankarai svéd követet is foglalkoztatta a német csapatok romániai jelenléte, és ezért jelentéséhez csatolta a félhivatalos "Ulus" újság vezércikkének a fordítását, ami a sajátos brit beállítással szemben a magyar kormány véleményét támasztotta alá: "Az bizonyára nem ismeretes, mennyire helyesek a publikált adatok, de azzal a véleménnyel mégis egyetérthetünk, hogy Franciaország összeomlása Károly [román] királyt súlyos pánikhangulatba ejtette. Annak a szerencsétlenségnek, ami a sajnálatra méltó Romániát sújtotta, az eredete biztosan ebben a pánikhangulatban található. Amint Franciaország megkötötte a fegyverszünetet, Károly király állítólag azonnal megpróbált csatlakozni a tengelyhez. A Szovjetunió, amelyet ez erősen nyugtalanított, elhatározta, hogy azonnal rendezi a besszarábiai kérdést. Ezután az események gyors egymásutánban következtek: Magyarország és Bulgária, akik beleegyeztek abba, hogy a követeléseiket elhalasszák a háború végéig, nyomást kezdtek gyakorolni Romániára. Károly király Hitlerhez intézett levelében a német könyörületességhez apellált. De ez a kérelem nem tudta megmenteni országát a felosztástól. Így, amikor Károly a szakadékba zuhant, olyan mélyre látszott esni, hogy kiútként az ország német megszállásától sem riadt vissza. Ezen árulás ellenére sem sikerült neki megmenteni koronáját és a trónját. A Vasgárda által rendezett zajos tüntetések láttán, amely a németek bizalmát élvezte, a király végül elhagyta a országot. Az igazság tehát olybá tűnik, hogy Antonescu hívta be a német fegyveres erőt, de hogy ezt az intézkedést korábban Károly készítette elő. A Német Hírügynökségi Iroda éppúgy azt állítja, hogy a csapatok a román kormány részéről történt meghívás alkalmából érkeztek Romániába."[9]

         Ez az enyhének minősíthető lépés nyilvánvalóan összefüggésben állt a brit kormány tehetetlenségével is, amelyről Björn Prytz londoni svéd követ számolt be: "A Romániába való [német] behatolást, amely részben puccsszerű külsőségek között, az országon belüli náci szimpatizáns csoportok segítségével történt meg, Angliának semmiféle lehetősége nem volt hogy megakadályozza. Amikor a megszállást román ellenállás nélkül hajtották végre, a brit-török garanciát nem kellett teljesíteni. Mindamellett Nagy-Britannia megengedte a bukaresti követének, éppúgy mint a budapestinek is, hogy ottmaradjon, mivel úgy vélik, hogy egy nyílt szakítás kevésbé célszerű  - Londonnak gyakran volt alkalma hiányolni egy tudósítót Vichy-ben."[10]

         Barcza jelentése szerint mérsékelt volt az angol sajtó reagálása a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás idején is: "Általában nem ellenségesek; konstatálják, hogy lépés adott helyzeten alig változtat, mert csak nyílt elismerése földrajzi helyzetből eredő kényszerűségnek, amelyben nyomás folytán fokozottan fel kellett adnunk külpolitikai függetlenségünket."[11] (Lásd Undén korábbi hasonló véleményét a geopolitikai helyzet kényszeréről.[12]) A legjobban a Times megjegyzése összegezi Magyarország kényszerpályáját: "behódolás oka, hogy Közép-Európában nem volt megfelelő angol egyensúly".[13]

         A háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás hivatalos brit megítélését a külügyminisztériumi vezértitkár [külügyminiszter-helyettes], Cadogan közölte Barczával. Sajnálatosnak tartotta, hogy Magyarország most már formálisan is olyan államok mellett kötötte le magát, amelyeknek két vezető tényezője Angliával háborúban állt. "Ő és angol kormánykörök azonban belátják, hogy különféle indokok hatása alatt egyebet nem tehettünk. Elismeri, hogy az Európában jelenleg fennálló erőviszonyok, földrajzi fekvésünk és területi követeléseink, amelyek elvi jogosságát sohasem tagadta, olyan helyzetbe hoztak, hogy oda jutottunk, ahol most vagyunk."[14] Ez azt mutatta, hogy a brit álláspont még mindig megértő volt, és ugyanakkor fontosnak tartotta a diplomáciai viszony zavartalan folytatását.

         A meglepő fordulat Benesnek a "Times"-ban megjelent nyilatkozata kapcsán következett be. Ebben Benes idézte a brit kormány hozzá intézett november 11-i jegyzékét, amely kimondta, hogy Nagy-Britannia nem ismeri el tovább a müncheni egyezményt és ezért nincs elkötelezve egyetlen határhoz sem Közép-Európában. Cadogan a magyar követ, Barcza kérdésére elmondta: "Benesnek világosan meg lett mondva, hogy ez az elismerés csakis Csehszlovákia szuverenitására, nem pedig annak területére, azaz jövőbeni határaira szól. ...Ami a müncheni megegyezést illeti, ...azt maga Hitler szegte meg, így az angol kormányra nézve az már nem mérvadó." Nagyon figyelemre méltó Cadogan Benesről adott kétértelmű nyilatkozata: "Benes ...ugyan nem hazudott, de nem is mondott teljesen igazat abban a nyilatkozatában, ...hanem bizonyos olyan dolgokat insinuált, melyek nem felelnek meg teljesen a tényeknek." Barcza észrevette ezt a csúsztatást és természetesen közölte: "az már jogilag is absurdum volna, hogy Anglia a háború előtt létrejött és pedig az ő közreműködésével is létrejött magyar-szlovák határokat el ne ismerje."[15]

         A kérdést azonban eldöntötte az eddigi hadügyminiszter és korábbi külügyminiszter Eden újból külügyminiszterré való kinevezése 1940. december 22-én. Barcza így jellemzi: "Magyarország, azaz annak politikája Mr. Eden előtt sohasem volt rokonszenves. Nem volt rosszakarónk, de pártfogónk sem."[16] Személyében nyíltan színre léptek azok a magyarellenes erők, az ún. "intranzigens" tényezők, amelyek eddig a háttérben működtek. Cadogan a magyar követ december 18-án feltett, az első bécsi döntés elismerésére vonatkozó kérdésére december 28-án adott válaszában nyíltan letagadta a brit kormány közreműködését az első bécsi döntés létrejöttében: "[A függelékben kimondottakat] más valamivel helyettesítették - amihez Őfelsége kormánya nem adta a beleegyezését, és amelynek erre vonatkozóan a véleményét sem kérték ki -, és pedig a bécsi szerződéssel, ami csak a német, olasz, magyar, csehszlovák kormányt illette, és ami eltávolodást jelent a müncheni szerződéstől. Erre vonatkozóan Őfelsége kormányát semmilyen felelősség nem terheli." Azaz "a bécsi döntés nem a müncheni megállapodás eredménye volt, hanem attól eltért és így nem kötelező Őfelsége kormányára nézve."[17] Tehát Cadogan szerint, aki Eden utasítása nélkül nem tehetett meg egy ilyen horderejű lépést, a brit kormány nem értesítette 1938. október 26-án Csehszlovákiát (valamint Párizst és Rómát) arról, hogy beleegyezett a német-olasz döntőbíráskodásba. Ez azonban nem felelt meg a tényeknek, és nehezen feltételezhető Cadogan-ról, aki már akkor is a külügyminiszter állandó helyettese volt, és aki Barcza jellemzése szerint a tartózkodó és óvatos angol diplomata típusa volt,[18] hogy ő csak úgy "elfeledkezett" volna ilyen lényeges jegyzékekről.[19] Ez azt jelentette Magyarország számára, hogy a brit kormány megváltoztatta korábbi álláspontját, és immár nem ismerte el az első bécsi döntés érvényességét. Tette mindezt egy korántsem diplomatikus módon, hanem tények tudatos elferdítésével, meghamisításával! Ezt a nyílt pálfordulást Macartney - angol történész létére - diplomatikusan egy nagy adag brit képmutatásnak minősíti.[20] Ekkor vált nyilvánvalóvá Csáky tévedése, hogy nem kért írásbeli megerősítést a brit kormánytól a döntés elismerésére vonatkozólag.[21] Az Eden felelősségére való bizonyíték épp abban a tényben rejlik, hogy ő pontosan a kérdés feltevése, azaz december 18. és ennek megválaszolása, azaz december 28. között eltelt időszakban, pontosabban december 22-én vette át a külügyminiszteri tárcát. Tehát csakis az ő befolyása, netalán utasítása következtében váltott köpönyeget a brit külpolitikai vezetés. Ezért erősen vitatható Bán D. András azon megállapítása, miszerint: "Az ellenszenv kölcsönös volt: Eden sem kedvelte Magyarországot. De a brit külpolitika megváltozása Magyarország irányában a legkevésbé köthető Eden külügyminiszterré történt kinevezéséhez. A Magyarországgal kapcsolatos döntések általában alsóbb szinten születtek, s ha az angol külügyminiszter antipátiáját nem is mellőzhetjük teljesen, túlzott jelentőséget sem szabad tulajdonítani neki."[22] Ezen értékelés helyesbítése érdekében csak remélni lehet, hogy a brit titkossági rendeletek lejártával részletesen kutatható lesz Eden valódi szerepe a brit-magyar kapcsolatok alakulása tárgyában.

         Az egész históriában az a legmeglepőbb körülmény, hogy Barcza nem értesítette erről a Magyarország számára nagyon lényeges kérdésről saját feletteseit, azaz a magyar kormányt, amelynek így tudomása sem volt a bekövetkezett brit pálfordulásról. Cadogan levelére válaszolva Barcza így fogalmaz: "...hangsúlyozva, hogy csupán a saját személyes véleményemet közlöm, hogy erre semmilyen utasítást nem kaptam és hogy nem értesítettem a kormányomat erről a megbeszélésről, amit én egy teljesen magán és baráti véleménycserének tekintek."[23] Ez az illojalitás felveti Barcza felelősségének a kérdését, függetlenül az indokaitól. Mindamellett az említett levelében Barcza a hivatalos brit állásfoglalásokkal maga cáfolta meg, hogy a nemzetközi jog szerint nem indokolható ez a tényeknek nem megfelelő új brit felfogás.[24]

         Ebben a helyzetben 1940 őszén Magyarország a teljes bekerítés elkerülésére az egyetlen még viszonylag független szomszédjával, a Jugoszláviával való megegyezés lehetőségét kereste. Ez egyben felvillantotta a délvidék magyarlakta területeinek a revízióját is, amiről természetesen Magyarország nem mondott le. Hiszen Undén még 1940 nyarán beszámolt a Budapesten keringő hírekről: "helyenként azt állítják, hogy a bledi konferencián Jugoszlávia bizonyos fenntartásokkal késznek nyilvánította magát, hogy visszaadjon Magyarországnak egy majdnem kizárólag magyarok által lakott területet a Duna és a Ferenc József csatorna, valamint a Tisza folyó között."[25] Olaszország 1940. október 28-án Görögország ellen indított háborúja közvetlenül érintette Jugoszláviát, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy a tárgyalásokon megegyezési készség mutatkozott jugoszláv részről.

         Mindamellett Jugoszlávia számára sem volt közömbös a Németországgal való viszony alakulása, hiszen tudatában volt ez utóbbi vezető szerepének a kontinensen. Undén így elemzi a jugoszláv szándékokat: "valószínűnek tűnik nekem, hogy a jugoszláv kormány a Magyarországhoz való közeledést  egy könnyebben járható eszközként választotta, hogy megjavítsa a Németországhoz fűződő viszonyát gróf Csáky formulája, "a te barátaid az én barátaim is" szerint, mint egy közvetlen csatlakozást a tengelyhez, amely talán jelentős ellenállásba ütközne a nép körében."[26]

         A helyzetet azonban bonyolította Németország magatartása. Bár a megegyezés magyar kezdeményezés volt az önálló magyar politika lehetőségének a fenntartására és hogy "megerősítse pozícióit főleg Szlovákiával és Romániával szemben", ezt Németország is érdekében állónak tartotta, mert így akarta a tengelyhez csatolni Jugoszláviát.[27] Tehát már a Teleki-kormány is a "kállai-kettős" hintapolitikáját kényszerült alkalmazni. A látszólagos magyar érdek így Németország számára is hasznossá vált, bár természetesen más okból.

         Teleki Pál miniszterelnök annyira fontosnak tartotta a megegyezést, hogy tekintettel a nemzetközi viszonyokra, a magyar fél nem szorgalmazta a revíziós követelések azonnali megvalósítását. Erre felfigyelt Malmar is: "Az a határozott revíziós politika, amit Magyarország folytatott, jugoszláv részről kétségkívül bizalmatlanságra adott alkalmat. Azok a magyar biztosítékok, miszerint a Jugoszláviával szembeni követeléseknek nem volt időszerűségük, az utóbbi időben mégis benyomást látszottak tenni."[28] Ezáltal 1940. december 12-én lehetővé vált a magyar-jugoszláv barátsági szerződés aláírása.

         Itt helyénvalónak tűnik megjegyezni, hogy a győztes hatalmak által oly sokszor emlegetett "örökbarátsági" szerződés nem felel meg a valóságnak, ugyanis a szerződés helyes megnevezése barátsági volt. Ez a csúsztatás csak arra szolgált, hogy érzelmi és hangulati alapon bizonyítsák a Horthy-rendszer háborús bűnösségét! Undén is fennakad ezen a ponton: "A két ország közötti állandó béke és örök barátság, amit megígérnek az 1. pontban, természetesen viszonylagos fogalmak, és az azokban a kérdésekben való konzultálás, amelyek a szerződő felek véleménye szerint a kölcsönös kapcsolataikat érintik, és amelyről a 2. pont beszél, aligha jelent messzebb menő kötelezettségeket, mint azok, amelyek az általánosan elfogadott diplomáciai tradíciók szerint érvényesek."[29]

         A szerződést értékelve Undén megállapítja: "A szerződésben nincs szó sem kölcsönös garanciáról, sem kölcsönös segítségnyújtásról, és a tárgyalásokon - miként arról kifejezetten biztosítottak engem az itteni külügyminisztériumban, - ugyanolyan kevés területi, mint katonai kérdést vitattak meg. Úgy tűnik, hogy a szerződés feladata ily módon kizárólag az, hogy behatárolja az olasz-görög konfliktust és hogy erősítse mindkét fél politikai helyzetét, úgy, hogy amikor a balkáni béke helyreállításáról és az ottani viszonyok esetleg bekövetkező újrarendezéséről lesz szó, ne minden további nélkül tudják megfosztani a beleszólástól őket."[30]

         A szerződésnek nagy szimbolikus értéke volt Magyarország számára, mert demonstrálta, hogy a háromhatalmi egyezményhez történt novemberi csatlakozása mellett is megőrizte bizonyos cselekvési szabadságát. Hogy a magyar kormány milyen nagyra értékelte ezt, az abban mutatkozott meg, hogy Magyarország  - revíziós politikája ellenére - nem vetette fel a határrevízió kérdését, és ez Undént is elgondolkoztatta: "A magam részéről igen nehezen tudom elképzelni, hogy igaz barátság létrejöhetne addig, mielőtt legalábbis egy határrendezés létrejött volna, mely révén a kb. 300.000 Bácskában élő magyar újra egyesülne az anyaországgal."[31]

         Malmar szintén megpróbálja kifürkészni a rejtély nyitját: "[Hogy] a paktum össze volt-e kapcsolva néhány titkos záradékkal, azt nehéz megítélni. Mint Excellenciád [Günther külügyminiszter] emlékszik, néhány évvel ezelőtt arról beszéltek, hogy Jugoszlávia a Magyarországhoz való barátságos viszony áraként elvben kész lett volna bizonyos kisebb területi engedményekre, de azt kívánta, hogy ezeknek az engedményeknek a végrehajtását halasszák el alkalmasabb időpontra. [Hogy] ezek a híresztelések igazat beszélnek, [azt] nem könnyű megítélni. Azt talán mégis érdemes megemlíteni, hogy a külügyminiszter munkatársa, Smiljanovics úr egyik beszélgetésünkkor hangsúlyozta, hogy Magyarország Jugoszláviától való területi követelése viszonylag alárendelt problémát képviselt, amelyet nagyobb áldozatok nélkül megoldhatnának. Ha helyesen értettem, ezek a követelések arra a viszonylag keskeny, tisztán magyar népesség által lakott észak-bánáti [sic! - észak-bácskai] területre vonatkoznának, amely a Duna és a Dráva között fekszik. Az lehetséges, hogy a szerződés aláírásával kapcsolatban egy kikötést tettek ezen kérdést illetően. Alapos indokok alapján azonban feltehető, hogy ezen határrevízió végrehajtására ebben az esetben előreláthatólag csak a [háború utáni] általános békében kerül majd sor."[32]

         Egy későbbi jelentésében Undén is alátámasztja Malmar következtetéseit: "[a külügyminisztérium] sajtóosztályának főnöke, Ullein-Reviczky követ, aki elkísérte gróf Csákyt Belgrádba, tegnap azt mondta nekem, hogy a tárgyalások folyamán jugoszláv oldalról spontán azt hangoztatták, miszerint nagyon jól megértették azokat a hiányosságokat, amelyek a Magyarország és Jugoszlávia közötti jelenlegi határt terhelték, de hogy a fennálló körülmények nem engedték, hogy ezt a kérdést most vitassák meg."[33]

         Undén jól látja a szerződés valódi jelentőségét: "mindkét államnak a legfőbb érdeke, hogy megőrizze a békét és konszolidálja erejét avégett, hogy amikor Európa sorsát a most folyó háború után eldöntik, elég erős legyen ahhoz, hogy ne engedje magát mint egy tárgyat kezelni a győztes hatalmak tetszése szerint."[34]

         Jugoszlávia is elérni látszott politikai célját, hogy a megegyezéssel megerősítse pozícióját és megjavítsa Németországgal való kapcsolatát. Erről így ír Malmar: "Jugoszláv részről a Balkán-antantot, tekintettel az Erdélyre vonatkozó magyar követelésre, mindazonáltal akadálynak  tartották, hogy elfogadják ezt a megoldást. Miután ez az akadály a nyár balkáni eseményei révén most már kiesett, Jugoszláviában megelégedéssel üdvözölték a két ország közötti viszony stabilizálását, amely ezen barátsági szerződés révén létrejött."[35]

         A brit külügyminisztérium kételyeit hűen tükrözi Cadogan Barczának adott nyilatkozata, amelyben kifejti: "angol kormány minden olyan szabadakaratból létrejött közeledést, mely igazi béke fenntartását célozza, csak megelégedéssel üdvözölhet."[36] Itt Cadogan kifejezi reményét, hogy Magyarország nem Németország megbízásából cselekedett, mert a brit kormány jól ismerte Németország terveit: "Meglehet, hogy németek abban a reményben vannak, hogy miután nem sikerült egyetlen független Balkán-államot sem tengelybe szorítani, most talán ilyen formában megszerezhetik Jugoszlávia csatlakozását, ő azonban azt hiszi, hogy görögországi, középtengeri és most afrikai brit győzelem egyrészt, orosz ellenkezés balkáni német terjeszkedéssel szemben másrészt, olyan ellensúlyt képez, mely német kormány további terveit lehetetlenné fogják tenni."[37] Mindazonáltal ez a kijelentés elárulta azt is, hogy a brit kormány ugyancsak tudatában volt a Szovjetunió balkáni terjeszkedési szándékainak is.

         Ezek a tervek természetesen aggasztották Németországot, amely 1941 tavaszán teljes erővel a Barbarossa-terv megvalósítására, a Szovjetunió megtámadására készült, amikor Olaszország görögországi balsikere és a jugoszláv politikai irányváltoztatás késleltette az akciót. Ugyanis március 25-én Németországnak végre sikerült rábírnia Jugoszláviát, hogy csatlakozzon a tengelyhatalmakhoz, de ott államcsíny révén március 27-én egy németellenes kormány vette át a hatalmat.[38] Németország meg akarta segíteni szövetségesét Olaszországot Görögországban, de oda az út Bulgárián kívül, Jugoszlávián keresztül vezetett. Ezenkívül Németország nem engedhette meg azt magának - tekintettel a Szovjetunióval vívandó háborúra -, hogy egy németellenes Jugoszláviát megtűrjön az oldalában. Ezért határozta el Hitler, hogy szétzúzza ezt az országot. A horvátok függetlenségi törekvései csak az akció megkönnyítését jelentették, éppen úgy, mint a szlovákok szeparatizmusa Cseh-Szlovákia felbomlásakor.

         Eközben a Szovjetunió az utolsó esélyét látta annak, hogy - a Romániával és később Bulgáriával való balsikerek után, akik mindketten csatlakoztak a háromhatalmi egyezményhez[39] és a területükön megengedték német csapatok állomásoztatását -, befolyást nyerjen a Balkánon. A Szovjetunió ezért gyorsan cselekedett és tárgyalásokra hívta meg Moszkvába az új jugoszláv kormányt, hogy egy kölcsönös segítségi egyezményt kössenek.[40] Természetesen ebben közrejátszott a régi pánszláv ideológia is, vagyis a hagyományos szimpátia a szerbek és az oroszok között megkönnyítette a kapcsolatok elmélyítésére vonatkozó törekvést. Hogy a Szovjetuniónak valóban voltak tervei a Balkánt illetően, azt megerősíti Flodström őrnagy, Svédország moszkvai katonai attaséja is: "A Szovjetunió katonapolitikai érdeklődése egyre jobban nyugatra és délnyugatra összpontosul ...az összevont orosz erőket a Balkán irányába állomásoztatják."[41] A moszkvai szovjet-jugoszláv tárgyalások eredménye egy barátsági és megnemtámadási szerződés lett, amely azonban nem foglalta magába az egymás megsegítésének a kötelezettségét egy harmadik állam támadása esetén. Tekintettel az ekkor már rendkívül kényes szovjet-német viszonyra, valamint arra a szovjet szándékra, hogy egy várható szovjet-német konfliktust elodázzon amennyire csak lehetséges, a Szovjetunió nem merte és nem is látta célszerűnek a szerződésbe belefoglalni a katonai együttműködést. Ráadásul ezt a barátsági szerződést is csak 1941. április 6-án hajnalban írták alá, tehát csak néhány órával azelőtt, hogy Németország megindította a Jugoszlávia elleni támadását.[42]  Flodström őrnagy a következőképpen értékeli a szovjet-jugoszláv paktumot: "Jugoszlávia számára hamarosan egy jelentőség nélküli papírnak mutatkozott, de arra alkalmas volt, hogy irritálja a Szovjetunió és Németország közötti viszonyt."[43]

         A brit kormányban Edennek a megegyezéses békét ellenző vonala egyre jobban éreztette hatását, azaz keményedett az álláspontja. Macartney is kiemeli, hogy korábban, a német csapatok és katonai szállítmányok Romániába való átengedése, valamint a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás ellenére sem a Foreign Office, sem a brit sajtó nem kezelte nagyon szigorúan Magyarországot, mert "viselkedését egy bábu rángatódzásaként könyvelte el, ami mögött nem állt önálló szándék".[44] Mindazonáltal Eden Barczának adott nyilatkozatában 1941. január 9-én kifejezte aggodalmát, hogy a németekkel szembeni engedékenység következménye a nemzeti önállóság teljes feladása lesz.[45] Kijelentette: "a trianoni béke elhibázott és igazságtalan volt, nem fogják megismételni, és ettől Magyarországnak nem kell félnie",[46] viszont figyelmeztette a magyar kormányt: "Ha végig nem avatkozunk bele a háborúba, úgy ezért jutalomban fogunk részesülni, de ha igen, úgy a győztesek belátására ne számítsunk."[47] Február 7-én Eden már azt is hozzátette: "Angliának azonban szövetségesei is vannak, kik nyíltan melléje álltak, kik ellenszegültek német erőszaknak, ezért Angolország erkölcsi kötelessége elsősorban ezek jogos érdekeit figyelembe venni."[48] Eden magyarellenes beállítottsága abban is megnyilvánult, hogy újra előkerült a német csapatok Romániába való átengedésének az egyszer már túltárgyaltnak ítélt kérdése. A Barcza által behatárolt intranzigensebb tényezők, azaz az I. csoport nézete szerint - amelyhez kétségkívül Eden is tartozott - Magyarország Anglia ellenfelei közé állt, amit már tettekkel is bizonyított, mint például a német csapatok és hadianyagok átengedése Romániába, amely azt eredményezte, hogy Magyarország de facto ellenfelévé vált Angliának.[49] Barcza hiába hangoztatta Magyarország kényszerhelyzetét, ez a kérdés újra előkerült a brit-román diplomáciai viszony brit részről történt megszakítása után. Arra a Barcza által felvetett eshetőségre, hogy a német követelések elutasítása végzetes következményekkel járhatott volna, február 19-én Cadogan hangsúlyozta: "Anglia ...számol rendkívüli helyzettel, amelyben kisebb országok vannak és velük szemben normális diplomáciai gyakorlattól eltérő megértést és türelmet tanúsít."[50] Az angol nyomás növelése érdekében azonban kiemelte a brit kormány álláspontját: "Anglia minden ellenség által függetlenségét akár beleegyezéssel vagy akár a nélkül megfosztott államot, melynek területén ellenséges haderők letelepednek, megszállott területnek és ellenséges katonai bázisnak tekintene... Ily körülmények között Anglia teljes joggal támadhatná levegőből az ellenséges katonai objektumokat, bárhol is legyenek azok, és e megszállott államokkal szemben összes gazdasági szankciókat is alkalmazhatja."[51]

         Ez az Eden által képviselt intranzigens politika arra irányult, hogy az életéért küzdő Anglia vezetésével széleskörű frontot hozzon létre Németország ellen. Ez brit szempontból teljesen természetes volt, hiszen a háború törvényei ezt az utat követelték meg. Ez a politika viszont nem vette figyelembe azt a körülményt, hogy a szövetségesnek kiszemelt államok nem háborúzni akartak, hanem legfőbb céljuknak a semlegesség megőrzését tartották. A dolog másik szépséghibája pedig abban lakozott, hogy Nagy-Britannia ekkor még korántsem rendelkezett azokkal az eszközökkel, hogy betöltse vállalt vezető szerepét. Az új szövetségeseire hárult volna a fegyveres harc kockázata és az ezzel járó anyagi és személyi áldozatok felvállalása. Miként az a Jugoszlávia háborús részvételét szorgalmazó később tárgyalandó brit erőfeszítésekből kitűnik, ez "a kibicnek semmi sem drága" brit politika egyáltalán nem nyerte el a számításba vett délkelet-európai államok rokonszenvét, akik a semlegesség megőrzésére törekedtek. Ezt jól érzékeltette Pál jugoszláv régensherceg Lane belgrádi amerikai követnek adott válasza, amikor a követ egy utolsó kísérletet tett a háromhatalmi egyezményhez való jugoszláv csatlakozás megakadályozására: "Önök nagy nemzetek kemények, önök a becsületről beszélnek, de önök messze a távolban vannak."[52] A brit szófacsarás és a tények sajátos értelmezése, ezek saját céljaiknak megfelelő színezetben való beállítása egyre inkább megnehezítette a Nagy-Britanniával egyébként rokonszenvező politikai erők cselekvési lehetőségeit Délkelet-Európában. Bármennyire is erősödött a brit nyomás a német hatalommal való szembeszállás kiváltására, ez az adott hatalmi viszonyok között nem volt járható út a délkelet-európai kis államok számára. A brit külpolitika egyáltalán nem vette figyelembe, hogy ezek a kis államok gyakorlati okok miatt nem tudtak megfelelni a Foreign Office elvárásainak. A briteknek a maguk részéről persze igazuk volt, hiszen vesztenivalójuk nem volt, de a kis államok sem akarták a bőrüket vinni a vásárra, hiszen az ő hátukon csattant volna az ostor, mint ahogy végül is csattant.

         Ezért nehezményezte többek között Bárdossy külügyminiszter is a brit külpolitika vezetőinek sajátos értelmezését Magyarország szerepével kapcsolatban. A budapesti brit követnek 1941. március 4-én átadott emlékeztető az angol szemrehányásokra válaszolva hangsúlyozta, hogy Magyarország nem sértette meg a nemzetközi jog semmiféle írott, vagy gyakorlatban tiszteletbe tartott szabályait a német csapatok Romániába való átengedése során, mivel Románia nem volt hadviselő fél.[53] Barcza követnek szóló leiratában pedig Bárdossy külügyminiszter rámutat a brit nézetek ellentmondásaira: "A román kormány, mégpedig a II. Carol [Károly] király által kinevezett, tehát az intranzigens angol tényezők véleménye szerint "legális" román kormány még a döntőbírói határozat napján kérte a birodalmi kormánytól, hogy Romániába német katonai erőket küldjön. ...[Ez] nemcsak a legális román kormány kérésére történt, de nem irányult nyilvánvalóan sem Anglia, sem szövetségesei ellen... ...az angol kormány február 11-ig hivatalos formában nem is emelt a csapatszállítások ellen kifogást s normális diplomáciai összeköttetésben maradt Romániával. Teljesen érthetetlen tehát, hogy még olyan intranzigens angol tényezők is szigorúbban ítéljék meg a magyar kormány eljárását, mint a brit kormányét, amely a német csapatok felvonulásában február 11-ig nem látott ellenséges tényt. Hogyan várhatta volna józanul bárki is, hogy a magyar kormány a német csapatok átszállításának tervével szembeszegüljön, és nyilvánvalóan súlyos, sőt végzetes következményeket felidézve megkísérelje ezt megakadályozni ugyanakkor, amikor az angol kormány a csapatokat befogadó Romániával még a diplomáciai viszonyt sem tartotta szükségesnek megszakítani."[54] A továbbiakban Bárdossy kiemeli a románbarát angol körök magyarok iránti rosszindulatát és nagyfokú tájékozatlanságát, mivel ezek Romániát Hitler áldozataként próbálják feltüntetni szemben a németekkel önként együttműködő Magyarországról terjesztett, szándékosan félrevezető beállítással. Bárdossy végül leszögezi, hogy a háború utáni rendezésnél alkalmazandó bánásmódra vonatkozó brit fenyegetések nem szolgálják a magyar angolszász orientációs politikai vonal érdekét, és ezért "ugyanezek az angol tényezők ne csodálkozzanak azon, ha a magyar közvélemény ekkora elfogultsággal szemben más irányban keresi a maga valóban jogos érdekeinek védelmét."[55] Az egyre szigorodó brit elvárások ismeretében tehát a Teleki-kormány csak abban bízhatott, hogy a nagyhatalmak konfrontációja elkerüli a balkáni térséget.

         Ennek azonban éppen az ellenkezője történt, mert, mint láttuk, mind Németország, mind a Szovjetunió a Balkánon akarta megerősíteni a pozícióit, és Nagy-Britannia sem volt közömbös e térség iránt. Valójában a brit külpolitika mindent elkövetett azért, hogy a Balkánon egy németellenes frontot alakítson ki. Ez különösen Olaszország Görögország ellen indított háborúja után vált fontossá, hiszen a tengelyhatalmak esetleges görögországi győzelme jelentős veszélyt jelentett volna az Anglia számára oly lényeges Indiába vezető útvonal biztonságára. A balkáni államok megnyerésére 1940 utolsó hónapjaiban tett brit kísérletek egyelőre nem jártak sikerrel, mert miután Görögország kiverte területéről a támadó olasz csapatokat, és a harc már Albániában folyt, Ioannis Metaxas görög miniszterelnök nem akart kockázatot vállalni a brit katonai segítség elfogadásával, ami persze Németország beavatkozását okozhatta volna. Barbara Jelavich értékelése szerint: "Metaxasz tehát nagyon racionális politikát folytatott."[56], amikor minden törekvése arra irányult, hogy országát ne vigye bele a háborúba. Csak Metaxas januárban bekövetkezett halála után az őt követő új miniszterelnök, Alexandros Koryzis volt hajlandó engedélyt adni a brit csapatok partraszállására, de ebben a segítségben sem volt sok köszönet. Miként azt Jelavich kifejti: "A beígért 100 ezer helyett csak 58 ezer katona érkezett, és a hadfelszerelés is csak töredéke volt a beígértnek. Az odavezényelt katonák közül csak 35 ezer volt bevethető."[57] A brit partraszállás egyben valóban provokációnak számított a németek szemében, mert görög földről kiindulva a brit légierő bombázhatta a Németország számára létfontosságú román olajkutakat. A semleges Törökország is hajthatatlan maradt semlegességének feladására. Az ún. Szaloniki-front létrehozása céljából már csak geopolitikai helyzete miatt is Jugoszlávia volt a legfontosabb állam. Ezért a brit külpolitikai vezetés különösen az intranzigens Eden színrelépésével mindent bevetett azért, hogy Jugoszlávia feladja semlegességét, és Nagy-Britannia oldalán harcba szálljon a tengelyhatalmakkal. Katonai segítséget persze még beígérni sem tudott Nagy-Britannia - a jugoszláv vezetők is kezdték már sejteni, hogy mit is értek valójában az erről szóló brit ígéretek -, ezért azt tanácsolta, hogy Jugoszlávia támadja hátba Albániában az olasz haderőt, és tőle szerezzen magának hadianyagot. Ezek a brit kísérletek viszont visszautasításra találtak Jugoszlávia vezetője, Pál régensherceg részéről. Bár ő is az angolszász orientáció híve volt - Oxfordban végezvén tanulmányait -, országát mégsem merte kitenni a kontinens vezető hatalma fenyegetésének, amely ráadásul a szomszédja is volt. Ezenkívül olasz csapatok harcoltak Albániában, és német csapatok állomásoztak Romániában és később már Bulgáriában is. Ebben a fenyegető helyzetben Pál régensherceg ugyanazt a manőverezést folytatta, mint Teleki Pál kormánya. Ha engedmények árán is, de megőrizni az ország semlegességét és nem adni okot a német beavatkozásra, amely minden valószínűség szerint az ország teljes tönkretételét eredményezné. (Miként ez be is következett.)

         Ez az érvelés azonban nem hatotta meg a Brit Világbirodalom ősi és jól bevált, "más népeknek a brit érdekek védelmében való felhasználása" szellemében gondolkozó és cselekvő vezetőit. Látva saját sikertelenségüket, az akkor még nem hadviselő Egyesült Államokhoz fordultak, hogy az amerikai diplomaták győzzék meg Pál régenst a Németországgal való szembefordulásra. William J. Donovan ezredes, Roosevelt elnök bizalmasa belgrádi missziója január 25-én,[58] és Arthur Bliss Lane belgrádi amerikai követ tevékenysége ezt a célt szolgálta. Ekkor közölte Jukics külügyi államtitkár február 6-án az amerikai követtel: "Jugoszlávia csak azután tudna Hitler ellen harcolni, ha már az Egyesült Államok is belépett a háborúba. A Törökországgal való együttműködés pedig csak akkor lenne megvalósítható, ha pár száz amerikai bombázógépet szállítanának neki. Mivel ilyen segítségre nem volt lehetőség, senkinek sincs joga arra, hogy Jugoszláviát a német szörnyeteg bosszúja elé lökje."[59] Abban a jugoszláv biztosításban, miszerint ők mindenképpen ellenállnának a német csapatok átengedésének, az angolszászok nem hittek. Mind az amerikaiak, mind a britek ugyanazzal fenyegették Jugoszláviát, mint azt már láttuk Magyarország esetében: "Azok az országok, amelyek nem védekeznek az agresszió ellen, nem érdemlik meg a függetlenséget, és nem számíthatnak a támogatásunkra, amikor a háború végén végrehajtjuk a politikai és földrajzi kiigazításokat."[60] (Érdekes álláspont egy nem hadviselő ország, az Amerikai Egyesült Államok részéről a háború végét lezáró rendezésről spekulálni.)

         Eközben egyre fokozódott a nyomás a másik oldalról is. Március 4-re Németországba hívták Pál régenst, ahol sürgetőleg felszólították a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásra.[61] A március 6-án megtartott koronatanács ehhez hozzá is járult, azzal a feltétellel, ha Németország elfogadja a katonai segítségnyújtásra vonatkozó pont kihagyását. Ezt március 19-én Németország jóváhagyta, és az ország semlegességének szigorú betartása, a német csapatok átengedéséről való lemondás, valamint Szaloniki odaígérése mellett ultimátumot adott a jugoszláv vezetésnek az azonnali csatlakozásra. Március 20-án három miniszter tiltakozása mellett ezt el is fogadta a koronatanács.[62] Ekkor látta be a brit kormány, hogy nem sikerült Pál régenst rávennie saját tervei végrehajtására, és ekkor határozta el a jugoszláv kormány megdöntését. Amikor március 24-én Ronald Ian Campbell brit követ átadta az utolsó figyelmeztetést a belgrádi kormánynak, már kezében volt Eden felhatalmazása, hogy mindent kövessen el ugyanennek a kormánynak a megdöntésére: "Campbell most szabad kezet kapott arra, hogy »minden« rendelkezésére álló eszközzel a realitások »korrekt« felmérésére bírja rá a [jugoszláv] vezetőket és a nyilvánosságot, valamint hogy a »helyzethez illő akciókra« buzdítson. Felhatalmaztuk, hogy minden alkalmasnak tűnő intézkedést megtegyen, hogy a »kormány vagy a rendszer leváltását« elősegítse. Eden kifejezetten megemlítette az államcsíny eszközét. A német követelésekkel szembeni ellenállásra késznek mutatkozó potenciális puccsvezetőket a követ bizalmasan biztosítsa a teljes brit támogatásról."[63] Mindezt azért, mert "Pál régensherceg bebizonyította, hogy reménytelenül elrugaszkodott a valóságtól, ezért nem várhatunk tőle semmit."[64]

         A kockát tehát elvetették. Az időpont kiválasztása sem okozott nehézséget, mert Cvetkovics kormányfő Bécsből, a háromhatalmi egyezmény aláírásáról való hazautazásakor és Pál régens vidékre való elutazásakor a légierő egységei március 27-én éjjel ellenállás nélkül hajthatták végre az államcsínyt a légierő helyettes vezetője, Bora Mirkovics tábornok irányításával. A légierő főparancsnokát, Dusan Simovics tábornokot csak ezután kérték fel az új  kormány megalakítására. A puccs vezetőjével, Mirkovics tábornokkal a brit légügyi attasé, Hugh A. Macdonald tartotta közvetítők útján a kapcsolatot, de a puccs gyakorlati előkészítésében és ennek megvalósításában nem volt szerepe. Ez teljesen jugoszláv kezdeményezés volt. Azonban az is nyilvánvaló, hogy a teljes brit támogatásról szóló ígéretek nélkül a jugoszlávok egyedül aligha merték volna végrehajtani az államcsínyt. A brit titkosszolgálat 1940-ben alapított új szervezete, az SOE [Special Operations Executive] már számos ügynökkel rendelkezett Jugoszláviában, köztük volt a követség néhány beosztottja is. Érdekes módon a belgrádi ügynökök egyike éppen Robert Seton-Watson fia, a szintén történész Hugh Seton-Watson volt.[65] Őket is közvetlenül irányította Eden. Utasításukat már korábban megkapták a puccs érdekében való propaganda fokozására, a szerb közvélemény már hagyományos, még az első világháborúból származó németellenes érzéseinek a felkorbácsolására az általuk pénzelt sajtó segítségével.[66] Tehát megállapítható, hogy a London által óhajtott és a brit titkosszolgálat által pénzzel, propagandával és agitációval támogatott puccsot maguk a németellenes szerb katonai vezetők hajtották végre, de abban a tudatban, hogy háború esetén nem hagyják őket cserben az angolszász hatalmak. Mint később kiderült, súlyosan csalódniuk kellett. Csehszlovákia és Lengyelország után Jugoszláviát is a sorsára hagyták az intranzigens brit politikai vezetők. Elgondolkodtató, hogy ugyanezt a játékot űzték Magyarországgal is, és jobb nem belegondolni milyen véráldozattal járt volna, ha a magyar vezetés felelőtlenül már 1941-ben kiprovokálja az ország német megszállását. (Azt kétségkívül nem kell bizonyítani, hogy milyen sors várt volna a magyarországi zsidóságra egy ilyen korai megszállás esetén.) Jugoszlávia szomorú példája mindenesetre intő jelként szolgált a várható következmények tekintetében Magyarország számára is. A még mindig a Világbirodalom szellemében gondolkodó brit politikusok csak a saját érdeküket tartották szem előtt, és hagyományaikhoz híven egyáltalán nem törődtek a kis államok szempontjaival. Számukra csak az volt a lényeg, hogy a brit érdekek megvédéséért ezek az országok hajlandóságot mutassanak áldozatokat hozni még saját érdekeik kárára is. Aki nem ezt tette, azt megfenyegették, és később ellenségként kezelték. Magyarország tehát csak egyike volt ezeknek a kis államoknak, és miután ő sem volt hajlandó a magyar érdekeket (az ország német megszállásának az elkerülését) háttérbe szorítani a brit érdekek kedvéért, azaz hogy fegyverrel szálljon szembe Európa szuperhatalmával, akkor ugyanaz a sors várt rá, mint Pál régensherceg rendszerére. Ezért kijelenthetjük, hogy Teleki Pál politikájának bukását ugyanez a gátlástalan, mindent elváró és semmit nem adó, csak ígérgető brit arrogancia okozta, és Magyarország ekkor még - mint a későbbiekben látni fogjuk - jól járt, hogy "megúszta" a diplomáciai kapcsolatok megszakadásával. Ugyanakkor azt is leszögezhetjük, hogy hosszú távon csapnivaló politikusoknak bizonyultak a brit külpolitika irányítói, hiszen éppen a saját embereiket (Pál régens, Teleki Pál) veszítették el arroganciájuk miatt, akik helyett - brit szempontból - csak rosszabbak jöhettek. Ugyanakkor elveszítették azt a Nagy-Britanniát övező "goodwill"-t, amely kétségkívül széleskörű volt ezekben az országokban. Hiszen - gondolhatták a felelős politikusok - mi haszna van annak, hogy az angolokkal rokonszenvezünk, amikor azok semmiféle segítséget nem adnak nekünk, hanem csak a lehetetlent követelik tőlünk. Kissé eltúlozva azt mondhatjuk, hogy Edenék azt várták el Jugoszláviától és Magyarországtól, ezek egyedül verjék meg azt a német hadsereget, amely akkor még nem szenvedett vereséget senkitől, és a világ nagyhatalmainak összes erőit mozgósítva is négy év kellett még ahhoz, hogy végül is legyűrjék. Jugoszlávia és Magyarország között csak annyi volt a különbség, hogy az új jugoszláv puccskormány balek módon beleugrott ebbe a csapdába - miként azt különösen Malmar hangsúlyozta -, míg a józan ész más diktált a magyar vezetőknek.

         A belgrádi puccs és az új angolbarát jugoszláv kormány mindamellett egy új esélyt adott a brit politikusoknak arra, hogy megvalósíthassák dédelgetett céljukat, egy jugoszláv-görög-török balkáni front kialakítását.[67] Törökországot azonban végül is nem sikerült bevonni a háborúba, de Görögországban már brit csapatok harcoltak, és az új jugoszláv rezsimet a brit kormány a kezdettől fogva szövetségesének tekintette. Ezért 1941 áprilisában bekövetkezett az, amit Undén már 1939 áprilisában megjósolt; éspedig, hogy nehéz lesz elkerülni a háborúba való sodródást az ország földrajzi helyzete miatt.[68]

         Ezen előzmények ismeretében érthető tehát, hogy - mint Undén jelentette - "A váratlan március 27-i jugoszláviai államcsíny híre Magyarországon nagy aggodalmat okozott."[69] A Jugoszlávia ellen irányuló német támadás terve a magyar kormányt lehetetlen helyzetbe hozta, egyrészt a vele kötött barátsági szerződés következtében, másrészt mert Németország magyar terület és a magyar vasutak használatát követelte a támadás előkészítésére.[70] Ugyanakkor Hitler felajánlotta a magyar területi igények kielégítésének a lehetőségét is, konkrétan a Bácska és a Bánát visszacsatolását.[71] Ez a dilemma a magyar miniszterelnök, gróf Teleki Pál politikai vonalának a fiaskóját jelentette. Churchill szerint: "A magyar miniszterelnök, gróf Teleki, állandóan azon dolgozott, hogy megőrizzen valamit országa cselekvési szabadságából."[72] A háborúban való részvétel a brit Foreign Office szerint azt jelentette: "ha Magyarország bármilyen német akcióban részt vesz Jugoszlávia ellen, várhatja, hogy Nagy-Britannia hadat üzen neki."[73] Erre vall Barcza április 2-i távirata is: "1. Amennyiben magyar kormány eltűri, sőt elősegíti, hogy német hadsereg Magyarországra bevonulva, azt katonai bázisnak használja Jugoszlávia ellen, Anglia részéről diplomáciai viszonyunk megszakításával és annak összes következményeivel okvetlenül számolni kell. 2. Ha azonban Magyarország e támadáshoz bármilyen indoklással (Jugoszlávia területén magyarok megvédése) csatlakoznék, úgy Nagy-Britannia és szövetségesei (Törökország, esetleg idővel Szovjet) hadüzenetével is kell számolni."[74] A másik út még Churchill szerint is tragikus lett volna: "Viszont a német követelések megtagadása csakis Magyarország német megszállásához vezethetett azonnali katonai hadműveletek útján."[75] A két alternatívát felmérve, Churchill (utólagos!) végkövetkeztetése ez: "Így Magyarország választási lehetősége vagy egy hiábavaló ellenállás a német csapatok átvonulásával szemben, vagy nyíltan a Szövetségesek ellen való fellépés és Jugoszlávia elárulása volt."[76]

                Barcza fenti táviratát elolvasva Teleki nem látott más kiutat, mint az öngyilkosságot. Undén is átérezte Teleki és Magyarország dilemmáját, és Churchillhez hasonlóan[77] megjegyezte: "Úgy gondolták, hogy gróf Teleki öngyilkosságával meg akarta menteni országát egy háborútól, melyről azt tartotta, hogy az nem csupán az ország becsületével, hanem az érdekeivel is összeegyeztethetetlen."[78] E tragikus lépéshez vezető eseményeket így foglalta össze Undén: "Németország ezekben a napokban határozott követelést adott elő Magyarország részvételére a Jugoszlávia elleni háborúban, de ezt gróf Teleki elutasította az ezzel az országgal kötött barátsági szerződésre való hivatkozással. Magyarország nem tudott részt venni egy Jugoszlávia ellenes támadásban anélkül, hogy megsértette volna a becsület törvényeit, mielőtt az említett szerződés hatályát vesztette. Ennek a válasznak az alkalmából Hitler követelte gróf Teleki lemondását és helyettesítését egy alkalmazkodóbb politikussal." Undén következtetése: "A hatalmas német hadoszlopok természetesen úton voltak a jugoszláv határ felé, és azt gondolom, hogy a háború Németország és ezen ország között most elkerülhetetlen."[79]

         Belgrádból Malmar így ábrázolja a helyzetet: "Az kétségtelen, hogy a szerbek között nagyon harcias hangulat uralkodik... Mindenáron harcolni akarnak. A szerbek »kemény fickók«, ezért a verekedés felel meg legjobban a természetüknek, állítják a horvátok." Ugyanakkor ismerteti a szerb és a horvát ellentétek fokozódását is: "Az új szerb minisztereket kivétel nélkül olyan körökből választották, amelyekben a szerb-horvát kölcsönös megértést energikusan ellenezték, és azután ugyanolyan energikusan megpróbálták szabotálni. A konfliktus magva tehát már magában a kormányban megvan." Malmar jól látja merre sodródnak az események: "A szerbek számára úgy jelenik meg a háború, mint öncél. Egy valami azonban biztos; éspedig az, hogy az összes horvát, akit ismerek, arról biztosított, hogy ők nem kívánnak háborút, és a legkevésbé kívánnak a németek ellen harcolni. Ha kitör a háború, akkor elég valószínű, hogy Horvátország Szlovákia példáját követi majd, és független államnak nyilvánítja ki magát."[80] (Ami a legfontosabb és legérdekesebb számunkra az az, hogy Malmar mindezt április 1-jén, tehát még a német támadás előtt veti papírra.) A szlovénokra vonatkozólag így tudósít Malmar: "A kérdésemre, hogyan fognak viselkedni a szlovénok, ha Horvátország önálló lett, ő [a holland követségi titkár horvát felesége] azt válaszolta: "A szlovénok mindig azzal mennek, akivel a legnagyobb előnyöket nyerhetik saját maguknak; a közös hitvallás mindenesetre egy összekötő kötelék közöttünk."[81]

         A délszláv belpolitikai helyzetet elemezve, Malmar idézi Vladko Macek, a Horvát Parasztpárt vezetője nézetét: "Jugoszlávia egyetlen lehetséges politikája egy tiszteletteljes béke az összes szomszédállammal és az együttélés kiépítése a szerbek, a horvátok és a szlovének között a teljes egyenjogúság alapján." Malmar benyomása: "Macek nem látszik meggyőződve lenni, hogy az új kormány politikája ezekre az alapokra épül, és azt mondják, hogy [Macek] végső állásfoglalása attól a jelentéstől függ, amit a horvát bán, Dr. Subosic fog neki átadni azokra a beszélgetésekre vonatkozólag, amelyeket Belgrádban folytatott az illetékesekkel. Agramban [Zágrábban] hangsúlyozzák, mondják továbbá, hogy két feltételnek kell teljesülnie: 1. Horvátország autonómiájának a megőrzése és további kiépítése. 2. Jugoszlávia semlegessége és a béke fenntartása az összes határnál."[82]

         Különösen fontos Malmar azon észrevétele, hogy a jugoszláv (a szerb) közvélemény "külföldi propaganda befolyása alatt áll". Nagy-Britannia cinikus politikáját emlegeti, amely idegen népeket használ fel a brit érdekek megvalósítására.[83] "Az a mód, ahogy az államcsínyt Angliában és az Egyesült Államokban értelmezik, különleges biztatást ad a háborúra vágyakozóknak. A szerbeknek Churchill és Sumner Welles urak által kéretlen segítségről szóló ígéretei valószínűleg semmilyen módon nem fogják felidézni a szerbek tudatában azokat a szerencsétlenségeket, amiket más népeknek okoztak egy hasonló helyzetben."[84] Malmar itt nyilvánvalóan a lengyeleknek ígért angol-francia segítségre céloz, amit nem tudtak beváltani, de arra elég volt, hogy bekövetkezzen a lengyel tragédia. S ahogy az események megmutatták, ez Jugoszlávia esetében is bekövetkezett. A brit segítség elmaradásáról értekezik Barcza is: "Kifelé a kép persze határozottan csúnya volt. Anglia biztosítékot adott Lengyelországnak, hogy megtámadása esetén melléje áll és garantálja függetlenségét. Beállt a casus foederis, és Anglia egy embert, egy ágyút, és egy repülőgépet sem adott a lengyeleknek. Anglia ellenfelei azt mondták, hogy ez tipikus angol eljárás volt, belehajtotta Lengyelországot a háborúba s aztán cserbenhagyta. ...A német sajtó persze ironikusan írt az angol garanciáról és Anglia felkészületlenségéről: »Anglia harcolni fog az utolsó francia katonáig.«"[85] Megjegyzendő, hogy Malmar semleges volt, és nem ellensége Angliának, de miután érthetőleg főleg a kis államok sorsa és jogai foglalkoztatták, ezért volt kritikus a brit politikával szemben is.

         Malmar így foglalja össze benyomásait: "Hogy miként alakul majd itt a helyzet, azt magától értetődően nehéz megítélni. Aggodalomra bőven van ok. A nyugtalanságra különleges okot adnak a németek elleni túlkapások az országban. ...aszerint, ahogy jelenleg itt a szenvedélyek kormányoznak, nem tűnik nekem valószínűtlennek, hogy itt is, miként Lengyelországban, a német népi elemek kivégzését a hadseregre bízzák."[86]

         Malmar a szerbek és a mérsékelt horvátok közötti megegyezés kísérleteként értékeli, hogy Macek elfogadta a miniszterelnök-helyettesi posztot. A legfontosabb feladatról, a béke megőrzéséről, a svéd követ szerint, így vélekedett a horvát vezető: "[Macek] úgy találta, hogy a [szerbek és horvátok közötti] együttműködés lenne a legjobb eszköz a béke megőrzésére és a jelenlegi helyzet nehézségeinek az elhárítására."[87]

         Mindamellett az eseményeket nem lehetett megállítani. Az új miniszterelnök, Bárdossy László engedett a német követelésnek, és a német haderő magyar területről is kiindulván 1941. április 6-án megtámadta Jugoszláviát. Hogy Teleki öngyilkosságának volt egy bizonyos jelentősége Nagy-Britanniát illetően - amely talán belátta, hogy Magyarországnak nem volt más választási lehetősége, vagy más taktikai okból -, az abban nyilvánult meg, hogy hadüzenet helyett csak a diplomáciai kapcsolatokat szakította meg Magyarországgal.[88]

         A Németország Jugoszlávia elleni támadásával kapcsolatos magyar délvidéki bevonulást illetően Undén és Malmar is azt hangsúlyozzák, hogy Magyarország számára nem volt más választási lehetőség. A barátsági szerződésre vonatkozólag Undén idézi a volt magyar külügyminiszter, Kánya véleményét: "Amikor egy olyan ellensége Magyarországnak, mint Jeftics [korábban miniszterelnök], tagja lett a jugoszláv puccskormánynak, akkor elejétől fogva világos volt, hogy a barátsági szerződésnek még annyi értéke sem maradt, mint azé a papíré, melyre azt leírták."[89]

         Undén részletesen beszámol a jelentéséhez csatolt emlékeztetőjében azokról az eseményekről, amelyek a magyar katonai akciót előidézték:  "Miután április 6-án hadiállapot következett be Németország és Jugoszlávia között, a magyar sajtó szerint a következő magyar terület elleni jugoszláv légitámadások fordultak elő:

         Április 7-én hétfőn bombatámadást intéztek Szeged ellen, amikor többek között a vasútállomás sérült meg. Ugyanabban az időben két jugoszláv repülőgép hat bombát dobott a pécsi repülőtér ellen. Mindkét gépet lelőtte a légvédelem. Hasonlóképpen bombázták a vasútállomásokat Villányban, Körmenden és Siklóson. Egy jugoszláv gépet lelőttek. Ezeknél a légitámadásoknál csupán csekély anyagi kár keletkezett, mialatt ezzel szemben emberi élet ment veszendőbe. Légiriadó több helységben fordult elő, többek között Budapesten ötször.

         A magyar-jugoszláv határon [az alábbi] incidensek történtek: Jugoszláv szabadcsapatok 1941. április 8-án mentek át a magyar határon Perdócmajornál és Somogyudvarhelynél. A magyar határőrség gépfegyvertűzzel hárította el őket. Április 10-én reggel ismét támadásba mentek jugoszláv szabadcsapatok Erdőföldpusztánál és Izabellaföldnél. Számbeli kisebbsége ellenére a magyar határőrség visszaverte a támadást. ...A fenti jugoszláv akciók miatt a magyar kormány erőteljesen tiltakozott az új jugoszláv puccskormánynál."[90]

         Undén ezen beszámolója azért is különösen fontos, mert a magyar történetírás - Ki tudja, miért? - egészen a legutóbbi időkig nem tett említést ezekről a jugoszláv akciókról. Csak most tavaly jelent/jelenhetett meg olyan munka, amelyben Gergely Jenő és Pritz Pál írnak a jugoszláv légitámadásokról.[91]

         A továbbiakban Undén külön kihangsúlyozza, hogy csak a "független" horvát állam kikiáltása után - melyet "örömmel üdvözöltek Magyarországon" -, kapott a magyar hadsereg parancsot a bevonulásra. Undén vélekedése szerint "Magyarország számára fellépett a kínálkozó kötelesség, hogy megvédje a magyar  lakosságot az első világháború után átengedett területeken."[92] Amikor "Horvátország függetlenségi nyilatkozata április 10-én magával hozta, hogy Jugoszlávia mint »államközösség« megszűnt létezni", akkor Horthy kiáltványa szerint Magyarország ugyanazt az érvelést használta, mint korábban Csehszlovákia széthullásakor, és amit akkor Nagy-Britannia és Lengyelország megtámadásakor a Szovjetunió is alkalmazott.[93] Undén maga is elfogadta ezt az érvelést azzal a megállapításával, hogy "hiszen Horvátország felszabadulása [önállóvá válása] után még jugoszláv kormány sem létezett."[94] Ennek következtében másnap, április 11-én Magyarország megkezdte a Muraköz, a baranyai háromszög és Bácska megszállását. A többi Trianonban elcsatolt területet a németek saját adminisztrációjuk alá vették, megszegve ezzel korábbi ígéretüket a Bánát birtokbavételére.

         A délvidéki bevonulás körülményeiről így tudósít Undén: "Miként azt a külügyminisztériumban megtudtam, a magyar csapatoknak a hadjárat folyamán alig kellett harcolniuk reguláris csapatokkal, hanem csupán a jugoszláv hatóságok által szervezett szerb »komitácsi«-bandákkal, akiknek az volt a feladatuk, hogy terrorizálják a nem-szerb lakosságot."[95] Ezt megerősíti Wester őrnagy katonai attasé jelentése is: "Valódi hadműveletekről nem beszélhetünk, mivel a Bácska-területen levő jugoszláv hadsereg nagyobb részének már április 11-e előtt vissza kellett vonulnia a Dunától délre a mindkét oldalon előrenyomuló németek fenyegetésének a láttára. Csupán megszálló csapatokat hagytak hátra az erődítési vonalakhoz kapcsolódva. A jugoszláv oldalon lévő katonai erő feltehetőleg 15.000 és 20.000 fő között maradt, együttvéve a reguláris csapatokat és a szerb »komitácsi, csetnik« kötelékeket. ...A Tiszától délre [és keletre] fekvő területet német csapatok (többek között Temesvárról) foglalták el. Magyar részről erről bizonyos sajnálkozással beszéltek. Az nyilvánvaló, hogy aspirációik oda is kiterjednek."[96]

         A magyar akciót a jelentéséhez csatolt emlékeztetőben összegezi Undén: "A kormányzó parancsára a magyar csapatok 1941. április 11-én bevonultak a trianoni békeszerződés által Jugoszláviának átengedett, részben magyar népesség által lakott területekre. ...Április 14-én 12.00-órakor hivatalosan közölték, hogy a magyar csapatok megszállták a teljes Duna és Tisza közti területet. Ezáltal a Bácska-komitat átengedett részét visszafoglalták. ...A jugoszláv területen való előrenyomulás Magyarország részéről feltehetőleg befejeződött."[97]

         Malmar így foglalja össze a Közép- és Délkelet-Európában végbement változásokat: "Egy rövid időszak alatt, azok a mesterséges államalakulatok, melyeket a világháború után teremtettek Közép-Európa keleti részében, összeomlottak. Elsősorban Csehszlovákia - egy olyan ország, ahol 55 %-ot tesznek ki a kisebbségek -, azután Lengyelország és Románia. Sorsuk lényegesen függött két tényezőtől: nemzeti heterogenitásuktól és attól az agresszív politikától, amit abban az elképzelésben folytattak a legközelebbi szomszédaik ellen, hogy kiindulási stratégiai pontként szolgálnak azon hatalmi csoportosulás számára, amelyeknek születésüket vagy területi gyarapodásukat köszönhették."[98]

         Jugoszlávia vereségéről és felbomlásáról így vélekedik Malmar: "Jugoszlávia tragédiája lényegesen másként mutatkozik, mint a többi országé [Csehszlovákia, Lengyelország, Románia]. Jugoszlávia sokáig okos és előrelátó politikát igyekezett folytatni, amely mindenekelőtt azt vette célba, hogy baráti kapcsolatokat teremtsen az összes szomszédos országgal; megpróbáltak közvetíteni minden [olyan] konfliktusban, amelyek fellépéssel fenyegettek a Duna és a Balkán térségben, és ezáltal sikerült maguknak erős és önálló pozíciót szerezni ebben a térségben. Az az állam, amely többszázéves súlyos harcok után létrejött, és sok szempontból életerősnek és létjogosultnak bizonyult, tizenhat nappal azután, hogy a hatalmat a csőcselék és a szoldateszka vette a kezébe, összeomlott. Horvátország függetlenné nyilvánította magát, Szlovéniát, ha nem sikerül Horvátországhoz csatlakoznia, valószínűleg újra a Német Birodalomhoz fogják csatolni. Dalmáciára Olaszország hangoztatja az igényét, Macedóniát a bolgárok követelik, a Bánátot a magyarok. Fenn tud-e maradni Szerbia mint önálló állam abban a kiterjedésben, mint amilyen az első balkáni háború előtt volt, vagy »főkormányzóságot« teremtenek belőle a lengyel példa szerint, ez az a kérdés, ami válaszra vár. A legtöbb (követ)kollégáim úgy gondolja, hogy az utóbbi alternatíva lesz a megoldás. Jugoszlávia egy olyan sors példájaként marad fenn az utókor számára, amely egy olyan államot fenyeget, amelyet a külföldi propaganda befolyása alatt álló felelőtlen közvélemény kormányoz az utcáról."[99]

         A Jugoszláviával kötött "szerencsétlen" szerződés kapcsán Macartney leszögezi, hogy Magyarország három lényeges hibát követett el, amely később olyan kínos helyzetbe hozta. Először is alábecsülte a belgrádi tengelyellenes hangulatot, majd pedig nem iktatta a szerződésbe a szokásos rebus sic stantibus[100] elvét, ami általában alapvető tulajdonsága a szerződéseknek. Macartney szerint: "A harmadik tévedés abban rejlett, hogy a tényeket helytelenül állították be Nagy-Britannia felé. Egyfelől igaz, hogy a sajtó következetesen azt írta, hogy a paktumot a »Hármas Szövetség« szellemében a »tengelyhatalmak teljes hozzájárulásával« kötötték. Másfelől viszont a magyarok olyan gyakran hangsúlyozták a Foreign Office előtt, hogy amit a sajtó ír, az egyszerű porhintés volt a németek szemébe, hogy végül is a brit Külügyminisztérium szavuknál fogta őket; vagyis elhitte, amit a magyar kormány magánbeszélgetések útján közölt velük."[101] (Vagyis Magyarország a függetlenségét akarja biztosítani és kivonni magát a német befolyás alól.)  Ezek alapján Macartney megállapítja: "Ennek következtében később Magyarországot saját megnyilatkozásai alapján bélyegezték meg egy olyan árulásért, amit nem is követett el."[102]

         Teleki Pál politikai vonalának vizsgálatakor Macartney azt is hangsúlyozza, hogy a többszöri brit ajánlat ellenére sem bízott Teleki abban, hogy Benes befolyásával szemben a nyugati hatalmak elismernek egy emigráns Horthy kormányt. Erre egyértelmű garanciát sem kapott. Macartney továbbá kifejti álláspontját a sokat hangoztatott szerződésszegéssel kapcsolatban: "A nemzeti becsület kérdését abból a szempontból kell megítélni, vajon a Jugoszláviával kötött szerződés aláírása után intrikált-e [Magyarország] a horvátokkal az ország egysége ellen.... Valójában Magyarország a horvát kérdéstől egyszerűen távol tartotta magát."[103]

         Mivel sem Teleki, sem Magyarország nem talált kiutat a dilemmából és átengedte a német csapatokat, várható volt Nagy-Britannia lépése, azaz a diplomáciai viszony megszakítása, ami 1941. április 7-én következett be. Barcza bizalmasának a magyarázatára Macartney Churchill válaszát idézi: "A magyar követnek valóban igaza van. Mi, angolok, bűnösök vagyunk, a múltban komoly hibákat és mulasztásokat követtünk el. Magyarország végül is mindig nyíltan fenntartotta revíziós igényeit, és most, amikor a magyar csapatok arra szorítkoznak, hogy csupán olyan területeket foglalnak el, amelyek azelőtt magyarok voltak, ez emberileg érthető. Sajnálom, hogy számomra politikailag lehetetlen mást tenni, mint a diplomáciai viszonyt megszakítani, ámde addig, amíg magyar csapatok nem kerülnek szembe harctéren angol erőkkel, valóban nincs szükség hadüzenetre. Egyébként a magyarok nagyon rokonszenves nép."[104] Az USA-ban Roosevelt elnök "indokolatlan akció"-nak nevezte a magyar lépést. Bárdossy azon reménye, hogy a szövetségesek megértik és megbocsátják a politikáját nem vált valóra és ezt Macartney a következőképpen magyarázza: "Bár a szövetségesek sok mindent csináltak a háború alatt, amit könnyebb volt metafizikai úton megmagyarázni, mint a nemzetközi jog alapján, nem szerették, ha mások követték példájukat."[105]

         A Szovjetunió is elítélte a Jugoszlávia elleni magyar akciót. Ghyczy Jenő, a külügyminisztérium politikai osztálya vezetőjének közlése alapján Undén a következőképpen számol be Kristóffy József magyar követ válaszáról Visinszkij külügyi helyettes népbiztosnak: "Válaszként a magyar követ nem csak azokat a körülményeket fejtette ki, amelyek Magyarországnak - [szerinte] - törvényileg jogot adtak, hogy úgy interveniáljon, ahogy tette, hanem hasonlóképpen nagyon ügyes módon összehasonlítást tett ezen intervenció és a szovjet kormány saját fellépése között a német-lengyel háború vége felé. Erre Visinszkij úrnak nem volt más mondanivalója, mint hogy akkor semmiféle lengyel kormány nem létezett az országon belül, ami egyrészt nem volt igaz, másrészt rossz argumentum volt. Hiszen Horvátország felszabadulása [értsd önállóvá válása] után jugoszláv kormány sem létezett."[106]          A Szovjetunió nyilvánvalóan azt gondolta, hogy ami megengedett egy nagyhatalomnak, az a kis országoknak meg van tiltva. Hasonló a véleménye  Szegedy-Maszák Aladárnak is: "A Szovjetunió magatartása és annak indoklása a lengyel összeomlás után másfél évvel később, tudatosan-e vagy sem, azt már nem tudnám megmondani, példaként szolgált a Jugoszlávia elleni magyar föllépés indoklására. A nyugati visszhang magyar vonatkozásban, a nagyhatalmak között dívó quod licet Iovi, non licet bovi[107] elvnek megfelelően, egészen más volt, és a főleg a kisebb államokra alkalmazott »sakál«[108] jelzőt újból kiváltotta."[109]

         Amikor tehát a szövetségesek bizonyos körei Magyarországot, mint a "német tigris" után baktató "magyar sakált" aposztrofálták,[110] akkor ez különösen érvényes lett volna a Szovjetunióra is, mert amíg a "kis magyar sakál" csak a saját elszakított népe által lakott területek visszacsatolását szorgalmazta, addig a "nagy szovjet ragadozó" ráadásul idegen nemzetiségű népeket (finn, észt, lett, litván, lengyel, moldáv) kebelezett be Németország hallgatólagos jóváhagyásával. Talán érdemes idézni (Magyarországon először) a Lengyelországhoz intézett 1939. szeptember 17-i szovjet jegyzéket, mivel ez kísértetiesen hasonlít Horthy 1941. április 10-én kiadott proklamációjára.[111]

         A Szovjetunió véleményének a megítélésénél figyelembe kell vennünk azokat a körülményeket, amelyekről Flodström őrnagy, moszkvai svéd katonai attasé rendszeresen jelentett Moszkvából: "A Szovjetunió katona-politikai érdeklődése 1941 áprilisa folyamán még hangsúlyozottabban nyugat és délnyugat felé koncentrálódott. A szovjetorosz katona-politikában mindent meghatároz a  Németországtól való félelem, és minden, a katonai hatalmi eszközök megerősítésére szolgáló intézkedés az ezen országgal [Németországgal] való esetleges fegyveres konfliktus elhárítására irányul. A német sikerek a Balkánon növelték a Szovjetunió idegességét."[112] A szovjet vezetés természetesen nem nézte jó szemmel a magyar akciót, hiszen ez óhatatlanul német érdekeket is szolgált, ráadásul éppen az ősi szövetséges szláv testvér, Szerbia ellenében. Magyarország fellépése tehát közvetlen szovjet érdekeket sértett, hiszen - ha csekély mértékben is, de - hozzájárult a Szovjetunió által is támogatott balkáni németellenes front szétzúzásához. Ezen fronthoz fontos szovjet érdek fűződött, mert ez meghiúsíthatta volna, s ha ez nem következik be, (miként valóban nem ez történt), akkor késleltethette a német-szovjet fegyveres konfliktus kitörését. (Ez a terv viszont annyira jól sikerült, hogy a német támadás időpontja a Szovjetunió ellen több mint egy hónappal kitolódott, ami az adott időjárási viszonyok következtében döntően hozzájárult a német hadsereg megállításához Moszkva előtt, és ezáltal meghiúsította a villámháború sikerét.) A balkáni fronthoz fűződő illúziók meghiúsulása után a háború késleltetése lett a szovjet vezetés célkitűzése. Flodström szerint: "Miután a jugoszláv állam és a jugoszláv haderő nem tudta beváltani azokat a reményeket, amelyeket a Szovjetunió ezen Németország elleni új front iránt táplált, Sztálin nagyon hamar kész volt, hogy - Hitler kedvére valóan - cserbenhagyja az egy hónapos szövetséges testvérét. Ennek a hivatalos megerősítése volt a jugoszláv követségnek május 8-án átadott értesítés, hogy mivel az már nem egy szuverén államot képviselt, ezért el kell hagynia a Szovjetuniót."[113]

         Bár a Szovjetunió fontosnak tartotta, hogy ne rontsa tovább az amúgy is feszült német-szovjet viszonyt - ez volt az oka a jugoszláv követség kiutasításának is -, igyekezett megtenni a szükséges lépéseket a kétfrontos háború elkerülésére. Ezért, miként Flodström jelenti, "néhány nappal később, április 13-án a Szovjetunió kész volt a következő katona-politikai sakkhúzással - a Japánnal való semlegességi paktum [megnemtámadási szerződés] aláírásával. Erre április 19-én a »Pravda« adta meg a kiegészítő felvilágosítást - kétségkívül Németország bosszúságára -, miszerint a Szovjetuniót 1940 őszén meghívták a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásra, de amit az elutasított."[114]

         Flodström őrnagy az érezhetően növekvő német-szovjet feszültség miatt élénken követi a katonai vonatkozású eseményeket, és ezért felfigyel az ezzel kapcsolatos újságcikkekre is. A szovjet haditerveket illetően ezt jelenti: "A Vörös Hadsereg katonai doktrínája így hangzik: »Az ellenséget a saját területén verd meg!«, - írja a hadsereg fő sajtóorgánuma a »Krassnaja Zvezda« mai száma (április 18-i) vezércikkében."[115] Egy későbbi jelentésében beszámol a folyamatos katonai előkészületekről: "Április folyamán folytatódott az erőösszevonás a Szovjetunió nyugati és délnyugati határainál, és több adat van az odairányuló szállítmányokról, elsősorban különböző fajta [hadi]anyagokról."[116] Mindezek arra utalnak, véli Flodström, miszerint:

         "A Szovjetunió háborúra készül, de ezt nem kívánja - még. A vörös haderő még nincs újraszervezve, és nem kedvező az általános nemzetközi helyzet. A Szovjetunió katonapolitikájára még mindig érvényesek Lenin szavai:

         »A döntő harc ideje akkor jön el, amikor az összes harcoló fél már ledöntötte egymást, amikor már alaposan csődbe jutottak és maguk gyengítették meg egymást a harcban. Akkor lesz itt a forradalom pillanata, akkor jön el a mi győzelmünk, ha jól vigyáztunk és kiválasztottuk a pillanatot. Akkor biztos a győzelmünk.«

         Ezt a gondolatot fejezték ki a szónokok április közepén egy nyilvános (olvasd jóváhagyott) rendezvényen Moszkvában, körülbelül ezekkel a szavakkal: »Amikor fegyvert ragad a Vörös Hadsereg, ezt azért teszi, hogy hazahozza a végső győzelmet a második imperialista világháborúban.«"[117]

         A védekezési szellem megerősítése azonban csak az egyik tényezője volt a háborúra való felkészülésnek. Ezenkívül a szovjet vezetők mindent elkövettek, hogy "nagy engedmények árán is eltávolítsák az elgondolható súrlódási okokat" a német-szovjet kapcsolatokban. Ennek egyik megnyilvánulása volt a csapatösszevonásokról szóló hírek tagadása. Egy ilyen esetről számol be Flodström a jugoszláv követség kiutasítása után: "Már másnap, május 9-én egy új akta állt rendelkezésre a szovjet-német viszonyban, egy TASSZ-cáfolat formájában - ez a Kreml urai által nagyon kedvelt forma, hogy nyilvánosságra hozzák a véleményeiket -, amelyben minden nyugati irányba történő csapatkoncentrációt tagadtak. A cáfolat elsősorban amiatt a pontosság  miatt figyelemre méltó, ahogy felsorolják az összes állítólagos csapatáthelyezést, és ahogy ezeket ezután tiszta képzelődésnek nyilvánítják. A közlemény kétségkívül arra irányult, hogy két célt szolgáljon: egyrészt a tények tagadását a megnyugtatás érdekében, másrészt hogy az elriasztás szándékából ezzel utaljanak az anyagi eszközökre és lehetőségekre. Miként az alábbiakban megmutatjuk, a koncentrációt azonban már végrehajtották."[118] A továbbiakban Flodström hangsúlyozza, hogy pontos adatokat csak nagy nehézségek árán tud beszerezni elsősorban "a titkolózás miatt, amivel minden katonai ügyet körülvesznek ebben az országban", másrészt az adatok beszerzése közötti időkülönbségek miatt. A jelentéséhez csatolt táblázat a különböző katonai körzetekben összevont haderőről ad képet. Eszerint az első vonalhoz tartozó leningrádi, pri-balti, nyugati, kijevi és ogyesszai különleges katonai körzetekben összesen 123 lövészhadosztály, 25 lovashadosztály és 59 tankbrigád állomásozott. A második vonalban, a ország középső részén összesen 38 lövészhadosztály, 16 lovashadosztály és 16 tankbrigád, míg a távolkeleti katonai körzetben összesen 28 lövészhadosztály, 3 lovashadosztály és 9 tankbrigád állomásozott 1941. május 31-én a svéd katonai attasé szerint.[119] Ezeket az adatokat a hadtörténészek figyelmébe ajánljuk azt kiderítendő, vajon mennyire voltak hitelesek Flodström információi. 

         A fentiek fényében a délvidéki magyar bevonulás a háborúra készülő Szovjetunió megítélésében tehát nagyon alárendelt szerepet játszott. Számára a balkáni front meghiúsulása volt a döntő tényező, és ennek értelmében a magyar akciót agressziónak minősítette. De az mégis figyelemre méltó volt, hogy Nagy-Britanniától eltérően, nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal, mint ahogy Németországgal sem. Ennek oka kétségkívül a Flodström által említett, a mindennemű provokációt elkerülendő politikai manőverezésben keresendő.

 

 


 

Molotov jegyzéke Grzybowski moszkvai lengyel követnek. [120]

 

Moszkva, 1939. szeptember 17.

 

Követ Úr!

 

         A lengyel-német háború feltárta a lengyel állam belső összeomlását. A tíz napos hadműveletek során Lengyelország elvesztette minden ipari területét és kulturális központját. Varsó nem létezik többé mint Lengyelország fővárosa. A lengyel kormány összeomlott és nem mutat semmiféle életjelt. Ez azt jelenti, hogy a lengyel állam és ennek kormánya ténylegesen megszűnt létezni. Ezáltal minden, a Szovjetunió és Lengyelország között megkötött szerződés elvesztette az érvényes erejét. Magára hagyatva és vezetőség nélkül Lengyelországot mindenféle olyan véletlenek és váratlan események játékterévé változtatták, amelyek fenyegetést jelenthetnek a Szovjetunióval szemben. A szovjet kormány, amely eddig semleges volt, ezért nem tud tovább semlegesen viszonyulni ezekhez a tényekhez.

         A szovjet kormány nem tud közömbösen viszonyulni ahhoz sem, hogy a fajrokon ukránok és fehéroroszok, akik Lengyelország területén élnek és a sorsukra vannak hagyatva, védelem nélkül maradnak.

         Ezt a helyzetet figyelembe véve a szovjet kormány utasította a Vörös Hadsereg Főparancsnokságát, hogy az adjon ki parancsot a csapatoknak a határ átlépésére és hogy vegye védelmébe Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Fehéroroszország lakosságának az életét és vagyonát.

         Ugyanakkor a szovjet kormánynak szándékában áll, hogy minden intézkedést foganatosítson avégett, hogy megszabadítsa a lengyel népet a szerencsétlen háborútól, amibe az oktalan [értelmetlen] vezetői belevitték, valamint hogy megadja neki a lehetőséget, hogy egy békés életet éljen.

 

 


 

[1] DIMK V., 773. o. Kristóffy 190/pol.-1940. sz. jelentése. (Moszkva, 1940. december 7.) Vö. Macartney, Teleki Pál... 198. o.

[2] Lásd "A semleges Svédország" című fejezet 5. sz. jegyzetét.

[3] Ezt John Lukacs a szerzőnek kifejtett véleményében kevésbé fontos tényezőnek tartja.

[4] DIMK V., 773. o. Kristóffy 190/pol.-1940. sz. jelentése. (Moszkva, 1940. december 7.)

[5] Lásd "A második bécsi döntés" című fejezet 129. sz. jegyzetét, valamint DIMK V., 392. o. Barcza 218. sz. számjeltávirata. (London, 1940. augusztus 1.), 480-482. o. Barcza ad 226./biz. sz. számjeljelentése. (London, 1940. augusztus 17.), 497. o. Barcza rádió-számjeltávirata. (London, 1940. augusztus 22.)

[6] DIMK V., 680. o. Barcza 269. sz. számjeltávirata. (London, 1940. október 23.)

[7] DIMK V., 662-664. o. Barcza 236/biz. sz. számjeljelentése. (London, 1940. október 14.)

[8] DIMK V., 695. o. A Külügyminisztérium napijelentése. (Budapest, 1940. október 31.)

[9] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 1551. (Ankara, 1940. október 15.)

[10] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 234. (London, 1941. január 18.)

[11] DIMK V., 736. o. Barcza 289. sz. számjeltávirata. (London, 1940. november 22.)

[12] Lásd "A második bécsi döntés" című fejezet 9. sz. jegyzetét.

[13] DIMK V., 736. o. Barcza 289. sz. számjeltávirata. (London, 1940. november 22.)

[14] DIMK V., 765. o. Barcza 294. sz. számjeltávirata. (London, 1940. november 30.)

[15] DIMK V., 784-785. o. Barcza jelentése. (London, 1940. december 18.) „The British Goverment had also stated that they were not bound by any frontiers in Central Europe, and these reservations hold not only for us, but for Poland, Hungary, Rumania and the other states of Central Europe. In an official Note of the British Goverment dated November 11, I was expressly assured that the British Goverment do not recognize the Munich frontiers, and are bound by them...”

[16] Barcza, I. m. 458. o.

[17] DIMK V., 796. o. Cadogan levele Barczának. (London, 1940. december 28.) "There was substituted for them, without His Majesty's Goverment having given their assant or even been consulted, the procedure of the Vienna Award,...", Vö. Macartney, Teleki Pál... 200. o.

[18] Barcza, I. m. 459. o

[19] Lásd "Az első bécsi döntés" című fejezet 83. sz. jegyzetét.

[20] Macartney, I. m. 200. o.

[21] Lásd "Az első bécsi döntés" című fejezet 154. sz. jegyzetét.

[22] Bán, I. m. 119. o.

[23] DIMK V., 802. o. Barcza levele Cadogan-nak. (London, 1941. január 6.) "...emphasising that I am merely stating my own personal views, that I have received no instructions to do so and that I have made no report to my Goverment of this discussion which I regard as an entirely private and friendly exchange of ideas."

[24] U. o.

[25] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 1550. (Budapest, 1940. július 25.)

[26] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 580. (Budapest, 1940. december 13.)

[27] Juhász, I. m. 238-240. o.

[28] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 562. (Belgrád, 1940. december 14.)

[29] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 580. (Budapest, 1940. december 16.)

[30] U. o.

[31] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 580. (Budapest, 1940. december 13.)

[32] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 562. (Belgrád, 1940. december 14.)

[33] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 580. (Budapest, 1941. február 14.)

[34] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 580. (Budapest, 1940. december 16.)

[35] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 562. (Belgrád, 1940. december 14.)

[36] DIMK V., 779. o. Barcza 307. sz. telefon-számjeltávirata. (London, 1940. december 16.)

[37] U. o.

[38] Roberts, I. m. 200. o.

[39] Bulgária 1941. március 1-jén csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez.

[40] Roberts, I. m. 200. o.

[41] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 726. (Moszkva, 1941. március 31.)

[42] Roberts, I. m. 201. o.

[43] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 726. (Moszkva, 1941. április 30.)

[44] Macartney, Teleki Pál... 199. o.

[45] Barcza, I. m. 460. o.

[46] Barcza, I. m. 462. o.

[47] U. o.

[48] DIMK V., 861-862. o. Barcza 24. sz. számjeltávirata. (London, 1941. február 7.)

[49] DIMK V., 840. o. Barcza 1/1941. pol. sz. jelentése. (London, 1941. január 28.)

[50] DIMK V., 876. o. Barcza 31. sz. számjeltávirata. (London, 1941. február 19.)

[51] U. o.

[52] Knoll, Hans. Jugoslawien in Strategie und Politik der Alliierten, 1940-1943. München: R. Oldenbourg Verlag, 1986. 129. o. "You big nations are hard, you talk of honour but you are far away."

[53] DIMK V., 903. o. A budapesti angol követnek átadott emlékeztető. (Budapest, 1941. március 4.)

[54] DIMK V., 931. o. A külügyminiszter leirata a londoni magyar követnek. (Budapest, 1941. március 12.)

[55] U. o.

[56] Jelavich, Barbara: A Balkán története. II. kötet. 20. század. Budapest: Osiris Kiadó - 2000, 1996. 204. o.

[57] Jelavich, I. m. 205. o.

[58] Knoll, I. m. 99-100. o.

[59] U. o. 101. o. "Jugoslawien gegen Hitler erst dann Front machen könnte, wenn die USA im Krieg stünden. Zusammanarbeit mit der Türkei wäre praktikabel, wenn diesem Land ein paar hundert amerikanische Bomber geliefert würden. Da Hilfe aber nicht möglich sei, habe niemand das Recht, Jugoslawien vor den Rachen des deutschen Monsters zu stoßen."

[60] Knoll, I. m. 101. o. "Länder, die sich gegen Aggression nicht zur Wehr setzen, nicht wert sind, unabhängig zu sein und auch nicht mit unserer Unterstützung rechnen dürfen, wenn am Ende des Krieges politische und geographische Korrekturen vorgenommen werden."

[61] Knoll, I. m. 109. o.

[62] Knoll, I. m. 129. o.

[63] Knoll, I. m. 166. o. "Campbell erhielt nun endgültig freie Hand, mit »allen« ihm zur Verfügung stehenden Mitteln Führer und Öffentlichkeit zu einer »korrekten« Einschätzung der Realitäten zu bringen und zu »situationsgerechten Aktionen« anzustacheln. Er wurde ermächtigt, jede im taudlich erscheinende Maßnahme zu ergreifen, um einen »Wechsel der Regierung oder des Regimes« herbeizuführen. Das Mittel des Staatstreichs nannte Eden dabei ausdrücklich. Den potentiellen Putschistenführern, die sich zum Widerstand gegen deutsche Forderungen bereit fänden, durfte der Gesandte vertraulich volle britische Unterstützung zusichern."

[64] U. o. "Prinz Pauls Haltung erweist sich als hoffnungslos realitätsfremd, daß von ihm nichts mehr erwarten ist."

[65] Knoll, I. m. 144. o.

[66] Knoll, I. m. 635. o.

[67] DIMK V., 983. o. Máriássy 75. sz. számjeltávirata. (Ankara, 1941. március 31.)

[68] Lásd "A második bécsi döntés" című fejezet 9. sz. jegyzetét.

[69] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 580. (Budapest, 1941. április 3.)

[70] Churchill, I. m. 147. o.

[71] DIMK V., 966. o. Sztójay 41/pol.-1941. sz. jelentése. (Berlin, 1941. március 27.)

[72] Churchill, I. m. 147. o. "The Hungarian Premier, Count Teleki, had been working consistently to maintain some liberty of action for his country."

[73] U. o. "...if Hungary took part in any German move against Yugoslavia she must expect a declaration of war upon her by Great Britain."

[74] DIMK, V., 991. o. Barcza 58. sz. számjeltávirata. (London, 1941. április 2.)

[75] Churchill, I. m. 147. o. "But the opposition to the German demands could only lead to the German occupation of Hungary in the course of imminent military operations."

[76] U. o. "Thus the choice for Hungary was either a vain resistance to the passage of German troops or ranging herself openly against the Allies and betraying Yugoslavia."

[77] U. o.

[78] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 580. (Budapest, 1941. április 3.)

[79] U. o.

[80] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 562. (Belgrád, 1941. április 1.)

[81] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 562. (Belgrád, 1941. április 1.)

[82] U. o.

[83] Az a tény, hogy ezt Hitler is megállapította, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy ez nem lenne igaz! 

[84] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 562. (Belgrád, 1941. április 14.)

[85] Barcza, I. m. 440-441. o.

[86] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 562. (Belgrád, 1941. április 1.)

[87] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 562. (Belgrád, 1941. április 4.)

[88] Churchill, I. m. 147. o.

[89] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 580. (Budapest, 1941. április 16.)

[90] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 580. (Budapest, 1941. április 11.)

[91] Gergely Jenő-Pritz Pál: A trianoni Magyarország, 1918-1945. Budapest: Vince Kiadó, 1998. 143. o.

[92] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 580. (Budapest, 1941. április 11.)

[93] Lásd a "Kárpátalja visszavétele" című fejezet 95. és 96. sz. jegyzetét, valamint e fejezetben Molotov jegyzékét a moszkvai lengyel követnek 1939. szeptember 17-én [120. sz. jegyzet]

[94] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 580. (Budapest, 1941. április 16.)

[95] U. o.

[96] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 731. (Budapest, 1941. május 8.)

[97] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 580. (Budapest, 1941. április 16.)

[98] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 562. (Belgrád, 1941. április 14.)

[99] U. o.

[100] "A nemzetközi jogban a clausula rebus sic stantibus elv szerint a körülmények lényeges megváltozása esetén a szerződés hatálya megszűnik s a szovjetorosz Korovin interpretálása szerint ez az elv azt jelenti, hogy a történelem egyes pillanataiban a nemzetközi közösség tagjainak életérdekei annyival erősebbek az átvett kötelezettségeknél, hogy hatalmasan követelik az utóbbiak feláldozását az előbbiek kedvéért." Lásd Páva István: Trianon - Belvedere - Hadbalépés. Pécs: Pannonia Könyvek, 1995. 153. o.

[101] Macartney, Teleki Pál... 183. o.

[102] Macartney, Teleki Pál... 184. o.

[103] U. o. 229. o.

[104] U. o. 237. o., Vö. Macartney, A history... Part II. 8. o.

[105] U. o. 238. o., Vö. Macartney, A history... Part II. 8. o.

[106] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 580. (Budapest, 1941. április 16.), Vö. A moszkvai magyar követség... 303-304. o. Kristóffy 41/pol.-1941. sz. jelentése. (Moszkva, 1941. április 14.)

[107] Szegedy-Maszák, I. m. 270. o. Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek.

[108] John Wheeler-Bennet angol író kifejezése. Lásd Horthy Miklós: Emlékirataim. Budapest: Európa-História, 1990. 218. o.

[109] Szegedy-Maszák, I. m. 270. o.

[110] Macartney, Teleki Pál... 73. o., Vö. Tilkovszky Loránt ismertetése Páva István: Trianon-Belvedere-Hadbalépés című könyvéről. In Századok, 1995. 3. sz. 745. o. Itt Tilkovszky a "német sakál" nyomában járó "magyar hiénát" említi.

[111] Lásd e fejezetben Molotov jegyzékét Grzybowski moszkvai lengyel követnek (1939. szeptember 17.) [120. sz. jegyzet]

[112] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 726. (Moszkva, 1941. április 30.)

[113] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 726. (Moszkva, 1941. május 31.)

[114] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 726. (Moszkva, 1941. április 30.)

[115] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 726. (Moszkva, 1941. április 18.)

[116] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 726. (Moszkva, 1941. április 30.)

[117] U. o.

[118] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 726. (Moszkva, 1941. május 31.)

[119] U. o.

[120] UD arkiv, 1920 ĺrs Doss. syst. HP vol. 447. (Varsó, 1939. szeptember 17.)