A nyolcvanas években Fekete Sándort az Új Tükör című hetilap meghatározó egyéniségét Aczél György bizalmasaként tartotta számon a magyar értelmiség. Csupán Bill Lomax könyvéből ismerhettük meg az 1956-os forradalomról írt könyvét, amelyért kilenc évet kapott a forradalom után, amelynek felét le is ülte Kádár börtönében. A hatvanas években Petőfi-monográfiák szerzőjeként "küzdötte vissza" magát a magyar kultúrpolitikába, nem is akárhová. Nem véletlen, hogy idén, amikor elhunyt, a Magyar Nemzetben Sütő András írt róla nekrológot, hisz Fekete Sándor rendkívül sokat tett a határon túli magyar irodalom hazai népszerűsítéséért. 1956-ról írt könyvét Hungaricus álnéven bocsátotta közre közvetlenül a forradalom után, amely hivatalosan csak 1989 tavaszán jelenhetett meg. A rendszerváltás után a Magyar Szocialista Párt támogatásával egyéni képviselőként a IX.kerületben indult, de nem jutott be a parlamentbe. Komoly nézeteltérései voltak Horn Gyula pártelnökkel. Az alábbi interjút 1999 februárjában készítettem vele, bevallottan azzal a szándékkal, hogy csak halála után adom közre.
Gecse:
- Én azt hiszem, hogy rendkívül érdekes ez pálya, amit Ön befutott. Hiszen - ha jól tudom - nem volt 18 éves, amikor 1944-ben a MOKAN-Komité egyik tagjaként részt vett Magyarországon az ellenállási mozgalomban.
Fekete:- Nem volt nehéz bekapcsolódnom a mozgalomba, mert édesapám szervezte a miskolci ellenállást.
- Rendkívül érdekes, hogy Ön és az édesapja is beléptek a kommunista pártba, hiszen a két világháború között Magyarországon nem volt legális kommunista mozgalom. Akik aztán mégis csatlakoztak a párthoz - a visszacsatolt területek kivételével - azokkal szemben a jobboldal vádja az volt, hogy többnyire valamilyen zsidó háttérrel rendelkeztek, ami igaz a ’19-es nemzedékre is, ezért maguk az édesapjával odalent Miskolcon márcsak ezért is „fehér hollónak” számíthattak…
- Azért itt volt egy gyár a háttérben, tehát nem ketten-hárman voltunk, apám marós volt és ez egy elit szakmának számított a gyárban.
- Ezek szerint a nagyszülei szociáldemokraták voltak?
- Nem volt semmiféle ilyen hátterünk. Apám fiatalon a gyárba ment dolgozni, ahol voltak eszperantista munkások is, akik az ellenállás céljaival egyetértettek. Ők nem voltak mindannyian kommunisták. Hamarosan egy olyan mozgalom jött létre, amelyhez Borsod megye egész területéről csatlakoztak munkások.
- Önök utálták Horthy Miklósékat és azt a kormányzati elitet, amely abban az időben vezette Magyarországot…
- Az utálat talán túlságosan szelíd szó ahhoz képest, amit mi éreztünk. Mi a Horthy-rendszert gyűlöltük, mert a számunkra idegen volt, és a munkásokat éhbérért dolgoztatták a gyárakban.
- A munkásokat úgy általában igen, de a marósokat nem, akik „munkásarisztokratának” számítotak.
- Az valóban a vasgyári munkásság elitje volt. De ott körülöttünk nyomor és szegénység, csendőruralom volt. A legkisebb dologért, ha mondjuk egy sarló-kalapácsot pingált valaki a falra, akkor véresre verték. Apámat is. Ezt sem megbocsátani, sem elfelejteni nem lehet. Még ma sem!
- A szegényparasztság részéről teljesen érthető volt ez a gyűlölet. De a munkások bizonyos rétegei félig-meddig kivételezettnek számítottak. És ha az ember kicsit messzebbről vizsgálja a Horthy-rendszer arculatát, akkor ennek a rendszernek is voltak olyan személyiségei, akik szemben álltak azzal a német nemzetiszocialista vonulattal, amit Hitler Adolfék képviseltek. Egy Bethlen Istvánra gondolok, egy Teleki Pálra.
- Akadtak. Az arisztokráciának volt egy ilyen része, de azért Horthy ellenállásáról beszélni, túlságosan jóhiszemű volna. Gyáva volt és megalkuvó. Én soha sem tekintem olyan embernek, aki részemről a legcsekélyebb szánalmat, vagy elismerést kiérdemelte volna. Nemcsak utáltuk, meg is vetettük ezt az egész úri társaságot.
- 1944 végén szó volt arról, hogy Önök Magyarország felszabadításában is részt vesznek, amiből aztán semmi sem lett.
- Valószínű, hogy ezt az oroszok aztán mégsem akarták. Úgy gondolták, hogy az a néhány száz munkás, akit itt mozgósítani lehetett, számukra semmit nem jelent. Nyilván abból indultak ki, ha mi fellépünk utána, és mondjuk, hogy ellenállók voltunk, akkor kicsit csökkentené a szovjet érdemeket. Amikor megismertük a szovjet hadsereget, azt a példátlan erőszakot, ahogy részegen házról-házra mentek, és amit a nőkkel műveltek, az vérlázító volt! Nagyon hamar rá kellett jönnünk, hogy ez nem felszabadítás, hanem megszállás. Ezt aztán én be is vettem a Hungaricusba és Vida Ferenc bíró - Nagy Imre és mások gyilkosa, egy tömeggyilkos, mondhatom nyugodtan, mert ez az indulat máig bennem van hisz, aki beül igazságot szolgáltatni, viszont a valóságban egyszerű vélemény-nyilvánításokért ártatlan embereket lecsukat, felakasztat, azt nem lehet másnak nevezni.
- Hogy alakult az Ön személyes sorsa 1944-45 után? Egyetemre, ha jól tudom olasz szakra vették fel.
- ’44-ben otthon voltam még egy darabig. Késő ősszel felvettek a Pázmány Péter Tudomány Egyetemre.
- Miért választotta az olasz szakot? Egyáltalán hogy került oda?
- A legkedvesebb tanárom a gimnáziumban Ország József volt. Ő tanította az olaszt, és amikor a németek megszálltak minket, akkor egy katolikus gimnáziumban példátlan bátorsággal Ország tanár úr tartott egy beszédet, amiben a következők szerepeltek: most rossz idők jönnek, ezek nem a barátaink…csak rabolni, lopni fognak és mi nem a németek szolgái akarunk lenni, hanem magyarok. Aztán volt egy Pődör László nevű olasz-francia szakos tanárom, akit apám vont be az ellenállásba. Én voltam a közvetítő, mint Pődörnek a kedvenc tanítványa. Mivel nekünk nem volt kapcsolatunk magas rangú tisztekkel - Pődör a mi kérésünkre bevonta szinte az egész miskolci tiszti kart az ellenállási mozgalomba. Néhány év múlva ez az őrült rendszer, amivé’45 után a Rákosi-rendszer vált, sorra lecsukatta ezeket az általunk beszervezett magas rangú tiszteket azzal, hogy amerikai kémek voltak.
- Jó, de Pődör László például nem az amerikaiak utasítására szervezte be ezeket az embereket az ellenállásba, hanem az önök kérésére, akik Rákosi és az akkori kommunista vezetés szemében abszolút megbízhatóak voltak. Miközben Pődör tanár urat verték az Andrássy út 60-ban, addig önök nem tudták felvilágosítani Rákosit arról, hogy itt tévedés történt?
- Nem ilyen egyszerű. Pődör szembeszegült. A szüntelen kínzások után elérték vele azt, hogy aláírta a jegyzőkönyvet, hogy igenis ennek az ezredesnek a megbízásából bevontam őket, mint az amerikaiak által felhasználandó kémeket. Már írta alá, és a húszonegynehányadik oldalon visszalapozott és mindenhova odaírta: ez nem az én vallomásom. Akkor kezdték el ütni-verni. Ez volt az a történet, amely minket teljesen bezsongatott, amiért mi aztán nyíltan Rákosi-ellenesek és Nagy Imre-pártiak lettünk.
- Mi lett aztán Pődör Lászlóval?
- Rehabilitálták. Attasé lett Olaszországban.
- Ön az 1950-es évek elején lett a Szabad Nép munkatársa. És, ha jól tudom, kifejezetten ezért kellett abbahagynia az egyetemet.
- Rendkívül kevés volt a pártban a többé-kevésbé értelmiséginek nevezhető ember.
- Ön azt akarja mondani, hogy rendkívül kevés olyan munkás vagy paraszti származású értelmiségi háttérrel rendelkező fiatalember volt ebben az időszakban, aki jelentős funkciókat tölthetett volna be?
- Különös módon még Rákosi is törekedett arra, hogy több munkásszármazású legyen a kommunista pártnak legalább a közép káderei között, mert érezték azt a hangulatot, hogy a közönséges, normális emberek sokallották a zsidó részvételt a kommunista pártban. Ez már a pártiskolákon is megmutatkozott. Különböző összetűzésekhez is vezetett, el egészen addig, hogy megsértődött a zsidó káderek egy része, amikor észlelni kezdték, hogy maga Rákosi is zsidózik, vagy akár Révai is megenged magának egy-egy olyan mondatot, ami rosszul esett nekik. A Nagy Imre-korszakban már nem ordított annyira ez a jelenség. A két háború között százalékszerűen, valószínű, hogy több zsidó értelmiségi volt a kommunista pártban, mint képzett munkás. De azután a népi kollégiumok megindulása, a népi káderek beszivárgása a kommunista pártba erősen kezdett megmutatkozni. Nem vált akkora drámai konfliktussá, mint ahogy egy ideig látszott.
- Két esetre szoktak 1945 után hivatkozni. Az egyik a miskolci „népítélet”, a másik pedig a kiskunmadarasi. Érezhető volt-e bizonyos zsidó-ellenesség 1945 után a magyar társadalomban? Volt-e olyan hangulat, hogy utáljuk a „judeo-kommunistákat”, hisz a miskolci népítélet idején Ön éppen Miskolcon volt?
- Ilyen bonyolult fogalmakat nem ismertek ezek az emberek. 1945-46-ban a miskolci ítéleteket az váltotta ki - egy ügyetlenség is, ha szabad így mondanom - , feketéző zsidók tudtak különböző utakon, molnárok, hentesek révén olyan élelmiszerekhez jutni, amelyek elérhetetlenek voltak a munkások számára. Egyszer bőröndökkel szállítottak ilyen élelmiszereket és a munkástömeg, amely felvonult, ezt megtudta és megrohanták ezt a néhány jól öltözött és bőröndöket cipelő embert és meglincselték. Ez a miskolci lincselés nagyon kétélű dologgá vált, mert amíg egyfelől a munkásemberek elégtételül magukhoz ragadták ezeket az élelmiszereket és a ruhákat, aztán amikor a perek következtek olyanokat is, akik zsidókat pofoztak fel, vagy beléjük rúgtak, azok súlyos ítéleteket kaptak, míg megint másokat nem büntettek meg. Ez aztán egy több évre szóló probléma volt a kommunista pártban. Akkor kezdtek Rákosiék arra törekedni, hogy minél inkább úgynevezett keresztény fiatalokat szervezzenek be, népi kollégistákat. Révai egyebek között azért támogatta és ajnározta a népi kollégiumokat, hogy onnan lehessen új embereket a pártba hozni, mert Révainak volt annyi sütnivalója, hogy érzékelte, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Rákosi sajátmagát zsidónak tartotta?
- Nem tarthatta magát másnak. De nem hiszem, hogy őneki ez, miután a munkásmozgalom nagy mártírjaként került elő 1944-1945-ben, amikor volt neki egy bizonyos nem mondom, hogy nagy nimbusza, de egy bizonyos tekintélye volt. Ezt később fokozatosan csökkentette azzal, hogy nem tudott rendesen magyarul beszélni, csúnya volt a kiejtése.
- Hogy felejtett el Rákosi magyarul, hisz a Csillag börtönben eleve magyar környezetben volt?
- Eleve nem tudott magyarul. Nem ismerte jól a magyar nyelvtant.
- Már fiatal korában megtanult szerbül, olaszul, angolul, hisz még az I. világháború előtt fiatalon kikerült Angliába.
- Igen, de más az, ha valaki egy idegen nyelven beszélget és megint más az anyanyelv. Révai a Nékosz-viták idején néha valósággal megborzadt, amikor 10-20-an voltunk egy értekezleten és kifejezetten idegesítette Rákosi beszéde.
- Révaival Ön jóban volt. Mikor lépett be a Magyar Dolgozók Pártjába?
- Én eleve kommunista voltam.
- Akkor nem csak a Magyar Dolgozók Pártjába lépett be, hanem már a megalakuláskor tagja volt a Magyar Kommunista Pártnak.
- Az MKP tagja voltam apámmal, anyámmal, keresztanyámmal együtt, amit a család természetesnek tartott. Egészen addig, amíg nem kezdtek mutatkozni azok a jelenségek, amelyeket egyre nehezebben lehetett magyarázni és elfogadni. Végül fel kellett ezek ellen kelni, amit meggyorsított az, hogy Nagy Imre személyében akadt valaki, akit mindannyian kedveltünk.
- Kik azok, akik Nagy Imrét szerették és kik voltak azok, akik nem, és ezért Nagy Imre szerepét át is festették?
- Azért, hogy megszabaduljanak tőle, mindenféle sötét dologgal rágalmazták Nagy Imrét, például hogy besúgó volt az emigrációban. Ez azért gyalázatosság, mert aki kiment, annak mindenképpen szolgálnia kellett a szovjeteket. Rákosinak és Révainak is hajbókolniuk kellett és Nagy Imrének is engedményeket kellett tennie. Sőt, még az is előfordulhatott, hogy feljelentették egymást. Az, ahogyan Nagy Imre megjelent és a puszta parasztias lényével népszerű lett és hogy védte a parasztokat a különböző, nagyon dühödt Gerő által kreált elnyomó intézkedésekkel szemben, ezért duplán dühösek voltak rá..
- Nagy Imrét is vádolták a „jóakarói”azzal, hogy „zsidó háttere” van.
- Közelről ismertem. Van egy csalhatatlan jellege a parasztias beszédnek, amit nem lehet megtanulni. Amíg Rákosi regnált, mindenkinek torka szakadtából kellett a nevét skandálnia a rendezvényeken. És megjelent egy parasztias ember és elsöpörte őket népszerűségben. Ezt kellett szétzúzni mindenféle alantas módon.Végül semmi mással nem sikerült, mint a legotrombább módszerrel, hogy megöljük az ellenfelet.
- Ezt a gyilkosságot végül mégsem Rákosiék követték el…
- Igen, de ők készítették elő. Ők csinálták meg a hangulatot hozzá. Igaz, Kádárt is zsenírozta az, hogy neki Nagy Imrével együtt kelljen működni. Érezte ugyanis, hogy az ország nagy részét alkotó paraszti tömegek másképp viszonyulnak Nagy Imréhez, mint őhozzá. Pláne ahogy megszólalt Kádár és elkezdte a maga nem tudni milyen szörnyű kiejtésével, ahogy a magyar nyelvet gyötörte! Ez egy olyan riválisság volt számára, amitől meg kellett szabadulni, de biztos, hogy az oroszok parancsa is benne volt.
- Ön, itt az '50-es években a Szabad Nép köreiben közelről tapasztalta, hogy ki Rákosi Mátyás, ki Révai József, ki Nagy Imre. Hogyan érett meg az ellenállás egy olyan kommunista zárványban, mint amilyen a Szabad Nép szerkesztősége volt?
- A Szabad Nép szerkesztősége - néhányunkat kivéve - egy meghatározott társadalmi rétegből került ki.
- Ön „A kamasz álma” című könyvében megírta, hogy amikor 1951-ben Ön a Szabad Néphez került, egyik látogatásakor Rákosi Mátyás elmondta, hogy Önt azért küldték a Szabad Nép szerkesztőségébe, amiért Garbai Sándort ők 1919-ben - a vezetésbe. Garbaira akkor azért esett a választás, hogy legyen, aki szombaton is aláírja a halálos ítéleteket, az Ön esetében pedig arról, hogy legyen, aki szombaton is tud vezércikket írni…
- Ez hülyeség volt. Betlen Oszkár is tudott magyarul, írt magyarul, szombaton is írt.
- Volt-e önök között véleményeltérés abban az időszakban, hogyha a határon túli magyarságnak az ügye került szóba? Hiszen, ha jól tudom, pont Révai volt a Magyarországra visszatért moszkvai vezetésen belül az, aki 1944 októberében szorgalmazta az etnikailag igazságos határokat.
- Szorgalmazta körülbelül ’46-ig. Azért ő egy Gerőhöz, Rákosihoz képest mégiscsak egy intellektuálisabb lény volt. Volt annyi esze, hogy ahhoz, hogy a magyar népet megnyerje a kommunista politika révén magának, ahhoz valamit nyújtani is kell. És az egyik, amit lehet, küzdeni a Trianoni és későbbi határmódosítások ellen, aminek néhány beszédében hangot is adott. Akkor ennek híre is ment, összehívtak egy PB-t, és meg is leckéztették, hogy Révai elvtárs ne akarjon népszerűséget szerezni. Mert, ha ezt a szovjet és nyugati hatalmak jóváhagyták, akkor ezen úgy sem lehet változtatni. Amellett Révainak egy lelki óhajtása volt az, hogy megnyerje Illyés Gyulát, és azokat a népi írókat, akik nem nagyon kompromittálták magukat a zsidózásokban. Illyés ilyen volt. Néha elengedett egyet-egyet zárt körben, de nem úgy, hogy ez kizárta volna a karonfogva sétálásukat a színházban. Amikor Illyés és neje ment, akkor Révai átkarolta a hölgyet. Révainak ez fontos volt. Érezte, hogy ezzel el tud ütni Gerőéktől és Rákosiéktól, és tényleg el is tudott ütni!
- Érdekes magának Rákosinak is a hozzáállása ehhez a kérdéshez. Mert ha jól tudom, éppen a csehszlovák-magyar viszonylatban ő is elég kemény volt.
- Azt hitték, hogy az a könnyebb terep. Én ezt Rákositól is hallottam, hogy mi a románokkal nem bírunk, a szerbekkel nem lehet, mert a szerbek világhírűek az ellenállásukkal. De a tótok talán az a gyenge pont, ahol valamit el lehet érni. A teljes győzelemre nem számítottak soha. Azt Révai bizalmas körökben mindig hangsúlyozta is, de azért azt nem adták fel, hogy hátha majd ilyen vagy olyan korrekciókkal Kassáig vagy Duna felső részénél Csallóközön át lehet menni egy kicsit.
- Ha jól emlékszem, akkor Rákosi Mátyás soha életében nem mondta azt ki, hogy örökletesnek, véglegesnek és megváltozhatatlannak tartják a trianoni határokat. Ezt először Kádár János tette meg 1958-ban.
- Igen. Nagyon durván, visszataszítóan hatott volna, ha úgy egy az egyben eladják ezt az egész Erdélyt, Felvidéket, meg egyebeket. De amikor egymás között voltak, akkor mindig elhangzott az, hogy most e pillanatban, hosszú ideig nem lesz módunk, hogy ebbe beleszóljunk, mert a Szovjetunió nem támogatja ezeket a törekvéseinket. Tényleg nem támogatták az oroszok. Politikai érdekük az volt, hogy azért itt-ott elpötyögtetni egy-egy tiltakozást, vagy célzásokat tenni arra, hogy ez a dolog nincs még elintézve, hogy a béke nem volt igazságos. Mert a magyar néptömegek nagyon nehezen nyelték le és valami engedményt legalább szavakban tenni kellett.
- A kommunista párton belül, a legfelsőbb vezetésben - ha jól tudom - Révai volt az, aki ezt sérelmezte. Farkas Mihály viszont, aki Kassáról került előbb Moszkvába, majd Budapestre, hogy vélekedett erről a kérdésről?
- Szerintem, neki nem volt ilyen gesztusa. Hadügyminiszter lévén az ő szájából nagyon fenyegetően hangzott volna. Ilyen-olyan célzásokat tett: Beszterce, Kassa. De ez, hogy vezénylő tábornoka vagyok a magyar hadseregnek, és csak elkottyantsak egy mondatot, hogy ez nem igazságos, nem lehetett!
- Elkövetkezik 1953 júniusa, amikor a magyar párt vezetői Moszkvába látogatnak és 1953 júliusában Nagy Imre és Rákosi között a feszültségek nyilvánvalóakká válnak. Viszont 1954 decemberében Rákosi ismét legyőzte Nagy Imrét. Önnek a nézetei megváltoztak-e, vagy 1953 júniusától 1958-ig töretlenül kitartott Nagy Imre mellett?
- Nem tudok róla, hogy én Nagy Imrétől valaha elszakadtam volna. A Hungaricus erről, Nagy Imre igazságáról szól.
Gecse Géza