Az első bécsi döntés

         Az első világháborúban legyőzött Németország a versailles-i békében nemcsak jelentős területeket veszített el, köztük az összes gyarmatát, hanem nagyarányú jóvátétel fizetésére is kényszerült. Ezenkívül köteles volt felszámolni flottáját és leszerelni hadseregét, melynek maximális létszámát 100.000 főben állapították meg. Mindez azt jelentette, hogy Németország elvesztette nagyhatalmi szerepét. Diószegi István szavaival: "Noha Németország a háborús összeomlás után is megőrizte állami egységét, és a területi veszteségek ellenére demográfiai és gazdasági hatalmasságnak számított, nemcsak a »nagypolitikára« nem gondolhatott, hanem arra sem, hogy saját erejére támaszkodva közvetlen német ügyekben ellentmondjon a győzteseknek. A szövetségesek katonai túlsúlya a szerződés életbelépése után is olyan nyomasztó volt, hogy céltalan lett volna minden ellenállás."[1] Ezért csak a békeszerződés előírásainak a teljesítése bizonyult az egyetlen valós alternatívának Németország számára. A gazdasági élet talpra állítása mellett tulajdonképpen ez a teljesítési politika folytatódott az 1920-as években egészen Hitler hatalomra kerüléséig, amit a világválság nyomában felerősödő nacionalizmus és revánspolitika tett lehetővé.

         Hitler elsődleges külpolitikai célja Németország nagyhatalmi státuszának a visszaállítása volt. Ezt első lépésben a német szuverenitást korlátozó intézkedések felszámolásával kívánta elérni. A nyugati szövetségesek határozatlan magatartása elősegítette e terv megvalósítását. A fegyverkezési szabadság visszaállítását a békeszerződés tilalma ellenére az általános hadkötelezettség bevezetésének egyoldalú bejelentésével érte el 1935. március 16-án. Bár a Saar-vidék visszacsatolására népszavazás útján került sor 1935. március 1-jén, a demilitarizált Rajna-vidék megszállása már a locarnoi szerződés egyoldalú felrúgása volt 1936. március 7-én. A versailles-i békerendszer felszámolásának újabb láncszemét alkotta az időközben, 1935 júniusában megkötött angol-német flottaegyezmény. A területi revánspolitika vonatkozásában azonban Hitler nem csupán az 1914. évi határokat akarta visszaállítani, hanem "a német népesség egészének tömörítését: Ausztria annektálását, Csehszlovákia és Lengyelország németlakta területeinek a megszerzését."[2] Ez a pángermán nagy-német elképzelések felelevenítését jelentette. Az osztrák közvélemény megnyerését a Németországhoz való csatlakozásra az 1936 júliusában kötött német-osztrák egyezmény tette lehetővé, miután az osztrák kormány kijelentette: külpolitikáját a jövőben Németországgal egyetértésben folytatja. Ennek eredményeképpen Ausztriában széles körben vált népszerűvé az Anschluss gondolata, de az osztrákok önkéntes csatlakozása tovább váratott magára. Az erre vonatkozó tárgyalások nem vezettek eredményre, mert Schuschnig osztrák kancellár nem engedett a német nyomásnak. Ő inkább népszavazást írt ki 1938. március 13-ra a kérdés eldöntésére. E bizonytalan kockázat elkerülésére azonban március 12-én a német csapatok ellenállás nélkül bevonultak az országba. Másnap törvénybe iktatták Ausztriának a Német Birodalomhoz való csatlakozását. Ezzel Ausztria helyett Németország lett Magyarország közvetlen szomszédja. A nyugati nagyhatalmak az események tétlen szemlélői voltak.

         Eközben Csehszlovákiában is egyre jobban érezhetővé vált a megoldatlan nemzetiségi kérdések okozta feszültség. A németek támogatását élvező, a Konrad Henlein vezette Szudéta-német Párt már nem elégedett meg kulturális és közigazgatási engedményekkel, hanem egyre fokozta propagandáját a Szudéta-vidék autonómiájának megvalósítására az önrendelkezési jog alapján. A Henlein-párt április végén tartott karlsbadi kongresszusa nyíltan követelte az autonóm kormány engedélyezését a prágai kormánytól, amely viszont vonakodott a szudétanémet különállás elismerésétől. Németország teljes erővel állt a német követelések mögé, s ezek visszautasítása után kíméletlen sajtóháború tört ki Németország és Csehszlovákia között. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy a túlzottan magabiztos Benes vezette Csehszlovákia, bízva mindenekelőtt nyugati katonai szövetségese: Franciaország[3], valamint a Szovjetunió segítségében, - amellyel 1935. május 16-án kötött kölcsönös segítségnyújtási egyezményt[4] az 1935. május 2-án létrejött francia-szovjet kölcsönös segítségnyújtási szerződés aláírása után, - német csapatösszevonásokra hivatkozva 1938. május 20-án részleges mozgósítást rendelt el. A fenyegető helyzetet ekkor még elhárította a brit kormány közbelépése, mely tartózkodásra intette a feleket. Eközben Hitler kidolgoztatta a Csehszlovákia megtámadására vonatkozó "Fall Grün" nevű terv részleteit, és elhatározott szándéka volt a szudétanémet kérdés, ha kell, fegyveres erővel való megoldása. Ezt megelőzendő a brit kormány 1938 augusztusában Lord Runcimant küldte Prágába, hogy közvetítsen a felek között. Az általa létrehozott tárgyalások azonban nem vezettek eredményre az egyre felfokozott szudétanémet követelések és a vonakodó csehszlovák álláspont miatt, és ezek végül megszakadtak.

         A Szudéta-vidéken ekkor  zavargások törtek ki. Erről így ír Undén: "És most, mivel mind a versailles-i és a Saint-Germain-i békéket érvénytelenítették, pánikhangulat uralkodott Prágában. Ez nagyon veszélyes kifejezést kapott, mivel Szudétaföldön fegyvert osztottak ki a cseh tisztviselőknek, amelyekkel könnyen okozhattak veszélyes incidenseket. A cseh tisztikarban erős hangulat uralkodott a Németországgal való fegyveres konfliktus kiprovokálására annak érdekében, hogy ily módon kényszerítsék Franciaországot, hogy közbelépjen Csehszlovákia védelmére."[5] Azonban Franciaország, tekintettel saját gyengülő helyzetére, "egyre jobban arra az álláspontra látszott hajlani, amelyre eddig Anglia mindig is helyezkedett Csehszlovákiával szemben, amelyet ilyenformán kényszerítenék, hogy a saját szakállára próbálja rendezni a kisebbségi kérdéseit. Sok mutatott arra, hogy küszöbön állt az ország szétesése, még ha ennek az időpontját nem is lehetett előre látni. Hiszen Csehszlovákia nem tudott segítséggel számolni sem Romániától, sem Jugoszláviától, Lengyelországtól, Oroszországtól."[6]

         A csehszlovák kormány erőszakos fellépése viszont jó alkalom volt Hitler nyílt színrelépésére, aki szeptember 12-i nürnbergi beszédében bejelentette: Németország maga fogja rendezni a problémát, azaz megvédi a szudétanémet kisebbséget a csehszlovák erőszakkal szemben. Ez a háborús fenyegetésnek beillő lépés arra késztette a brit és a francia kormányt, hogy az "appeasement", azaz a megbékítő politika szellemében rábírja a csehszlovák vezetőket a Chamberlain szeptember 15-i berchtesgadeni látogatásakor bejelentett német követelés elfogadására, vagyis a Szudéta-vidékről való lemondásra, és ennek Németországhoz való csatolására. A kérdés rendezésére a müncheni négyhatalmi konferencián került sor.

         Az 1938 nyarán kiéleződő válság folyamán Hitlernek kapóra jöttek a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbségek megoldatlan helyzete, azaz a lengyel és magyar revíziós követelések is. Ezért kézenfekvőnek tűnt a német diktátor számára a három ország területi igényeinek az összehangolása, annak érdekében, hogy ne egyedül Németország tűnjön békebontónak a világ közvéleménye előtt. A Csehszlovákia elleni német akcióhoz való magyar csatlakozás megvitatására kitűnő alkalomnak kínálkozott Horthy és a kíséretében lévő Imrédy Béla miniszterelnök, Kánya Kálmán külügyminiszter, valamint más katonai vezetők augusztus 21-én megkezdett németországi látogatása. Ekkor próbálta Hitler rávenni a kormányzót, és az őt kísérő magyar vezetőket egy német támadásban való egyidejű részvételre. Miután ez azonban nem volt eredményes, és Hitlernek nem sikerült saját céljaira felhasználnia a magyar revíziós törekvéseket, ezek ezután már csak felesleges bosszúságot jelentettek számára, illetve zavarták a német politikai célokat. Ezzel magyarázhatók Hitler későbbi fenntartásai a magyar revíziós célokkal szemben. Állásfoglalását így lehet összegezni: Németország egyedül is elérte azt, amit óhajtott, most pedig miért akadékoskodnak folyton ezek a magyarok, akik még a kockázatot sem merték vállalni? Ez természetesen nem akadályozta meg később abban, hogy ne használja fel saját politikai céljaira a magyar követeléseket akkor, amikor erre alkalma adódott.

         A két világháború közötti magyar külpolitika fő célkitűzése az elszigetelődésből való kitörés volt, az, hogy, Kánya szavaival, "kiemelje az országot abból a megalázó állapotból, amelybe a trianoni békeszerződés süllyesztette, és hogy megerősítse az ezen állapot állandósítására létrehozott kisantant ellen".[7] A mindenkori magyar kormányok ugyanakkor a trianoni békeszerződésben megállapított határok revíziójának a megvalósítását próbálták elérni. Bár az adott nemzetközi helyzet nem volt alkalmas a status quo megváltoztatására, és ezért a magyar kormányok hivatalosan nem hangoztathatták területi igényeiket - hiszen a békeszerződés aláírásával a magyar kormány de jure elismerte az új határokat -, a revízió gondolatát mindig életben tartották.  Az ország ilyen mérvű megcsonkítását mind az új határokon belül maradt, mind a szomszédos országokba átkerült magyarság minden rétege súlyosan igazságtalannak tartotta. Trianon nemzeti traumát jelentett a magyar nép számára, és ezért képtelen volt beletörődni abba, hogy ez a rendezés tartósan fennmarad. Ezért a revíziós gondolat propagálását a kormány helyett a társadalmi szervezetek vették át. Pritz Pál jól látja a helyzetet: "Köztük és a hivatalos külpolitika között lényegében határozottan kivehető munkamegosztás alakult ki... E munkamegosztás kedvezően hatott, amennyiben a hivatalos politikát nagyobb manőverezési lehetőségekhez jutatta, ám idővel súlyosan visszahúzó vonásai is megmutatkoztak."[8] Az olasz-magyar barátsági szerződés[9] 1927. április 5-én történt aláírása után állami szintre emelkedett a revízió szükségességének nyílt hirdetése. Az ún. Rothermere-akció 1927-ben nagy nemzetközi visszhangot váltott ki és széles körben ismertette a magyar sérelmeket. Ennek nyomán alakult meg a Magyar Revíziós Liga, melynek legfőbb célja a külföldi közvélemény hiteles adatokkal való informálása és a revíziós tevékenység összehangolása, irányítása volt. Mindez mintegy előkészítette Bethlen István miniszterelnök 1928. márciusi debreceni beszédét, amikor is a magyar külpolitika fő céljának jelölte ki a trianoni határok revízióját. A magyar kormányok számára ettől az időponttól vált hivatalosan is fő feladatává az igazságtalanul elcsatolt magyar területek visszaszerzése.   

         A revízió elérése nemcsak egyedi magyar törekvés volt. Az első világháborúban vesztes államokra rákényszerített békeszerződések - mint már korábban utaltunk rá - ún. "diktált" békék voltak. Ekképpen az ezen békék által parafált területi veszteségek minden megcsonkított államban a revízió gondolatát ébresztették fel. A kérdés csak az volt, hogy milyen eszközökkel érjék ezt el: tárgyalásos úton vagy erőszakkal.

         Először az újjászülető forradalmi Törökország rázta le magáról az 1920. augusztus 10-én aláírt sevres-i béke béklyóit, és fegyveres úton hódította vissza a tulajdonképpeni török területeit. Így a "sevres-i békének, amelynek életbe léptetése nem sikerült, nem volt többé létjogosultsága... A békeszerződés revíziójára a lausanne-i konferencián került sor."[10] Az 1923. július 21-én aláírt békében az egykori oszmán birodalom török része visszanyerte szuverenitását.[11]

         A nemzetközi politikában a revíziós gondolat az olaszok által sugalmazott ún. négyhatalmi egyezmény kapcsán merült fel, "amelynek értelmében Anglia, Franciaország, Olaszország és Németország együttesen garantálja a béke fenntartását, és közös vonalat követ az európai és gyarmati kérdésben. A szerződéstervezet egyúttal a békeszerződések revíziójának lehetőségét is kilátásba helyezte."[12] "A »békés revízió« speciális olasz érdek volt," de "Németország [is] az adott helyzetben kapva kapott a revízió kifejezés után." Ez a tervezet azonban elbukott a kisantant tiltakozása miatt, és ezért Franciaország módosítása után ebből mind az általános politikai együttműködés, mind a békeszerződés revíziója kimaradt az 1933 júliusában aláírt egyezményből. Ennek következtében a szerződés ratifikálására végül nem került sor. Így Mussolini kijelentette: "A békés revízió hiányában majd őfelsége, az ágyú veszi át a szót."[13]

         A Versailles környéki békeszerződések módosításában az első áttörés 1935-ben történt: ekkor járt le a Saar-vidék tizenöt éves népszövetségi felügyelete. Az előírt népszavazás eredményeként 1935. március 1-től a Saar-vidék újra Németország része lett. Így első ízben módosították Németország javára a versailles-i béke területi rendelkezéseit a nagyhatalmak egyetértésével.[14]

         Mindez azt bizonyította a magyar kormányoknak, hogy a békés eszközökkel elérendő revízió egyáltalán nem hiú álom csupán, hanem igenis megvalósítható kedvező nemzetközi viszonyok esetén. Ez az alkalom 1938-ban az osztrák Anschluss után következett be, amikor kiéleződött a szudétanémet kérdés.

         Ennek előzményeit elemzi Torsten Undén, aki, mint Svédország követe, 1928-1942 között 14 évet töltött Budapesten, és aki jó ismerője volt a magyar problémáknak. Annak ellenére, hogy rokonszenvet érzett Magyarország iránt, képes volt megőrizni tárgyilagosságát. Ebben nagy segítségére volt jó elemzőképessége, éles meglátása és kiváló történelmi tárgyi tudása. Jelentéseinek a svéd külpolitikára való hatásának mérlegelésekor nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény sem, hogy öccse, Bo Östen Undén,[15] a nemzetközi jog doktora és elismert szakértője 1924-26-ban külügyminiszter, később parlamenti képviselő, majd 1945. július 31-től ismét külügyminiszter volt. A két világháború közötti időszak nagyhatalmi politikájának alakulását Torsten Undén így foglalja össze évi jelentésében:

         "A mulatókastélybeli békék[16], melyek lezárták a világháborút, kivétel nélkül arra a francia felfogásra alapozódtak, hogy ne csupán gazdaságilag bénítsák meg Németországot és szövetségeseit évtizedekre, hanem hogy állandó ellenségekkel vegyék körül őket. Kelet-Európában ezen célkitűzés érdekében Franciaország, - amely nem tudott a bolsevik Oroszországgal mint szövetségessel számolni, - egy egymással szorosan szövetkezett szláv államokból álló rendszert teremtett. Szövetséget kötött Lengyelországgal, támogatta ennek Romániával való szövetségét, és keresztapja volt a kisantant Magyarország ellen irányuló szövetségének."[17] Mindazonáltal nem tudta megtartani a pozícióit, mert a "szövetségi rendszer nagyon sok pénzébe került Franciaországnak, és amikor a francia nép belefáradt, hogy [újabb] kölcsönöket jegyezzen, - melyek az adós országokban [uralkodó] gazdasági viszonyok miatt nagyon rossz befektetésnek bizonyultak, - ezek [az adós országok=kisantant] barátsága egyre érezhetőbben hidegült el. Amikor ehhez hozzájárult, hogy Németország, gyorsabban talpra állt, mint azt bárki hitte volna, a csatlósok [kisantant szövetségesek], akik egyre nagyobb előnyt húztak a Németországgal való kereskedelmi kapcsolataikból, kezdtek meginogni a francia kurzusba [vetett] hitükben."[18]

         Az 1935-ben kötött francia-szovjet szövetségnek tulajdonítja Undén Lengyelország visszahúzódását, valamint Jugoszlávia és Románia vonakodását, hogy francia-csehszlovák javaslatra a kollektív biztonság elve alapján megerősítsék Csehszlovákia védelmét Németországgal szemben. Undén így fogalmazott: "Hogy egyszerre csak jobbra fordítsa a helyzetet, Barthou 1935-ben Berthelot tanácsára egy olyasvalamit csinált, amit sok oldalról egy mesteri húzásnak tartottak. Szövetséget kötött Oroszországgal. A következmények hamarosan végzetesnek bizonyultak Franciaország számára. Lengyelország még jobban visszahúzódott, és a kisantant szétesett, ha nem is formálisan. Jugoszlávia megerősítette a kapcsolatait Németországgal és kibékült Olaszországgal és Magyarországgal, valamint Romániához hasonlóan vonakodott hallgatni a reménytelen francia-cseh javaslatra a kisantant kiépítéséről a kollektív biztonság alapján Csehszlovákia védelmére Németországgal szemben. A francia kormánynak tehát már ennek az időpontjában előre kellett volna látnia, hogy Csehszlovákia mint szövetséges inkább jelentett veszélyt, mint hogy hasznos lett volna."[19]

         A francia-szovjet szövetség sem volt életképes, mert "közbejött valami, amit Párizsban egyáltalán nem láttak előre. Miközben ott éppúgy, mint más helyen, azt hitték, hogy Oroszország államformáját Sztálin hitegetése szerint nyugati demokratikus szellemben fogják megreformálni, és az országban felvirágzás fog bekövetkezni, ehelyett [Oroszország] súlyos viszálykodások színtere lett, amelyeket eddig csupán olyan rémuralom révén tudtak leküzdeni, mint amivel a bolsevik rendszert megkezdték."[20]

         Undén következtetése: "Ezennel megpecsételődött a francia keleti politika teljes fiaskója. Az összes csatlósa közül csak Csehszlovákia maradt meg, de ennek védelmi pozíciója teljesen aláaknázódott Ausztriának Németországhoz való csatolása által." Így "Franciaország katonai hatalma és gazdasági erőforrásai, a társadalomban jelentkező bomlás következményeként, - amit a jóvátételi politika és a hibás szociális intézkedések okoztak -, már nem felelt meg annak a vezető politikai szerepnek, amit magára vállalt Európában."[21] Ennek következtében, Undén szerint, törvényszerű volt az önálló francia nagyhatalmi szerep megszűnése: "Mivel Franciaország, amely fenyegetett politikai helyzetben volt az Olaszországgal való viszony és a spanyolországi polgárháború által - amely súlyosan emésztette az állam gazdaságát -, gyorsan gyengülni látta a befolyását, megpróbálta menteni a menthetőt azáltal, hogy brit gyámság alá helyezte magát. Ezzel megkezdődött az, ami gyorsan egy új korszaknak bizonyult a közép-európai politikában."[22]

         Undén véleményét alátámasztja a történetírás is. Calvocoressi & Wint a következőképpen vázolja a helyzetet: "A Balkánon és Magyarországon már a háború kezdete előtt túlsúlyban volt Németország. Ezek, gazdasági erő által elfoglalva a harmincas években, a negyvenes években legyőzettek a katonai ütközetekben. Ezek az államok mint a nemzeti önrendelkezés elvének példái tűntek fel - amit azonban csak hiányosan képviseltek, mivel egyikőjük sem volt nemzetileg homogén, bár mindegyikük elég harcias népnek bizonyult, hogy nemzeti vitái legyen a szomszédaival. Más nemzetek számára csak annak a régebbi elméletnek a  fényében voltak érdekesek: ami az erőegyensúly volt."[23] Továbbá Franciaország hatalmi pozíciójának a megingása következtében: "1939-re a régió összes állama, mind Versailles-barát, mind Versailles ellenes, azzal udvarolt Németországnak, amije volt - tehát nyersanyagokkal -, vagy a védelem, vagy a kárpótlás reményében. Németországnak fontosak voltak, mint egykoron Franciaország számára is, nem valamiféle a régió politikájával kapcsolatos, hanem ezen kívülálló okok miatt."[24]

         Év végi összefoglalójában Undén megállapítja, hogy a bekövetkező események nem érték váratlanul az ezeket követő diplomatákat: "A közép-európai viszonyok megfigyelője már az év kezdetekor észrevehetett jelzéseket arra, hogy 1938 egy eseménydús év lesz. Ausztria zavarosnak mutatkozott. Romániában egy a nemzetiszocializmussal vagy a fasizmussal rokonságban álló mozgalom kerekedett felül. Csehszlovákiában erősödtek a különböző nemzetiségek közötti ellentétek. A magyarországi viszonyok mindamellett viszonylag nyugodtak voltak, még ha a jobboldali radikális elemek propagandája állandóan növekvő mértékben vonta is magára a figyelmet."[25]

         A csehszlovák válság okait a prágai svéd követ, Folke Malmar magában az állam létrehozásában, valamint ezen heterogén állam megoldatlan nemzetiségi kérdéseiben látja: "Csehszlovákia az 1919-es évi alakjában - jobban, mint bármi más a békekonferencia teremtményeiből - meggúnyolása volt azoknak az elveknek, amelyeket a béketeremtés alapjainak nyilvánítottak ki."[26] "A csehek szemlátomást nem éreztek semmiféle aggodalmat afelett, hogy - különösen azok miatt a jelentős nemzeti kisebbségek miatt, amelyeket belekényszerítettek az államukba - gyakorlatilag az összes szomszédjukkal ellenséges viszonyba kerültek. Azon kényszerzubbonyok miatt, amelyekbe a békeszerződések segítségével Németországot, Ausztriát és Magyarországot beöltöztették, ezek az államok a tehetetlenség állapotában vannak. Az az 50 éves határidő - amellyel a cseh politikusok számoltak, hogy a kisebbségek lakta területeken a csehesítési politikájukkal elérik a célt, - rövidnek bizonyult."[27]

         Malmar kiemeli a cseh politikai vezetők, köztük is különösen Benes felelősségét az elhibázott nemzetiségi politikáért: "Bizonyára sokat lehet felróni Benes terhére; és talán leginkább azt, amiért ezekben a napokban nem róják meg őt. Azok az igényelt területeken lévő népességi viszonyokról szóló memorandumok, amelyeket Párizsban ő a békekonferencia elé terjesztett, nem lehettek mások, mint tudatosan hamisak. Ő tudta, hogy azokat az ígéreteket, amiket ezek a memorandumok a svájci mintájú kantonrendszer felállításáról és ennek nemzetiségi alapokon való felosztásáról tartalmaztak, soha nem fogják tudni végrehajtani abban a nemzetgyűlésben, ahol a nemzetiségek egyetlen képviselője sem fog kapni részvételi és szavazati jogot. De az igények kiterjesztésénél nem volt egyedül, ezeket már Masaryk sugalmazta, a cseh nép pedig elfogadta."

         Malmar azonban nemcsak Benes és Masaryk manipulációinak tudja be a szerinte alapjaiban hibás versailles-i békeművet, hanem felelőssé teszi ezért a békekonferencia azon résztvevőit is, akik tudatosan, vagy jóhiszeműen elfogadták ezeket a hamis adatokat. A svéd követ megállapítja, hogy a békekonferencián Franciaországé volt a vezető szerep, s így a francia politikusokat terheli a legnagyobb felelősség is. De nemcsak a politikusokat hibáztatja, hanem kitér arra a nyilvánvaló szereptévesztésre, ami a francia hadvezetést jellemezte, amikor tábornokai (pl. Berthelot) politikusi tevékenységet folytattak. Mint írja: "És a francia tábornokok - akik számára az még nem világosodott meg, hogy az új haditechnika és az új nemzetállami eszmék együttes hatásának eredményeként, könnyebb átjutni a legmagasabb hegyeken, mint az etnikai határokon - olyan energikusan támogatták ezeket az igényeket, mintha a saját országukról lett volna szó. Nem ebben a legutóbbi körülményben van a magyarázata annak, hogy mialatt Európában tizenhét különböző helyen rendeztek népszavazást, a három milliót kitevő németeket, - akik különálló területeken laktak Cseh- és Morvaország határkörzeteiben, - elutasították, amikor azt kérték, hogy hallgassák meg az ő kívánságaikat? A cseh védőbástyát arra szánták, hogy - miként azt akkor gondolták - értékes részként tartozzon abba a kollektív biztonsági rendszerbe, amit Franciaország nem utolsósorban a saját védelmére épített ki."[28]

         Undén is a csehek nem megfelelő nemzetiségi politikájáról számol be: "A lakosság a német, a lengyel és a magyar nemzetiségű területeken - azon rövidlátó feltételezések révén, hogy a mulatókastélybeli békék örökké fenn fognak maradni, - a csehek által mindenféle módon megaláztatott, és ezért elégedetlenkedett."[29]

         Ennek a véleménynek az általános voltát igazolja Carl Gerhard von Heidenstam,[30] Svédország finnországi követének a jelentése, amelyben a finnországi svéd lakosságnak a szudétanémetek iránti ösztönös rokonszenvéről tudósít a "Wasabladet" nevű újság - amely egy kifejezetten baloldali polgári lap volt, és a Svéd Néppárt baloldali szárnyához tartozott - október 6-i és 11-i cikkei alapján: "Csehszlovákia 20 éves története rémisztően nyilvánvalóan hozza napvilágra, hogy milyen eredménytelen egy többnemzetiségű nép számára az, hogy úr és zsarnok szerepét játssza kisebb nemzetiségi csoportokkal szemben azon célból, hogy rájuk kényszerítse a többség nyelvét és »nemzeti lelkületét«. Hogyha a csehek nem úgy viselkedtek volna, mint ahogy ezt tették, - folytatja a cikk - akkor a német, magyar és lengyel követelések soha nem ébresztettek volna ugyanilyen visszhangot az illető kisebbségekben, mint ahogy ez most történt, és akkor a világ közvéleménye nem állt volna ennyire megosztottan és tanácstalanul, mint a mostani esetben." A cikkíró, bármennyire nem szimpatizál a nemzetiszocialista eszmékkel, mégis elismeri a német lépések jogosságát: "Az ember nem tudja elvitatni a német diktátor - minden hatalmi vágya és kíméletlensége ellenére - teljes erkölcsi jogát, hogy beavatkozzon a csehszlovák állam ügyeibe. A csehek ostobaságukkal és basáskodó modorukkal kitűnő fegyvert adtak [Hitler] kezébe."[31] Heidenstam aláhúzza, hogy nemcsak a német orientációjú, vagy a Németországgal rokonszenvező svéd népi elemeknek - "a »Svensk Botten« folyóiraton, a »Nyland« és az »Ĺbo Underrättelser« újságokon keresztül, amelyek tiszteletüket és csodálatukat hangsúlyozták a mai Németország iránt" - volt ez a felfogásuk, hanem ugyanígy vonatkozott ez "a finnországi svéd lakosságon belüli liberálisokra és radikálisokra is - akik általában rendkívül náciellenesek és nagyon közömbösek voltak és még mindig azok a Német Birodalommal szemben -, akik nem tudták elkerülni, hogy ne érezzenek ösztönös rokonszenvet a szudétanémetek és megértést azon indítékok iránt, amelyek ellenzékbe és végül az elszakadáshoz hajtották őket."[32] Végül Heidenstam megállapítja: A müncheni egyezmény "mély hatást gyakorolt a finnországi svéd népi elemekre."[33]

         A magyar területi igények hangoztatása előtt akkor nyílt meg az út, amikor Németország nyíltan deklarálta, hogy a versailles-i béke revízióját követeli. "Magyarország a békeszerződés óta Németország után az első volt a rákényszerített feltételek nehezményezésében és elhatározottságában, hogy az első adandó alkalommal megváltoztassa ezeket."[34] A magyar vezetők természetesen azonnal látták a revízióra való lehetőséget az osztrák Anschluss bekövetkeztekor, miként erről Undén jelentést tett: "A 200. számú, április 25-i jelentésemben beszámoltam a Magyar Külügyminisztériumnak az Anschluss utáni európai viszonyokról alkotott nézetéről, amely prófétainak bizonyult a későbbi események tekintetében. Csehszlovákia, amelyet Benes úr politikája révén úgyszólván csupa ellenségek vettek körül, - hangsúlyozták, - most majdnem teljesen Németország kegyelmétől függött."[35]

         Undén teljes megértéssel kezeli a várható magyar lépéseket: "Ahhoz nem férhet kétség, hogy a magyar kormány a legerélyesebben fogja követelni a felvidéki magyarlakta területek visszacsatolását, valamint népszavazást, ami a szlovákokat és a ruténeket illeti." Ezt alátámasztandó a svéd követ kiemeli a magyar elszántságot: "Apor báró [a külügyminiszter állandó helyettese] a napokban aláhúzta nekem, hogy kormánya, még anélkül is, hogy fegyverhez nyúlna, egyáltalán nem nélkülözött arra alkalmas eszközöket, hogy hatással legyen Prágára, amennyiben ott értetlen magatartást tanúsítanának Magyarország jogos követelései tekintetében."[36]

         A magyar követelések nagyon jól illeszkedtek Németország terveibe: "Hitler könnyebben elérhette a céljait Közép-Európában, ha más országok is csatlakoztak a Csehszlovákia elleni támadáshoz; a német agresszió így kevésbé nyilvánvalónak tűnhetett. Talán Franciaország és Nagy-Britannia nem kifogásolná, ha más országok is részt vesznek a Csehszlovákia elleni támadásban... 1937. november 25-én a nagylelkű Führer felajánlotta Magyarországnak Csehszlovákia keleti felét."[37]

         A magyar területi követeléseket Undén teljes mértékben indokoltnak tartja. Ő is ismeri és osztja korábbi követtársai Axel Fleischl és Eric Gyllenstierna nézeteit, miszerint azért támogatta Franciaország a kisantant megalakítását, hogy elszigetelje és lenyomva tartsa a trianoni békeszerződés által meggyengített és megcsonkított Magyarországot, nehogy újra egy potenciális szövetségese lehessen a félelmetes Németországnak.[38] Albert Ehrenswärd szerint az Ausztriával megkötött St. Germain-i béke ugyanezt a célt szolgálta, amikor megtiltotta Ausztriának, hogy "Németországgal egyesüljön és ugyancsak megakadályozták abban is, hogy egy föderációt alkosson azokkal az államokkal, melyek kirobbantották magukat a Habsburg Monarchiából."[39]  Az antant hatalmak közül egyedül Olaszország - melynek határvitái voltak a születő Jugoszláviával, - volt az, amely a magyar érvekre hallgatott. Oscar Ewerlöf véleménye szerint: "a magyarok támogatást kaptak az olaszoktól. ...Nyilvánvalóan az olaszok a magyarokat akarják ellensúlyként a szlávokkal szemben."[40] Ezek fényében logikus Undén véleménye: "Magyarország megcsonkítása úgy ítélhető meg, mint az egyik legszomorúbb művelet a többi szerencsétlen között, amit a Párizs-környéki békék által foganatosítottak."[41]

         Ezen korabeli svéd nézetekkel szemben az antant hatalmakkal, illetve a szövetségesekkel "hivatalból" elfogult Carr (és még oly sok más nyugati és hazai történész társa) megpróbálta megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, abban bízva, hogy a tisztelt olvasó nem néz utána a tényeknek. Elferdítve a tényeket, a trianoni békeszerződésről így ír Carr: "A nagy múltú Magyar Királyság, melynek 17 millió[42] lakosának csak kicsivel több mint a fele volt magyar, az etnikai részeire esett szét. A trianoni békeszerződés megerősítette Szlovákia átadását Csehszlovákiának, Horvátországét Jugoszláviának és Erdély [átengedését] Romániának. Alapjában véve ezek igazságos határozatok voltak. [?] Azonban Magyarország határai, hangsúlyozottabban, mint Németország keleti határai, tanúsítják a békeszerződés elkészítőinek azt a bizonyos buzgóságát, hogy bárhol kitágítsák az elveiket, ahol lehetséges volt a szövetséges ország előnyére és az ellenséges ország hátrányára. Ezen hajlékonyság összegezett hatása jelentős volt; és magyar propagandisták teljes mértékben kihasználták ezeket a kisebb [?] igazságtalanságokat."[43]

         A szudéta kérdés kiéleződésekor felgyorsultak az események. Az egyre feszültebb német-cseh viszony ellenére Magyarország továbbra is reménykedett a csehszlovák krízis békés megoldásában. Ezért különleges jelentősége volt a kisantanttal Bled-ben augusztus 20-29. között folytatott tárgyalásainak, melyek oly sok sikertelen kísérlet után - ugyanis Bled csak a végső állomása volt annak a tárgyalás-sorozatnak, amely 1937-ben kezdődött Sinaiaban, majd folytatódott 1937 őszén Genfben és 1938 tavaszán ismét Sinaiaban - most kézzelfogható eredménnyel kecsegtettek. Hiszen Németország megerősödése nagyobb súlyt adott a magyar követeléseknek a kisebbségi kérdések vonatkozásában, amit a kisantant államoknak is figyelembe kellett venniük. Korábban ugyanis, másképp festett a helyzet. Undén szavaival: "Von Kánya... a június 1-jei beszédében hangsúlyozta, hogy miként a versailles-i béke hiányosságai destruktív befolyással voltak a győztes nagyhatalmakra, úgy hatott a trianoni békeszerződés a Duna-medencében lévő államokra. A kisantant államok túlzott önérzete azt eredményezte, hogy ezek csak azután akartak komoly tárgyalásokat folytatni Magyarországgal ezen követeléseit illetően, miután ez utóbbi nemzetközi helyzete megerősödött. A tárgyalások a magyar kisebbségek helyzetének javításáról, Magyarország katonai egyenjogúságának az elismeréséről, valamint a [Briand-]Kellog-paktum szellemében történő kölcsönös nyilatkozatok kibocsátásáról [megnemtámadási egyezmény] szóltak. A kisebbségi kérdés, amelyben a kisantant államok elmulasztották teljesíteni a vállalt kötelezettségeiket, természetesen a főszerepet játszotta a tárgyalásokon, amelyek rendkívül nehéznek bizonyultak, mivel a három állam, amely néhány fundamentális kérdésben ugyan külön utakon haladt, Magyarországgal szemben következetesen az összetartás elvének hódolt. Mindazonáltal Magyarország nem volt hajlandó a kisantanttal - amely kizárólag ezen ország [Magyarország] ellen irányuló éllel jött létre -, mint egy tömbbel tárgyalni. A kisantant azonban követelte, hogy a tagjaival külön-külön kötendő szerződéseket egymáshoz hasonlóan fogalmazzák meg, amit a külügyminiszter [Kánya], tekintettel a három állam különféle nemzetközi helyzetére és a magyar kisebbségek különböző nagyságára, képtelennek minősített."[44]

         A nemzetközi helyzetben ekkor beállt változás tehát érdemi tárgyalásokra kényszerítette a kisantantot. Ezt nem utolsó sorban Nagy-Britannia és Franciaország is szorgalmazta, mert az Anschluss után ők is érdekükben állónak vélték a Duna-menti kis államok között feszülő ellentétek felszámolását, hogy ezek sikeresebben ellenállhassanak a német terjeszkedésnek. A németellenes elgondolások különböző szinten, de  megtalálhatók voltak mind a négy dunai államnál. Ezek a tavasszal képviselt törekvések azonban a nyár folyamán fokozatosan háttérbe szorultak, és minden állam csak saját biztonságára törekedett, nem törődve azzal, hogy ezt más állam, esetleg szövetségese rovására érheti csak el.[45] E megosztottság következtében elérkezett az a pillanat, amire régóta várt a magyar fél. A tárgyalások eredményét így összegezi Undén: "A bledi konferencián a kisantant augusztus 21-én elismerte Magyarország egyenjogúságát a fegyverkezés tekintetében. Az összes többi probléma beható és jóindulatú vizsgálat tárgya volt."[46] Ez a nem teljes megállapítás kiegészíthető azzal, hogy a megállapodás a fegyverkezési egyenjogúságon kívül tartalmazta az erőszakról való lemondást az egymás közötti viták rendezésében, valamint a magyar kisebbségek helyzetének a javítását. Ez utóbbi kérdésben viszont nem sikerült a megegyezés Csehszlovákiával, és ezért jogilag végeredményben egy megállapodás sem jött létre. Viszont az is igaz, hogy a jog nem mindig egyenlő a gyakorlattal, és a látszat sokszor többet számít, mint a törvény betűje. Ezért egyrészt igaz az a megállapítás, miszerint: "Bled keresztezte Hitler terveit."[47], mivel hiába nem emelkedett jogerőre a teljes megállapodás a kisantant egészével, Magyarország ettől függetlenül megállapodott a vitás kérdések békés eszközökkel való rendezésében nemcsak Jugoszláviával és Romániával, akiket semlegesíteni akart a Csehszlovákiával folytatott vitái esetére, hanem magával Csehszlovákiával is megegyezett erről, ami viszont kizárta annak a lehetőségét, hogy Hitler felhasználhassa a magyar haderőt pontosan Csehszlovákia ellen. És éppen ez az utóbbi körülmény okozta azt a német felháborodást, amikor Horthy és kísérete augusztus 21-28. közötti németországi látogatása alatt nyilvánosságra hozták a bledi megállapodás parafálását. Hiszen épp ekkor utasította el a kormányzó Hitler nyílt felhívását, hogy Magyarország is részt vegyen a Csehszlovákia elleni támadásban. A német neheztelést alátámasztja Weizsäcker külügyi államtitkár távirata is: "Mindazonáltal Magyarország lemondása arról, hogy Csehszlovákiával szemben erőszakot alkalmazzon ... számunkra nem látszik kívánatosnak, különösen a jelenlegi pillanatban."[48] Másrészt viszont az is igaz, miként Pritz Pál megállapítja: "A magyar diplomácia hosszas erőfeszítések után végül is szét tudta robbantani a kisantantot."[49] Ez viszont megegyezett Németország céljával is, mivel mégis sikerült leválasztani Jugoszláviát és Romániát csehszlovák szövetségesük oldaláról. Pritz megállapítását talán úgy módosíthatjuk, hogy Csehszlovákia maga robbantotta fel a kisantantot, mivel elbizakodottságában azt hitte, hogy megengedheti magának a magyar kisebbségre vonatkozó hajthatatlanságot. 

         A kormányzó és kísérete németországi megbeszélésein végül is nem a bledi megállapodásra hivatkozva tértek ki a német követelések elől, hanem ezt a magyar haderő felkészületlenségével indokolták, ami nagyon is igaz volt, valamint Jugoszlávia magatartásával kapcsolatban is kételyeik voltak, nehogy az kisantant szövetségese segítségére siessen egy esetleges Csehszlovákia elleni magyar akció esetén. A fő ok azonban abban rejlett, hogy miként Eubank megfogalmazta: "Horthy félt, nehogy angol beavatkozás révén világháborúba torkolljon a konfliktus."[50] Hitler azonban felhívta a figyelmét arra, hogy akkor Magyarország ne számítson segítségre német részről a felvidéki magyar kisebbség kérdésének a megoldásában. Végül kijelentette: "Aki az asztalnál akar ülni, annak segítenie kell a konyhában is."[51] A német nyomás ellenére a magyar vezetés mégis tárgyalások útján akarta elérni a határok revízióját. 

         Undén azonban már 1938 júniusában felfigyelt a Magyarországra váró nehézségekre, az időhúzó cseh taktikára: "mindegyikünknek, akik figyelemmel kísértük a cseh »tűszúrások« politikáját és tanúi voltunk Benes Magyarországgal szembeni fennhéjázásának, valójában be kell látnunk, hogy von Kánya úr nagy önmegtartóztatással viselkedett."[52] Később Undén hozzáteszi: "Amilyen jól ismerték Budapesten Benes úr és honfitársai politikai módszereit, majdnem magától értetődő volt, hogy tavasszal nem vártak semmiféle komoly kísérletet arra, hogy a csehek részéről nagylelkű módon oldják meg a kisebbségi kérdéseket, hanem épp ellenkezőleg, biztosak voltak abban, hogy oly dilatorikusan kezelik majd, ahogy az csak lehetséges."[53]

         A csehszlovák magatartás jellemzésére Undén idézi Kányával folytatott szeptember 9-i beszélgetését: "Von Kánya úr, aki Magyarország érdekében a cseh kérdés békés megoldásában reménykedett, mindazonáltal nem rejtette el a háborútól való félelmét. Ezt a félelmet mindenekelőtt Benes makacsságával indokolta, aki kényszer nélkül nem ad lényeges engedményeket a kisebbségek követeléseire, hanem inkább egy világháborút provokál ki, ami számítása szerint Németországot veszélytelenné tenné Csehszlovákia számára."[54]

         Kánya külügyminiszter tájékoztatta Undént Magyarország nézeteiről a csehszlovákiai magyar kisebbséggel kapcsolatban: "Magyarország sok okból kifolyólag nem kíván háborút, de egy valami biztos: Ha feláldozzák a csehszlovákiai magyar kisebbséget Európa békéjéért, a legélesebb ellenségeskedés következik be Magyarország és ez utóbbi [Csehszlovákia] között." Undén hiteles magyarázatot ad Magyarország következetes álláspontjára a kérdés békés eszközökkel való rendezését illetően: "Nem lehet kétségbe vonni a magyar külügyi vezetésnek az előrelátását és az önuralmát, mint ahogy azt sem lehet elvitatni, hogy a kormány minden lehetőt megtett, hogy csillapítsa a nép körében uralkodó nyugtalanságot, amelynek nemzeti tudata és az igazságérzete nehéz próbára tétetett, amikor megtudta, hogy honfitársait Csehszlovákiában más elbánásmód fenyegette, mint a Németország által kikövetelt kisebbséget."[55]

         A német-cseh feszült viszonyt a következőképpen jellemzi Undén: "Csehszlovákiában egyre jobban kiéleződött a helyzet szeptember folyamán. Az angol próbálkozás, hogy odaküldjék Runcimant közvetíteni a kormány és a kisebbségek között, hamarosan kilátástalannak mutatkozott. Benes képessége, hogy fogalmazzon, ígérjen és visszavonja, valamint hogy a végtelenségig elnyújtsa a tárgyalásokat, diadalokat ült, de azt minden kívülálló megfigyelő megérthette, hogy Hitler fogja learatni a tapsokat e diadalokért."[56]

         Amikor Hitler 1938. szeptember 12-i beszéde után Németország fokozta a Csehszlovákiára nehezedő nyomást, a magyar külügyi vezetés is lázasan kereste a felvidéki magyar kisebbség kérdésének a megoldását, azaz a magyarlakta területek visszacsatolását.[57] Az ehhez való német támogatást azonban nem sikerült megszereznie, mert Hitler élénken emlékezett Horthy visszautasítására egy önálló magyar akció megindításával kapcsolatban. Imrédy szeptember 20-i berlini látogatása sem hozott sikert, mert a magyar kormány Hitler javaslatával ellentétben nem akarta magára venni a Csehszlovákia elleni önálló magyar támadás ódiumát, azaz hogy Hitler számára kikaparja a gesztenyét. Így Hitler nem nevethetett Chamberlain arcába.[58] Ez azt eredményezte, hogy Hitler nem támogatta a magyar és lengyel területi követeléseknek a négyhatalmi konferencián való eldöntését.

         Nagy-Britannia állásfoglalásával kapcsolatban Undén a történteknek megfelelően beszámol Barcza londoni követ puhatolózásairól: "Szeptember 19-én a londoni magyar követ igényt támasztott a csehszlovákiai magyar, illetve lengyel kisebbségek egyenjogúságára. A válasz: »A brit kormány azt remélte, hogy a kormánya részéről semmibe sem fognak belekezdeni, ami az uralkodó kényes viszonyok között növelhetné a krízis kiterjedését.« Ugyanez a véleménye Franciaországnak is."[59] A brit álláspont világosan megmutatta, hogy Nagy-Britannia maga óhajtotta irányítani az események menetét, vagy legalábbis ennek a látszatát kívánta fenntartani.

         A Csehszlovákiával való megegyezésre irányuló magyar kísérletekről - köztük a csehszlovák kormányhoz szeptember 22-én intézett erélyes hangú jegyzékről - Undén is jelentést tesz, megemlítve báró Apor Gáborral folytatott beszélgetését: "megkérdeztem Aport, milyennek mutatkoztak a kilátások jelenleg a magyar kisebbség számára. Ő azt válaszolta, a csehek szokásukhoz híven elkerülték, hogy világos választ adjanak az álláspontjukat illetően. Azt felelték, hogy tárgyalni akartak, de nem említették, miről. Mindamellett ma este meghagyták a prágai magyar követnek, hogy közölje a prágai kormánnyal, Magyarország úgy tekint a magyar kisebbség bármiféle diszkriminálására, mint egy barátságtalan cselekedetre. Apor báró megemlítette továbbá, hogy a magyar követ Chamberlain-nel Londonban folytatott beszélgetésekor, [Chamberlain] értékelni látszott azt a mértékletességet, amit magyar részről mutattak az egész cseh konfliktus alatt, és megígérte, hogy nem fog átsiklani a magyar követelések felett. Először azonban a német-cseh kérdésnek kell visszazökkennie a rendes kerékvágásba."[60]

         Undénnek a brit álláspontot ismertető beszámolóját kiegészíthetjük a szeptember 22-én küldött brit jegyzékkel, ami vagy elkerülte a svéd követ figyelmét, vagy nem volt tudomása róla. Ez ugyanis határozottan lehűtötte az esetleges katonai megoldást szorgalmazó kedélyeket: "Őfelsége kormánya meglepetéssel vette tudomásul, hogy a magyar kormány olyan katonai intézkedéseket foganatosított, amelyekkel nem lehet más célja, mint a csehszlovák kormány megfélemlítése. »Őfelsége kormánya nem tud egyetérteni azzal, hogy bármiféle indoka lehetne az ilyen megfélemlítési politikának, ezért őszintén reméli, hogy a magyar kormány nem ragaszkodik e politikához, hogy az nem fog elvezetni ahhoz a ponthoz, hogy Magyarország agressziót követ el a csehszlovák állam ellen. (...) Amennyiben a magyar kormány mégis a közvetlen akciót részesítené előnyben, Őfelsége kormánya semmiféle felelősséget nem vállalhat a következményekért.«"[61] Juhász Gyula érvelése szerint ez a brit jegyzék döntően hozzájárult ahhoz, hogy a magyar kormány nem mert a szeptember 22-én - majd a szeptember 28-án megismételt - jegyzékeken túllépni, amelyekben a magyarlakta területek visszaadását, továbbá a Szlovákiát és Kárpátalját megillető autonómia megadását követelte.[62] Az esetleges magyar agressziótól való félelem azonban - nézetünk szerint - indokolatlan volt mind a brit kormány, mind az erre utaló Juhász Gyula részéről, hiszen köztudomású volt, hogy a magyar kormány békés eszközökkel óhajtotta megvalósítani revíziós törekvéseit. A magyar hadsereg pedig közel sem járt ahhoz, hogy sikerrel mérkőzhessen meg a korabeli Európa egyik legjobban felszerelt hadseregével, a csehszlovák haderővel. Az említett brit jegyzék a nagyhatalmi státusz demonstrálását fejezte ki.

         A megbékítő politika jegyében végül Chamberlain és Daladier rávette a cseh vezetést, hogy fogadja el az etnikai elven alapuló megoldást, azaz a Szudéta-vidék Németországhoz való csatolását. Akkor ezt ésszerű taktikai lépésnek tekintették, később viszont Csehszlovákia feláldozásának fogták fel. Mindenesetre a müncheni egyezmény megakadályozta a nyílt ellenségeskedés kitörését, amire a nyugati hatalmak ekkor még nem voltak felkészülve, bármilyen kemény diónak is ígérkezett Németország számára Csehszlovákia katonai legyőzése. A döntés végül is a nyugati hatalmak érdekeit szolgálta. 

         Ezért amikor a szeptember 29-i müncheni konferencia csak a német követeléseket elégítette ki és nem foglalkozott a magyar, valamint a lengyel kisebbségek kérdésével, az nagy csalódást váltott ki Magyarországon, ugyanis Magyarországnak szüksége lett volna Nagy-Britannia és Franciaország beleegyezésére és aláírására is, tekintettel a széleskörű nemzetközi elismerésre és a további revíziós igényekre. Undén erre is felfigyel: "Az bizonyos, hogy a müncheni négyhatalmi megállapodás szeptember 29-én nem váltotta be Magyarország hozzáfűzött reményeit."[63]

         Az egyetlen pozitívum, amit a magyar kormány elkönyvelhetett, nem Hitlernek, hanem Mussolininek volt köszönhető, aki betartva Csáky kabinetfőnöknek szeptember 29-én adott ígéretét, elérte, hogy Hitler ellenkezése dacára mégis felvetették a magyar és a lengyel kisebbségek problémáját.[64]

         Az egyezményhez csatolt kiegészítés szerint Németország és Olaszország garantálni fogja Csehszlovákia határait, mihelyt a lengyel és a magyar kisebbségek kérdése rendezést nyer.[65] Egy ugyanekkor készült kiegészítő nyilatkozat szerint, amire Richert is utal, miszerint ha a lengyel és a magyar kisebbségeket illetően nem születik megoldás megegyezéses alapon 3 hónapon belül az érdekelt kormányok között, akkor ez a kérdés egy újabb konferencia tárgyát fogja képezni a négy kormányfő részvételével.[66] Ezt az utóbbi nyilatkozatot viszont megelégedéssel nyugtázták Budapesten, mert ez azt jelentette, hogy Magyarország végre eljutott oda, hogy a két győztes antant hatalom, és éppen az a kettő, amelyik megszabta a trianoni határokat, most hivatalosan is belátta és elismerte, hogy ezekkel a határokkal igenis vannak problémák és nem zárkóztak el a megváltoztatásuktól.

         Ezt igazolja Imrédy miniszterelnök a müncheni egyezmény kapcsán tartott rádióbeszéde, amiről Undén szintén beszámol: "Ő [Imrédy] aláhúzta... annak a jelentőségét, hogy a négy nagyhatalom az aláírásával igazolta, hogy az újrarendezésnél jogos magyar igényeket jelentettek be, amelyeket ki kell elégíteni, valamint hogy jóvá kell tenni azt az igazságtalanságot, amelyet egy alattomos propaganda által befolyásolt, a valódi viszonyokról nem tájékozódott felfogás következtében követtek el az említett állam [Csehszlovákia] létrejövetelekor. Ezt [a kiegészítő nyilatkozatot] úgy kell értelmezni, mint az első lépést az igazság útján."[67]

         Lengyelországtól eltérően - amely október 2-án ultimátum után azonnal elfoglalta az általa követelt és áhított Teschen-területet[68] -, Magyarország a tárgyalásokat részesítette előnyben. Undén jelentése szerint "Lengyelország túl lassúnak és túl bizonytalannak tartotta a procedúrát, ezért előnyben részesítette, hogy a saját szakállára azonnal hozzáfogjon a megszálláshoz. Magyarország különböző okok miatt nem akarta követni [ezt] a példát. Mindenekelőtt a revízió kérdése további kibontakozásának a lehetséges konzekvenciájára gondolt. [Magyarország] kormánya a saját igazsága tudatában úgy érezte, hogy korrekt magatartást tud tanúsítani északi szomszédjával [Csehszlovákiával] szemben, amellyel a jövőben is jó viszonyban akart lenni."[69]

         Bár Lengyelország már elérte célját a Teschen-vidék megszerzésével, ez azonban nem jelentette azt, hogy továbbra sem támogatta volna a közös határra vonatkozó magyar igényeket. Joel Lagerberg,[70] Svédország varsói követe már jól látja a cseh-szlovák viszony rosszabbodását, a szlovák szeparatista erők térnyerését: "Hogy a szlovákok nem kívánták fenntartani a csehekkel való uniójukat, azt már megmutatta az események kifejlődése." Ezért nem okoz számára meglepetést, hogy a lengyel kormány számolt az önálló Szlovákia megteremtésével és még támogatta is azt: "A lengyel-magyar program két fő pontot tartalmaz: 1. Szlovákia függetlensége. 2. Kárpát-Oroszország csatlakozása Magyarországhoz." A Kárpátaljáról alkotott lengyel felfogás a történelmi jogra helyezi a hangsúlyt: "Kárpát-Oroszországot illetően a hivatalos lengyel álláspont valószínűleg ekképpen foglalható össze: Az évszázados történelmi, kulturális és gazdasági tradíciók kötelékei által ez a terület, - amely a szokásos értelemben nem nevezhető »országnak«, még kevésbé »nemzetnek«, - Magyarországhoz kötődött." Lagerberg is elítéli a szűklátókörű cseh nemzetiségi politikát, és erre vonatkozólag idézi a "Gazeta Polska" újság megállapításait: "a csehek húsz év alatt megpróbálták csehesíteni és bolsevizálni a politikailag nagyrészt analfabéta kárpátorosz lakosságot. ...A csehek soha nem tekintették Kárpát-Oroszországot nemzeti területük részének. Csehszlovákia egyetlen érdeke ebben a tartományban azon a lehetőségen alapult, hogy ebből egy ugródeszkát teremtsen Oroszország felé, valamint éket verjen Magyarország és Lengyelország közé."[71]

         Bár a magyar vezetők korábbi tapasztalataikból kiindulva eleve nem sok reményt fűztek a csehszlovák féllel való tárgyalásokhoz, a jó szándék felmutatása céljából mégis hajlottak ezek megkezdésére, sőt ennek érdekében sürgetőleg léptek fel. (Csehszlovákia ugyanis a korábban jól bevált halogatási taktikát próbálta alkalmazni, felhasználva erre Benes október 5-i lemondását és emigrációba vonulását.) Azonban ez a tárgyalási készség nem csökkenthette a jogosnak érzett magyar követelések mértékét. Október 2-án Undén újra megállapítja: "Ahhoz nem férhet kétség, hogy a magyar kormány a legnagyobb eréllyel fogja követelni azon csehszlovákiai területeknek a visszaszolgáltatását, amelyeket magyar laknak, valamint népszavazást a szlovákokat és a ruténokat illetőleg."[72]

         A Komáromban október 9-13. között folytatott közvetlen tárgyalások nem vezettek azonban eredményre a szlovák fél visszautasító álláspontja miatt. Csehszlovákiát a most már autonóm Szlovákia miniszterelnöke Tiso képviselte. Ennek okát Undén a következőkben látja: "Azáltal, hogy a tárgyalásokat majdnem egészen szlovák-magyar üggyé tették, Magyarországot választás elé szerették volna állítani, hogy vagy feladja minden tervét Szlovákia jövőbeli megszerzésére, vagy a lehető legnagyobb mértékletességet tanúsítja követeléseinek az előterjesztésénél."[73] A tárgyalások sikertelenségét Undén nem csak az elégtelen szlovák megegyezési készséggel magyarázza - amely az 14.153 km˛ területet és 1.091.000 lakost követelő magyar igény helyett végül is csak 5.405 km˛ terület és 349.000 lakos átengedésére volt hajlandó[74] -, hanem kiemeli a csehszlovák fél kevésbé hangoztatott hajthatatlanságát is: "A tárgyalásokat október 13-án Viest tábornok azon proklamációja után szakították meg, hogy a [csehszlovák] hadsereg kész megvédeni a határokat."[75]

         A magyar tárgyalási alapról Undén megállapítja: "Magyarország álláspontja a cseh kérdésben következetesen abból indult ki, hogy az újrarendezésnek az országban lakó kisebbségek önrendelkezési jogán és az egyenlő bánásmódon kell alapulnia."[76] Ez a nézet helyeslésre talált más országokban is.

         Einar Hennings,[77] Svédország párizsi követe a megváltozott francia álláspontról ezt jelentette: "Ha ilyenformán Franciaország rendkívül tartózkodó magatartást tanúsított is a lengyel kisebbségi követelések megvalósításának eljárásmódját illetően, akkor Magyarország jelentősen békülékenyebb formában előadott területi igényeivel szemben általában eléggé megértő álláspontra helyezkedtek, annak ellenére, hogy itt az elejétől fogva bizonyára belátták, hogy a követelések sokkal átfogóbbak lesznek, mint aminek eredetileg tűntek. Ezért, amikor a még nem befejezett komáromi tárgyalások alatt nyilvánvaló lett, hogy a magyar követelések túlmentek a tisztán etnikai alapokon nyugvó igényeken, ez, a szélsőbaloldal kivételével, alig okozott különösebben heves kommentárokat a szélsőbaloldal kivételével."[78]       Hennings rámutat, hogy bár a komáromi tárgyalások idején adott francia nyilatkozatokat "általában rendkívüli tartózkodás jellemezte", mégis Franciaország tulajdonképpen helyeselte a magyarok által lakott területek visszacsatolását, sőt mi több, hogy "Franciaország valójában megelégedéssel nézné a rutén vidék teljes birtokbavételét Magyarország által, mely révén egy közös határ lenne elérhető Lengyelország és Magyarország között."[79] Ez már meghaladta ugyan az etnikai revízió mértékét, de mégsem volt ellenszenves az ekkor már pragmatikus francia vezetés számára.

         Hennings megértette a müncheni egyezmény után kialakult erőviszonyokat, azaz hogy Franciaország fel kellett adja azt a politikáját, amely a kisantanttal való kollektív biztonsági rendszerre épült; Németország átvette Franciaország helyét, mint nagyhatalom Délkelet-Európában és Csehszlovákia helyzete egyre jobban kiszolgáltatottá vált ahhoz, hogy betöltse a "bastille", azaz a bástya szerepét a német terjeszkedéssel szemben. Hennings szerint: "Az mindenesetre szembeötlő, hogy miután Csehszlovákiát, mint francia szempontból Közép-Európában rendkívül jelentős hatalmi tényezőt, hadállása feladására kényszerítette Németország, Franciaországnak már nem áll érdekében a lengyel és a magyar követelésekkel szembeni ellenséges álláspontját fenntartani, melyre korábban helyezkedett."[80] Volt tehát valami alapja Kánya szeptember 9-én tett kijelentésének Undén előtt, mely szerint "az utóbbi időben még Franciaország és Anglia is kezdte belátni, hogy nem Magyarország, hanem Csehszlovákiával az élen a kisantant játszott békebontó szerepet a Duna-medencében."[81] (Ezzel összefüggésben Kánya még azt is elmondta Undénnek: "Az utóbb említett hatalom [Csehszlovákia] jelentéktelen okok miatt még háborúval is ismételten megfenyegette Magyarországot."[82])

         Az antant hatalmak megváltozott és megértőbb álláspontját támasztja alá az a szinte elhallgatott tény is, hogy Nagy-Britannia - Franciaországgal egyetemben - hajlandó volt részt venni egy újabb négyhatalmi konferencián a magyar-csehszlovák kérdés megvitatására, ha erre felkérik és igény mutatkozott, amit kifejezett a Csehszlovákia érdeklődésére október 26-án adott válasz: "Őfelsége kormánya nem látott semmiféle akadályt a cseh-magyar kérdés megoldására Németország és Olaszország döntőbíráskodása által, ha a csehszlovák és a magyar kormány megegyezett, hogy ily módon oldja meg nézeteltéréseiket... Ha azonban a két fél szívesebben utalta volna az ügyet a négy müncheni hatalom elé, akkor Őfelsége kormánya kész lenne csatlakozni bármilyen tárgyalásokhoz."[83] Ugyanilyen üzenetet küldött London Párizsba és Rómába is. Ezt alátámasztja Ránki György is, aki idézi Perth római brit követnek küldött üzenetet: "Ő felsége kormánya örömmel fogja látni, ha a csehek és a magyarok nézeteltéréseiket az olasz és német kormány döntőbíráskodásával rendezik."[84] Ránki ezenkívül beszámol Perth és Ciano olasz külügyminiszter találkozásáról az üzenet átadása kapcsán, mely során a brit követ kifejtette: "az angol kormány helyesli a magyar lakosságú területek Magyarországhoz való csatolását, de népszavazást a vegyes lakosságú vidékeken nem helyeselne."[85] (Mint később látni fogjuk, ezekről az angol állásfoglalásokról "feledkezett meg" Cadogan két évvel később![86]) A népszavazást általánosan nem helyeslő brit álláspontról korábban már Undén is beszámolt Kánya szeptember 19-i közlése alapján: "tekintettel a más nemzeti kisebbségekkel rendelkező országokban lehetséges következményekre, Anglia nem óhajtott népszavazást Csehszlovákiában, hanem egy olyan megoldást szándékozott pártfogolni, amely Németországnak ítélte az összes olyan területet, amely 80 %-ig német lakosságú volt, miközben a hátramaradó ország egyfajta kanton államot alkotna."[87]

         Az azonban nem volt vitás, hogy London is szívesebben vette a tengelyhatalmak döntőbíráskodását, mivel - ahogy azt Barcza londoni magyar követtel közölték - a brit "kormánynak igen kellemetlen lenne, ha Chamberlain úrnak ismét találkoznia kellene Hitlerrel, mert sohasem lehet tudni, hogy Hitler ezt az alkalmat miféle újabb hatalmi lépésre akarja majd felhasználni."[88] E látszat indok mögött azonban sokkal valószínűbb az a magyarázat, hogy London egyszerűen nem akart részt venni az általa is létrehozott állam megrövidítésében és ezzel nyíltan elismerni felelősségét a hibás békeszerződésért. A kényelmetlen döntést egyszerűbb volt áthárítani a tengelyhatalmakra, hogy ők legyenek a bűnbakok a csehszlovákok és a világ szemében. A francia kormány hasonlóan vélekedett. Kánya közölte erről szóló értesülését Erdmannsdorff, budapesti német követtel, miszerint "a nyugati hatalmak ... beleegyeznek a müncheni egyezmény záradékával ellentétben álló német-olasz döntőbíráskodásba, mondván: »A francia külügyminiszter már korábban kifejezésre jutatta a magyar követnek azt a kívánságát, hogy lehetőleg hagyják ki a játékból. Hasonló az angol állásfoglalás is.«"[89] Egyetérthetünk tehát Ránki következtetésével: "Mindez megerősítette azt a nézetet, ha még egyáltalán volt ez irányban kétely, hogy a nyugati hatalmak Délkelet-Európát elsősorban a tengelyhatalmak érdekszférájának tekintik, s e terület problémáiba kevéssé kívánnak beleszólni."[90]

         A komáromi tárgyalások megszakítása után lázas verseny kezdődött a Benes helyébe lépő új tengelyorientációjú, németbarát cseh Hacha-kormány és Magyarország között Németország támogatásának elnyeréséért.[91] Az előnyös cseh pozíciókat ellensúlyozandó október 14-én Münchenben Darányi Kálmán - a Németországban immár nem kívánatos Imrédy és Kánya helyett - lényeges engedmények felajánlásával próbálta meggyőzni Hitlert. Ezek az ígéretek - csatlakozás az antikomintern paktumhoz, kilépés a Népszövetségből, gazdasági szerződés Németországgal - bár mérsékelték Hitler Magyarországra való neheztelését, mégsem hoztak konkrét eredményt. Hitler továbbra is a két fél megegyezését szorgalmazta. Ezt a jelenlévő Chvalkovsky cseh külügyminiszter tudtára adta.[92]

         Olaszország megnyerésére és Németország ellensúlyozására ugyancsak október 14-én Csáky utazott Rómába, ahol Mussolini és Ciano Magyarország támogatásáról biztosította őt. Mussolini helyeselte a négyhatalmi konferencia összehívását, és megtette az erre való felhívást. Mindazonáltal a müncheni események keresztülhúzták ezen tervek megvalósítását.[93]

         Csehszlovákia álláspontjáról és német támogatottságáról jó képet ad Malmar: "Chvalkovsky úr [a csehszlovák külügyminiszter] ebben az összefüggésben - ahogy látom - egy nagyon helyénvaló megjegyzést tett, mely szerint Csehszlovákia számára minden körülmények között fontos volt, hogy ezt a problémát [a magyar kisebbség kérdését] ne terjesszék a négy nagyhatalom elé, ugyanis ha ez megtörténik, akkor Olaszország biztosan a legerélyesebben fog ragaszkodni a magyar követelések teljesítéséhez, annál is inkább, mert Csehszlovákia számára lehetetlenné tették, hogy hangoztassa véleményét, és bizonytalan volt, hogy vajon egy ilyen helyzetben Németország hajlandó lenne-e erősebb ellenállást kifejteni."[94]

         Mindamellett nem csak a csehek, hanem október 19-én az egyre radikalizálódó szlovákok vezetője, Tiso is Németország segítségét kérte a szerinte túlzott magyar követelésekkel szemben.[95] Ugyanakkor a szlovák fél hallani sem akart a népszavazásról, amit a magyar fél újra meg újra javasolt. Undén helyesen látja ennek az okát:

         "Amikor Magyarország a végsőkig szilárdan kitartott annál a követelésénél, hogy népszavazás döntsön, - bár a népszavazás kérdését, mint jogalapot Csehszlovákia felosztására Olaszország kivételével az összes érintett hatalom feladta - ennek részben az a meggyőződés volt oka, hogy egyedül csak egy népszavazás jelenhet jogalapot arra, hogy az elkövetkező elrendeződés tartós nyugalmat teremtsen ezen a vidéken, részben pedig az a szándék, hogy ne mondjon le Kárpátaljáról és így egy Lengyelországgal való közös határról, és végül pedig azon tervek  megvalósításának [a szándéka], hogy elérjék a többi határ revízióját is, amiben a magyarok mindig reménykedni fognak."[96]

         Undén beszámol arról, hogy a kérdés megoldásában Ribbentrop próbált közvetíteni - bizonyára az október 17-i magyar mozgósítás hatására is -, és nyomására október 22-én Prága az új javaslatában már 11.000 km˛ terület és 740.000 lakos átadását ajánlotta fel Magyarországnak. Ez azonban nem tartalmazta Pozsony, Nyitra, Kassa, Munkács és Ungvár városait, miközben a magyar követelés 14.150 km˛ nagyságú területre és 1,090.000 lakosra irányult. Ezért az október 24-i magyar válasz népszavazást követelt a vitatott területeken.[97] Az október 26-i csehszlovák jegyzék elutasította ezt a javaslatot. Undén szerint: "Ami a »magyar kisebbség kérdését« illeti, a csehszlovák kormány nem a magyar népszavazási javaslatot fogadta el, hanem azt az alternatívát, hogy ebben az esetben Németország és Olaszország szerepeljen döntőbíróként."[98] Tette ezt azért is, mert a csehszlovák kormány érdeklődésére a brit Foreign Office is ezt ajánlotta. Nagy-Britannia ugyan elkötelezte magát az etnikai határvonal általános elismeréséhez Szlovákiában,[99] de nem szívesen támogatta volna Németországgal szemben Olaszországot Ruténia kérdésében.[100] Itt Undén kiemeli azt a körülményt, hogy újra Kárpátalja lakosságának a megkérdezése nélkül akartak dönteni annak sorsáról. Ugyanis, miként arról a svéd követ is beszámol, Kárpátalja is a népszavazást tartotta a legmegfelelőbb megoldásnak: "Ruszinszkó kormánya az október 22-i tanácskozáskor elhatározta, hogy fenntartja az álláspontját az ország autonómiájára és egységére vonatkozólag, valamint hangoztatta, hogy a tartomány politikai helyzetének megváltoztatása és más államhoz való csatolása csak az önrendelkezési jog alapján és általános népszavazás útján történhet meg."[101] Végül azonban Magyarországnak nem sok választási lehetősége maradt, ezért az október 27-i válaszjegyzékben - bár vitatta a népszavazás kérdésében elfoglalt cseh álláspontot, és nem érintette Lengyelország és Románia részvételének kérdését - kénytelen volt elfogadni a német-olasz döntőbíráskodást, de egy lényeges kikötéssel: Ez "csupán a még »vitatott« területekre vonatkozhat" és nem érintheti azokat, amelyeket Csehszlovákia már felajánlott Magyarországnak.[102]

         Ezt a javaslatot viszont a csehszlovák fél nem fogadta el október 28-i jegyzékében, amely tartalmazta a felkérést, "hogy a német és az olasz kormány vegye át a döntőbírósági megbízatást."[103] Ez azonban nem változtatott azon a szintén kevésbé hangoztatott tényen, hogy - miután a felajánlott terület 11.300 km˛ volt és bécsi döntés 12.109 km˛ átadását írta elő - "a visszakerült terület túlnyomó részét (93%-át) tehát nem a Csehszlovákiát kényszerítő bécsi döntés alapján kapta vissza Magyarország, hanem [igaz, német nyomásra, de mégis] a csehszlovákok saját ajánlatára."[104] Így a bécsi döntés tulajdonképpen csak 809 km˛ és ezen belül Kassa, Munkács és Ungvár városok átadásáról rendelkezett a már korábban megállapított területeken kívül.

         Végül is Csehszlovákiának - valamint Hitlernek - mégis sikerült a terve: német-olasz döntőbíróság elé vinni az ügyet. De éppen ez volt az, amit Magyarország el akart kerülni, hiszen Undén szerint: "egy német-olasz döntőbíróság elfogadása a magyar kormány felfogása szerint annyit jelent, hogy [a magyar kormánynak] kezdettől fogva alá kell vetni magát és elfogadni a két hatalom döntését."[105] A másik és talán lényegesebb ok pedig abban rejlett, hogy a magyar kormány nem akart, úgymond, alamizsnát elfogadni és ugyanakkor adós maradni a két hatalomnak, valamint hogy elkötelezze magát hozzájuk. Winston S. Churchill szavaival: "Magyarország a müncheni konferencia ideje óta megkísérelte az 1920 utáni határait kibővíteni a német diplomáciai sikerek nyomában Csehszlovákia és Románia rovására, miközben megpróbálta megtartani semleges pozícióját a nemzetközi szférában. A magyar diplomácia megpróbálta elkerülni, hogy konkrétan elkötelezze magát arra, hogy a háborúban a tengelyhatalmak szövetségesévé váljon."[106]

         Azt a tényt, hogy Németország minden hivatalos szabadkozása és cáfolata ellenére jól érezte magát a döntőbíró szerepében, korán felfedezte Arvid Richert,[107] a berlini svéd követ: "Szemmel láthatóan szívesen látják Berlinben, hogy a [magyar-szlovák] határkérdést a négy müncheni hatalom elé való terjesztés nélkül oldják meg, és a felek közötti német-olasz közvetítést egy vonzóbb eljárásmódnak találják."[108] De hogy Németország számára a döntőbíráskodás elfogadása veszélyes kalandot is jelenthetett, azt jól érzékeltetik a félhivatalos német nyilatkozatok, melyekről Richert jelent: "[ezek szerint] tekintettel arra, hogy Magyarországon és Csehszlovákiában a közvéleményt felkorbácsolták, Németország és Olaszország teljesen tisztában volt azzal, hogy minden bizonnyal egy nem hálás feladatot vállalt magára."[109]  Undén átlátott a német taktikán és később megállapítja: "Sok mutatott arra, ... hogy Németország politikája keleten arra irányult, hogy meggyengítse a különböző államokat és ezáltal nagyobb befolyást szerezzen magának a régi szabály szerint: Divide et impera. [Oszd meg és uralkodj!]"[110]

         Végül Magyarországnak mégiscsak el kellett fogadnia a tengelyhatalmak döntését, melyet 1938. november 2-án hirdettek ki Bécsben. Undén ekképpen értékeli a bécsi ítéletet:

         "Az valószínűleg nem vonható kétségbe, hogy a most végrehajtott határrevíziót úgy kell tekinteni, mint egy fontos lépést a nyugodtabb viszonyok megteremtésére Közép-Európában. ...Hogy az a konjunktúra-tünemény, amit Csehszlovákiának neveztek, életképtelennek fog bizonyulni, arról ugye Közép-Európában megegyeztek a vélemények."[111]

         Undén történelmi igazságtételről ír. A tényeknek megfelelően ismerteti a trianoni békeszerződés súlyos feltételeit Magyarország határait illetően, valamint érzékelteti Csehszlovákia területi nyereségét: "Amikor a trianoni béke a Magyar Birodalom területének a nagyságát a korábbi 232.000 km˛-ről csupán 93.000 km˛-re csökkentette, ezen területek egynegyedét mindenféle népszavazás nélkül az újonnan alakított csehszlovák államnak ítélték, amelynek a teljes 140.000 km˛ nagyságú területéhez a korábbi magyar országrész majdnem a felével, vagyis 63.000 km˛-rel járult hozzá. A Magyarországról leválasztott 13 millió főnyi lakosságból, vagyis a teljes lakosság kb. 64 százalékából, 3 és fél millió ember került az új szomszéd országhoz, akik közül több mint háromnegyed millió volt magyar."[112]

         Undén előadja, hogy a versailles-i békekonferencia eredeti célja az volt, hogy "nemzeti egységállamok teremtődjenek, és hogy minden nép a maga ura legyen. Az a demarkációs vonal, melyet 1918 végén a cseh és magyar delegátusok megegyezése nyomán húztak meg, úgy tekinthető hogy ezen elv szerint jött létre, amennyiben csupán a túlnyomóan szlovák többségű terület került északra ezen vonaltól; Magyarország ezen az alapon megtarthatta volna a vonaltól délre eső területeket, mint ahogy még a messze keleten fekvő, a csehekkel és a szlovákokkal nem közeli rokon, s teljesen más szláv nyelvet beszélő ruténok által lakott területet is."[113] Undén itt emlékezteti a stockholmi külügyminisztériumot a már említett ún. Bartha-Hodza-egyezményre,[114] amelyet 1918. december 6-án írtak alá a betörő cseh csapatok és a magyarok közti demarkációs vonalról, amelyet már december 23-án érvénytelennek nyilvánított Masaryk és Benes, amikor úgy látták, hogy a vonal akadályt jelentett még több magyar terület megszerzésére. Amikor Undén elítéli a trianoni békét, konkrét tényekkel támasztja alá érvelését: "Mindazonáltal bizonyos politikai és közlekedésstratégiai[115] tényezők tekintetbe vétele alkalmat adott arra, hogy a győztes hatalmak megengedték Csehszlovákiának, hogy egyrészt bekebelezzen egy széles magyar területsávot délen, egészen le a Dunáig, továbbá egy körívben keletre, másrészt hogy birtokba vegye egész Kárpátruténiát, melynek lakossága nem kapott alkalmat arra, hogy kifejtse saját véleményét."[116] Majd Undén rámutat: "A bécsi döntés által most meghatározott új határ többé-kevésbé egybevág az előbb említett demarkációs vonallal, mégis két fontos kivétellel: az ország nyugati részében a határ jelentékenyen északra tolódott, míg messze keleten, épp fordítva, cseh uralom alatt hagyta Kárpátruténia nagyobb részét, még mindig anélkül, hogy ennek a vidéknek a lakossága jogot kapott volna arra, hogy hallassa a hangját."[117]

         A Bécsben megállapított határok és a Bartha-Hodza-egyezményben megállapított demarkációs vonal közötti hasonlóság etnikai megalapozottságát alátámasztja a francia külügyminisztériumban már 1918. november 20-án elkészült terjedelmes tanulmány is, mely a jövendő szlovák állam etnikai határát vizsgálva, egy olyan vonalat húzott meg, amely "nagyon hasonlított a magyar kormány által a szlovák politikusokkal december 6-án kötött megállapodás demarkációs vonalához."[118]

         Undén adatai pontosan megfelelnek a valóságnak, amikor megállapítja: "A bécsi döntés által Magyarországnak ítélt terület északon kb. 12.000 km˛ és ennek nyugaton fekvő része kimondottan nagyon termékeny talajú síkság. Ennek lakossága, mely kb. fél millióra tehető és viszonylag jómódú, majdnem teljesen magyar (kb. 95 %)."[119] A hivatalos magyar adatok szerint az átkerült 869.299 lakosból 751.944 azaz 86,5 % volt magyar és csak 9,8 % azaz 85.391 volt szlovák.[120] Ezen arányszám miatt Undénnek a bécsi döntést illető kritikája csak részben tekinthető jogosnak: "A Bécsben tüneményes gyorsasággal kidolgozott területmegosztás a települések etnikailag rendkívül kevert jellege miatt nem tudta érvényre juttatni a nemzetiségi elvet." Itt vitatható "a települések etnikailag rendkívül kevert jellege". Az igaz, hogy "egy elég jelentékeny magyar kisebbségnek szlovák területen kellett maradnia", de az már vitatható, hogy "egy valószínűleg alig kevesebb lélekszámú szlovák és rutén kisebbség került Magyarországhoz..." A következtetés sem a valós helyzetet tükrözi: "Felbecsülhetőleg a kölcsönös kisebbségek nagyságrendje kb. egy pár százezer idegen nemzetiségű lakosban jelölhető meg, a határvonal mindkét oldalán."[121] Itt egyrészt az "elég jelentékeny" kifejezés fogalmát kellene pontosítani, másrészt a különböző adatok alapján arra lehet következtetni, hogy megközelítőleg azonos nagyságú kisebbség került, illetve maradt idegen területen, és ez pontosan a területek és a települések etnikailag kevert jellege miatt történt. A hozzáférhető magyar adatok szerint 85.391 szlovák került át a magyar oldalra és szlovák adatok szerint 67.000 magyar (valamint a magyar anyanyelvű része a 89.000 főnyi zsidó vallásúnak) maradt a szlovák oldalon.[122] Ha a magyar adatokat vesszük alapul, az arányok mértéke, azaz 86,5% magyar viszonyítva 9,8% szlovákhoz, kifejezetten azt sugallja, hogy a terület etnikailag kevert jellege ellenére kiválóan sikerült érvényre juttatni az etnikai-nemzetiségi elvet. Ezért egyetérthetünk Rónai megállapításának első részével:

         "A végső döntés igazságos megosztásra való törekvését mutatta az, hogy a visszacsatolt területtel 117.000 nem magyar ajkú (szlovák, rutén, német, egyéb) lakos került Magyarországhoz, ugyanakkor 320.000 magyar lakos maradt továbbra is Csehszlovákiában."[123] Mindazonáltal ez utóbbi adat szintén túlzottnak tűnik, és ezért megérthetjük a térségben szolgálattevő svéd diplomaták nehézségeit, hogy objektíven mérjék fel a tényeket, amikor ennyire eltérő adatokkal konfrontálódtak. Ezért nem kérhető számon Undéntől, hogy némileg téved, amikor megállapítja: "Ez [a határ kijelölése] ekképpen egyáltalán nem felel meg az etnikai határra [támasztott] ideális követelményeknek."[124] Undén maga is utal az előtte álló nehézségekre az új határvonal által megosztott népcsoportokat illetően: "Mint ismeretes, a különböző alkalmakkor és a különböző oldalakról készített etnográfiai [sic! - etnikai] térképek - (bizonyára nem teljesen megbízhatóak) - bizonyítják, a magyar lakosság nagyszámú és elég jelentős csoportokban található részint elsősorban az új határvonaltól északra, részint messze feljebb a Vág, a Nyitra és a Garam folyók hosszan elnyúló völgyeiben Nyugat-Szlovákiában, részint egy nem is olyan kicsi területen a Magyarországnak ítélt Kassa városától északra, és végül részint a Tisza sok kis északi mellékfolyója mentén a kárpátrutén hegyvidékeken. Másrészt úgy tűnik, hogy elég jelentős szlovák és rutén lakosságú területek kanyarodnak át az új határ magyar oldalára."[125]

         Ezzel szemben egyetérthetünk a svéd követ azon értékelésével, miszerint: "Ez [az új határ] földrajzilag sem kielégítő azáltal, hogy - ugyanolyan módon, mint a trianoni határ, bár északabbra, - ridegen [kurtán] vágja el az összes folyóvizet és a hosszan elnyúló völgyeket. Ez  ugyanolyan kevéssé felel meg a gazdasági élet és a meglévő, vagy a lehetséges közlekedési útvonalak követelményeihez szabott természetes országhatár feltételeinek."[126] Ennek kissé ellentmond a követ azon összehasonlítása, amely párhuzamot von a korábbi állapotokkal: "A trianoni határt nyilvánvaló szándékkal úgy húzták meg, hogy a stratégiailag fontos vasútvonalak, amennyire  csak lehetséges volt, csehszlovák területen belül húzódjanak. Az új határ Magyarországnak adja ezen vasúti pályák egy részét, és ugyanakkor fél tucat fontos vasúti csomópontot, amelyek eddig az országon kívül feküdtek."[127]

         Érdekes módon Malmar ugyanabba a csapdába esik, mint Undén, amikor a döntést elemzi, amelyet ő "kompromisszumnak" nevez. Azt helyesen állapítja meg, miszerint: "A döntés által megállapított határ sok szempontból rendkívül nem kielégítő. Alapjait lényegében az etnográfiai [sic! - etnikai] elvek képezték, de nem vették figyelembe teljes mértékben ezeket az elveket, és ezért a határ mindkét oldalán jelentős nemzeti kisebbségek maradtak."[128] De egy másik megjegyzése már vitatható: "A trianoni békeszerződésben megállapított határ gazdasági szempontból nem volt kielégítő, az új viszont ugyanebből a szemszögből tekintve majdnem katasztrofális." Mindazonáltal Malmar következtetései itt kiegészítésre szorulnak. A trianoni határ Magyarország számára nem volt kielégítő, mert elvesztette nyersanyag (fa, só, ércek) forrásait, viszont az új határ katasztrofális volt Csehszlovákia szlovák része számára, és ezzel újra emlékeztetett arra, hogy a Kárpát-medence egy szerves gazdasági egységet alkotott, és hogy ezt az egységet rombolta szét a trianoni békeszerződés.[129]

         Malmar véleménye közel áll Eubank megítéléséhez: "Sem a csehek, sem a magyarok nem voltak elégedettek. Az új határt az etnikai vonalon húzták meg, és ez sok szenvedést okozott, mert a gazdasági tényezőket nem vették figyelembe."[130] Eubank következő képtelen állításának magyarázatától azonban eltekinthetünk: "Több mint egymillió szlovák és rutén lett magyar [állampolgár], anélkül, hogy esélyük lett volna a tiltakozásra."[131]

         Annak ellenére, hogy egyik fél sem volt teljesen elégedett, Undén mégis úgy értelmezi a bécsi határozatot, mint a revíziós politika sikerét: "Azon 18 éven át tartó igyekezet után, hogy kiszabadítsa magát abból a megalázó állapotból, amelybe a trianoni béke taszította, [Magyarország] történelmében végre egy új korszak hajnala pillantható meg."[132] (Itt megfigyelhető, hogy a svéd követ ekkor már magáévá tette Kánya Kálmán külügyminiszter korábbi értékelését a trianoni békeszerződés Magyarországra nézve tragikus voltával kapcsolatban.[133]) Majd Undén megállapítja: "A döntés majdnem megfelelt a magyar kormány reményeinek. Hat nagyobb város került vissza: Érsekújvár, Léva, Losonc, Ungvár, Munkács, Kassa."[134] Undén hangsúlyozza, hogy az elégedetlenség elsősorban arra irányult, hogy nem valósult meg a közös lengyel-magyar határ. Erre utaltak a "mindent vissza" és "közös magyar-lengyel határt" követelő felhívások.

         Kritikus megjegyzései ellenére azonban a svéd követ igazságos rendezésnek tartja az elért eredményt: "A kibővített Magyarországnak ily módon jó kilátásai lehetnek egy bizonyos gazdasági fellendülésre, még akkor is, ha nem vesszük tekintetbe az újonnan nyert nyersanyag- és más anyagi forrásokat. Ez valószínűleg egy némileg növekvő jólétet fog eredményezni ebben a sors csapásai által keményen sújtott országban."[135]

         A berlini svéd követ, Arvid Richert ugyanígy értékeli a döntőbíróság határozatát: "Mindkét nagyhatalomnak [Németország és Olaszország] a stabil közép-európai viszonyokban való érdekeltsége annyira közismert volt, hogy igazságos döntés volt várható tőlük. Hiszen arról volt szó, hogy jóvá [kellett tenni] a trianoni békeszerződés által elkövetett hibát és visszaadni a magyar népnek azt, amit 20 évvel ezelőtt az etnográfiai [sic! - etnikai] elvet megsértve elvettek tőle."[136] Einar Ytterberg[137] berlini követségi tanácsos jelentésében beszámol azokról a szempontokról, amelyek a német felet vezérelték a döntés meghozatalakor: "Egy, a döntésre vonatkozó félhivatalos német kommentár emlékeztet arra, hogy az ítélet egy húszéves harcnak vetett véget azon népek között, akiket egy önkényes és mesterkélt békediktátum által, az önrendelkezési jog mellőzésével látszólag kiengesztelhetetlen ellentétbe hoztak egymással. Bécsben arról volt szó, hogy a Münchenben megállapított irányvonalaknak megfelelően jóvá tegyék a Trianonban elkövetett igazságtalanságokat, és ezt kizárólag nemzetiségi (Volkstum) alapon tegyék, nem véve figyelembe sem a történelmi szempontokat, amelyeket Magyarország akart érvényesíteni a saját előnyére, sem a gazdasági, közlekedéstechnikai és stratégiai ellenvetéseket, amelyeket az eddigi tulajdonosok részéről hozhattak fel a vitatott területek átengedése ellen."[138]

         Csehszlovákia kisantant szövetségesének, Romániának a krízis alatt tanúsított magatartásáról és állásfoglalásáról Kurt-Allan Belfrage,[139] bukaresti svéd rendkívüli státuszú követségi másodtitkár számol be harmadik negyedévi jelentésében: "A kisantant hatalmai az elmúlt negyedév alatt is megegyezésre törekedtek Magyarországgal a kisebbségi kérdésekben, és ezzel kapcsolatban elálltak a békeszerződés határozataitól: Magyarország fegyverkezésének korlátozásától, ami magától értetődően hozzájárult, hogy kedvezőbb légkört teremtsenek a végső tárgyalásokra a kisebbségi kérdésekben. A csehszlovákiai krízis miatt azonban ezek a problémák új helyzetbe kerültek. Az összes frázisokban gazdag kommüniké és pohárköszöntő ellenére elsorvadó kisantant - Csehszlovákia felosztása és ennek következtében Románia megváltozott külpolitikai orientációja által -, gyakorlatilag megszűnt létezni. A krízis akut szakasza alatt szeptemberben a rendelkezésre álló elégtelen hatalmi eszközök tudatában Bukarestben olyan passzívan viselkedtek, ahogy csak tudtak, anélkül, hogy magukra vonják az antant-testvér [kisantant-testvér], vagy a nyugati hatalmak neheztelését. Amitől itt a legjobban féltek, az egy szovjetorosz beavatkozás volt, és csendesen általános mozgósítást készítettek elő erre az eshetőségre gondolva. Miután egy általános európai háború veszélye valóban elvonult, Románia mégis feladta azon tartózkodó álláspontját, hogy Jugoszláviával együtt próbálják mérsékletre inteni a magyarokat a területi igényeik hangoztatásában. Ezzel összefüggésben Románia a közös lengyel-magyar határról szóló lengyel igényeket sem akarta támogatni. Beck [lengyel külügyminiszter] október közepén Károly [román] királynál, a Galati környékén tartott nagy királyi hadgyakorlat során tett látogatásakor - úgy tűnik - a király eszerint nem akart hallgatni azokra a célzásokra, amelyeket lengyel részről kétségkívül kinyilvánítottak, miszerint Romániának is igényt kellene tartania Kárpát-Oroszország egy darabjára."[140] Mindez azt bizonyította, hogy Franciaország támogatása nélkül és Csehszlovákia meggyengülésével a kisantant papírtigrisnek mutatkozott. Mivel ezt csak a Magyarországgal szembeni érdekeik tartották össze, és nem volt képes hatékony védelmet biztosítani sem a német (és olasz), sem a szovjet nagyhatalmi terjeszkedés ellen, ezért elsorvadása természetes, sőt törvényszerű volt. Elmúlása nem adott sok okot a sajnálkozásra, mert miként Piotr Wandycz megállapítja: "a viszonyok megmerevítésével a kisantant csökkentette az egyes államok manőverezési lehetőségeit, nem segítette elő a kelet-európai népek együttműködését, a regionális integrációt, sőt nagyban hozzájárult a térség megosztottságához, amit a nagyhatalmak ki is használtak."[141] Egykori tagállamaik közül mindegyik a maga útján próbált az új helyzethez alkalmazkodni. Miután a müncheni egyezmény után Németország lett a térség vezető hatalma, ezért mind Románia, mind Jugoszlávia vele kényszerült egyezkedni. A maradék Csehszlovákiában pedig - mint láttuk - csak a németbarát Hacha-kormányt tűrte el Németország.

         Még ha a bécsi döntés egy jó irányba tett lépés is volt a revíziós politikát illetően, ezzel mégsem voltak teljesen megelégedve Magyarországon. Undén szerint: "magyar részről általánosan azt a meggyőződést táplálják, hogy még ez a határvonal sem lesz  maradandó a jövőre nézve."[142] Részben azért, mert az 1940 decemberében megtartott szlovák népszámlálás adatai szerint továbbra is 67.000 magyar és 89.000 zsidó - akiknek nagyobb része magyar anyanyelvű volt, de a népszámláláskor a zsidó vallásúak csak zsidó nemzetiségűnek vallhatták magukat, - maradt szlovák területen,[143] valamint sem Pozsony, sem Nyitra nem került vissza, részben pedig azért, mert nem érték el a legalább ugyanolyan fontos célt: Kárpátalja visszacsatolását és vele a közös határt Lengyelországgal.

         A magyar közvélemény elégedetlen hangulatát így jellemzi a svéd követ: "Várják, vagy legalábbis remélik, hogy a nyelvük, a természetük és az érdekeik szerint elég erősen különböző csehek és szlovákok közötti visszásságok egyszer arra indítják majd az utóbbiakat, hogy megpróbálják újra összekötni a sokévszázados ősi kapcsolatukat a Magyar Birodalommal, ahol a gazdasági életfeltételeiket jobban tekintetbe veszik. [A magyarok] többé-kevésbé ugyanúgy biztosak abban, hogy Kárpát-Ruténia Csehszlovákiának juttatott, északi és keleti hegyi völgyeinek - melyeknek szegény és elmaradott paraszti lakossága aligha valószínű, hogy képes lesz egy autonóm szövetségi állam független társadalmi életének a vezetésére, - minél előbb újra egyesülniük kell a Magyarországnak juttatott, termékenyebb és a belátó államvezetés alatt álló, erőteljes fejlődésre képes vidékekkel a tartomány délnyugati részében. Hasonlóan a most már szétesett kisantant háromhatalmi szövetség érveléséhez, miszerint a kisantantnak szüksége volt Kárpát-Ruténiára, mint összekötő hídra Csehszlovákia és Románia között, a magyarok most a magyar-lengyel együttműködés nevében követelik ugyanezen tartomány teljes átadását Magyarországnak a közös lengyel-magyar határ elérése céljából."[144]

         Undén jól látja a lényeget, amikor megállapítja: "Hogy vajon visszakapja-e Magyarország Kárpátalját ... az főképpen Németország álláspontjától függ."[145] Mindamellett Undén még más véleményeket is említ: "Kárpátalja (Ruszinszkó) Magyarországhoz való csatolása, mivel ez egy szegény ország, inkább kiadásokat okozna" és "a lengyel érdekeltség Kárpátalja Magyarországhoz való visszatérésében nagyobb, mint a magyar."[146] Ez utóbbi vonatkozásban hasonló az a román felfogás, amiről Ilcu román követ beszél Richert berlini svéd követnek: "egyáltalán nem valószínűtlen, hogy Lengyelország, amennyiben egy nap a kárpát-ukrajnai problémát felgöngyölítik, be fog vonulni Kárpát-Ukrajnába, ámde nem azon célból, hogy megtartsa azt, hanem hogy átadja a magyaroknak, akik túl aggodalmaskodók, hogy saját maguk merészkedjenek egy közvetlen akcióra."[147]

         Az események későbbi menete fogja majd megmutatni, hogy mennyire tisztában volt Undén a helyzettel, amikor a jövőről elmélkedett: "Mindazonáltal [most] valószínűleg az lenne a kérdés, hogy a köztársaság átformálása elég radikálisan történt-e, hogy azt még az új állapotában is a három tagállam [Csehország, Szlovenszko, Ruszinszko] közötti ellentétek és földrajzilag szerencsétlen alakzata miatt nem kell-e politikai torzszülöttnek tekinteni. Továbbá felmerül az a kérdés, hogy vajon a csehszlovák határok revíziója nem növeli-e azokat az ellentéteket, amelyek még bőven vannak délkeleten, és amelyek megoldása bizonyára rendkívüli nehézségekkel járónak tartható."[148] Undén itt a román és jugoszláv határok revíziójára céloz.

         Amikor kihirdették a bécsi döntést, a visszaadott területeken a lakosság lelkesedéssel üdvözölte az újraegyesülést. Miként Undén kifejezi: "Ahhoz bizonyára nem fér kétség, hogy az ottani lakosság lelkesedéssel üdvözölte az újraegyesítést. Erről nem csupán az ünnepségek alatt és ezek alkalmából tettek tanúságot."[149] Itt villan meg a magyar kisebbségek saját maguk sorsáról alkotott felfogása, amiről Undén csak nagyon ritkán számol be. Ez azért érdemel figyelmet, mert mind Undén, mind Malmar jelentései különben mintha azt sugallnák, hogy ezeknek a kisebbségeknek nem volt saját akaratuk, ők csak sakkfiguraként szerepeltek az államok és nemzetek között lefolyó mérkőzésen. A valóságban viszont éppen ők voltak azok, akik nyomást gyakoroltak anyaországaik kormányaira, és nem fordítva. Carr is rájuk fordítja figyelmét, amikor Cseh-Szlovákia etnikai viszonyait vizsgálva megállapítja: "Délen, a Duna vidékén közel egy millió magyar követelte a Magyarországgal való újraegyesítést."[150]

         A bécsi döntés történetét vizsgálva megállapítható, hogy Olaszország támogatásával ellentétben, Németországnak már nem állt érdekében a magyar revízió feltétlen elősegítése, anélkül, hogy ne ő szabhassa meg a feltételeket. Miután Németország már elérte a célját, és már nem volt szüksége a magyar faltörő kosra, a "vonakodó csatlós" magatartása nem volt ínyére Hitlernek.  Így a magyar kormány csak a helyzet kiélezésével, a hadsereg mozgósításával és a feszültség fenntartásával tudott olyan helyzetet teremteni, hogy Hitler végül is nem kerülhette ki a magyar kisebbség kérdésének a részleges rendezését, amely a döntőbíráskodáshoz vezetett. E döntéshez még két tényező járult hozzá: a Németországnak beígért politikai engedmények, valamint a müncheni egyezmény függelékében lefektetett jogi alap, amit nem lehetett nem figyelembe venni.

         A két másik müncheni hatalom, Franciaország és Nagy-Britannia elfogadta a bécsi döntést, illetve nem ellenezte azt. Eubank szerint: "A müncheni egyezmény dokumentumai szellemében Chamberlain csupán megelégedését fejezte ki azért, hogy a problémát békésen oldották meg, és a brit kormány részéről  nem volt szükség cselekvésre."[151] Churchillnek is van véleménye a döntésről, melynek rendelkezései értelmében "Magyarország Szlovákia rovására kapott egy koncdarabot".[152] Churchill idézi Chamberlainnek a brit parlamentben elmondott beszédét, amelyben a miniszterelnök megvédte az ún. "appeasement" [megbékítő] politikáját és hangsúlyozta a Versailles környéki békékben meghatározott határok megváltoztatásának szükségességét: "Amit most csinálunk az az, hogy tanúi vagyunk a versailles-i békében lefektetett határok újraigazításának. Nem tudom, hogy az ezen határokért felelős emberek azt gondolták-e, hogy ezek állandóan ott maradnak, ahova ezeket helyezték. Kétlem, hogy így gondolták. Ők talán azt várták, hogy a határokat időről időre újra kell majd igazítani. Azt lehetetlen elképzelni, hogy ezek a személyek olyan felsőbbrendű emberek [»supermen«] lettek volna, akik képesek voltak előrelátni a helyes határokat minden időkre. A kérdés nem az, hogy vajon ezeket időről időre újra kell-e szabályozni, hanem az, hogy ez az újrarendezés tárgyalások és tanácskozások, vagy pedig háború útján jön létre. Az újrarendezés folyamatban van, és a magyar határok esetében Németország és Olaszország döntőbíráskodását Csehszlovákia és Magyarország elfogadta a köztük lévő határok végleges meghatározására."[153]

         Macartney szerint Chamberlain nyilatkozatait a döntés meghozatala után a döntés de jure elismeréseként lehetett értelmezni, és a de facto elismerés jele volt a budapesti brit konzul illetékességének a kiterjesztése a visszacsatolt területekre. Az csak a magyar kormányra nézve volt szerencsétlen, hogy nem követelt írásos megerősítést a brit kormánytól a döntés érvényességének az elismerésére vonatkozólag. Barcza a londoni követ hiába ösztönözte, Csáky külügyminiszter nem tartotta fontosnak "hiszen Németországé lesz ez egyetlen hang Európában, amely számítani fog hosszú ideig".[154] Csak a későbbi események mutatták meg, hogy milyen nagy szükség lett volna erre. Macartney szerint a brit és francia désintéressement egy újabb szöget vert azon közép-európai politikusok politikai koporsójába, akik ezekbe az államokba vetették a bizalmukat és segítette előkészíteni az utat a tengelypolitika további megerősítésére Közép-Európában beleértve Magyarországot is.[155]

         Az 1938. év eseményeit így összegezi Undén évi jelentésében: "Amikor az ember áttekinti azt a politikát, amely a most hamarosan véget érő év alatt olyan gazdag eredményt hozott a kétes békekötés és a háború, valamint a bolsevik epizód által nyomorba döntött Magyarország számára, mindenekelőtt azt kell megállapítani, hogy ezt a Bethlen-korszaktól fogva rendkívüli folytonosság jellemezte. A vezetők egyáltalán nem voltak híján a kísértéseknek, hogy letérjenek a megkezdett útról, de ez nem történt meg. A külpolitikát irányító emberek szilárdsága és nyugodtsága nem csupán külföldön volt érzékelhető, hanem az országban uralkodó irányzatokhoz való viszonyukban is. Budapesten már jóval a Róma-Berlin tengely összekovácsolása előtt látták, és, amennyire ez lehetséges volt, előmozdították a német-olasz antant létrejöttét, amelynek gyenge pontjai felett soha, így a jelenlegi évben sem hunytak szemet. Magyarország a legutóbbi események által erősebben kötődött ehhez a tengelyhez, mint bármikor korábban, és ily módon attól függ, hogy milyen mértékletességet és megfontolást fog mutatni Németország és Olaszország a politikai céljaik tekintetében a jövőben. Az államvezetésnek azt a művészetét, amely - akárhol is próbált a túlnépesedett Németország gazdasági terjeszkedés révén elfogadhatóbb életfeltételeket teremteni magának, - különböző módon ezen törekvések ellen dolgozott, megértették Budapesten. Viszont mindig elismerték, hogy Németországnak jogos érdekei vannak a Duna-medencében és a Balkánon, amelyekre az érvényes, hogy egy olyan módon menjenek elébük, amely bizalomteljes együttműködést teremt az összes fél között.

         Hogy Csehszlovákia huzamosan erős bástyát alkothatna a német keleti politikával szemben, azt egy fantasztikus kísérletnek tekintették, amely azon az országban lévő valódi viszonyokra vonatkozó tudatlanságon és a német nép intelligenciájának, szívósságának és erejének, valamint annak a  fajrokonság törvényeiben rejlő titokzatos erőnek a lebecsülésén alapult, amely most kifejezést kapott Ausztriának és Szudéta-Németországnak a nagy anyaországba való beolvadása révén."[156]

         A semleges és a jóhiszeműséget feltételező Undén - nem látva a nekiveselkedett háborús készülődést - naivan végül a következő tanulságokat vonja le az év történéseiből: "Az északi országok számára az 1938-as eseményeket véleményem szerint nem csupán a világban meglévő igazságérzet kifejeződésének kell tekinteni, hanem az önző elégedettség érzésével is. Ha az a politika jutott volna túlsúlyra, amely ugyan akarta, de nem tudta megakadályozni, hogy a német politikát dél és délkelet felé állítsák be, akkor talán a gazdasági politikájában mindenféle korlátozások által visszaszorított és levegőért kapkodó Németország egy jóval kellemetlenebb szomszéddá vált volna, mint amit most várhatunk. A békés fejlődés, amiben mi éppúgy reménykedünk, mint Magyarország, mindazonáltal nem csupán Németország és Olaszország  céljainak a mértékletességétől függ, hanem legalább ugyanolyan mértékben függ a világban végre elért azon belátástól, hogy a békét nem regionális biztonsági szerződések, szankciók és fegyverkezési verseny által, hanem a különböző államok életfeltételeinek a tisztelete és a minden területen való együttműködés révén kell megőrizni."[157]