A trianoni békeszerződés és előzményei

         Az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháborúban Németország oldalán vett részt Bulgáriával és Törökországgal együtt. 1917-ben az Amerikai Egyesült Államoknak az antanthatalmak oldalán való hadbalépésével nyilvánvalóvá vált, hogy a központi hatalmak nem nyerhetik meg a háborút. Wilson 1918 január 6-án proklamálta híres 14-pontját, melyben a tizedik a Habsburg Monarchia népeit érintette: "Ausztria-Magyarország népeinek, akiknek a helyét a nemzetek között szavatolva és biztosítva óhajtjuk látni, az első alkalommal meg kell adni az önálló fejlődés lehetőségét."[1] Ez a kétértelmű fogalmazás sok vitára adott később okot, mert egyrészt azt jelenthette, hogy a Monarchia különböző nemzetiségei valamilyen módon megkapnák a belügyeikben való önrendelkezési jogot, vagy pedig úgy is értelmezhették, hogy Wilson elismerte a nemzetiségek elszakadási törekvéseit és államalapítási jogát. Még arról is vita folyt, hogy vajon ez a ködös megfogalmazás szándékosan került-e a szövegbe, vagy csak a kibocsátásakor uralkodó kialakulatlan, határozatlan amerikai álláspontot tükrözte.

         Amikor a Monarchia külügyminisztere Burián István 1918. október 4-én - a nyugati fronton indított őszi német offenzíva fiaskója után - jegyzékben közölte Wilsonnal, hogy a Monarchia elfogadja az azonnali fegyverszünetet és a wilsoni pontok platformján hajlandó a béketárgyalásokra, ez későnek bizonyult, mert az események már más fordulatot vettek. Október 18-án Wilson visszavonta az október 5-i állásfoglalását, amelyben elismerte a Monarchia területi integritását, és már azt deklarálta, hogy a 14 pont nem tekinthető érvényesnek az Osztrák-Magyar Monarchiára nézve, valamint elismerte a cseh és szlovák, valamint a délszláv népek jogát az önálló államalkotásra. Ekkor még nem említette az erdélyi románság jogát a Romániához való csatlakozásra, mert ekkor még bizonytalan volt, hogy az antanthatalmak elismerik-e Romániát, mint szövetséges hatalmat, vagy pedig büntetni fogják az 1918. május 7-én a központi hatalmakkal kötött különbékéjéért, és ezáltal érvényét veszítené az antanttal 1916. augusztus 17-én kötött titkos megállapodása, melynek értelmében Románia megkapná Erdélyt, a Bánátot és az egészen a Tiszáig terjedő magyar területet a központi hatalmak ellen való hadbalépése jutalmául.[2] (1916. augusztus 27-én Románia meg is támadta a Monarchiát, de rövid időn belül teljes katonai vereséget szenvedett.[3])

         A Habsburg Monarchiával jó viszonyban álló, a háborút elkerülő semleges Svéd Királyságnak természetesen érdekében állt, hogy tájékozódjon az összeomlás idején kialakuló helyzetről és a várható eseményekről. Ezért diplomatái különösen aktív tevékenységet fejtettek ki, hogy minél hitelesebben tájékoztassák a stockholmi kormányt és külügyminisztériumot.

         A Habsburg Monarchiában természetesen Ferenc József császár székhelye, azaz Bécs volt a főváros, és itt működött a közös kormány is, amely tevékenysége a közös kül- és hadügyeket, valamint az ezek költségeinek fedezésére felállított pénzügyeket foglalta magába. A külföldi államok képviseletei természetszerűleg Bécsben voltak, azonban jól érzékeltette Magyarországnak a Monarchián belüli majdnem egyenlő szerepét az a tény is, hogy miközben Bécsben volt a svéd követség, addig Svédország Budapesten is képviseltette magát, azaz itt működött a svéd konzulátus.

         A budapesti svéd generálkonzul Axel Fleischl,[4] Svédország bécsi követe Oscar Ewerlöf [5] leírása alapján "a magyarországi viszonyok jó ismerője és éber megfigyelő, [akinek a] jelentései minden bizalmat megérdemelnek; megegyeznek azzal a helyzetről alkotott képpel, amit innen [Bécsből] tud az ember magának megszerezni."[6] Beszámolói tartalma képezik a bizonyítékot arra, hogy ez a jellemzés helyes volt.

         Fleischl nagyon tisztán látta, hogy a háború befejezése után az lesz az egyik nagy kérdés, hogy Magyarország meg tudja-e oldani a nemzetiségi problémákat, és ezáltal sikerül-e megőriznie területi integritását. Részletes jelentéseket tesz az ezzel kapcsolatos eseményekről, többek között jelenti I. Károly császár proklamációját Ausztria federációs átalakításáról (október 16.), gróf Andrássy Gyula, a Monarchia külügyminiszterének Wilsonhoz intézett kérését a különbékéért (október 27.), melyben elismerte a csehek-szlovákok és a délszlávok jogát a függetlenségre, és beszámol a magyar kezdeményezésekről a nemzetiségekkel való megegyezésről az autonómiák, az önrendelkezési jog a helyi közigazgatásban, valamint az iskola és egyházi területen, és a kibővített választójog kérdéseiben.[7]

         Fleischl részletesen leírja a nemzetiségi kérdés problematikáját és fejlődését Magyarországon, aminek a megoldását az ország érdekében a legfontosabb feladatnak tartotta. Beszámol arról, hogy a nemzetiségekkel folytatott tárgyalásoknak csak egy célja lehet: "nagy autonómia jogot kell biztosítani a románoknak, szerbeknek, szlovákoknak, ruténoknak és a délmagyarországi németeknek, mert ezt fogja követelni Wilson."[8] Fleischl figyelmét nem kerülik el a kiegyezés útjában álló akadályok sem: "A valóságban azonban ezek a kérdések nem szabályozhatók egykönnyen, mivel az állam különböző vidékei [etnikailag] legtöbbnyire erősen megosztottak, így technikailag az egyenesen megvalósíthatatlan volna, hogy nekik [a nemzetiségeknek] területi engedményeket tegyenek."[9] A területi autonómiával szemben a magyar vezetők a kulturális autonómia kiszélesítését szorgalmazták: "Nekik [a nemzetiségeknek] szívesen megadnák az autonómiát a helyi önkormányzatok, az iskola- és egyházügyek területén, miként engedményeket a választókörzetek területén."[10] Fleischl azonban tisztán látja, hogy a kiegyezésre irányuló különböző magyar próbálkozások a nemzetiségek vezetőivel "rendkívül nehezek, mert a nemzetiségek vezetői prágai agitáció alatt állnak és túl merész követeléseket állítanak."[11] Ez egy rendkívül fontos megfigyelés, mert tanúbizonyságát adja annak, hogy a nemzetiségi kérdést külföldről szították - a cseh emigránsok Párizsban, Londonban és az Egyesült Államokban, a szlovák és a ruszin kivándorlók ez utóbbiban. A királyi Románia és Szerbia pedig már régóta irredenta politikát folytatott, arra buzdítva a magyarországi románokat és szerbeket, hogy fokozzák elszakadási törekvéseiket. Szerbia a pánszlávizmus legfőbb képviselőjére, az orosz cárra támaszkodva egy egyesült nagy délszláv birodalomról álmodott - s ez volt az egyik fő oka a háború kitörésének -, ami a gyakorlatban Nagy-Szerbiát jelentette. Eközben a Magyarországon élő nemzetiségek - eltekintve a horvátok elszakadási törekvéseitől, akik bár teljes önigazgatással és autonómiával rendelkeztek, de mégis a Szent Korona országaihoz tartoztak - "elég nyugodtan viselkednek".[12] Ezt aláhúzandó Fleischl azt is kihangsúlyozza, hogy részükről "eddig még sehol sem került sor nagy politikai nyilatkozatokra és nyilvános gyűlésekre."[13]

         Jelentésének bevezető szavai: "Annyi elég tárgyilagosan megállapítható..."[14] hűen tanúsítják, hogy Fleischl természetesen tudatában volt annak, hogy egy nagyon kényes és fontos kérdésről tesz jelentést, s ezért külön jelzi, milyen rendkívül gondosan kezeli az adatokat. Annak ismeretében, hogy az antant körökben a szlovák nép egységes akaratáról nyilatkoztak a Masaryk-féle "pittsburghi megállapodás"[15] szellemében - hogy az amerikai szlovák kivándorlók, a "diaszpórában élő szlovákság képviselőivel" való megegyezés hogyan állítható be a Felvidéken élő szlovák nép akaratának, az bizony elég nehezen támasztható alá -, Fleischl ezt cáfolva megállapítja: "két-három agitátortól eltekintve, akiket nem lehet a szlovákság képviselőinek nevezni, egyetlen mérvadó szlovák sem ismerte el a szlovák kérdés összekapcsolását a csehekével."[16] A szlovákság követeléseit így összegzi: "A szlovákok ugyan széles alapokon nyugvó jogokat és autonómiát követelnek, de sehol nem hallatszottak [olyan] komoly hangok, amelyek arra jutottak, hogy a szlovákok egyetértettek volna abban, hogy együttműködjenek a csehekkel; ezzel ellentétben: a magyarországi szlovákok, akiknek a népessége 1,500.132 fő, a továbbiakban is a Magyar Államhoz akartak tartozni, de ugyanazokat a jogokat követelték a közigazgatásban, a politikai képviseletben, az egyházban és az anyanyelvük bíróságokon való használatában, mint ami a magyaroké  volt."[17]

         A további események igazolták Fleischl megfigyeléseit. Bár a szlovákok egy részét - főleg a lutheránusokat - képviselő Szlovák Nemzeti Tanács 1918. október 30-án a csehek által már elfoglalt Túrócszentmártonban kimondta a szlovákok unióját a csehekkel,[18] egy másik, az újonnan alakult Keleti Szlovák Tanács, "Vichodnoslovenská Rada", az elszakadás és a csehekkel való unió ellen foglalt állást 1918. november 13-án Eperjesen.[19] Szarka László[20] történész kutatásai szerint ezt természetesen örömmel üdvözölte Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter, hiszen a kormány legfőbb feladata éppen a nemzetiségekkel való megegyezés megvalósítása volt: "Keleti tótság szervezkedését és eperjesi Vichodnoslovensko Rada megalakulását örömmel vettem tudomásul. Magyar népkormány legfőbb vágya, hogy hazánk összes népei jövőben testvéri egyetértésben éljenek, nyelvüket teljes szabadsággal használják, vallásukban ne háboríttassanak és önkormányzatukat kiépítsék..."[21] A kormánynak a Keleti Szlovák Tanácshoz fűzött elképzelései azonban nem váltak valóra, mert az hiába kiáltotta ki 1918. december 11-én Kassán a "Tót Népköztársaságot" a magyar állam keretén belül,[22] ez a magyarbarát csoport nem volt képes maga mögé állítani a szlovák tömegeket és ezek vezetőit az egyre növekvő és fokozódó csehszlovák agitáció ellenében. Erről tanúskodott Barna Andor jelentése is a Keleti Tót Köztársaság kikiáltására összehívott homonnai népgyűlés meghiúsulásáról.[23] A magyar kormány a maga részéről viszont nem tudott támogatást adni ennek a magyarbarát szlovák csoportnak a csehszlovák propaganda ellensúlyozására. Miként Jászi kifejtette: "A tót kérdés... ma már nem tekinthető szorosan vett magyar problémának, mert az már nemzetközi problémává vált. A magyar kormánynak nincs módjában ebben a kérdésben egyoldalúan határozni, mivel egy ilyen határozat beláthatatlan nemzetközi és fegyveres komplikációknak csíráját rejtené magában."[24] Ez nyílt beismerése volt a Károlyi-kormány szorongatott helyzetének, amit kihasznált az egyre falánkabb cseh imperializmus. A magyar kormány támogatása nélkül viszont a Keleti Szlovák Tanács kísérlete bukásra volt ítélve.

         Bár az összeomlás előtti kaotikus politikai helyzet különösen kedvezett volna a nemzetiségek radikális fellépésére, ez mégsem következett be. Fleischl külön kihangsúlyozza: "Meglepően nyugodtan viselkednek a románok és a szerbek."[25] Szemben az utólag elterjedt hamis beállítással, a svéd konzul a tényekre támaszkodva jelent: "Azok a parlamenti képviselők, akik mint a román választókörzetek képviselői eddig évekig támadták a magyar kormányrendszert, hangosan kijelentik, [hogy] a románok igenis követelik az állampolgársági jogaik messzemenő kiszélesítését; de ennek ellenére nem akarnak Magyarországtól elszakadni."[26] Fleischl adata ismét pontos, és igazolást nyer azzal a ténnyel, hogy az erdélyi románok gyulafehérvári találkozójára - ahol kimondták Erdély egyesülését Romániával, és ahol Erdély lakosságának csak az 53,4 százalékát képviselték - csak 1918. december 1-én került sor, miután november 13-án a Károlyi-kormány aláírta Belgrádban a fegyverszüneti egyezményt, mely megszabta a demarkációs vonalakat is, miután Magyarország önként leszerelte a hadseregét (Binder Béla hadügyminiszter "nem akarok többé katonát látni" rendelete november 3-án) és miután a királyi Románia hadserege elkezdte az előrenyomulását a demarkációs vonalak irányába. Ezt alátámasztják Ormos Mária kutatásai is: "a román kormány által igényelt erdélyi területeken egyelőre nem lehetett arra számítani, hogy a román lakosság határozatot hoz az egyesülésről. Az Erdélyben megalakult Román Nemzeti Tanács küldöttei ugyanis november vége felé felkeresték a még Iasiban tevékenykedő kormányt, és tudtára adták, hogy az erdélyi román lakosság majd csak akkor tudja proklamálni csatlakozási szándékát, ha kellő katonai védelemben részesülhet a magyarokkal szemben."[27] 

         A továbbiakban Fleischl kétkedését fejezi ki a szerbek nyugalmával kapcsolatban, amikor rámutat: "Ami azokat a szerbeket illeti, akik Dél-Magyarországon és a Bácskában szétszórtan élnek, ezek tartózkodnak mindenféle politikai  véleménynyilvánítástól; ez egy olyan körülmény, amit csak gyanakvással lehet szemlélni, mert egy szép napon, amikor a helyzet számukra kedvező lesz, kétségtelenül lobogó zászlókkal fognak csatlakozni Magyarország ellenségeinek a táborához."[28] Fleischl ezen szavai is beigazolódtak, amikor Szerbia a francia antantcsapatok árnyékában november 5-én megkezdte Dél-Magyarország katonai megszállását, és amikor egy szerb népgyűlés november 25-én deklarálta a Vajdaság csatlakozását Szerbiához, amely nem várva a békekonferencia határozatára 1918. december 1-jén egész egyszerűen annektálta Dél-Magyarországot. Ily módon 382 ezer szerb határozott 1,132.850 más nemzetiségű sorsáról, természetesen "szoros összhangban" a wilsoni elvekkel a népek önrendelkezési jogáról. Többek között ilyen eljárásoknak köszönhetően alkotta meg Undén a kifejezést az ún. mulatókastélybeli békéről, amit a magyarok mély megaláztatásnak éreztek.

         Látható tehát, hogy nem férhet kétség ahhoz, miszerint Fleischl jól informált volt, hogy tudta a mesterségét, hogy adatai korrektak voltak. Mit is nyerhetett volna azzal, ha eltorzítja a valóságot? Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy az ún. "igazság" valahogy másképp nézett ki, mint ahogyan azt az "antant-történészek" előadni igyekeztek. Ezeknek az utóbbiaknak viszont igenis megvolt a valós érdekük az események szépítésében, hiszen ez egybevágott saját országaik érdekével, hogy megindokolják kormányaik cselekedeteit, még ha sokszor félrevezetéssel is vagy a számukra kényes tények elhallgatásával, illetve a tények nyílt meghamisításával történt is ez.

         Velük szemben ezért megállapítható, hogy nem Magyarország nemzetiségei "szakadtak el" Magyarországtól, hanem azáltal, hogy a fegyverszüneti egyezményben megszabott demarkációs vonalakat újra meg újra áthágták - mivel a vonalakat többször módosították és mindig Magyarország hátrányára - egy nem-deklarált hódító háború folyt Magyarország ellen, amelynek az volt a célja, hogy minél nagyobb területet hasítsanak ki maguknak a románok, a csehek és a szerbek. Ez a háború néha igazi fegyveres formát öltött, mint például a Tanácsköztársaság idején, amikor annak leple alatt, hogy "Európát meg kell védeni a kommunizmustól", a románok 1919. augusztus 1-jén még Budapestre is bevonultak és - Undén szavaival - "a legerőszakosabb és legbrutálisabb módon kifosztották az országot".[29]  Gróf Bethlen István ezt így fejezte ki nevezetes angliai előadó körútján: "Csak két nép, a horvát és a román, fejezte ki spontán szándékát ebben az irányban [hogy önként elszakadjon Magyarországtól]. Ebből a kettőből azonban, a horvát most már bármit megtenne, hogy szabad legyen és megszabaduljon szerb gazdáitól. A szlovákok, a ruténok és Dél-Magyarország Szerbiának ítélt lakosai soha nem jelentették ki magukat Magyarország ellen; az ő átkerülésük egyszerűen egy olyan katonai megszállás eredménye, amit egy későbbi időpontban szentesített a trianoni békeszerződés."[30] S pontosan ez a körülmény - hogy a nemzetiségek jó része vagy többsége nem volt magyarellenes beállítottságú - volt az oka annak, hogy a kisantant államok, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia következetesen elutasítottak minden olyan magyar indítványt, amely népszavazást követelt a vitatott területeken. Ők nagyon is jól tudták, hogy ezek eredménye nem lett volna kedvező számukra és nem igazolta volna követeléseik jogosságát. Ezenkívül fekete-fehéren napfényre került volna, hogy a békedelegációik által bemutatott népességi adatok közönséges hamisítványok voltak. Benes esetében, Folke Malmar[31] prágai svéd követ későbbi megállapítása szerint: "Az igényelt területeken levő népességi viszonyokról szóló memorandumok, amiket ő [Benes] Párizsban a Békekonferencia elé terjesztett, nem lehettek mások, mint tudatos hamisítványok."[32]

         Amikor a Monarchia november 3-án aláírta Padovában a fegyverszüneti egyezményt, Magyarország egy nagyon bizonytalan jövő előtt állt. Tisza István volt miniszterelnök október 17-i parlamenti beszéde után, amelyben elismerte, hogy a Monarchia elvesztette a háborút,[33] az ország az anarchia szélére sodródott. Erről az állapotról részletesen beszámol Fleischl is. Jelentést tesz arról, hogy október 23-án lemondott a Wekerle-kormány és központi vezetés híján egyre inkább a Károlyi Mihály vezette, október 25-én megalakult Magyar Nemzeti Tanács nyert teret, melynek legfőbb programja a háború befejezésére és a béketárgyalások megkezdésére irányult.[34] Fleischl aláhúzza azt az alábbi lényeges megfigyelést is, miszerint: "A Nemzeti Tanácshoz ...1500 katonatiszt is tartozik, akik egy Katona Tanácsot alakítottak; ezek azonban nem hivatásos tisztek, hanem majdnem kivétel nélkül [olyan] tartalékos tisztek, akik pillanatnyilag mint tanulmányi- vagy betegszabadságon lévő egyetemi hallgatók tartózkodnak Budapesten."[35] Ez az utóbbi körülmény adott alapot az ellenforradalmi rendszer azon vádjára, hogy a háborús vereséget a hátország belső árulása idézte elő, és hogy a háborút megelégelő tömegeket olyan szimulánsok és paraziták heccelték fel a törvényes rend ellen, akik ilyen-olyan okokra hivatkozva kivonták magukat a haza védelméből.

         Miután IV. Károly királynak az új kormány kinevezésére vonatkozó tárgyalásai elhúzódtak, a feszültség egyre nőtt Budapesten. A király Károlyi Mihályt túl radikálisnak találta, ezért kompromisszumos megoldásként Andrássy Gyula sógorát, Hadik János grófot nevezte ki miniszterelnökké.[36] Az ő kormányának a megalakítására azonban már nem kerül sor, mert a október 30-án Budapesten a radikális tömegek kezükbe vették az események irányítását. Kitört az ún. őszirózsás forradalom. Az október 30-ról 31-re virradó éjjel a felfegyverzett munkás- és katonatömegek elfoglalták a főváros stratégiai pontjait, és ezáltal még aznap kikényszerítették Károlyi Mihály miniszterelnökké való kinevezését. 

         A Károlyi-kormány november 1-jén elrendelte a magyar csapatok fegyverletételét, majd november 3-án a demobilizációt, ami azt eredményezte, hogy Magyarország majdnem teljesen védtelenül állt a román, cseh és szerb területfoglaló és megszálló csapatok előtt. Ezek a november 13-i belgrádi fegyverszüneti egyezményben megállapított demarkációs vonalak semmibevételével elfoglalták nagyjából azokat a magyar területeket, melyekre korábban igényt tartottak, ezáltal kész tények elé állítva a Versailles-ben tartott békekonferenciát. Ez a francia tábornokok által vezetett antant bizottság tudtával, sőt néhány tábornok közreműködésével (például Berthelot, Patey), valamint a francia kormány utólagos jóváhagyásával történt/történhetett meg.[37] A belgrádi fegyverszüneti konvenció törvényességének a betartására törekvő Fernand Vix alezredes - akit Patey tábornok azzal vádolt, hogy az ellenség szolgálatában állt - és a balkáni antant haderő főparancsnoka Franchet d'Esperey tábornok, valamint de Lobit és Henrys tábornokok ismételt figyelmeztetései ellenére Párizsban Clemenceau jóváhagyta a román területfoglalásokat.[38] A tábornokok hangsúlyozták: "mivel jól kivehető, tervszerű hadműveletről van szó, bármit ígérnek is a románok a front itt vagy ott történő megállításáról, tovább fognak nyomulni, amíg csak el nem érik az 1916-os vonalat."[39] Ezért következhetett be: "Sajnálatos, hogy a francia autoritások, akik feladatul kapták, hogy a román hatóságokat irányítsák, ily rosszul használták fel a rendelkezésükre álló hathatós fegyvert, és hogy akciójuk nem eredményezett mást, mint rendetlenséget." Ez csakis a következőképpen végződhetett: "A konvenció - mint Vix írta - papírronggyá vált, élve eltemetése befejeződött. A frontok megálltak, megmerevedtek, több-kevesebb pontossággal előre jelezve a leendő határokat. Végbement az a folyamat, amelyet francia megszállás hiányában a francia kormány csehszlovák vonatkozásban elősegített, a román határon pedig eltűrt addig a pontig, amíg nem veszélyeztette saját politikai rendezési tervét."[40]

         Említést érdemel még a csehszlovák megbízott, Milán Hodza[41] budapesti missziója. Miután a belgrádi konvenció nem érintette az ország északi határait, és a Felvidéken francia megszállásra sem kerülhetett sor, az egyszer már kivont magyar csapatok újra bevonultak oda. Ekkor a csehszlovák kormány "kétségbeesett akcióba kezdett... a magyarok kiparancsolása és egy demarkációs vonal kijelölése érdekében."[42] Eközben a cseh csapatok folyamatosan visszaszivárogtak az általuk őket megillető szlovák területekre. A budapesti antant-misszió vezetője, Vix alezredes véleménye erről az alábbi: "Magyarország északi határát tehát... az én véleményem szerint a csehszlovákoknak nem szabad átlépniük, s ez utóbbiak minden erre a területre irányuló követelését majd csak a békekongresszuson lehet megvitatni." Párizs azonban megalapozottnak tartotta a csehek területfoglalását, és felszólította a magyar kormányt Szlovákia kiürítésére, amely jegyzékben tiltakozott ez ellen. Vix szerint teljesen jogosan: "Kétségen kívül áll, hogy a szlovák terület csehszlovák megszállása - ennek határait egyébként még csak meg sem állapították - a november 13-i fegyverszünet formális megsértése." Ennek értelmében szögezi le álláspontját a kialakult helyzetről: "Nemcsak összes kelet-európai kis szövetségesünk (a szerbek, a románok, a csehszlovákok) hajlamosak arra, hogy visszaéljenek a nagy kedvezményekkel, amelyeket kaptak, de maga az antant is kevéssé mutatkozik késznek arra, hogy tiszteletben tartsa az egyezményeket, amelyeket aláírt."[43]

         Eközben az északi határvonal kijelölésének a hiánya a Felvidéken lévő magyar és cseh csapatok szétválasztását tette szükségessé és erre utasította Henrys tábornok Vix alezredest is: "személyes és semleges intervenciójával érjen el megegyezést a magyar és a csehszlovák kormány között úgy, hogy ez a megegyezés - a konfliktus elkerülése érdekében - a csapatoknak egymástól eléggé távol levő vonalakra való visszavonására irányuljon".[44] Így Vix szorgalmazására jött létre december 6-án a Bartha-Hodza-egyezmény a demarkációs vonalról, amely többé-kevésbé megfelelt a szlovák-magyar néprajzi határnak. Ezt azonban a mohó prágai vezetés nem tartotta elfogadhatónak, és ezért Benest a francia kormánynál való közbelépésre utasította. Ennek eredményeként jelölte ki a francia külügyminisztérium Szlovákia déli határait december 19-re, amely a először Duna, majd az Ipoly folyó vonalát követte Rimaszombatig, azután egyenesen haladt tovább az Ung folyóig, majd annak mentén a régi határig. A Quai D'Orsay tehát egy kompromisszumos középvonalat húzott meg a Bartha-Hodza-egyezmény és a Benes által követelt vonal között, és ezt elfogadtatta a csehszlovák delegációval is.[45] Ennek alapján tudta, illetve merészelte Prága érvénytelennek nyilvánítani már december 23-án a demarkációs vonalról szóló megállapodást, amely - mint később látni fogjuk - kísértetiesen hasonlított az első bécsi döntésben kijelölt új magyar-csehszlovák határvonalra. Ugyanakkor Vix is ezen a napon közölte az új francia álláspontot a magyar kormánnyal, amely, nem tehetve mást, megkezdte a magyar csapatok visszavonását. A csehszlovák kormány politikájáról és területéhségéről szólva az antantmisszió vezetője, a francia Vix megállapítja: "legkevesebb amit állíthatok: imperializmusuk minden nappal hevesebbnek látszik."[46] 

         A békekonferencián már nem volt szó igazságos megoldásokról, hanem a győztesek diktálták a feltételeket a legyőzötteknek, akiket meg sem hívtak a konferencia munkájában való részvételre. E. H. Carr szavaival: "Ez [a versailles-i békeszerződés] elsősorban, a német propaganda által ismertté vált kifejezéssel élve, egy »diktált béke« volt. Ezt a győztesek kényszerítették rá a legyőzöttekre, és nem egy egymás közötti adok-kapok tárgyalások során jött létre. Majdnem minden békeszerződés, mely lezár egy háborút, bizonyos értelemben egy »diktált béke«; mert egy legyőzött hatalom ritkán fogadja el készségesen veresége következményeit. Azonban a versailles-i békeszerződésben a rákényszerítés elemei jobban nyilvánvalóbbak voltak, mint bármely más ezt megelőző békeszerződésben a modern időkben."[47]

         A berlini svéd követ, Hans von Essen[48] így kommentálta a Németországnak diktált feltételeket 1919 májusában: "Az nagyon furcsa, hogy itt még mindig bíznak abban, hogy végül is mégis a wilsoni 14 pont lesz a békefeltételek meghatározója; az igazi német naivitás miatt ebből már-már dogma lett."[49] Ugyanígy fejezte ki magát Svédország párizsi követe, Albert Ehrenswärd[50] is már 1918-ban: "Németország szerepe hozzávetőleg arra lesz korlátozva, hogy elfogadja azt, amiben a többiek megegyeztek."[51] Ugyanez a sors várt Ausztriára is; a bécsi svéd követ, Oscar Ewerlöf szavaival: "Olyan feltételekkel kezdenek számolni itt is, amelyek keménységben nem sokkal fognak elmaradni a Németországgal szemben támasztottaknak. Az összes területi vitás kérdést feltehetőleg Ausztria kárára fogják eldönteni."[52]

         Mindez természetesen érvényes volt Magyarországra is, amely "egy teljes órányi" időt kapott arra, hogy kifejtse nézetét akkor, amikor már mindent eldöntöttek nélküle. Magyarországnak a népszavazást követelő javaslatát (1920. január 16.) egy közös cseh, román és jugoszláv memorandum (1920. február 6.) alapján (vagy miatt) elutasították. Magyarország küldöttsége gróf Apponyi Albert és gróf Teleki Pál vezetésével 1920. február 12-én elutasította a békefeltételeket és ismét követelte a népszavazást a vitás területeken. Az antanthatalmak, illetve a békekonferencia válaszát a végleges békefeltételekkel 1920. május 6-án adták át. A magyar ellenvetéseket elutasították, de Millerand kísérőlevelének tartalma nem zárta ki az esetleges jövőbeli határkiigazításokat, amelyek viszont hiú reménynek bizonyultak. A magyar kormány így nem tehetett mást, mint hogy 1920. június 4-én a Versailles melletti Trianon palotában aláírja a békeszerződést. Ezzel három és fél millió magyar sorsa pecsételődött meg, akik kisebbségbe kerültek az utódállamokban a népek önrendelkezési jogáról szóló minden szép frázis ellenére. Ez a jog csak a győzteseket illette meg. A magyar állam Horvátország nélkül számított 283.000 km˛ nagyságú területe alig egyharmadára, 93.000 km˛-re, 18,2 millió lakossága pedig 7,6 millióra csökkent.[53] Bekövetkezett az a rendkívüli eset, miszerint Magyarország saját magával lett határos, ugyanis új határai túloldalán mindenütt magyarok éltek egységes tömbökben. Az ország ily nagy mértékű megcsonkítása azt eredményezte, hogy szétesett a Kárpát-medence különböző régióinak eddig jól működő, egymást kiegészítő gazdasági struktúrája is. Miután az utódállamokhoz került Magyarország természeti kincseinek - így az érclelőhelyek és az erdők - legnagyobb része, az ország középső részén telepített feldolgozó- és gépipar sok ágazata elvesztette nyersanyagbázisát. Ezt tovább súlyosbította az a körülmény is, hogy az új határok elvágták az eddig természetesnek számító piaci lehetőségeket is az utódállamok Magyarországgal szemben folytatott ellenséges gazdaság-politikája következtében. Így a békeszerződés nem csak az ország politikai feldarabolását jelentette, hanem gazdaságilag is katasztrofális helyzetbe hozta Csonka-Magyarország lakosságát. A magyar Nemzetgyűlés június 4-ét nemzeti gyásznappá nyilvánította, amikor hozzájárult az aláíráshoz, de a ratifikáció továbbra is nyílt kérdés maradt.

         Fleischl nagyon is tisztán látta, hogy mit jelentettek Magyarország számára ezek a békefeltételek. Pontosan megértette, hogy "Magyarország egész lakossága lehetetlennek tartotta az élet továbbvitelét a megcsonkított határok között, és abban bizakodott, hogy az elszakított területeken a szlovákok, a németek és a magyarok rövid idő alatt közösen fogják lerázni magukról az alaposan meggyűlölt új uraik, a csehek, a románok és a szerbek igáját, és a nagy múltú Szent István Korona országrészei ismét egyesülnek."[54]

         Fleischl arra is rámutat, hogy Magyarország nagyon szorult helyzetben van a kifejezetten ellene irányuló cseh, román és jugoszláv szövetség ("das ausdrücklich gegen Ungarn gerichtete Bündnis Tscheckens, Rumänens und Jugoslaviens") miatt, akik később az ún. kisantantot alkották. Továbbá megérti a magyar kormány helyzetét is, amikor az kénytelen aláírni a békeszerződést, hiszen egyrészt körül van véve "a csehek vezette ellenséges államokkal, melyek földéhségüket magyar területekkel akarják csillapítani, és az aláírás megtagadásának esetére a csehek kezdeményezésére már titkos szerződést kötöttek egymással, hogy bevonulnak a még meg nem szállt magyar területekre",[55] másrészt ki voltak téve az alulról jövő népi, nemzeti nyomásnak. Prágában az inváziós tervek szülőatyja Benes volt, aki csak a megfelelő "ürügyet kereste, hogy a románokkal és a jugoszlávokkal közösen »rendet« csináljon"[56] Magyarországon, és hogy megvalósítsa hőn áhított tervét a cseh-szlovák-délszláv folyosót Nyugat-Magyarországon át, amit nem tudott elérni a békeszerződésben. "Az állandóan Prágában tartózkodó gróf Károlyi Mihályt" kezesként és eszközként akarta felhasználni a békeszerződés aláírására és az abban lefektetett feltételek betartására.[57]

         Eric Gyllenstierna,[58] a párizsi svéd követség első titkára, bár elég kevés megjegyzést fűz a francia parlament külügyi bizottságának a trianoni békeszerződést "meglehetősen beható kritikával" illető szakvéleményéhez, jelentése mégis elárulja, hogy megértette a magyar kérdéssel kapcsolatos problémakört. Csak a szerinte lényeges részeket kiválasztva tájékoztatja Stockholmot. Egyetért a bizottság elnökével - Daniélou -, hogy a wilsoni elveket a nemzetiségek önrendelkezési jogáról nehéz volt alkalmazni a trianoni békeszerződésben, de megkérdezi: "valóban csak a jövő adhat-e választ arra, hogy a nemzetiségi elveket ilyen önkényesen kell-e alkalmazni, miként ez most a győztesek részéről történt?"[59]

         Gyllenstierna kiemeli, hogy a szakvélemény kritikával illeti a "békeszerződés határozatainak a keménységét", ami azon alapult, hogy Ausztria-Magyarországot ítélték bűnösnek, mivel az "egyedül vagy másokkal közösen"[60] előidézte a világháború kitörését. Erre az utóbbi kitételre azonban nem reagál Gyllenstierna, ami felfedi, hogy nem látott egész világosan az események lényegébe. Ugyanis éppen ez a pont volt az, amely a békeszerződés egyik legsúlyosabb hibája volt a történtek megítélésében. Hiszen pontosan gróf Tisza István volt az egyetlen, aki 1914. július 7-én a Habsburg Monarchia közös minisztertanácsi ülésén figyelmeztetett a pánszlávizmus és a cári imperialista Oroszország csapdájára,  és aki "erélyes, de Szerbia számára nem elfogadhatatlan feltételeket követelt".[61] Különvéleményével azonban magára maradt, mert a többiek, a négy osztrák (Stürgkh osztrák miniszterelnök, gróf Berchtold közös külügyminiszter, Conrad vezérkari főnök és Kailer ellentengernagy) és a két szláv (Bilinski közös pénzügyminiszter és Krobatin közös hadügyminiszter) résztvevő egységesen a háború azonnali megindítását eredményező ultimátum mellett foglalt állást.[62] Mindazonáltal Tiszának a szerinte nem megfelelő időpontban bekövetkező háborút ellenző álláspontja miatt a döntést el kellett napolni, mert ehhez egyhangú határozatra lett volna szükség. Az ezt követő napokban azonban Tisza feladta sziklaszilárdnak látszó felfogását. Ebben több tényező játszott szerepet. Egyrészt Ferenc József "kívánsága": "[Őfelsége] Nagy súlyt helyez arra, hogy minél előbb elsimuljon a különbség a Te felfogásod és a többi tényezőké közt, melyet Őfelsége nem tart lényegesnek."[63], másrészt II. Vilmos és a német vezérkar határozott véleménye a háború mellett. Erről maga Tisza így nyilatkozott július 14-én Tschirsky német követnek: "Nehezen határoztam el magam a háborúra, de most szilárdan meg vagyok győződve szükségességéről és a Monarchia nagyságát minden erőmmel védelmezni fogom. Egyesülten fogunk most nyugodtan és szilárdan a jövő elé nézni."[64] Ezután a közös minisztertanács július 19-i ülésén Tisza hozzájárult a Szerbiának szóló ultimátum elküldéséhez, de csak azzal a fenntartással, hogy egyhangúan deklarálják: a Monarchiának nem célja Szerbia annexiója, vagy egyéb területi nyereség. Ezt a következőképpen fogalmazták meg: "a Monarchia a Szerbiával való háború által - kisebb határkiigazításoktól eltekintve - terület hódítására nem törekszik."[65] Ugyanis Tisza nézete szerint: "a legerősebb fegyver van a kezünkben külpolitikai helyzetünk biztosítására, ha a hatalmaknak kijelentjük, hogy területi hódításra nem tartunk igényt."[66]

         Hogy mégis hogyan válhatott Tisza István személye a háború szimbólumává, arra Horánszky ad hiteles magyarázatot: "a minisztertanácsban lefolyt bizalmas tárgyalások nem jutottak nyilvánosságra, s így Tisza István küzdelmei sem, melyekről a külvilágnak sejtelme sem volt. A magyar miniszterelnök a lefolyt harcokról még legbizalmasabb munkatársait sem tájékoztatta, ellentétes véleménye az illetékes körökkel szemben ismeretlen maradt mindaddig, míg a háború utáni idők a rejtve tartott titkokat ki nem pattintották. Eltekintve a titoktartás kötelezettségétől, nem is vált volna akkor Tisza István előnyére, ha a közvélemény, főleg ellenfeleinek a tábora mérséklő álláspontjáról tudomást nyerhet."[67] Ez kiegészíthető azzal, hogy Tisza csak az 1918. október 22-én elhangzott utolsó nagy parlamenti beszédében utalt saját eredeti felfogására az ultimátum elküldésével kapcsolatban. "Ama hivatalos okmányokból is idézett, melyek később a háború után napvilágot láttak s az ő igazolására is szolgáltak." De még ekkor is "megerősítette régi állítását, miszerint a Monarchia háborúja mint pusztán önvédelmi harc, minden hódító szándéktól távol állott."[68] Ezek ismeretében nem meglepő, hogy nyugaton a háborúpárti, vad hunivadék vérszomjas képe terjedt el Tisza Istvánról, és így a svéd diplomata sem ismerhette valós szerepét.

         A háborús bűnösség megállapításával kapcsolatban Daniélou jelentése hű képet ad a magyarságról a nyugat-európai országokban elterjedt és propagált nem túl előnyös képről, mivel arra is hivatkozik, hogy "a magyar nép a hunokkal áll rokonságban és ezért számos [magyar] költő és történetíró Attilát is nemzeti hősei közé sorolja".[69] Romsics Ignác is idézi a románbarát Berthelot francia tábornokot, később külügyi vezértitkárt, aki szerint a magyarok "mindig is rendkívül alattomos népnek bizonyultak" és statisztikáik "hírhedten megbízhatatlanok".[70] Mindez azt mutatta, hogy a világháború alatt felfokozott nemzetek közötti gyűlölködés olyan méreteket öltött, hogy ezalól még a békekonferencia résztvevői sem tudták kivonni magukat. Államfiakhoz méltatlan és komolytalan módon az érzelmeitől engedték magukat befolyásolni, amikor Európa népei számára sorsdöntő kérdésekről kellett dönteniük. 

         A továbbiakban Gyllenstierna aláhúzza, hogy a jelentés kétségét fejezi ki azon a tény kapcsán, hogy "a békeszerződés túl szigorúan sújtja a Szent István Korona országait, és tulajdonképpen jó sok esetben olyan megoldásokat hozott létre, amelyek a jövő békéjét veszélyeztetik." Gyllenstierna azt is kiemeli, hogy a rapportör, Daniélou különösen magas ["singulierement élevé"] számnak találja, hogy "nem kevesebb, mint három millió embert helyeztek idegen uralom alá ugyanazon fajból [népből]." A szakvélemény azt is hangsúlyozza: "fennáll annak a veszélye, hogy azok a magyarok, akik a határ túloldalán laknak, egyesülni igyekeznek majd saját népcsaládjukkal. Ezt a veszélyt nem csökkenti az a heterogén etnikai összetétel, ami bizonyos Magyarországgal határos országokat jellemez a békekötés után." Ezt aláhúzandó a Külügyi Bizottság felteszi a jövőben oly sorsdöntővé váló kérdéseket is: "Vannak-e vajon olyan erős összekötő szálak a Cseh-Szlovák Államban, hogy ezek kizárják a súrlódásokat a csehekből, németekből, morvákból, magyarokból, szlovákokból és ruténokból álló lakossága között? Továbbá, nem kell-e [már most] konstatálni azt az ellentétet, amely fennáll az egyik oldalon a horvátok, a másikon pedig a szerbek között az új Szerb-Horvát-Szlovén Államban?"[71]

         A szakvélemény továbbá hangsúlyozza, hogy "miután lehetetlen volt mindenkit teljesen kielégítő határvonalakat húzni, ezeket a háborúért felelős nép kárára állapították meg". Ezért jöhettek sok helyen létre olyan rendkívül sajátságos határvonalak, mint például a salgótarjáni bányák esetében: maga a bánya csehszlovák területen fekszik, és a munkások is ott laknak, viszont a bánya bejárata a határ magyar oldalán van. A jelentés azonban reményét fejezi ki, hogy a határok végleges megállapításakor kiküszöbölnek majd legalábbis néhány ehhez hasonló képtelenséget, míg a többi jelentkező probléma megoldása a Népszövetség feladata lesz.[72]   

         Gyllenstierna végül úgy véli, hogy érdemes megemlíteni azt a "bizalmatlanságot az ún. »kisantant« országok szándékaival szemben, hogy azok közösen lenyomják és megakadályozzák Magyarországot abban, hogy egy valamivel kedvezőbb határkiigazítást elérjen, - aminek hangot ad végső általános áttekintésében a rapportör [Daniélou]."[73]

         Mindezen kritikus bírálatok ellenére a francia parlament 1921. június 7-én változtatások nélkül, 493 igen szavazattal 70 szocialista nemleges ellenében ratifikálta a Magyarországgal kötött békeszerződést.[74]

         A brit parlamentben is élénk vita alakult ki a Magyarországgal való békeszerződés ratifikációja során. Erik Palmstierna,[75] londoni svéd követ nem kommentálta a vita során elhangzott nézeteket, hanem célszerűbbnek vélte a parlamenti jegyzőkönyv, a "Parliamentary Debates" elküldése útján tájékoztatni kormányát az ott elhangzott nézetekről. Az alsóházban [House of Commons] a kormány képviseletében a külügyminiszter helyettese, Cecil Harmsworth[76] tett javaslatot a békeszerződés elfogadására. Indokolásában megismételte mindazon félrevezető és téves állításokat, amelyeken a békeszerződés alapult. Kijelentette: "[a trianoni békeszerződés] könnyebb volt, mint a többi, mert Magyarország nagyjából még a békekonferencia előtt szétesett az alkotó részeire. A szláv, a cseh, a szlovák és a román nemzetiség már elszakadt Magyarországtól. A néhai Osztrák-Magyar Birodalmat alkotó népek közül sokan óhajtottak hosszú évek óta - néhány esetben több generáció óta - elszakadni a Birodalomtól és elnyerni a függetlenségüket..."[77]

         Az új határokra vonatkozólag Harmsworth megállapította, hogy északon lehetetlen volt más megoldást találni, mert "nagy keveredés volt a magyar és szlovák népesség között, melyben a magyar 2:1 arányban volt kisebbségben, és mert ezek a nemzetiségek annyira összefonódtak..."[78] (A brit külügyminiszter-helyettes ekkor elhallgatta azt a nyilvánvaló tényt, hogy az új határ szlovák oldalán a magyar lakosság egy tömbben élt, és hogy ez a terület egyáltalán nem volt kevert jellegű.)

         Erdélyt illetően pontosan hivatkozik a népességi viszonyokra, miszerint ott 2,8 millió román, 1,6 millió magyar és 500 ezer német [szász] élt. Az elcsatoláshoz szerinte az is nagyban hozzájárult, hogy "a németek [szászok] nagyon készségesnek mutatkoztak [a Romániával való] egyesülésre".[79] (Ez kiegészítendő azzal a megjegyzéssel, hogy a Szász Nemzeti Tanács csak 1919. január 8-án, tehát már román megszállás alatt határozott úgy, hogy helyesli Erdélynek Romániával való egyesítését.[80]) A határ menti Arad, Szatmárnémeti és Nagyvárad magyar lakosságú városok elcsatolását pedig szerinte az indokolta, hogy a körülöttük élő vidéki lakosság román nemzetiségű.[81] A székelyek, mint "magyar szigetek", nem befolyásolhatták a döntés helyességét.

         Kárpátalja kérdését Harmsworth a következő kijelentéssel intézte el: "Amennyire tudom, ez a nemzetiség [a rutének] nem különösebben érez együtt Magyarországgal és megelégszik a helyi autonómiával."[82]

         A Jugoszláviának juttatott délvidéki területekről szólva, ismét téves adatokra hivatkozott Harmsworth. Ennek megfelelően közölte, hogy csak azok a területek kerültek Jugoszláviához, amelyek "túlnyomóan szláv többségűek voltak", és szinte védekezésképpen tette hozzá, hogy a békekonferencia nem ítélt oda mindent Jugoszláviának, amit az kért".[83] (Az valóban igaz volt, hogy Jugoszlávia nem kapta meg az általa követelt baranyai szénbányákat, valamint Pécs és Baja városokat, de az enyhén szólva is csúsztatással ért fel, hogy a nem-szláv magyarok, németek, románok és szerbek, valamint horvátok által rendkívül vegyesen lakott területet - ahol a délszláv szerbek és horvátok jelentős kisebbségben voltak, - túlnyomóan szláv többségűnek minősítette a brit külügyminiszter-helyettes.[84])

         A külügyminisztérium részéről elhangzott eltorzított, téves adatokon alapuló érvelés természetesen szemet szúrt a viszonyokat jól ismerő ellenzéki Tory képviselőknek, akik nem mulasztották el ezt szóvá tenni. Kensworthy alezredes élesen bírálta a békeszerződés "igazságtalanságait" és feltette a kézenfekvő kérdést: "Miért nem tartanak népszavazás(soka)t [a területek hovatartozását illetően]?"[85] Erre válaszolva Elliot kapitány foglalta össze a békeszerződés ratifikálását ellenzők véleményét. Kifejtette: "a népszavazás egyenesen vérfürdőhöz vezet, mert az öldöklés az egyetlen mód arra, hogy elhárítsák a népszavazást".[86]

         A békeszerződés Elliot kapitány szerint: "Igazságtalanság! ...Semmit sem rendeznek, ha nem igazságosan döntenek!" A képviselő különösen a délvidéki szerinte jogosulatlan szerb igényeket bírálja, és kitér azokra a történelmi előzményekre, amelyek ezt nem támasztják alá: "Miért beszélünk a magyarországi szerbeknek, románoknak és más népeknek [adandó] önrendelkezésről? [Hiszen] ezek a népek azért jöttek Magyarországra, hogy elkerüljék azt a török rohamot, amely minden államot megtörve és leigázva délről végigsöpört. A szerbek [azután] jöttek Magyarországra, miután 1389-ben a koszovói [rigómezei] nagy csatában letörték a szerb hatalmat, és ők sírva-könyörögve jöttek, kérve, hogy »Engedjetek be minket, különben elpusztulunk«. [Ekkor] beengedték őket, vallásszabadságot adtak nekik, és megengedték, hogy ebben az országban éljenek, és most mi azt mondjuk, hogy azért, mert megengedték nekik, hogy békében éljenek, [most] megengedhető, hogy vámsorompókat állíthatnak fel jótevőik országa ellen és birtokba vehetik azt. Lehet-e bármilyen igazságtalanság rettenetesebb? Lehet- e bármi más kiterveltebb dolog Kelet-Európa jövőjének a megzavarására, mint az, hogy szentesítsünk ilyen súlyos igazságtalanságot? ...Előttünk van egy ország, amelybe azért jöttek a szerbek, hogy menedéket keressenek az ellenségeik elől, és [most] azt javasolják, hogy ezt az országot szavazzuk el azoktól, akikhez eredetileg tartozott, és adjuk oda a szerbeknek. Nem azért, mintha a szerbek bármiféle többségben lennének, miként azt várhatnánk. Azon a területen, amelyet azoktól az emberektől szakítanak el, akik azt ezer éve uralták, a népességi adatok a következők: 751.000 magyar, 634.000 német, 420.000 szerb, 256.000 román lakos; - nem olyan tiszta és elsöprő többség, mint ami megindokolná a hálátlanságnak ezt a megdöbbentő kifejezését. Hacsak egészében véve nem folyamodunk széleskörű és átfogóbb kiigazításokhoz, akkor nem fogjuk helyreállítani Kelet-Európa gazdasági lehetőségeit, és amíg ezt nem tesszük meg, addig nem lesz béke a világ ezen részén."[87]

         Sajnos Elliot kapitány szavai beigazolódtak a Kárpát-medencében élő népek szerencsétlenségére, mivel nemcsak az alsóház, hanem a felsőház [House of Lords] is ratifikálta a békeszerződést 1921. május 5-én. Ezt megelőzően itt is heves vita alakult ki, amelyben Lord Curzon külügyminiszter védte meg a kormány, illetve a békekonferencia álláspontját. Az utóbbi igazságtalanságát hangsúlyozó képviselők - Lord Newton, Brice vicomte, Lord Sydenham, Lord Montague of Beaulieu - azonban nem tudtak érdemben változtatni a kemény feltételeken. Mindamellett az ellenzők állásfoglalása rávilágított arra a későbbiekben lényegessé váló körülményre, miszerint "1920. június 4-én Magyarország képviselői egy olyan békeszerződést írtak alá Trianonban, amit a brit békedelegáció, a kormány és a parlamenti többség ugyan elfogadott, de amit a vezető elit számos tagja mélységesen igazságtalannak és a fennen hirdetett nemzetiségi elvvel összeegyeztethetetlennek tartott."[88] Ennek értelmében helytálló Romsics megállapítása: "A brit vezető köröknek ez a magyar határokkal kapcsolatos megosztottsága a békeszerződés ratifikációja után is megmaradt, s ez a status quo védőinek és a revízió támogatóinak egyaránt politikai hátteret biztosított."[89]

         A háború utáni brit külpolitikát befolyásoló három irányzat egyikének képviselői, az ún. liberálimperialisták (Milner, Drummond, Amery, Smuts és maga Lloyd George) a legyőzött államokkal szembeni méltányosabb elbánás szószólóivá váltak.[90] Nézetük szerint "a békeszerződés területi rendelkezései messze nem vették figyelembe az etnikai viszonyokat" és "a Duna-medence országainak egymás közötti problémái állandó veszélyforrást jelentenek Európa politikai stabilitására."[91] Ez a felismerés egyre szélesebb körökben terjedt el és ez vezetett 1927-ben előbb Lord Rothermere nevezetes cikkéhez, "Hungary's place in the Sun", saját lapjában a Daily Mail-ben, majd "A trianoni béke módosítására" nevű parlamenti bizottság megalakulásához, amely 1932-1933-ban felújította tevékenységét. Ekkor a 615 képviselő és felsőházi tag közül 150-160 csatlakozott azokhoz az akciókhoz, amelyek arra irányultak, hogy határozottabb kiállásra bírják a MacDonald-kormányt a magyar revízió mellett.[92] A békeszerződések revíziója szükségességének a felismerése is hozzájárult az ún. négyhatalmi egyezmény megkötését célzó tárgyalásokban való brit részvételhez. Az egyezményt végül is aláírták,  azonban kimaradtak belőle a konkrét rendelkezések a határokat illetően, s az érintett felek parlamentjei nem is ratifikálták.[93]

         Az antanthatalmakkal ellentétben másképpen cselekedett szövetségesük, az Egyesült Államok, melynek szenátusa elutasította a csatlakozást a Népszövetséghez, s ezért, a német és az osztrák békeszerződéshez hasonlóan, a magyar szerződést sem ratifikálta.[94] Ez nem volt közvetlen kapcsolatban azzal, mintha az amerikai vezetés helytelennek tartotta volna a békeszerződés rendelkezéseit, mivel az amerikai delegáció tevékenyen járult hozzá a feltételek kialakításához. Ezt alátámasztja a delegáció egyik tagjának a véleménye is: "az amerikai szakértők jelentősége a szerződés megírásában nagy volt" és "nagy segítséget jelentett a békekonferencia különböző küldötteiben meglévő gyűlölet és politikai ambíciók mérséklésében". Ennek ellenére "sem Wilson elnök elvei, sem az amerikai javaslatok nem tükröződtek a végeredményben".[95] Ezt Lansing amerikai külügyminiszter így értékelte: "Az az általános érzés, hogy azokat az elveket, amelyeket az elnök beszédeiben és a "tizennégy pontban" lefektetett, lerombolták a kompromisszumok és engedmények; hogy inkább a győztes béke megalkotása a cél, s nem az igazságé; a helyzetet a kapzsiság uralja, az alapokmány aláírásának megtagadásával fenyegetőzve."[96] Wilsonnak a békekonferencián tanúsított, a szövetségeseivel szembeni engedékeny magatartását, az ún. "gyengeségét", az Inquiry[97] egyik veteránja évtizedekkel később így magyarázta: "a nemzetközi politika, a stratégia és a szövetségeseinkkel szembeni kötelező udvariasság szem előtt tartása megakadályozta az elnököt abban, hogy szakértőinek tanácsát kövesse számos, vagy talán a legtöbb ügyben".[98] A magyar határok kérdésében az amerikai szakértők több esetben a magyarok számára kedvezőbb megoldásokat javasoltak, így a Csallóköz, Kárpátalja, a román határ menti egységes tömbben élő magyar lakosság és Arad, Nagyvárad, Nagykároly és Szatmárnémeti városok, valamint Magyarkanizsa, Szabadka, Topolya és Zenta, kompakt magyar tömegekkel együtt, Magyarország fennhatósága alatt maradt volna.[99] A fenti kompromisszumok következtében azonban minden esetben a franciák képviselte elképzelés győzött, ha nem is Lloyd George, de a Foreign Office és ennek szakértői támogatásával.[100] 

         A Németországgal, Ausztriával és Magyarországgal való hadiállapot megszűnéséről 1921. július 2-án hozott határozatot az amerikai törvényhozás, és 1921. augusztus 29-én Budapesten írták alá azt az amerikai-magyar egyezményt, "amelynek értelmében az Egyesült Államokra nem kötelező a trianoni szerződésnek a Népszövetségre vonatkozó fejezete, egyébként a többi rendelkezést elismeri".[101] Ez volt a magyar békeszerződés megalkotásának a végső aktusa.