A második bécsi döntés

         Csehország elfoglalása és német protektorátussá tétele, valamint Albánia Olaszország általi megszállása gyökeresen megváltoztatta a nemzetközi politikai helyzetet, amely így egyre jobban súlyosbodott. Nagy-Britannia és Franciaország feladta az ún. megbékítő politikáját, és a konfrontációs irányvonalat választotta.[1] Az újabb ütközési alkalom nem is váratott sokat magára, mivel a feszültség a még fennmaradt német területi követelések kérdésében alakult ki. A tárgyilagos és semleges Undén szerint a lengyel korridor megléte egy "véres sértést" jelent a poroszok számára. A kérdést így írja le:

         "Mindazonáltal az északnémetek soha nem fognak megnyugodni mielőtt a korridor eltűnik, és ezért ennek a léte egy rákos seb, aminek Európának utána kellene néznie, hogy időben kioperáltassék. Ez nem megy kuruzslással, autósztrádákkal, stb. Ha az angolok nem tudják ezt felfogni, akkor a franciáknak - akiknek Elzász-Lotaringiában egy súlyosabb problémájuk van, mint az, amire most a németek szert tettek Bohémia és Morvaország annexiója által - az önfenntartás nevében kellene ugye megpróbálniuk megérteni ezt. Szomorú dolog azt észlelni, hogy Hitler és Chamberlain - akiknek mindkettőjüknek igaza van, amikor egymást, illetve egymás kormányát csalással vádolják -, hogyan beszélnek tisztára a levegőbe, anélkül, hogy akárcsak kísérletet is tennének arra, hogy megértsék egymást. Németországnak ugye mégis joga van egy emberhez méltó egzisztenciára, és a nyugati hatalmaknak is az lenne a kötelességük, hogy revideálják az őrült  békeszerződéseket. Ha nem jutnak ebben egyetértésre, nem lesz nyugalmunk Európában. Gazdasági katasztrófa a tengelyhatalmakon belül, háború a közeli jövőben vagy együttműködés Németország és Oroszország között, bármelyik is következik ezen eshetőségekből, az a nyugati hatalmakra és a kis államokra megy ki."[2] A svéd követ itt felvetett kérdése azóta is vitatott. Hiszen a megbékítő politika arra irányult, hogy a békeszerződés hibáinak jóvátétele kiküszöbölheti a feszültségi gócokat, és megszűnteti a háborús veszélyt. Ezzel szemben a brit politika irányváltása viszont kiélezte a helyzetet, anélkül, hogy megoldást kínált volna a német-lengyel viszályra. 

         Lengyelország előtt is nyilvánvaló volt a nyugati politika irányváltása a március 21-i londoni Chamberlain és Daladier találkozó után, és ezért március 26-án elutasította a Danzigra és a korridorra vonatkozó német igényt.[3] Ezt követte március 31-én a Lengyelországnak adott brit garancia, amihez később Franciaország is csatlakozott.[4] A londoni svéd követ, Prytz április 14-én jelent a következő lépésről: "A [brit] kormány elhatározta, hogy arra az esetre, ha valamiféle cselekményt foganatosítottak, ami világosan és nyilvánvalóan fenyegette Görögország és Románia függetlenségét, és amivel szemben az illető országok létfontosságúnak tartották, hogy fegyveres erővel ellenálljanak, a brit kormány kötelesnek tartja magát, hogy azonnal mindazt a támogatást megadja az illető államnak, ami módjában áll. ...Ezzel egyidejűleg egy hasonló nyilatkozatot adott a francia kormány."[5]

         A Romániának adott egyoldalú garancia rávilágít a brit politika kétértelműségére, mivel egyrészt nem volt lehetősége támogatást adni, másrészt a román kormány nemhogy nem kérte ezt, hanem éppenséggel zavaró tényezőnek tekintette. Rothschild szerint ugyanis: "Diplomáciailag... a királyi diktatúra egy kétkulacsos időszakra váltott át, mivel Románia elsomfordált a most gyengülő Franciaországgal való eddigi feltétlen azonosításától és megpróbált egyensúlyozni a nyugati és a tengelyhatalmak között. ...Hosszú távon viszont nem sikerült a kétkulacsosságra való törekvés; Németország politikai és gazdasági kampánya a Balkánon Romániát alkalmazkodásra kényszerítette. Az 1939. március 23-i kereskedelmi szerződésük elismerte a Birodalom túlsúlyát nem csak Románia külkereskedelmében, hanem a gazdasági fejlődésében is, melynek érdekében közös vegyes vállalatokat létesítettek. Bár ez a szerződés Németország rendelkezésére bocsátotta Románia nyersanyagait, ez és a további gazdasági egyezmények mégsem voltak ipso facto hátrányosak Románia számára, mivel a mezőgazdasági feleslegeit magas áron szívta fel Németország, és az ipari gazdaságát a német tőke és szakértelem modernizálta és ésszerűsítette az elkövetkező hat évben."[6]

         Tehát nem csak Magyarország volt kénytelen engedményeket tenni a német nyomásnak, mint ahogy azt az antikomintern paktumhoz való csatlakozás 1939. február 24-én és 1939. április 11-én[7] a Népszövetségből való kilépés jelezte, hanem a többi délkelet-európai országhoz hasonlóan Románia is alkalmazkodni kényszerült, sőt mi több, a saját akaratából és sokkal korábban mint a "vonakodó csatlós". Magyarország ugyanis csak a háború kitörése után, az 1939. decemberi és 1940. januári gazdasági tárgyalásokon tett eleget a német követeléseknek, és ekkor is csak a német zsarolás miatt, miután Németország korlátozta a fegyver és hadianyag szállításait, és ezek beszerzésére más forrás pedig nem akadt.[8] Mindezek ellenében Magyarországnak sikerült megőriznie semlegességét, amikor a német-lengyel feszültség a háború kitöréséhez vezetett, és nem engedte meg a magyar vasutak használatát a Lengyelországot lerohanó német csapatoknak, valamint tevékeny segítséget nyújtott a lengyel menekülteknek.

         Magyarország külpolitikája a semlegesség megőrzésére irányult, de ugyanakkor továbbra sem adta fel a revíziós igényeket a többi határ megváltoztatására. Undén tisztán látja ezeket a célkitűzéseket és ekkor írja le az egyik legfontosabb meglátását, illetve próféciáját: "Ha háború lesz, akkor Magyarország a geopolitikai helyzete miatt nehezen tudja majd elkerülni, hogy előbb vagy utóbb bele ne sodródjon abba, még akkor is, ha semlegességi akaratát bebizonyítottnak tekinthetjük. Hadserege természetesen messze áll attól a felfegyverzettségi szinttől, amit az ország helyzete megkövetel."[9] A revíziós politikát illetően Undén megállapítja: "...a magyarokról semmi szín alatt nem gondolható, hogy feladják azon tervüket, hogy Siebenbürgent [Erdélyt] Romániáról leválasszák."[10]

         Hasonlóképpen megérti a magyar igényeket és álláspontot Folke Malmar, aki előzőleg, mint láttuk, Prágában volt, most pedig már Belgrádban svéd követ. Már korábban jelentette: "Magyarország soha nem adta fel a revíziós politikáját, és ezekben a napokban a legkevésbé sem csinált titkot ezen álláspontjából. Magyarország bizonyosan nem írta le az igényeit a Szent-István korona egyik országáról sem, de néhány ilyen országot illetően ennek az igénynek inkább elvi jellege van, - miként a magyarok beszélni szoktak az ügyről, amikor a probléma szóba kerül, - a kérdésnek jelenleg nincs semmiféle aktualitása. Egy azonban biztos, Siebenbürgenre [Erdélyre] való igényét Magyarország mindig teljes erővel fogja fenntartani, és Magyarország annál inkább könnyebben tudja hangoztatni ezt az igényét, mivel tudja, hogy ez az igény támogatásra talál a semleges világ rokonszenve által."[11] Itt Malmar utal arra a korabeli nyugati felfogásra, hogy a Versailles környéki békék nyilvánvaló igazságtalanságait igenis orvosolni kell, vagyis a magyar revíziós igényeket elismerték a józanul gondolkodó nyugati politikai körökben.

         Malmar ugyanakkor kiemeli: "Magyarország mindig hangsúlyozta, hogy céljait békés eszközökkel óhajtotta elérni. Éppúgy, ahogy Hitler hatalomra jutása előtt életben tartották a szudétanémetek azt az érzést, hogy a követeléseikben meglévő erkölcsi erő egy nap a szenvedéseikből való felszabadulásukhoz fog vezetni, Magyarország azon elgondolásához ragaszkodott, hogy el fog jönni az az idő, amikor belátásra jut a világ, hogy azokat az igazságtalanságokat, amelyekkel a trianoni békeszerződés sújtotta a magyar népet, helyre kell hozni."[12]

         A tényeket figyelembe véve ugyanis minden objektív szemlélőnek el kellett ismernie, hogy Kánya külügyminiszternek teljesen igaza volt, amikor kijelentette: "a kisantant országok elmulasztották teljesíteni a felvállalt kötelezettségeiket a kisebbségek vonatkozásában."[13] Ez a "mesterségesen összetákolt" Csehszlovákia és Jugoszlávia mellett különösen érvényes volt Romániára. Ugyanis az 1918. december 1-jei gyulafehérvári román gyűlés - amikor deklarálta Erdély egyesülését Romániával, és amit csak a román intervenció megindulása után mertek összehívni,[14] - kimondta a kisebbségek jogát a saját önigazgatásra és a saját anyanyelvű iskolarendszerre.[15] Az antant hatalmak pedig kötelezték Romániát arra, hogy 1919. december 9-én Párizsban aláírja a kisebbségek védelméről szóló egyezményt, - ("Traíté entre les principales puissances alliées et associées et la Roumanie") és hasonlót kellett aláírnia mind Csehszlovákiának, mind Jugoszláviának -, melynek 8. paragrafusa kikötötte, hogy minden román állampolgár szabadon használhatja anyanyelvét úgy magán, mint hivatalos kapcsolatban, és amelynek 11. paragrafusa kimondta, hogy Románia elismeri az erdélyi székelyek és szászok jogát az önigazgatásra az iskola- és egyházi ügyekben.[16]

         De ezen ígéretekből és nemzetközi szerződésekből semmi sem valósult meg, és számtalan a Népszövetséghez - aminek feladata volt a versailles-i békerendszer  ellenőrzése és jogorvoslása - intézett magyar panasz és felhívás ellenére sem javult a helyzet. Ezek a kisebbségeknek tett engedmények még az 1920. évi román törvényekbe, vagy az 1923. évi román alkotmányba sem kerültek be. Ezt megerősíti Iszlámov is: "A csatlakozást kimondó határozat után Erdély kialakult autonómiáját Bukarest rövid úton felszámolta. Erre már 1920 áprilisában sor került. ...A nemzeti kisebbségek jogait és szabadságát előíró párizsi szerződést pedig már az 1923. évi alkotmány is csorbította".[17] Az eredmény az lett, hogy míg 1910-ben 1,658.736 magyar, a lakosság 31,65% élt a Romániához csatolt területeken, addig 1930-ra 1,353.675 azaz 24,42%-ra apadt le a számuk. A különbség ezen számok között azon magyarokból tevődik össze, akik az anyaországba költöztek vagy menekültek (197.035) és  azon magyar anyanyelvű zsidókból (178.699), akiket az 1930. évi román népszámláláskor zsidóknak regisztráltak.[18] A kolozsvári magyar egyetemet már 1930-ban megszűntették, ugyanúgy mint a magyarnyelvű tanárképző főiskolákat és gimnáziumokat. Rövid tíz év alatt bezártak 472 egyházi iskolát, és a Székelyföldön - ahol kb. fél millió a magyar (székely) anyanyelvű lakosság[19] - nem maradt egyetlen egy gimnázium sem.[20] Ezért teljesen érthető és természetes volt a Kis-Magyarországtól (vagy ahogy akkor nevezték Csonka-Magyarországtól) az a politika, hogy keresse az utat az idegen uralom alá került népcsoportjainak a megsegítésére, és mindent elkövessen az igazságtalannak érzett és megtapasztalt trianoni határok revíziójára, illetve megváltoztatására.

         A magyar revíziós politika első eredménye: a felvidéki magyar többségű területek visszacsatolása az első bécsi döntés határozatai alapján elgondolkoztatta, illetve bizonyos önmérsékletre kényszerítette a román vezetést is. Erről számol be Kurt-Allan Belfrage, bukaresti követségi másodtitkár az 1938. évi harmadik negyedévi politikai jelentésében Rickard Sandler külügyminiszternek: "a kisebbségi rendelkezések szigorúbb alkalmazása kétségkívül egy határozottan jobb viszonyt eredményezett Magyarországgal"[21]. Ez újra bizonyítja, hogy csak a külső nyomás és a külső körülmények megváltozása miatt volt hajlandó Románia figyelembe venni a kisebbségeire vonatkozó kötelezettségeit. Saját magától erre soha nem volt képes. Ugyanakkor tudatában volt annak, hogy elégtelen engedményei nem oldották meg a problémát. Erről is tudósít Belfrage: "...de Bukarestben még mindig nem voltak teljesen mentesek az aggodalomtól a magyar kisebbségek és az esetleges magyar területi igények miatt."[22]

         Ennek ellenére, illetve a külső nyomás átmeneti csökkenése folytán Románia azonban még arról sem akart hallani, hogy önrendelkezést biztosítson az ott élő magyar kisebbségnek, nemhogy érdemileg foglalkozzon az esetleges határkiigazítás kérdésével. Ennek a hajthatatlan álláspontnak adott  kifejezést Gafencu román külügyminiszter 1939. november 29-i beszéde, amiről Undén tesz jelentést: "A trianoni békeszerződés nem jelentett semmiféle borzasztó igazságtalanságot."[23] Undén szintén idézi Stoiloff budapesti bolgár követ lényeglátó megjegyzését Gafencu kijelentésével kapcsolatban: "Gafencu soha nem merte volna dicsőíteni a trianoni békeszerződést, ha nem gondolta volna, hogy számíthat mind az antant, mind Németország támogatására."[24] Ekkor még érvényben volt ugyanis a Romániának adott brit-francia garancia, de Románia már Németországgal is megkötötte azt az átfogó kereskedelmi egyezményt, amely gazdaságilag, mint láttuk, a tengely befolyása alá vonta az országot. Miután mindkét fél számára fontos volt Románia, ez utóbbi nyeregben érezte magát a magyar követelésekkel szemben. Ezért, Undén szavaival, "Magyarország kapcsolatai Romániával lényegesen rosszabbodtak."[25] A külső nyomás csökkenése, illetve a külső támogatás igenis szerepet játszott Románia intranzigens álláspontjának fenntartásában. 1939 nyarán például Jugoszlávia támogatásáról tudósított Knut Thyberg, belgrádi svéd követ: "Cincar-Markovics [jugoszláv külügyminiszter] megismételte a biztosításokat Jugoszlávia szövetségi hűségéről, és arról, hogy nem fogja cserbenhagyni Romániát Magyarországgal szemben."[26]

         Bár Magyarország nyíltan követelte Erdély, vagy legalábbis annak magyar lakosságú részei visszatérését, Malmar szerint erre csak akkor nyílt lehetőség "amikor a cseh kártyavár kezdett összedőlni. Azok a nehézségek, amelyeket a most bekövetkezett helyzet hozott magával Románia számára, Magyarországon biztosan reményeket ébresztettek, hogy az erdélyi kérdés megoldása elérhető volt."[27]

         A magyar kormány alaptézise ugyanis az volt, hogy a bécsi döntés hivatkozási alapot teremtett arra, hogy igenis meg lehet változtatni a trianoni határokat Közép-Európában. Magyarország egyre keményebb hangot ütött meg Romániával szemben, és Undén idézi Csáky külügyminiszter kijelentését, mely szerint: "Ha Magyarországot diszkriminálják a Romániától követelt területek vonatkozásában, akkor ez háborút fog előidézni."[28] A román politikai vezetés az időhúzás, a megoldás elhalasztásának taktikáját alkalmazta, és ez nem kerülte el Undén figyelmét sem: "Az a kettős játék, amit a román kormány folytatott, sokba fog neki kerülni, mivel most már alig éreznek valahol is bizalmat iránta, és egyáltalán nem lenne valószínűtlen, hogy Oroszország a tavasszal felveti a besszarábiai kérdést."[29] Miként azt Barcza londoni távirata mutatja, ezek az előrejelzések fél évvel később beigazolódtak: "Románia kétszínű magatartása miatt itt már az utóbbi időben mind népszerűtlenebbé vált."[30]

         Malmar is felfigyel arra, hogy nehéz a román politika cikk-cakkos útját követni és azt megítélni, mert az "sohasem követ egyenes vonalat".[31] Románia természetesen tudatában volt annak, hogy mint nyersanyag- és ezen belül is mint kőolaj-szállító ország Németország számára milyen nagy jelentőséggel bír, és ezt igyekezett is kihasználni. Ez azzal az eredménnyel járt, hogy Románia a végsőkig ellenállt a magyar követeléseknek. Malmar szerint: "az egyetlen engedmény, ami Magyarországgal és Bulgáriával szemben szóba jöhetett, az bizonyos kisebbségi jogok megadása lett volna Romániában a magyarok és a bolgárok számára."[32]

         A Molotov-Ribbentrop paktum szellemében a Szovjetunió 1939 őszétől megkezdte azon területek visszavételét, amelyeket Oroszország a breszt-litovszk-i békében (1918. március 3.) elvesztett, és amely békét a Szovjetunió soha nem ismert el érvényesnek.[33] Lengyelország, Finnország és a balti országok térdre kényszerítése után most Észak-Bukovinát és Besszarábiát követelte Romániától. Ezzel Románia nagyon nehéz helyzetbe került, Malmar szavaival: "fenyegetés három fronton, aminek az ország ki van téve. Északon fenyeget a Szovjetunió a soha fel nem adott, Besszarábiára vonatkozó követelésével, északkeleten [sic! - északnyugaton] Magyarország Erdélyt illető követelésével, és délkeleten Bulgária követeli Dobrudzsát."[34] Az 1940. június 26-i szovjet ultimátum után Románia kénytelen volt átengedni Észak-Bukovinát és Besszarábiát, mert - ahogy Michel kifejezi - "Hitler azt tanácsolta Károly királynak, hogy engedjen"[35]. A Szovjetunió jól választotta meg az újabb területszerző akció időpontját, mivel ekkor kapitulált Franciaország, és a német haderő zöme Nyugat-Európában volt lekötve.

         Ezzel összefüggésben egy nagyon érdekes hírről számol be Eric von Post,[36] berlini svéd követségi tanácsos: "A román sajtótanácsos ma elmondta Damgren-nek [svéd sajtóattasé], hogy a románok értesülései szerint Sir Stafford Cripps [moszkvai brit követ] megértette, hogy [most] nagyon jó pozíciót szerezhet magának a szovjet kormánynál. Tevékenysége a román értesülések szerint arra irányult, hogy [olyan] akciókra serkentse az oroszokat, amelyekről azt gondolhatták, hogy konfliktusra vezethettek a Szovjetunió és Németország között. A románok ekképpen gyanították, hogy ő [Cripps] akcióra biztatta az oroszokat Besszarábia ellen, és feltételezték, hogy ő [Cripps] várhatóan hasonló tevékenységet folytat majd a Szovjetunió és Finnország közötti viszony kérdésében is."[37]

         A Szovjetunió nagyhatalmi szándékait azonban megvilágította az a körülmény, hogy Romániától nemcsak a neki 1918-ban átengedett Besszarábiát követelte, hanem a népek önrendelkezési jogának ürügyén Észak-Bukovinát is, amely viszont, miként Montgomery megállapítja, "sohasem tartozott Oroszországhoz." Ez a terület 1918-ig Ausztria része volt, és ekkor "ajándékozták" Romániának. "A szovjeteknek azért fűződött érdekük Bukovinához, mert a terület annektálásval átkeltek a Pruth és a Szereth folyókon és megvetették lábukat a Kárpátokban."[38] Míg Besszarábia a Ribbentrop-Molotov paktum titkos záradéka értelmében a szovjet érdekszférához tartozott, és ezért az erre vonatkozó igény bírta Hitler beleegyezését, az egyezmény Bukovináról nem tett említést,[39] így ennek szovjet annektálását Hitler csak kelletlenül vette tudomásul. Észak-Bukovina etnikai érvek ürügyén történt elfoglalása mindazonáltal alapos gyanakvásra adott okot a magyar vezetés számára is a később tárgyalandó szovjet nyilatkozatok őszinteségét illetően: Hihettek-e Molotov azon kijelentésének, miszerint "a Szovjetuniónak nincsen semminemű követelése Magyarországgal szemben"?[40] Miként azt a berlini magyar katonai attasé, Homlok Sándor ezredes július 4-i jelentésében kifejezte: "Minden valószínűség fennáll arra, hogy Szovjetoroszország a Tengelyhatalmak lekötöttségét újabb zsarolásokra és hódításokra fogja felhasználni, hogy az ily módon megkaparintott területeket bolsevizálja. Erre tekintetbe jön orosz részről: ...b) területi követelésekkel fellépni Magyarországgal szemben. ...Egyáltalán nincsen kizárva, hogy amennyiben Szovjet-Oroszország Kárpátalja kérdését felvetné, úgy német, mint olasz részről annak harc nélküli átengedését fogják javasolni."[41] Kristóffy moszkvai követ is figyelmeztet a mázos szavak mögött rejtőző hátsó gondolatokra, amikor jelenti megfigyeléseit: "német részről viszont, talán érezve a szovjet intenciókat, a bizalmatlanságot szeretnék fokozni bennünk a Szovjetunió iránt. Nem ugyan Schulenburg gróftól, de a német nagykövetség fiatalabb tagjaitól hallottam oly megjegyzéseket, hogy a szovjet kormány nem mondhat le Kárpátaljáról, mert ameddig egy ukrán népesség kívül él a szovjet határokon, addig az ukrán kérdés véglegesen lezárva nincsen. Szovjet részről tehát, az említett megjegyzések szerint, csak alkalomra várnak, hogy Kárpátalját megszerezzék, és ezt meg is fogják kísérelni, amint egyszer Magyarország nehéz helyzetbe kerül." (Mint tudjuk, pontosan ez következett be, amikor Kárpátalja az 1947. évi párizsi békeszerződést megkerülve, még 1945-ben lett a Szovjetunió része Benes ajándékaként, illetve egyszerű területi hódítás eredményeként.) Kristóffy végül így összegezi intéseit: "...a hangulat és az intenciók jelenleg ugyan jók, de labilis alap volna, ha erre építenénk a jövőre nézve. A szovjet külpolitika híján van minden erkölcsi alapnak és az bármikor a tett kijelentésekkel és adott szóval ellentétes irányt vehet, ha a szovjet érdekek úgy kívánják."[42]

         Mindamellett a Szovjetunió a Balkánra is ki akarta terjeszteni a befolyását, amit megerősít Roberts: "A Romániára nehezedő területi és politikai nyomás volt a Szovjetunió Balkánra vonatkozó terveinek a tengelyében. ...Ez volt az, amiért a szovjetek támogatták Magyarország Erdélyre és Bulgária Dobrudzsára vonatkozó követelését - mindkettő Románia része."[43] Románia ekkor Németország védelmét kereste, amely azonban azt tanácsolta neki, hogy tárgyalások útján egyezzen meg Magyarországgal és Bulgáriával, mert Hitler utalása szerint "Magyarország és Bulgária Németország régi barátai.[44] Mindamellett Németország átlátott a szovjet terven. Churchill szerint: "Sem Hitler, sem Mussolini nem akart veszekedést a balkáni országok között. Azt remélték, hogy mindnyájukat ugyanabban az időben ellenőrzésük alá vehetik."[45] Roberts szerint: "Ők is támogatták Magyarország és Bulgária követeléseit, de azon célból, hogy Romániát alávessék a stratégiai szándékaiknak."[46] Ez utóbbiak "Románia természeti kincsei és a Szovjetunió déli határán elfoglalt stratégiai pozíciója"[47] voltak.

         Miután a Szovjetunió bevonult Besszarábiába és Észak-Bukovinába, a viszony tovább élesedett Magyarország és Románia között, mert a Teleki-kormány elérkezettnek látta az időt Erdély visszaszerzésére. A német nyugati hadjárat sikerei felvillantották a háború gyors befejezésének a lehetőségét, és ezért Erdély kérdésében Teleki ki akarta erőszakolni a döntést. A magyar kormány június 27-i határozatában kimondta: nem tűr el semmiféle diszkriminációt, és Erdélyt önállóan, a tengelyhatalmak döntőbíráskodása nélkül kell visszacsatolni. Ennek érdekében mozgósítást rendeltek el, és július 1-jén megkezdődtek a csapatösszevonások a román határ mentén.[48] Akciója azonban lehetetlen volt a tengelyhatalmak hozzájárulása nélkül. Mindamellett Hitler óva intette e lépéstől Telekit július 10-i müncheni látogatásakor, és a tárgyalásos megoldást ajánlotta.[49] Ez viszont ismét azt jelentette, hogy Magyarország keze meg volt kötve, ugyanis a magyar kormány nem kockáztathatta a német fegyver- és hadianyag-szállítások elmaradását. 

         Mint Undén is felismerte, korábban sem volt Magyarországnak jelentős manőverezési szabadsága, mert már Teleki Pál 1939. április 29. és május 2. között Hitlernél tett látogatásakor "Németország azt kívánta a magyar kormánytól, hogy mutasson mértékletességet" a területi követeléseket illetően, és "halassza el az akcióját a »megfelelő« időpontra", valamint hogy "Németország fenntartja magának a döntés jogát az időpont »megfelelőségére« vonatkozólag".[50] A szomszéd nagyhatalom igényeit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A magyar kormány dilemmájáról így számol be Undén: "Arról az eljárásmódról, ahogy Magyarország realizálni fogja [revíziós követeléseit Romániával szemben], nehéz véleményt alkotni. Egyrészt a kormány nem akarja annak a látszatát kelteni, hogy a Szovjetunióval egyetértésben cselekszik, ha kihasználná azt a belpolitikai feszültséget, amelyet a Besszarábia elleni orosz támadás kell teremtsen Romániában, hogy megszállja a Kárpát-vonalat. Az a gyűlölet és megvetés, amelyet a magyar nép körében táplálnak a románokkal szemben - azóta, hogy ők [a románok] a világháború után Magyarország megszállása alatt felhasználták azt a körülményt, miszerint a magyar hadsereget lefegyverezték, hogy a legdurvább és a legbrutálisabb módon kifosszák az országot -, egy olyan revánsvágyat szült, amelyet nem könnyű a vezetőknek visszatartani; és ha megkezdenék - mint ahogy helyenként feltételezik ezt - Erdélyben a magyar lakosság üldözését, a magyar kormány valószínűleg nem tudná megakadályozni a hadsereget, hogy az közbelépjen."[51] Ezek a megfontolások azt eredményezték, hogy  Németország akarata és érdekei előtt a magyar követeléseknek fejet kellett hajtaniuk. Ezért "a kormány szóvivői több alkalommal ünnepélyesen hangoztatták, hogy ameddig Európa érdekei megkövetelik, addig Magyarország területi követelései nem fognak okot adni egy balkáni háborúra" és - Undén szerint - "alapos okok alapján tételezhető fel, hogy ezeket a kijelentéseket Németország sugalmazta, amely nem akarja a Balkánt lángokban látni." Magyarország cselekvési szabadsága nem állt másból, mint hogy reménykedjen abban, "Németország majd a maga idején békés eszközök útján hozzásegíti a rehabilitációhoz, amire [Magyarországnak] csak türelmesen kell várnia."[52]

         Az 1940 nyarán egyre hevesebbé váló, Erdély visszavételére vonatkozó magyar követelésről és az ennek a megvalósítására folytatott magyar külpolitikai lépésekről, valamint a magyar belpolitikai helyzetről Undén a harmadik negyedévi, összefoglaló jelentésében ekképpen tudósít: "A mindennapos propaganda révén, valamint a június eleje óta folyó katonai szolgálatra való behívások által a nemzettel elhitették, hogy Siebenbürgen [Erdély] birtokba vétele csaknem küszöbön állt. Ezért, amikor a kormány, a német politika balkáni béketörekvéseitől befolyásolva, nem használta ki a kedvező alkalmat Erdély visszavételére, amit Besszarábia Oroszország általi elfoglalása látszott felkínálni, a széles rétegekben, de mindenekelőtt a hadseregben az elégedetlenség ütötte fel a fejét. Ez olyan gyorsan növekedett, hogy a negyedév elején úgy látszott, mintha a kormány csupán a legnagyobb nehézség árán lett volna képes úrrá lenni a helyzeten és megakadályozni a belpolitikai bonyodalmakat, ha nem demonstrálta a leggyorsabban egyértelműen pozitív akciókkal, hogy nem tűrt meg további késedelmet az erdélyi kérdés megoldásával [kapcsolatban]. Voltak jelek arra nézve, hogy a magyar kormány a fent említett időpontban komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy tekintet nélkül a német direktívákra, fegyveres erővel hozzon létre egy azonnali megoldást. Mindamellett ez nem történt meg, amit elsősorban feltehetőleg a megújított, szembeötlően erőteljes budapesti német szemrehányásoknak kell tulajdonítani. Ezeknek többek között az volt a közvetlen következménye, hogy a sajtó határozottabban, mint korábban, hangsúlyozta annak a szükségességét, hogy ne kövessék el az elhamarkodás hibáját, mivel úgyis biztosak voltak abban, hogy Hitler és Mussolini segítségével, amikor elérkezik a megfelelő időpont, elérik a célkitűzéseiket. Ezt a véleményt még jobban aláhúzták azon tanácskozás után, amely a német, az olasz és a magyar kormány képviselőinek részvételével július 10-12. között folyt le Münchenben, amikor a tengelyhatalmak még egyszer figyelmeztették Magyarországot, hogy ne avatkozzon az események alakulásába."[53]

         Malmar már korábban utalt egy másik tényezőre is, amit Magyarországnak tekintetbe kell vennie Romániával való konfliktusában, éspedig arra, hogy az "a fenyegetés, amit a Vörös Hadsereg jelenléte a Kárpátoknál jelent, arra irányul, hogy csillapítson minden olyan szándékot, amely eltérne attól, hogy békés eszközökkel hajtsa be követelését."[54] Ahhoz azonban nem fért kétség, hogy a szovjet előretörés nyugtalanítóan hatott Magyarországon. A budapesti svéd katonai attasé, Harry Wester őrnagy így elemzi Magyarország  katonai doktrínáját: "A Kárpát-vonalra támaszkodó erős Magyarország jelentőségét hangsúlyozták egész Délkelet-Európa számára; úgy vélték, hogy egy ilyen pozíció fékező hatású lenne az orosz terjeszkedési törekvésekre és ezáltal előnyös lenne mint jövőbeli békefenntartó tényező a Balkán területén."[55] Wester őrnagy itt utal arra a magyar katonai alaptételre, hogy a Kárpátok hegykoszorúja természetes védőfalat alkotott mindenfajta idegen betörés ellen 1000 éven keresztül, amióta Magyarország fennállt. Máskülönben a magyar kormánynak nem állt szándékában hallgatni az oroszokra, akik ismételten felhívták Magyarországot, hogy, Undén szavaival, "vegye el magának, amit csak óhajtott Romániában". Undén arról is tájékoztatja kormányát, hogy az orosz rádióadók "közös kívánságként" tüntették fel "az orosz és magyar csapatok bukaresti találkozását".[56] Mindezen szirénhangok ellenére a magyar kormány nem változtatott a várakozó álláspontján. Ezt megerősíti Wester őrnagy: "...megemlítették, hogy Magyarországnak jelenleg nincs szándékában megtámadni Romániát, valamint hogy Magyarország semmilyen körülmények között nem fog Oroszországgal együttműködni, hogy létrehozza Románia megosztását."[57] Ez utóbbi már csak azért is elképzelhetetlen volt, mert a Horthy-rendszer következetesen kitartott antibolsevista álláspontja mellett. Ezenkívül a magyar politikai vezetők mindig is gyanakvóan és aggodalommal tekintettek a Szovjetunió külpolitikájára. Ez a félelem és ellenszenv különösen 1939 ősze után vált ismét időszerűvé, miután a Szovjetunió részt vett Lengyelország feldarabolásában, majd lerohanta Finnországot. Mindkét esemény éles bírálatot váltott ki a nyugati szövetségesek körében is, amiről természetesen tudniuk kellett és tudtak is a magyar vezetők, különösen a nyugati orientációs Teleki Pál és köre. Amikor a Szovjetunió megtámadta Lengyelországot, Björn Prytz londoni svéd követ a "Times" cikkét idézve számolt be ennek visszhangjáról: "Amióta aláírták a szovjet-német megállapodást, a kérdés nem az volt, bevonul-e Sztálin Lengyelországba, hanem hogy mikor. ...Németország fogja elkövetni a gyilkosságot és Oroszország fog osztozni a zsákmányon. Európa történelmének néhány legsötétebb fejezete ugyanilyen gaztettekről szól, amiket ugyanezek a bűntársak hajtottak végre. ...A Szovjetunió magatartása a bűntett előtt és után bűntárssá teszi őt és kiteszi annak a megvetésnek, amit még a tolvaj is táplál az orgazda iránt, aki még csak a kockázatban sem vesz részt."[58] A finn téli háború idején pedig Magyarország még önkénteseket is küldött a finnek megsegítésére, akik csak azért nem értek időben a harctérre, mert Németország nem engedte át őket, és ők így csak hosszú kerülő úton érhették el úti céljukat. Magyarország tette ezt annak ellenére, hogy 1939. szeptember 8-án újra felvette a Szovjetunióval a diplomáciai kapcsolatot,[59] amely 1939. február 2-án ha formálisan nem is, de gyakorlatilag megszakadt, azaz a Szovjetunió "felfüggesztette" azt,[60] miután Magyarország aláírta az antikomintern paktumhoz való csatlakozási okmányt. Ez az ismét működő diplomáciai viszony viszont a Molotov-Ribbentrop paktum hatására jött létre, és ez egyáltalán nem jelentette azt, mintha valóban baráti viszony lett volna a két ország között.  

         A szovjet lépés azonban megváltoztatta a feltételeket. Romániában július 1-jén tengelybarát fordulat következett be, miután belátta, hogy fenyegetett helyzetében Németországon kívül nem számíthat senki más védelmére. Románia felmondta az angol garanciát, bejelentette a Népszövetségből való kilépését, és hogy kész betagolódni a tengely rendszerébe, valamint német katonai misszió küldését kérte. Német tanácsra viszont rendeznie kellett vitáit Bulgáriával és Magyarországgal.[61] Dél-Dobrudzsa kérdése nem okozott különösebb fejfájást a román kormánynak, de Erdély átengedéséről hallani sem akart. Ezt megerősíti a bukaresti svéd attasé, Reinhold Reuterswärd: "A román kormánynak az az álláspontja, hogy kész baráti tárgyalásokat folytatni Magyarországgal minden kérdésről, mely a két országot érinti - kivéve a területi kérdéseket."[62] Reuterswärd jól látja a helyzetet, amikor hozzáfűzi: "Az viszont világos, hogy a magyarok a jelen helyzetben soha nem fognak olyan tárgyalásokba bocsátkozni, amelyek nem érintik a területi igényeiket."[63] Szerinte a magyar magatartás mozgatórugói: "Ők [a magyarok] úgy gondolják, hogy amikor Románia Oroszországgal szemben úgy látta jónak, hogy alább adja, és odaadja az oroszoknak, amit kértek, kell hogy elég okos legyen, hogy önkéntesen is előzékenynek mutatkozzon az általa jól ismert magyar követelésekkel szemben. A magyarok itt átsiklanak azon, hogy Magyarország nem nagyhatalom, és hogy a románok úgy vélik - hogy jogosan-e, az más kérdés -, hogy nagyon jól helytállnának a magyar hadsereggel szemben, ha arról lenne szó."[64]

         Az új román vezetés nagy súlyt fektetett a tengelyhatalmak és ezek közül is különösen Németország támogatásának a biztosítására a magyar követelésekkel szemben. Ennek részét képezte Magyarország vezető politikusainak a lejáratása, a magyar politika tengelyellenesnek minősíthető megnyilvánulásainak a kihangsúlyozása, illetve ezzel való megvádolása. Erről számol be Reuterswärd is: "[a románok] kampányt folytatnak Magyarország ellen, annak a hangoztatásával, hogy ez az ország, amelyet feudálisan kormányoznak a nagybirtokosok és más "plutokraták" - a most már olyannyira kedvelt sértő minősítés -, valamint a zsidók, nem haladt a korral és képtelen beilleszkedni a tengelyhatalmak rendszerébe, nem hagyja magát átszellemülni ezeknek az ideológiájával."[65] Ezzel a megfogalmazással Hitler tetszését akarták elnyerni, mert a német diktátornak hasonló véleménye volt a magyar vezetésről. Ezt Hitler 1940. július 26-án közölte Gigurtu román miniszterelnökkel folytatott megbeszélésén: "Magyarország helyzetét még az is megnehezíti, hogy az ottani zsidók és a nyugat-európai beállítottságú szabadkőművesek a magyar követeléseket szántszándékkal felsrófolják, hogy zűrzavar keltésével kellemetlenkedjenek Németországnak, és - amint ez Franciaországnak és Angliának is szándékában állott - a balkáni államokat nem csupán átvitt értelemben, hanem, Románia esetében, a szó szoros értelmében felgyújtsák."[66]

         Ez a nemzetiszocialista zsargon nem hangzott ismeretlenül a román vezetés számára, mivel a királyi Romániában már jóval Hitler hatalomra jutása előtt, még a 20-as években napirenden voltak az antiszemita megmozdulások és atrocitások, amelyek később egészen odáig vezettek, hogy a románok a németek közreműködése nélkül, maguk deportálták az ország zsidó lakosságának jelentős részét a gyűjtőtáborokba,[67] amelyek tulajdonképpen megsemmisítő táborok voltak és ahol az odahurcoltak legnagyobb része elpusztult. Az antiszemitizmusnak egyébként is nagy hagyományai voltak Romániában. Az 1859-től autonóm ország 1866-os alkotmánya kizárta a zsidó lakosságot az állampolgári jogok gyakorlásából. Miután a 1878-ban megtartott berlini kongresszus a román függetlenség elismerését az alkotmány-módosítástól tette függővé, erre 1879-ben került sor, de gyakorlatilag mégsem változott a zsidók egyenlőtlen helyzete, akiket továbbra is betolakodó külföldinek tekintettek.[68] Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy az Ion Antonescu tábornok vezette román rezsim a későbbiekben is ezzel az antiszemita érveléssel próbált jó pontokat szerezni magának Hitlernél. Miként Mihai Antonescu román miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter Hitlerhez intézett szavai érzékeltetik: "Ebben a harcban [világháborúban] az egész román nép Németország mögött áll, mert nem is csak jogát és érdekeit kell védelmeznie; a román nép kezdettől fogva szlávellenes és antiszemita érzelmű, és a sok szenvedést, amelyet ellenségei okoztak, nem felejtette el."[69] Ugyanezt a fegyvert vetették be Magyarország ellen. Hiszen az közismert volt, hogy a tengelyhatalmak befolyása alatt álló kontinentális Európában Magyarország volt az egyetlen ország, amely, a zsidótörvények ellenére is - John Flournoy Montgomery budapesti amerikai követ szerint: "Az első magyar zsidótörvény valójában kihívás volt Hitlerrel szemben."[70] -, türelmes politikát folytatott az ország zsidó lakosságával szemben, sőt még arra is képes volt, hogy korlátolt számban ugyan, de menedéket nyújtson a más országokban üldözött zsidóknak. Montgomery szavaival: "Menedékhely [volt] egymillió zsidó számára."[71] Ez a bátornak és merésznek minősíthető eljárás, éppen egyedüli volta miatt, természetesen feltűnést és ellenszenvet váltott ki a Németországot feltétel nélkül kiszolgáló csatlósállamokban, így Romániában is. Ezért a magyarok "zsidóbérencsége" kapóra jött Ion Antonescu marsallnak, amikor ő a második bécsi döntés revízióját, azaz Észak-Erdély Romániához való visszacsatolását, próbálta meg elérni a német diktátornál, és aki nem mulasztotta el ezen érvelés ismételgetését, hogy a minél jobban a magyarok ellen hangolja Hitlert. Így nyilatkozott Magyarország német megszállása idején is: "Ő (Antonescu), ahogy a Führer emlékezni fog rá, ismételten óvott Magyarországtól. Amit előre látott, az most bekövetkezett; igaz, korábban attól félve, hogy bizonyos német nézeteket sérthetne általa, ezt az ügyet mindenkor nagy önmegtartóztatással kezelte. Most nyíltan kimondhatja, hogy ő legkevésbé sem bízik Magyarországban, mert ott nem a magyar nép határozza meg az ország sorsát, hanem a zsidók csinálják a politikát. Ez régebben is úgy volt, mint ma van, és a jövőben is így fog maradni."[72] Mint már említettük, a többi csatlósállam, így Magyarország északi szomszédja, Szlovákia is ezt a kártyát játszotta ki a magyar politika lejáratására. Mintha új formában feléledt volna az egyszer már eltemetettnek hitt kisantant. Tiso, lelkesen egyetértve a német diktátor Magyarország "zsidóbarát" magatartásának elítélésével, "elmesélt egy külföldön közszájon forgó viccet a Führerről: A Führer Bécsben találkozik egy volt zsidó iskolatársával. Amikor az Ausztriának Németországhoz történő csatlakozása miatt védelmét kéri, a Führer azt tanácsolja neki, hogy tűnjön el, és többé ne kerüljön a szeme elé. Erre a barát elmegy Prágába. Ott megismétlődött ugyanaz. Aztán Brüsszelben és Párizsban is. A Führer zsidó barátja most Budapesten van."[73] Mindez jól érzékelteti, milyen nehéz helyzetben volt a magyar politikai vezetés azon törekvéseinek a keresztülvitelében, hogy a lehetőségek szerint ellenálljon a ránehezedő német nyomásnak, mennyire leszűkült az önálló cselekvés mozgástere. A magyarországi zsidó lakosság mellett való kiállás, a náci módszerek alkalmazásának a megtagadása, minden ellenkező vélemény dacára, igenis elismerésre méltó bátor cselekedet volt az akkori német befolyás alatt álló Európában. Ezt elismerte Montgomery is, aki a szomszédos államokban folyó zsidóüldözésekre utalva, megállapítja: "Emlékezetünkbe kell idéznünk ezeket a tényeket, ha véleményt akarunk mondani Magyarország szerepéről. Nincs értelme összehasonlítani Magyarországot Angliával, Hollandiával vagy Svédországgal. Szomszédaihoz kell hasonlítani: Romániához, Jugoszláviához és az egykori Csehszlovákia két feléhez: Csehországhoz és Szlovákiához. Ha ezt tesszük, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy Magyarország megőrizte a tisztesség jelentős mértékét mindaddig, amíg képes volt maga meghatározni politikáját az erkölcsi hanyatlás környezetében."[74]

         Hogy mennyire kétségbeesetten és elszántan ragaszkodott Románia Erdély megtartásához, azt jól érzékeltetik azok a légből kapott, képtelen érvelések is, amelyek felhasználásával megkísérelte alátámasztani a magyar igények megalapozatlanságát. Jelentésében Reuterswärd is említésre méltónak találja, hogy "[a románok] azt is megpróbálták bebizonyítani, hogy Erdély lakosságának egy jelentős része, amelyet a magyarok magyarként reklámoztak - kiváltképp a székelyek -, egyáltalán nem magyar és korábban a magyarok maguk sem számították őket azoknak."[75] Ez a felfogás annyira elterjedt a román közvéleményben, hogy még Ion Antonescu tábornok, román miniszterelnök is ezzel kívánta meggyőzni Hitlert, amikor Berlinben tett látogatásakor, Romániának Erdélyre való történelmi jogának a hangsúlyozása mellett "azt is vitatta, hogy a székelyeket magyaroknak lehet tekinteni."[76]

         A Salzburgban 1940 júliusának végén Hitlernek a román, a bolgár és a szlovák vezetőkkel való tárgyalásai a Besszarábia szovjet elfoglalása után kialakult új helyzet és a román határok újrarendezésének a megoldására irányultak. Eric von Post követségi tanácsos jelentése szerint: "Valószínűleg abból indulhatunk ki, hogy a küszöbön álló tárgyalások - amelyek vélhetően Salzburgban vagy annak a közelében fognak lefolyni, és amelyeket német részről többek között von Ribbentrop külügyminiszter fog vezetni - Románia határai revíziójának a problémájára fognak vonatkozni, még ha egy ilyen revíziót csak később szándékoznak végrehajtani. A tengelyhatalmak álláspontját a magyar-román kérdésben feltehetőleg Hitler birodalmi kancellárnak és von Ribbentrop külügyminiszternek az olasz külügyminiszterrel [Ciano], valamint a magyar miniszterelnökkel [Teleki] és a magyar külügyminiszterrel [Csáky] való tárgyalásaikor, július 10-én állapították meg Münchenben."[77]

         Magáról a tárgyalásokról Arvid Richert, berlini svéd követ számol be Per Albin Hansson miniszterelnöknek és Christian Günther külügyminiszternek: "A félhivatalos, az Auswärtiges Amt-hoz közelálló »Dienst aus Deutschland« sajtóiroda egy, a salzburgi tárgyalásokról szóló cikkben hangoztatja, hogy mind Berlinben, mind Rómában teljesen elégedettek voltak ezen tárgyalások eredményével. Az általános vélemény Berlinben az volt - írja a cikk -, hogy Délkelet-Európa oly mértékben fellazult, hogy az ottani államok most már maguk fognak hozzálátni a köztük lévő vitás kérdések megoldásához. Közvetlen tárgyalásokkal kell számolni Magyarország, Románia és Bulgária között. A délkelet-európai államférfiak nyilatkozatait optimizmus jellemezte, így a tengely várakozásai indokoltnak látszottak a Balkán-hatalmak egymás közötti, megértő légkörben lefolyó tárgyalásai kapcsán. Feltételezniük kellett, hogy a délkelet-európai országok osztották a tengelyhatalmak azon nézetét, hogy az újrarendezés, amit célul tűztek ki, olyan természetű kell legyen, hogy az tartós alapot adjon nemcsak a béke, hanem a balkáni népek gazdasági és kulturális fejlődése számára is. Ezért úgy vélték, hogy a délkelet-európai hatalmak a tengelyben való bizalmukban, amit államférfiaik hangoztattak, hajlandónak is találják egymást, hogy maguk között végrehajtsák a tengely irányvonalait Európa újjáépítésére. A beszélgetéseken Németország és Olaszország kifejezésre juttatta az akaratát, hogy elkerüljenek minden nagyhatalmi diktátumot, és [azt] ajánlották a hatalmaknak, hogy jussanak közvetlen megállapodásokra. A tengely arra korlátozta magát, hogy baráti tanácsokat adjon, és hogy elhárítsa azokat a »tér(ség)idegen« befolyásokat, amelyek érdekeltek lehettek abban, hogy fenntartsák a Balkán-hatalmak közti ellentéteket. Ez a gyakorlat nem lett volna új. Még a példásnak tartott német-szlovák viszony is a szlovák államvezetés szabad elhatározása alapján fejlődött ki. Szlovákia fenntartás nélküli betagozódása a tengelyhatalmak által kiépített közép-európai rendszerbe rendkívüli fejlődést tett lehetővé ezen ország számára, írják végül a cikkben."[78]

         A magyar-román területi viszályról alkotott német nézetekről is tudósít Richert, idézve köztük dr. Karl Megerle a "Berliner Börsen-Zeitung"-ban megjelent "Falscher Heroismus" [Hamis hősiesség] című cikkét: "Ebben dr. Megerle tovább pontosítja a német álláspontot, valamint azt tanácsolja a balkáni államoknak, hogy egymás közti tárgyalásokon jussanak a szükséges egyetértésre. Hamis hősiesség, írja dr. Megerle, szólalt meg bizonyos román körök és személyiségek nyilatkozataiból, akik a magyar-román kapcsolatok rendezésének a kérdésével foglalkoztak. Miután ilyen véleményeket tulajdonítottak külföldön a hivatalos román köröknek is, szükséges lenne emlékezni, hogy a Duna-medence újrarendezéséről most megtartott [salzburgi] tárgyalások az értelemhez és a jóindulathoz apelláltak, hogy a kérdések megoldásakor legyenek tekintettel a hosszú távú, tartós és baráti rendezésre. Ez érvényes volt az összes érintett félre. Ezeknek minden külső nyomás és egymás fenyegetése nélkül, teljesen szabadon kell meghozniuk az elhatározásaikat, hogy, amennyire csak lehetséges, teljesítsék az igazságosság követelményét. Senkinek sem használt a kardcsörtetés és a hősies proklamációk, vagy az elutasító propaganda, amelyek csupán felkavarták a kedélyeket, de azután nem tudták azokat kordában tartani. Az ilyen propaganda csak csalódáshoz vezethetett. Éppúgy, ahogy az egyik részére lehetetlennek fog bizonyulni, hogy gépiesen ott folytassa, »ahol 1918-ban abbahagyta«, ugyanolyan kevéssé tanácsos ott megállnia a másiknak, ahol a világháború alkalmi konjunktúrája túl nagy és jogosulatlan nyereségeket ajándékozott neki. A tengelyhatalmak készek voltak arra, hogy jóindulattal és megértéssel elősegítsenek egy igazságos és tartós rendezést a Duna-medencében és a Balkán félszigeten. Ez a szándék azonban a közvetlenül érintett felektől is ugyanolyan nagyfokú önuralmat, jóakaratot és a szükségszerűségek elismerését tételezte fel. De az a tény, hogy az angol békezavaró már célba vette a hajthatatlanság lehetőségét és [azt] remélte, hogy a régi ellenséges tradíciók és a túlfűtött nacionalizmus túlkapásai mindkét oldalon ismét fellángolnak és késleltetik a békét Délkelet-Európában, figyelmeztetés kell legyen az összes érintett fél számára,  nehogy a túl gyorsan elfoglalt álláspontokhoz kössék magukat. Azok, akik a nyilvánosság elé vitték a megingathatatlan álláspontokról [szóló] szóbeszédet és zavarták ezzel a megértés és az előzékenység [érdekében kifejtett] munkát - amely a tévedések oly hosszú periódusa után bizonyára nem volt könnyű, és ami a kérdések tapintatos kezelését igényelte a nyilvánosság előtt -, egészen biztosan nem tettek jó szolgálatot ezzel a hazájuknak. Ugyanolyan kevéssé tették ezt azok, akik kibúvók és a késleltetés hátsó gondolataival foglalkoztak. Európa fejlődése eddig mindenesetre megmutatta - fejezi be dr. Megerle -, hogy az, amit ma elmulasztanak, nem lesz könnyebb holnap és rendszerint drágábban kell megfizetni."[79]

         A magyar kormány, látva az eddig is bizonyított román hajthatatlanságot, nem sok reményt fűzött a Németország által javasolt magyar-román tárgyalásokhoz.  Ezt kiválóan érzékelteti Undén beszámolója a tárgyalásokra készülő magyar fél álláspontjáról: "Ha a Magyar Külügyminisztériumban tartózkodóak is a követelések mértékének a kérdésében, sokkal határozottabban nyilatkoznak Magyarország azon szándékát illetően, hogy végrehajtsa azokat. A főtitkárnál [Ghyczy Jenő, a politikai osztály vezetője] tett legutóbbi látogatásomkor ő hangsúlyozta, hogy nem csak tárgyalásokat, hanem - ha ez kívánatosnak mutatkozott - döntőbírósági ítéletet és végső soron fegyveres beavatkozást lehetett várni. Mindazonáltal katonai részről megtudtam, hogy nem kételkednek a román hadsereg képességében, hogy Magyarországgal szemben is »megfékezze hősiességét« - ahogy a fél-hivatalos frázis hangzott, amikor Besszarábia orosz megszállásáról volt szó."[80] Bár Hitler ösztönözte Romániát a megegyezésre, erre az csak minimális engedmények árán volt hajlandó. A tárgyalások 1940. augusztus 16-án Turnu-Severinben kezdődtek meg, de a román álláspont merevsége, illetve időhúzási taktikája miatt kudarcba fulladtak, és végül augusztus 24-én megszakadtak.

         Undén így tudósít a magyar-román tárgyalásokról: "Az országban [uralkodó] hangulatot mindazonáltal nem tudták megnyugtatni a sajtó figyelmeztetései, s ezért az elkövetkező hetek a kormány számára elég megerőltetőnek bizonyultak. A helyzet nem lett jobb, amikor a román kormány egy képviselőt küldött Budapestre, hogy közvetlen kapcsolatba lépjen a magyar kormánnyal. Az derült ki ugyanis, hogy Bossy követ augusztus 8-i látogatása csak egy udvariassági vizitre korlátozódott, mely során ő nem csupán felhatalmazás nélkülinek nyilvánította magát a tárgyalásokra, hanem még azt is elkerülte, hogy egyáltalán belemenjen azokba a problémákba, amelyek a viszály lényegét érintették. Mivel ezenkívül [Bossy] megtagadta annak az emlékeztetőnek az átvételét, amelyet a magyar kormány azért dolgozott ki, hogy az a tárgyalások megkezdésére szolgáljon, ennek a román kormánynak [való] átadása másnap történt meg Bukarestben a magyar követ által. Bossynak ez a magatartása bizonyította a román kormány azon szándékát, hogy dilatorikusan kezelje a viszályt, ami mindazonáltal neheztelést ébresztett Berlinben, és ez maga után vonta, hogy Bukarestnek értésére adták onnan, hogy változtassa meg az álláspontját. A következmény azonnali válasz lett a magyar emlékeztetőre, amely tartalmazta annak a kívánatosságnak az elismerését, hogy elsimítsák a viszályt a kisebbségek kicserélése által, amely révén, amennyire azt a lehetőségek megengedték, mindkét országban egységes nemzetiségű lakosságot érnének el. Ehhez kapcsolódva először mutattak egyetértést, hogy ezen cél elérésére Románia kész volt bizonyos területek átengedésére. Azonkívül javasolták a kölcsönös leszerelést, mielőtt felvennék a szóbeli tárgyalásokat. Az augusztus 12-i magyar válaszban visszatértek a terület-átengedésekről szóló bizonytalan román kijelentésekre, valamint javasolták, hogy a tárgyalásokat a leghamarabb meg kellene kezdeni Sinaia-ban. A leszerelési javaslatot elutasították annak kiemelésével, hogy Románia még nem mutatott bizonyítékot komoly szándékra, hogy csökkentse a katonai készültségét. Augusztus 13-án a román kormány egy konferenciára Turnu-Severinbe hívta meg [a magyar kormányt], és miután a magyar kormány ezt elfogadta, augusztus 18-án mindkét ország képviselői összegyűltek ott, amely során magyar részről átadtak egy határmeghúzásról szóló javaslatot. Ez azt tartalmazta, hogy Erdélyt két kb. egyenlő részre osztanák meg Magyarország és Románia között, amelyekből a gazdaságilag értékesebb jutna Romániának. [Macartney szerint 60.000 km˛ magyar igénnyel szemben 14.000 km˛ román ajánlat állt.[81]] Magyarország visszakapná Észak-Erdélyt, valamint keleten a Székelyföldet, és ezáltal újra a régi Kárpát határai birtokába jutna. Román részről azonban nem akartak erre a javaslatra hallgatni, hanem ehelyett olyan megállapodást sürgettek, amely a kisebbségek kicserélésén és a Magyarországhoz optáló magyarok száma arányának megfelelő területi lemondáson alapult. A magyar válasz arra ment ki, hogy a magyar kormány nem volt abban a helyzetben, hogy megváltoztassa a kezdettől elfoglalt álláspontját. Mivel ekképpen nem sikerült közös alapot elérni a tárgyalások érdekében, ezeket augusztus 24-én megszakították, miközben a hivatalos kommüniké mindazonáltal hangsúlyozta, hogy kilátások vannak arra, hogy ismét felvegyék őket."[82]

         Mivel az eredménytelen tárgyalások után Románia döntőbíráskodást kért a tengelyhatalmaktól, amit viszont Magyarország a maga részéről el akart kerülni, így csak az ultima ratio, azaz a fegyveres fellépés maradt számára az egyetlen megoldásnak. Ezt azonban Németország a szovjet lépések hatására megvétózta. Ugyanis augusztus 24-én Molotov újra biztosította Magyarországot a Szovjetunió támogatásáról a területi vitában,[83] amit a németek úgy értelmeztek, hogy a Szovjetunió szándékosan szítja a magyar-román vitát, azzal a hátsó szándékkal, hogy behatoljon a Balkánra.[84] A Szovjetunió kétes szándékairól tanúskodtak az augusztustól egyre gyakoribb incidensek a szovjet-román határon.[85]

         A német-szovjet hivatalosan baráti viszonyban lappangó feszültségekre utaló jelek természetesen felkeltették Undén figyelmét is, aki ezek elemzésére vállalkozott: "Bonde[86] [svéd követségi attasé], aki tegnap a golfpályán találkozott az itteni angol katonai attaséval, elmesélte nekem, hogy miként ő [az attasé] ecsetelte a világ e pontján kialakult helyzetet, az az angol felfogással megegyezően elég kényes, miután Németország annak idején kétségkívül szabad kezet adott Oroszországnak, mind Románia, mind Magyarország tekintetében. Bonde magától értetődően azt az ellenvetést tette, hogy nem tudta megérteni, hogyan táplálhattak az angolok ilyen véleményt, hiszen minden amellett szólt, hogy a tengelyhatalmak legfőbb érdeke mindenekelőtt Magyarország, de Románia jóléte is volt. Blake Tyler őrnagy azt a kifogást tette, hogy Németország most már kétségkívül azt a véleményt táplálta, hogy Ribbentrop egy évvel ezelőtti, Molotovval való megállapodása súlyos következményekkel járt, de most nem tudták megváltoztatni az egyszer elkezdett politikát.

         Miként azt a különböző helyekről megtudtam, az alighanem igaz, hogy a német kedélyállapot Oroszországgal szemben egyre fagyosabb lett a bolsevikoknak keleten a szomszédokkal szembeni falánk és brutális fellépése után. Hogy ebből a hangulatból olyan következtetéseket vonjanak le, miszerint a Ribbentrop-Molotov egyezmény további területi nyereséget jelentene Oroszország számára Románia és Magyarország kárára, az mindenesetre ostobaság lenne. De úgy látszik, hogy éppen ez az, amit angol részről tesznek. A moszkvai megegyezés valószínűleg még mindig titok, amelyet mind a német, mind az orosz oldalon a leggondosabban őriznek.

         Az angolok a moszkvai fiaskójuk ellenére bizonyára soha nem adták fel azt a felfogásukat, hogy a bolsevikok, még ameddig Németország erős, olyan külpolitikát merjenek folytatni, amely szöges ellentétben áll a német érdekekkel. A 41-es számú, január 26-i jelentésemben közöltem egy epizódot, amely arra utalt, hogy egy olyan magas rangú tisztviselő, mint az ankarai [angol] követ volt ennek a felfogásnak a rabja, de az még a nyugati német győzelmek előtt volt. Ha Angliában még mindig hisznek egy [olyan] orosz politikában, amely nincs szükséges tekintettel Németországra, akkor ennek Oroszország hatalmának nagyon eltúlzott értelmezésén és Németország keleti helyzetének a lebecsülésén kell alapulnia. Bizonyára az egyáltalán nem valószínűtlen, hogy Molotov kétségbe vonja a németek lehetőségeit, hogy háborút folytassanak egy nekik szerencsés befejezésig, de egy német vereségben egyelőre ugye nem hihet - viszont hihet esetleg mindkét fél teljes kimerülésében és békében, mint az ebből adódó következményben."[87]

         A fenti kérdéskörről Undén így összegezi véleményét: "A magam részéről mindig meg voltam győződve, hogy Oroszország tervei arra irányulnak, hogy a zavaros vízben halásszon, amennyiben a háború magával hozza egész Európa meggyengülését, de aligha  tudom elgondolni, hogy már most merné megvalósítani a területi óhajait, anélkül, hogy német beleegyezéssel rendelkezne. Az más dolog, hogy amennyiben háború törne ki Magyarország és Románia között, a csábítás a beavatkozásra rendkívül nagy lenne Moszkva számára. Hogy Oroszország Konstantinápolyhoz és a szorosokhoz akar kijutni, az valóban olyan dolog, amit senki sem von kétségbe a környezetemben. Mielőtt a Berlin-Róma tengely valóság lett, Németországnak valószínűleg talán nem lett volna kifogása egy ilyen hatalom-kiterjesztés ellen, de most eléggé más a helyzet. Nem kevésbé ebből ered Magyarország reménye, hogy a most folyó bécsi [döntőbírósági] konferencia egy minden fél számára elfogadható eredményre fog vezetni."[88]

         Magyarország már kitűzte augusztus 28-ra a fegyveres támadás időpontját. Az akcióra azonban végül nem került sor, mert  Németország és Olaszország cselekvésre szánta el magát, és Bécsbe hívta a két ország képviselőit. Erről Wester őrnagy így számolt be: "A magyar megszálló hadsereget három összetett hadsereg és 500.000 fő alkotta. A felvonulás augusztus 27-én kész volt és Werth tábornok akkor állítólag közölte Németországgal, hogy meg akarja kezdeni [az akciót]. A németek azt válaszolták, hogy ebben az esetben nem fognak segíteni, amire Werth visszavágott, hogy ő még német segítség nélkül is menetel. Ez vezetett a bécsi konferenciára."[89]

         Sokan úgy értékelik a bécsi konferencia összehívását, hogy ez Teleki politikája számára vereséget jelentett, mert mégiscsak a tengelyhatalmak döntőbíráskodására került sor. Azonban más vélemények, köztük Macartney szerint a magyar mozgósítás és a katonai támadással való fenyegetés hátsó szándéka az volt, hogy akkor lehet megzsarolni, illetve kényszerhelyzetbe szorítani Németországot, amikor az másutt van elfoglalva. (Ahogy a Szovjetunió tette Besszarábia visszavételénél.) Macartney nézete szerint: "Az egész kezdeményezés a magyaroktól indult ki, akik szinte revolvert szegeztek a németek fejének."[90]

         Ez utóbbi felfogást látszik megerősíteni a római svéd követ, Hans Beck-Friis[91] jelentése is: "Az az elhatározás, hogy [a tengelyhatalmak] belemenjenek egy döntőbíróságba, azon alapult, hogy nem gondolták, hogy továbbra is vissza tudják tartani a magyarokat, akik a végső elkeseredés jeleit mutatták. Az itteni újságokban kétségkívül a végsőkig azt közölték, hogy nem volt szó döntőbíróságról, de valójában teljesen világos volt előttük, hogy egy ilyen elkerülhetetlen."[92]

         Az igazság valahol e két felfogás között rejtőzhet. Ugyanis Telekinek valóban nem volt ínyére a döntőbíróság útján való rendezés, de az is igaz, hogy Magyarország egyedül aligha lett volna képes fegyveres erővel visszaszerezni Erdélyt. Így ha már kimondatlanul is minden arra mutatott, hogy döntőbíróságra kerül majd sor, a magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az volt, hogy ezt ne Magyarország kérje, hanem Románia. Ezáltal bár Németország és Olaszország döntötte el a területi kérdést, azaz a negatív tartalmat sugalmazó tézis szerint "Németországtól kapta meg ajándékba Észak-Erdélyt Magyarország", mindenesetre a magyar fél mentesült egy korántsem sikerrel bíztató katonai akció kockázatától és az ezzel járó véráldozattól. Az utóbbival való magyar fenyegetőzést viszont egy kiváló taktikai húzásnak lehet minősíteni. Ugyanis az is nyilvánvaló volt, hogy a magyar fél nyomása nélkül aligha került volna vissza egyetlen négyzetméter is, mivel ez sem a németeknek és még kevésbé a románoknak nem állt érdekében.  

         A konferencia eseményeiről Undén nem egészen a tényeknek megfelelően jelent, ugyanis itt szó sem volt érdemi tárgyalásokról, hanem az érintett felek meghallgatása után a német és az olasz külügyminiszter pusztán kihirdette azt döntést, amiben előzőleg maguk között egyeztettek és megállapodtak. Így Undén beszámolója kissé félrevezetőnek tűnik és azt sugallja, mintha ott valóban adok-kapok tárgyalások folytak volna: "Egynapos tárgyalás után mindazonáltal lehetetlennek mutatkozott, hogy egy [olyan] formulát találjanak, amely mindkét felet kielégítette, amiért ezek szükségesnek látták, hogy a tengelyhatalmak külügyminisztereitől döntőbírósági ítéletet kérjenek, amit [azok] elfogadtak."[93] A döntés rendelkezéseit viszont tényszerűen ismerteti Undén: "Az ítélet által, amelyet augusztus 30-án hirdettek ki, Magyarország visszakapta Észak- és Kelet-Erdélyt, azaz kb. 40 %-át a Romániának 1920-ban átengedett területnek. Az ott lakó románoknak a döntés szerint joguk van, hogy ennek kihirdetésétől számított hat hónapon belül Romániához optálhassanak, és ebben az esetben további egy éven belül oda átköltözzenek, miközben joguk van magukkal vinni minden ingóságukat, valamint anyagi eszközeiket, amelyek az ingatlanok eladása révén folyt be. Ugyanezek az optálási és egyéb jogok illették meg a magyar néptörzshöz tartozó román állampolgárokat, akik azon a Magyarország által 1920-ban Romániának átengedett, de most vissza nem kapott területen laktak. A döntés szerint továbbá mindkét kormány kötelezte magát, hogy minden tekintetben egyenjogúsítja az új államhatárokon belül élő kisebbségeket a saját állampolgáraikkal. Végül a döntésben meghatározták, hogy a végrehajtásakor felmerülő nehézségeket elsősorban a Magyarország és Románia közti közvetlen tárgyalások révén kell megoldani, de amennyiben ezek nem tudnak egyetértésre jutni, [akkor] a tengelyhatalmak kormányainak a döntése által."[94]

         Undén véleményével szemben Churchill másképp látta az eseményeket: "Ezen okból kifolyólag [hogy kontrollálják őket] ők [Hitler és Mussolini] rákényszerítettek egy megoldást Magyarországra és Romániára."[95] E két felfogás közötti különbségből az a tanulság vonható le, hogy a valóság és az ún. "igazság" többféleképpen fogalmazható meg, attól függően, hogy ki kivel rokonszenvez, és ki milyen célra akarja felhasználni azt.

         A második bécsi döntésről szóló jelentését Undén a következőképpen foglalja össze: "Magyarországnak a trianoni békeszerződés óta állandóan időszerű követelése Erdély visszanyerésére a tengelyhatalmak katonai sikerei következtében közelebb került a megoldáshoz, és ez azután, hogy Oroszország az előző negyedév utolsó napjaiban visszavette Besszarábiát, nem volt tovább visszatartható."[96]

         Ez a döntés egyidejűleg keresztülhúzta a Szovjetunió számításait és reményeit, hogy befolyásra tegyen szert a Balkánon. "Hitler egyetlen csapással összetörte a Szovjetuniónak egy balkáni hatáskörű befolyási szerződésre vonatkozó reményeit."[97]

         A döntőbíróság ítéletének olasz értékeléséről Beck-Friis követ számolt be: "Bár az eredményt itt úgy dicsőítik, mint iskolapéldáját annak, hogyan kell békésen megoldani veszélyes viszályokat - egy jelzés Görögországnak és Jugoszláviának? -, még más hangok is hallatszanak, és Ansaldo a »Telegrafo« [újságban] arra utalt, hogy nem mindig tudnak elérni igazságos eredményt."[98] Beck-Friis szigorúan bizalmas jelentése, hasonlóan Undén korábban említett nézetéhez,[99] egyben utalás is arra a lényeges szempontra, hogy a döntés körülményeinek a vizsgálatakor nem lehet figyelmen kívül hagyni a Szovjetunió terjeszkedési szándékát, azaz hogy Szovjetunió mintegy lesben állva várta a kínálkozó alkalmat, hogy befolyási övezetét kiterjessze a Balkánra is. Ebben a soha fel nem adott tervben Románia csak az első láncszemként szerepelt. "A fent említett forrás [»a külügyi vezetéshez nagyon közel álló személy«] szerint az itteni vezetés elég kellemetlen hangulatban érzi magát, és mindenekelőtt Oroszországra való tekintettel. Igaz lehet az a sajtóban megjelent közlemény a Romániához [intézett] éles orosz figyelmeztetésről - hogy ne engedjen át területet -, és most aggodalmasan fürkésztek a reakció után itt és Romániában, ahol már erős elégedetlenséget fedezhettek fel. Talán éppenséggel egy hirtelen fordulatot idézett elő ez a döntés, amiből a Szovjetunió tudott profitálni?"[100]

         Amikor kihirdették az ún. második bécsi döntést, ismét nem volt elégedett egyik fél sem az eredménnyel. Annak ellenére, hogy "a magyar kormány megmarad és meg kell maradnia annál az álláspontjánál, hogy az elért megoldás legalábbis egyelőre a lehetséges legjobb", az elégedetlenség Németország ellen fordult.  Ennek okait elemzi Undén harmadik negyedévi jelentésében: "A negyedév későbbi része alatt az első megelégedettség az erdélyi kérdés vérontás nélküli megoldása felett észrevehetően elégedetlenséggel cserélődött ki a túl csekély területi nyereség miatt. Az emberek úgy érvelnek [okoskodnak]: »Hogyha kihasználtuk volna az alkalmat, amely Besszarábiának Oroszország általi visszavételekor kínálkozott, hogy megtámadjuk Romániát, [akkor] vissza tudtuk volna venni az egész 1920-ban elveszített területet, és Németország nem tudott volna visszatartani minket. Bár a kormány - azáltal hogy engedelmeskedett a német parancsnak, hogy hagyja a fegyvereket nyugodni - elsősorban a német érdekeket szolgálta a magyaroké helyett, Németország nem jutalmazott meg minket érdemeink szerint.« Az elégedetlenség, úgy tűnik, részben a kormány, részben Németország ellen fordul. Itt az országban a nemzetiszocializmussal befolyásolt oldalon [azt] hangoztatják, hogyha a magyar kormányt jobban kedvelték volna Berlinben, [akkor] a döntés messze nagyobb mértékben elégítette volna ki a magyar kívánságokat. Más helyeken úgy vélik, hogy a kormány olyannyira kielégítette a német kívánságokat, ahogy ezek megegyeztek a saját érdekeivel, de hogy Németország hálátlannak bizonyult. Nekem az a határozott benyomásom, hogy Németország soha korábban nem volt ilyen népszerűtlen a magyar nép körében, még a hadseregben sem, mint most, valamint hogy egyre inkább vonakodnak elfogadni a második bécsi döntést, mint az erdélyi kérdés végleges megoldását."[101] Undén következtetései megegyeznek az országban uralkodó hangulattal: "A döntést inkább egy ideiglenes állapotnak tekintik, aminek az volt a célja, hogy a mostani nagyhatalmi háború ideje alatt Németország önző érdekeit szolgálja a politikai viszonyok enyhülése révén a Duna-medencében."[102]

         Azonban nehéz kétségbe vonni Malmar összefoglalásának  az objektivitását a Párizs-környéki békék folyamatban levő revíziójával kapcsolatban: "Európa területi újrarendezése, ami előtt állunk, etnográfiai [sic! - etnikai] és gazdasági szempontból határozottan egy szerencsésebb formációt jelent, mint ami a Versailles-ben, a St. Germain-ben és a Neuilly-ben kötött békékből következett, és idáig ez az újrarendezés megelégedéssel üdvözölhető."[103]

         Malmar azt is jól ismerte, hogy milyen állapotban volt Erdély, amikor sor került az átadásra: "azok a viszonyok, amelyek a 22 éves rossz román kormányzás után Erdélyben uralkodtak, Magyarországot olyan gazdasági és adminisztratív újjászervező munka elé állítja, amely belátható időn belül az összes anyagi eszközeit igénybe fogja venni."[104]

         Undén a döntésről megállapítja, hogy az egy szűkebb változata volt azoknak a kompromisszumos követeléseknek, amelyek előzetesen kiszivárogtak.[105] Így "a magyar államterület Észak- és Kelet-Erdély visszaszerzése által 43.590 km˛-rel, a lakosság 2,394.000 fővel nőtt."[106] Maga a követelés megfelelt az Államtudományi Intézetben kidolgozott ún. nemzetiségi települési osztóvonalas tervezetnek. Erről Undén már korábban készített feljegyzést: "Az új határok a hajdani Lengyelország déli csücskétől követnék a Kárpátokat egy, a Sinaia városától kb. 50 km-re északnyugatra fekvő pontig, és ezután Hermannstadt (Brassó) kihagyásával folytatódnának egy Klausenburgtól (Kolozsvártól) 50 km-re délre fekvő pontig. Onnan a határ nyugatra futna egy 150 km-es szakaszon, hogy azután délnyugatra térjen le, és Arad és Temesvár belefoglalásával nyugati, északnyugati irányban elérje a jugoszláv határt. Ezen határmeghúzás révén azokat az erdélyi területeket, amelyek főképpen vagy nagyobb mértékben magyarok által lakottak, visszaadnák az anyaországnak, és ezenkívül egy viszonylag jó stratégiai határt kapnának."[107] Az új határvonal abban különbözött a magyar tervezettől, hogy közvetlenül Kolozsvár alatt húzódott nyugatra és Romániának hagyta Arad és Temesvár városokat. Undén a mostani határmeghúzás legnagyobb hibájának azt tartja, hogy "az egyetlen vasútvonalat a keleti részekhez Kolozsvártól keletre elvágták"[108]. Mivel a döntés magában foglalta a Székelyföldet, ezzel kielégítette a legfontosabb magyar követelést, ami egyben a Kárpátok vonalának az elérését jelentette. A hivatalos adatok szerint 43.492 km˛ terület került át 2,577.000 lakossal, melynek 51%-a, azaz 1,3 millió volt magyar, 42%-a, azaz 1,02 millió román és 3,7%-a német.[109]

         A döntés értékelésénél a magyar marxista történészek felfogása kísértetiesen hasonlít a hivatalos szovjet véleményhez.[110] Ugyanis Iszlámov szerint: "A szovjet külügyminisztérium szakértőinek értékelése szerint a döntőbírák igyekezete eredményeként az új határokat »szándékosan és nyilvánvaló számítással« úgy húzták meg, hogy azok jó előre magukban foglalják az eljövendő súrlódások és konfliktusok csíráit."[111]

         Ezzel élesen szemben áll Macartney nézete: "A döntőbírákat saját bevallásuk szerint nem vezették machiavellista szempontok. Mindketten azt állították - és nincs ok rá [és nincs rá semmiféle bizonyíték], hogy kételkedjünk őszinteségükben -, hogy igyekeztek egy igazságos vonalat húzni. A valóságban a döntőbíráskodás nem kedvezett túlságosan a magyaroknak, a vitatott területnek nem a kétharmadát, hanem csak két ötödét kapták."[112] Ezt Iszlámov is elismeri: "a zegzugos határvonal kijelölésénél igyekeztek figyelembe venni az etnikai szempontokat."[113] Macartney elutasítja a marxista történészek beállítását: "Az sem igaz, hogy a vonalat szándékosan úgy húzták meg, hogy egyik oldal se legyen elégedett, és így könnyebb legyen a németeknek egymás ellen kijátszani őket." Megállapítja: "Ilyen hatásuk ugyan valóban volt, de ez távolról sem felelt meg Hitler szándékainak, aki őszintén akarta, hogy Délkelet-Európában béke és egyetértés uralkodjék, és remélte, hogy ehhez ez a területrendezés is hozzá fog járulni. Bár annak tudatában volt, hogy egyik féltől sem fog őszinte köszönetet kapni (ez volt az egyik oka annak, hogy oly kitartóan igyekezett elkerülni a döntőbíráskodást, egészen a lehetőség határáig, és bíztatta a szembenálló feleket, hogy egyezzenek meg közvetlenül)." A két fél elégedetlensége a döntéssel "a probléma természetéből és az érintett nemzetek pszichológiájából következett".[114]

         Macartney végül cáfolja azt a megingathatatlan tételt is, melynek értelmében a revíziós politika okozta Magyarországnak a tengelyhatalmakhoz való kötődését: "...Magyarország sem jutalmat nem kapott bűnpártolás címén Németországtól, se nem fizetett titkos árat azért, hogy kívánságait kierőszakolta. A magyarok közül sokan a tengelyhatalmakkal való szorosabb társulást tekintették volna jutalomnak."[115]

         Nagy-Britannia reakciója ellentmondásos volt. Miközben elismerte Dél-Dobrudzsa Bulgária általi birtokba vételét, és ezt "megelégedéssel" nyugtázta, addig elutasította és nem ismerte el Erdély megosztását. Prytz beszámol Halifax külügyminiszter szeptember 5-i felsőházi beszédéről: "Anglia sohasem egy olyan politikát hangsúlyozott, amely a status quo-hoz való szigorú ragaszkodásra volt alapozva, hanem ellenkezőleg, támogatta a revízióra való törekvéseket, feltéve, hogy ezek önmagukban elfogadhatóak és igazságosak voltak, és hogy ezeket az érdekelt felek közötti szabad tárgyalások útján és agresszió vagy kényszer nélkül érik el. Ezzel szemben Anglia nem gondolja úgy, hogy a háború ideje alatt elismerjen területi változásokat, ha ezek nem az érdekelt felek közötti szabad megállapodások eredményei. Azért nem ismerhető el a magyar-román megegyezés Erdélyre vonatkozólag, mivel ez a tengelyhatalmak diktátumának az eredménye volt, amit fenyegetésekkel kényszerítettek rá Romániára."[116] Undén jelentése ellentmond a brit kormány ezen indoklásának, mert szerinte szó sem volt kényszerítésről és fenyegetésről, hanem a döntőbírósági ítéletet a román kormány kérte és azt mindkét fél elfogadta.[117] (Ezt a tényállás az sem cáfolja meg, hogy a döntés kihirdetésekor elájult Manoilescu román külügyminiszter.[118]) Természetesen az is relatív fogalom, hogy ki mit ért kényszerítésen és fenyegetésen.

         Reinhold Reuterswärd, a bukaresti svéd attasé egy későbbi emlékeztetője jól érzékelteti, mennyire magyarellenes volt ez a brit lépés és milyen szerepe volt Edennek ennek meghozatalában, amit a kétkulacsos román politika sietett kihasználni: "Amikor Eden annak idején a bécsi döntés után a parlamentben kijelentette, hogy Anglia nem ismer el területi változásokat, amelyek a háború folyamán történnek, és amelyek a szóban forgó terület saját beleegyezése nélkül történnek, M(ihai) Antonescu (miniszterelnök-helyettes) sietett, hogy a török diplomácián keresztül átadja a köszönetét Edennek ezért a nyilatkozatért."[119]

         A döntés elutasításának az igazi oka inkább abban keresendő, hogy Nagy-Britannia 1939. április 13-án garanciát adott Románia és Görögország függetlenségére és területi sérthetetlenségére, amiről Björn Prytz is beszámolt: "A [brit] kormány elhatározta, hogy arra az esetre, [ha] valamiféle cselekményt foganatosítottak, ami világosan és nyilvánvalóan fenyegette Görögország és Románia függetlenségét, és amivel szemben az illető országok alapvető érdeküknek tartották, hogy ennek fegyveres erővel ellenálljanak, a brit kormány kötelesnek tartja magát, hogy azonnal minden módjában álló támogatást megadjon az illető államnak. ...Ezzel egyidejűleg egy hasonló nyilatkozatot adott ki a francia kormány."[120] Ez bár nem mondta ki, hogy melyik állam támadása esetére vonatkozott a garancia, de mivel Nagy-Britannia nem tiltakozott a Besszarábiára és Észak-Bukovinára támasztott szovjet ultimátum idején, valamint maga a garancia megtételének időpontja  nyilvánvalóvá tette, hogy ez egy esetleges német támadás esetén lépett volna életbe.[121] Most pedig ezt a valótlan, a "fenyegetéssel való rákényszerítés" nevű formulát alkalmazták, nehogy Nagy-Britannia erkölcsi vereséget könyveljen el, és ha már ez megtörtént, ne kelljen ezt beismernie.

         Macartney, aki behatóan elemezte a brit-magyar kapcsolatok alakulását a világháború kitörése után, úgy véli, amikor Magyarország nem volt hadviselő fél és nem engedte meg a magyar vasútvonalak használatát Lengyelország ellen, valamint hathatós segítséget nyújtott a lengyel menekülteknek, akkor nyugaton nagy mértékben méltányolták a magyar politikai irányvezetést. "Azok a politikai erők, amelyek arra irányultak, hogy a nyugatot Magyarország ellen hangolva, az országot a németek karjaiba hajszolják, ekkor még kevésbé érvényesültek." A szerző itt megnevezi a magyarellenes erőket: "Később nagyobb befolyáshoz jutottak, itt döntő szerepe volt azoknak a cseh és magyar emigránsoknak, akiknek legfontosabb céljuk a magyar kormány megdöntése volt, még ha ez nem is esett egybe annak az országnak az érdekeivel, melynek vendégszeretetét élvezték. Ebben az időben azok a brit újságírók és funkcionáriusok, akik később tudatosan vagy öntudatlanul bűntársaikká váltak, még mindig kevesen voltak és nem voltak ismertek."[122] Macartney kiemeli, hogy Teleki 1940. február 9-i "aide-mémoire"-ját Halifax "látható megelégedéssel" fogadta.[123] A brit kormány gyakorlati szempontból azzal mutatta ki a jóindulatát, hogy igen óvatosan kezelte a csehszlovák kérdést. "Nem is ismerte el a [londoni] csehszlovák bizottságot csak 1940. január 6-án."[124]

         Erről Londonból Björn Prytz követ is jelentést tesz: "A brit kormány 1939. december 20-án formálisan elismerte a [londoni] Csehszlovák Nemzeti Bizottságot, mint a csehszlovák nép képviselőjét."[125] Ez azonban ekkor még nem vonta maga után az első bécsi döntés formális elítélését.[126]

         Ezt a barátságos magatartást tanúsította a Foreign Office még július elején is az erdélyi kérdés napirendre kerülésének idején. Macartney idézi Barcza jelentését: "A brit kormány megérti, hogy a magyar kormány erőteljesen sürgeti területi követeléseinek a megvalósítását, de reméli, hogy ezeket a terveket békés úton fogják megvalósítani."[127]

         Nagy-Britannia július 23-án ideiglenes csehszlovák kormányként ismerte el a Londonban megalakult Csehszlovák Nemzeti Bizottságot. Prytz így tudósít erről: "A brit kormány 1940. július 21-én ismerte Benest több más személlyel együtt, mint cseh-szlovák kormányt."[128] Barcza szerint azonban az "angol kormány e lépése abszolute nem irányul Magyarország ellen, területi kérdésekre nem vonatkozik.".[129] Mindazonáltal ez a magyar kormány szerint rossz hatással volt a magyar közvéleményre.[130] Macartney erről sarkosabban fogalmaz: "a [magyar-román] tárgyalások folyamán Nagy-Britannia további segítséget nyújtott a Teleki féle politika ellenségeinek" az elismeréssel.[131] Ezután a brit külügyminisztérium többször is támogatásáról biztosította az ún. békés megoldást.

         Macartney ekképpen értékeli a brit kormány állásfoglalását: "A döntés hivatalos fogadtatása Londonban méltányosnak volt mondható." Idézi Churchill szeptember 5-i beszédét: "sohasem szerettem azt a módszert, ahogy Magyarországgal bántak az első háború után."[132] Mindazonáltal Macartney kitér a megváltozott közhangulatra: A döntés és körülményei "azonnal meglepő legendáknak adtak tápot Angliában és ezek kiirthatatlanoknak bizonyultak. Eszerint, mivel Németország elégedetlen volt Románia nyugatbarát politikájával, elhatározta, hogy ennek véget fog vetni és Magyarországot bíztatta fel a válság szítására. Ezután egy olyan határvonalat állapított meg, amelyik igen kedvező volt Magyarországra nézve, és itt a legenda szerint a magyarok »Erdély kétharmadát« kapták meg, aminek az volt a célja, hogy Románia stratégiailag teljesen ki legyen szolgáltatva a két cinkos országnak, Magyarországnak és Németországnak." Macartney ezzel a tényeket állítja szembe: "A románok szíve ugyan a nyugatiak oldalán volt, de a gyakorlati politika terén, jóval a válság előtt már 99 százalékig németbarát politikát folytattak. A németek egész idő alatt az ő oldalukon voltak Magyarországgal szemben. Attól féltek, hogy bármilyen bonyodalom megakasztaná a Romániából jövő [olaj]szállításokat, ami rájuk nézve végzetes lett volna. Ezért mindent megtettek annak érdekében, hogy Magyarországot visszatartsák."[133]

         Ezt kiegészíthetjük azzal, hogy az a "legenda", miszerint Magyarország a második bécsi döntés értelmében Erdély kétharmadát kapta meg, Lord Halifax külügyminisztertől származik, aki a már említett 1940. szeptember 5-i beszédében a Lordok Házában ezt az adatot említette: "Ezen [a második bécsi] döntés következtében Románia kénytelen volt átengedni Erdély kb. kétharmadát és 15 napon belül kiüríteni az átengedett területet."[134] Arról nincs további információnk, hogy Halifax a tények pontos ismerete nélkül, vagy szándékosan közölte ezt a téves adatot. Mindenesetre Macartney diplomatikusan fogalmaz, amikor így ír erről: "Lord Halifax megismételte a szerencsétlen tévedést, hogy Magyarország Erdély kétharmadát visszakapta".[135]

         Mindezen érvek azonban háttérbe szorultak, és a brit közvéleményt a már említett magyarellenes politikai erők befolyásolták. Macartney szerint: "Teleki szerencsétlenségére, ezeket a józan hangokat elfojtották a sajtó legnagyobb részének téves és nem korrekt kommentárjai, beleértve a BBC-t, ahol a román kommentátor lázító hangon szabadon uszíthatta a románokat a magyarok ellen, míg a magyar osztálynak még azért is harcolnia kellett, hogy megengedjék Halifax hivatalos nyilatkozatának idézését".[136]

         A brit közvéleményt és politikát irányító ezen magyarellenes körök térnyerése, különösen Eden külügyminiszterré való kinevezésével, később, mint látni fogjuk, súlyos következményekkel járt Magyarország számára.

         Az Egyesült Államok állásfoglalása hosszú ideig az európai ügyektől magát távol tartani igyekvő, izolacionista felfogást tükrözte. Wollmar Boström washingtoni svéd követ jelentésében idézi Franklin D. Roosevelt 1938. szeptember 26-án kiadott nyilatkozatát: "Az Egyesült Államok tradicionális politikája a nemzetközi viták békés eszközökkel való megoldásának a támogatása volt. Az a meggyőződésem, hogy minden háborús fenyegetés alatt levő nép ma [azért] imádkozik, hogy inkább a háború előtt csináljanak békét, mint utána."[137] Még 1940 tavaszán is hivatalosan ezt az álláspontot képviselte Roosevelt elnök, miként erről Pelényi János washingtoni magyar követ is jelentést tesz: "Dunn [a külügyminiszter politikai tanácsadója] szerint Elnök Ottó kir. herceg elgondolásával szemben szigorúan receptive viselkedett és amerikai kormánytól távol áll európai intrikákba való beavatkozás."[138] Később azonban, az európai háború kitörése és különösen a német nyugati hadjárat után az Egyesült Államok egyre inkább feladta a szigorú semlegesség elvét, és egyre nyíltabban támogatta a Németországgal harcban álló erőket. Mindamellett a Romániával szemben támasztott magyar területi követeléseket megértően fogadták amerikai részről még 1939 júliusában is, miként ezt Pelényi jelentése is megerősíti, de hangsúlyozták, hogy ezt a kérdést Magyarország ne Németország közreműködésével próbálja megoldani: "Sumner Welles [külügyminiszter-helyettes] abbéli reményének adott kifejezést, hogy Romániával szemben való tagadhatatlanul súlyos követeléseink esélyeit nem fogjuk elrontani egy kalanddal, mert bármely körülmények között hajtassék is az végre, a külvilág meg volna győződve, hogy a németek általunk kapartatják ki a gesztenyét a maguk számára és ennek folytán azoknak »willing vagy unwilling« eszközeinek tekintetnénk és osztanók azoknak végleges sorsát. Ezt annál sajnálatosabbnak tartaná, mert Magyarország vindikációit Romániával szemben nemcsak, hogy igazságosaknak kell elismerni, hanem azoknak honorálása nélkül egy tartós európai békét el sem lehet képzelni. Ez volna egy általános rendezésnek egyik fő programpontja, minek azonban előfeltétele, hogy a kérdés tárgyilagos megítélésén ne prejudikáljunk egy önhatalmú lépéssel, melynél bármi legyen is a provokáció, nem fogjuk lemoshatni az »agresseur« bélyegét és elkerülni azt a benyomást, hogy Németország unszolására vagy jóváhagyásával, annak érdekében cselekedtünk."[139] (A kérdés ezen rövid összefoglalása nagyon jól érzékeltette Magyarország valódi problémáját: Míg magát a revíziót jogosnak tartották a nyugati hatalmak, azzal a feltétellel, hogy ezt ne német segítséggel érje el, addig az is nyilvánvaló volt, hogy a nyugati hatalmak szavakon kívül semmit sem tettek ezért, és Németország támogatása nélkül a magyarok lakta területek visszacsatolása, azaz az etnikai revízió sohasem valósulhatott volna meg.) A második bécsi döntés értékelésekor azonban már az amerikai vezetés is átvette azt a brit véleményt, miszerint Romániát kényszerítették Észak-Erdély átengedésére. Erről Sumner Welles beszélt a külügyi tanács előtt 1940. szeptember 28-án Clevelandben: "Az utolsó tizennyolc hónapban láttuk Csehszlovákia, Lengyelország, Norvégia, Dánia, Hollandia, Belgium, Litvánia, Lettország, Észtország eltűnését vagy katonai megszállását; a nagy Francia Köztársaság vereségét és részleges megszállását; Románia erővel való fenyegetés általi feldarabolását, és Finnország hősies ellenállás utáni tönkremenését. ...Nincs kétség afelől, hogy a mulasztás és bizottságok hibái, azon évek alatt, amelyek a versailles-i békeszerződés és más békeszerződések tárgyalásait követték, kövezték ki az utat ahhoz az óriási tűzvészhez, amit ma látunk, de ugyanúgy nincs kétség afelől sem, hogy azalatt az öt év alatt, amely megelőzte a müncheni egyezményeket, az Egyesült Államok kormánya minden hatalmából telhetőt megtett, hogy elhárítsa a végső szerencsétlenséget."[140]

         Miként az a fentiekből kiderül, a döntés egyáltalán nem csökkentette a Magyarország és Románia közötti feszültséget. Ezt nyilvánvalóan tovább fokozta a magyar félnek ítélt területek birtokba vétele is, amiről ugyancsak beszámolt Undén: "A visszaadott területek megszállása szeptember 5-13. között történt meg. Bár természetes okokból [kifolyólag] lehetetlen volt megbízható értesüléseket kapni arról a magatartásról, ahogy a román hadsereg és lakosság a megszállás előtt és alatt viselkedett a magyar civil polgári lakossággal szemben, úgy látszik, hogy mégis megalapozott az a vélemény, hogy a személyek és tulajdon elleni súlyos román túlkapásoktól tartó aggályok beigazolódtak. Mivel ezekhez hozzájárultak még a megszálló csapatok elleni megismételt támadások, itt az ország közvéleménye a leghevesebben reagált erre és néhány napon belül az elkeseredés haragos légköre alakult ki a románok ellen. A sajtónak a Romániával összefüggő kérdések tárgyalásakor a legutóbbi hetekben tanúsított szembeötlő tartózkodása ellenére ez az elkeseredés [düh] egyáltalán nem csökkent. Hogy a bécsi döntés [jó] feltételeket teremtett volna egy jószomszédi viszony számára Magyarország és Románia között, [azt] egyelőre kétségbe kell vonni."[141]

         Undén kétkedését megerősítették a magyarországi sajtójelentések is a Dél-Erdélyben a magyar lakosság ellen folyó atrocitásokról és ennek elüldözéséről. Miként erről Undén tudósít: "Az e hónap 6-i itteni újságok tele vannak cikkekkel a magyar kisebbség tagjainak Erdély román részéből [való] elűzésével kapcsolatosan. Közölték, hogy kb. 50.000 menekült van már itt az országban, akik közül kb. 17.000 van Kolozsvárott, 7.000 Nagyváradon, 8.000 Marosvásárhelyen, kb. 10.000 a határmegyékben, valamint 7-8.000 Budapesten. Azt állítják, hogy ezen menekültek legnagyobb része teljesen kifosztott állapotban volt, és hogy sokukat bántalmazta a román csendőrség, a katonaság és a vasgárdisták. Ezenkívül a sajtó a [román] hatóságok részéről kiadott rendeleteket és más dokumentumokat hozott nyilvánosságra, azon célból, hogy bebizonyítsa, a magyarok tervszerű kiűzését kezdte meg Romániából ennek kormánya."[142]

         Jóllehet Undén némi fenntartással viszonyul a sajtó ezen híreihez, de úgy véli, hogy "nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél", azaz lehetségesnek tartja, hogy az atrocitások valóban megtörténhettek: "Magától értetődően nehéz ítéletet alkotni a magyarokkal szembeni üldözések méreteiről, de miként az magán(személyektől) és katonai forrásokból hírlett, úgy tűnik nekem, mintha az ősi ellenségeskedés, amit egyik oldalon sem próbáltak tompítani, most teljes lángban tört volna ki."[143]