Gecse Géza: Állam és nemzet a rendszerváltás után

( Kairosz Könyvkiadó, Budapest 2002. 408 p.)

 Günther Verheugen, az Európai Unió bővítési biztosa teljesen értetlenül állt az előtt a megközelítés előtt, hogy a magyar nemzet határai nem azonosak Magyarországéval. A magyar nyelvben a történelmi tradíciók okán – mint jól tudjuk - nem fedi egymást állam és nemzet fogalma. Nem úgy mint angolul és franciául, tudnivaló, az ENSz államokat tömörítő nemzetközi szervezet, pedig az N betű a rövidítésben a nemzetek szóra utal. És a félreértéseket elkerülendő rögtön hozzá kell tenni: a két fogalom közötti különbség, a feszültség közöttük nem magyar sajátosság. Közép-Európában a modern nemzetek fönnálló birodalmi keretekben formálódtak, nemegyszer szembeszállva e birodalmakkal. Megismételvén a nacionalizmus kutatók klasszikus kérdését: volt-e lengyel nemzet a XIX. században ? Hiszen lengyel állam ekkor nem létezett. Föltételezem, bár a mai nyugati politikusok történelmi ismeretei gyakran elég szerények, Varsóban nem traktálta volna Verheugen úr egyik lengyel partnerét sem azzal, hogy mintegy 123 évig nem volt lengyel nemzet, merthogy Lengyelország neve csak 1918 őszén került vissza a térképre. Helyénvaló tehát Gecse Géza címválasztása, rögtön világos belőle, hogy a könyv fő témája: mit jelent itt (nekünk magyaroknak) és most (konkrétan az elmúlt évtizedben) a két fogalom bonyolult összefüggésrendszere. Vagyis Magyarország és a magyar nemzet határontúli részeinek a kapcsolata.

A kötet alcíme az itt olvasható szövegek eredetéről és műfajáról ad tájékoztatást. Rádiós riportok, interjúk és vitaestek szerkesztett változata, sommásan szólva: politikai publicisztika. Politikusok, tudósok, politikai elemzők megnyilatkozásai következnek egymás után és a karmester – ha zenekari műhöz hasonlítjuk az összeállítást - a riporter, a Határok nélkül című rádióműsor szerkesztője: Gecse Géza. Ő az, aki kérdez, aki faggatja az interjúalanyokat, vezeti a beszélgetéseket. Meggyőződhetünk róla, tájékozott a témakörben, azon ritka rádiós szerkesztők közé tartozik, akik jól ismerik a magyar kisebbségek múltját és jelenét. A szabadságát visszaszerző, -kapó Magyarország Kossuth Rádiójában 1992-ben született meg a határontúli

magyarok életéről szóló rendszeres műsor. A vitaesteket 1999 októberétől rendezték meg a budapesti Thököly úton. A rádióműsor évtizedes mulasztások enyhítésére szolgál, szerepe hiánypótló a magyarországi tömegtájékoztatásban. A könyv természetesen válogatás. Bepillantást kínál a határontúli magyarokkal kapcsolatos politikai vitákba, magától értetődően olvashatunk nemzetközi politikai kérdésekről és sajátos kisebbségpolitikai dilemmákról. A recenzens mérlegelheti mind a kötetet összeállító szerkesztő, a kérdező riporter munkáját, mind pedig a megszólaló politikusok és szakértők által mondottakat.

Visszatekintve a kilencvenes évek elejére összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a magyar kisebbségekkel kapcsolatos reményeinknek csak viszonylag csekély százaléka teljesült. A magyar népcsoportok abszolút és relatív nagysága csökkent, úgy tetszik, a negatív demográfiai folyamatok érintik kisebbségeinket is, a változásokat nem lehet kizárólag az asszimiláció számlájára írni. Egyes területekről (Erdély, Kárpátalja, Délvidék) jelentős volt a migráció Magyarországra. A kollektív jogok tekintetében sem született sok eredmény, a kisebbségi autonómiák távolabbinak látszanak, mint tíz évvel ezelőtt. Magyarország közvéleménye továbbra is alig tud valamit a határontúli magyarokról. Ennek a kedvezőtlen mérlegnek az elemzése során különféle tényezőket kell számba venni. A nemzetközi politika fejleményeitől kezdve a népmozgalom társadalom- és mentalitástörténeti hátterén át a hazai hozzáállás okainak föltárásáig. Nyomatékkal kell említeni, hogy a magyarországi politikai pártoknak nem sikerült ebben a kérdésben nemzeti konszenzust kialakítaniuk, sőt gyakran a hazai ellentéteket átviszik a határon túlra, a kisebbségek politikai életébe.

Hiába kívánjuk a jelenkor történetét, politikai kérdéseket vizsgálni, a történeti előzmények bemutatása elkerülhetetlen. Érthető, hogy a riporter történészeket is gyakran kérdezett, hiszen folyamatok megértéséhez szükség van a múlt faggatására, de azért is, mert a magyar kollektív tudat szinte varázsgömbként tekint az első, illetve a második világháborút lezáró békekötésekre, görcsösen keresi azt a pontot, eseményt (mintha léteznék ilyen), ahol minden eldőlt, és bekövetkezett a tragédia. Úgy tetszik, a magyar kisebbségekkel kapcsolatos gondolkodásunkban mindenekelőtt ez a történeti szemlélet a meghatározó. Érvényes ez persze azokra az értelmiségi csoportokra, amelyek elkötelezték magukat ebben a kérdésben, továbbá azokra a magyar állampolgárokra, akik érdeklődnek a magyar kisebbségek sorsa iránt, akiknek (megkockáztatom, legalább az ország lakosságának 30 százaléka) rokonaik élnek egyik vagy másik szomszédos országban. Mert számolni kell azzal is, hogy Magyarország polgárainak többsége viszonylag közömbös ebben a kérdésben, nem ritkán pedig kifejezetten elutasító megközelítésekkel is találkozhat az ember.

A kötetet végigolvasván folyamatokat követhet az ember, az alapszerződésekkel kapcsolatos vitáktól kezdve a kettős állampolgárság első fölvetésén, a Magyar Állandó Értekezlet elkezdődő tanácskozásán át a státustörvényig. Találkozhatunk a legfontosabb politikai szereplők - külügyminiszterek (Jeszenszky Géza, Kovács László), államtitkárok (Németh Zsolt, Tabajdi Csaba), miniszterelnökök (Orbán Viktor, Medgyessy Péter) –

nézeteivel. Külön érdekes, amikor ellenzéki helyzetben szólaltatta meg őket a riporter. De történészek és más hazai meg határontúli értelmiségiek megnyilatkozásait szintén figyelemmel kísérhetjük.

Nagyon sokfelé ágaznak ezek a beszélgetések, ezért megjegyzéseimet csupán három kérdéskör kapcsán szeretném elmondani. Az egyik a történeti vonulat, a második a magyar-magyar politikai kapcsolatok, a harmadik pedig, hogy miként tekint Magyarország a határontúli magyarokra.

Az egyik vitaestnek az volt a címe “Trianon, Párizs és Helsinki érvénye”. Azon az alkalmon is kiderült, hogy vannak, akik mindmáig úgy gondolják Magyarországon, ha a történelmi sérelmek igazságtalanok voltak, jogorvoslatra van szükség, és ezt majd a Történelem itélőszéke valamikor napirendre tűzi. Arról kérdezik újra és újra a történészeket, mi lett volna ha…Nyilvánvaló, hogy szükség van az okok részletes föltárására, a diplomáciatörténet titkainak fölfedésére, a nagyhatalmi szándékok rekonstruálására, amiből már jelentős részt elvégzett a magyar történettudomány, bár valószínűleg lesz még alkalmunk új tényeken szintén töprengeni. De nem célravezető - szerintem sem - a történelmet valaminő összeesküvés-elmélettel megközelíteni. Mintha közvélekedésünk egy része teljesen ad acta tette volna Trianon kérdését, másfelől viszont innen-onnan ködképek tűnnek föl.

A békeszerződések okainak elemzése némiképp háttérbe szorította a kötetben a kommunista Magyarország mérlegének elkészítését. Többen szóba hozták Kádár János emlékezetes marosvásárhelyi beszédét 1958-ból, amikor kijelentette, hogy Magyarországnak nincs területi követelése Romániával szemben. Nem szabad elfelejteni, hogy 1948 után Magyarország (más kérdés, hogy természetesen nem lehet független országnak tekinteni a népköztársaságot) valójában hozzájárult a kedvezőtlen folyamatok erősödéséhez, támogatta a határontúli magyar kisebbségek elleni diszkriminatív politikát. Vagyis közvetett módon - közömbösségével, a történelmi emlékezet módszeres pusztításával - erősítette Románia és Csehszlovákia államnacionalizmusát. A hatvanas évek közepéig a magyar külképviseleteknek nem volt szabad információkat közvetíteni a magyar kisebbségek helyzetéről. Nem szabad elfelejteni, hogy bűntettnek, kihágásnak számított a határontúli magyarság érdekében a nyilvános föllépés. Az oly “liberálisnak” mondott késői Kádár-korban még a nyolcvanas években is idéztek rendőrségre fiatalokat, akik magyar könyveket hordtak Romániába. Húsz évvel ezelőtt írta meg hírhedett pamfletjét Duray Miklós Kutyaszorító című könyvéről az Élet és Irodalomban Hajdú János (akit 1994-ben az MSzP színeiben még képviselőnek is megválasztottak). Föltételezhető, hogy a kommunista médiaelit közismert tagja közvetett módon hozzájárult ahhoz, hogy a szlovákiai magyar emberjogi aktivistát ismét letartóztassák a kommunista hatóságok.

A politika szintjén 1989 után új lapot kellett nyitni a magyar-magyar kapcsolatokban. Bármennyire igyekezett néhány magyar politikus a nyolcvanas évek közepétől kihasználni azt a szerény mozgásteret, amit a hódoltsági helyzet néha lehetővé tett, ne higgyünk, hogy komoly eredményeket sikerült volna elérniük. Épp a romániai magyarság egyre elviselhetetlenebb helyzete, Ceausescu találkozója Kádárral, majd Grósszal azt bizonyítja, hogy a gyeplő meglehetősen szoros volt. Döntő lépés volt, hogy belekerült az átírt új alkotmányba Magyarország felelőssége a határontúli magyarokért. Csak a történelmi hűség kedvéért emlékeztetek arra, hogy a Magyar Demokrata Fórum első országos gyűlésének nyilatkozatában (1989 március 12-én) ez szerepelt mint követelés, és Antall József testületi véleményt képviselt a kerekasztal-tárgyalások során, túlzás tehát Jeszenszky Géza 1997-es nyilatkozatában, hogy a későbbi miniszterelnöknek köszönhető, hogy alkotmányunkba bekerült ez tétel. Eredmény az is, hogy önálló főhatóság született Magyarországon a határontuli magyar kisebbségekkel kapcsolatos teendők koordinálására. Az már nem tekinthető annak, hogy tizenkét év alatt nem született meg egy stratégiai koncepció a kérdésben. Mondhatni persze - és ez igaz is -, hogy nem volt megfelelő számú szakember e komplex problematika árnyalt elemzésére és használható gyakorlati tervek elkészítésére. Továbbra is megmaradt az az egymás mellett elbeszélő két szerencsétlen politikai nyelvezet. Az interjúkban is találkozunk velük. Az egyik nem tud szabadulni a korábbi időszak “internacionalista” beidegződéseitől, a másik pedig délibáboknak tesz engedményeket. Nem tanulták meg politikusaink, hogyan kell nyilatkozni a határontúli magyarok dolgairól. Kétségtelen, hogy nem egyszerű, mert a hazai és külhoni magyarokon kívül számolni kell azzal, miként reagál rá az illető országok politikai közvéleménye és a nemzetközi politika. Iskolapéldája

számomra a félremagyarázható megnyilatkozásnak Antall és Horn egymást kiegészítő formulájának (15 millió magyar miniszterelnöke érzésben és lélekben – 10 millió magyar állampolgár miniszterelnöke).

A Magyar Állandó Értekezlet számottevő előrelépést jelent a kapcsolatok ápolásában, ha viszonylag későn jött is ez a fórum létre, szerepe igen fontos.

Sajnos tanácskozásai sem mentesek - erről sok szó esik a beszélgetésekben – kapcsolataink egyik legkellemetlenebb magyarországi betegségétől, attól, hogy hazai politikusaink nemegyszer belpolitikai előnyökért tesznek hangzatos nyilatkozatokat a magyar kisebbségek ügyében. Kár, hogy a státus- vagy kedvezménytörvény vitája viszonylag kevés teret kapott a kötetben. Persze e kérdésben csakúgy, mint a kettős állampolgárság dolgában a könyv lezárta utáni időkben parázslottak föl az igazi viták.

Arról szintén kevés szó esett az interjúkban, hogy hogyan látják Magyarországon a határontúli magyarokat, mit tud róluk az átlagember. Semmi sem menti a magyar oktatásügyet, hogy mindmáig vajmi csekélyek és néha pontatlanak róluk a tanítandó ismeretek. Különböző fórumokon számtalanszor szóbahoztam, alig változott valami. Hasonló a helyzet a tömegtájékoztatásban. Akkor beszélnek róluk, ha valamilyen politikai probléma, konfliktus adódik. Elég messze vagyunk attól, hogy működnék egy egységes magyar információs és kulturális tér. Magyarország polgárainak nem lekicsinyelhető része vagy szinte semmit nem tud kisebbségeinkről vagy negatív előítéletekkel vélekedik róluk.

Ezért üdvözlendő Gecse Géza kötete, hiszen végigkalauzolja az olvasót egy évtized történésein, sokféle véleményt megszólaltatván. Kitapinthatók rokonszenvei, elmondja, hogy ő mit tartana jónak, de ezt mindig elfogultság nélkül teszi. Bírálatként meg kell jegyezni, hogy néhány beszélgetés (bármennyire érdekesek egyébként) kissé kilóg a könyvből (például a magyar hazaárulásokról, illetve az építészetről szólóra gondolok).

199l. október 6-án megdöbbenten hallgattam a Vasárnapi Újságban interjúját Habsburg Ottóval. Kétségtelen, hogy a család átlagához képest rendkívül intelligens Habsburg érdekes és tiszteletreméltó politikus, de az aradi mártírok dolgában őt megszólaltatni nem igazán ízléses. Ezt az interjút én a szerkesztő helyében azon a napon nem engedtem volna adásba.