Kárpátalja visszavétele

         Németország elfogadta ugyan a müncheni egyezményt, de védelmi szempontból nem volt megelégedve az új helyzettel sem. Még a maradék Cseh-Szlovákia is jelentős katonai erőt képviselt, látszólagos németbarátságában sem lehetett Hitler biztos, és ezért - szavaival - nem akarta, hogy erről a német állami testbe ékelődő repülőtérről légitámadások indulhassak Németország ellen.[1]

         Hitlernek kapóra jött, hogy a Cseh-Szlovákiában maradt, 478.589 főre becsült német, akiket a müncheni-egyezmény idejében "elfelejtett",[2] védelmezőjeként léphetett fel. Ezt később megerősíti Juhlin-Dannfelt, a berlini svéd katonai attasé is: "Miként a bekövetkezett helyzet által erős németellenes cseh izgatás és üldözés van kialakulóban, ez lassanként egy német beavatkozásra való ok lesz a Csehszlovákiában honos németek megsegítésére a gyakran hirdetett jelszó szerint: »Németország minden német védelmezője a határ innenső és túlsó oldalán«, és presztízs okból."[3]

         Ezenkívül sem a müncheni egyezmény, sem a bécsi döntés nem oldotta meg a "mesterséges" Cseh-Szlovákia számára legfontosabb problémát, a nemzetiségi kérdést. Erről így ír Malmar: "Húsz évvel ezelőtt a csehek voltak Európa legjobban pártfogolt népe. Mindent, ami után Masaryk és Benes kinyújtotta a kezét - és igényeik nem voltak kicsik -, bőkezűen és örömmel odaadtak nekik; több mint hét millió idegen nemzetiségű ember került az államukba."[4] Azonban a nyugaton példaként reklámozott minta-demokráciában igencsak mostohán kezelték a nemzeti kisebbségeket. Ez Malmar szerint visszavezethető az új nemzetállam önigazolási kényszerére: "Azt a kisebbségekkel szembeni nacionalista gyűlölködést, - amely [az ő véleménye szerint!] kétségkívül dühödtebb volt, mint bármely más országban -, ami a cseheket jellemezte és ami egy kisebbségi érzésből eredt, - s abból fakadt, hogy ugyanezek a kisebbségek mind társadalmi, mind nemzeti vonatkozásban félvállról bántak velük, - bizonyára Benes is osztotta."[5] Ennek természetes és logikus következménye volt, hogy: "a legkisebb engedmény sem fordulhatott elő a kisebbségi önigazgatási követelések vonatkozásában és a szudéta-németekkel sem jöhetett szóba pozitív együttműködés."[6]

         Amikor a müncheni egyezmény értelmében kivált a három milliós német kisebbség, s Lengyelország elfoglalta a Teschen-vidéket, valamint a bécsi döntés következtében Magyarországhoz került a magyar kisebbség legnagyobb része, akkor ütött vissza a szlovák és rutén autonómia kérdésének az elodázása. Hiszen egészen 1938 októberéig tartott - és ez is csak az előbb említett eseményeknek volt köszönhető -, míg a szlovákok és a rutének megkapták a húsz évvel azelőtt megígért  autonómiát, amit kimondott az 1919. szeptember 10-i Saint-Germain-en-Laye-i békeszerződés, 1920. november 29-én garantált a Népszövetség és ami belefoglaltatott a csehszlovák alkotmánytörvénybe is.[7]

         Itt érdemes összevetni a csehbarát nyugati történészek (és keleti marxista társaik) értelmezését a svéd diplomaták véleményével, annak érdekében, hogy kidomborítsuk ez utóbbiak objektivitását!

         Calvocoressi, Carr, Eubank stb. az autonómiák elmulasztását természetesen úgy magyarázzák, hogy mentegetik a csehek politikáját. Ahogy Calvocoressi óvatosan kifejezi: "Szlovákia sokkal kevésbé volt fejlett, mint Cseh- [Bohémia] és Morvaország, amelyek az osztrák uralom alatt jelentős előrehaladást élveztek úgy a közoktatás, mint az iparosodás területén. Ennek következtében Csehszlovákia szlovák részeiben a függetlenség elnyerése után főleg csehek vezették a közigazgatást, és a szlovákok bizonyos mértékben igazságosan vádolták a cseheket, hogy ezt az egyensúlytalanságot csak lassan akarták orvosolni."[8] Bár Calvocoressi megemlíti hogy: "Andrew Hlinka atya vezetésével létezett egy jelentős autonómiára irányuló mozgalom", adós marad a válasszal arra a kérdésre, hogy miért nem kapták meg a szlovákok az autonómiát, és hogyan jutott el a helyzet odáig, hogy "utódja, Tiso prelátus, az autonómiát követelő politikáról a szeparatizmus útjára lépett", ami nyilvánvalóan Hitler terveit segítette.[9]

         Ezzel szemben viszont a svéd diplomaták rátapintottak a valós okra. Malmar így érvel: "A csehek szemében a szlovák autonómia mozgalom elsősorban olybá tűnt, hogy azt egy elmeszesedett vénember [Hlinka] csalódásaira kell visszavezetni, hogy ő nem játszhatta azt a szerepet, amire magát hivatva vélte. Prágában biztosan azt várták, hogy a vezető kiesésével - [Hlinka 1938-ban meghalt] - a szlovák népmozgalom magától elhal. Hogy nyugodt és normális viszonyok között hogyan alakult volna a fejlődés, azt ugye valószínűleg már lehetetlen megmondani. Viszont abban a helyzetben, ami a nyár végén és szeptemberben fennállt, adott volt, hogy a [szlovák] ellenzéki mozgalom növekvő szelet fog kapni a vitorlájába. Fenyegetővé a szlovák kérdés abban a pillanatban vált, amikor világosan megmutatkozott, hogy a szudétanémet kérdést nem fogják tudni megoldani a csehszlovák állam keretén belül."[10]

         Malmar kiemeli azt a versenyfutást, amely a cseh és magyar szándékok között folyt Szlovákia megnyeréséért, amikor München előtt felerősödött a szlovák szeparatizmus. Ezzel Malmar arra utal, hogy Magyarország nem mondott le teljesen az integrális revízióról: "A csehek és a magyarok siettek rálicitálni egymásra az ígéreteikben mind a szlovákokat illető politikai szabadság és jogok, mind a vezetőiknek [adandó] személyes kedvezmények vonatkozásában."[11] Egy későbbi jelentésében a svéd követ bővebben ismerteti ezt a figyelemre méltó jelenséget: "A szlovákok között egészen elvitathatatlanul sok helyen erős hangulat uralkodott a Magyarországhoz való csatlakozásra, azonban azzal a feltétellel, hogy széleskörű autonómia jut nekik osztályrészül. ...Széles körben erősödött a magyarokkal rokonszenvező beállítottság. ...Az a csehekkel való összetartozási érzés, amely a világháború alatt született, már régóta megsemmisült a nép nagy részénél."[12] A szlovákok csatlakozására némi reményt adott az a tény is, hogy 1938 szeptemberében látszólag Tiso sem idegenkedett túlzottan ettől a "magyar megoldástól", amit Lengyelország is támogatott.[13] Mint azonban láttuk, ezeket a gondolatokat lehűtötte Hitler azon elhatározása, miszerint az önálló és kiszolgáltatott Szlovákia jobban megfelelt az érdekeinek, mint egy megerősödött Magyarország. Malmar szerint: "A Magyarországhoz való csatlakozás ellen egy világos német vétót emeltek."[14]

         Malmar értelmezésében a müncheni egyezmény megnyitotta az utat az autonómiák előtt: "A cseheknek a szlovákok autonómiájával szembeni ellenállásának az okai már nem léteznek többé. A kisebbségi területek elvesztése után az autonómia megadása a szlovákoknak már nem alkotta többé ugyanazt a veszélyes hivatkozási alapot/jogelőzményt; ugyanaz a szükséglet sem volt már meg, hogy megfogalmazzák a »csehszlovák« nemzetről szóló fikciót, mivel ez a fikció egy olyan óhajon alapult, hogy felmutathassanak egy tiszta nemzeti többséget a köztársaságon belül." Ezután már nem volt akadálya az autonómiának és "a Szlovákia státuszában való változtatást egy tollvonással hajtották végre, ...Szlovákia teljes önrendelkezési jogot kapott."[15] [1938. október 6.][16] Ezt követte a rutén autonómia: "Kárpát-Oroszország, amely ragaszkodott ahhoz az autonómiához, amit már a békeszerződés révén elismertek az országnak, de csupán hiányosan hajtottak végre, néhány nappal később [1938. október 8.] a szlovákokéval teljesen hasonló státuszt kapott."[17]

         Az 1938-as őszi események egyaránt megrázták a cseh és a szlovák társadalmat. Benes október 5-i lemondása és emigrációba vonulása után a hivatalba lépő új, Hacha vezette prágai kormány ugyan kész volt politikáját teljes mértékben alárendelni a berlini érdekeknek, de "a cseh társadalom és politikai élet egyes rétegei csak nehezen tudtak megbékülni az új államjogi elrendezés tényével".[18] A németbarát Hacha-kormány idején mindamellett tért nyertek azok az opportunista erők, akik a németekkel való együttműködés megindokolására új "ideológiát" hoztak létre, azaz átértékelték az eddig hivatalos cseh-német viszonyt. Az éles szemű Malmar figyelmét ez a kevésbé ismert kollaborációs felfogás sem kerülte el, és nem haszontalan megismerkedni ezzel: "Masaryk »realista« iskolája számára, amelynek a doktrínái útmutatók voltak a köztársaság politikája számára, és mindenekelőtt a cseh nemzetiszocialista párt alapját alkották, a »csehek és németek közötti ezeréves harc« sorsszerűnek látszott, és ez követelte meg a köztársaság azon feladatát, hogy sáncot képezzen a Német Birodalommal szemben. Azután a (fel)ébredés után, ami Masaryk és Benes politikájának őszi katasztrófája után következett be, az újratájékozódó cseh azt kérdezi: volt-e ennek egyáltalán valami valóságalapja? Ma azt mondják: A cseh nép, tekintettel szellemi műveltségére és az ország földrajzi és gazdasági helyzetére, a nyugat-európai közösség része. Az egyáltalán nem volt véletlen, hogy a cseh nép a keresztény tanra való áttérésekor ennek a tannak a Nyugaton uralkodó formáját vette fel, és ennél tartott ki. Az az Európa, amelyhez a cseh nép tartozott, a német nemzetiségű Szent-Római Birodalom volt. Az ország nyugati orientációja, amit a német-latin egyházi szervezet és a Németországgal való politikai összetartozás jellemzett, öt évszázadon állt fenn a premyzli(di) és luxemburgi dinasztiák uralkodási ideje alatt. Németország és Olaszország, amelyek egy birodalomban voltak egyesítve, közvetítették a cseheknek Európa szellemi és anyagi kultúráját. Van-e valódi alapja a huszita korszak hangsúlyozásának, amely a legutolsó generáció ideológiáját jellemezte? Nem volt-e a huszita mozgalom egy átmeneti epizód, ami nem hagyott mélyebb nyomokat a cseh nép történelmében? Ez a mozgalom megosztotta a cseh népet vallásilag és politikailag, valamint gazdaságilag meggyengítette az országot, hogy végül a fehérhegyi katasztrófához vezessen. Egyébként egyáltalán csehek és a németek közötti harc volt-e ez a mészárlás? Biztosan nem, [hiszen] mind Fehérhegynél, mind a harmincéves háború alatt mindkét ellenséges táborban egymás oldalán harcoltak a csehek és a németek, és tették ezt teljesen más, mint nemzeti célok miatt.

         A reneszánsz és a barokk korszaka alatt ismét a németek és az olaszok voltak azok, akik a cseheknek az új kultúrát közvetítették. A cseh nemzeti tudat olyan jelenség volt, amely a német romantika és a német nacionalizmus hatása alatt született meg. Először a 19. század végén és a világháború előtti és utáni években vált a helyzet olyanná, hogy a két nép nem tudott többé megfelelő formációt találni az elviselhető együttélésre. Masaryk és Benes volt az, akik a nép valódi reális érdekei ellenére a valóságtól idegen ideálokat vezettek győzelemre. Ma más a helyzet, ma Németország és Olaszország az, aki előlép, mint az új európai kultúra és rend megteremtője. A cseh politikusok és a nemzetközi, azaz a zsidó tőke Cseh-Szlovákiából egy németellenes nemzetközi szervezetet teremtett. Most azt remélik, hogy a cseh nép, elsősorban a parasztok és a munkások, csatlakoznak a munkához azon  nagy célokért, amelyeket az új német szociális szervezetek állítottak fel, és hogy német részről is meg fogják érteni, hogy likvidálják azokat a helytelen nézeteket, amelyeket maguknak alkottak a cseh népről."[19] Az új szemlélet egyik gyakorlati bizonyítékaként Malmar kiemeli, hogy "Prágában a régi német tanintézetet, Észak- és Közép-Európa legidősebb egyetemét, amelynek kapuit szeptemberben - miként mondták - örökre bezárták, ismét megnyitották."[20]

         Eközben a Szlovák Nemzeti Egységpártban egyre inkább tért nyertek a Tuka, Durcansky és Sidor vezette szeparatista erők, és ezek egészen nyíltan támaszkodtak a német segítségre. Megfogalmazták az elszakadást, és Tuka 1939. február 12-i berlini látogatásakor kijelentette: "a szlovák nemzet sorsát a Führer kezébe teszi le."[21] Mindez azt eredményezte, hogy az állam két része között a feszültség egyre növekedett. "A helyzet meghatározója egyik oldalon a centralista állami modellhez való görcsös ragaszkodás volt, a cseh fél ugyanis képtelen volt felmérni a szlovákiai politikai színtér differenciálódását; a másik oldalon pedig a szeparatista tendenciák nyilvánvaló térnyerése a Szlovákiában uralkodó HSLS[22]-en belül."[23] Az önálló Szlovákia gondolatát kormányprogramjában 1939. február 21-én deklarálta Josef Tiso, és ez, valamint az egyre növekvő szeparatista agitáció vezetett arra, hogy a prágai kormány március 9-én kihirdette a szükségállapotot Szlovákiában. Emil Hacha leváltotta a Tiso-kormányt, és katonai beavatkozás útján próbálta megakadályozni a köztársaság szétesését. A katonaság és a csendőrség elfoglalta a stratégiailag kulcsfontosságú pozíciókat, és internált 250 vezető Hlinka Gárda tisztviselőt. Kamenec értékelése szerint: "A prágai kormány egész akciója az alkotmányosság határán mozgott, politikai szempontból pedig kimondottan dilettánsan hajtották végre. A lépést egyetlen szlovákiai politikai erővel sem egyeztették. ...A katonai beavatkozást egész Szlovákiában az autonóm államjogi elrendezés elleni támadásként értelmezték."[24] A Bécsbe menekült szlovák radikálisok nyíltan az elszakadást propagálták, miközben Pozsonyban egyre növekedett a feszültség. A Hacha által kijelölt Ján Sivák visszautasította a miniszterelnöki megbízást, ezért március 11-én Karol Sidor került erre a kilátástalan jövővel bíztató posztra, aki nem volt ura az anarchikus helyzetnek.[25]

         Ez kiváló alkalom volt Hitler számára, hogy megvalósítsa eredeti tervét Csehszlovákia szétverésére, amit korábban megakadályozott a magyar fél vonakodása, valamint a müncheni egyezmény. (Az ugyanis kétségtelen volt, hogy Hitler továbbra sem bízott Németország korábbi ellenségei, a csehek színlelt barátságában.) Hogy Hitler szándéka megmásíthatatlan volt és hogy csak a megfelelő alkalomra várt, azt jól mutatja Malmar januári jelentése is, mely szerint "volt valami a levegőben": "Mindenütt azt suttogják, hogy fontos események állnak közvetlenül a küszöbön, de hogy mit tartalmaznak ezek az események, arról senki sincs tájékozódva. »Február 15-én valami történni fog.« - mondják. ...Teplitz-Schönan-ban és Aussig-ban, ahol az utóbbi időkben néhányszor megfordultam, valamint Bécsben, még vadabb híreszteléseket terjesztenek Csehszlovákia sorsáról; határozottan állítják, hogy azt rövidesen a birodalomhoz csatolják. ...Mivel nem tudom megérteni, hogy mi öröme lenne Németországnak egy ilyen kifejlődésből, arra hajlok, hogy ezekben az állításokat elsősorban tiszta agyrémeknek tekintsem. Mindamellett az figyelemre méltó, hogy ezeket [a híreszteléseket] jó ítélőképességűnek ismert személyek adják elő, akik legalábbis félig hinni látszanak bennük."[26]

         A március elején kialakult zűrzavaros helyzetre utal Juhlin-Dannfelt, jelentése: "Az nyilvánvaló, hogy a csehszlovák állam recsegni-ropogni kezdett az eresztékeiben, és hogy a szlovákok, valamint a kárpátukránok is egyre inkább hajthatatlanok lesznek arra, hogy a csehektől engedjék magukat kormányozni. Hogy előfordult egy segítség iránti szlovák kérelem Németországhoz az állítólagos cseh túlkapásokkal szemben, már mutatja, merre dől el a dolog. Németországnak áll a legnagyobb érdekében követni a fejleményeket, de az aligha látszik német kívánságnak, hogy közvetlen beavatkozásra vállalkozzon. Különféle okokból is, amelyeket kicsit közelebbről fogok a lentiekben érinteni. Az a körülmény, hogy itt általánosan beszélnek egy tekintetbe veendő szlovák szabadságpuccsról, amely e hó 15-én kerülne végrehajtásra, arra utal, hogy ez a cseh függőségből való puccsszerű kiszabadulásra vonatkozhatott."[27]

         Miután a hazai és a birodalmi németek nem tudták rávenni az új szlovák kormány élére kinevezett Karol Sidort az önállóság kikiáltására, a szeparatista erők az eltávolított Tisohoz fordultak, aki rövid habozás után elfogadta a berlini meghívást. Richert szerint: "Tiso és Durcansky március 13-án tett látogatást Hitlernél."[28] Ekkor Hitler válaszút elé állította: Vagy kikiáltja az önálló Szlovákiát, vagy Szlovákia eltűnik a térképről.[29] A válasz nem lehetett kétséges, mivel Hitler készen állt a beavatkozásra. Ezt Berlinből megerősítette Juhlin-Dannfelt is: "Az itteni berlini külföldiek körében már a szlovákok autonómia követelésének a támogatására [vonatkozó] német katonai akció lehetőségéről és még a Szlovákiában lakó németeknek a cseh túlkapásokkal szembeni  védelméről is beszélnek. A német propaganda a mai naptól fogva gyanús módon tartja számon ezeket a túlkapásokat."[30]

         Csehszlovákia korábbi két kisantant szövetségese Románia és Jugoszlávia már reálpolitikát folytatott, azaz a müncheni egyezmény eredményeként kialakult új helyzetben tudomásul vette Németország túlsúlyát a térségben, és egyáltalán nem akart beavatkozni a Cseh-Szlovákia belügyének tekintett krízisbe. Knut Thyberg,[31] Svédország belgrádi követe ekképpen számol be Cincar-Markovics jugoszláv külügyminiszter expozéjáról: "Miután a külügyminiszter említést tett a müncheni egyezményről, amit a béke eszméje számára győzelemnek minősített, és kiemelte, Jugoszlávia rokonszenvvel és jókívánságokkal követte a csehszlovák testvérnép erőfeszítéseit, hogy új alapokon újraszervezze a nemzet életét, tért rá arra, amit ő Jugoszlávia aktív békepolitikájának nevezett."[32] Románia kétszínű álláspontját Ilcu berlini román követ tolmácsolta Arvid Richert-nek: "Románia részéről a helyzet most más volt, mint 1938 októberében, amikor becsületbeli dolog volt Románia számára, hogy ne hagyjon cserben egy szövetségest."[33] Természetesen most más volt a helyzet, mert - miként azt a későbbiekben látni fogjuk - Románia maga is igényt formált Kárpátalja bizonyos részeire.

         Mint korábban említettük, a bécsi döntés Kárpátalját - déli szegélyterülete kivételével, amelyet Magyarországnak visszajuttatott - csehszlovák uralom alatt hagyta, s így egyelőre nem sikerült a magyar kormány azon terve, hogy megvalósítsa a közös lengyel-magyar határt. Undén rámutat: "Erre vonatkozó támogatást elsősorban természetesen Lengyelország adott, de mint tudjuk, még Mussolini is, miközben Hitler kevesebb megértést mutatott."[34] Már a müncheni konferencia idején is támogatta Mussolini a magyar és a lengyel követeléseket, és ezt a későbbiekben is folytatta. Eubank szerint: "Mussolini, igyekezve az olasz presztízst Délkelet-Európában növelni, egy kisebbségi záradékot hozott nyilvánosságra, amely hasonló [megfelelő] bánásmódra hívott fel a lengyel és a magyar kisebbségeket illetően azzal az értelmezéssel, hogy fegyveres erő is használható, ha arra szükség adódik."[35] Volt egy olyan olasz terv ugyanis, amely egy erős tömb létrehozására irányult Németország ellensúlyozására, és amelynek tagjai Olaszországon kívül Jugoszlávia, Magyarország és Lengyelország lettek volna. Ezen tervnek több híve volt a magyar vezetésben is, mint például Kánya és gróf Teleki Pál. A közös lengyel-magyar határnak nagy jelentősége volt ebben a vonatkozásban.[36] Malmar is felfigyelt arra, hogy Olaszország "bizonyára a legerőteljesebben  fog a magyar követelések teljesítéséhez ragaszkodni".[37]

         Más okból kifolyólag ugyan, mint Olaszország, Franciaországnak is érdekében állt egy közös lengyel-magyar határ, éspedig azért, mert ez erősítette volna szövetségesét, Lengyelországot, Németországgal szemben. Hennings szavaival: "mindamellett nem tudja az ember elkerülni azt a benyomást, hogy Franciaország valójában megelégedéssel nézné a rutén vidék teljes birtokbavételét Magyarország által, mely révén egy közös határ lenne elérhető Lengyelország és Magyarország között, és így az első lépést megtennék egy új tömb megalakulásának a megvalósítására, mely a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódna, és gátat alkotna bizonyos mértékig Szovjet-Oroszország, de mindenekelőtt Németország "Drang nach Osten" néven ismert félelmetes politikája ellen."[38]

         Lengyelország számára - amely kiszolgáltatott helyzetben volt a két diktatúra, Hitler Náci-Németországa és Sztálin bolsevik Szovjetuniója között - természetesen nagyon fontos volt, hogy egy olyan baráti ország legyen a szomszédja, mint Magyarország, amelyhez sokévszázados hagyományos barátság fűzte. (Németország, és később a Szovjetunió lengyelországi inváziója után pontosan ez a határ lett az egyik menekülési útvonal a lengyelek számára, mivel Magyarországnak sikerült megőriznie semlegességét.) Ezt megerősíti Undén jelentése is: "[A magyar külügyminisztériumban] aláhúzták, hogy a lengyel érdekeltség nagyobb volt, mint a magyar, hogy Ruszinszkó Magyarországhoz csatlakozzon. Varsóban ugyanis nagyon erős rossz közérzetet kellett érezzenek amiatt, hogy vagy az ukrán, s a bolsevik propaganda fog erősödni az említett vidéken, és ezek fognak kellemetlen hatásokat okozni Lengyelországban, vagy pedig a prágai és vele együtt a ruszinszkói német befolyás fogja stratégiai szempontból súlyosbítani  Lengyelország önmagában is nagyon veszélyes helyzetét."[39]

         Németország három szempontból ellenezte Kárpátalja visszacsatolását a bécsi döntés időszakában. A hangoztatott indoklás szerint ez nem felelt volna meg az etnikai elv gyakorlatának.[40] E mögött azonban az a régóta kialakult hátsó szándék rejlett, hogy - miként ezt Juhász Gyula helyesen megállapítja, s ahogy ezt ugyancsak felfedezte a magyar külügyi vezetés is - "Magyarország csak német kézből, német segítséggel, az általános német törekvések szempontjából kedvező időpontban kapjon vissza területeket, mert csakis így biztosíthatták Magyarország fokozottabb gazdasági és politikai alávetését a német érdekeknek, s mert a magyar revíziós törekvéseket kitűnően fel tudták használni Németország befolyásának erősítésére a Duna-medence országaiban."[41] (Németország saját érdekű politikáját nem is nehezményezhette Magyarország, viszont éppen ezt megakadályozandó próbált Kánya és Teleki kialakítani egy független magyar vonalat, ami persze megvalósíthatatlan volt.)

         Ezenkívül Hitler is tudatában volt a terület jelentőségének, amelyet saját céljaira akart felhasználni. Ezt támasztja alá Svédország varsói követe, Joen Lagerberg értékelése is két magas rangú lengyel külügyi tisztviselővel történt beszélgetése után: "Berlinben ellenállás van Kárpátoroszország Magyarország általi birtokba vételével szemben. Bizonyos német körökben leginkább azt szeretnék látni, hogyha Ungváron egy autonóm kormány államszövetségben maradna egy német orientációjú prágai kormánnyal; Kárpátoroszországra az összekötő út szerepét osztanák ki Németország »Drang nach Ukraine« politikájának megvalósításakor. Ezenkívül Németország nem szívesen látná egy lengyel-magyar-jugoszláv gát létrejövetelét keleten."[42] Ezt megerősíti Tilkovszky Loránt is: "Az »ukránizmus« kitűnő eszköz volt [Hitler] kezében arra, hogy súlyos nyomást gyakorolhasson Csehszlovákiára, Lengyelországra, s hogy csápjait kinyújthassa Szovjet-Ukrajna felé."[43]

         A német-magyar érdekellentétről Undén is jelentést tesz, amikor elemzést készít Magyarország követeléséről: "Ruszinszkót illetően kezdetben közvetlen ellentét volt a magyar és a német érdekek között. Németország álláspontjának az indítóokait itt félretehetjük. Ruszinszkóra való igényének az előterjesztésekor Magyarország a történelmi és a néprajzi okokon kívül (ebben az országban a magyar kisebbség volt a legnagyobb) arra hivatkozott, hogy Ruszinszkó, mint függelék a csehszlovák államtesten, amelyhez elvágták az összeköttetést, miután a tartomány két legnagyobb városát, - amelyek  gazdasági gócpontjait képezték, - Magyarországnak ítélték, gazdaságilag életképtelen volt. Továbbá Magyarországnak szüksége volt a Tisza és ezen mellékfolyói forrásainak az ellenőrzésére, mert ezek fontosak voltak a magyar alföld öntözésére. Ezeket a forrásokat a csehek uralták; a megkezdett erdőirtások, melyek ellen kifogást emeltek magyar részről, veszéllyel járhattak a magyar földművelésre. Magyarországnak magától értetődően az is érdekében állt, hogy birtokába jusson azon nyersanyagoknak (fa, só, ércek), amelyek Ruszinszkóban voltak, és amelyekre [Magyarország] iparának szüksége volt. Végül úgy gondolták, hogy politikai nyereséget hozhat, ha közös határt érnek el Lengyelországgal, amellyel a legszívélyesebb kapcsolatokat tartották fenn."[44]

         Egy másik ország, amely nem szívesen látta volna, hogy Kárpátalja újra visszatérjen Magyarországhoz, Románia volt. Kurt-Allan Belfrage, bukaresti svéd rendkívüli státuszú követségi másodtitkár szerint: "A lengyel-magyar akció ebben a kérdésben mindenekelőtt abból a szempontból nyugtalanította Romániát, hogy az itt lévő magyar kisebbségekre való tekintettel nem szívesen lát egy meghosszabbított magyar-román határt."[45] Ez azonban csak egy átlátszó kifogás volt, mert - miként Tilkovszky megállapítja - "a magyar kormány kárpát-ukrajnai kudarcait meglehetős örömmel fogadta a román kormány, amely annál is inkább ellene volt Kárpát-Ukrajna magyar birtokbavételének, mert Kárpát-Ukrajnára maga is igényt formált."[46]

         A magyar kormány már 1938 októberében megpróbált kész helyzetet teremteni egyrészt a Rongyos Gárda és a szabadcsapatok átdobásával, amit azonban felgöngyölített a cseh katonaság, másrészt az általa támogatott "orosz" irányzatú, de Magyarország javára népszavazást követelő Bródy vezette rutén autonóm kormány segítségével, melyet viszont október 25-én letartóztatott a Hacha-kormány. Így a tervezett népszavazás és a terület átcsatlakoztatása meghiúsult.[47] A bécsi döntés után a magyar katonai vezetés az újonnan kinevezett ukrán irányzatú és német támogatottságú Volosin-kormány megdöntését és egy önálló akcióval Kárpátalja megszállását akarta elérni, de a november 21-i erélyes német (és olasz) tiltakozásra le kellett állítani a megkezdett hadműveleteket.[48] A tengelyhatalmak ugyanis garantálták a maradék Cseh-Szlovákia határait, így a magyar lépést a bécsi döntés súlyos megsértésének tekintették.[49] Erről Undén is beszámol, idézve a 317. számú november 24-i német jegyzéket: "»A magyar kormány nagyon óvakodjon attól, hogy beleavatkozzon ebbe a kérdésbe és vétsen a bécsi döntőbírósági ítélet feltételei ellen.« Hiszen ezáltal fonák helyzetbe kerülne azon hatalmakkal szemben, amelyek meghozták azt a döntést, ami által Magyarország ilyen jelentékenyen megnagyobbodott."[50] A magyar akciók következtében a németek szemében kegyvesztett magyar külügyminiszter, Kánya lemondásra kényszerült és az Imrédy-kormánynak be kellett látnia, hogy Kárpátalja visszacsatolásának kérdése teljesen Németország, illetve a német-cseh viszony, valamint Cseh-Szlovákia belső fejlődésének függvénye lett. Ez viszont nem sok jót ígért a maradék állam számára.

         A magyar-csehszlovák viszony további alakulását elemzi Undén első negyedévi összefoglaló jelentésében: "Cseh-Szlovákiával az év elején még mindig tárgyalások folytak a Bécsben meghúzott határok lerögzítésére, amelyeket - ami a Dunától az Ungig [terjedő] határt, azaz a teljes Szlovákiával való határt és az ukrán határ egy részét illeti - eredményesen zártak le. A két ország közti viszony nagy mértékben feszült volt. Mind magyar, mind szlovák részről elégedetlenek voltak a határral, amit azonban nem tudtak nyíltan kinyilvánítani, mivel a felek előre kijelentették, hogy elfogadják a döntőbírósági ítéletet. A feszültséget propaganda segítségével tartották fenn, amelyért bizonyára mindkét fél felelős volt, bár Magyarország jobban kendőzte a maga propagandáját. Néhány kisebb incidens fordult elő. ...A helyzet az ukrán részen többszörösen alkalmat adott az aggodalomra. Magyarország Ruszinszkó átengedését óhajtotta, a döntőbírósági ítélet azonban nem ment ilyen irányba. Egy aktív autonóm mozgalom lépett fel Ruszinszkóban, és ezt sakkban tartotta a cseh katonaság. Még a német politika befolyása is egy bizonyos, bár nem teljesen tisztázott szerepet játszott az országban.

         Január 6-án és 8-án két komoly összecsapás folyt le Munkácsnál, illetve Ungvárnál a tüzérséggel és páncélkocsikkal felszerelt cseh katonaság, az ukrán szabadcsapatok és a magyar határőrség között. A történtek alkalmából lezajlott diplomáciai véleménycsere során, a magyar kormány előadta, minden arra mutatott, hogy a támadások a cseh-szlovák kormány hozzájárulásával történtek. Ha a cseh csapatok újból átlépnék a demarkációs vonalat, a magyar katonaságnak parancsa van, hogy [addig] üldözze a támadókat, amíg ezeket nem tették harcképtelenné. Továbbá elégtételt követeltek anyagi és erkölcsi kártérítés, valamint a vétkesek megbüntetése által. Mielőtt nem adták meg ezt az elégtételt, a magyar kormány nem kívánta folytatni a tárgyalásokat a határok végérvényes rögzítését illetően. Az incidenseket elég hamar elsimították, és néhány hét múlva a külügyminiszter a Külügyi Bizottságban hangsúlyozhatta, hogy Cseh-Szlovákiával normálisabb lett a viszony."[51]

         A március 14-i szlovák függetlenségi nyilatkozat időszerűvé tette a magyar szándékok megvalósítását Kárpátalja visszafoglalásával kapcsolatban, de a nagy kérdés még mindig kísértett: Hogyan viselkedik Németország? Mi a németek álláspontja Kárpátalja vonatkozásában?

         A kérdés fontosságát elemzi Undén, amikor beszámol saját és a Budapestre akkreditált más követek véleményéről: "Hogy vajon Magyarország vissza fogja-e kapni Ruszinszkót, mindkét kollégám [Rasic jugoszláv és Pipinelis görög követ] úgy vélte, hogy ez lényegében Németország álláspontjától függ. Úgy tűnt számukra, mintha ezen hatalom Csehszlovákia szétesését óhajtaná és ezért támogatja az egyre erősebb függetlenségi tendenciákat Szlovákiában. Hogy Németország arra gondolna, hogy magához csatolja Csehországot vagy a hátramaradó két ország [sic! - országrész] valamelyikét, az azonban valószínűtlen."[52] Ebben tévedtek. Miként a döntések helyszínéről, a német fővárosból tudósító Richert megállapította: "Hogy a tulajdonképpeni Csehország - a történelmi tartományok Bohémia [Csehország] és Morvaország, kisebbítve a müncheni egyezmény által leválasztott szudétanémet területekkel, - arra volt ítélve, hogy német vazallus állam legyen, az, tekintettel a katonai erőviszonyokra és a földrajzi helyzetre, nyilvánvaló volt."[53] Azonban mindhárman [Undén, Rasic, Pipinelis] jól látták Németország keleti és déli irányú terjeszkedési szándékát. Undén azt is gondolta, hogy Németország részben kényszerpályán mozgott: "Sajnos az a politika, amit a nyugati hatalmak folytattak Németországgal szemben, azt eredményezte, hogy ezen ország [Németország] arra kényszerült, hogy délkeleten tanúsítson nagyobb érdeklődést, ahol azt a nyugalommal és kényelemmel összhangban lévőnek tartották."[54] Ugyanakkor a követek felfigyelnek az önálló politikára törekvő magyarországi hangulatra is: "A [bolgár] kollégám [Stoiloff] egyébként rámutatott arra a Németországgal szembeni erős ellenszenvre, mint a délkeleten [való] békének egy bizonyos garanciájára, amely itt az országban uralkodik, mindenekelőtt a tisztek körében, de a magyar polgárságon belül is, nem beszélve a zsidókörökről. Ezt én is sokszor  megfigyelhettem. A hangulat azonban könnyen változhat a magyarok között."[55]

         Miután a német kormány már elhatározta a beavatkozást a szlovák állam megteremtésére, március 13-án Horthy és a magyar kormány megkapta a német hozzájárulást.[56] A kárpátaljai akció elindítására már csak a szlovák függetlenség kikiáltására kellett várniuk. De amikor ez másnap bekövetkezett, váratlanul a kárpátukrán Volosin-kormány is proklamálta Kárpátukrajna önállóságát, és német védnökséget kért. Mivel eredetileg a terület elfoglalására 24 óra állt rendelkezésre, ezért azonnal kellett cselekedni.[57] Undén tartott attól, hogy Volosin ellenállása megnehezítheti a magyar akció megvalósítását, de hogy végül is mi történt, arról az "Új Nemzedék" című újságban megjelent sajtócikk alapján számolt be: "Hitler garantálta, hogy Kárpát-Ukrajnát nem fogják semmiféle támadásnak kitenni. Ezért kiáltotta ki Volosin Csehszlovákia szétesése után Kárpát-Ukrajna függetlenségét, de röviddel ezután megkapta Hitler tanácsát, hogy ne álljon ellen a bevonuló magyar csapatoknak. Ezek két órával azután kezdték meg a bevonulást, hogy Volosin tudomást szerzett Hitler tanácsáról."[58]

         Így március 15-én, a német csapatok Csehországba való bevonulásával egy időben, megindultak a magyar csapatok is. Volosint egy ultimátumban felszólították a hatalom átadására, a cseh főparancsnokot pedig a fegyverletételre. Ezek haladékot kérő válaszait nem kielégítőnek tartva, a magyar egységek folytatták az előrenyomulást és 17-ére elérték a lengyel határt.

         Hogy képet alkothassunk Undén részletes tudósításainak pontosságáról, helyénvalónak tűnik idézni az 1939-es első negyedévi jelentéséből a magyar akcióról szóló részt:

         "Mindazonáltal elég hamar aktualizálódott ismét a Ruszinszkó-kérdés. A bécsi döntés által ezt az országrészt olyan módon csonkították meg, hogy Cseh-Szlovákia számára gazdaságilag csupán terhet jelentett. A prágai kormány lassanként belátni látszott ezt. Németországban ugyancsak egy más felfogásra látszottak jutni a Ruszinszkó-kérdésben, mint amit korábban tápláltak. Amikor Cseh-Szlovákia március elején ismét krízisbe került, ami Szlovákia függetlenségi nyilatkozatával és Csehország [Cseh-Szlovákia] szétesésével végződött, a magyarok határozottan léptek fel, hogy országukhoz csatolják Ruszinszkót. A bécsi döntést nem tartották továbbra is tiszteletben tartandónak, mivel Szlovákia függetlenségi nyilatkozata által egy teljesen más helyzet következett be, mint az, ami ezt a döntést okozta.

         Magyarország március 14-én 15.00 órakor különféle követeléseket terjesztett elő a cseh kormánynak a ruszinszkói magyar kisebbség kezelésére vonatkozólag, többek között ezek jogát védalakulatok szervezésére és cseh fegyverekkel való felfegyverzésére, valamint Ruszinszkó katonai kiürítésére. Választ 12 órán belül követeltek.

         A diplomáciai intézkedésekkel párhuzamosan bizonyos katonai előkészületek történtek. A hadsereget részben mozgósították és a magyar hadsereg - miután a határon egy összecsapás történt - rutén területen elfoglalt egy falut.

         A cseh kormány válasza az imént említett jegyzékre 23.00 órakor történt meg, de ezt nem-kielégítőnek nyilvánították, kiváltképpen azon az alapon, hogy a magyar kisebbség önvédelemre való jogának a követelését nem tudták teljesíteni.

         Március 15-én, ugyanazon a napon, amikor Hitler Cseh- és Morvaországot bekebelezte a Német Birodalomba, a magyar előrenyomulás nem folytatódott a cseh csendőrséggel, határőrséggel és mindenekelőtt az úgynevezett Szitsch-gárdával [sic!] való harcok nélkül. A cseh katonaság megkezdte a kiürítést, mialatt magyar közlés szerint pusztított az országban, hidakat robbantott, stb.

         Gróf Csáky táviratilag felszólította Volosin rutén miniszterelnököt, hogy adja át a hatalmat a magyar csapatok főparancsnokának. Választ követeltek egy bizonyos megadott időpont lejárta előtt. Ugyanakkor a magyar vezérkar főnöke felszólította a cseh katonaság főparancsnokát, hogy azonnal adjon engedélyt csapatainak a fegyverletételre.

         Volosin válasza egy kérést tartalmazott a magyar kormányhoz, hogy várja meg három delegátus megérkezését, akiket Budapestre küldtek. A cseh főparancsnok öt napos határidőt kért magának a visszavonulás végrehajtására. Mindkét választ elégtelennek tartották.

         Március 16-án délután gyakorlatilag megszállták az egész Ruszinszkót, még ha nem is hódították meg teljesen. Kapcsolatot értek el a Ruszinszkó északkeleti határánál álló lengyel csapatokkal. Gróf Teleki a parlamentben közölte, hogy Magyarország birtokba vette Ruszinszkót, hogy hozzácsatolják Magyarországhoz és hogy autonómiát ismernek el a ruténeknek.

         A ruszin akció befejezéseként a magyarok heves harcok során - mialatt a magyar légierő megkapta a tűzkeresztségét - megszállták a szlovák terület egy sávját, amit stratégiailag fontosnak tartottak az Ungvár-Uzsok vasútvonal védelmére."[59]

         Undén ezen összefoglaló jelentése kiegészíthető a közvetlenül az eseményeket követő leírásával, amelyek újabb adatokat tartalmaznak: "E hó 14-én kedd délután kisebb harcok - amiket cseh támadások okoztak - folytak le több ponton a kárpátukrán határ mentén, és a támadókat mindenhol visszaverték. Munkács közelében a magyarok egy cseh katonai különítményt üldöztek és fogtak el, valamint megszálltak egy helységet rutén területen. Ezennel a Ruszinszkóba való magyar bevonulás gyakorlatilag megkezdődött... Szerdán folytatódott az előrenyomulás, amelynél több helyen folytak harcok a magyar csapatok és a cseh csendőrség, határőrség és mindenekelőtt az úgynevezett Szics-gárda (egy ukrán védelmi szervezet) között. A cseh katonaság, amely szerdán megkezdte Ruszinszkó kiürítését, csak csekély mértékben bocsátkozott a harcokba, míg ezzel szemben - magyar közlések szerint - erőszakosan viselkedett a lakossággal szemben, vagyont hurcolt el, hidakat robbantott, stb.... Csütörtökön a Szics-gárdisták nem egy helyen tanúsítottak és tanúsítanak még mindig ellenállást. A lakosság a magyar katonaságot valószínűleg általánosan mint felszabadítót fogadta."[60]

         Sokáig vitatott téma volt, hogy vajon szabad akaratából és önállóan cselekedett-e Magyarország vagy pedig akciójához kapott-e előzetes német hozzájárulást. Ez a kérdés Undént is sokat foglalkoztatta. Még 1939. március 14-én is arról jelent: "Németországnak a Ruszinszkó-kérdésben való megváltozott álláspontja nincs megerősítve."[61] Egy meg nem nevezett német diplomata kétértelmű közlése sem oldotta meg a kérdést: "Természetesen a magyarok nem merték rászánni magukat a megszállásra, anélkül, hogy valami biztosítékuk lett volna arra, hogy Németország nem emel vétót ellene, de ettől a ponttól az előzetes megállapodásig még hosszú az út."[62] Ez utalni látszott egy engedélyre, de ugyanakkor nem is erősítette meg. Miután Budapesten nem állt más információ Undén rendelkezésére, a nyilvánvaló német ködösítési szándék megtévesztette, s ezért tulajdonította Kárpátalja visszavételét önálló magyar akciónak: "Magyarországnak Ruszinszkó visszavételére irányuló intézkedéseiről szóló jelentésemben bizonygattam, hogy semmiféle előzetes megállapodás Németországgal e tekintetben nem jött létre, hanem eljárásmódjában a magyar kormány inkább Lengyelország példáját követte, amikor az 1938 szeptemberében [sic! - októberében] elfoglalta a Teschen területet."[63] Hogy a magyar fél is részese volt e ködösítési akciónak, kiviláglik a továbbiakból: "Ezt a felfogásomat még megerősítette az a nagy beszéd, amit Csáky gróf tartott e hó 23-án a parlament mindkét Külügyi Bizottságában. Magyarországnak Hitler jóindulatáért való hálájának a hangoztatásával összefüggésben ugyanis a külügyminiszter a következőket mondta: »Teljes tudatában annak, hogy a függetlenséget milyen nagyra értékelik máshol is, a kormány úgy gondolta, hogy az különösen fontos volt, hogy a Kárpátaljával kapcsolatos akcióban semmit se kérjünk senkitől, és semmit se ígérjünk senkinek, hanem kizárólag saját erőből és a nemzet akaratára támaszkodva (den vorwärtstreibenden nationalen Drang) hajtsuk végre az akciót.«"[64]

         Mindazonáltal mintha Undén is érezte volna, hogy információi nem fedik a tényleges helyzetet. Ezért megpróbálta kideríteni, hogy mi okozta a német magatartás megváltozását és ezt Olaszország befolyásában vélte megtalálni: "Úgy gondolják, helyes az a feltevés, hogy Olaszország hatékonyan hozzájárult ahhoz, hogy Németországban fokozott figyelmet ébresszen a magyar kívánságok iránt. Ezért amikor Csehszlovákia szétesett, Magyarország német tiltakozás nélkül tudta birtokba venni a területet."[65]

         Berlin horizontjáról azonban már jobban lehetett látni, mi is zajlik a kulisszák mögött, és Arvid Richert svéd követ már közelebb járt a valósághoz: "Miután az nyilvánvaló lett, hogy a német kormány minden rendelkezésre álló eszközzel - a vasárnap folyamán való csapatáthelyezések katonai előkészületekről tanúskodtak - támogatni szándékozta a szlovákok Prágától való teljes függetlenségét, felmerült egyrészt Kárpát-Ukrajna kérdése, másrészt a tulajdonképpeni cseh terület jövőbeli sorsa. Ami a kárpát-ukrajnai kérdést illeti, lassacskán egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy Németország immár nem emelt akadályt a terület Magyarország általi birtokbavétele ellen."[66] Miután a lelkiismeretes Richert nem elégedett meg ezzel a ködös információval, tovább tudakozódott: "A kárpátukrajnai kérdésről Bömer úr (a Propaganda Minisztérium Külföldisajtó Osztályának a főnöke, minisztertanácsos) azt nyilatkozta, hogy Németország már nem ellenezte a terület Magyarországhoz való csatolását; hogy vajon Berlinben kiváltképpen elragadottak lettek volna-e ezzel a megoldással az egy külön dolog volt. Ebben az összefüggésben Bömer úr elég gúnyosan nyilatkozott a magyar csapatokról, akik nem tudták gyorsabban elkergetni az improvizált kárpátukrán kötelékeket."[67]

         A valóság azonban az volt, hogy Csehszlovákia küszöbön álló szétesésére számítva, a Teleki-kormány március 10-én döntést hozott arról, hogy "a német hadsereg Csehszlovákiába történő bevonulása, illetve Szlovákia függetlenségének kikiáltása esetén a magyar hadsereg elfoglalja Kárpát-Ukrajnát még akkor is, ha ehhez a kormány nem kapja meg a németek hozzájárulását."[68] Ugyanakkor azonban már a németek is elhatározták, hogy szabad kezet adnak Magyarországnak. E mögött az a szándék rejlett, hogy egyrészt a magyarokkal fenyegetőzve hassanak Tisora a szlovák függetlenség kikiáltása érdekében, valamint ennek megtörténte után kikényszerítsék azt, hogy a szlovák állam maga kérje német védelem alá helyezését, az ún. "védelmi szerződés" megkötését, másrészt gesztust tegyenek Lengyelország felé: "Németország elejti az ukrán terveket, melyeknek Kárpát-Ukrajna lett volna kiinduló bázisa, annak reményében, hogy a lengyelek viszont méltányolni fogják a Danzigra és a korridorra vonatkozó igényt".[69] Ez utóbbi azonban téves számításnak bizonyult.

         A hozzájárulás ellentételeként természetesen gazdasági és politikai garanciákat kértek a magyar kormánytól: a német szállítási szükségletek figyelembevételét, az kárpátukrán autonóm kormány gazdasági szerződéseinek elismerését, a népi németek ("volksdeutsch") jogainak elismerését. Ezt Hitler március 12-én Sztójayval üzente meg, akit elkísért Budapestre Altenburg, a német külügyminisztérium politikai osztályának csehszlovák referense is. Ez utóbbi folytatott megbeszélést a magyar vezetőkkel a támadás időpontjáról. Ekkor "Teleki  Altenburg előtt szóban hozzájárult a német követelésekhez, bár később e nyilatkozatát letagadta, ami közel félévi vitát eredményezett a két kormány között."[70] E tekintetben azt kell kiemelni, hogy "A kormányzó ...minden résztvevőt becsületszavával kötelezett titoktartásra".[71] 

         Csak a fentiek ismeretében lesz érthető, hogy miért titkolózott mindkét kormány, és miért nem sikerült Undénnek pontos információt szereznie. Ekképpen ő ugyanis csak azt tudta megállapítani, hogy a német kormány nem tiltakozott a magyar lépés ellen, de azt nem tudhatta, hogy erről előzetes megállapodás is született. Ezért tartotta teljesen magától értetődőnek  Magyarország hivatalos indoklásának azon érvelését, amely azt tartalmazta, hogy mivel Szlovákia "független állam" lett és ezennel Csehszlovákia megszűnt létezni mint államalakulat, a bécsi döntés elvesztette érvényességét. "Magyar részről (...) előadják, hogy a bécsi döntés, amely révén Magyarország Csehszlovákiával való határát meghúzták, elvesztette az érvényességét Szlovákia függetlenségi nyilatkozata, valamint Cseh- és Morvaországnak a Német Birodalommal való egyesülése által. Ennek következményeként Magyarország elnyerte a jogot arra, hogy érvényesítse jogát Kárpátaljára (Ruszinszkóra), mely jogot - és ezt hangsúlyozzák - még Németország is elismerte."[72]

         A tények ismeretében az utókor, például Calvocoressi & Wint, már helyesen értelmezi az eseményeket: "Ruténiát Magyarország két falatban annektálta. 1938 novemberében Hitler, aki nem szerette különösebben a magyarokat, megengedte Magyarországnak, hogy elfoglalja Ruténia egy részét az ún. bécsi döntés révén. 1939 márciusában a magyar csapatok megszállták a maradékot is."[73]

         Eubank a politikai nézeteinek megfelelően elítélően értékel: "Március 15-én a kora reggeli órákban magyar csapatok segítettek kiradírozni Ruténiát, Csehszlovákia keleti maradékát. Hitler invitálta a magyarokat, hogy elfoglalják ezt a stratégiai területet. Horthy tengernagy örömmel fogadta el a zsákmányt."[74] Ez a megfogalmazás nehezen egyeztethető össze Undén jelentésével: "Éles ellentét látszott uralkodni a legutóbbi időben a szláv őslakosság, a ruszinok és a Lengyelországból elűzött vagy elszökött ukrán nacionalisták között. Valószínűleg megerősítve az orosz [sic! - szovjet] Ukrajnából beszivárgott titkos ügynökökkel és olyan gyanús elemekkel, amelyek ott szoktak rendszerint megjelenni, ahol bonyodalmak keletkeztek, ezek az ukránok megalakították az úgynevezett Szics-bandákat, amelyek a cseh szoldateszkával közösen (néha az ellenük való harcban is) - úgy tűnt, -  terrorizálták a békés és nyugodt parasztlakosságot, amely ezért - ahogy állítják - mint felszabadítót üdvözölte a magyar katonaságot.[75]

         Csehszlovákia szétesése beigazolta a korabeli szemtanú, Undén korábbi kétségeit ennek fennmaradásának esélyeiről. "Az a konjunktúra-tünemény, amit Csehszlovákiának neveztek," és amely a bécsi döntés után "a három tagállam közötti ellentétek és földrajzilag szerencsétlen alakzata miatt... ...egy politikai torzszülöttnek volt tekinthető", életképtelennek bizonyult.[76] Undén beszámol a magyar közvéleményben kialakult felfogásról is: "Itt úgy gondolják, hogy Cseh-Szlovákia a müncheni egyezmény előtt éppúgy egy politikai torzszülött volt, mint utána, vagy ha úgy tetszik, tekintettel a csehek érettségére, egy túl korán létrejött, és ezért rosszul megtervezett államalakulat volt, életfeltételek nélkül ebben a durva légkörben, melyet a világháború és az erőszakos békék teremtettek."[77] A svéd követ felfigyel az országban egyre inkább érezhető aggodalomra a náci Németország közép-európai túlsúlya miatt, amely tovább szűkítette a még független államok, köztük Magyarország cselekvési szabadságát. Undén kiemeli: "[A Németországtól való] félelem különösen erős a zsidók között, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy terjesszék ezt."[78]

         Malmar véleménye a tipikus svéd semleges mentalitást tükrözi. Ő, aki élesen kritizálta a csehek nemzetiségi politikáját és az ország szétesését a csehek saját hibájának tartotta, most így fogalmaz: "Ma a német uralomtól való ezeréves függőséget visszaállították. Ez bizonyára nem az a pillanat, hogy gáncsoskodóan megvizsgáljuk, hogyan sáfárkodtak a csehek a lehetőségeikkel. Inkább az együttérzés lép fel egy olyan néppel, amelynek a fenékig kell ürítenie a keserű poharat."[79]

         Varsóból Sven Grafström[80] követségi titkár számol be a lengyelek öröméről a Magyarországgal való közös határ megvalósulása felett, de felhívja a figyelmet arra az aggodalomra, amit Németország szándékai, vagyis imperialista hatalmi politikája váltott ki. Ugyanakkor tudósít a lengyel kételyekről, hogy Magyarország képes lesz-e független, önálló politikát folytatni. Grafström kiemeli: "Hogy Németország - miként az eset mutatja - minden további nélkül megengedte a magyar csapatoknak Kárpát-Ukrajna megszállását, annak magától értetődően nagy fontossága van ebben az összefüggésben."[81] Tehát Grafström sem tudott a német-magyar megegyezésről, és Magyarország is egyre inkább kényszerpályára kényszerült politikája vonatkozásában.

         Lengyelországgal ellentétben Romániában egyáltalán nem örültek a magyar lépésnek. Reményeket tápláltak ugyanis arra nézve, miként erről beszámol a bukaresti svéd attasé, Reinhold Reuterswärd[82] is, "hogy részt vegyenek [az akcióban] és elosszák a tortát. Egyrészt egy túlnyomóan román lakosságú határ menti területet, másrészt Kárpát-Ukrajna északkeleti sarkát, a romániai Szigetet [Máramarossziget] a lengyelországi Sztaniszláv-val összekötő vasútvonallal, kívánták megszerezni."[83] Reuterswärd megállapítja, hogy a románok féltek a Magyarországgal való konfliktustól és ezért mozgósítást rendeltek el.[84] Ezt megerősítette Undén jelentése is: "Az itteni spanyol kollégám elmondta nekem, hogy megerősítése volt arra, miszerint a részleges román mozgósításról szóló itteni híresztelés igaz. A francia katonai attasé elmondta von Otter bárónak [budapesti svéd katonai attasé], hogy ezt az általános nyugtalanság és Magyarország mozgósítási intézkedései okozták. A román mozgósítás természetesen összefügg Ruszinszkó Magyarország által való megszállásával, és ezt egy óvatossági intézkedésnek kell tekinteni. Hogy a románok, miként azt bizonyos újságokban állítják, megszálltak volna néhány románlakta falut a határon, az téves."[85] Undén később arról is jelent, hogy Magyarország nem ismerte el a Máramarosszigettől északra fekvő falvakra vonatkozó román követelést, majd idézi Csáky szavait: "Egy nem provokált [román] támadás ezek [a magyar fegyveres erők] ellen mindamellett háborút jelent."[86]

         Az első negyedévi jelentésében Undén később így ír a magyar-román viszony további alakulásáról: "Az összes eshetőség érdekében Magyarország a Romániával való határa mentén jelentős katonai erőt gyűjtött össze, amellyel egyidejűleg mindamellett nyugtatgató nyilatkozatokat tett a magyar tervek tartalmáról. Miután a birtokbavételt befejezték, gróf Csáky késznek nyilvánította magát a Romániával való tárgyalásokra a közös érdekekről és más problémákról, ámde csak akkor, ha a román fél mögött nem áll egy mozgósított hadsereg. Bár a magyarok elvonták a csapataik egy részét, a két ország közti feszült helyzet tovább tartott, mint ahogy az a két ország szempontjából szükségesnek látszott. Helyenként feltételezik, hogy a német befolyás itt újra köteléket rakott Magyarország cselekvési szabadságára és megakadályozta az enyhülést, mivel a céljai elérésére Németországnak haszna volt abból a potenciális fenyegetésből, amit a magyar hadsereg képviselt."[87]

         Reuterswärd is átlátott a németek "divide et impera" taktikáján, amikor Fabricius német követtől megtudta, hogy: "Németország már nem érdeklődött Kárpátukrajna sorsa iránt: aki elsőként ment oda, az megtarthatta."[88] Továbbá: "Hasonló kijelentéseket tett a [bukaresti] német katonai attasé, aki kinyilvánította az iránti megvetését is, hogy a románok féltek, mint a nyulak, és nem merték kihasználni az alkalmat."[89] Reuterswärd ekképpen vonja le a következtetéseit: "Az a benyomásom, hogy a németek szívesen láttak volna a románok és a magyarok között egy versenyfutást a gazdátlan országdarabkáért, amit egy összecsapás követett volna, mert így a németeknek alkalmuk lett volna, hogy mint békebírók lépjenek közbe és hogy előírhassák a feltételeiket a zsákmány szétosztására."[90] Ennek a feltevésnek a valószínűségét Undén megfigyelései is igazolják: "Németországnak biztosan nem nagyobb az érdeklődése Magyarország iránt, mint Románia vonatkozásában, inkább fordítva, mivel Románia gazdagabb és fontosabb mint nyersanyagszállító ország."[91] Az, hogy Hitler lehűtötte Károly király reményeit a román igények előadásakor, ellentmondani látszik a két fél versenyeztetésének, de az is tény, hogy [Hitler] már előre megállapodott Ribbentrop-pal, "hogy a kérdést nyitva hagyják, és a fejleményekre bízzák, hogy Kárpát-Ukrajnát a magyaroknak vagy a románoknak lesz-e előnyösebb odaadni".[92]

         Magyarország déli szomszédja, a kisantant szövetséges Jugoszlávia álláspontját Undén ismertette: "A közép-európai és a balkáni események természetesen megváltoztatták azokat a premisszákat, amelyekre a Jugoszláviához való viszony van felépítve. Ezen ország magatartása a Szlovákiával és Ruszinszkóval szembeni magyar akció alatt helyeslést váltott ki Magyarországon."[93]

         Csehország német protektorátussá tétele Nagy-Britanniában a megbékítő politika fiaskóját jelentette, annak ellenére, hogy Chamberlain megpróbálta megmagyarázni, miért vesztette érvényét a brit garancia Csehszlovákia határainak a sérthetetlenségére. Svédország londoni követe, Björn Prytz[94] idézi Chamberlain alsóházi beszédét: "A szlovák függetlenségi nyilatkozat, azáltal, hogy előidézte a belső felbomlást, véget vetett annak az államnak, amelynek határai garantálására Nagy-Britannia vállalkozott."[95] Ebben a szövegezésben az a figyelemre méltó, hogy Magyarország - mint korábban láttuk - pontosan ugyanezt az érvelést használta, amikor megszállta és annektálta Kárpátalját.

         Prytz ugyanakkor jelentéséhez csatolta a brit külügyminisztérium által kiadott füzetet ("Parliamentary Debates") a parlamentben elhangzott felszólalásokról, amelyben megjelent Chamberlain részletes indoklása is: "Az elrendezés nem bizonyult véglegesnek. Az az állam, amely ezen rendezés révén - ahogy reméltük - egy új és szilárdabb pályafutást kezdhetett volna, felbomlott. Az a kísérlet, hogy megőrizzünk egy, a cseheket, a szlovákokat, valamint más nemzetiségű kisebbségeket magába foglaló államot, a változás ugyanolyan lehetőségeinek volt kitéve, mint az az alkotmány, amit akkor terveztek, amikor ezt az államot eredetileg megalkották a versailles-i békeszerződés során. És ez nem maradt életben."[96]

         Prytz ezenkívül beszámol a brit sajtó állásfoglalásairól is. Megállapítja, hogy a hírek hallatán a "Times" sokk-hangulatú, a "Daily Telegraph" pedig keserű hangvételű cikkeket közölt. A svéd követ kiemeli, hogy a "leginkább mesterkéletlen brit izolacionista politika képviselője": "A »Daily Express« egyetért azzal a véleménnyel, miszerint »München eldöntötte, Németország a főnök Kelet-Európában« és úgy véli, hogy »Csehszlovákia elpusztítása semmilyen módon nem érinti Nagy-Britanniát«."[97]

         Mint a semleges Svédország képviselője, aki a lehető legteljesebben akarja tájékoztatni kormányát, Prytz beszámol a "náci Németországgal leginkább rokonszenvező lap", a "Daily Mail" értékeléséről is: "alkalom [van arra], hogy [a németek] szerencsét kívánjanak maguknak, miután kardcsapás nélkül tudták létrehozni a versailles-i békék tarthatatlan határainak új megváltoztatását. Csehszlovákia, mint olyan, ameddig létezett, veszélyt jelentett Európa békéjére. Az új kisállamok nélkülözték az előfeltételeket a saját független létre - Ruténia terméketlen és szegény, Szlovákia, amelynek a leggazdagabb területei veszendőbe mentek a müncheni egyezmény [sic! - az első bécsi döntés] által, Cseh- és Morvaország, amelyek a létezésükért teljesen Németországtól függnek."[98]

         Macartney is részletesen ismerteti Kárpátalja visszafoglalásának - és nem "bekebelezésének" - a körülményeit, és a brit kormány magatartására vonatkozólag megállapítja: "A brit kormány sohasem ismerte el a terület megszerzését, sem de jure, sem de facto, viszont azt sem jelentette ki, hogy nem lesz hajlandó elismerni."[99] Reakcióját illetően Barczát idézi: "Cadogan elvileg elítélte azt mint erőszakot, de sem ő, sem Halifax, sem Chamberlain soha nem tiltakozott ez ellen. Később Cadogan nagy elégtétellel azt mondta nekem, hogy mindenesetre jobb, ha a magyarok vannak bent, mint a németek. Bonnet egy hasonló alkalomból egyenesen gratulált párizsi kollégámnak, mondván, hogy ami Franciaországot illeti, Magyarország akár Prágába is mehetett volna a németek helyett."[100] London és Párizs nyilvánvalóan szívesen vette, hogy megvalósult a lengyel-magyar közös határ, ami Lengyelország számára is sokat jelentett a teljes bekerítés megakadályozására az első világháború előtt épített felvidéki vasútvonalak által.

         Franciaország álláspontjáról a kárpátaljai magyar akciót illetően Einar Hennings követ számolt be: "szembetűnő önuralommal fogadta a francia közvélemény és a sajtó a dolgok ezen kifejlődését. ...Bár ilyenformán mind a sajtó, mind a közvélemény magatartását nagyjából a meglepő tartózkodás jellemzi - ami jelzi, hogy Franciaország a közép-európai politikai helyzet alakulása láttán nem óhajt mást, mint a néző helyét elfoglalni -, ez ennek ellenére nem akadályozta meg, hogy a német hatalomnak a gyengébb szomszédai rovására való kiterjesztése és Hitler ekkor alkalmazott megfélemlítő taktikája láttán a szorongás mellékzöngéje vált erősen érezhetővé az országban ezekben a napokban."[101] Khuen-Héderváry Sándor, párizsi magyar követ jelentése egybecseng Hennings beszámolójával: "A lengyel-magyar határ létesülését itt mindenki helyesli, bár ennek ma, Németországnak, Szlovákiában történt térfoglalása után, sokkal kevesebb jelentőséget tulajdonítanak. Parlamenti körökből azt hallom, hogy a közös határ létrejöttét itt határozott symphatiával fogadták. A sajtóban sem volt olyan hang, amely Kárpátoroszország visszacsatolását elvileg helytelenítette volna, csak az occupacio keresztülvitelét kommentálják egyes sajtóorgánumok kedvezőtlenül... Nézetem szerint Ruszka-Krajna visszafoglalása nem volt magában véve kedvezőtlen befolyással a velünk szembeni hangulatra. Kedvezőtlenebb befolyást gyakorolnak azok az elkerülhetetlen szolidaritási nyilatkozatok, amelyek Németországgal szemben nálunk elhangzanak."[102]

         Kárpátalja visszavételéről "Magyarország legutóbbi térhódítása" címmel Undén egy összefoglalót készített Rickard Sandler külügyminiszternek, amely egyben hű képet ad azokról a nehézségekről is, amelyekkel Undénnak meg kellett birkóznia a tárgyilagos adatok feltárása során. A jelentés főként Kárpátalja népességi viszonyaival foglalkozik: "A nyugaton meghatározatlan határviszonyok némi bizonytalanságot okoznak mind a terület kiterjedéséről, mind a lakosságáról szóló adatokban. A legutóbbi csehszlovák népszámlálás szerint az ehhez a területhez számolt tizenegy közigazgatási körzet 11.000 km˛ nagyságú területet foglalt magába, 552.000 lakossal, vagyis 50 személyt négyzetkilométerenként. Egy másik cseh statisztika (1924-ből) a terület nagyságát egy és egynegyed millió hektáron felül adja meg, tehát több mint 10 %-kal nagyobbnak. Az újabb statisztikák szerint a községek száma 390, a korábbi szerint 480, és ha visszamegyünk az 1921-es évre, az akkori lakosságot 600.000 főnek találjuk a 12.097 km˛ nagyságú területen. Ha ezekből a területre és lakosságra [vonatkozó] utóbbi számokból indulunk ki, könnyebben lesz érthető, hogy Ruszinszkó lakosságának a számát jelenleg háromnegyed millió főre teszik magyar részről. A különbségek egyre nagyobbak lesznek, amikor a különféle nemzetiségek, (anya)nyelvek és vallások eloszlásáról van szó. A ruszinok (rutének) száma kb. 400.000 (az 1930-as cseh népszámlálás szerint) és 550.000 (magyar becslés szerint) között váltakozik. A világháború előtt a magyarok kb. egytizedét tették ki az egész lakosságnak, de a cseh statisztika szerint (1930-as évi) csupán 25.000-re csökkent a számuk, és ezáltal valamivel kevesebben voltak, mint a Ruszinszkóban lakó szlovákok (és csehek); egy (feltehetőleg túlzott) magyar becslés szerint a jelenlegi magyar lakosság száma 100.000 fölé emelkedne. A németeket (akik az 1700-as években költöztek ide) és a románokat (a déli határ mentén) külön-külön kb. 10.000 főre számítják, miközben ezzel szemben úgy vélik, hogy a főleg a három városban és néhány nagyobb helységben letelepedett zsidó lakosság 70-80.000 személyt számlál, akik legnagyobbrészt a szomszédos országokból jött bevándorlók voltak."[103]