Élet és Irodalom, XLVI. ÉVFOLYAM, 21. SZÁM, 2002. május 24.

Részben az Európai Unió mutatta a megoldást

– John Loughlin belfasti politológusprofesszorral Petőcz György beszélget -

A XIX. században az ír-kérdés volt a brit politika egyik fő problémája. A megoldást a britek számára a sziget 1921-es kettéosztása jelentette. Észak-Írországban létrehoztak egy protestáns államot a protestánsok számára. Az ír nacionalizmust és függetlenségi törekvéseket képviselő katolikusok az újonnan létrehozott északi államban kisebbségbe szorultak. Az évtizedeken keresztül megoldhatatlannak látszó vallási konfliktus mára csillapodni látszik.

- 1921 után milyen politikai képviseletük volt a katolikusoknak Észak-Írországban?

- Az 1921-ben létrehozott új országban a protestánsok száma durván egymillió volt, a katolikusoké pedig mintegy félmillió. Ez súlyos következményekkel járt: egészen 1972-ig a brit jelenlétet követelő protestáns unionista párt uralkodott, és a katolikus kisebbség alig-alig vehetett részt a hatalomban. A választási körzeteket úgy alakították, hogy még a döntően katolikus körzetekben is unionista többség legyen. A hetvenes-nyolcvanas évekig a köztisztviselők mintegy 80 százaléka protestáns volt.

- A két népcsoport különélése is 1921 után kezdődött?

- Nem, a szegregáció a XVIII. századra nyúlik vissza, amikor angol és skót telepesek elfoglalták az ország legjobb földjeit. A katolikusok inkább a Belfastban, Londonderryben, és a későn és csak nagyon lassan megindult iparosodás egyéb körzeteiben csoportosultak. Az én gyerekkorom az ötvenes évekre esett, Nyugat-Belfastban laktunk, és az elkülönülés teljesen nyilvánvaló élmény volt a számomra.

- Hogyan lehet egy protestáns és egy katolikus írt megkülönböztetni egymástól?

- Az utcán nem lehet felismerni, mert mindkét észak-ír közösség alapvetően ugyanabból az etnikai "alapanyagból" van, és az akcentusban sincs különbség. Mégis elég nagy biztonsággal tudjuk, hogy ki micsoda. Fontos jel a név. Engem valójában Soan Loughlinnak hívnak, a Soan nevet pedig kilencven százalékban katolikusok kapják. Az iskola még a névnél is többet árul el az emberről. Az egész oktatási rendszer vallási alapon működött. A katolikusok csak katolikus iskolákba jártak, amelyeket a katolikus egyház igazgatott, míg a protestánsok állami iskolákba, ezeket azonban valójában a protestáns egyház irányította.
Az egyház védelmezte és fogta össze a közösséget. Mi, katolikusok alul voltunk reprezentálva a kormányzatban, a közigazgatásban, a médiában, az üzleti életben, de volt egyházunk, voltak saját iskoláink és volt saját katolikus osztályunk. Kizárólag katolikus orvosokhoz vagy ügyvédekhez fordultunk, ha ilyesmire szorultunk. De még üzletet és kocsmát is ezen az alapon választottak az emberek. Az egész élet konfesszionális alapon szerveződött.

- A barátságok vagy a házasságok is?

- A hatvanas évekig talán még adódtak vegyes barátságok, de nem túl sok. Szociológusok pedig megállapították, hogy Észak-Írországban kevesebb házasság köttetett katolikusok és protestánsok között, mint a fehérek és a feketék között Amerikában.

- Miért volt elképzelhetetlen a liberális multikulturalizmus?

- Észak-Írországban mindent az az alkotmányos kérdés uralt, hogy Észak-Írország az Egyesült Királyság része legyen-e, vagy Írországé. Ezt a problémát a végsőkig fokozta a vallási megosztottság. Egy protestáns szinte bizonyosan unionista volt, egy katolikus pedig ír nacionalista. Amikor én az ötvenes-hatvanas években felnőttem Nyugat-Belfastban, a személyes identitást ezek a kategóriák határozták meg, és a liberális kérdésfeltevések teljesen idegenek voltak.

- És ha valaki ki akart lépni ebből a megosztottságból?

- Annak el kellett mennie. Kísérleteztek például integrált, közös oktatással, de csak nagyon kevés ember küldte gyerekeit ezekbe az iskolákba. A társadalom reprodukciója továbbra is az oktatási és a területi szegregációs rendszeren keresztül megy végbe, és az emberek alig-alig találkoznak a másik oldallal.

- Ha Észak-Írországon kívül találkozik egy másik északírrel, számítanak a különbségek?

- Először megpróbáljuk kideríteni, a másik melyik oldalról van. Ehhez többnyire pár szó is elég. Ez nagyon fontos, mert csak akkor tudunk a másikkal nyugodtan érintkezni, ha már tudjuk, kicsoda.

- Az országon kívül mondjuk egy protestáns északír professzor az ön számára ugyanúgy idegen, mint egy német vagy egy francia?

- Észak-Írországon kívül van köztünk egyfajta affinitás. Ha külföldön találkozom valakivel, az valószínűleg tanult, középosztálybeli és valamelyest liberális katolikus vagy protestáns. De egy protestáns munkásosztálybelivel találkozva valószínűtlen, hogy hasonló közösségi érzésem támadna. Mert az elmondottaknak van egy nagyon fontos osztálydimenziója is. A vallási megosztottság legerőszakosabb megnyilvánulásai a munkásosztályban fordulnak elő.

- Vannak-e össznemzeti, mindenki által elismert kulturális nagyságok?

- Vannak. Seamus Heaney, a legnagyobb élő költő, aki a Nobel-díjat is megkapta, északír katolikus, és katolicizmusa szerves része a munkásságának. John Hewett viszont protestáns író, aki szintén nem tagadja vallását. A vallási és közösségi háttér része költői munkásságuknak, még akkor is, ha ők maguk esetleg nem gyakoroló hívők. A régiek, Beckett, Shaw, Wilde, Joyce, Yates, angol-ír protestánsok voltak, Délről. De ők egészen más társadalmi osztályból, csoportból származtak, mint az északír protestánsok. Az angol-ír arisztokrácia tagjaiként, alapvetően Dublin környékéről származtak, ott tanultak, erős szálak fűzték őket Angliához, a kontinenshez, és egy széles, kozmopolita irodalmi mozgalom képviselői voltak. Az északír protestánsok - a költők és írók is - nagyon mások, ők sokkal provinciálisabbak. Ez az egyik nagy problémájuk. Miközben a katolikus Heaney szintén része egy szélesebb körű mozgalomnak, kitekintésnek, "egyháznak". Ez jelentős különbség a két közösség között.

- A fociban kinek szurkolnak?

- A katolikusok inkább az ír válogatottnak, a protestánsok pedig Észak-Írországnak. A sport egyébként nagyon fontos kérdés. A XIX. században, a déli nemzeti újjáéledés idején divatba jöttek bizonyos ír játékok, például a kelta foci, ami mindmáig a legnépszerűbb sport egész Írországban. Gyerekkoromban, ha valaki leigazolt kelta focista volt, akkor tilos volt ezzel egyidőben futballoznia vagy kriketteznie is, mert ezek idegen játéknak számítottak.

- A politikai párthovatartozás automatikusan követte a felekezeti hovatartozást?

- A katolikusok 95 százaléka hetente legalább egyszer elment a templomba, hatvan százalékuk hetente többször is. A politikában viszont megosztottak voltunk. A többség nacionalista volt, de létezett egy radikálisabb - úgynevezett republikánus - irányzat is, ami főként családi tradíciókra épült. A republikanizmus majdhogynem vallássá vált, amit a generációk egymásnak adtak át rituálékon és dogmákon keresztül. Gerry Adams, az IRA politikai szárnya, a Sinn Féin vezetője, akivel az iskolában a legjobb barátok voltunk, ugyanúgy republikánus családból származott, mint én. A republikanizmus szellemében neveltek minket, ilyen könyveket olvastunk. A protestánsoknál ugyanakkor egy domináns párt volt, az unionista párt.
Létezett azért egy olyan párt is, egy kis munkáspárt, amely megpróbált felekezetek feletti osztálypolitikát folytatni. Ez azonban megbukott, mert a munkások számára erősebbnek bizonyult a közösségi hovatartozás, mint az osztálytudat. Az alkotmányos megosztottságot nem lehetett normális szociális célkitűzésekkel áthidalni. Egy másik, jelenlegi példa, a középosztályra apelláló Alliance, amely szintén mindkét közösségeket szeretné átfogni. Hat-hét százaléknál soha nem értek el többet.

- Hogyan és mikor éleződött ki a katolikus-protestáns konfliktus?

- 1921 után az angol parlamentben tilos volt az ír-kérdésről beszélni, és 1964-ig gyakorlatilag egy szó sem esett Észak-Írországról. A hatvanas évektől a katolikusok megelégelték a diszkriminációt és szegénységet, amitől aránytalanul nagyobb mértékben szenvedtek, mint a protestánsok. Mozgalmak születtek, amelyek a helyzet tarthatatlanságára kívánták felhívni a brit politikusok figyelmét, és részben az amerikai fekete polgárjogi mozgalom példáját követték. 1967-ben létrejött az északír polgárjogi szövetség, amelyik még nem foglalkozott az alkotmányos kérdéssel. Fő felvetése az volt, hogy mi is ugyanolyan brit polgárok vagyunk, mint bárki más. Ebben a mozgalomban egyébként sok protestáns is részt vett. Az északír hatóságok viszont elzárkóztak a párbeszéd elől.

- Mikor vette kezdetét a terrorizmus?

- Az első terrorista akciót a protestánsok követték el 1965-ben. Egyik szervezetük bombákat robbantott, és igyekeztek a felelősséget a katolikus IRA-ra hárítani. A katolikusok polgárjogi aktivitása ettől csak tovább fokozódott. 1969 augusztusában mindez nyílt erőszakba torkollott. Londonderryben a rendőrség rátámadt a tüntetőkre, az én apámat is megsebesítették. Belfastban a protestánsok több katolikus utcát felgyújtottak. A családom háza is leégett és mindenünk odaveszett. Én ekkor papnak készültem, egy északi iskolában laktam, és amikor hazamentem, a ház nem volt sehol. Az egész régi munkás-telep egy éjszaka alatt megsemmisült. El is kellett költöznünk a környékről. Ekkor született meg a Provisional IRA. Sok republikánus azt mondta, hogy ebből elég, meg kell védenünk a katolikus közösséget. A fegyverek beszerzése és a kiképzés egy éven át tartott, majd 1971-ben akcióba léptek.

- Tudták-e, hogy kik tartoznak az IRA katonai szárnyához? Támogatták őket?

- Szinte az egész katolikus közösség fellázadt az állam és a brit kormány ellen. Valamilyen módon mindenki érdekelve volt ezekben a mozgalmakban. Tudtuk, kik vettek részt radikálisabb akciókban. Az emberek segítettek a fegyverek elrejtésében, pénzt gyűjtöttek, búvóhelyeket biztosítottak.
A hivatalos IRA ebben az időben marxista szervezet volt, míg a belőlük kivált radikális fegyveres szárny kifejezetten jobboldali antimarxista, nacionalista és katolikus. Érdekes viszont, hogy magukról a maoista gerilla nyelvén beszéltek: mint halról, amelyik lubickol a támogatók tengerében. Ezt a terminológiát és elméletet a britek is átvették. Antiterrorista stratégiájuk lényege az volt, hogy meg kell mérgezni a hal mozgásterét jelentő tengert. Spiclihálózatot szerveztek, másrészt az angol katonaság és a rendőrség egyszerűen megszállta a katolikus körzeteket. Valahányszor kilépett az ember az utcára, járőrbe botlott. Ez azonban csak tovább bőszítette a katolikusokat. Jellemző, hogy 1971 augusztusában, mielőtt a britek bevezették a bírósági eljárás nélküli elzárás rendszerét, az IRA-nak mindössze nyolcvan önkéntese volt. Szeptemberre már nyolcszázan voltak.

- 1972 elején az angolok belátták, hogy a helyi protestáns kormányzat képtelen megbirkózni a helyzettel, és átvették Észak-Írország kormányzását, ami kisebb megszakításokkal a közelmúltig tartott. Időközben számos kísérlet történt a pacifikálásra. Miért nem sikerültek ezek?

- Az egyik legnagyobb problémát éppen a probléma meghatározása jelenti. A britek azt mondták, hogy ez két közösség problémája, vallásos fanatikusok küzdenek vallásos fanatikusok ellen, és ők, mármint a britek semlegesek ebben a konfliktusban. Ugyanezt mondták az írek is. Ez alapvetően hibás beállítás, mert a britek és az írek is szereplői a konfliktusnak.

- A Good Friday Agreement (Nagypénteki megállapodás) 1998-ban, Tony Blair hatalomra jutása után jött létre. Minek köszönhető az áttörés?

- A megállapodás alaptétele, hogy a konfliktus szuverenitások konfliktusa. Észak-Írországban két állam, az Egyesült Királyság és Írország követel magának szuverenitást ugyanarra a területre, és a két követelés ellentmondásban van egymással. Vagyis, végre a britek és az írek is elismerték, hogy szereplői a konfliktusnak. A másik fontos tényező az Európai Unió, amelynek tapasztalatai nyilvánvalóvá tették, hogy a korábban nulla-összegű játszmának tűnő szuverenitás-konfliktusok újszerűen is megoldhatók. Az Unió filozófiájában és gyakorlatában helyet kapott a részleges, megosztott és közösen gyakorolt szuverenitás fogalma, és ma a területi megosztás mellett és helyett gyakran fontosabbá válnak a funkcionális szuverenitások. Mindennek északír alkalmazhatósága már Thatcher és Major idején is felmerült, de ők túlzottan kötődtek az unionistákhoz, és Európa-ellenesek is voltak. Az új munkáspárti kormány viszont nemcsak európaibb, de az egész problémára tágabb perspektívából tekint. Megindították például a skót parlament jogainak kiterjesztését. A harmadik tényező a nacionalizmus tartalmának fejlődése és megváltozása volt. John Hume, a nacionalista Social Democratic Labour Party vezetője és a republikánus Gerry Adams komoly tárgyalásokba kezdtek. Hume meggyőzte Adamst, hogy a republikanizmus többet nyerhet a tárgyalásos folyamatból, mint a katonai akciókból. Valahogy rájöttek, hogy nem tudják gerillaháborúval kiszorítani a briteket. És kellett az is, hogy Tony Blair személyes ügyének tekintse az ír-kérdés megoldását. Egy egész hetet töltött Belfastban, amire korábban sosem volt példa, addig soha egyetlen brit miniszterelnök sem tette meg ezt.

- Milyen intézményes megoldás született?

- A tárgyaló felek három elemet különítettek el. Az első a két északír közösség viszonya. A végrehajtó hatalomban a pozíciókat a pártok parlamenti helyeinek arányában osztják el, ügyelve arra, hogy a miniszterek és miniszter-helyettesek ellenőrizhessék és kiegyensúlyozhassák egymást. A második elem Észak-Írország és az Ír Köztársaság viszonya. Minisztériumközi tanácsot hoztak létre - nagyjából az EU-beli miniszterek tanácsának mintájára, és az egyes politikai témákban az északír miniszter és déli kollégája rendszeresen találkozik a közös kérdések megvitatása céljából. A harmadik elem az Ír Köztársaság és Nagy-Britannia viszonya. Létrejött egy kormányközi konferencia a két kormány közös ügyeinek kezelésére. Született egy másik érdekes testület is, amelyben a skótok, angolok, írek és walesiek parlamentje delegál tagokat. Ez az intézményrendszer nagyon bonyolult, de meglehetősen rugalmas, és mindenki szerint működőképes.

- Mit nyertek a megállapodással a republikánusok?

- A folyamat kulcsfontosságú szereplőivé válhattak. Az IRA politikai szárnya, a Sinn Fein nagyon erős párttá vált a katolikus közösségen belül, a Social Democratic Labour Party (nacionalisták) riválisává. Ma két miniszterük is van az északír kormányban.

- Blair tulajdonképpen terroristavezetőkkel tárgyalt?

- Adams mindig tagadta, hogy tagja lenne az IRA-nak, a Sinn Féin több vezetője, például Martin McGuinness azonban ezt elismerte. A lényeges momentum itt a választás. Adams és McGuinness is tagja volt a Westminsternek, bár soha nem foglalták el a helyüket. Vagyis mindketten demokratikusan megválasztott politikusnak tekintik magukat, nem terroristának.

- Mi az oka annak, hogy az ellenségeskedések újra és újra fellángolnak?

- A katolikus közösség fellendülőben van. Belfast ma katolikus város, létrejött egy új és iskolázott katolikus középosztály. Az összlakosságot és az iskolásokat tekintve ma már a katolikusok vannak többségben. Tíz éven belül az is megtörténhet, hogy megszavazzák az egyesült Írországhoz való csatlakozást. Ezt a törekvést felerősítheti Írország, a "kelta tigris" gazdasági fellendülése, ami csak tovább erősítette az északír katolikusok öntudatát. 85 százalékuk támogatja a Good Friday Agreementet. Protestáns oldalon egészen más a helyzet. Domináns pozíciójuk elvesztése után mára fenyegetve érzik magukat. A megállapodásban sokan közülük az egységes Írország felé tett első lépést látják, ezért egyre erőszakosabbak.

- Van-e az északír megoldásnak tanulsága más etnikai és vallási konfliktusok kezelésében?

- Az összehasonlítás mindig nehéz. De a példa azt mutatja, hogy még az egyazon területért vívott etnikai vagy vallási harcokban is elképzelhető a kölcsönösen kielégítő megoldás. Én ebben a tekintetben kísérleti laboratóriumnak tartom Észak-Írországot. Bebizonyosodott, hogy a régi, uniformizált nemzetállam-koncepción intézményi rugalmassággal túllépve sok minden elérhető.