Erdélyi Napló, 1999.május 18.

Határon innen a Határok nélkül

Bár lassan tíz éve lesz a nagy csodavárásnak, még mindig vannak olyanok a határon túl, akik azt hiszik: csak meg kell jelenniük, és máris "meggyógyul a mi lelkünk". A Kossuth rádió Határok nélkül című műsorának szerkesztői is ebben a hiszemben szervezték és pipálták ki "erdélyi körútjukat". Szépen hangzik, hogy erdélyi körút, de a valóságban ez csak kolozsvári, vásárhelyi és váradi villámlátogatást jelentett. Amolyan olümposzi alászállást: itt vagyunk, nézzetek jól meg testi valónkban, mert szállunk is tovább.

És a baj az, hogy nem csak a kétórás találkozó fizikai megjelenítése, de az egész hangvétele ilyen volt. Közönségtalálkozóra hívta a váradiakat a szerkesztőség nevében Ionescu Nikolett helyi munkatárs, pénteken este nyolc órára az RMDSZ-székházba. Ideálisnak semmiképpen sem mondható időpont, de akinek volt kérdezni- és mondanivalója, az elment. Körülbelül harmincan. Még várni sem kellett túlságosan sokat, alig negyven perc múlva itt voltak. Bocsánatos késés, Vásárhelyről jöttek. Ionescu kisasszony igyekezett tartani a várakozókban a lelket azzal, hogy úton vannak, jönnek, már közelednek is a város felé. Többször csengett a mobilja, s miután a folyosón lebonyolította a beszélgetéseket, "hírnök pihegve jő és mond" stílusban egyre csökkenő számú várakozási percet jelentett.

Aztán megtörtént a csoda: megjöttek. Gecse Géza és vezérkara, úgymint Mélykuti Attila, Jámbor Balázs és Kiss Gábor Zoltán. Gecse Géza, a szerkesztőség vezetője ott melegében bele is fogott mondókájába, és közel háromnegyed órán át beszélt olyasmirôl, ami senkit nem érintett s mint ilyen, nem is igen érdekelt. Frekvenciákról, műholdakról, a közszolgálati és kereskedelmi tévék (!) bozótharcairól, kis és nagy pénzekről, személyek közti torzsalkodásokról és hasonlókról. Csak többszöri közbekérdezéssel lehetett valahogy a helyes(ebb) mederbe terelni, akkor viszont leragadt a hallgatottsági mutatók és statisztikák iszapjában. Ô mondta a magáét, a közönség várta (volna) a sajátját, de a kettőnek vajmi kevés köze volt egymáshoz. Ha nem haladt volna vészesen előre az óramutató és nem függött volna fejünk fölött Damoklész kardjaként az éjszakai közbiztonság kétes volta, talán még élveztük is volna ezt az abszurd darabot.

Így viszont egyre kínosabbá vált a feszengés és egyre gyakoribbá a közbeszólás. Jómagam például azt szerettem volna megtudni, milyen tapasztalatokkal lépik majd át - visszafelé - a határt. Válaszként arról értesültem, hogy Kolozsváron körülbelül húszan voltak jelen a találkozón (az ottani rádió szerkesztőségének tagjai és nyugdíjasok), Vásárhelyen pedig a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete székházában helybéli újságírók. De én sem vagyok elveszett ember, addig ismételtem a kérdést, amíg végre kibukott a megdöbbentő válasz: a magát Kárpát-medencei szakértőnek tartó Gecse Géza fölöttébb meglepődött azon, hogy a vásárhelyi újságírók a román hírműsorokat is hallgatják. Ez természetes - válaszoltam, mire ô gyermeki ártatlansággal: ezt el sem tudtam képzelni. Hát nehéz is! Ennyit a szakértelemről. Pedig kiderült, hogy valójában egy kis fejtágító végett ereszkedett le a "határokon túlra kerültekhez", azaz egy jó és egy rossz példával akarta illusztrálni, milyennek kell, illetve nem kell lennie a szerkesztőségükbe küldendő anyagnak. Az nem zavarta, hogy a teremben nem azok ültek, akik nekik akarnának dolgozni: minduntalan visszatért arra, mit kell tennie a szerencsétlen, kétbalkezes határontúlinak, hogy ôk majd minél kevesebbet dolgozzanak az anyagon. De a dicsérő, illetve elrettentő példák bemutatása szerencsére elmaradt: negyed tizenegykor a hallgatóság zöme elvonult, minket pedig, akik még becsületből hallgattuk egy fél órán át a semmit, a székház gondnoknője "oszlatott fel", mondván, hogy ô mindenképpen el akarja érni az utolsó villamost, és azért kiált zárórát.

Itt a vége... futott mindenki haza. A budapesti rádiósok is. S majd valószínileg bő áradással számolnak be erdélyi körútjukról, különösen arról, hogy a közönség szóhoz sem jutott. Na nem az ô belterjes kiselőadásuktól, hanem a meghatottságtól, hogy végre a határon innen is láthattak egy Határok nélkül-i hús-vér szerkesztőt.

Molnár Judit