Gecse Géza: Állam és nemzet a rendszerváltás után. Budapest: Kairosz Kiadó, 2002.
„A szó elszáll, az írás megmarad”, tartja a közmondás. Szerencsénkre, Gecse Géza nem törődött bele a közmondás igazságába, s a Magyar Rádióban elhangzott riportok, valamint a Tolcsvay klubban tartott Határok nélkül vitaesteken elhangzottak szerkesztett változatát közreadta azok okulására is, akik vagy nem hallották a rádióműsorokat, vagy nem lehettek jelen a klubesteken. A kötetben szereplő riportok és beszélgetések nincsenek téma szerint csoportosítva – talán egy ilyen alapon történt szerkesztés szerencsésebb lett volna, mint többé-kevésbé időrendi sorrendbe rendezni az írásokat. A jelen recenzió, önkényesen, tematikus rendet követ, azzal a megszorítással, hogy terjedelmi okok miatt nem törekedhet teljességre. Legalább ugyanis kilenc témakör található a könyvben, de a szám -- bizonyos keretek között – tágítható vagy szűkíthető: számos esetben átfedések vannak és egyes írásokat egynél több kategóriában is szerepeltethetnénk, míg vannak olyan riportok vagy beszélgetések, amelyeket nehezen lehet bármelyik kategóriába sorolni. A lehetséges témakörök az alábbiak lehetnek: az alapszerződések, a határkérdés, a kettős állampolgárság, a Határon Túli Magyarok Hivatala, a határon túli magyarok, a globalizáció, a közép-európai történelem, a rendszerváltás, a magyar-román viszony és 1956. A megszólaltatott politikusok, történészek, politológusok, közéleti emberek sora is imponáló: az 1990-es évek magyar politikai életének minden árnyalata képviselve van a könyv oldalain, rajtuk kívül határon túli magyar politikusok, történészek, egyházi és közéleti emberek sora vonul fel Gecse Géza mikrofonja előtt.
A fent felsorolt témák nem egyenlő súllyal szerepelnek a kötetben. A legnagyobb terjedelmet kapott témák az alapszerződéssel kapcsolatos kérdések, a határkérdés, a határon túli magyarokkal kapcsolatos viták, valamint a magyar-román viszony problémája.
Az alapszerződések ügyében két markáns álláspont bontakozik ki a kérdésről szóló öt írásban. A diplomáciatörténész Diószegi István professzor egyértelműen feleslegesnek tartja azokat és bizonyos értelemben egyenesen károsnak tartja őket. Érvelése szerint Magyarország és a szomszédai már két (béke)szerződést kötöttek az elmúlt évszázadban (1947-ben Párizsban és 1975-ben Helsinkiben), amelyekben elfogadták a fennálló határokat s így semmi szükség sem volt arra, hogy Magyarország újra lemondjon a határok megváltoztatásának a szándékáról. (40. o.) Méray Tibor ugyancsak feleslegesnek tartja az alapszerződéseket. Érdekes a politikus álláspontja, amely gyökeresen eltér a történészétől: Kovács László szerint ha Magyarország már kétszer aláírta a határklauzulát, akkor harmadszorra is megteheti. (47. o.) (A külügyminiszter sajátos történelemfelfogásának legújabb példája az 1918. december 1-i gyulafehérvári határozatról vallott nézete.) Kovács László ugyanakkor nem teljesen logikusan jár el, amikor azzal érvel, hogy a kisebbségi jogokat az Európa Tanács 1201-es ajánlása, az ENSZ 1992-es nyilatkozata és az EBEÉ 1990-es koppenhágai dokumentuma már egyszer (többször) garantálja s ezért nincs szükség azok ismételt deklarálására. (47. o.) Diószegi professzor a diplomácia szempontjából is hibásnak tartja az egyoldalú magyar gesztusokat. Románia a történelme a szomszédos országok közül legalább eggyel mindig normális kapcsolatokra törekedett, netán szövetségesi viszonyt is alakított ki. A többi szomszéddal kialakított merevebb álláspontot több kérdésben a múlt század hosszabb időszakában nagyhatalmi támogatással a háta mögött „engedhette meg” magának. 1989 után azonban a nemzetközi helyzet megváltozott ebből a szempontból is: a nagyhatalmak többé-kevésbé érdektelenné váltak a térség iránt, s ezért Románia nem manőverezhet az eddig megszokott módon. Még pontosabban: Románia számára nyugtalanító lehet az a tudat, hogy potenciálisan Oroszország, Ukrajna és Magyarország is területi követelésekkel léphetne fel egy olyan időpontban, amikor a korábbi nyugati támogatás már sokkal lanyhább. (20. o.)Ezért erőltette – szinte hisztérikusan – Románia a határklauzula bevételét az alapszerződésbe, s a magyar diplomácia (sajnos nem először) nem használta ki az alkalmat arra, hogy a nemzetközi életben megszokott módon quid pro quo alapon járjon el s, például, az Európa Tanács 1201-es számú ajánlását (amelyet egyébként részben a szocialista Tabajdi Csaba fogalmazott) nagyobb hangsúllyal vegye be a szerződésbe, illetve a végrehajtásnál valami ellenőrző mechanizmust építsen be. Egyetértően lehet azonban idézni Diószegi Istvánt, aki rámutatott arra, hogy Romániával szemben Magyarország nem tudta s tudja kijátszani a orosz „kártyát”: az oroszok az 1944-ben, 1945-ben és 1947-ben is Románia oldalára álltak Magyarországgal szemben. (68. o.) Érdekes Szentiványi István álláspontja ebben a kérdésben, aki más nézőpontból kiindulva hasonlóképpen az orosz segítség illuzórikus voltára hívja fel a figyelmet: bármilyen politikához ugyanis valódi súllyal és hitellel rendelkező partnereket kell találni, márpedig Oroszország nem tartozik ebbe a kategóriába. (154. o.) Ugyancsak sokat mondó a magyar-román alapszerződést megkötő kormány külügyminiszterének szillogizmusa arra a felvetésre, mely szerint a dokumentumból „kikerült” a romániai egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának a kérdése. Kovács László szerint nem kikerült onnan, mert benne sem volt. Továbbá, érvelt a szocialista politikus, a probléma nem csak a magyar egyházakat érintette (érinti), ezért a kérdés nem kétoldalú tárgyalások témája. (49. o.) Köztudott, hogy a magyar-román alapszerződés is részben nagyhatalmi nyomásra történt: Magyarország NATO-ba való felvétele kapcsán az Egyesült Államok jelezte, hogy nem kíván (újabb) feszültségeket „importálni” a szövetségbe. Érdekes az akkor magyar ellenzék álláspontja: az alapszerződést azért támogatták, mert 1998-ban hatalomra kerülve úgyis felmondják vagy felülvizsgálják azt. Erre nem került sor. A történelem azonban, mutatis mutandis, időnként megismétli önmagát: a státustörvényt (kedvezménytörvényt) fordított felállásban ismét csak azért támogatta a nagyobb ellenzéki párt, hogy hatalomra kerülve úgyis megváltoztatja – erre kerül most éppen sor. Végül is a témában megszólaltatottak, Diószegi István, Jeszenszky Géza, Kovács László és Méray Tibor egyetért abban, hogy az alapszerződések önmagukban nem jók, de Magyarország Ukrajna esetében egy gesztust tett akkor, amikor arra Ukrajnának nemzetközileg szüksége volt (Jeszenszky Géza), vagy azok több kisebb szerződést lehetővé tesznek (Kovács László).
A fentiekhez kapcsolódik a határkérdés vitája. Kovács László a NATO-ra hivatkozik: szerinte az Egyesült Államok úgy vélte, hogy az Antall-kormány nem kíván határklauzulát tartalmazó szerződést aláírni és egyes vezető amerikai tisztviselők még attól is tartottak, hogy Magyarország második Boszniát teremthet ebben a kérdésben. (59. és 61. o.) Nyilvánvaló, hogy ez az értékelés a magyar szomszédságpolitika teljes félreértésén alapult. Mint ahogy Clinton elnök sem a legszélesebb körű tájékozottságot árulta el akkor, amikor kijelentette: a nemzetiségi kérdés meg van oldva Romániában (idézi Tőkés László 232. o.) Egy nagyobb léptékű tévedésre mutat a nyugati diplomaták ismételt figyelmeztetése az 1990-es évek legelején, amikor óva intették Magyarországot a Varsói Szerződésből és a KGST-ből való kilépéstől, mert a stabilitás veszélyeztetését látták az erre irányuló törekvésekben (Ravasz Károly) (68. o.). Karakteres és ún. eurokonform álláspontot fejt ki Szentiványi István. Szerinte az autonómiában a szomszédos országok elitjei (őszintén vagy populista módon) a revízió „előszobáját” látják, s ezért zárkóznak el annak még a gondolatától is. Szentiványi úgy véli, hogy az autonómiában vagy más hasonló megoldásban való gondolkodásban erőteljesen jelen van a 19. századi nacionalista gondolkodásmód. Magyarország érdeke a határok megváltoztatása helyett azok „légiesítése”, átjárhatóvá tétele. Megoldást jelenthet, folytatja Szentiványi, a „régiók Európája”, amelyben nem a „határok tologatása” a kérdés, hanem az egész kérdéskörön való túllépés. (152., 156. és 157. o.). A határkérdésekben, illetve Magyarország nemzetközi biztonsági helyzetére vonatkozóan ugyancsak többféle vélemény jelenik meg a kötet oldalain. Míg Jeszenszky Géza egyrészt a magyar-ukránt alapszerződést, másrészt a NATO-tagságot is azzal védi, hogy egy Magyarországgal esetleg ellenséges koalíció kialakulását előzte meg a magyar diplomácia mindkét esetben (23. és 70. o.), addig Diószegi István a NATO-csatlakozásnál is a viszonossági elemet hiányolja: Magyarország egyoldalúan adott (alapszerződések) s cserébe vajmi keveset kapott. (Szentiványi István vitatja az álláspontot: meglátása szerint az alapszerződésekben sokat kapott Magyarország.) A történészprofesszor lesújtó kritikát mond a modern magyar külpolitikáról, amely olvasatában 1920 óta „érzelemorientált” volt. (163. o.) (A politikai elit nagy részének viszonzatlan angolszász barátsága az 1930-as években vagy akár az 1940-es évek elején, valamint akár napjaink konzervatív irányzatainak ugyancsak nagy részben viszonzatlanul hagyott Amerika-barátsága és atlanticizmusa hozható fel kézzelfogható példaként erre a tételre.)
A magyar-román viszony neuralgikus pontjait a továbbiakban már az 1998-ban hatalomra került magyar kormány miniszterelnöke, Orbán Viktor és a Külügyminisztérium politikai államtitkára, Németh Zsolt elemzi. Orbán Viktor a katonai együttműködést kiválónak értékelte (ez már Magyarország NATO-hoz való csatlakozása után történt), több határátkelőhelyet sikerült nyitni, de a tárgyévben – 2000-ben – más területeken nem történt előrelépés, mert választási év volt Romániában és ilyen alkalmakkor a magyarokkal szembeni keményebb fellépés szavazatokat hozhat minden pártnak, s ezért még más időszakokhoz viszonyítva is kevesebb remény van a kompromisszumra. Ezzel Tőkés László is egyetért, aki szerint a magyar-román viszony belpolitikailag manipulált; az RMDSZ-t a nemzetközi elfogadottság miatt kellett bevenni a kormányba, ami a szervezet külpolitikai önállóságának a feladásával együtt járt. A Királyhágó-melletti református püspök és az RMDSZ tiszteletbeli elnökének a szavai egybecsengenek Diószegi Istvánéival, amikor rámutat arra, hogy az RMDSZ viszonosság nélkül támogatta és támogatja a román kormányt, mely utóbbi így jó pontokat szerez külföldön anélkül, hogy ezért túlságosan sokat kellene adnia. Németh Zsolt külön kiemeli a felekezetközi alapítványi egyetem ügyét, amelyet a magyar kormány jelentős összeggel támogatott. (106. o.), mint az egyetlen komolyabb eredményt a magyarság szülőföldjén való tartására. Mivel a kötet riportjai és beszélgetései egy kivételével 2001 decembere előtt készültek, így a státustörvény (kedvezménytörvény) hatásairól természetesen nem esik, nem eshet szó.
Az állam és nemzet a rendszerváltás után kiegyensúlyozottságra és objektivitásra törekvő könyv, amelynek szerkesztője, Gecse Géza, jó érzékkel válogatta meg beszélgetőtársait és vendégeit. A felvonultatott témákból és érvekből kirajzolódik nem csupán a mai magyar politikai elit egyes irányzatainak kül- és nemzetpolitikai irányultsága és elképzelései, hanem a magyar szomszédságpolitika és Közép-Európa közel száz éve is.
Magyarics Tamás