A semleges Svédország

         Napjainkra Svédország a klasszikus semlegesség jelképévé vált. Egykori nagyhatalmi szerepének Oroszország vetett véget Poltavánál 1709-ben, és 1808-09-ben az ugyancsak vele vívott háborúban vesztette el területe egyharmadát: a teljes Finnországot, az Åland-szigeteket és további északi svéd területeket.[1] Svédország 1813-ban részt vett a Napóleon elleni koalícióban, majd Dánia ellen fordult, amelyet a kieli békében (1814. január 14.) Norvégia átengedésére kényszerített. Azonban Norvégia négyszáz éves dán gyámság után a függetlenséget akarta, ezért a svéd trónörökös Karl Johan (Jean Baptiste Jules Bernadotte, Napóleon volt tábornoka) hadsereggel hatolt be Norvégiába, és így kényszerítette azt tárgyalásokra, melyek eredményeként 1814 novemberében létrejött a perszónál unió Svédország és Norvégia között. Ez volt Svédország utolsó háborús konfliktusa. Ugyanakkor Svédország eladta Poroszországnak utolsó kontinentális területét Pomerániát.         Mindamellett Finnország elvesztése különösen fájdalmas volt, mivel ez Svédország szerves részévé vált az elmúlt több mint hatszáz év során. Visszaszerzésére többször kínálkozott csábító lehetőség, amelyeket a háború kockázatát nem vállaló svéd uralkodók kiaknázatlanul hagytak. Erre a krími háború (1853-55) folyamán adódott az első alkalom, amikor Nagy-Britannia és Franciaország kívánta megnyerni a svéd támogatást, azonban I. Oszkár túl óvatos volt ahhoz, hogy garanciák hiányában csatlakozzon az akcióhoz. Bár fia XV. Károly erősen pán-skandináv érzelmű volt, de Dánia egyedüli támogatójaként ugyancsak nem látta ésszerűnek ennek megsegítését a Slesvig-Holstein tartományért Poroszországgal és Ausztriával vívott háborújában 1864-ben. Mivel ezáltal a pán-skandináv "aktivista" svéd külpolitika nem volt sikeres, Svédország semleges álláspontra helyezkedett az 1866. évi osztrák-porosz és az 1870-71. évi porosz-francia háborúban - bár XV. Károly és a svéd nép Franciaországgal rokonszenvezett. A későbbiekben a svéd nép egyre inkább Manderström külügyminiszter tanácsát szándékozott követni: "to go their way in quiet and calm" [békésen és nyugodtan járni a maga útját]. Ez viszont nem jelentette azt, hogy elhanyagolják az ország védelmét. Ennek eredményeként minden újabb krízis sikeres átvészelésével egyre inkább megerősödött az a közmegegyezés, amelynek a mottója a  "semmiféle külpolitikai kalandozás, semmiféle hódítás, de erős honvédelem" volt.

         A nagy megrázkódtatás azonban nem váratott sokáig magára. A Norvégiával való perszónál uniós viszony egyre feszültebbé vált a XIX. század utolsó évtizedében a norvégok teljes függetlenséget és főleg önálló külpolitikát óhajtó törekvései következtében. 1905-ben a helyzet annyira elmérgesedett, hogy háborús megoldás fenyegetett a felfegyverkezett uniós partnerek között. Svédország hadserege kétségkívül felülmúlta a norvégokét, de a beteg II. Oszkárt helyettesítő trónörökös, Gusztáv herceg (később V. Gusztáv néven uralkodó) nagy belátásról és önmérsékletről tett tanúbizonyságot, amikor megfogalmazta, hogy egy olyan unió, amit csak fegyveres erővel lehetett fenntartani, nem érte meg a fáradtságot. (Szembeszökő ellentét a Magyarországgal szembeni Habsburg-politikával 1848-49-ben!) A norvég elszakadási törekvések végül a norvég parlament plenáris ülésébe torkollottak, amelyen 1905. június 7-én egyoldalúan és egyhangúan deklarálták a Svédországgal való unió felbontását. Erről Svédországban megoszlott a politikai erők felfogása, de heves parlamenti viták után egy koalíciós kormány lépett hivatalba, amely tárgyalások útján végül is beleegyezett az elválásba, amelyet a svéd parlament 1905. október 26-án fogadott el. A konfliktus békés megoldása példamutatóan nagy diplomáciai sikernek értékelhető, hiszen a mindink·bb csak súlyosbodható ellenségeskedések helyett, a békés együttműködés alapjait rakta le a két ország között, amelyből mindkét fél csak nyerhetett.

         Az I. világháború kitörésekor Svédország kinyilvánította a semlegességét közösen együttműködve mindkét skandináv szomszédjával, Norvégiával és Dániával. Az ország lakosságának túlnyomó többsége ragaszkodott a benemavatkozás elvéhez, azonban bizonyos körök - V. Gusztáv, a királynő badeni Viktória (aki I. Vilmos császár unokája volt), valamint magas rangú tisztviselők - Németországgal rokonszenveztek. 1915 novemberében Max von Baden herceg, a királynő unokatestvére csábító ígéretekkel - felajánlva az Åland-szigetek annexióját és Finnország autonómiáját - próbálta rávenni Svédországot az Oroszország elleni háborúba való belépésre Németország oldalán. Ez kecsegtetően hangzott a svéd nacionalisták számára, akik mélyen szunnyadó vágyaik teljesülését vélték elérhetőnek. Mindamellett a kormány Hjalmar Hammarskjöld vezetésével kitartott a Németországgal szembeni jóindulatú  és az Antant-hatalmakkal való szigorú semlegesség mellett. Knut A. Wallenberg külügyminiszter inkább az Antant felé hajlott, de ő sem volt híve hogy annak az oldalán harcoljon. Végül is a korlátlan tengeralattjáró harcviselés és a háború könyörtelensége a Németországgal rokonszenvezők táborát egyre inkább a háborút ellenzők közé sodorta, és II. Vilmos ajánlata nem talált visszhangra.

         A háború alatt Svédország valódi problémáját a saját lakosságának az élelmezése jelentette. Mindkét harcoló tömb korlátozta a semleges államok kereskedelmét: Németország a Nagy-Britanniával való svéd kereskedelmet, Nagy-Britannia a tengeren túli országokkal, elsősorban az Egyesült Államokkal való árucserét - amely főleg a gabona, petróleum, kávé, gumi és ipari nyersanyagok importja miatt volt fontos -, viszont nem sikerült megakadályoznia a baltikumi német-svéd szállításokat, amelyek igen jövedelmezőek voltak a háború első éveiben. Németországnak nagy szüksége volt a svéd vasércre és az élelmiszerekre, amiért szenet és kokszot szállított Svédországnak. Ezért Nagy-Britannia egyre nagyobb nyomást gyakorolt a svéd-brit kereskedelmi tárgyalásokon, amely végül a Hammarskjöld-kormány lemondását eredményezte 1917 márciusában. A helyébe lépő konzervatív Schwarz-kormány alatt sem javult az ellátás helyzete, bár Dániából megkétszereződött az élelmiszer import (vaj, hús, sajt, tojás), Norvégiából pedig a sós hering, és a műtrágya. A hírhedt Luxburg-ügy[2] következtében megbukott a Schwarz-kormány, amit Nils Edén liberális-szociáldemokrata koalíciója követett 1917 októberében. A fokozódó élelmiszerhiányon a jegyrendszer (kenyér, tej, burgonya, kávé és textilanyagok) bevezetése sem segített, ezért újra megkezdték a kereskedelmi tárgyalásokat az angolszász hatalmakkal, amelyek beleegyeztek, hogy elősegítsék a svéd gabona, takarmány, szén, textil, gumi, petróleum és kávé importot annak fejében, hogy Svédország csökkenti a vasérc exportját Németországba, valamint 400,000 tonna hajóteret bocsát a szövetségesek rendelkezésére. Az egyezmény így annak a hallgatólagos beismerése volt, hogy az antant szövetségesek képesek voltak meghatározni Svédország Németországgal való kereskedelmi kapcsolatait.

         Az 1917 novemberi oroszországi bolsevik hatalomátvétel után Finnország függetlenségének a kikiáltása (1917. december 6.) és az ezt követő polgárháború egy újabb lehetőséget kínált Svédország számára, hogy megszerezze a túlnyomóan svéd lakosságú Åland-szigeteket. Ezt Németország is szívesen vette volna, hogy ily módon lássa Svédországot belesodródni a háborúba, azonban az óvatosság ismét visszatartó erőnek bizonyult. Mindent összevéve ez a következetes semlegességi politika - az ellátási nehézségek ellenére is - gazdaságilag meghozta a gyümölcsét: A külkereskedelmi mérleg nagyon nyereséges volt, és az ország megerősödve vészelte át a kontinensen pusztító háborús időszakot.

             Ezt követően Svédország belépett a Népszövetségbe, és ennek keretében az ún. "aktív semlegességi politika" gyakorlatát követte. Elfogadta a Népszövetség döntését, hogy az Åland-szigetek Finnországhoz tartozzanak, és hogy ez demilitarizált terület maradjon. Erejéhez mérten a nemzetközi feszültségek csökkentését, a béke megerősítését és a kisebb államok érdekeinek a megvédését szorgalmazta. Skandináv szomszédjaival összefogva a nagyhatalmak távoltartására és Észak semlegességének a megőrzésére törekedett, de gondosan kitért mindenféle formális elkötelezettség elől.

             A második világháború kitörésekor az északi államok azonnal kinyilvánították a semlegességüket, ez azonban hamarosan módosult a Finnországra nehezedő szovjet nyomás következtében. 1939. október 18-án a négy északi állam (Svédország, Norvégia, Dánia és Finnország) az egymással való szolidaritását deklarálta, de nem kötelezte el magát katonailag. Amikor a Szovjetunió megtámadta Finnországot (november 30.), Svédország - ellentétben Dániával és Norvégiával - nem nyilvánította magát semlegesnek. Nagy mennyiségű lőszert, fegyvereket és hadianyagot engedett át a finn hadseregnek, és több mint 8.000 önkéntesnek engedte meg, hogy Finnország oldalán harcoljanak. Ezek a lépések Svédország semlegességi státuszát nem-hadviselő félre változtatták. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy ne egyezzenek bele az Észak-Svédországon - a vasérclelőhelyek területén - keresztül Finnország megsegítésére irányuló angol-francia akcióba. Svédország nem kockáztathatta, hogy a vasércbányák angol vagy német megszállás alá kerüljenek, és hogy az ország hadszíntérré változzon. A svéd vezetés - 1939 decembere óta egy össznemzeti koalíciós kormány a szociáldemokrata Per Albin Hansson vezetésével - úgy gondolta, hogy ezzel úgysem segít a finnek helyzetén, mint ahogy Dánia és Norvégia német megszállásakor sem avatkozott be a harcokra. A német fenyegetés tudatában szigorú semlegességet deklarált mind Németországgal, mind Dániával és Norvégiával szemben. Ennek betartása azonban nagy erőfeszítésekbe került: Németország állandóan engedményeket követelt, Norvégia pedig barátságot várt a szabályok szigorú alkalmazása helyett. Bajtay szavaival: "A semlegesség ún. ideológiai-deklaratív eleme, az elvhűség, kényszerűen háttérbe szorult, s helyét teljes egészében biztonság- és reálpolitikai szempontok vették át. A doktrinér és ideológiai kötöttségekhez való ragaszkodás veszélyforrássá vált, az erkölcs és idea helyett a reálpolitikának kellett kormányoznia a cél, »Svédország háborúba való belesodródásának megakadályozása« érdekében. Ez volt az egyetlen elv, amely a háború éveinek svéd külpolitikai gondolkodását meghatározta. Az elvi semlegesség tényleges gyakorlatát líraian a »túlélés művészetének« nevezhetnénk."[3] 

             Az egyensúlyozás gyakorlatában kényelmesen elfért egymás mellett az egyik oldalon a norvég ellenállási mozgalomnak adott támogatás, 8.000 dániai zsidó Svédországba való menekülésének az elősegítése, a 35.000 balti, főleg észt menekült befogadása, és 70.000 finn gyermek fogadószülőknél való elhelyezése a Németországnak nyújtott engedményekkel. A svéd kormány nem volt olyan helyzetben, hogy megtagadhassa a Norvégiában állomásozó szabadságra utazó német katonák tranzitforgalmának az engedélyezését - ami mellesleg jó hasznot hozott a Svéd Államvasutaknak, és amit a németek illegálisan fegyver- és hadianyag-szállításra is kihasználtak - és a szintén jól jövedelmező svéd golyóscsapágyak és vasérc további exportját. Ez utóbbi annyira nélkülözhetetlen volt a német fegyveripar számára, hogy nélküle Németország nem lett volna képes a háború folytatására. Bár a svéd diplomáciai hálózat és a katonai hírszolgálat kitűnően működött és nagyon korán jelezte az USA hadbalépésének a közelgő valószínűségét, ami ellentétben állt a németeknek tett engedményekkel, Svédországnak mégis folytatnia kellett ezt a koncessziós gyakorlatot. A moszkvai svéd követ Vilhelm Assarsson[4] már 1940. október 9-én jelenti:

             "az [amerikai] követ [Steinhard] kijelentette, hogy Hitler egy kapitális hibát követett el, amikor megkötötte a háromhatalmi egyezményt az Egyesült Államokban folyamatban lévő elnökválasztási kampány alatt. Ezzel valószínűleg döntően hozzájárult Roosevelt győzelméhez, ahhoz, amit a legeslegkevésbé szándékozott tenni."[5]

             Az a tény, hogy - Wollmar Boström[6] washingtoni svéd követ jelentése szerint - "Rooseveltet nagy többséggel, megközelítőleg negyven államban választották meg; a harc a legnépesebb államokban [mint] New York, Pennsylvania, Ohio, Illinois, mégis nagyon egyenlő volt, és az egyéni szavazatokbeli különbséget csupán három millióra teszik az ötven millió szavazóból."[7] az USA hadbalépésének a szándékát döntően befolyásolta, sőt mi több, várhatóvá tette, a svéd kormány lavírozási lehetőségeit még tovább szűkítette. Mindazonáltal tekintettel a reálpolitikára, az európai német hegemóniára a svéd kormánynak nem volt bátorsága megtagadni az Engelbrecht német páncélos hadosztály Finnországba való átvonulására vonatkozó német követelést, valamint a svéd légtér és felségvizek használatát az odairányuló szállításokra 1941 júniusában. A "Midsommar"-krízisnek[8] nevezett válság hűen demonstrálta a semlegességi politika mozgásterét. Az átvonulás megtagadása az ország német megszállását jelenthette volna. Különben a megszállás terve időről időre lábra kapott, és a legveszélyesebb helyzet 1943 tavaszán állt elő amikor a norvégiai német haderő 25 páncélos hadosztályt számlált 400.000 fővel, de a Szövetségesek szicíliai partraszállása meghiúsította a német támadást.

             A "Midsommar"-krízis megmutatta a svéd vezetésben lévő megosztottságot. A király, V. Gusztáv állítólag lemondással fenyegetőzött az átvonulás megtagadása esetén, és az engedélyezés mellett volt a konzervatív vezető Gösta Bagge, s Günther külügyminiszter is. Ekkor sokak szemében valószínűnek tűnt a német győzelem. A hadsereg tisztikarának 70 százaléka németbarát volt, és a főparancsnoka, Olof Thörnell tábornok nem zárta ki "Finnország megsegítése céljából" a Szovjetunió elleni háborúban való svéd részvételt sem.[9] Mindazonáltal ez a hangulat a háború előrehaladtával fokozatosan módosult. A nép és a közvélemény 80-90 százaléka a Szövetségesekkel rokonszenvezett; ezt jól mutatja az a tény, hogy a svéd nácik soha nem szereztek parlamenti képviseletet. A német vereségek hatására a svéd kormány a koncessziós politikát fokozatosan átállította ennek a leépítésére. Korlátozásokat vezettek be a Németország és Norvégia között folyó tranzitforgalomban, a golyóscsapágy Németországba való exportjában, de az utolsó vasérccel megrakott hajó 1944 augusztusában hagyta el a svéd kikötőt, csak egy hónappal a finn fegyverszünet előtt. Végül Svédország lezárta a felségvizeit a német hadihajók előtt és kikötőiben betiltotta a külkereskedelmet. A "biztonság mindenekelőtt" elve uralta politika meghozta az eredményt: Svédország elkerülte a háborúba való belesodródást.