Sütik, stratégiák, magyarok 

Április 14-én, a Thököly-klubban Németh Zsolt, a parlament Külügyi Bizottságának elnöke és Szabó Vilmos, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára a határon túli magyarságot érintő stratégiai kérdésekről folytattak eszmecserét. Bár a találkozó konszenzus és érdemi vita hiányában eredménytelen maradt, legalább jól szórakoztunk.
Már az is csodálatos, ha az ember a bársonyszőnyegek, parlamenti folyosók után egyszercsak egy olyan ütött-kopott helyszínen láthat magyar politikusokat, amilyen a Thököly-Klub iskolai menzára emlékeztető nagyterme. A néhai Magyar Állandó Értekezletek csilivili zsibvására után egyszercsak betoppan a poroslábúak közé a mostani és az egykori politikai államtitkár, Szabó Vilmos és Németh Zsolt, eszmét és talán cipőt is cserélni, mondhatni, és ez amolyan bevállalom-brádör hangulatot kölcsönöz ennek a kissé meglepő találkozónak. A közönség szemmel láthatóan a szittyák Budapest tizennegyedik és egyéb kerületeinek utolsó leszármazottaiból,néhány odapottyant újságíróból, valamint – a Kendermag-tüntetésről már ismert – fütyülős nyugdíjasokból verbuválódott, na és persze a technikusokból, mert az esemény negyvenvwattos fényét az is emeli, hogy bizony, rádiómősor is készül eme merev köldök- és szembenézésről. Talán Gecse Géza, a Kossuth Rádió Határok nélkül címő mősorának főszerkesztője sem pontosan erre készült, már az elején zavarossá válik a koncepció, hogy akkor pontosan most ki kivel vitázik, a közönség Szabóval, vagy a két politikus egymással, vagy esetleg maga Medgyessy Péter bújt Szabó Vilmos-jelmezbe, és úgy próbálja meg zseniális körmondataival megbabonázni a határon túli magyarok iránt aggódókat. Aztán persze gyorsan rájövök, hogy csak a hangsúly ugyanaz, a stílus inkább Horn Gyuláé, ami azért is egyre nyomasztóbb, mert a szöveg tartalma leginkább Kozsó zsongító melódiáira kezd emlékeztetni. Aztán lenyomom a diktafon record-gombját és nézem, hogy csévéli fel a hosszú mondatokat a készülék, a szomszédom pedig odasúgja a barátnőjének, hogy itt a sajtó. (Feszítek.)
Valóban ott van. Láthatóan erre készült a két meghívott is, így nem is törekednek párbeszédre, három és fél óra alatt mindössze négyszer cserél markot a mikrofon, az egyenként háromnegyedórás, „kapkodó” riposztok épp csak érintik a felvetett kérdéseket és már őröl is a malom, darálja a szavakat, az érveket, szép kampánybeszéd kerekedik, az amúgy szakmainak indult vitából. Németh Zsolt alapvetően a MSZP választási kampányaiban elveszett magyar nemzetpolitika sarkköveit próbálja kihúzkodni Szabó mellény és farzsebéből, ám önnön örömére és a közönség csalódására ott nem talál már megint mást, csak némi szépen összehajtott, illatosított zsebkendőt, na meg egy tavalyról megmaradt EU-lufi foszlányt.
Németh szerint az előző kormány három koncepciót tartott szem előtt, a státusztörvényt, az autonómiát, és a kettős állampolgárságot, minden stratégiai együtthatásaival, azonban a tavaly májusi Magyar Állandó Értekezlet óta a kormány „kicsontozta” a már elért eredményeket, többek között a státusztörvényt. Kifogásolja továbbá, hogy bár a határon túli magyaroknak a kormány a döntési mechanizmusba való bevonást ígérte, ezzel szemben a Draskovics-csomag következményeként fellépő kétmilliárdos forrásmegvonás ügyében „tettek a véleményükre”. A Külügyi Bizottság elnöke szerint ez az intézkedés 400 milliót von el az erdélyi magyar egyetemtől, 100 milliót a felvidéki egyetemtől, de jelentősen csökkenti az Illyés Közalapítvány támogatását is. Nehezményezi azt is, hogy a kormány a 2003-as támogatásokat egyszerően „lenyelte”.
Szabó Vilmos ezzel szemben a támogatás mértékének növekedéséről beszél, hogy a felvidéki magyarok az európai integrációval újraegyesülnek az anyaországi magyarokkal. Bár hangsúlyozza, hogy a kormány az autonómiát „folyamatban levő dolognak tekinti”, mégis szerinte az, hogy a felvidéki magyarság részt vállalhatott kormányzásban, elsősorban annak köszönhető, hogy lemondtak az autonómiáról, valamint a Benes-dekrétumok felülvizsgálatáról is. A 2003-as támogatások elmaradását szerinte az oktatási és a naptári év összecserélése okozza. Megemlítette továbbá, hogy az autonómiát elsősorban a többségi nemzettel egyetértésben kell megvalósítani, mert nem Budapestről kell kitalálni, milyen legyen a határon túli politika.
Röpke másfél óra elteltével pszichológiai észrevételeken kívül még mindig nem tudunk többet a magyar-magyar stratégiáról, pedig a magyarfeeling már szinte tapintható. Nem is beszélve arról, hogy a közönség soraiból rohamosan fogy a türelem, páran lúdbőröznek, páran remegő hangon kiabálnak, néhány öreg felháborodottan kirohan. Aztán Szabóban is felmerül, hogy talán a jelenlevők nem is kíváncsiak a mondanivalójára, egyre többször fenyegeti tanáros hevülettel az egykor fütyülős néniket, bácsikat azzal, hogy akár haza is mehet. Amikor pedig végre a közönség is kérdezhet, elszabadulnak az indulatok. Valószínőleg így érezte magát Mátyás király is, mikor Szabó Vilmosnak öltözve járta az országot. Bizony-bizony a nép hangja szól, ami korántsem bül-bül, néha felvillan az indulattól könnyező arcok mögött egy nagypapa, amott egy lekvárillatú nagyi, de most épp a magyarság ezeréves sikertörténetét próbálják megtorolni, Trianont, Rákosit, Kádárt, meg a többi vidám alakot. Már látom magam előtt, ahogy készülnek a nagymagyarország alakú linzerek, rántotthúsok, és közben azon tőnődöm, hogy miként eshet meg ilyen különös véletlen, a nagyik világpolitizálnak, a világpolitikusaink sütiznek, Szabó pedig szinte lényegileg ugyanazt mondja, mint ahogy 1968-ban a hivatalos román álláspont szólt: „nem lehet Magyarországról a román irodalomra (t.i. a határon túli magyar irodalomra) politikai irányítást gyakorolni”, aztán eszembe jut, hogy hiszen ő is ott volt azon az ominózus decemberi napon, a Kempinski dísztermében, a józan ész és az őrület között félúton.

Mézes Gergely