Kapu, 2002/10. 50-51.old.

Hová mégy, Magyarország?

Oly korban éltem én... – mondhatnánk panaszosan a költővel.

Minden kor embere úgy érezi, hogy az a világ, amelyben ő él, rosszabb minden előbbinél, és feltétlen korrekcióra szorul. Van ennek jogosultsága? Természetesen, hisz a lét szubjektív átélése soha nem egyezik azzal, aminek a tükörképe.

A világ valóban tökéletlen. Mindig is az volt, és aligha lesz idő, amikor széles körben az ellenkezőjéről fognak áradozni az emberek.

A mi korunk (életidőnk) több vonatkozásban is sajátságos. Először is: átmeneti. Azután: század- és ezredfordító. Legfőképpen pedig azért, mert a kommunista rezsim összeomlásának túlontúl lassan elülő porfelhőjétől nem látjuk, mi vár ránk, milyen természetű lesz az a társadalmi berendezkedés, amelyben maradékainknak élniük kell majd. A jobb, hitelesebb, emberibb: godot-i természetű. Jöttét milliók várják, de meg sohase érkezik. A Megváltó is csak egyszer mutatta meg magát, ám mielőtt cselekedhetett volna, gazul végeztek vele.

Meddő ábrándok! – vethetné ellen valaki. Nem, ezek nem ábrándok, uram – replikázhatnánk –, ezek természetes, morálisan hiteles, valóságértékű álmok. És épp az ilyen álmokat, a jobbra irányuló igyekezet ilyetén szárnyalásait rántják le a mindennapok porába a saját ideáikat egyedül üdvözítőnek harsonázó felelőtlen politikusok. Azok az érzelmek nélkül való ámítók, akik milliók boldogulásának szolgálata helyett a maguk érdekvilágába visszagörbedő ocsmány játékaikat űzik velünk nap mint nap.

Gecse Géza testes könyvében* – amely a kilencvenes évek magyar politikai konvulzióinak egyféle leképezése, látlelete – implicite benne foglaltatnak ezek és az ehhez hasonló gondolatok, érzelmek. Nyomon követhetjük az elmúlt tíz esztendő vajúdó változásait, az egymásnak feszülő politikusi szándékokat, az ország szekerének rúdját bizonyos irányba fordítani akaró sanda becsvágyakat és a velük pörölő felelős attitűdöket. Két politikai irányzat, egy nemzeti és egy lényegében kozmopolita áll – acsarkodva – egymással szemben. Két politikusi magatartás emelkedik ki az események zuhatagából: egy megnyugtató és egy kétségeket gerjesztő.

A magyarság mai gondjai távolról sem lennének annyira drámaiak, ha a trianoni békediktátum hóhérbárdja nem taglózta volna le a történelmi Magyarországot, ha a győztes hatalmak, természetellenesen, nem szabdalták volna szét az ország és a nemzet testét. Épp ennek a precedens nélküli diktátumnak a következményeitől lett fájdalmasan szomorú az összmagyarság helyzete és a kisebbségek jövője. Majdnem azt írtam, kilátástalan. De hagyjuk a fátumot! Miért ne remélhetnénk, hihetnénk, hogy tőlünk is függ, milyen lesz az a jövő? Csak összefognánk végre, és valóban az ország javán, a nemzet jövőjén fáradoznánk mindahányan. De látva a szellemi rövidlátással megvert törtetők gátlástalanságát, azt, hogy a felbukkanó konc utáni rohantukban mint kotorásznak mások zsebében, taposnak becsületükbe, méltóságukba, szabadságukba, óhatatlanul megkérdezzük magunktól, ugyan mikor lesz itt egyet akarás!?

Szerteágazó tematikájú könyvét a szerző három nagy fejezetre osztotta. Az elsőbe azok a riportok, hosszabb rádióinterjúk tartoznak, amiket gyakorló kormánypárti és ellenzéki politikusokkal és külpolitikai szakértőkkel készített. A második rész ötvenhat megítélésére összpontosít. A harmadik fejezet a Tolcsvay Klubban elhangzott viták, eszméltető gondolatok szerkesztett változata.

Mi itt csupán egyetlen szegmentumra figyelmezünk a gazdag kínálatból, arra, amely a sok-sok vitát kiváltó határok kérdésével foglalkozik.

De tegyünk előbb egy látszólag fölösleges, röpke kitérőt. Paradoxnak tűnik, mégis igaz: negyvenöt év kommunizmusa a volt szocialista országok közül Magyarországon végezte a legnagyobb rombolást a lelkekben. Mivel a mai és az eljövendő nemzedékek terhére felvett óriási kölcsönökből anno a „vidám barakkban” sokkal jobban éltek az emberek, mint a környező volt szocialista államokban, most, íme, száz- és százezrek, vagy tán milliók visszasírják, helyesebben visszaszavazzák/visszaszavazták a letűnt világot. Mi köze ennek a terítékre került kérdéshez? Az, hogy a szellemi rövidlátásban szenvedő, empátiát vesztett visszaszavazók hadát, magyarán ezeket a csak mának élő percemberkéket teljesen hidegen hagyja a határokon túlra rekedt magyarság sorsa, akik nyolcvan éve elkeseredetten küzdenek magyarságukért, létükért. Az, hogy az ő „életfilozófiájuk” alaptézise: csak az a fontos, hogy nekünk menjen jól. Ne hozzunk szóba jogos nemzeti sérelmeket, nehogy felkavarjuk vele az állóvizet. Ne feszegessük a határkérdéseket, inkább maradjon minden változatlan. Az se baj, ha elveszítjük a kinti magyarok millióit, és olyan magyar területeket, amelyekért őseink az életüket áldozták. Mert a fejlett Nyugat problémamentesnek akarja látni a térséget, s ha ő úgy akarja, akkor mi kussoljunk. Ugye nem nehéz kitalálni, melyik politikusgárda, melyik politikai szövetség képviseli ezt az álláspontot?

A nemzeti oldalnak persze fáj a jelen megalázó valósága. Fáj, de ahhoz, hogy igazságosok legyünk, meg kell mondani, hogy akkor, amikor nem is olyan rég, felemelhette volna a szavát, hallgatott, amikor léphetett volna, veszteg maradt. De ő legalább meg-megpiszkálja a varasodó sebet, hogy tudják, akiknek tudniuk illik: túl nagyot haraptak az ország testéből. És tudják a hóhérok is, hogy hóhérként viselkedtek. S hogy a hóhérokat is elérheti egyszer a végzet, mert a szerencse forgandó, a világ kereke nem mindig előre kiszámíthatóan forog, homok is kerül olykor a fogaskerekek közé...

Mit sugall hát ez a könyv? Mindenekelőtt azt, hogy valami megmozdult Magyarországon. A politikai elit legjobbjait és polgárokat egyaránt foglalkoztatja az ország, a nemzet sorsa. Mert látnivaló, hogy az utódállamokban módszeresen végzett pusztítások az ottani magyarság végső megsemmisülését célozzák. Ezért hát ha nem teszünk semmit, abból nem semmi lesz, abból baj lesz. Cselekedni kell, mert az idő nekik dolgozik, minden évvel tovább pusztulunk.

A világpolitika persze most is „sürgősebb” teendőkkel van elfoglalva. Az irányt diktálgató nagyok segítségére most se számíthatunk. Ellenkezőleg, időnként ki-kiszólnak: „Legyetek csendben, ne nagyon mozogjatok!”

Csakhogy ennek a nemzet méltósága – miként a másoké is – megköveteli, hogy ezt a történelmi sérelmet ne hagyjuk szó nélkül. Az igazságérzet és a lelkiismeret orvosért kiált. Még akkor is, ha a nemzet egységes egésszé történő szervesülésének pillanatnyilag nincs realitása. De a történelem nem lezárt, nem befejezett események tárháza, hanem szüntelen alakuló folyamat.

A határok méltányosság alapján történő módosításának és a nemzet határok fölötti egyesítésének a gondolata egy tőről fakad. Emez amannak az előszobája. Nos, fölöttébb érdekes: ki hogy viszonyul ehhez a kapitális kérdéshez? Kovács László, az újra regnáló szociálliberális kormány külügyminisztere például annak idején sem tartotta, most sem tartja elképzelhetőnek a határkérdés felvetését. Annál sürgetőbbnek ítélte viszont az alapszerződések megkötését az utódállamokkal. Ami – mint tudjuk – meg is történt.

Fura játszma volt ez a procedúra. Diószegi István professzor, diplomáciatörténész szerint a nemzetközi gyakorlatban általában nem fordul elő, hogy a békeszerződések által megállapított határokat újabb államközi szerződéssel erősítsék meg. Európa és a világ fejlettebb régióiban ilyen típusú szerződéseket sem korábban, sem napjainkban nem kötöttek. Egyetlen funkciója az országok közötti bizalomerősítés lehetne, de amint a román–magyar eset is mutatja, maga a szerződés előkészítése – éppen a vitatott pontok miatt – inkább a bizalmatlanság erősítésére szolgált.

A nemzetközi diplomáciai tapasztalat alapján határszabályozással kapcsolatos szerződések általában kényszerhelyzetben születnek. Vesztett háborúk után, amikor az egyik félnek nincs más választása. Egyébként az államok a számukra előnytelen határszerződéseket nem írják alá. Ezekben az alapszerződésekben Magyarországot a másik fél arra kérte fel, hogy ismerje el a fennálló határok örökkévalóságát és sérthetetlenségét, míg Magyarország arra törekedett, azt igyekezett elérni, hogy a másik fél biztosítsa a helyi magyar közösségek jogait. A szerződést aláíró partnerek olyan dolgokat kívántak és követeltek egymástól, amelyet a másik fél nem képes teljesíteni. Ami a magyar fél igényeit illeti, erre azt szokták mondani, mondják is, hogy a Romániához, Szerbiához, Szlovákiához tartozó magyar kisebbségek ügye abszolút belügy, amelyhez más országnak vagy országoknak semmi közük. A nagyhatalmak intésére újabban ezt a szlogent kevésbé hangoztatják ugyan, de ugyanolyan önkényesen járnak el, mint régebben.  

Tudjuk, az alapszerződéseket aláírták. Ugyan miért tették? Egyrészt a jelzett külső nyomás hatására, másrészt pedig azért, mert a jelenkori magyar külpolitikai tradícióban benne van az a hiedelem, hogy megfelelő gesztus megtételével határokon kívüli magyarjaink sorsát javíthatják. Emlékezzünk csak, Kádár János az ötvenes évek végén elment Marosvásárhelyre, és ott minden kényszer és külső román befolyás nélkül az összegyűlt több tízezer magyarnak kijelentette, hogy Magyarország az 1947-ben aláírt párizsi békeszerződésben megállapított határokat véglegesnek tekinti. Ez nagyon rossz ómen volt. Mert mi volt erre a viszonzás? A hatvanas évektől elindult az a fajta román asszimilációs politika, amelynek eredményeként az erdélyi magyarság létszáma rohamosan csökkenni kezdett. Ez a politikai vonal folytatódott a Németh-kormány idején is, amikor Horn Gyula hasonló kijelentést tett. Mire a román szerződő fél, hogy szaván foghassa a magyar kormányt, így gondolkozott: ha már egyszer kijelentették, akkor miért nem hajlandók ezt szerződésben is rögzíteni? Egy olyan gesztust azonban, amely a nemzetközi vonatkozásban egyszer már szentesített határokat újból véglegesnek nyilvánítja, a határon kívüli magyarság körében csak úgy értelmezhettek/értelmezhetnek, mint az anyanemzet részéről történő újabb lemondást és cserbenhagyást.

Az ukrán-magyar alapszerződés elfogadása után Románia mind határozottabban követelte a határklauzulát. Románia kulcsfontosságúnak tekintette, hogy az alapszerződésben szerepeljen: Magyarországnak nincsenek területi követelései Romániával szemben. Miközben a román politikai elit hallani sem akar az erdélyi magyarság számára semmiféle területi autonómia megadásáról, csupán szavakban, ígérgetésekben tapasztalható bizonyos fokú elmozdulás.

Miért ment mégis bele ebbe a magyar fél? Mert – mint jeleztük – a szóban forgó országokat felszólították, hogy rendezzék viszonyaikat, különben sem a NATO-ba sem az Unióba nem integrálódhatnak. Úgy tűnik, a magyar diplomácia ezekre a hangokra a kelleténél nagyobb figyelmet fordított. Az aktus befejeződött, a status quo maradt. Ezekhez az alapszerződésekhez Magyarországnak nem fűződik semmiféle komoly érdeke. Hát akkor ki(k)nek? Mert hogy valaki(k)nek ugyancsak érdekük volt ezt a játszmát végig játszatni velünk, ahhoz nem fér kétség.

Kakucsi László

*Gecse Géza: Állam és nemzet a rendszerváltás után. 2002. Kairosz Könyvkiadó,.