Bárdi Nándor

Tény és való[1]

A budapesti kormányzatok magyarságpolitikája és a határon túli magyarok társadalomtörténete[2]

Problémakatalógus

(Némileg bővítve megjelent a Kalligram Könyvkiadónál, Pozsony, 2004 májusában.)

            Ez a tanulmány egy szakpolitikai fogalmi keret megalapozása érdekében a magyarországi státus/kedvezménytörvény következményeivel illetve annak történeti környezetével foglalkozik. Először a státus/kedvezménytörvény vitájának tanulságait foglalom össze (I.), majd kísérletet teszek a határon túli magyarsággal kapcsolatos fogalmak tisztázására (II.). Ezt követően előbb a budapesti kormányzatok magyarságpolitikájával (III-IV.), majd a státustörvény előtti-közbeni magyarságpolitikai programokkal (V.), valamint a kilencvenes évek támogatáspolitikájával (VI.) foglalkozok. A dolgozat végén arra keresem a választ, hogy kik is csinálják a magyarságpolitikát és a kisebbségpolitikát (VII.) illetve milyen dilemmákkal kell szembenéznünk ma, ha a témakörben stratégiákat vagy jövőképeket keresünk (VIII.) Az olvasótól előre elnézést kérek a sűrű fogalmazásért és a gyakran pontokba foglalt leltárszerűség miatt. Az volt a célom, hogy e gyorsan és felszínesen olvasó korszakban bebizonyítsam, hogy a „nemzeti ügyekről” a modernitás nyelvén, operacionalizálhatóan és nem csak túláltalánosított nyelvezettel vagy ürügyszerűen lehet szólni.[3]

I. Illúziók és csalódások

            1. A státustörvény kapcsán a koncepcionális kérdésekről, a törvény hatásáról és a megvalósítás technikáiról folyt a vita.

            A koncepció 5–6 év alatt folyamatosan alakult, de csak az utóbbi két évben került a közbeszéd előterébe. 1996–1998 között mint a határon túli magyar nemzeti autonómia akarások zsákutcájából kitörő, a magyar–magyar viszonyt a politikai elitek szintjén intézményesítendő Autonómia Tanács,[4] valamint a szélesebb társadalom számára a  schengeni probléma kezelésére kidolgozott elképzelés[5] merült fel, különösen Magyarország NATO integrációja után megnövekedett relatív geopolitikai súlyának kihasználása kapcsán. A magyar–magyar viszony intézményesítésének kiterjesztése ugyanekkor megjelent Duray Miklósnál[6] illetve az MVSZ-nél, amely a külhoni állampolgárság koncepcióját dolgozta ki és képviselte még a törvényhozási folyamat időszakában is[7]. A státustörvény bejelentése (1999. október 31.[8]) utáni vitákban a státus vagy a kedvezmények megadása az egyik koncepcionális vitapont. Különleges, új jogi viszonyt vagy kedvezményeket adjon a törvény? 2000–2001-ben jelenik meg, de nyilvánosan sohasem ütközik az nemzeti reintegráció és a „mozaik nemzetet” felváltó „szerződéses nemzet” elképzelése.[9] Ebből a Németh Zsolt képviselte FIDESZ politikában a „nemzeti újraegyesítés” programján belül az egység kommunikálása (és  nem a nemzetrészek stabilitásának kialakítása, a többközpontú nemzet képe) került előtérbe.[10] Ebben a belső koncepcióról szóló vitasorozatban megjelent az is, hogy a meglévő jogi kereteket kellene rendszerbe, átgondolt stratégia szerinti szerkezetbe foglalni, de ennek a megfontolásnak nem volt politikai támogatottsága.[11] Ez összefüggésben van azzal, hogy a „kedvezmény” oldal mélyebb feltárására még az ellenzék sem vállalkozott, szembenézni a támogatáspolitikai és a határon túli magyarokra vonatkozó hazai jogi szabályozással, elmenve a szabad áttelepülés jogának a legkülönbözőbb szerzők (Borbély Imre, Törzsök Erika) által felvetett problémájáig.[12]

            A törvény hatásáról folytatott polémia során a magyar kisebbségeket érintő társadalmi hatás vizsgálatának középpontjában az a kérdés állt, hogy növelni vagy csökkenteni fogja-e a külmagyar[13] migrációt.[14] A nemzetközi hatás körüli viták egyrészt az EU és Magyarország, pontosabban az integráció folyamatáról, másrészt a szomszédságpolitikai változásokról szóltak. Az utóbbi agyontárgyalt problematikájává vált, hogy volt-e vagy nem volt előzetes egyeztetés.[15] Itt ezzel szemben azt tartom kulcskérdésnek, hogy a magyar külpolitika milyen hatékonyan tudja képviselni érdekeit az új európai viszonyok között. Ebben a viszonylatban az  euró-nacionalista vagy az egyesült-Európa normáit képviselő álláspont ütközött.[16] A magyarországi hatások feldolgozása pedig egyrészt a nemzetfogalom mélyebb újragondolásának igényét (etnokulturális közösség versus politikai közösség) hozta magával.[17] Másészt a magyar jobboldal jövőkép–építését tematizálhatták a státustörvény vitán keresztül.[18]

            A megvalósítási technikák körüli viták alapproblémája, hogy a Magyarországon használatos jogi–politikai szerkezetek nem alkalmazhatók ebben a kérdésben, hiszen más országok állampolgárairól van szó. Mégis, hogy lehet külmagyar világot egyes személyein keresztül jogilag csoportként megragadni, azaz hogyan lehet a magyar–magyar viszony személyi körét intézményesíteni? A lebonyolítás másik problémája az ajánló szervezetek, majd az ajánló irodák jogi és szociológiai meghatározottsága. Hova is tartoznak, melyik államkeret meghatározó a működtetésben (jogi és közigazgatási személyrendszere, költségvetési hátterével).[19]

            2. A vita gócpontjainak jelzése után három alapdilemmát szeretnék kiemelni.

a) Az „ügy” elméletileg legizgalmasabb része a nemzetállam megközelítések. Legmarkánsabban Bauer Tamás képviselte azt az álláspontot, hogy a határon túli magyarok, mivel egy másik ország polgárai, annak a politikai közösségnek a részesei. A státustörvény pedig ezt az integrációs folyamatot szakíthatja meg. Ezzel szemben Kántor Zoltán, Bíró Béla és mások azzal érveltek, hogy a magyar kisebbségek nem vettek részt az adott szlovák, román, szerb, ukrán, horvát, szlovén nemzetépítésben és politikai integráltságuk ellenére kívül vannak azon. Ez az álláspont valójában a kilencvenes évek határon túli politikai életének jövőkép–stratégiáját képviseli; a konszociális demokrácia akarásából kiindulva pillérnek, oszlopnak tekintik a külön magyar kisebbségi politikai közösséget. Az integráltság azonban eddig pártközi és elitközi alkukon nyugodott, mert sem a kisebbségi, sem a többségi elitek nem rendelkeznek a Lijparth-i modell megvalósulásához szükséges saját társadalmi intézményesültséggel.[20] Bauernek igaza van abban, hogy az adott országon belüli integráltság kulcskérdés, csakhogy ez nem a státustörvénytől függ, hanem attól, hogy az adott társadalmon belül milyen társadalmi mobilitási pályákat lehet befutni és milyen áron. Ebből a szempontból teljesen más a helyzet Szlovéniában és Szlovákiában, mint Romániában és Ukrajnában, ahol a legerősebb a „Budapestre figyelés”.[21] A státustörvény ebben a kultúrát és a létidentitást kölcsönösen átnemzetiesítő folyamatban értelmezhető.

            Arra a felvetésre, hogy a státusztörvény visszalépés a modern állam előtti etnikus közösség felé, Kántor Zoltán, Bakk Miklós, Schöpflin György és Brigid Fowler  válasza az volt, hogy épp a nemzetállamiság meghaladásáról, a vesztfáliaival  szembeni posztmodern államiságról a nemzetállamok Európai Uniója helyett a régiók és kultúrák  sokféleségének közös Európájáról van szó.[22] Azt hiszem, hogy ha a státustörvény koncepcióját és a körülötte kialakult retorikákat szétválasztjuk, akkor Bauernek igaza van  abban, hogy a státustörvény kapcsán az etnikus nemzetfelfogás erősödött meg a honpolgári (nem a származásra, hanem a közös élményekre, szocializációs és habituális szerkezetekre, alkotmányos értékekre) alapozott felfogással szemben.

            Itt is megfigyelhető egy újra el nem ismételt szakmai álláspont a kilencvenes évek autonómia/társnemzeti vitáiból: Magyar nézőpontból a szlovákiai, romániai, szerbiai nemzetállamiságot etnokratikus nemzetállamnak tekintették szemben az abszolutisztikus államból épp annak demokratizálása révén létrejött nyugat–európai nemzetállamokkal szemben. Az előbbiben az etnokrácián, az államépítő nacionalizmuson van a hangsúly, az utóbbi szerkezetben a nemzetet alkotó állampolgárokon, akik azonos jogokat élveznek és felelősséget vállalnak a belviszonyokért. Tehát az utóbbi a polgárosodó állam és ennek megteremtését szolgálhatná a társnemzeti viszony megteremtése, az adott közép–európai államalakulatokban az etnokratikus elemek visszaszorítása révén. (A magyar kisebbségek társnemzeti és konszociációs jövőképe kölönböző tartalmakat hordoz. Erről a tanulmány V. fejezetében lesz szó.) Bauer Tamás és az SZDSZ szakértői valójában a státustörvény kapcsán a kormányzat etnokratikus fordulatát vélték felfedezni. Hiszen abban nem a korszerű etnopolitika fogalomrendszerét láthatták, hanem azt a Márai Sándor, Bibó István, Engel Pál által és a magyar polgári középosztályban is sokféleképen meghaladott úrhatnám Szent Koronázás összekeveredését Trianon traumatizálásával és a határon túli magyarok iránt érzett szolidaritással.[23] Azt, hogy mennyire volt jogos az SZDSZ félelme, ki nem mondottan egy mečiári politikai modelltől vagy a magyar államon belül elkezdődő etnikai disszimilációtól, nem tudhatjuk meg, mert a 2002-es tavaszi parlamenti választások elvágták ezt a folyamatot. De ebben talán az is benne volt, hogy a Magyarországon kialakult a demokratikus akaratképzés intézményrendszere.

            Ezt a szemléleti másságokból eredő vitát úgy is fel lehet fogni, mint a nemzetet lehatároltnak, állandónak (politikai vagy kulturális fogalomrendszerrel leírhatónak) tartó megközelítés vitáját a nemzetépítésből, a nacionalizmus (mint a nemzeti érdekek érvényesítéséből) kiinduló szemlélettel. Ráadásul az utóbbi álláspont képviselői a határon túli magyar elitek ténykedését is a magyar kisebbségi nemzetépítés részeként értelmezték.[24]        Paradox módon erről – a kormányálláspontot segítő álláspontról – azonban a státustörvény mellett érvelő politikusok és kormányzati szakértők nem vettek tudomást, és bírálóikhoz hasonlóan a(z egységes) nemzetet mint egy konkrét, állandó valóságot és nem a nacionalizmusra mint a nemzeti létformák sokszínű, különböző társadalmi alrendszerekben más–más módon megjelenítendő integrációs rendszerére helyezték a hangsúlyt. Itt az történt, hogy a nacionalizmus tanulmányok utóbbi tíz évben kialakult magyar eredményeit negligálták. Az eredményeket azonban a vitában fontos szerepet betöltő Kántor Zoltán, Bakk Miklós, Schöpflin György nem tudták érvényesíteni azaz korszerű fogalmi (és szakpolitikai) kereteket a törvényszöveg köré kialakítani. Nem volt rá politikai fogadókészség.

            b) A második tanulságos dilemma arra vonatkozik, hogy mennyiben van szó egy szimbolikus gesztusról és mennyiben ténylegesen a magyarságpolitika új eszközrendszerének kialakításáról? Segélyezés folyik a határokon túlra vagy társadalmat építő támogatáspolitika? A túlzott ígéretektől való féltés dominált Markó Béla megnyilatkozásaiban, Végel László pedig a segélyezésben a külmagyar világok premodern társadalomként történő konzerválását látta.[25] Duray Miklós, Németh Zsolt és a határon túli magyar publicisztika megnyilatkozásaiban meghatározó elem volt a magyar állammal kialakítandó szimbolikus viszony kérdése. Nyolcvan éve először kerülnek a határon túli magyarok valamilyen intézményes (jog)viszonyba a magyar állammal. (Ha csak nem tekintjük ilyennek a tartózkodási engedélyeket, vízumügyeket.) A magyarországi gyakorlatias, éles szemű észrevételekre alapozó, a szimbolikus politizálást kárhoztató írások nem számoltak azzal, hogy abban a másik világban igazából a szimbolikus lépések valós tartalmakat hordoznak, magatartásmintákat alakítanak. Azzal sem néztek szembe, hogy a szomszédos országok lakosságának politikai kultúrája más mint Magyarországé, és ez vonatkozik az ott élő magyarságra is. Ami nem azt jelenti, hogy politikai értékrendjük teljesen azonos volna a többségi társadaloméval. De mindenképp azonos társadalmi–gazdasági–habituális szerkezetek alakították azt és a kisebbségi helyzet nem azt jelenti, hogy abból adódóan a magyarságból automatikusan adódik egyfajta modern, euró–atlanti, teljesítményelvű politikai kultúra. (Tíz év magyar kisebbségi pártpolitikái és a választási eredmények nyomán világos, hogy a határon túli magyarság döntően etnikai szavazóként viselkedik a választásokon. Az etnikai, nemzeti szimbólumok használata ma is a legfontosabb integráló erővel bíró eszközrendszer ebben a közegben.)

            Ezt a dilemmát Székely István azzal oldotta fel, hogy a státustörvényt mint egy karácsonyfát mutatta be, amelyre idővel mindenfélét rá lehet aggatni.[26] Tehát a törvény egy lehetőség avagy keret egy építkezési folyamatban. Csakhogy ezt a kérdést, amely döntően társadalompolitikai, közösségépítő munkát kíván, senki nem gondolta végig következetesen.

            c) A harmadik dilemma a törvény megvalósításának kérdése volt. Ennek is több szintje létezik: a szomszédos országokkal való egyeztetés kérdése; a nemzetközi szervezetekkel történő elfogadtatás; a határon túli magyar elitekkel folytatott egyeztetés.

            A szomszédos országokkal folytatott egyeztetésről ma már okafogyott dolog vitatkozni. Szlovákia és Románia ma sem akarja a törvényt, és ez nem az egyeztetés hiányból, hanem a párhuzamos nemzetépítések során kialakult homogenizációs programokból adódik. A szomszédos országok lakosságának viszonyát a státustörvényhez különböző közvélemény–kutatások mérték, de azzal, hogy mit jelent ez a szomszédos országokban a magyarságkép vagy Magyarország kép változása szempontjából, semmit sem tudunk.

            A nemzetközi szervezetek az EU/ET/EP és a nemzetközi közvélemény nem volt felkészítve a törvény fogadtatására. A Velencei Bizottság jegyzőkönyve magyarországi viták körüli nyilvánvalóvá tették, hogy a kilencvenes évek elején még működő érvelés: az európai kisebbségvédelmi normák számonkérése a szomszédos országokon, nem működik. Az is világossá vált, hogy az Eu politikában a stabilitás elvének és a konfliktusok kizárásának van prioritása.[27] A harmadik fontos tanulság, hogy a nemzeti érdekeket nem lehet pusztán saját nemzeti érveléssel alátámasztani, hanem ezt egyetemesebb értékek szerint, mint nemzetközi folyamatok kezelésére alkalmas lehetőséget lehet érvényesíteni.

            A határon túli politikai elitek a státustörvény körüli vitákban felsorakoztak a törvény mögé. Megjelentek óvatosságra intő álláspontok mint a Markó Béláé vagy olyan nézőpont, amely mérlegelte a státustörvény és a hazai fejlesztési lehetőségek nagyságrendjét (Bugár Béla, Zsombori Vilmos).[28] Ennél differenciáltabb volt a határon túli kulturális–szakértői elitek véleménye. Ezek döntően a törvény jobbítása érdekében születtek, és a vélt vagy valós veszélyforrások tömkelegére hívták fel a figyelmet. Elgondolkodtató, hogy szakpolitikai feljegyzéseknek, előterjesztéseknek számító szövegeket sem a nyilvánosság előtt, sem az általam hozzáférhető előkészítő anyagokban nem találtam. Esszéket, tudós okfejtéseket olvashatunk. Megdöbbentő volt számomra az ÉS vitaindítója Salat Leventétől, aki a státustörvényről egy hónapokkal azelőtt más kontextusban Romániában már megjelent, Hamvas Bélától a transzszilvanistákig sok okos dolgot megforgató esszéjét publikálta újra.[29] A problémát a határon túli szakemberek általános „sorskérdésként” és sokkal kevésbé mint politikai–jogi–szociológiai problémát kezelték. Ez alól mindenképp kivételnek tekintem Jarábik Balázs és Végel László publikációit.[30]

            3. A viták és az alapdilemmák után az eltakart kérdésekről kell szólnom. Természetesen itt a szerző jelöli meg a témákat, amelyre úgy vállalkozik – kisebbségtörténettel foglalkozó tanárként – mint a jövőt is a múltból látó ember.

            a) Magyarország és a szomszédos országok viszonyrendszerét a párhuzamos nemzetépítések és az európai integráció rendszerében (is) lehet értelmezni.

            Köztes–Európa történetét az utóbbi kétszáz évben a nagy birodalmak lebomlása és a kis népek nemzetté válása és államépítése határozta meg. Az első világháború előtt már világossá vált, hogy az európai társadalmakat a nacionalizmus képes szervezni (ez bír integráló erővel). Nem mindegy azonban, hogy ez milyen állami keretek között alakul ki és milyen tartalmakat hordoz az adott társadalom meghatározta nemzettudat (etnikus/honpolgári; diffúz/fókuszált; demokratikus/antidemokratikus tartalmak). Magyarország és szomszédainak viszonyát az utóbbi kétszáz évben ezek között a keretek között az egymást kizáró párhuzamos nemzetépítések határozták meg. Magyarország és a környező országok nemzetépítése között azonban van néhány lényeges történeti különbség.

            Első: A magyar nemzetépítésnek 1848-tól kezdve mindig a társadalom modernizációja volt a kulcskérdése, hiszen Magyarország 1848 előtt és különösen 1867 után rendelkezett olyan államisággal, amelyet a szomszédos etnikumoknak épp a magyar állammal szemben kellett megteremteniük.[31]

            Második: 1956, az SZKP XX. Kongresszusa után a szocialista világrendszer legitimációs tartalékai meggyengültek, új pártelit–nemzedék jelent meg, a különérdekek konfliktussorozatát hozta a KGST integráció. Megindult a szocialista országok szétfejlődése. De nem pusztán a gazdasági–társadalmi adottságok különbözősége, hanem a – két ország kivételével – mindenhol megjelenő új legitimációs eszköztár miatt is. Ez a nemzeti függetlenség eszméjének, kiváltképpen a nemzeti szimbólumok alkalmazásának erősödése az uralkodó rezsimek eszköztárában.[32] Ugyanez a szocialista rendszer keretei között a mindenhol másként kialakult homogenizációs politikák ideológiájaként is szolgált, amely a két világború közti magyarságpolitikai célokhoz való visszatéréshez vezetett.[33] Ugyanekkor a nyolcvanas évek végére kialakul egy olyan, a magyar kultúrán belül általánossá vált felfogás, hogy a szomszédos népek nacionalizmusa a magyarellenességre épülő, kizárólagosságra törő, nehezen változó történeti örökség. Ez a kilencvenes évek első felében meg is erősödött, és ma, bár a szakma regisztrálja az esetleges változásokat[34], de továbbra is megoldhatatlanként kezeljük a kérdés.

            Harmadik:1989 után minden szomszédos országban különösen ahol új államot kell teremteni a homogenizációs, egységes nemzetállami  stratégia működik. Ez azonban elvi szinten ellentétes az euró–atlanti integrációval, amely a kilencvenes évek közepétől ezekben az országokban alapvetően külpolitikai prioritásként jelent meg. Ehhez képest Magyarország etnikailag jóval egységesebb, a politikai közösséget tekintve is integráltabb, itt már a nemzeti legitimáció helyett sokkal inkább a demokratikus legitimáció a meghatározó.[35]

A paradoxonok itt kezdődnek: Magyarország a határon túli magyarság miatt érdekelt a régiók és kultúrák Európájának megteremtésében. Az Európai Unió nem létező nemzetiségpolitikáját két irányelv: a megkülönböztetés tiltása és a státus quonak konfliktust megelőlegezendő őrzése határozza meg. Ez azonban a mi esetünkben azon államoknak kedvez, amelyek a szuverenitás felfogásuk alapján politikai közösségüket egy–egy (nyolcvan éve sikeres) centralizációs, államközpontú, homogenizációs projekttel építik és nem az önkormányzatiság alapelvére, nem az egyéni identitásválasztás szabadságának biztosítására, a nemzeti pluralizmusra alapozzák.

            A negyedik jelentős különbség Magyarország és a szomszédos országok politikai elitjeinek nemzetépítő munkája között az, hogy ott a posztkommunista eliteken belül meghatározóvá váltak[36] a kilencvenes évek első felében a nemzeti érdekeket és retorikát megjelenítő személyek és reform–csoportok. Magyarországon az MSZMP-n illetve az MSZP-n belül népi–nemzetinek tekinthető csoport a nemzeti érdekeket a társadalmi modernizációval, előbb a semlegességgel, majd az európai integrációval együtt jelenítette meg. Már emiatt is nehéz bármiféle összehasonlítás. Magyarországon ez a csoport a párt technokrata–közgazdász elitjénél számbelileg és politikai súlyát tekintve is jóval gyengébb volt, és nem tudott meghatározó erővé válni a párton belül. Mindez konzerválta azt a helyzetet, hogy a magyar baloldal számára eddig sem volt törzstéma a magyarságpolitika, és nem is ért ez ehhez kapcsolódó eszközrendszer használatához. Tehát kívülről nézve – a kedvezménytörvény megszavazása ellenére – úgy tűnik föl, hogy a magyarságpolitikai kérdésekben Magyarországon a jobb- és baloldali kormányok politikája között nagyobb különbség van, mint a környező országok politikai elitjei körében. Ez azonban nem a szakpolitikai alapelvekből következik – amint majd később be is bizonyítom, – hanem abból, hogy ez a terület is a politikai nézetkülönbségek természetes harci terepe. Bár itt egy spirális fejlődést tapasztalhatunk. Ennek egyik eleme, hogy az ellenzék mindig ráigér a kormányra, ha a határon túli magyarságról van szó.[37] A másik pedig az, hogy a jobboldali kormányok konfliktusokkal  járó magyarságpolitikai kezdeményezéseit a baloldali kormányok kezelték látszólag  – a szimbólikus játszmákat tekintve – visszafelé, de a támogatásokat növelték, a kisebbségvédelmi kereteket megőrizték vagy szélesítették.

            b) Ha a státus/kedvezménytörvény vitát összehasonlítjuk egy gazdaságpolitikai vagy egy szociálpolitikai (pl. nyugdíjtörvény) vitával, vagy akár a magyarországi roma kérdés kezeléséről szóló vitákkal azt tapasztaljuk, hogy a tárgyalt problémánkat sokkal kevésbé helyezik el politológiai, szociológiai kontextusokban mint olyan kérdéseknél ahol kialakultak a szakmai fogalmi keretek („a dramaturgia”). Erre jó példa Kántor Zoltán több írása, ahol a MAÉRT kezdeményezte, koncepció alakítási folyamatot mutat be. De azt már nem vizsgálja, hogy mi történt az előkészítő üléseken, a MAÉRT szakbizottságokban, ki milyen különvélemények után mit fogadott el stb.[38] Egy politikai döntési folyamatot mint egy kinyilatkoztatást ír le. Rosszindulattal a Központi Bizottság-osdihoz hasonlíthatnám ezt a jelenséget. Pl. írt valaki arról, hogy hol is volt a törvény kidolgozásának agytösztje? A Külügyminisztérium Stratégiai Tervezési Főosztályán vagy a HTMH Elemző osztályán? Mi volt Lőrincz Csaba és Jakab András szerepe? Milyen volt az egyeztetések során a NKÖM, az OM és a KÜM viszonya? A kedvezménytörvény kapcsán a kormányzati anyagok mennyiségét nézve kiderül, hogy ez kevesebb és sokkal inkább propaganda-jellegű anyag, mint a magyarországi kisebbségi önkormányzati törvénnyel kapcsolatos iratanyag. Azt is tapasztaltam, hogy ezek döntően a Bauer Tamás interpellációira adott válaszokból álltak és azokra épülnek.[39] Ugyanígy a határon túli politikai elitekkel kapcsolatban a belső törésvonalak vagy a magánérdekeltségek oknyomozása, a magyarországi támogatások felhasználásának, hatékonyságának vizsgálata szinte ismeretlen, vagy ha születnek ilyenek, azonnal pártoskodó gellert is kapnak a szűk kisebbségpolitikai közegben. A nemzet ügyében csak akkor járhatunk el tárgyilagosan, ha legalább úgy kezeljük, mint a társadalom vagy a gazdaság részproblémáit.

            c) Már többször is utaltam a nyilvánosság előtt zajló pártpolitikai küzdelemre arról, hogy volt-e egyeztetés a törvény ügyében a szomszédos országokkal vagy sem. Technikai szinten, a törvény létrehozása és alkalmazása szempontjából az a véleményem, hogy ha a szomszédokkal való egyeztetéstől teszik függővé az ügyet, még ma sem lenne meg a törvény. De történeti értelemben számomra nem ez a kulcskérdés. Sokkal fontosabb az, hogy miként látjuk magunkat és miként néznek ránk a Kárpát–medencében? A kilencvenes években a szomszédos országok közvéleményében elkezdődött a „gőgös magyar” sztereotípiájának leépülése. A Magyarországra látogató szomszéd már nem csak a fogyasztási cikkek bőségét, hanem a vállalkozások sokaságát, a bővülő tisztes szolgáltatásokat, egy teljesítményekre építő társadalmat látott. Tapasztalataim szerint a magyarországi és romániai, szlovákiai egyetemisták között az a legnagyobb különbség, hogy az utóbbiak még mindig számítanak egy külső pontra életük alakulása szempontjából, míg a magyarországiak már tisztában vannak azzal, hogy karrierépítésük döntően teljesítményeiktől függ. Ezt a szomszédos országok társadalmára is érvényesnek tartom, beleértve az ott élő magyarokat is.

            A térséget nem a politika, a média vagy épp a (nemzeti) kultúra integrálja a leggyorsabban és a legmélyebben, hanem a fogyasztás. S ebben a budapesti szélesedő középrétegek mintáinak fontos szerepe van az egész térségre nézve. Ennek a dinamikus, modern, működő országnak a képét azonban zavarossá teszik a tájékozatlanság miatt még mindig kijátszható félelmi komplexusok. Ilyen volt a státustörvény körül kialakult vita is. Ezt a konfliktust lehetett volna másként kezelni, de nem lehetett megspórolni. Az igazi hibát ott követte/követi el a kormányzat, hogy az adott országok közvéleményét nem tájékoztatja saját álláspontja hátteréről. A magyar kormányzatoknak nincs tájékoztatási, kulturális programja a szomszédos országok vonatkozásában. Gesztusokról van szó: egy honlap, ahol az adott országból érdeklődő anyanyelvén szerezhet információkat Magyarországról. A szomszédos országok nyelvén kiadott tájékoztatók nem léteznek a határállomásokon, a turisztikai irodákban stb. Szinte szamizdatnak számítanak a szomszédos népek számára kiadott speciális magyar nyelvkönyvek, úti szótárak. A kulturális intézetekben, sajtó és kulturális attasék programszerűen nem menedzselnek fordítói programokat, aktuális írások közvetítését. Erre nem is állnak rendelkezésre külön források.  Megtesz-e Magyarország mindent azért, hogy reális kép alakulhasson ki róla a szomszédos országokban, hogy megértsék szándékait, hogy ne lehessen félremagyarázni a történéseket?

            d) A törvény előkészítése során a kormányzat a szakmai megalapozást elsősorban abban látta, hogy össze kell hasonlítani a magyar kezdeményezést más országok hasonló törvényeivel. Ebben aztán döntően ki is merült a dolog. Nem került sor egy szélesebb körű szakmai tematizálásra. Egyrészt a világjelenségnek tekintett diaszpóra–migráció diskurzusban, másrészt a már említett vesztfáliai–posztmodern állammodell vitatás Európai Uniós összefüggésrendszerben. Nem tartottak a kidolgozás során érdemi hazai és nemzetközi szakmai konferenciákat, ahol ha nem is módosítanak, de kidolgozhatták volna a válasz érvrendszert és Magyarországról lehetett volna ellenőrizni a vita menetét.[40] A hazai szakmai megbeszélésekre már csak a törvényszöveg kidolgozása után került sor, ahol vagy a KÜM és a HTMH alacsonyabb beosztású képviselői vettek részt, vagy olyan újabb szövegváltozatokra hivatkoztak, amelyeket a résztvevők nem ismertek.[41]A törvény körüli egyeztetéseket egy olyan kevés közigazgatási tapasztalattal, jogi–kodifikációs ismeretekkel pedig egyáltalán nem rendelkező csoport kezdte el, amelyből nem tudott kinőni egy olyan szakértő személyiség, aki a (párt)politikai aktuális ötleteknek a szakmai hatékonyságot megvédve ellent tudott volna állni.[42] (A kisebbségi önkormányzati törvény megalkotása során Bíró Gáspár töltött be nagyon fontos szakpolitikai szerepet. Ezt tölthette volna be a státustörvény esetében Lőrincz Csaba, de a jogi kodifikációs munka döntően a teljesen más területről érkezett Jakab András feladata volt.)

            A törvényszöveg hazai jogi elemzései (Majtényi Balázs és Tóth Judit) is azt bizonyítják, hogy minden döntő kérdésben a politikai és nem a szakmai logika volt a meghatározó.[43] Ez a szakmai előkészítés világossá tette, hogy a „nemzet ügye” társadalomilag adott helyzetekben gyökerezik, s épp emiatt ma Budapesten a mindenkori politikai akaratok függvénye.

            g) A törvény körüli vitákban egymás mellett és egymással szemben is sokszor használták  a kisebbségvédelem és a nemzetpolitika kifejezéseket. A következőkben e fogalmak használatának szemléleti következményeiről szólok.

A kisebbségvédelem kifejezés az első világháború után honosodott meg Magyarországon. Elsősorban a párizsi békerendszerhez kapcsolódó kisebbségvédelmi szerződések, illetve az ezek betartásának ellenőrzésére kijelölt intézményhez a Nemzetek Szövetségéhez benyújtott panaszok révén. A magyar kisebbségi jog szakértői egyrészt arra törekedtek, hogy ezen jogok előzményeit visszamenőleg is feltárják (s azon belül a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség úttörő szerepét a vallásszabadság biztosítása terén). Valamint nyilvánvalóvá akarták tenni, hogy a szomszédos országok a békeszerződésekhez kapcsolódó kisebbségvédelmi klauzulákat nem tartották be. Majd a harmincas évektől a Nemzetek Szövetségének hatástalan kisebbségvédelmi mechanizmusait állították középpontba, az évtized második felében pedig már a békeszerződések lehetséges újratárgyalására készítették az érvanyagot.[44]

Az első és a második bécsi döntés után a kisebbségvédelem helyett a régi/új nem magyar népesség esetében nem kisebbségvédelemről, hanem inkább a nemzetiségpolitika kifejezést használják. Az első világháború utáni kisebbségvédelmi normák feledésbe merültek és alapvetően az 1868-as nemzetiségi törvény nyelvhasználati jogainak továbbfejlesztéséből indultak ki.[45]

A második világháborút követően a magyar diplomácia minimális tervei között szerepelt egy kisebbség(védelm)i kódex efogadtatása. De ez abban a légkörben amikor a német és a magyar kisebbséget kollektív bűnösnek tekintették a háborúért (mint ötödik hadoszlopokat) nem járhatott sikerrel.[46] Ezt követően, mivel a szocialista világrendszeren belül a kisebbségek ügyét belügyként kezelték, a kifejezés használata évtizedekre eltűnt. Majd a hetvenes évek második felétől a helsinki folyamat, az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottságának 1969-es, az MSZMP PB 1976-os állásfoglalása és az ENSZ fogalmi viták révén (Capotorti jelentés) újra megjelenik a kifejezés a tudományos életben.[47] Természetesen ennek hátterében a romániai és a szlovákiai magyar kisebbséget érintő intézményleépítési folyamatok, illetve az ottani magyar értelmiség magyarországi kapcsolatépítése és figyelemfelhívása, segítségkérése állt. A nyolcvanas évek első felétől kezdve egyre jobban önállósodó magyar külpolitika a nyugati gazdasági kapcsolatok mellett a kisebbségi/nemzetiségi problémákra szakosodott a nemzetközi fórumokon. 1986-tól pedig

nyíltan is vállalta ezt a feladatkört.[48]

            A kilencvenes évek első felében előbb az európai kisebbségvédelmi elvek, modellek átvételén, majd a kisebbségi autonómiák közép–európai kiépítésén volt a hangsúly. A Szlovákiával és a Romániával kötendő alapszerződés vitákban az előbbieken túl egyfajta védőhatalmi státusra is törekedett a magyar politika. Arról, hogy elérte-e Magyarország ezt a védőhatalmi pozíciót, megoszlanak a vélemények.[49]

            A státusztörvény ennél mélyebben avatkozik a határon túli magyarság viszonyaiba. Előkészítői társadalmi folyamatokat (asszimiláció, migráció, iskolázottsági szint csökkenése) akarnak fékezni illetve megváltoztatni. Ezt azonban pusztán a hagyományos módon értelmezett kisebbségvédelemmel (mint külső jogi, politikai szerkezetek és elvárások megfogalmazása) az eddigi tapasztalatok szerint, még abban az esetben sem lehet elérni, ha az állam pozitív diszkriminációt alkalmaz. Ez csak akkor működik, ha társadalompolitikai programként az adott kisebbségi társadalom belső fejlődési logikáját követő közösségi modernizációval jár együtt. Tehát a kisebbségvédelem jogi, érdekvédelmi, politikai oldala mellett a társadalomépítést is be kell építeni a fogalomba. Erre a kilencvenes években előbb a határon túli intézményépítésben, majd az évtized közepén a budapesti magyarságpolitikában is sor került, de ez mindig alárendelődött a meghatározó politikai logikáknak (az aktuális alkuk rendszerének).

            A nemzetpolitika kifejezést a XIX. század második felében a későbbi „nemzetiségpolitika” szó értelmében használták. Majd a XX. század tízes éveiben változik a jelentéstartalom és a vegyes nemzetiségű, illetve az elmaradott magyar lakta terülteken (Székelyföld) a magyar elem megerősítését szolgáló nyomásgyakorló csoportok ideológiájában a „saját faj” megerősítésére szolgáló  politika jelzésére használták. Az első világháború után a Tisza képviselte liberális (nemzetiség)politikát mintának és folytatandónak tekintő Jakabffy Elemér huszonegy éven át (1922–1942), Magyar Kisebbség címmel kéthetente megjelenő lapjának „nemzetpolitikai szemle” alcímet adta. Itt már a korabeli „nemzetkisebbség” fogalommal szemben – amely logikus lett volna a lap tartalmát illetően – a nemzetpolitika kifejezés a nemzeti egységre (az összmagyar vonatkozásra) utalt. Annál is inkább, mert az összes határon túli magyar kisebbségek lapja akart lenni, és ezt az idegen nyelvű mutációk még jobban képviselték.[50]

            E folyóirat szerzői között néhány olyan szerzőt is találunk (Asztalos Miklós, Nagy Iván) akik Budapesten tevékeny részesei és vezetői a magát „háborús nemzedéknek” nevező reformkonzervatív mozgalom egyik intézményének, az 1926-ban alapított Magyar Nemzetpolitikai Társaságnak. Programjukban a magyar közélet és társadalom teljes revíziója szerepel, és ennek megvalósítása érdekében a szaktudást és a pártpolitika fölött álló szerepüket hangsúlyozták.[51] A Gömbös–kormány nemzeti munkatervéről 1932-ben vitát szerveztek, ahol minden egyes alrendszerről kifejtették véleményüket felkért munkatársaik. A békeszerződés revíziójával kapcsolatban a propaganda modernizálását és társadalmasítását, valamint a trianoni sérelmeknek a nemzetközi jogi kereteken belüli orvoslására nemzetközi jogi és kisebbségi intézet létrehozását javasolták.[52] Druckner György jogi szakértő ebben a kérdésben a kormányprogramot elmarasztalta, mert nem tartotta elegendőnek, hogy Magyarország ne zárkózzék el a dunai államok együttműködésétől, hanem „mint ebből a helyzetből való egyetlen kivezető utat, tevőlegesen, minden hátsó gondolat félretevésével mozdítsa elő.”[53]Új, konkrétan a térségre koncentráló gazdaságpolitikát és a közvélemény felvilágosítását javasolta. Nagy Iván kisebbségi szakértő a nemzetiségi jogok terén a határon túli magyar iskolák és egyházak, egyesületek társadalmi úton történő fokozott támogatása mellett érvelt. A magyar vállalatoknak megrendeléseket és hitelnyújtást, a népipari és népművészeti termékeknek felvevőpiacot kért. Fontosnak tartotta a szomszédos országokkal folytatott idegenforgalom fellendítését is. A kisebbségi panaszjogok reformját és egy kisebbségi intézet felállítását is szorgalmazta. A magyarországi nemzetiségeknek az anyanyelvi elemi oktatást és a kulturális autonómia megvalósítását látta a legfontosabbaknak. Harmadrészt a revízió megvalósulta utáni Új–Hungáriában pedig a nemzetiségi autonómiák rendszerének kidolgozását tartotta kívánatosnak.[54] Ebben a szerveződésben a fogalom nem pusztán külpolitikai, hanem társadalompolitikai értelmet nyert. A külpolitikai kérdésnek tekinthető ügyben, mint a határon túli magyarok problémája is a társadalmi, gazdasági reformot tartották a megfelelő eszköznek.

            Közvetlenül a második világháború előtt a nemzetpolitika szó mögöttes tartalma már a németellenesség, a nemzeti érdekek fokozott védelmének jelentésével járt együtt. A Teleki híveit tömörítő illegális, nem túl jelentős Nemzetpolitikai Szolgálat tevékenysége is ezt jelezte.[55]

            A második világháború után az önálló magyar külpolitika megszűntével a fogalom használata is eltűnt. A nyolcvanas évek első felében a Moszkvából hazatért, a Brezsnyev-korszak végének pangását kiismerő és a szélesebb politikai mozgástérben gondolkodó Szűrös Mátyás körüli csoport 1981–1983-tól a nemzeti érdekek erőteljesebb megjelenítésére törekedett. Az ide tartozó Tabajdi Csaba a rendszerváltás előestéjén, 1988–89-ben kezdi el használni a nemzetreform kifejezést. Azonban a magyar rendszerváltás döntően alkotmányos, politológiai, közgazdasági közbeszédben zajlott és a nemzetihez kapcsolódó kifejezésrendszer (szimbólumhasználat, metaforikus fogalmazás) csak másodlagos volt. (Talán ezért is volt oly meglepő és „sokat” mondó később Antall József „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke” megfogalmazása.)

            A nemzetpolitika kifejezés a magyarországi kisebbségi törvény körüli vitákban merült fel újra. Bíró Gáspár az identitáspolitika megnevezéseként használta. („Nézetünk szerint egy állam nemzetpolitikája akkor demokratikus és liberális – ez utóbbi fogalom hagyományos értelmében –, ha a nemzeti, etnikai vagy nyelvi identitás szabad megválasztásának elvéből indul ki.”[56] ) Bíró szerint „a magyar állam tevékenységét nemzetpolitika terén alapvetően  két tényező befolyásolja, illetve korlátozza: az egyik a törvények és az állami kompetenciák  területhez kötött hatályossága, a másik az emberi jogok és az állampolgári szabadságok tiszteletben tartása”.[57] A magyar (nemzeti) társadalom számára két kulcsfontosságú etnikai kérdést (a Magyarországon élő nemzeti és etnikai kisebbségek ügyét és a határon túli magyarság problémáját) egy alapelv képviseletéhez, az identitásválasztás szabadságát biztosító nemzeti pluralizmushoz kötötte.

            Három évvel később, 1995-ben, Duray Miklós már más értelemben, a magyarországi kormány és a Magyarországon kívül élő magyarság intézményes kapcsolatát megteremtő politika megnevezésére használta a kifejezést.[58]

             Újabb három év múlva Lőrincz Csaba, a FIDESZ kisebbségi szakértője hasonló, de szélesebb értelemben használta a fogalmat. A nemzeti érdek fogalmának megközelítéséhez vezeti be a nemzetpolitika fogalmát. „A magyar nemzetpolitika végső soron a magyar állam és a magyar nemzet határainak meg nem feleléséből fakadó problémákra keres megoldásokat. Célja a magyar állam és a magyar nemzet – esetleg eltérő – érdekeinek összehangolása és ezen együttes érdekek képviselése. A nemzetpolitika magában foglalja a) Magyarország és a határon túli magyarok viszonyának alakítását („magyar–magyar” kapcsolatok); b) a magyar állammal szomszédos államok többségi nemzeteivel fenntartott viszony alakítását azokban a kérdésekben, melyek az államaikban élő magyar kisebbségi közösségek helyzetével, sorsával, érdekeivel függnek össze; c) a nemzeti érdek – azaz a Magyar Köztársaság és a határon túli magyarok együttes érdekeinek – képviselését a külpolitikában, különösen Magyarország euroatlanti csatlakozási folyamata során. A nemzetpolitika fogalma tehát felfogásom szerint az az általános keret, melyben értelmezhetővé válik a nemzeti érdek anélkül, hogy utóbbi konkrét meghatározására a fogalmi szinten sor kerülne.”[59] Ez a szabatos definíció a státustörvény körüli kormányzati munka kiindulópontja. Itt a nemzeti érdek külpolitikai kontextusban jelenik meg. A nemzetpolitika a határon túli magyarok kérdését mint elsődlegesen jogi és politikai kérdést kezeli. De nem világos, hogy a magyarországi társadalmi alrendszerek gondja-baja, az itthoni társadalomépítés hova kerül. (Pl. a lakótelepek pauperizálódásának megakadályozása vajon nem nemzeti érdek?) Az ellenben egyértelmű, ha nincs is kimondva, hogy a szomszédsági kapcsolatok nem kisebbségi tárgyú kérdéseivel szemben a külmagyar problematika prioritást élvez. Végezetül ez a felfogás sem épít magára  a magát külön entitásként meghatározó kisebbségi magyar közegre. Jól tudjuk, hogy a két, nyolcvan éve jelen levő kulcskérdés, az adott országon belüli magyar társadalmi–politikai integráció és modernizáció mikéntje – egyénileg vagy kollektíve megy-e végbe, közösségi szinten asszimilációval és elszegényedéssel végződik-e – a politikai akaratokon túl ma már döntően attól függ, hogy milyen  az adott magyar közösség munkaerőpiaci pozíciója.

            Ezt azonban csak társadalompolitikai programokon keresztül lehetséges befolyásolni. Visszagondolva az előbbiekben hosszasan tárgyalt két kifejezés változó tartalmára: szükségszerűnek tartom ezek újrafogalmazását, mert ezekre jelenleg külső, külpolitikai vonatkozásaik miatt és a magukban hordozott politikai logikák túlsúlya miatt nem lehet önálló közösségek társadalomépítését alapozni.

            e) Az előbbi néhány mondat önkényes kijelentésnek is tulajdonítható ha nem fogadjuk el a munkaerőpiac és az önálló kisebbségi–nemzeti közösség szerveződésének fontosságát. A következőkben a törvényt kezdeményezők szempontjai szerint vetem fel a kérdést. Orbán Viktor a MAÉRT harmadik ülésén, (2001 március) a nemzetstratégia három kulcskérdéseként a demográfiai problémát (a magyarság asszimilációja és áttelepülése Magyarországra); az oktatás kérdését; és a hitélet és a kultúra támogatását jelölte meg. Majd külön szólt a gazdaságról s azon belül is a magyarországi munkaerőhiányról és az ezzel kapcsolatos dilemmáról is;[60] ha elfogadjuk, hogy az emberek nem hazafiságból élnek valahol, hanem mert ott tudják mobilitásukat, életpályájukat megvalósítani vagy mert nem tudnak eljönni; ha szembenézünk azzal, hogy egy közösséghez való kötődést alapvetően a közösség kollektív életének intenzivitása határozza meg;[61] Ha egy hosszabb folyamatban akarjuk elhelyezni, hogy mi is történik a határon túli magyarokkal, akkor történetileg az eddigi társadalomépítés hatékonyságát és lehetséges módjait kell megvizsgálni. Erre teszek kísérletet a további fejezetekben.

II. Miről is beszélünk?

  A következőkben a határon túli magyarsággal kapcsolatos fogalmainkat próbálom rendszerezni.

            1. A „magyar kérdés” a magyar nemzet és az államiság viszonya az európai politikában, a XIX. század közepétől változó tartalommal bír.

            A XIX. század második felében a magyar államiság Habsburg Birodalmon belüli működéseként, a monarchiára gyakorolt hatásaként jelent meg.

            A XX. század elején az addigi belügyi, nyelvpolitikai kérdésként kezelt  magyarországi nemzetiségi kérdés megoldatlansága került előtérbe, mikor a probléma már Bécs–Budapest–Bukarest/Belgrád bel– és külpolitikájának viszonylatában és a további szövetségesi összefüggésrendszerben értelmezhető. Ugyanekkor megjelent a vegyes nemzetiségű területeken és az elmaradott magyarlakta régiókban a „nemzeti állam” erőteljes beavatkozásának igénye.[62] 

            Trianon után a Németország háta mögötti közép–európai hatalmi ellensúlyt a francia gazdasági jelenlét mellett Magyarország hiányában (a kisebbségi kérdés rendezetlensége, illetve a revízió akarása miatt) nem lehetett kialakítani.

            1945 után a revízió nyomán a magyarok, a térség bűnös népeként, a határon túliak pedig Csehszlovákiában, Szovjetunióban, Jugoszláviában kollektív büntetésben részesültek.[63]

            Az 1990-es évtized elején a nyugati politika számára a térség stabilitásának fenyegetését hordozták az autonómiát követelő magyar kisebbségi pártok és az őket támogató magyarországi politika. Ez az évtized végére megváltozott. A magyar kisebbségi pártok mindenhol az euró–atlanti integráció legbiztosabb támogatóinak számítanak és főként (etnikai alapú) szavazótáboruk kiszámítható. Romániában és Szlovákiában a politikai stabilitás tényezői és a nemzetközi szervezetek előtt a magyar kisebbségi pártok kormányban való részvétele pozitív  jelzésértékkel bír.

            Magyarországról nézve ugyanezzel a kifejezéssel kapcsolatban három kérdéskört kell kiemelni. a) Az ország és a nemzet határainak egybe nem esése a kormánypolitikákban 1918 előtt az államnemzeti politikát, míg azt követően a kultúrnemzeti politikát helyezte előtérbe. De a Trianon utáni helyzet következtében a magyar közgondolkodáson belül két haza– fogalom működik. Míg a határon túli magyarok számára a haza a regionális közösség és ott létezik, ahol magyarul beszélnek, addig a magyarországiak hazafogalma döntő módon Magyarországra vonatkozik. A mindennapi magyar–magyar viszony konfliktusai mögött gyakran ezt az ellentmondást lehet felfedezni.

            b) A nemzeti és az állami érdekekhez való viszony terén a magyar külpolitika hármas prioritásait szokás megnevezni: integrációs-, szomszédsági-, és magyarságpolitika néven. A nagy kérdés, az, hogy milyen szerkezetben lehet ezek egymás melletti képviseletét megoldani.

            c) A saját közép–európai önértékelésünkhöz való viszony kérdésében a magyar értelmiség hallgat. Szakkörökön túl keveseket érdekel a térség. A viszonyítási pontokat ezen túl keresi, hisz napnyugati osztálytársaihoz akar felzárkózni. A magyar köztudatban azonban továbbra is ott él a kultúrfölény tudata. (Amelyet az 1918 előtti Magyarországtól örököltünk, majd a bethleni konszolidáció megerősítette a neonacionalizmussal, a kádári fogyasztási büszkeség feltámasztotta és a kilencvenes évek sikeres Magyarországa megerősítette.) A létező habituális, munkakultúrában megmutatkozó másságokat, civilizációs hagyományokat sokszor úgy éljük meg, mintha pusztán a magyarság volna a Közép–Európából eltűnt zsidóság és németség helyett a polgárosodás letéteményese. A társadalomstatisztikai mutatók azonban mást jeleznek.[64]

            2. Az előbbiekben többször beleütköztünk a trianoni problematikába. Témánk szempontjából ennek a békeszerződésnek három következményét kell kiemelni:

            a) A határon túli magyar közösségek létrejöttét, amelyek összlétszáma az 1910-es adatok szerint 3,5 millió fő volt, ma pedig kevesebb mint 2,5 millió fő. (A Kárpát–medence lakosságát 1910-ben 100-nak véve, ma 147,9 az összlakosság növekedési mutatója, Magyarországé 136, a határon túli magyaroké 77,1.[65]) Eben számomra nem a nemzetféltő szempont a lényeges, hanem egy társadalmi csoport identitásváltozása és demográfiai, migrációs megrázkódtatásainak eredménye.

            b) Az Osztrák–Magyar Monarchia mint egységes munkamegosztási rendszer is szétesett 1918-ban. Az új vámhatárokból és a saját nemzeti gazdaság- és államépítésből adódó importpótló iparosítási programok megnövelték a beruházási tőke-igényt, amely egyszerre erősítette meg az állam gazdasági befolyását és a külső kiszolgáltatottságot az egész térségben. A határok mentén, az alföld és a hegyek vásár-város zónájában létrejöttek Magyarország és az új államok elmaradott kisrégiói. 1989 után ez a munkamegosztási rendszer nem állt vissza. Az integrációs folyamatok inkább a (nyugat-európai) fogyasztási minták terjedésén keresztül működnek. Hajszálérszerűen az utóbbi tíz évben is sok minden összekapcsolódott elsősorban a helyi társadalmak szintjén, de a határok megőrizték elválasztó szerepüket. A fejlettebb magyarországi régiók elszívó (Észak–Dunántúl és a Csallóköz) és fejlesztő hatása (Nyíregyházi konzervipari beruházások és termeltetés Kárpátalján) egyaránt jelen van.

            c) Trianonnal egy kölcsönös félelmi viszony is kialakult Magyarország és szomszédai között. A túlérzékennyé tehető viszony alapja az, hogy ha a valamelyik határon túli magyar közösséget sérelem éri, akkor Magyarországon gondolhatják, úgy, hogy a nemzet egy részét érte sérelem. S ha ezért a magyar állam vagy a közvélemény tiltakozik, akkor a másik állam illetve az adott közvélemény élheti meg úgy, hogy beleszóltak az ügyeibe. Itt most nem  érdekes, hogy kinek is van igaza, hanem az a fontos, hogy ez a bármikor mediatizálható érzékenység létezik. Mindez szlovák vonatkozásban erősebben, román vonatkozásban gyengébben egyfajta magyar komplexust hoz magával. Minden Magyarországról irányukban  elhangzó kritika, véleményalkotás rendkívüli érdeklődést vált ki, szimbolikus, metaforikus tartalmakkal is bír. Ukrán vonatkozásban a nemzeti központ távolsága és az államépítés óriási gondjai között, a kárpátaljai lakosság Magyarország felé fordulása közepette ez a jelenség nem domináns. Jugoszlávia esetében pedig egyrészt felülről (a fogyasztói-titói Jugoszlávia megteremtette múltba vesző pozícióból) néznek Magyarországra, mint olyan szomszédra, amellyel a legkevesebb konfliktusuk van. Szlovéniában és Horvátországban valóságos reneszánszát éli Magyarország felfedezése. Ezt mutatják a magyar tanszékeken tanuló nem magyar diákok magas száma, a kulturális, tudományos kapcsolatkeresések is. Magyarország pedig a külmagyar ügyön túl döntően nem vesz  tudomást a történelmi komplexusokról és a szomszédos országok belső folyamatairól. Jó példa erre a tankönyv probléma. Míg a környező országok így vagy úgy állítják be a közös múltat, addig a magyarországi tankönyvek alig foglalkoznak ezzel a problémával.

            Ha Magyarország és szomszédai viszonyrendszerének problémakatalógusát szeretnénk – mint egy könyvtári tézauruszt – kiépíteni, akkor három egymással azonos fontosságú csomópont altételeit kellene kidolgozni: a szomszédságból adódó érdekellentétek; a kisebbségi kérdés kezelése; a történelmi komplexusok, önképek kérdése. Ha mindkét oldal hasonló módszerességgel elvégzi [66] ezt a számbavételt, akkor már van miről beszélni Trianon kölcsönös feldolgozása érdekében.

            3. A „magyar kérdés” fogalomváltozatainak és Trianon következményeinek felvetése után a határon túli magyarság mint fogalom értelmezési kereteit kell körüljárni.

            Maga a megnevezés sem egyértelmű. Beszélhetünk (határon túli) magyar nemzeti közösségről vagy (a kisebbségi) magyar társadalomról. Az előbbi kifejezés átpolitizáltabb, eleve jelzi a kötődést egy másik közösséghez és kijelöli szerveződését tekintve az etnikai/nemzeti prioritást is. Egyszerre lehet vele kifejezni az összmagyarsághoz való tartozást és a külön közösség jelleget. A magyar társadalom semlegesebb, adott helyzetre utaló, leíró kategória, és nem hordozza eleve magában az etnikai társadalom prioritását. Az előbbit előszeretettel inkább a politikai elitek és magyarországi tömegkommunikáció használja, míg az utóbbit a határon túli nyilvánosságon belül használják.[67]

            Hasonló módon a nem magyar többségi társadalomhoz való viszony esetében is megoszlanak az álláspontok és a használt kifejezések. Erre a viszonyra az együttélés vagy az egymás mellett élés kategóriáját szokás használni. Az utóbbi kifejezés a külön világok meglétét, az etnikai törésvonal prioritását hordozza magában az utóbbi kétszáz év vonatkozásában. Abból indul ki, hogy két külön közösség létezik egymás mellett. Az együttélés kifejezés ellenben épp arra alapoz, hogy a hétköznapok világában nem az etnikai törésvonal az elsődleges, a két külön entitás egybe kapcsolódik, együtt formálja lokális világaikat. Itt az alapkülönbség az együttlét mikéntje keveredve vagy két tudatosított közösségként.[68]

            Ezekben a kérdésekben nem pusztán a politikai, hanem a szakmai megközelítések, a történeti vagy a szociológiai látásmód a meghatározó. Az utóbbi évtizedben jó néhány szaktudomány kidolgozta a saját értelmezési rendszerét a határon túli magyar közösségekkel kapcsolatban. Történeti értelemben kényszerkisebbségről, kényszerközösségekről beszélhetünk, hiszen nem társadalomtörténeti folyamatok, hanem egy konkrét politikai döntés következtében jöttek létre.[69] Szociológiai értelemben a csonka/töredék/perem társadalom kifejezések érintik leginkább a lényeget. Ezzel is utalva a hiányos társadalmi és intézményi szerkezetre. Antropológiai értelemben a határon túli magyar szféra a helyi magyar életvilágok hálózatba szerveződő rendszereként értelmezhető.[70] A néprajztudomány a nemzeti kultúra regionális csoportjának tekinti a határon túli magyar népi kultúrát.[71] A nyelvészetben – forró szakmai viták nyomán – a magyar nyelv többközpontúsága  lassan bevetté vált és a határon túli magyarság mint alapvetően kétnyelvű társadalmi csoport jelenik meg.[72] A politikatudományban egyrészt a nacionalizmus tanulmányok keretében a nemzetről mint gyakorlati kategóriáról, a nemzeti lét intézményesült kulturális és politikai formáiról gondolkodnak, amelyben a kisebbségi politikai elitek tanulmányozásának és a tranzitológiai megközelítéseknek van nagy szerepük.[73] Másrészt bizonyos értelemben a kisebbségi jövőképeket magukévá téve a pilléresedés (Lijparth) egyik oszlopaként képzelhető el a megszerveződő kisebbségi társadalom, illetve annak alrendszerei.[74]

            Eddig a külső, szaktudományos megközelítésekről szóltam. Ha azonban nem egy–egy megközelítésmód részeként, hanem önmagából akarunk értelmezési keretet alkotni a határon túli magyar társadalmakról akkor külön – a belső szerkezetből kiinduló, leíró – keretet kell teremtenünk. A következő öt tételben erre teszek kísérletet.

            a) A hét különböző országban élő kárpát–medencei magyar kisebbségek típusuk szerint is csoportosíthatók. Ha az intézményesültségüket nézzük, beszélhetünk kulturális és politikai közösségekről. Az előbbibe az ausztriai, szlovéniai és a horvátországi magyarok tartoznak, akik alapvetően kulturális közösségként szervezték meg magukat és külön politikai szervezetekkel és jövőképekkel (autonómia–koncepciókkal) nem rendelkeznek. A jugoszláviai, ukrajnai, szlovákiai és a romániai magyarság nemcsak a saját érdekvédelmi szervezetük, autonómia–koncepcióik miatt tekinthetők külön politikai közösségeknek, hanem mert kimaradtak az új államok alkotmányozási folyamataiból. (Mivel a térségben Szlovénia és Magyarország kivételével az etnikai kisebbségeket nem tekintik államalkotó elemnek.)

             Ha ezeknek a közösségeknek a működését nézzük meg, akkor három altípust állíthatunk fel. Az ausztriai, szlovéniai és a horvátországi  magyar közösségek működése ma már a diaszpóra–kutatás fogalomrendszerében értelmezhető. Olyan kis létszámú, elöregedett, falusias, nagy arányban vegyes házasságokban, a településeken belül is kisebbségben élő szórványokról van szó, amelyek egyre kevésbé tudják magukat reprodukálni. Az ausztriai magyarság burgenlandi és 1956-os csoportjai elöregedtek. Lényegében a „magyar élet” a más határon túli területekről (Erdélyből és a Vajdaságból) Ausztriába kivándorolt fiatalabb nemzedékekhez kötődik. Ezt keresztezi az a Magyarországhoz közelebb élő, középosztálybeli, nyugati magyar életstratégia, amely Magyarországon vásárol lakást és szabadságát vagy akár a hétvégéket itt tölti, ide küldheti gyerekeit, itt élheti nyugdíjas éveit stb. (Ez összeolvad a Magyarországról közel százezres nagyságrendben Nyugat–Európában dolgozó magyarországiak kettős életformájával.) Szlovénia esetében a fejlett kisebbségvédelmi intézményrendszernek köszönhetően a nyelvi, nemzetiségi apadás ellenére azt lehet látni, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya jelentősen megnőtt, ami arra példa, hogy lehet tudatosan közösségeket építeni.[75]

            Az utóbbi tíz év változásainak köszönhetően az ukrajnai és a vajdasági magyarság középrétegeit, értelmiségét érintette elsősorban a magyarországi migráció.  1918 előtt sem rendelkezett erős városi középrétegekkel és nagy számú értelmiséggel a két régió magyarsága sem. 1989 után sem alakult ki a középréteg, értelmiség termelésének az intézményes háttere. Ez a folyamatosan egyre nagyobb gondot jelentő hiány azzal jár, hogy ezekben a régiókban lokális, falusi közösségekben, ritkuló értelmiségi háttérrel éli a maga életét a magyarság. (A csehszlovák–magyar lakosságcsere után a magyarországi szlovákság vesztette el az értelmiségi és középrétegét, ez vezetett az iskolarendszerük megszüntetése mellett rohamos asszimilációjukhoz. Ugyanez a folyamat már lejátszódott Vajdaság más nemzetiségeinél is, skanzenizálódtak.) Ezek a lokális közösségek egyre jobban homogenizálódnak, a konvertálható tudással rendelkezők elhagyják, a falusi agrár közösségek(ként)maradnak meg. Kárpátalja esetében enyhíti a helyzetet Magyarország felértékelődése a régióban, így az asszimilációs folyamat sem erős. A Vajdaságban a szerb menekültek betelepülése miatt a magyarság településszerkezeti pozíciói is megromlottak. E két közösség az, amely önmaga újratermelése és újraszervezése, valamint a modernizáció szempontjából a legsúlyosabb helyzetben van.[76] De a magyar kisebbségtörténetben nem példa nélküli a magyar középrétegek újratermelése.[77] Ez azonban átfogó társadalompolitikai programokat igényel.

            Csak Románia és Szlovákia esetében beszélhetünk rétegzett és kiépült intézményrendszerrel bíró kisebbségi társadalmakról. De e kettő között is lényeges különbség van egyrészt a nemzedéki utánpótlás tekintetében. (Azokon az egyetemi szakokon, ahol Pozsonyban 2–4 diák tanul, Kolozsváron évente tucatszámra végeznek anyanyelvükön magyar diákok.) Másrészt a társadalmi integráltság terén. A szlovákiai magyarság gazdaságilag, kulturálisan jóval integráltabb Szlovákia társadalmába, mint a romániai magyarok.

            b) A határon túli magyar közösségek létrejöttüket tekintve olyan kényszerközösségek, amelyek nyolcvan év alatt vállalt, akarati közösségekké váltak. Ebben a folyamatban állandóan újraépített intézményességükben egyszerre kellett válaszolniuk a nemzetállami kihívásokra (amelyek Budapestről vagy saját országuk kormányzataitól érkeztek) és saját társadalmuk modernizációs folyamataira. A kisebbségi társadalom kulcskérdése, hogy tagjainak politikai integrációja és modernizációja a saját közösségi intézményein keresztül megy-e végbe, vagy azok erre nem képesek és azokon kívül egyénileg kerül erre sor. Nyolcvan év alatt ezek a közösségek egymástól és Budapesttől is szétfejlődtek, ahogy újra és újra megteremtették a válaszokat kidolgozó és azokat képviselő intézményességüket. Ez annál hatékonyabban tudott működni, minél jobban alkalmazkodott az adott magyar kisebbség adott országon belüli problémáihoz. Ebben a működésben nem az egység a kulcskérdés, hanem a stabilitás. Nevezetesen, hogy meg tudták-e teremteni a kisebbségi társadalmon belül a demokratikus akaratképződés csatornáit és a nemzedéki elitek megfelelő szocializációját.[78]

            c) Az utóbbi évtizedben a határon túli magyarságot saját elitje, a magyarországi tömegkommunikáció használata, és saját államuk magyarságpolitikája tovább „nemzetiesítette”. Ebben a folyamatban igen ritkán esett szó, a többségi társadalomhoz való viszony, a romániaiság, szlovákiaiság stb. újragondolásáról. Arról, hogy ezek az emberek kulturálisan nem az adott ország többségi kultúrájához tartoznak, de gondolkodásmódjukat mégis alapvetően meghatározza az adott ország magyarságpolitikája, jogrendszere, politikai szocializáció, a mindennapi élet keretei. Ugyanide tartozik a Magyarországhoz fűződő személyes viszony, élmények, minták, tapasztalatok rendszere. Mindebben a kisebbségi egyén és mikro–életvilágaik külön pozíciót alakít ki. Kérdés az, hogy azt mennyiben tudják közösségi szinten elismertetni és intézményesíteni.

            d) A magyar kisebbségek közösségei (mint általában a közösségek) konstruáltak. Csakhogy itt ezt nagyon nehéz határolni, hiszen ki dönti el, hogy mi tartozik a nyelvhasználaton kívül a nemzeti kultúrához? (Lehet, hogy egy aerobic kör Temesváron, ha tagjai magyarok, már magyar közösségi intézménynek minősül, de ugyanez valószínűleg fel sem merül Székelyudvarhelyen. Vagy a nagyváradi magyarul igét hirdető Jehova Tanúi közösség része-e a romániai magyar kisebbségi intézményrendszernek?) Mindenki más és más szögből látja és láttatja ezt a közösséget. Lényegében a magyar nyelvhasználat és a közösséghez való tartozás vállalása az a keret, amelyben körül lehet a közösséget határolni. A lehatároláson túl a konstruáltság másik vonatkozása a kulturális szimbolikus burkot (toposzok, történetek, érvek, az etnikai immunitás készletei) termelő elitek meghatározó szerepe.[79] A harmadik nagyon fontos jellemzője ennek a sajátos meghatározottságnak, hogy a közösség a normatagadókkal nem tud mit kezdeni, nem rendelkezik a szankcionáláshoz szükséges eszközökkel.

            Az utóbbi tíz év intézményesítése során ez a kisebbségi szféra azonban nem pusztán virtuális szerkezetként működik, hanem különböző alrendszerekben. Ezek a következők: a politikai érdekvédelmi szervezetek, pártok; az önkormányzati pozíciók; a civil társadalmi szféra; az önálló kisebbségi nyilvánosság; a kulturális, szakértői tudástermelő intézmények; az egyházi intézményrendszer.[80] Ennek a hat alrendszernek a viszonya, pontosabban az ezeket vezető elitek érdekviszonyai határozzák meg a közösségek már többször említett válaszadó és integrációs, modernizációs képességét. A többségi társadalmakhoz képest itt hiányoznak az állami intézmények, a politikai választások szelekciója, az áttekinthető alkotmányos jogi viszonyrendszer. Itt más technikákat kell megteremteni. Ennek a tanulási folyamatnak még az elején tartanak az adott elitek. Ma ezeket a szerkezeteket a forráselosztó pártpolitikusok túlsúlya határozza meg.

            e) A határon túli magyar társadalmak rétegzett közösségek. Ennek négy szintjét különítem el. Az egyik az adottságok és készségek szintje (településszerkezeti, demográfiai, gazdasági, kulturális) viszonyok. A második a regionális (országonkénti, régiónkénti, falu /város) különbségek. A harmadik a foglalkozási szerkezet kérdése. Mindez az adott társadalmon belüli pozíciót és a kisebbségi magyar társadalmon belüli szerkezeti átalakulás szempontjából is fontos. E két megközelítésből lehet képet kapni arról, hogy az adott magyar közösség milyen munkaerőpiaci pozíciókkal és potenciállal rendelkezik. A negyedik döntő kérdés az intézményesítettség egy–egy helyi társadalmon belül. Az intézmények elengedhetetlen meglétén túl azok közösségi hatékonysága a fontos. Pontosabban az a sajátosság, hogy kiválasztási és ellenőrzési gyakorlat hiányában a kisebbségi világban egy–egy közösség sorsa attól függ, hogy milyen erős szerkezetek működnek azon belül. A közösségi élet intenzivitása, modernizálása a legtöbb esetben nem általában a (nemzeti) intézmény függvénye, hanem egy mintaadó tanár, lelkész, gazdálkodó, vállalkozó, család stb. teljesítményétől függ. Ezeket nevezhetjük erős szerkezeteknek, amelyek egy–egy helyi közösség, témakör ügyeit vállalják fel.[81] Ez azonban csak akkor tud visszahatni az egész rétegzettségre, ha a már említett intézményesített társadalmi alrendszerek ezeket képesek integrálni.[82]

            Ebben a fogalmi tisztázást elkezdő gondolatmenetben az a legfontosabb, hogy a nemzeti kultúra szervezte közösségek csak az adott társadalmi összefüggésrendszeren belül értelmezhetők, és bár a külső politikai befolyások a kisebbségi közösségek genezisétől kezdve meghatározóak, de legalább ennyire döntő a sajátosságok és belső válaszadási/változtatási készségek szerepe is.

III. A budapesti kormányzatok magyarságpolitikája (1918–1989)

            A budapesti kormányzatok magyarságpolitikáját az első világháború végétől napjainkig hat korszakra osztottam fel. 1. A revíziós jövőkép meghatározta időszak a két világháború között 1918–1938/40/41; 2. A második világháború alatti többségi nemzetiségpolitika 1938/40/41–1944; 3. Az eszköztelenség kora 1944–1948; 4. Az internacionalista automatizmus kora 1948–1966/68; 5. A kettős kötődés és a kisebbségek híd szerepének kialakítása 1968–1978/86; 6. A probléma kezelésének magyarországi intézményesítése 1978–1989/92; 7. A határon túli magyar intézményrendszer kiépülése 1989–1996; 8. A magyar–magyar viszony politikai intézményesítése és a kulturális nemzeti intézményrendszer integrálása.

            A probléma tárgyalása külön monográfiákat igényelne. Alapkutatások hiányában ezek nem állnak rendelkezésünkre. A korszakolást is lehet vitatni, itt most a magyarságpolitika belső töréspontjai szerint próbáltam elkülöníteni az időszakokat és stratégiákat. Ebben a fejezetben az 1989 előtti korszakokat tekintem át, hogy magunk előtt lássuk az utóbbi nyolcvan év magyar kormányzati elképzeléseit a határon túli magyar ügyekben. Ennek ismeretében értékelhetjük újabb szempontok bekapcsolásával azt ami ebben a kérdésben 1989 után történt és azt, ami a státustörvényhez elvezetett.

            1. A két világháború közti budapesti magyarságpolitikát a revízió akarása, a revíziós jövőkép határozta meg. Ennek a kívülről egységesnek és egyértelműnek tűnő álláspontnak azonban különböző belső dimenzió léteztek. A konkrét revíziós célokat mindvégig lebegtették. Egyedül a harmincas években dolgozott ki határozott elképzelést a Gömbös–kormányzat, de azt nem propagálták.[83]A különböző verziók közül leghangosabban – társadalmi szervezeteken keresztül – a  történelmi Magyarország visszaállítását képviselték. Szakmailag leginkább a magyarlakta területek visszacsatolását, a székelyföldi problémát egy Kolozsvárt és a Szilágyságot magába foglaló korridorral megoldva képzelték el. A vegyes illetve azon területeken, ahol az adott állam többségi etnikuma kisebbségben élt, népszavazást javasoltak volna a hovatartozásról.[84] Stratégiailag a korabeli magyarságpolitikát Jancsó Benedek felfogása határozta meg, amely szerint csak területi integritásunkat vesztettük el, de a kulturális integritás megmaradt, és ezt fönn is kell tartani a demográfiai, gazdasági, kulturális pozíciókkal együtt, hogy az eljövendő új béketárgyalásokon hivatkozási alapul fel lehessen használni.[85] Ennek köszönhető, hogy a két világháború közti magyarországi támogatáspolitika oly nagy  hangsúlyt fektetett a felekezeti oktatásügyre és a kisebbségi nyilvánosság (sajtó) fenntartására.[86] Politikai síkon az impériumváltás időszakában (1918–20/22) a politikai  passzivitást javasolták Budapestről. Majd amikor véglegessé vált, hogy hosszú időre el kell fogadni a nemzetközi viszonyok átalakulását és Magyarország konszolidációja került előtérbe a magyarságpolitikában is az adott országok politikai életébe való önálló pártpolitikán keresztüli integrálódást támogatták Budapestről. A magyar politikai élet egységének megszervezésén túl  a magyarok lakta régiók más etnikumaival  (szlovákok, ruszinok, horvátok, sokácok, bunyevácok, németek) vagy a helyi többségi etnikummal (erdélyi románság) a nemzetállami központokkal szemben próbáltak  lokális többséget és a centralizáló behatolás ellen ideológiákat kidolgozni (a transzszilvanizmus bátorítása, a szlovenszkóiság és az őslakó ideológia Felvidéken és Kárpátalján). A húszas évek végére kiderült, hogy ez nem járható, Magyarország nem tud politikailag és gazdaságilag olyan forrásokat biztosítani, amely – a nem magyar regionális csoportoknak – elegendő volna a prágai, belgrádi, bukaresti központokkal való szembefordulásra. (Ráadásul a nem magyar regionális pártok egy része kormányra került, illetve a kisebbségi magyar pártok paktumpolitikára törekedtek a mindenkori kormányzatokkal.) Így a húszas évek végétől mindenhol védekező pozícióba szorultak a magyar pártok és budapesti támogatással a Népszövetségi panaszeljárásokkal hívták fel magukra nemzetközileg is a figyelmet. Ebben az időszakban, amely a térségben a nemzeti összezárkózások időszakának tekinthető, a budapesti kormánypolitika is a határon túli magyar társadalmak belső szervezése illetve egységesítése felé fordult.[87]A harmincas évek második felében pedig a kisantant tárgyalások és az egyes szomszédok (Jugoszlávia, Románia) által a kisebbségi kérdésben elindított külön tárgyalások ellenére már a revízió előkészítése állt a középpontban.[88]

            2. A második világháború alatt a megnövekedett ország új nagy nemzetiségi csoportjai miatt magyarságpolitika helyett inkább a többségi helyzetből adódód nemzetiségpolitikáról beszélhetünk. Az addigi magyar álláspont, miszerint a kisebbségi kérdés kezelése a nemzeti autonómiák megteremtésén keresztül valósítható meg, lekerült a napirendről, és alapvetően az 1868-as nemzetiségi törvény továbbfejlesztésére helyezték a hangsúlyt.[89] Tehát nyelvpolitikai kérdésnek tekintették a nemzetiségi kérdést. Ennek a legmerészebb vállalkozása a Teleki Pál javasolta kárpátaljai önkormányzat megvalósítása lehetett volna. Először Teleki szakított  az egyedüli (magyar) államnyelv alapelvvel, bevezetve Kárpátalján még egy hivatalos nyelvet, a kárpátukránt.[90] Ugyanígy szakított az állami szuverenitás sérthetetlenségének elvével, amikor a parlament elé terjesztette a „Kárpátaljai Vajdaságról és annak önkormányzatáról” szóló törvényjavaslatát.[91] Erre azonban a katonai körök és a politikai közvélemény elutasítása miatt nem kerülhetett sor. Mindezekkel párhuzamosan Szlovákia és Románia tekintetében a visszacsatolást követően hónapokon belül megindult a reciprocitás politikája. (Amilyen sérelem éri a magyarországi adott nemzetiséget, olyan „megszorításban” részesül a viszonosság elve alapján az adott ország magyar kisebbsége és viszont.) Ez Románia esetében a menekültkérdésben, a kiutasításokban Szlovákia esetében pedig a kisebbségi intézmények engedélyeztetésében, működtetésében jelentkezett. [92]

            A visszacsatolt területek revitalizálásáról az infrastrukturális, illetve a kárpátaljai nyomorenyhítő akciókon túl keveset tudunk. Ebből a szempontból a legfontosabb terep a Székelyföld volt, hiszen a szlovákiai Csallóköz – általánosítva – a magyarországinál fejlettebb gazdálkodási kultúrát alakított ki a Csehszlovák köztársaságban, ahol az ország éléskamrájának számított. A székelyföldi régióba nem pusztán infrastruktúrát vittek (elsősorban gépeket, hisz a régió gépesítettsége az első világháború után megrekedt), hanem mai szóval élve tudásbevitelre törekedtek. Oktatási és falusi mezőgazdasági képzési programok indultak óriási számban. Mindez annak köszönhető, hogy Magyarországon (a Láthatár c. folyóirat köre és a különböző reform körökben) és Erdélyben (a Hitel c. folyóirat köre és a teológiák, egyházi ifjúsági mozgalmak falumunkásai, majd 1940 után a kolozsvári egyetemen Kovrig Béla és Csizmadia Andor szociálpolitikai tevékenysége) kialakultak olyan szakmai csoportok, amelyek ezeknek a programoknak a végrehajtását is befolyásolhatták.[93]

            3. Az eszköztelenség kora. A második világháborút lezáró béketárgyalásokon Magyarország nem rendelkezett politikai szövetségesekkel ahhoz, hogy a határon túli magyarság érdekében jogi védelmet eszközöljön ki. A csehszlovákiai lakosságcsere leállítása (és a hasonló jugoszláviai tervek lekerülése a napirendről) is döntően azzal függött össze, hogy ezek megvalósítása már fenyegette a magyar politikai rendszer stabilitását is.[94] A korabeli politikai elit tisztában volt a kérdés súlyával, de nem tudott a kérdésben sem a nemzetközi, sem a kétoldalú viszonylatokban fellépni. Ráadásul két országban, Romániában és Jugoszláviában úgy tűnt, hogy a magyar kisebbségek politikai–társadalmi önszerveződése biztosított (Magyar Népi Szövetség, Vajdasági Magyar Kultúrszövetség), és a kisantant politikához képest teljesen új korszak kezdődött a kétoldalú kapcsolatok terén. Már az 1948–as magyarországi belpolitikai fordulat előtt a nyilvánosságból eltűntek a határon túli magyarsággal kapcsolatos témák. A probléma a politika szférájából eltűnt. Csak a családi kapcsolatok, a szóbeli érintkezés és emlékezés szintjén jelenhetett meg.

            4. Az automatizmus kora. Az ötvenes évektől kezdődően a határon túli magyarok ügyével kapcsolatos politikai álláspontot két alapelv határozta meg. Egyrészt a nemzetiségi kérdés minden egyes szocialista ország belügyének számított az internacionalizmus jegyében. Másrészt a hivatalosan megfogalmazások szerint marxizmus–leninizmus győzelmével a nemzeti konfliktusok is rendeződnek, hisz azokat a burzsoázia és a feudális uralkodó rétegek osztályelnyomása hozta létre. Ha ezeket megszüntetjük, maga a kérdés is rendeződik. A nemzeti dimenzió helyett az osztályharc kapott kizárólagos prioritást. Ezeken túl a legfőbb tényező az volt, hogy ebben az időszakban nem beszélhetünk önálló magyar külpolitikáról. Ezzel le is zárhatnám ezt a blokkot, ha nem ismernénk egyre mélyebben, a kutathatóvá váló külügyi iratanyagokat.[95] Ezekből az derül ki, hogy a szomszédos országok magyarok lakta területeiről folyamatosan részletes információkkal rendelkezett a külügyi apparátus és a pártvezetés. Ennek az érdeklődésnek az egyik magyarázata az, hogy a legfelsőbb pártvezetésben jó néhány a határokon túlról származó politikust találhatunk (pl. Rákosi Mátyás, Rajk László, Maléter Pál, Szirmai István). Másrészt a szomszédos országokban olyan két világháború közti magyar kommunisták kerültek pozíciókba, akiknek a harmincas évektől komoly budapesti baloldali kapcsolataik voltak, illetve a visszacsatolások után a magyar szociáldemokrata illetve kommunista mozgalom tagjaiként tevékenykedtek. Ezek a kapcsolatok 1955–1956-ban egyre több kritikus elemet is közvetítettek, de alapvetően a lenini nemzetiségpolitika alapelvein belül gondolkodtak. Ezen elvek számonkérést illetve megvalósítását tartották a kérdés kezelésére legmegfelelőbbnek. 1956–1958 között a kádári vezetés elsősorban Románia felé tett egy sor gesztust, amelyekkel megerősítette azt, hogy a romániai magyarok helyzete Románia belügye.

            5. A probléma újrafelfedezésére[96] az 1960-as évek második felében, 1964-től került sor. Ez több dolognak volt köszönhető. Először: a KGST integráció kapcsán egyre inkább felszínre kerültek a gazdasági fejlettségből és a szomszédságból adódó érdekellentétek, és ezek a pártkapcsolatokban is megjelentek. Itt elsősorban Romániával szemben erősödtek meg az érdekellentétek Ceauşescu 1964 áprilisi beszéde után. Másodszor: a közép–európai szocialista országokban a kommunista pártokon belüli generációs váltás magával hozta a nemzeti érdekek erőteljesebb megjelenítését és az ezzel járó retorikát, nemzetiszimbólum használatot is. Harmadszor: a határon túli magyar elitek körében is lezajlott egy generációs váltás, és ennek kapcsán mindenhol önálló magyar intézményi törekvések jelentek meg. Ezekkel óhatatlanul a magyar kormányzatnak is kellett valamit kezdenie. Ez azért is fontos volt a pártvezetés számára, mert a magyarországi  kulturális elittel szintén a hatvanas évek második felében kezdődött el a kiegyezés. Negyedszer: amikor az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete 1968-ban feladatul kapta a magyarországi nemzetiségek problémáinak feltárását illetve a szomszédos országokon belüli folyamatok sajtófigyelését, robbanásszerűen jött elő a határon túli problematika, hisz jórészt magyar nyelvű napilapokon keresztül lehetett bepillantást kapni a környező országok (hivatalos) politikai életébe.[97] A szomszédos országok egyetemi magyar tanszékei és kiadói szerkesztőségeiben kialakult értelmiségi csoportok fellépése és magyarországi kapcsolatkeresése, valamint az akadémiai Magyar irodalom története (a „spenót”) és a Magyarország története („a tíz kötetes, húsz kötet”) vállalkozás ideológiai nehézségei (mi legyen a határon túli, vagy oda került, magyar irodalmi/történelmi hagyományokkal?) miatt tisztázni kellett a hivatalos viszonyrendszert. Ennek hátterében ott volt a Molnár Erik vita az magyar történelem függetlenségi hagyományairól (1962–1964), majd optimizmus–pesszimizmus, realizmus–romantika vita (1965–1966). Mindez az MSZMP IX. kongresszusán (1966 decemberében) is téma volt. Az előbb említett vitákban igazolva látták történettudomány pozitív helyzetéről szóló pártértékelést. A viták 1967–68-ban is folytatódtak, de már nem pusztán a tudományos fórumokon, hanem a publicisztikában és itt a hazafiság és nacionalizmus téma már a nemzeti önismeret és a nemzeti öntudat egymáshoz való viszonyában jelentkezett. A probléma ideológiai–politikai vizsgálatára az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága vállalkozott 1968-ban, amikor a külföldi magyar irodalmi élettel fenntartott kapcsolatokat tárgyalta meg.[98] Megállapították, hogy „ez a kultúra hagyományai, nyelve révén egyben része a magyar kultúra egészének is. Éppen ezért az eddiginél több gonddal ápoljuk kapcsolatainkat a szomszédos szocialista országokban élő magyarok kultúrájával, érezzünk e kultúrák fejlődésért mi is felelősséget”.[99] A Művelődésügyi Minisztériumot az MSZMP a kulturális export és az egyéb támogatások bővítésére a Társadalomtudományi Intézetet és a Külügyminisztériumot pedig arra kérte, hogy a „kulturális vonatkozásokon túlmenően vizsgálja meg a határokon túl élő magyar nemzetiségek sorosának támogatásával kapcsolatos problémákat, ezek általános elvi és gyakorlati politikai összefüggéseit.”[100]A következő évben ugyanez a testület a szomszédos országok magyar anyanyelvű lakosságának kulturális helyzetéről és az ezzel kapcsolatos feladatokról tárgyalt.[101] A 38 oldalas (akkor terjedelmesnek számító) előterjesztést a Politikai Bizottságnak is továbbküldték. Ebben már a rádió és televízió vételi lehetőségeinek határon túli bővítését, a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat funkciójának kibővítését kérik. A viszonyokat Jugoszláviában értékelik a legjobbnak, Csehszlovákia és a Szovjetunió felé bővülőnek, Románia tekintetében merevnek és elzárkózónak tekintik. Legfontosabbnak az országos fejlődéssel azonos ütemű iskoláztatás megteremtését tartották. A támogatás eszközét a tanárképzésben, továbbképzésben és a kulturális fogyasztás magyarországi támogatással történő kielégítésében látták.  Hivatalosan a kettős kötődés ideológiáját hirdették meg: a nemzetiségek (a magyarországiak és a határon túl élő magyarok) egyszerre kötődnek kulturálisan saját nemzeti kultúrájukhoz és állampolgárságuk révén az adott országéhoz. (De mindkét kultúrában a szocialista értékek ápolását szorgalmazták.)[102] Így ezek a nemzetiségek egyben hidat is képeznek a két nemzet között, legyőzve a történelmi előítéleteket. Ezzel a nemzetiségi kérdés belügyként való kezelésében sem állt be változás, de a nyilvánosság kizárásával folytatott pártközi és külügyi megbeszéléseknek folyamatosan egye inkább a határon túli magyar kulturális, oktatási intézmények problémái kerültek a középpontjába. A hetvenes évektől – a homogenizációs politikák megerősödéséből adódó intézményi visszalépés miatt – ezekben a kérdésekben voltak a legkomolyabb konfliktusok. (Ilyen volt például a könyvkiadás ügye. Magyar–román relációban Magyarország annyi könyvet vihetett be Romániába, mint amennyit onnan megvásárolt. Tehát a Kriterion nagy példányszámban adott ki magyar klasszikusokat a magyarországi piacra. Csakhogy ezt papírkiutalásokkal, tervszámokkal bármikor korlátozni lehetett…)[103] 

            6. A probléma újra felmerülésétől nehéz elkülöníteni az intézményesülés folyamatát. Ennek az egyik megragadható szintje a tudományos kutatások intézményesítése. 1968-ban a Hazafias Népfront kért átfogó jelentést a határon túli magyarság kulturális helyzetéről, 1972–73-ban az MSZMP KB rendelt meg egy több ezer oldalas összeállítást a Magyarország és a szomszédai közti kulturális kapcsolatokról. A nemzetiségtörténeti kutatások koordinálására 1974-ben az MTA keretein belül külön bizottságot hoztak létre. Négy év múlva a Gorkij Könyvtárban a magyarországi nemzetiségekre vonatkozó adatgyűjtés mellett megindult a nemzetközi és a határon túli magyarokra vonatkozó szakirodalom hivatalos gyűjtése, feldolgozása. 1981–82-ben a Magyar Írószövetségben hoznak létre a határon túli tudományosság helyzetét vizsgáló programot, majd értelmiségi beadványok nyomán létrehozták 1985-ben a Magyarságkutató Intézetet a határon túli magyarság kutatására. A következő évben pedig külön pályázható programot indított az MTA.[104]

            A pártpolitikában az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya 1973-ban újra összefoglalta az 1969-es határozat óta történteke,t és új, részletesebb a határon túli magyar intézményesítést segítő határozatokat hozott.[105] 1976-ban a Politikai Bizottság is foglalkozott a kérdéssel.[106] A nyilvánosságra nem hozott, 1977-ben véglegesített határozat-előterjesztés abból indul ki, hogy bár a nemzetiségi kérdés minden egyes ország belügye, de a marxizmus-leninizmus nemzetiségpolitikai normáitól való eltérést lehet a szomszédos országok pártvezetésének jelezni. Ezt követően markáns és lényegretörő helyzetértékelést ad a dokumentum és végezetül a magyar-magyar kapcsolatok bővítését, a magyarországi nemzetiségekkel példamutató törődést és a nemzetközi csatornákon a problémák felvetését szorgalmazta. Legrosszabbnak a romániai helyzetet értékeli, majd ezt a csehszlovákiai viszonyok rosszabbodása követte. Az állásfoglalás elismeri, hogy a probléma belügy, de „nálunk külpolitikai kérdés is”.[107] A KB szintjén a „szomszédos szocialista országokban élő magyarságot érintő politika” irányításával a KB külügyi titkárát bízták meg. Az állami koordinációra a Külügyminisztériumot kérték fel, a Pénzügyminisztériumot pedig utasították, hogy a Külügyminisztérium, a Kulturális és Oktatási Minisztérium, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala az Magyar Tudományos Akadémi és az Magyar Rádió és Televízió költségvetésében biztosítsa a szükséges anyagi fedezetet.[108] Ettől kezdve különböző fórumokon egyre többször került sor utalásra a szomszédos országokban élő magyarságról. Ezeken belül a jugoszláviai helyzet számított mintaadónak, de még nyílt bírálatok Románia vagy Csehszlovákia vonatkozásában évekig nem került sor.

            A hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig változó intenzitással, de három csoport nyomásgyakorló és tudatformáló szerepére kell külön kitérni. A népi írók csoportja már a hatvanas évek elejétől nemcsak figyelemmel kísérte a határon túli magyarok sorsának alakulását, hanem kapcsolatokat is épített odaát, és Magyarországon is segített a téma feltárásában, sőt politikai tiltakozást is folytatott ebben az ügyben (1962:Püski-per). Számukra ez a kérdés a nyilvánoság előtt  alapvetően kulturális és demográfiai problémaként jelent meg. A „pusztuló magyarság” problémakör továbbvitele, a határon túli magyarok ügyének beemelése a nemzeti sorskérdések közé. Ez később, mivel a nemzeti függetlenség alapkérdéseiről nem lehetett szólni, a határon túli magyarokról pedig egyre inkább – kivéve az felvidéki és erdélyi magyar iskola ellenes intézkedéseket – már úgy tűnt, hogy a legfontosabb témájukká vált. De valójában ez a téma volt az, amelyen keresztül Illyés Gyula, Csoóri Sándor és mások az egész rendszerkritikájukat megfogalmazhatták (a nemzeti önállóság hiányán túl, a magántulajdon problémája, a nyilvánosság kérdése stb.)[109]

            A második fontos nyomásgyakorló csoportnak a demokratikus ellenzék körét tartom, akiknél a határon túli magyarok problémája már mint emberi jogi probléma merült fel. A romániai Ellenpontok ügye (1982), a Duray-per (1983) megkerülhetetlenné tette számukra kérdést. Óriási jelentősége volt annak, hogy a Beszélő szinte minden száma foglalkozott a határon túli magyarokkal (és a cigánykérdéssel). Ehhez a körhöz tartozott Ara-Kovács Attila, aki az Erdélyi Hírügynökség létrehozásával az Egyesült Államok és Nyugat-Európa országai felé adott tájékoztatást a romániai magyar kisebbséget ért sérelmekről.[110] Ugyanígy fontos volt 1983–85 között a Duray Bizottság létrehozása és működtetése. A nyugat-európai közvetítésen túl az előbbiek meghatározó következménye, hogy a rendszerváltást előkészítő folyamatokba is bekerült a határon túli magyarok kérdése.

            Harmadik fontos csoportnak az MSZMP KB Külügyi Osztályának munkatársait tartom, akik Szűrös Mátyás 1983-as Moszkvából való hazatérte után a magyar érdekek erőteljesebb külpolitikai megjelenítésén dolgoztak. Ennek keretében lehetőség nyílt egyfajta szakosodásra, amelynek révén a jugoszláv diplomáciával és a nyugat-európai szociáldemokrata pártokkal is közös platformot lehetett kialakítani és nem kellett a Szovjetunióval nyílt konfliktust vállalni. A helsinki folyamat utótalálkozóin, a magyar diplomácia 1985-ben Ohridban és  1987-ben Madridban Jugoszláviával közös álláspontot foglalt el a kisebbségi kérdésben, majd ugyanilyen markáns álláspontot képviselt a bécsi utótalálkozón is. Az alapkérdést feszegették, nevezetesen azt, hogy a kisebbségi kérdés mennyiben lehet pusztán egy ország belügye, illetve mennyiben vonatkoznak erre nemzetközi normák. Szűrös Mátyás rádiós megnyilatkozásaiban egyre többször beszélt konkrétan a magyar külpolitikai érdekekről és a romániai menekülthullámról. Ennek a kommunikációs folyamatnak a végső pontja az 1988 januári kijelentése volt: a határon túli magyarok a magyar nemzet részét képezik. Ez elsősorban a határon túli magyarság körében járt eufórikus felszabadító hatással. (Ezek azok a szituációk, amelyek itt szimbolikusnak, a megcélzott közegben azonban valóságos politikai tettnek számítanak.) Szűrös munkatársai, Tabajdi Csaba és Szokai Imre 1988 februárjában részletesen is kifejtették nagy hatású hírlapi cikkükben, hogy a határon túli magyarsággal kapcsolatos kérdések a szomszédsági kapcsolatok megkerülhetetlen része. [111]

            A hat korszak jelzésértékű áttekintése után világos, hogy ma a) nem lett ott folytatni, ahol az 1938-után egyre kevésbé önálló magyar külpolitika abbahagyta. b) Ma nincs olyan egyértelmű jövőkép a teendőkről, mint a két világháború között. A következőkben épp ezért az 1989 utáni fejleményeket tekintem át.

IV. Az 1989 utáni budapesti kormányzatok magyarságpolitikája

            Mielőtt az Antall-, Horn-, és az Orbán-kormány magyarságpolitikáját összehasonlítanám, három, az előző fejezet végéhez kapcsolódó kérdésre kell válaszolnom: Milyen érvelések alapján foglalkoznak egyáltalán 1989 után Magyarországon a határon túli magyarokkal?; Milyen magyarországi elképzelés–típusok léteznek a határon túli magyarságra vonatkozóan?; Melyek a magyarországi magyarságpolitikában 1989 óta kialakult, általánosan elfogadott alapelvek?

            1. Arra, hogy miért is kell Magyarországon a határon túli magyarság problémáival foglalkozni, különféle válaszok vannak közforgalomban. Általánosan elfogadott alapelv[112], hogy a magyarság (a kulturális nemzet) egy része a szomszédos országok állampolgára. De ezt követően különböző elemek lehetnek dominánsak.az érvelésben

a) A történelmi felelősség elve: a magyar állam két világháborúból vesztesként került ki, az ebből adódóan vesztes társadalmi csoportokat támogatnia kell. A kulturális azonosságuk megőrzése érdekében számukra is biztosítani kell az esélyegyenlőséget.                   b) A szolidaritás elve: a nemzeti közösségen belül egyénileg is mindenki felelős a közösség fennmaradásáért. A határon túli közösségek fennmaradása, a nemzet egy részének megmaradását jelenti.

            c) A családi és rokoni viszonyok miatt. A magyar állampolgárok jelentős részének, több mint 500 ezer embernek vannak ilyen kapcsolatai.

            d) A térség stabilizálása érdekében szükséges a határon túli magyarok támogatása, mert egy etnikai konfliktus, migrációs folyamat veszélyeztetné ezt.

            e) A határon túli magyarok képzése vagy azért fontos, hogy a magyarországi munkaerőpiacra minél képzettebben kerüljenek be, vagy azért, hogy a magyar tőke és a piac számára megfelelő közvetítő szerepet tölthessenek be a szomszédos országokban.

            2. A határon túli magyarokkal kapcsolatos magyarországi elképzeléseket (stratégiaformáló jövőképeket) öt csoportba soroltam.[113]

             a) A tündérkert vízió: Ez az elsősorban jobboldali körökből ismert elképzelés abból indul ki, hogy a sok sérelem ellenére a határokon túl létezik egy olyan magyar társadalom, amelyet megszabadítva az elszakíttatás következtében rárakott rabigából a magyarországi társadalomban integrálódhatna, sőt „mélyebb” magyarságával meg is újíthatná azt. Ebből a történelmi képből már rég kimaradt a bácskai-bánsági táj, a felvidéki kisvárosok és Pozsony világa. Alapvetően Erdély és Székelyföld központú. Értékőrző világot lát odaát, ahol még fontos érték a magyarság. Valahol egy olyan szerelemre hasonlít ez a vízió, amely nem is ott, nem is úgy és talán nem is kölcsönösen létezett valaha.

            b) Az egységes nemzet koncepciója: Szintén a jobboldalról ismert. Leginkább Németh Zsolt jeleníti meg. A nemzetet egy megragadható, állandó valóságként fogja fel. Az etnikai törésvonalat pedig az élet minden területére nézve elválasztó dolognak. Nem pusztán kulturális vagy politikai stratégiákból indul ki, hanem az egységes nemzetből, ahol az intézmények is a centrumhoz kapcsolódnak és azon (a budapesti politikán) keresztül érvényesíthetik érdekeiket. Tehát a határon túli politikai eliteket is az össznemzeti politizálás részeinek tekintik, és ez azzal jár, hogy a központ is megnevezhet regionális stratégiai célokat.

            c) Az államközti, külpolitikai problémakezelési mód: A mai magyarországi baloldal felfogása, amelynek a kérdés mindig külpolitikai válságjelenségként és a másik oldal törzstémája jelent meg. Ez az álláspont döntően abból indul ki, hogy előbb az adott szomszédos országgal kell megteremteni a jó viszonyt, s azt követően lehet a magyar kisebbségek érdekében előre lépni. A kisebbségi magyarságnak alapvetően a saját országában kell megtalálnia helyzete rendezésének eszközeit, az anyaország ebben külpolitikai eszközökkel segítheti. Ez a koncepció a határon túli politikai eliteket olyan a másik politikai nemzet hatókörébe is tartozó önálló politikai szereplőknek tekinti, akik saját közösségüket irányítják és ezért viselik is a felelősséget.

            d) Regionalista elképzelés: Ez a szemléletmód döntően a határon túl, elsősorban   Erdélyben meghatározó, de Magyarországon is nagyon népszerű a határokon túlról áttelepült értelmiség és az Európai Uniós csatlakozás hatásait felmérők körében. Ezen elgondolás szerint a szomszédos országok magyarok lakta régióiban az etnikai törésvonalakat a lokális többségek, egy-egy régió közös érdekeinek megjelenítésével és ennek intézményesített képviseletével lehetne átlépni. Az Európai Uniós csatlakozás pedig arra ad lehetőséget, hogy egy-egy természetes kulturális/gazdaságföldrajzi régió önkormányzati szövetségein keresztül tagolódhasson be a kultúrák és régiók Európájába. Ezen belül megjelentek vágyak, hogy a magyar kisebbségi pártoknak a regionális pártjelleg irányába kellene fejlődniük vagy részt kellene vállalniuk regionális pártok létrehozásában.[114]

            e) Létezik egy eddig nyíltan senki által és sehol nem vállalt felfogás is, amely a határon túli magyar problematikát elmúló, önműködő migrációs és demográfiai folyamatnak látja. Az így vélekedő tekintélyes társadalomkutató értelmiségiek a népszámlálási folyamatokból, a horvátországi, szlovéniai történeti tapasztalatokból, a szórványosodásból indulnak ki. Ezeknek a megállapításoknak kísérő jelensége, hogy „azért nem foglalkozom a kérdéssel, mert úgy sem tudunk segíteni” vagy „azért nem utazok Kolozsvárra, mert nem tudok mit kezdeni a kulturális elnyomorodással és a tehetetlen emberekkel”. A szakértők között is vannak akik is eljutottak erre az álláspontra. Mikor négyszemközt rákérdezek, hogy akkor miért foglalkozik a kérdéssel, általában a következőhöz hasonló választ kapok: „az ember az Édesanyjáról is tudja, hogy előbb-utóbb meg fog halni, mégis ápolja, gondozza, amíg lehet”. Az így gondolkodók általában amellett a racionális döntés mellett érvelnek, hogy az asszimilációs egyéni megpróbáltatások helyett Magyarországnak érdeke, hogy népfogyatkozását és munkaerőpiaci szükségleteit ebből a közegből pótolja.

            3. Az utóbbi évtizedben elvi szinten, néhány magyarságpolitikai kérdésben a magyarországi pártok között konszenzus alakult ki. Azt lehet mondani, hogy az európai integráció kérdése után ebben a kérdéskörben van a legszélesebb pártpolitikai konszenzus. Ezek a következő tételek:

            a) Nem a határok helyét, hanem azok minőségét kell megváltoztatni. Ebben egyedül a MIÉP foglal el kétértelmű álláspontot. Ha azonban mélyebbre nézünk, akkor kiderül, hogy a munkavállalási, letelepedési, vízumügyekben is eltérőek az álláspontok.

            b) A szomszédos országok magyarsága önálló kulturális intézményrendszerre jogosult saját országában. Alapvetően abban is egyetértenek a pártok, hogy ennek a kulturális autonómia lehetne a kerete. De az ehhez vezető út kérdésében éppúgy, mint a határon túli elitek körében megoszlanak a vélemények. Vannak, akik ezt szinte természetjogi alapon elvárják, mások a folyamatos, lépésről–lépésre történő intézményépítésben látják ennek megvalósíthatóságát.

             c) A határon túli magyar politikai élet képviselőinek egyenrangú partnerként való kezelésének elve. Ez az elv nagyon nehezen valósítható meg. Egyrészt azért, mert nem egyenlő súlyú felekről van szó, hisz a határon túli politikus legtöbbször segítséget kér Magyarországon/tól. Mindezt csak közvetítéssel, bizonyos döntések elfogadásával vagy elfogadtatásával, konfliktusok megelőzésével viszonozhatja. Másrészt a közép-európai politikai élet is átalakulóban van, és a hálózatépítés elérte a határon túli politikusokat is. Tehát óhatatlanul kiépülnek a magyarországi pártok határon túli hálózatai is, amely kétirányú folyamat, hiszen a határon túli politikai elitek is kialakítják kapcsolatrendszerüket, de ők döntően a budapesti minisztériumi apparátusokon belül.

            d) A határon túli magyarság érdekeinek képviselete, a nemzetközi jogi normák alapján a mindenkori magyar kormányzatok feladata a nemzetközi fórumokon. Ebben a kérdésben a magyar politikusok úgy viselkednek, mintha az alapszerződések már biztosították volna Magyarország számára a védőhatalmi státust. Ezt azonban más, nem kétoldalú szerződések eddig nem ismerték el. A Velencei Bizottság jelentése a kedvezménytörvény ügyében, amely nyugtázza az anyaország támogatását, nem bír ilyen joghatállyal.

            e) A mindenkori magyarországi állami költségvetésnek és a közalapítványi struktúráknak folyamatosan része a határon túli magyarság támogatása. E tekintetben azonban nincs konszenzus, és még csak komoly vita sem indult a forráselosztás döntési mechanizmusairól, a stratégiai célprogramokról, a mindenkori összeg nagyságáról és a felhasználás ellenőrzéséről.

            4. Még mielőtt rátérnék a három kormányzat magyarságpolitikai munkájának összehasonlítására, két újabb kitérőt kell tennem. Egyrészt nem foglalkozom az 1989–90-es viszonyokkal, mondhatni a közvetlen előzményekkel. Erre azért nem kerítek sort mert rendkívül sajátos helyzetről van szó, amelyben az akkor szerveződő határon túli magyar politikai közösségek még nem tudtak igazán részt venni.[115]  Másrészt amikor a továbbiakban kormányzatokról beszélek, óhatatlanul összemosok különböző érdekcsoportokat. A Németh- kormány időszaka ebből a szempontból egyértelmű, hiszen Tabajdi Csaba, a Nemzetiségi Kollégium vezetője az akkori magyarságpolitika meghatározó alakja. Nyomásgyakorló csoportok inkább a szerveződő pártok elkülönülő holdudvaraiból, illetve a magyarországi nemzetiségek felől jelentkeztek. Az Antalll-kormány időszakában a kérdés kormányzati kezelésére létrehozott Határon Túli Magyarok Hivatala mellett, külön politikai tárgyalásokat folytatott a Külügyminisztérium (Jeszenszky Géza) és külön programokat indított az oktatási minisztérium (Tötössy Istvánné, a Határon Túli Főosztály vezetője) is. A Horn-kormány időszakában még erősebben tér vissza a külügyminisztérium és a HTMH rivalizálása és mellettük az Oktatási Minisztérium egyre erőteljesebb támogatáspolitikája (már Egyed Albert vezetésével) és új szereplőként lép be az alapítványok érdekköre is (az Illyés Közalapítvány és az Új Kézfogás). Az Orbán-kormány alatt a párt egyik meghatározó vezetője, a külügyminisztérium politikai államtitkára, Németh Zsolt irányította a magyarságpolitikát. A HTMH-t a KÜM alá rendelték, mégis megmaradtak a KÜM és a HTMH apparátusok közötti konfliktusok (Lőrincz Csaba helyettes államtitkár és Szabó Tibor, a HTMH elnöke szintjén). Az OM mellett a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is megjelent a maga támogatáspolitikai külön érdekeltségeivel. Ráadásul az előbbi minisztérium közigazgatási államtitkára, Gál András Levente sikeres karrierje a Márton Áron Kollégium rendbetételéhez és a határon túli oktatáspolitika átszervezéséhez kapcsolódott. Így a határon túli felsőoktatás fejlesztésben a HTMH az OM-mal is kompetencia konfliktusba került.[116] A közalapítványok érdekeltségei is tovább szélesedtek újabb alapítványok illetve az IKA új ambiciózus kuratóriumi elnökének, Halzl József (a Rákóczi Szövetség  tapasztalt vezetőjének) megjelenésével. Új érdekcsoportként jelent meg az Magyar Tudományos Akadémia a „kultúrnemzeti tudományos akadémia” színvonalas és hatékony határon túli programjaival (Glatz Ferenc, Berényi Dénes, Szarka László).[117] Szintén új érdekcsoportként léptek színre a különböző gazdasági vállalkozások közép-európai befektetésekben érdekelt politikai kijárói és szakértői.[118]

            5. Az Antall-kormány magyarságpolitikáját alapvetően  két dolog határozta meg. Egyrészt el kellett helyeznie a problémát a kormányzati munkában, és ki kellett építeni a megfelelő intézményes kereteket. Másrészt ennek a kormánynak kellett a legélesebben szembenéznie a hármas külpolitikai–prioritás rendszerrel: az integrációs, a szomszédsági és a magyarságpolitika kényes egyensúlyával. Mindhárom területen alapvető változásokra került sor a nemzetközi viszonyrendszerben. Jugoszlávia, Csehszlovákia és a Szovjetunió felbomlása közben a közép-európai magyar kisebbségek ügyének felvetése további instabilizáló tényezőnek számított a nemzetközi politikában. A külügyi munkában lényegében az euró-atlanti integráció és a magyarságpolitika került előtérbe, és így a szomszédsági kapcsolatok kezeletlen konfliktusok sorából áll. Ebből – a belpolitikai konfliktussal és a kormánypárt szétválásával járó – magyar–ukrán alapszerződés jelentette az első lépést kifelé. Az Antall-kormányzat magyarságpolitikáját három célkitűzésben összegezhetjük: a) A magyar kisebbségek nemzetközi védelmét felvállalták a nemzetközi emberi- és kisebbségjogi normákra alapozva. Részt vettek a nemzetközi kisebbségvédelemnek a kilencvenes évek elején tapasztalható megerősödésében.[119] b) Nyugat-Európai mintákra támaszkodva közép-európai mintaadó modellt kívántak létrehozni a kisebbségi kérdés kezelésére. Ez döntötte el a magyar kisebbségi törvény koncepcióját: az egyéni nyelvi, kulturális jogok biztosítása helyett egy kisebbségi önkormányzati rendszert hoztak létre.[120] Ezzel párhuzamosan dolgozták ki a határon túli magyar pártok az autonómia- és társnemzeti koncepcióikat.[121] c) A harmadik meghatározó tényező, az Antall–doktrínaként is elhíresült tétel: a határon túli magyarok véleményének meghallgatása nélkül nem lehet magyarságpolitikai kérdésekben, róluk döntést hozni. Ez persze nem jelentett vétójogot. De már az első fontos esetben – a Balladur-terv megítélését tekintve – eltértek az álláspontok.[122] Ennél fontosabb problémát jelent az, hogy miként lehet a határon túli magyar véleményeket, érdekeket bevonni a döntési folyamatba? Erre a parlamenti választásokon eredményes magyar pártalakulatokkal folytatott kétoldalú találkozók rendszerét építették ki.

            6. A Horn-kormány már eleve nem tekintette történelmi és nemzeti küldetésének a határon túli magyarság ügyeinek kezelését, hanem az alkotmányos és a személyes felelősségre építette retorikáját. Az Antall-kormány gyakran jó szándékú, nagy ívű, de a nemzetközi realitásokkal kellően nem számoló kezdeményezéseivel szemben ezt a kormányzatot a magyarságpolitikában a konkrétságra és a pragmatizmusra való törekvés jellemezte. Ennek a politikának a legfontosabb jellemzőit a következőkben látom: a) Az integrációs verseny és a feszült szomszédsági kapcsolatok miatt alapelvnek tekintették, hogy a határon túli magyarsággal kapcsolatos kérdések felvetése nem veszélyeztetheti – még látszólag sem – a térség stabilitását.[123] Így a kérdés a külpolitika érdekkörébe került, az azon belüli (integrációs) prioritásoknak rendelődött alá. b) Ilyen körülmények között születtek meg Szlovákiával és Romániával kötött alapszerződések. Ezeket a magyar külpolitika Bokros-i csomagjának is tekinthetjük. Olyan kényszerű lépésekről volt szó, amelyek lényegesen nem befolyásolták a határon túli magyarok politikai helyzetét (talán csak Románia esetében hárított el bizonyos előítéleteket az RMDSZ–Demokratikus Konvenció közti koalíció előtt), de felszabadította a magyar külpolitikát a „stabilitást veszélyeztető” címkék veszélye alól. A szerződések tipikus példája a két egymástól eltérő habitusú szemléletmód találkozásának: a nyugat-európai felek bíztak a szerződések stabilizáló és problémákat megoldó szerepében (a „valami ezzel is elindul” bizakodása), míg a volt keleti blokk diplomatái jól tudták, hogy ezeknek az általános deklarációknak mennyire nincs belpolitikai hátterük és nemzetközi számonkérhetőségük. c) A támogatáspolitikában, az előkuratóriumok révén (IKA, OM ösztöndíjtanács, OM könyvkiadási pályázat)  a határon túli elitek szélesebb körével alakított ki a budfapesti kormányzat partneri viszonyt. d) A legfontosabb változásnak a Tabajdi Csaba és Törzsök Erika által képviselt új stratégiai retorikát és felemás módon elindított programot tartom.[124] A határon túli magyarság boldogulása érdekében az addigi döntően segélyező támogatáspolitikával szemben gazdasági háttér megteremtésére hívták fel a figyelmet, és ennek érdekében különböző programokat indítottak el. Ezzel párhuzamosan a működő modernizációs és társadalomépítő kezdeményezések megerősítésére, kiterjesztésére helyezték a hangsúlyt. Ezeknek a programoknak a megvalósítására azonban nem álltak rendelkezésre megfelelő források, amelyek továbbra is a magyarországi és a határon túli elitek alkuitól függtek. Másrészt ez a program nem találta meg az utat a kisebbségi politikai elitek szélesebb köréhez. A határon túlról nézve ezek is „jótevő” akcióknak számítottak, amelyek az Antall-kormány időszakának személyi kapcsolatokra épülő prioritásai után egy másik, szélesebb önkormányzati és egyházi kört céloztak meg, de a program képviselői nem rendelkezetek ehhez megfelelő forrásokkal és szövetséges kapcsolathálóval az MDF-hez jobban kötődő alapító/nemzetiesítő kisebbségi politikusok között.

            7. Az Orbán-kormány magyarságpolitikájának megértéséhez két, az előző kormányokétól eltérő adottságot kell figyelembe vennünk. Egyrészt a kilencvenes évek második felében a taszári katonai bázis amerikai használata, illetve a NATO tagság révén Magyarország geopolitikai súlya, a térségben megváltozott. A gazdaságban is megindult a növekedés, tehát a Horn-kormánynál a források tekintetében is előnyösebb helyzetben volt a FIDESZ–MDF–FKgP kormányzat. Másrészt a FIDESZ politikusai nem válságkezelésben szocializálódtak (és specializálódtak), az előttük járó – a hetvenes­–nyolcvanas évek apparátus és reformküzdelmeiben szocializálódott – értelmiségi-politikus generációval szemben. Így ez  tehertételt nem nehezedett rájuk. A magyar–román alapszerződés vitája óta, – amikor Orbán Viktor a közbeszéd jövőbe és a történelembe emelésével integrálni tudta a jobboldalt és válaszképtelenné tette a praktikus technikák és teendők szintjén gondolkodó baloldalt – a FIDESZ élt is ezzel a jövőkép–távlatot teremtő készségével. Ezekből kiindulva a kormányzat magyarságpolitikájának legfontosabb jellemzőit a következőkben látom: a) A hagyományos magyar külpolitika felfogással szemben, amely „realistaként” a nagyhatalmak közti viszonyokban való politizálásból, egy-egy erős nemzetközi tényezőhöz (USA, Németország) való viszonyulásból indult ki, „konstruktivista” szemléletet képviselt, amely szerint ezek a viszonyok állandóan változnak, és alakító módon részt lehet és kell ezekben venni. Kiindulópontjuk a nemzeti érdekek minél hatékonyabb képviselete volt az európai integráció során, és a térségben egyaránt. A közvetítő szerep helyett, az előnyös integrációs és gazdasági pozíciót kihasználva inkább szövetségteremtő szerepet akartak kialakítani. (Közép-európai módra metaforikusan: komp helyett mólót. Bizonyos értelemben átvéve ezzel a hidegháború időszakából Bécs vagy Belgrád szerepkörét.) Ennek egyik lehetséges oldala volt a Visegrádi négyek együttműködésének felújítása. A másik a közös gazdasági érdekekre építő stratégiai partnerségi kapcsolatok kiépítése Horvátországgal, majd Szlovákiával. Ezt természetesen a terjeszkedő magyar nagyvállalatok is igényelték. Az évtized végére világossá vált, hogy még az EU–integráció előtt fel kell építeni a magyar gazdaság későbbi stabilitásához elengedhetetlen 6–8 regionális nagyvállalatot, és ez nem megy megfelelő politika háttér nélkül. Ugyanígy a multinacionális cégek regionális központjaiért, a pénzügyi központ szerepköréért is folyamatos a régión belüli verseny, amelyben fontos szerepet tölthet be a kormánytámogatás. A korabeli magyar közvélemény számára az európai integráció nem pusztán politikai döntés kérdése volt (mint ahogy a mai napig így kezeli pl. a román közvélemény), hanem a társadalmi változás egyik lépcsőfoka. Az Orbán–kormány az integrációt nemzeti vállalkozásként fogta fel. Hogyan lehet a nemzet minél nagyobb részét beemelni ebbe a fejlettebb szerkezetbe? – erre az alapkérdésre is választ kellett adniuk a magyarságpolitika terén.

             b) A FIDESZ számára  a határon túli magyarság problémáit nem mint tehertételt, hanem természetes adottságként fogták fel. (Ennek a pártnak az apparátusában találjuk a legtöbb határon túlról származó munkatársat, ez az apparátus rendelkezik a legtöbb határon túli magyar személyes kapcsolattal.) A párt számára ez a kérdés törzstémának, mégpedig a baloldal válaszképtelensége miatt sikeres törzstémának számított. Ebből két dolog következett. Egyrészt a szakértők ezen a párton belül néztek szembe a legkövetkezetesebben a magyar kisebbségek autonómiatörekvéseinek kudarcával és a magyar–magyar viszony intézményesítésének szükségességével. Ez vezetett el előbb az Autonómia Tanács szorgalmazásához és az 1996-os első összmagyar politikai pártértekezlethez, másrészt a magyar nemzet (kulturális) intézményi reintegrációjának koncepciójához, amelynek része a státus/kedvezménytörvény is. A másik következmény az, hogy nem határátlépésként élték meg a kisebbségi elitekkel szemben programjaik (a státustörvény bejelentése, egyetemépítési programok, az IKA megemelt költségvetésének budapesti elosztása, az Agora irodák megszervezése stb.) bevitelét, hiszen tényleg úgy gondolták, hogy barátaik, hálózataik, származásuk révén szerves részét képezik annak a másik világnak is. Azonban odaátról nézve ez ugyanolyan „jótevő”, „magyarságmentő” lépésnek tűnt, mint az előző kormányzatok beavatkozó programjai. De vajon voltak-e megfelelő határon túli szerkezetek, ahhoz, hogy a magyarországi elképzeléseket ezek bevonásával alakítsák ki?

            c) A FIDESZ a válságmenedzselő, osztogató támogatáspolitika mellett elkezdte a megnövekedett politikai és anyagi lehetőségeket kihasználva a programfinanszírozást. Látható teljesítményeket akartak. Ez elsősorban épületek, intézményekre korlátozódott, de óriási hatással volt a határon túl, hiszen megerősödött és (elvárt lett) a támogatások teljesítményhez való kötése. Teljesítményelvű szerkezeteket kívántak bevinni olyan közegekbe, ahol addig nem ez volt a domináns. Hiszen a nemzetiségi intézményrendszerben a mai napig a politikusoktól függő forráselosztás az uralkodó. A FIDESZ kezdeményezte programok tovább erősítették  azt a teljesítményekre alapozott nemzeteszményt, amelyet még Tabajdi Csaba fogalmazott meg, de amit ő nem tudott következetesen képviselni a határokon túli közegben.  

IV. A státus/kedvezmény törvényt kísérő programok

            Ebben a fejezetben a státus/kedvezmény törvény előkészítése és végrehajtása során működő három programot szeretném bemutatni. De előtte tisztáznom kell azt a helyzetet, amelyből a törvény koncepciója megszületett és azt a megváltozott közé–európai politikai környezetet, amelyben annak vitája és végrehajtása zajlik.

            1. Stratégiai útkeresések a kilencvenes évek közepén: 1994–1995-re mind a négy olyan országban, ahol a magyar kisebbségi szervezetek saját autonómia koncepcióval rendelkeztek, világossá vált, hogy ezek megvalósítására éveken belül nem kerülhet sor. A többségi politikai osztály egyértelműen elutasította ezeket a követeléseket. Az önkormányzati választásokon megválasztott magyar polgármesterek és magyar politikusok önkéntes társulásaként létrejött révkomáromi nagygyűlésen (1994-ben) kialakítottak egy technikai megoldást a magyar kisebbségi parlament/nemzeti tanács megválasztására.[125] Azonban a korabeli politikai helyzetben ez az Együttélés teljes politikai fölényével járt volna és ezt még ennek a mozgalomnak a vezetői sem akarták, mert ez a másik két szlovákiai magyar politikai tömörülés (Magyar Polgári Párt, Magyar Kereszténydemokrata Párt) háttérbe szorulásához vezetett volna. Amelyek szavazói ezt követően nem legitimálták volna ezt a száz fősre tervezett testületet. Másutt még idáig sem jutottak el. A kisebbségi politikai elitek számára világos volt, hogy nem vállalhatják szimbolikus akciók nyomán további kisebbségellenes propagandakampányok kiprovokálását. Mečiar, Iliescu és Milosević nemzeti propaganda gépezeteivel és kormányzati apparátusaival kellett volna szembenézni úgy, hogy sem az adott ország korabeli ellenzéki pártjaira (az RMDSZ-nek épp az egységes nemzetállam elve deklarálásának elutasítása miatt kellett a DK-ból távoznia), sem Magyarországra nem számíthattak. (Az alapszerződések vitája miatt.) Mindehhez hozzá kell számítani, hogy ekkoriban professzionalizálódnak a kisebbségi szervezetek, ekkor kerül előtérbe a kulturális elittel szemben a profi politikusi szerepkört vállaló személyiségek sora. Mindezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a „nemzetiesítőket” (Ágoston András, Tőkés László, Szőcs Géza, Fodó Sándor, Duray Miklós) a Magyarországgal és a többségi állam képviselőivel kompromisszumkészebb, a politikai szervezet adminisztratív irányítását hatékonyabban végző politikusok váltották fel, ezek kerültek előtérbe (Kasza József, Józsa László, Markó Béla, Kovács Miklós, Tóth Mihály, Bugár Béla, Csáky Pál). Ebből a helyzetből a következő stratégiai elképzelések születtek meg:

            a) Az autonómia mint legfőbb kérdés további képviseletét értékőrzőnek vélt álláspontként vállalta továbbra is Ágoston András, a VMDK, majd a VMDP vezetője és Tőkés László, az RMDSZ Tiszteletbeli Elnöke. A változások sodrában mindketten elszigetelődtek.

             b) A társnemzeti koncepciót fejlesztette tovább Duray Miklós és Lőrincz Csaba a nemzeti integráció, nemzetpolitikai eszközrendszerrel való megteremtése érdekében. Az utóbbi szerző abból indul ki már idézett tanulmányában, hogy jogilag valamiféleképpen meg kell ragadni az adott országban élő magyarságot. A schengeni vízum könnyített megadása érdekében javasolt egy olyan szervezetet, amelynek a tagsága biztosíthatná ezt a pozitív megkülönböztetést.[126] Tehát az adott kisebbségi csoportot felülről, kívülről szerveznék jogilag is megragadható közösséggé, döntően az anyaországgal fenntartott kapcsolatok intézményesítése érdekében. Erre szolgálhatott volna pl. a Magyarok Világszövetsége, ha a kormányzatnak megfelelő vezető (Boross Péter) kezébe kerül. A dolgozat elején már utaltam a nemzetpolitika kifejezés két 89 utáni eltérő értelmezésére: az identitáspolitikai és a magyar nemzeti érdeket középpontba állító külpolitikai felfogásra. Ehhez hasonlóan az autonómia tervek és a státustörvény viszonylatában is más tartalmakról van szó. Az Otto Bauerig visszanyúló kulturálisautonómia–koncepciókhoz képest itt nem egy-egy közösség önszervezése áll a középpontban hanem egy nagyobb közösséghez való kapcsolódás. Orbán Viktor 1996-ban a Magyarország és a határon túli magyarság című rendezvényen (az első összmagyar pártpolitikai tanácskozáson) a határon túli autonómia–koncepciók támogatását kérte a kormánytól, és a határon túli magyarok vétójoggal való bevonását az őket is érintő nemzetközi szerződésekbe. Javaslatot tett az Autonómia Tanács felállítására, amely a hasonló megbeszélések intézményesítését célozta volna meg. Végezetül a szomszédos országok európai uniós és NATO tagságának a támogatását a határon túli magyarok helyzetének javításához kívánta kötni.[127] Itt kereshetjük a MAÉRT gyökereit, amely szorosan összefügg az autonómiatervekből kinőtt társnemzeti koncepcióval. 1995-ben Duray Miklós világosan megfogalmazta: „A Magyarországon kívül élő kárpát-medencei magyarság önerőből képtelen egyes országok kormányainak negatív cselekedeteit ellensúlyozni, s ezen államok kormánypolitikáját integrációpártivá változtatni, illetve belpolitikájukat eurokomformmá alakítani. Azért sem képes erre, mert ezekben az országokban a magyarellenes állampolitika az egyik integráció ellenes tényező. Ugyanakkor sem Magyarország, sem kormánya nem mutat felkészültséget arra, hogy bevonja a határain túl élő magyarokat az európai integrációba. A jelenlegi helyzetben a magyarság egyes részeinek a vészes vagy talán végleges leszakadását a nemzet legnagyobb tömbjéről csak Magyarország kormánya akadályozhatja meg.”[128] Duray az alapszerződéseket nem tartja erre alkalmasnak, kiváltképp nem az egész magyarság európai integrációjára nézve. Ebből adódóan az ehhez szükséges törvényeket Magyarországon belül kell meghozni. A nemzet Duray számára egyértelműen politikai kategória, amelyet a magyarság esetében szétdaraboltak. A lehetséges átalakíthatóságot számba véve az Együttélés – általa kidolgozott – társnemzeti koncepcióját fejlesztette tovább. „Ennek központi kérdése: hogyan reintegrálható a szétdarabolt magyar nemzet anélkül, hogy összeütközésbe kerülne az általa megváltoztathatatlan trianoni államhatárokkal. […] Feltételezhető, hogy egyetlen lehetőség egy új nemzetstruktúra megteremtése. Ehhez három alapvető szempontot kell figyelembe venni: az államhatárokat, a politikailag különböző környezeteket és a magyar egyetemességet. Ami azt jelenti, hogy a határokat át kell hidalni, számításba kell venni a politikailag eltérő környezetek realitásait, a magyar egyetemességet pedig ki kell szabadítani a második világháború utáni gondolkodásmód és a kommunizmus hordaléka alól. Ilyen feltételek mellett egy önkormányzatiságon alapuló föderalisztikus nemzetstruktúra alakulhat ki, amely egyik oldalon az adott országokban a magyar közösségek és a számbeli többségben élő nemzetek között társnemzeti kapcsolatot teremt, a másik oldalon pedig létrehozza a politikailag önálló egységekből álló, de kulturálisan egyetemes magyar nemzetet.”[129] Ebből és későbbi nyilatkozataiból is kiderül, hogy Duray számára a társnemzet nem a „szlovákiai magyar nemzet” (mint például Markó Béla számára az erdélyi magyarság[130]), hanem a másik ország területén élő nemzetrészben gondolkodik. „Két nemzet kerül egymással társnemzeti viszonyba. Nem a szlovákiai magyar nemzet, hanem az egész magyar és az egész szlovák nemzet, éppen annak révén, hogy egy ország területén a két nemzet egymásba ér. Ez tehát nem vonja kétségbe az egész nemzet összetartozását, és nem veszi ki belőle a másik ország területén élő nemzetrészt, hogy különálló, önálló nemzetnek nyilvánítsa.”[131] Ez a státustörvény alapjának is tekinthető elképzelés helyzetértékelése nem számolt azzal, hogy az EU és a NATO csatlakozás is gördülékenyebben történik a szomszédok esetében, mint ahogyan várható volt. Az is kimaradt a számításból, hogy miként lehet a nemzeti központ (Budapest) pártpolitikai befolyásait ellensúlyozni saját önálló intézményrendszer nélkül. Végezetül nem számolt a magyar kisebbségi pártok kormányzati részvétele révén előállt új helyzetekkel sem.

            c) Alapvetően Tabajdi Csabához kapcsolódik az 1994-től folyamatosan felépített gazdasági modernizációs, a polgárosodást szorgalmazó társadalomépítő támogatáspolitikai program. Ennek az a kiindulópontja, hogy a határon túli magyarok csak akkor őrizhetik meg a nemzeti azonosságukat ha szülőföldjükön egzisztenciálisan is boldogulhatnak. A koncepciónak három szintjét lehet elkülöníteni.

            Az egyik a gazdasági dimenzió, amely túllépett az addig az önálló magyar pénzintézetek igényének megfogalmazódott elképzeléseken. Nem egy újabb elosztó hely megteremtését, hanem a gazdasági racionalitás és a piaci működést helyezte előtérbe. A gazdasági támogatások helyett együttműködésről beszélt Tabajdi és ezzel kapcsolatban a következő érvényesítendő kritériumokat nevezte meg. „Az első, hogy csak a gazdaságilag racionális együttműködésnek van értelme. A második, hogy hosszú távú előnyei legyenek,, segítse a modernizáció, a gazdasági fellendülés szigeteinek kialakulását. A harmadik kritérium, hogy reális, finanszírozható legyen. Negyedik feltétel, hogy a piacgazdasági, vállalkozói mentalitást fejlessze. Végül: a szomszédok számára elfogadható legyen.”[132] A konkrét együttműködés egyik területét a határmenti  gazdasági együttműködésben látta a kis- és középvállalkozások támogatásával. A másik terület pedig a menedzserképzés, az oktatás, az infrastruktúra lehet, amely elősegíthetné a külföldi tőke bevonását a magyarok lakta területekre és az Európai Uniós projektekbe való bekapcsolódásra.  )

            A második szint a társadalomépítés tere, ahol Tabajdi abból indult ki, hogy nem lehet az egész határon túli magyarság egzisztencia teremtésében egyszerre előre lépni, hanem „gazdasági–modernizációs, mintaadó, dinamizáló szigeteket kell kialakítani, amelyek képesek továbbadni tapasztalataikat a nagyobb közösségnek. Ehhez egy új szemléletű értelmiség kell. […] A modernizációs szemléletű kisebbségi elitnek a Max Weber-i értelemben vett protestáns etikára alapuló vállalkozói ethoszt, a piacgazdaságban otthonos polgárság kialakulását kell segítenie.”[133] Tabajdi mindezt a közösségi autonómiák rendszerének kiépítésével együtt képzelte el. A nemzeti autonómiát nem egyszeri jogi aktustként, hanem társadalmi önépítkezésként gondolta el. Ezért kézenfekvő volt a meglévő civil társadalminak mondott kisebbségi intézmények és az egyházi intézményrendszer támogatására helyezni a hangsúlyt. Mindehhez a politikai gyakorlatban az akkoriban szerveződő külmagyar vállalkozói rétegeket és a társadalomgondozásban meghatározó szerepet betöltő egyházi személyiségeket kívánta megnyerni. Az előbbi csoport alapvetően a minél olcsóbb forrásszerzésben volt érdekelt, ezért lehetnek oly siralmasak az Új Kézfogás Alapítvány finanszírozta vállalkozások eredményei.[134] Az egyházi szerkezetek az utóbbi 50 évben a védekezésre és pozícióőrzésre rendezkedtek be. Egy évtized nem volt elegendő ennek megváltozásához. Természetesen az egyházi intézményrendszeren belül sok társadalomépítő kezdeményezés létezik, de ezek az egész egyházpolitikán belül eddig nem tudtak meghatározóvá válni.[135] Ráadásul Tabajdi az egyházi vezetők többsége számára a posztkommunista pártot és a nemzetietlen, egyházellenes magyar baloldalt jelenítette meg. Ezt a távolságtartást tovább növeli az a jelenség, hogy a szomszédos országokban az 1989 előtti „kommunista párt” teljesen más jelentéstartalommal bír mint a késő kádári MSZMP.[136]

            A koncepció harmadik része a regionális együttműködés kérdése. Ezt is döntően a gazdasági együttműködésre kívánta alapozni Tabajdi. De e mellett legalább ilyen fontos az „alapszerződések politikájának” szorgalmazása is. Ezt a kedvezménytörvény vita kapcsán a státustörvény koncepcióval szemben mint követendő stratégiát állította előtérbe Bauer Tamás és Kis János is.[137] Ez a stratégia az alapszerződések nyomán létrejövő kisebbségi vegyesbizottságokon keresztüli nyomásgyakorlás révén kívánja a határon túli magyarság adott országon belüli helyzetét kezelni. Ennek az elképzelésnek az a gyengéje, hogy ezek a kisebbségi vegyesbizottságok nemigen működnek. 1991 és 1998 között öszesen 21 alapszerződés került aláírásra Magyarország és nemzetközi partnerei között. Ebből három rendelkezik kisebbségi vegyesbizottság (magyar-ukrán, magyar-szlovén, magyar-horvát) és kettő a kormányközi vegyesbizottságon belüli kisebbségi szakbizottság létrehozásáról (magyar-román, magyar-szlovák).[138] Vagy ahol rendszeres tanácskozás folyik, mint pl. a leggyakrabban ülésező magyar-ukrán vegyesbizottság, ott sem volt eddig kézzelfogató eredménye az igéreteken túl. A másik gyengéje ennek az elképzelésnek, hogy a magyar kisebbségek számára ma már nem a nyelvpolitikai kérdéseken van a hangsúly, hanem az intézményteremtésen, amely nem pusztán az adott többségi állam nemzetépítő politikájának mondhat ellent (pl. a magyar egyetemek ügyei), hanem az adott ország gazdasági lehetőségei sem teszik lehetővé. Tehát a kisebbségvédelmet pusztán erre nem lehet alapozni.

            d) A kilencvenes évek második felében, a magyar–szlovák és a magyar–román alapszerződés megkötése után  a szomszédos országok magyarságpolitikájában a választási eredmények és az euró-atlanti integráció elsődleges prioritássá válása révén jelentős változás állt be: az addigi diszkriminatív politikai megközelítést integratív magyarságpolitika váltotta fel. Ez nem jelenti azt, hogy a hosszabb távú homogenizációs nemzetállami elképzelésekkel automatikusan szakítottak volna. Inkább a csehszlovák polgári demokrácia és a Titó-i Jugoszlávia az eliteket integráló magyarságpolitikai gyakorlata került előtérbe Szlovákiában, Romániában, Ukrajnában és Szerbiában. A folyamat másik része a magyar kisebbségi politikai elitek magatartása ebben a helyzetben: a magyar kisebbségi pártok belépése a koalíciós kormányokba vagy külső támogatás biztosítása a kormányzó pártnak. Mint már említettem ugyanebben az időszakban (1993–1996) egy új személyi összetételű magyar politikai vezetés jelenik meg szinte minden országban. Ők egyértelműen nyitottak a koalíció felé, hiszen látják, hogy az autonómiaelképzeléseket hiába erőltetik tovább, konkrét eredményeket – amelyre választóik a magyarság régóta várt – ezzel nem tudnak elérni. Másrészt olyan pártokkal tudtak szövetséget kötni, akik a meglévő diszkriminatív magyarságpolitikát minimum semleges hozzáállásukkal ellenpontozták, harmadrészt a nyugati és a budapesti politikai elvárások is ebbe az irányba mutattak. A Romániában, Szlovákiában és Jugoszláviában elért konkrét koalíciós eredményeken túl (a magyarellenesség tompítása, fejlesztési források megszerzése, privatizációs pozíciók, nyelvpolitikai engedmények stb.) azt tartom a legfontosabbnak, hogy a magyar elitek – mint egy politikai közösség megjelenítői – szervesebben integrálódnak az adott ország politikai életébe. A stratégiát illető jövőképek terén a szomszédos országokban példaként emlegetett német–francia közeledéssel szemben magyar oldalról hangsúlyozott dél-tiroli modell mellett a finnországi svéd néppárt állandósított kormánytámogató politikája került előtérbe.[139] Ezt a romániai és a szlovákiai fejlődésre tartom érvényesnek. Szerbiában azonban a VMDK és a VMSZ közöti pozícióváltás magában hordozta azt, hogy a titói korszakban integrált elittel[140] szemben a kilencvenes években fellépő, önálló magyar közösségi autonómiához ragaszkodó csoportot[141] az évtized közepén az önkormányzatokhoz kötődő, helyi ügyek megoldásában járatos személyek váltják fel[142]  akik jóval közelebb álltak a belgrádi politikához. Ez utóbbi csoport esetében  – amely miniszterelnök-helyettest ad a belgrádi kormányban, önmaga listájából megalkotta a Magyar Nemzeti Tanácsot integrálva ebbe az újvidéki, 1989 előtti pozícióikat őrző kulturális elit vezetőit is – nem világos, hogy a saját közösségük egyéni vagy kollektív integrációja előtt nyitották-e meg az utat a szerb politikai életben? Ukrajnában még markánsabban ütközik ki a „központ” szerepe, hiszen itt a magyarlakta járás központból (Ungvár) kinevezett elöljárója lett parlamenti képviselő, majd a nemzetiesítő, magyar kulturális elit által létrehozott KMKSZ-szel versenyző szervezet, az UMDSZ elnöke. Tehát politikailag, a KMKSZ mellett döntően az állami nómenklatúra magyar képviselője jeleníti meg a kárpátaljai magyarságot. (A helyi tanácsok szintjén ez a kilencvenes években folyamatosan így működött a beregszászi járásban,  de a helyi politika történéseivel sem ott, sem Magyarországon nem foglalkoztak érdemben.)

            e) A kilencvenes években keletkezett stratégiák közül a Molnár Gusztáv és a Provincia folyóirat megfogalmazta regionalizmus kérdésében van a határon túli magyar politikában a legnagyobb konszenzus, mégis ennek a legkisebb a politikai támogatottsága. Jórészt, azért mert legalább akkora konfliktusokkal jár a megvalósítása, mint a kisebbségi/nemzeti autonómiák kialakítása. Az egységes állami közigazgatás komoly, külön jogokkal bíró területi egységekbe való átszervezése Magyarországon sem népszerű dolog. Ezt bizonyítja az EU megkívánta nagyrégiós szerkezetek megteremtésének elhúzódása. Ehhez hozzájárul az is, hogy a magyar politikai osztálynak sem érdeke a magyar kisebbségi pártok regionális pártokká történő átalakulása.

            Szlovákiában a közigazgatási reform magyar szempontból kudarccal végződött, nem sikerült megteremteni a magyar többségű megyei szintű közigazgatási egységeket sem a Csallóközben, sem Gömörben. Ukrajnában az országos közigazgatáson belül épp egy egységesülési nem pedigegy decentralizációs folyamat indult meg a kilencvenes évek második felében. A Milosevic utáni Szerbiában pedig Koszovó és Montenegró elvesztése után Belgrád, csak formálisan állította vissza Vajdaság autonóm jogköreit (Omnibusz törvény), a leglényegesebb gazdasági kérdésekben és a privatizáció terén a döntések továbbra is a fővárosban születnek meg. A közvéleménykutatások szerint a jugoszláviai magyarság támogatná a régió nagyobb önállóságát, de a VMSZ az ezen törekvéseket megjelenítő szerb pártok és a belgrádi vezetés különböző csoportjai között kénytelen lavírozni. Tehát míg szóban kiáll a vajdasági autonómia mellett, addig a politikai gyakorlat során saját érdekérvényesítése szempontjából hasznosabb befolyását Belgrádon keresztül próbálja érvényesíteni saját régiója ügyeiben is.

Részben hasonló a helyzet Erdély vonatkozásában is. Az RMDSZ–politikusok között a regionalizáció szükségességének megítélésében nincs különbség, azonban megszavazták az új párttörvényt, amely gyakorlatilag lehetetlenné teszi regionális pártok alakítását. 

            A Povincia, a kilencvenes években Erdélyben egyedül volt képes arra, hogy magyar és román értelemiségieket egy mozgalomba szervezzen. (A megelőző időszakban erre csak szabadkőműves páholyok és a baloldali mozgalmak voltak képesek a két világháború között.) A kétnyelvű havilap közleményeit olvasva azonban két dolog nyilvánvalóvá válik. Míg a magyar szerzők döntően a regionalizmusról mint alkotmányjogi, politológiai kérdésről szólnak, amelynek el kell vezetnie Románia föderalizálásához, addig a román szerzők inkább a kulturális, történelmi sajátosságokat hangsúlyozzák. A másik tényező az, hogy ebben az útkeresésében a „Erdély a magasban” szempont érvényesül, tehát a mindennapi, gazdasági, szociális kérdések nem témái ennek a diskurzusnak. A „nagy” régióban és nem a „kis régiók”  szövetségének napi működésében gondolkodnak. Így a hőn áhított erdélyi „lokális többség” létrehozása is – amely önkormányzatiságán belül kezelhetné az erdélyi magyarság problémáit és mozdonya lehetne a romániai gazdasági és politikai modernizációnak – megmarad az értelmiségi jövőkép–termelés remekének.

            Mégis ez a koncepció gondolkodik a legtávlatosabban, hiszen az európai integrációval szükségszerűvé váló regionalizációra próbálta felhívni a politikai pártok és a közvélemény figyelmét. Ez a folyamat látszólag akkor érheti el célját, ha sikerül létrehozni egy regionális pártot. Erre most nincsenek meg a személyi és a politikai feltételek. Valójában sokkal fontosabb a politikai intézményeknek küldött kihívás, amelyre a bukaresti központnak, Budapestnek és a romániai pártoknak is reagálniuk kell. Mégpedig úgy, hogy az összhangba legyen az EU alapelveivel.

            2. Új viszonyok a kilencvenes évek második felében: A kritikákat, helyzetértékeléseket sok esetben az teszi kérdésessé, hogy nem veszik figyelembe az adott viszonyrendszer változásait avagy ezeknek a változásoknak túlzott jelentőséget tulajdonítanak. Évtizedes távlatból nehéz folyamatokat értékelni, a következőkben csak arra vállalkozhatok, hogy néhány új helyzetre felhívjam a figyelmet.

            a) A kilencvenes évek második felében, az alapszerződések megkötése után, a NATO tagság révén és a gazdasági növekedés beindulásával  Magyarország regionális súlya megnőtt. Nemzeti érdekeinek érvényesítése szempontjából XX. századi története során másodszor került kezdeményező helyzetbe.[143] Mindez úgy jött létre, hogy az ország azEurópát átfogó katonai szövetségi rendszer tagja, a politikai szövetségi rendszernek pedig egyik legesélyesebb tagjelöltje. Ebben a helyzetben a FIDESZ–kormány a maga  nemzetpolitikai koncepciójával (legnyilvánvalóbban a státus/kedvezménytörvénnyel) az addigi magyar válságkezelő, válaszadásra berendezkedett szomszédságpolitikával szemben kezdeményező pozícióban lépett fel. Ez sokkszerűen érte a pozsonyi és a bukaresti diplomáciát. Különösen látszott ez az európai fórumokon, ahol a Velencei Bizottsághoz beadott kérdésben a magyar diplomácia mutatkozott a korszellemet jobban érzőnek azzal, hogy nem az „igazságot” firtatta, hanem a hasonló törvények összehasonlítását kérte.[144]

            Ettől függetlenül meg lehet állapítani, hogy ezt a kezdeményezést lehetett volna másként is csinálni, de az ezzel járó konfliktusokat úgy sem lehetett volna megúszni. Különösen látszik ez az új, baloldali kormányzat időszakában, a szomszédok a régi pozícióikat akarják akár csak szimbolikusan is visszaszerezni (Dzurinda sikertelen budapesti tárgyalásai, Nastase fogadása  december 1-n Budapesten). Fontos kérdés az is, hogy az új/régi magyar diplomácia ebből a helyzetből mit érzékel, és képes lesz-e saját politikai stratégiája, az államközi és regionális együttműködés területén kezdeményezően fellépni. De ennél sokkal fontosabb, hogy mennyiben tud majd az EU-ban szomszédság– és magyarságpolitikai ügyekben határozottan dolgozni. Vagy az esetleges integrációval az adott országban megoldottnak tekinti a „magyar kérdést”?

            b) A kilencvenes évek második felében az addigi elméleti viták után a politika világában is szembe kellett nézni a nemzetállami keretek alapvető átalakulásával. Ennek egyik része az euró-atlanti integrációval feladandó szuverenitás elemek. Másik része az, hogy a szomszédos országokban a nemzetállamot építő (és integráló) homogenizációs program mellett mindenhol megjelent az euró-atlanti integráció igénye is mint meghatározó prioritás. Ennek keretében a magyar kisebbségi pártok is kormányzati szerephez jutottak. Harmadrészt a politikát is átalakító új integrációs szerkezetek jelentek meg a térségben. Ezek közül minden bizonnyal a középosztálybeli fogyasztási minták követésének lesz a legnagyobb társadalomalakító hatása. De ennél fontosabb a hálózatos szerveződések nemzetállamiságot átlépő volta. Ez történhet pártideológiák alapján, amelyre eddig a jobb és a baloldalon egyaránt történtek – jobbára sikertelen – kísérletek. Ennél azonban fontosabb a nemzeti alapon létrejött határátlépés, nevezetesen a MÁÉRT létrejötte. Az értekezletet a mindenkori magyar miniszterelnök hívja össze és ő vezeti, miközben más országok (adott esetben kormányzó) pártjainak vezetői vesznek rész  a rendezvényen. Vagy még élesebben, magyar parlamenti képviselők ülhetnek a szomszédos országok parlamentjeinek nemzetbiztonsági és külügyi bizottságaiban, ahol feltehetően szó esik szomszédságpolitikai kérdésekről is. 2002-ben a Szlovákiával kialakult két legfontosabb konfliktusban (a kedvezménytörvény módosításának elfogadása, a bősi ügy rendezése) az érintett minisztériumok felsőszintű vezetői a Magyar Koalíció Pártjának politikusai.[145] De ugyanígy szembe kell nézni ezzel a kérdéssel, ha egyes meghatározó magyar kisebbségi politikusok viszonyrendszerét vizsgáljuk meg: pl. Verestóy Attila romániai szenátor, Világi Oszkár szlovákiai nagyvállalkozó, az MKP befolyásos tanácsadója, Várady Tibor a szerb külügyminiszter tanácsadója, a budapesti és washingtoni szakértői körök bizalmasa, és mások szerepe hazai többségi, hazai magyar, magyarországi, és más nemzetközi hálózatokhoz egyaránt kötődik. Ráadásul ezekben ott van a saját karrierépítés magánérdekeltsége is. Tapasztalataim szerint a hagyományos, csak nemzeti érdekeket képviselő nagypolitikusok hatékonysága csökken, s azok súlya növekszik akik többes szerkezetek között, más–más hálózatokban is képesek működni. (A kilencvenes évek első felének végén lejátszódott, a magyar kisebbségi politizálásban történt személycseréket és pozícióváltásokat is ahhoz kötöm, hogy az új, kevésbé ideologikus, kisebbségpolitikusok képesek voltak az előbb jelzett többszintű kapcsolathűlózatban működni.)

            Kisebbségtörténeti tapasztalat azonban, hogy az elitben kétféle mentalitás van jelen. Vannak akik úgy vélik, hogy léteznek örök (nemzeti) értékek, és ezeket mindig következetesen kell megjeleníteni. Mások az adott körülményekhez való alkalmazkodást tekintik elsődlegesnek, „sok nyelvet ismernek” ugyanannak a nemzeti érdeknek a képviseletére. Vajon a mai politikai hálózatok szövetében működő kisebbségpolitikusoknak van-e olyan iránytűjük, amely pontosan közvetíti számukra, hogy az általuk reprezentált közösségnek mi a véleménye, akarata, érdeke? A parlamenti választások a kisebbségi társadalom számára etnikai szavazások, tehát nem jelentenek megfelelő visszajelző rendszert. Ebben a nemzetállami helyzeten túli viszonylatban az a kérdés, hogy a kisebbségi magyar elitek belátják-e a tevékenységüket közvetlenül korlátozó, hosszabb távon azt legitimáló, a társadalmon belül a demokratikus akaratképződést biztosító szerkezetek szükségességét? (Pl. a szlovákiai révkomáromi modell folytatása, a romániai Szövetségi Egyeztető Tanács és az Szövetségi Képviselő Tanács parlamentális hatókörének bővítése, a jugoszláviai Magyar Nemzeti Tanács pluralizálása, a kárpátaljai Határmenti Önkormányzati Szövetség modern Európa-konform önkormányzati testületté alakítása.)  

            c) A dolgozat egyik fő motívuma az euró-atlanti integráció és a nemzeti integráció akarásának állandó ismételgetése. A térségben azonban a legfontosabbnak a fogyasztási minták integrációját tartom. Ez ott van a médiában, a napi szolgáltatásokban, a mindennapi életvezetés átalakulásában. Amikor magyar–magyar integrációról beszélünk, nem veszünk tudomást nemcsak az előbb említett mindennapiságról, de arról sem, hogy a térség többségét kitevő szláv nyelvű népesség körében hasonló, de nem a nemzetépítés körében értelmezhető folyamat játszódik le. A magyar kulturális integráció közvetlenül a kilencvenes évek elején kezdődöttel és folyamatosan kiterjedt: a médiában (a Duna TV, majd az MTV2, illetve a kábel rendszereken keresztül a kereskedelmi TV-k átvétele), a tudományos életben (MTA programok, magyarországi pályázati lehetőségek), az oktatásban, az önkormányzatok között (polgármester–szövetségek, testvértelepülések rendszere) és a politikában is (MÁÉRT, kedvezménytörvény). Ez azzal járt, hogy a kisebbségi magyar társadalmak átnemzetiesítődtek a romániaisággal, szlovákiaisággal, jugoszláviaisággal, kárpátaljaisággal stb. szemben. (Ennek a legszembetűnőbb jelei a fiatal korosztályok többségi nyelven való kommunikációjának nehézségei. Míg az előző generációk esetében a gyerekek, a tömegkommunikáció, majd a katonaság révén a magyar többségű területeken is magától értetődő módon elsajátították a többségi nyelvet, addig a helyzet megváltozásával ez az automatizmus is megszűnt.[146])

            Mindez azzal járt, hogy Budapest és Magyarország vált a viszonyítási ponttá. Ez a mobilitási pálya szempontjából tovább erősítette azt a lehetőséget, hogy különösebb megrázkódtatás nélkül egy másik országba vándoroljanak a megfelelő tudással és ambícióval rendelkezők. A politikai élet szempontjából pedig felveti a regionális központ és a magyarországi pártpolitika befolyásának kérdését. Természetes, hogy a határon túli közvélemény döntően FIDESZ szimpatizáns, hiszen a nemzeti szimbólumok, az etnikus nyelv, a pozitív jövőkép mind olyan dolog, amelyekkel ez a közeg könnyen tud azonosulni. Annál is inkább, mert még az értelmiségnek sincs napilap vagy hetilap szinten rendszerezett ismerete a magyarországi politikai életről így csak a rádió és a televízió híradásaira és saját regionális magyar nyilvánosságukra támaszkodhatnak. Ebből adódott, hogy míg a kisebbségi pártok irodáin fellélegeztek a magyarországi választási eredmények kihirdetése után – a budapesti befolyás csökkenésében bízva – addig a külmagyar közvélemény értetlenül állt az esemény előtt. Aztán néhány hónap alatt ez tovatűnt.

            Az anyaország befolyása vonatkozásában, a közép-európai németség története intő példa lehet. Ezekben a közösségekben gyakorlatilag 1927–28-tól Berlin vált a viszonyítási ponttá. Innen jött az anyagi támogatás és a politikai befolyásolás. Ez 1933 után megerősödött, nem alakultak ki olyan regionális politikai központok, amelyek a nemzeti centrumhoz, Berlinhez kapcsolódó helyi közvéleményt más irányba tudták volna formálni. (Ebben az adott többségi társadalmak, politikai elitek sem voltak segítségükre Lengyelországban, Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában.)

            A kedvezménytörvény, a kimondott szándékok ellenére a Budapest központúságot erősítette tovább, illetve a magyarigazolvány kiváltása újabb megosztást hozott magával ezeken a közösségeken belül. Rendelkezik-e a magyarországi politikai elit olyan belátással, hogy – a hosszabb, de rövidebb út elve alapján – a magyar kisebbségi elitek és társadalmaik tőle való érzékeny identifikációjával épp a határon túli magyar társadalmak stabilizálhatók?

3. A következőkben három olyan program tanulságaira szeretném felhívni a figyelmet, amelyek az utóbbi évtized legfontosabb magyar–magyar programjának tartok.

            a) A MÁÉRT szakbizottságokat 1999 júliusában hozták létre.[147] A hat bizottság a magyarországi pátok szakértőiből, a MÁÉR-t ülésre meghívott határon túli szervezetekek képviselői és a magyar kormányzat szakértői alkották. Egy-egy bizottság elnöke az adott tárca államtitkári szintű vezetője, titkára pedig a HTMH valamelyik munkatársa volt. Szabó Tibor a HTMH elnöke, a magyar–magyar kapcsolatok viszonylatában a MÁÉRT-tet ennek hardvérnek, a bizottságokat pedig a viszonyrendszer softverének nevezte.[148]

            Az egyes bizottságok szakterülete a következő volt: európai integrációs; állampolgársági és önkormányzatai; gazdasági; oktatási; kulturális; szociális és egészségügyi. A bizottságok 1999 második felében kezdték meg a munkájukat, és az 1999. november 11-12-i MÁÉRT ülésen vezetőik már be is számoltak az addig elvégzett munkáról. Elsősorban azt várták ezektől a testületektől, hogy a státustörvény kidolgozását végezzék el. A törvényalkotás természetesen nehezen folyhat egyszerre hat különböző bizottságban, így inkább ötletadó, közvetítő, tájékoztató szerepet tölthettek be a bizottságok. Elvi szinten ez volt az első olyan közös, rendszeresen ülésező intézmény, amelyben magyarországi és határon túli magyar pártok képviselői együtt dolgoztak.

             A gyakorlati munkát nézve a szociális és egészségügyi bizottság ülésezett a legtöbbször és a törvény belső vitájában a legtöbb javaslatot alternatívát tárgyalta végig.  Az oktatási bizottság is hasonló munkát végzett, és itt dominált a határon túli magyar oktatási és tudományos kataszter megvalósításának  terve. Ez el is készült, sőt egy nemzetközileg is jelentős ifjúságkutatást kezdtek el a határon túli magyarság körében. A többi bizottságban inkább a határon túli képviselők ötleteinek felvetésére, illetve magyarországi kormányzati szakértők általi tájékoztatásukra került sor. Kormányzati szempontból azt tartom a legfontosabbnak, hogy az egyes szakminisztériumoknak politikai államtitkári szinten kellett a kérdéssel foglalkozni, az apparátusokat ebben az irányban is mozgatták. Sőt a MAÉRT 2002. decemberi értekezletén már az oktatási, gazdasági, sport– és ifjúsági és az egészségügyi miniszterek számoltak be szaktárcájuk a területtel kapcsolatos munkájáról és elképzeléseikről.

            A kormányváltás óta ezek a szakbizottságok nem ültek össze. Ez azzal jár, hogy a terület leértékelődik a szakminisztériumok előtt, és legfeljebb a költségvetési fejezetekért folytatott küzdelemben kerül elő. A szakbizottságok intenzív működése nélkül a MÁÉRT érdemi munkája válik kérdésessé. (Ugyanúgy, mintha az egyes kormányülések előtt nem volna közigazgatási egyeztetés, közigazgatási államtitkári értekezlet.)

            b) A határon túli magyar felsőoktatás fejlesztése keretében először 1999 nyarán történt bejelentés egy romániai (székelyföldi) magyar magánegyetem megteremtéséről. 2001-ben indult el a komáromi Selye János Egyetem, részben a budapesti közgazdaságtudományi egyetem kihelyezett tagozataként, és megindult egy vajdasági magyar felsőoktatási intézmény létrehozásának előkészítése is. 1994-től a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola kihelyezett tagozataként működött a Beregszászi Tanárképző Főiskola, amely 2000-re ukrajnai akkreditációját megszerezve önállósította magát, és a magyar állami költségvetésből rendszeres éves támogatást kap. A programokat mint extenzív tudásbevitelre épülő, modernizációs stratégia értelmezem. Mindezek közül a legnagyobb programot, az Erdélyi Magyar Tudományegyetem létrehozását emelem ki és ennek néhány tanulságára hívom fel a figyelmet.[149] Arra keresem a választ, hogy a kisebbségi társadalomépítés szempontjából mennyiben lehet hatékony az évi 2 milliárd forintnyi beruházás?

      Erdélyben a magyar egyetem kérdésben a domináns elképzelés 1990-től a „teljes struktúrájú” magyar tudományegyetem létrehozása (különböző változatokban). A modell alapelemei a következők voltak: Bolyai Egyetem elnevezéssel; a Bolyai Tudományegyetem jogutódjaként; magyar tannyelvű állami felsőoktatási intézményi státusban; Kolozsvár központtal és esetleg az orvos és gyógyszerészképzésben marosvásárhelyi tagozattal; a tudományegyetemi képzésen túl műszaki, agrár, művészeti képzést is magába integrálna; állami fenntartásban az összmagyarság által is támogatva; a romániai magyarság tudományos központjaként is működne.

       Az erdélyi magyar felsőoktatás intézményteremtési elképzeléseit 1989-től napjainkig 4 korszakra oszthatjuk: 1989–1993 között a Kolozsvárhoz (és részben Marosvásárhelyhez) kötött egyetem képe a meghatározó. Miután hamar kiderült, hogy a kolozsvári Babes–Bolyai Tudomány Egyetem szétválasztása nem járható út a város határában építendő Campus elképzelés is megjelent. 1994–1997 között gyengült a magyar egyetem ügyében a Kolozsvár központúság. A BBTE-en belüli lehetőségek kihasználása és a főiskolai hálózat kiépülésére helyeződött át a hangsúly.

1997–1999 között miután kiderült, hogy az RMDSZ kormányzati pozíciója sem elegendő az önálló magyar egyetem megteremtéséhez, megerősödött a BBTE-en belüli magyar tagozat, a szerkezeti önállósodás gondolata és ekkor már elmaradt ennek az ideiglenes voltának hangsúlyozása. Párhuzamosan megjelent az RMDSZ oktatáspolitikusai részéről a romániai önálló magyar felsőoktatási intézményhálózat kialakításának és fejlesztésének terve is. Alapelvnek tekintették a felsőoktatás tömegesedését, az új intézmény nemzetközi beágyazottságát, és a főiskolai képzés fontosságát (főiskolai hálózat elvének elfogadása). Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségen az oktatáspolitikai tevékenységet irányító Kötő József 1997-ben egy tervezett magyarországi telepítési terv és kutatással szemben kezdeményezett egy átfogó erdélyi felsőoktatási vizsgálatot[150] ugyanakkor 1989 óta először dolgoztatta ki az egyes felsőoktatási szakágazatok képzési tervét a programok és a potenciális oktatószemélyzet szintjéig.[151] Ezekre az anyagokra támaszkodva készült el a koalíciós egyetemválság (1997 november) után a Petőfi-Schiller egyetem dokumentációja.

A szakokra. tantárgyakra, oktatókra bontott felsőoktatás fejlesztési anyagokból nyilvánvalóvá vált, hogy a nagyváradi Partiumi Egyetem, a tervezett marosvásárhelyi alapítványi egyetem (műszaki és művészeti karral) és a székelyföldi egyetem nem rendelkezik sem a megfelelő humán forrásokkal sem a sikeres akkreditációhoz szintén szükséges tárgyi infrastruktúrával. Ebből adódóan a jövőkép tekintetében újból – BBTE révén a humán erőforrásokkal részben rendelkező központ – Kolozsvár erősödött meg. Az RMDSZ a sikertelen koalíciós próbálkozások után továbbra is fenntartotta az állami egyetem követelését mint politikai törzstémáját. Ki kellett tartania e mellett, mert nem mondhatott le a magyar adófizetőket megillető esélyegyenlőség biztosításának igényéről; nem kerülhetett élesen szembe értelmiségi bázisával, mely jelentős részben a BBTE-hez kapcsolódott és épp Andrei Marga rektorsága, az új multikulturalitást is magában foglaló charta révén új lehetőségekhez (utánpótlást biztosító álláshelyekhez, nemzetközi programokba) jutottak. Ezért a Kötő József és Tonk Sándor által, 1998-ban kidolgozott Kolozsvári Állami Tudományegyetem elképzelés továbbra is az önálló szerkezetet tervezett, Kolozsvár központtal, de kihelyezett karokban gondolkodva (a BBTE kihelyezett magyar tagozatait átvéve illetve ezt a megoldást továbbfejlesztve). Ezzel a hálózatos szervezeti elképzelést is integrálni vélték a székelyföldi igények kielégítésével együtt. Közben a BBTE magyar oktatóinak egyre nagyobb gondot jelentett a növekvő magyar hallgatói létszám hatékony oktatása, és egyre több kritika érte a gyors növekedés következtében beállt színvonalcsökkenést. Tehát a meglévő és növekvő kereteken belül is kérdésessé vált az oktatás hatékonyságának megőrzése.

       1999-ben az új budapesti magyarságpolitika a székelyföldi önkormányzatok vezetőinek javaslatait figyelembe véve döntött a romániai magyar magánegyetem létrehozásának támogatása mellett, évi 2 milliárd forintot biztosítva az állami költségvetésből erre a célra. A romániai magyar népesség fejlődése szempontjából, évtizedes távlatban a Székelyföld mint tömbagyar terület kulcsfontosságú. Ennek a területnek a fejlesztése, budapesti magyarságpolitikai szempontból elsődleges prioritást élvez. A régió szegényes adottságai miatt egyedül a munkaerő-piaci, képzési potenciál fejlesztése révén válhat versenyképesebbé. A magyarországi politikai szándék két vonatkozásban egyértelmű volt: a) egy egységes intézmény felépítése a cél egy vagy több helyszínen, b) mindezt össze kell kötni a tömbmagyar terület, a Székelyföld revitalizációjával azaz a létrehozandó intézmény tevékenységének modernizációs húzóágazatként kell megjelennie a régióban.

       A program bejelentése után a székelyföldi önkormányzati csoport után több romániai magyar érdekeltség megjelent a színen. 1999 őszén a nagyváradi Sulyok István Főiskolát egyetemmé alakították. Így az intézmény mögött álló és a magyar kormánnyal is jó kapcsolatokat ápoló Tőkés László joggal elvárta, hogy az egyetemépítési programba bekerüljön ez az intézmény is. Mikor azonban ez kiderült, a marosvásárhelyi, az RMDSZ-ben meghatározó érdekcsoportot és a kolozsvári helyszínt sem lehetett kihagyni a programból. Itt kezdődött el a program továbbpolitizálódása. S ez folytatódott az RMDSZ kihátrálásával az ügyből, amikor kiderült, hogy döntően egyházközi együttműködésben kívánják megszervezni az egyetemet. A kuratóriumba az egyházfők küldenek tagokat, és nem a meglévő és a BBTE-en tanító oktatókat kérik fel a kurátornak. A genezis átpolitizáltsága az egyetem engedélyeztetésével tovább nőtt, hisz 2001 tavaszán-nyarán az akkreditációhoz bukaresti politikai támogatásra volt szükség. Ezt azonban a FIDESZ-hez közel álló romániai magyar politikusok nem tudták megszerezni. S épp ezért nem csupán az RMDSZ politikai súlyát, hanem az akkori magyar kormányzattól messze álló Verestóy Attila segítségét kellett az ügyben igénybe venni. (Ennek előzménye, hogy Lányi Szabolcs, aki Verestóy Attilát bevitte az RMDSZ–politikába 1990-ben, Csíkszeredában vállalt dékáni állást.) Ettől kezdve a megfelelő intézményesség hiányában végig az intézményen belül a politikai alkuk játszották a döntő szerepet és nem a projekt belső logikája, a szakmai, felsőoktatás fejlesztési szempontok.

       Ebből a szempontból érdekes számba vennünk az intézményépítés során kialakult konfliktushelyzeteket. A történet szereplőit országonként csoportosíthatjuk. Magyarországi intézmények: HTMH – Felsőoktatás-fejlesztési Programiroda: ez az intézmény kezeli a 2 miliárdos költségvetési keretet. Az iroda szerény apparátusával egyszerre foglalkozik az egyetem működtetésének gazdasági vonatkozásaival és oktatásszervezési szakkérdésekkel. A Sapientia Hungariae Alapítvány: a kolozsvári, az egyetemet alapító, Sapientia Alapítvány hozta létre magyarországi és nemzetközi források bevonására. Oktatási Minisztérium – Határon Túli Oktatásért Programiroda: a HTMH és az OM felügyeleti kompetenciákért folytatott vitájának végeredményeként jött létre, annak érdekében, hogy szakmailag segítse a létrejövő egyetemet. Az iroda mindvégig a helyét kereste a programban, előbb tervezési feladatokat kapott, később ingatlanügyekbe folyt be, majd szakmai–tréningeket szervezett, minőségbiztosítási rendszer kiépítésére tett kísérletet. Az utóbbi évben Magyarországról elsősorban ez az intézmény próbálta meg a szakmai logikát, a magyarországi felsőoktatási rendszerben már kipróbált és elfogadott elveket a programban érvényesíteni. Romániai intézmények: Sapientia Alapítvány Kuratóriuma – EMTE Szenátusa, a két testület összetétele szinte megegyezik. Az előbbi az egyetem meghatározó döntéshozó testülete. Havonta ülésezik, megbeszélései parttalanul folynak, a hozott határozatok végrehajtását nem ellenőrzik. Legnagyobb gyengéje, hogy a kurátorok egy része nem vesz részt az egyetem életében, a döntések következményeivel sem szembesül. HTMH–Kolozsvári Programiroda: Budapestről létrehozott intézmény, amely napi kapcsolatot tart a HTMH-val és az EMTE helyszíneivel. Az egyetemépítésre szánt költségvetési keretek felhasználását ellenőrzi, részt vesz a költségvetés kidolgozásában és az egyetem szervezési munkájában is. A programiroda vezetője Székely István volt 2001 decemberéig, akinek meghatározó szerepe volt az egyetemi szerkezet megtervezésében és beindításában. Alapvetően közvetítő szerepe volt Kolozsvár és Budapest között illetve a helyszínek és Kolozsvár között. Lényegében ő hozta össze azt az alkusorozatot, amely a feszültségek kezeléséhez szükséges volt. Ezt azonban óhatatlanul a politikai és személyi szempontok határozták meg, nem pedig szakmailag megalapozott koncepció. Az egyes helyszínek: csíkszerdai és a marosvásárhelyi karok valamint a külön entitásként szereplő Partiumi Keresztény Egyetem Nagyváradon.

       A konfliktusokat a következőkben látom:

 Budapest–Erdély viszonyrendszerben az erdélyi álláspontot a „nálunk minden másként működik”, „pestről nem lehet tudni, hogy mi is itt a helyzet”, „ne szóljanak bele a mi dolgainkba” vélemények határozzák meg, a” nekünk ez a támogatás jár, mint kisebbségben élő, elszakított romániai magyaroknak” alapelv alapján. Budapestről pedig egy nem teljesítményelvű, intrikáló, atomizált, állandóan a személyes érdekeltségeket előtérbe helyező, megbízhatatlan és pontatlan világ képe alakul ki, ahol a magyarországi adófizetők pénzét különösebb felelősség és szakmai kompetencia nélkül használják fel. Mindez persze nem ilyen nyíltan jelenik meg és természetszerűleg túlzó általánosítás, de ez az előítéletrendszer kiépült, és új kooperációs felületeket csak ezek kizárásával lehet létrehozni.

 A Kuratórium és a Szenátus viszonyát az határozza meg, hogy nem határolható el egymástól. Napjainkig arra hivatkozott a kuratórium, hogy amíg az ideiglenes működési engedélyt nincs meg, addig nem érdemes külön szenátust választani. A kormányengedély azonban 2002 márciusában megszületett és ősszel a Monitorul Oficialban kihirdetésre került. Azóta is húzódik a szenátus választás. Ha erre nem kerül sor, akkor az egyetem működtetői egy olyan szerkezetet tartanak fent, „amely nem akadémiai értékekre épül, és amely nem veszi figyelembe a mindennapi tényleges egyetemi életet.”[152]

A helyszínek közti konfliktusok alapja a forráselosztás. Ennek hátterében az áll, hogy a programon belül a működési és a beruházási, fejlesztési költségek nincsenek elkülönítve. Ebből adódóan a magyarországi felsőoktatáshoz hasonló normatív (fejkvóta) rendszer sincs a működési költségek szabályozására. A konfliktus másik tényezője az eltérő jövőképekből adódóik. Nagyvárad továbbra is őrzi különállását a rendszeren belül, hiszen ez biztosíthatja a Sapientia Kuratórium tagsági helyén túl a Királyhágómelléki Református Egyház befolyását. Csíkszeredában továbbra is egy külön székelyföldi egyetem megteremtésében gondolkodnak, ami egyben része a „hol van a romániai magyarság központja?” politikai vitának is. Marosvásárhely a legérdekeltebb a több helyszínű egyetemben, hisz a városon belüli etnikai versenyben ez a program erősítheti meg a pozícióit. A helyi magyar polgárosodásnak és az új közösségszerveződéseknek ez biztosíthat infrastrukturális hátteret. Kolozsvár helyzetét alapvetően meghatározza az, hogy a Szenátus létrehozásával a legfontosabb döntések kikerülhetnek a hatásköréből, mivel itt csak egyetlen szakot sikerült létrehozni. A hármas prioritásból (erdélyi magyar központi könyvtár, egyetemi kollégium az elitképzés számára, az erdélyi magyar tudományosságot integráló intézet létrehozása) csak az utóbbit sikerült megvalósítani.

A HTMH – OM viszonya látszólag a forráselosztásról és befolyásról szól, illetve a kommunikációs zavarokról. Ennek azonban sokkal nagyobb a tétje. Nevezetesen az, hogy az egyetem–projektek a magyarországi felsőoktatás normái szerint működnek-e vagy politikai alkuk szerint. Számon lehet-e kérni a teljesítményeket, a költségvetési szabályok betartását vagy politikai okokra és az egyházak jó hírének megőrzésére hivatkozva nem vesznek erről tudomást.[153] Itt nem csak a magyarországi adófizetők pénzének felhasználásáról van szó, hanem a romániai magyarság társadalmi problémái iránti felelősségről is.

       Ez utóbbi kapcsán érdemes felvetni az arányok kérdését. Az EMTE 18 szakján, 2 évfolyamon jelenleg Nagyváradon 680 diák, Csíkszeredában, Kolozsváron és Marosvásárhelyen összesen 912 diák tanul. Tehát összesen 1792 hallgatóról van szó. Erre Nagyváradot nem számítva 143 oktató jut, ha azt is beszámítjuk, akkor 287 oktatói állásről és 18 magyarországi vendégtanár foglalkoztatásáról van szó. Ma kb. 23.000 romániai magyar vesz részt a felsőoktatásban. Ebből több mint 8 ezren a Babes–Bolyai Tudományegyetemen tanulnak Kolozsvárt. Ezek közül több mint 6 ezren tanulnak magyar nyelven, több mint 60 szakon és szakpáron. A különböző egyesületi könyvtárakban kb. 50–60 olvasótermi hellyel rendelkeznek. A magyarországi folyóiratokhoz elvétve lehet a 4–5 egyesületi könyvtárban hozzájutni, rendszeres átfogó könyvbeszerzés nincs. Ezeknek a kolozsvári könyvtáraknak az anyaga katalogizálva sincs. A magyar diákok számára nincs külön számítógéptermek, rendszeres internetes hozzáférés. A BBTE vendégtanári programjai az EMTE Kutatói Programok Intézetétől függnek. Ugyanitt a BBTE diákjainak szakkollégiumokat szerveztek, de hiányoznak azok a kollégiumok, amelyek a bentlakást és az elitképzéshez szükséges környezetet biztosíthatnák. Nincsenek a visszatérő doktoranduszok, PhD-val rendelkezők számára hosszú távú ösztöndíjak. Miközben a romániai magyar elit a következő évtizedekben még biztosan a kolozsvári BBTE-n végzi tanulmányait, a budapesti támogatáspolitika – a szakmai ellenérvek ellenére – gyakorlatilag negligálta az ezen intézményen belül működő képzési rendszert.[154] Ki ezért a felelős?

       c) A harmadik kulcsfontosságú magyarságpolitikai programnak a kedvezménytörvény végrehajtása érdekében a szomszédos országokban létrehozott ajánló irodák működését tartom. Ezeknek az irodáknak az a feladata, hogy a magyarigazolványhoz szükséges adminisztrációt közvetítik a magyarországi illetékes belügyi szerveknek illetve adminisztrálják a különböző diák- és oktatói kártyák kiadását és a magyar iskolába tanuló gyerekek után járó oktatási támogatási pályázatokat. Itt két izgalmas kérdést érdemes tárgyalni. Egyrészt az irodák létrehozásának körülményeit, másrészt az intézményrendszer működésében rejlő lehetőségeket.

       A diplomatikus megfogalmazásokat mellőzve értelmezésemben, ezek az irodák a magyar közigazgatást kiegészítő, annak szabályai szerint és a magyar költségvetésből létrehozott intézmények. Megszervezésük minden országban másként történt meg. Ukrajnában, Szlovéniában és Horvátországban különösebb politikai nehézségek nélkül jöttek létre. Ukrajnában egyértelmű volt, hogy a FIDESZ-hez közel álló KMKSZ vezetheti a programot, annál is inkább, mert a körükhöz tartozott az a személy, aki abban a régióban elismerten a legpontosabb szervezők közé tartozott. Gulácsy Gézáról van szó. Szlovákiában egyértelmű volt, hogy ezt a programot az MKP-n belül Duray Miklós irányíthatja. Ebből adódott, hogy közeli munkatársát, Pogány Erzsébetet nevezték ki az irodák élére, amely azzal is járt, hogy régi Együttélés, illetve CSEMADOK aktivistákat alkalmaztak  ezekben az irodákban. Jugoszláviában a VMSZ és a FIDESZ kapcsolata nem volt felhőtlen, de a párt vezetőit nem lehetett megkerülni az irodák ügyében. Így a VMSZ-hez közel álló Művelődési Szövetség vezetője, Dudás Károly lett a program irányítója.

       A romániai körülményeket alapvetően a FIDESZ–RMDSZ viszony határozta meg, a bukaresti politikán kivül. A konfliktus alapját az képezte, hogy a FIDESZ-hez közel álló RMDSZ platformban az RMDSZ vezetésével szembeni   elégedetlenségek öszpontosultak. A támogatáspolitikai ügyekben az RMDSZ kerülte a konfrontációt, különösen az egyetem programban, ahol nem vállalt szerepet egészen az elhúzódó akkreditáció elintézéséig. (Markó Béla inkább a BBTE tagozatosítása és a posztgraduális képzési lehetőségek megteremtésében gondolkodott 1999-ig.) Az ajánló irodák megszervezése azonban már alapvető kérdésnek számított, ezért a párt legbefolyásosabb személyiségei valamennyien részt vettek a meghatározó kolozsvári megbeszéléseken. Ennek hátterében az áll, hogy az RMDSZ felépítésében rendkívül fontos szerepe van a megyei szintnek, hiszen ott dől el a parlamenti képviselőállítás kérdése. Akié a megyei vezetés, az a parlamenti munkát is meghatározza és egyben a párt vezetését. Ha az irodák révén az RMDSZ-szel párhuzamos szerkezetek alakulnak ki megyei szinten, könnyen befolyásolhatják az infrastruktúra, az állások, beruházások révén a megyei politikai életet. Kiváltképp ha kívülről dől el, hogy ki lesz egy-egy helyen az irodavezető.  A FIDESZ számára pedig a program keresztülvitele volt a kulcskérdés, és ezt nem lehetett az RMDSZ romániai politikai befolyása nélkül megvalósítani.

        Itt mutatkozott meg Markó Béla kivételes integrátori szerepe. Nem vállalt nyílt konfliktust, hanem pragmatikusan kezelte a kérdést. Budapest felé világossá tette, hogy Romániában csak az RMDSZ–székházakon belül lehet az ajánló irodákat biztonságosan (szakhatósági és egyéb zaklatásoktól mentesen) működtetni. Ha így is beavatkoznak a működtetésbe, akkor politikai ügyként eszkalálódik a dolog. Ezt a PDS a parlamenti többséghez szükséges RMDSZ támogatások és a bizonytalan nemzetközi megítélés miatt nem vállalhatta. A következő lépésben a nagypolitikai konfliktus kezeléséhez is jó érzékkel nyúlt Markó és az RMDSZ vezetése. Felismerték a kettős gondolkodásmódból adódó lehetőséget. A magyarországi jogászi gondolkodásban az, hogy egy 12 tételből álló engedélyeztetést egy kritériummal csökkentik, azt jelenti, hogy nem történt semmi. A romániai politikai életben pedig fontos volt a szuverenitáselv sérthetetlenségének fenntartása. A román miniszterelnöknek kell engedélyeznie az irodák létezését valamilyen áron. Ez az ár lett a későbbi felülvizsgálat ígérete, a hozzátartozói igazolvány és a munkavállalási megkülönböztetés eltörlése. Így mindkét fél belpolitikai (siker)igényeit sikerült kielégíteni. (Az MSZMP sikeresnek bizonyult ellenpropagandájára senki nem számított.) A következő lépésben az ajánló irodák élére kellett megtalálni a megfelelő embert. A Németh Zsolt számára az egyetem programban bizonyított Székely Istvánt az RMDSZ vezetése nem utasította el, de a feladatokat megosztotta közte és a Markó Béla bizalmasának számító Nagy Zsolt között. Így kifelé az előbbi, a párt felé az utóbbi személy vihette az ügyeket. S mivel arra is törekedtek, hogy az irodákba fiatal, jól képzett embereket vegyenek fel, ezzel részben az ifjúsági mozgalmak politikai integrálását is megoldották. Vezetőiknek itt egzisztenciát biztosítva.

       Ma hét országban összesen több mint 50 iroda működik, ahol 495 munkatársat foglalkoztatnak. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a budapesti magyarságpolitika és az adott országok magyar kisebbségpolitikái számára – a rutinszerűvé vált ügyintézése mellett – rendelkezésre áll egy olyan apparátus, amelyet a magyarországi költségvetés finanszíroz és amely státuszokat társadalomépítő célprogramok lebonyolítására lehetne alkalmazni.

V. A budapesti kormányzatok támogatáspolitikájáról és a lehetséges átalakításról

            A tanulmány legrészletezőbb fejezetében – kilépve az elemző szerepből  – arra teszek kísérletet, hogy összeállítsak egy olyan technikainak tűnő javaslatsort, amely célprogramok rendszerében képes lehet a határon túli magyar társadalmak építkezésének konszolidálására. Kiindulópontom az, hogy ezek a közösségek és régiók eddigi történetük során nem voltak képesek elegendő forrást felhalmozni önálló fejlődési pályájuk elindításához, a meg–meginduló kísérletek stabilizálásához. Ezért elengedhetetlen a regionális és közösségi központok külső támogatása.

1. Az előzményekről

            A budapesti kormányzatok 1918 óta a nemzetközi viszonyok és a belső gazdasági és politikai viszonyok függvényében különböző módon gondolkodtak a határon túli magyarság intézményes támogatásáról.

            1918–1920 között, a békeszerződés aláírásáig, ahova lehetett, eljutatták a magyar tisztviselői kar illetményeit. De az intézményhálózatot az impériumváltás után már nem tudták támogatni eseti egyházak segélyezésén túl. (A Vajdaság tekintetében még ez sem működött.)

                        1920–1931 között a budapesti kormányzat társadalmi egyesületeken keresztül (Népies Irodalmi Társaság, Rákóczi Szövetség, Szent Gellért Társaság) folytatta támogatáspolitikáját, amely elsősorban a kulturális és demográfiai pozíciók megőrzésére irányult. Romániában ez döntően az egyházi iskolarendszer fenntartását, Csehszlovákiában az önálló magyar politikai pártok és a sajtó (Prágai Magyar Hirlap) működését, míg Jugoszláviában a politikai személyiségek akcióit segítette. A közvetítő intézmények a követségek (vízumdíjak bevételeinek helybeni folyósítása révén) illetve az egyházak voltak. A korszak második felére a sajtó, a pártapparátus és Erdélyben az iskolák támogatására éves, normatív rendszer alakult ki.

                        1931–1938/40/41 között, a Bethlen utáni korszakban az egyesületek helyett a kormányzat a közvetlenebb támogatásra tért át, a normatívitás is háttérbe szorult. Az ország gazdasági helyzete sem engedte meg a rendszer továbbfejlesztését.

                        A bécsi döntések és 1944 között Dél-Erdélybe az egyházakon keresztül, Szlovákiába Esterházy János közvetítésével jutottak el az esetlegesnek mondható és inkább csak tűzoltásra alkalmas segélyek.

                        1944–1948 között egyedül Románia irányában folyt némi támogatás a FKGP szervezésében, és elsősorban az erdélyi magyar szövetkezeti mozgalmat célozta meg.

                        Ezt követően a hetvenes évekig szervezett támogatásokról nem beszélhetünk. Könyvajándékokról, a hatvanas évektől könyvkiadási cserékről volt szó. (Pl. Magyarország ugyanannyi könyvet vihetett be Romániába, mint amennyit onnan exportált. Ezért magyarországi könyvkiadók ott adták ki nagy példányszámban a magyar klasszikusokat. De ez már a hatvanas évek közepétől állandó diplomáciai feszültséget, vitákat hozott.) A magyar kulturális termékek különösebb nehézség nélkül voltak hozzáférhetők Kárpátalján, Felvidéken és a Vajdaságban. Az 1969-es MSZMP KB Agit. Prop. Biz.-i határozat nyomán magyar előadóművészek, írók, tudósok „nagy számban” szervezetten utaztak a szomszédos országok magyar lakta területeire. Ez a folyamat a hetvenes évek közepére – Jugoszlávia kivételével – beszűkült, elgyengült. Ettől kezdve megnőtt – különösen Romániában – a magyar nagykövetségek, konzulátusok kulturális közvetítő szerepe. Románia esetében a nyolcvanas években a különböző informális szerveződések határozták meg a kapcsolattartást. Az ide irányuló „támogatás” esetében – döntően a nyolcvanas évtized második felében – a kulturális segélyezésen és kapcsolattartáson túl a szociális, egészségügyi támogatások szerepe nőtt meg. Ezt egészítette ki 1989–1990 telének eufóriája, amelynek egyik fő vonása Magyarországon tömeges szolidarítás élmény, a másik pedig az, hogy a romániai magyar társadalom azt élhette meg, hogy nincs egyedül, figyelnek rá, kézzelfoghatóvá lett egy nagyobb közösséghez való tartozása. A szimbolikus tett valóságos élményt jelentett (és nemzetiesített).

                        Az 1989 utáni időszak első korszaka 1994-ig tartott: ekkor épültek ki a határon túli támogatáspolitika első intézményei a HTMH, az OM főosztálya, az IKA, stb. Az időszakot a következők határozták meg: a) A határon túli magyar intézmények rohamos revitalizációja és intézményteremtési robbanás. Az általánosan elfogadott elképzelés ekkor az volt, hogy az intézményteremtést segíteni kell s majd a kisebbségi társadalom (nemzeti autonómia keretében) fenntartja és működteti. b) A budapesti kormányzatok (a Németh, az Antall, a Boross) a magyarságpolitika helyét és súlyát kívánták megalapozni a kormányzati munkán belül. Helykeresés folyt, amelyben a gazdaság szerkezetének átalakítása és a nemzeti érdekek képviselete mellett ez a téma az állandó válságkezelés tárgya lett. Tűzoltás és építkezés –egyszerre. c) Ebben a munkában a politika (pártok és személyek) valamint a társadalomépítés támogatása teljesen összekapcsolódott/összekeveredett. Ez vezetett ahhoz, hogy ebben az időszakban keletkeztek a legnagyobb támogatáspolitikai botrányok is (Hódi-ügy, Szőcs- ügyek).

                        1994-től indult el a támogatáspolitika „társadalmiasítása” az előkuratóriumok, ösztöndíjtanács, szakmai előzsürik létrehozásával. Ez kb. 300 határon túli értelmiségit vont a döntésekbe. Mindez egyszerre kívánt politikai és szakmai legitimitást adni a döntéseknek.

            1998 után ez a helyzet annyiban változott, hogy a gazdasági helyzetből is adódóan jelentősen megnövelt támogatási rendszerben erőteljesebben megjelentek a stratégiai programok, amelyek döntően magyarországi kezdeményezések voltak.

2. Új helyzet a kilencvenes évek végén

       A kilencvenes évek intézményteremtői abban gondolkodtak, hogy a magyar kisebbségi intézményhálózatok – amelyek a határon túli magyar társadalmaknak szerkezeteket adnak és ezzel a nemzeti autonómiák/magyar kulturális pillérek alapját képezik – az elindulásban segítő magyarországi támogatások utána saját társadalmuk támogatásával működhetnek. Ez azonban nem így történt. Ma ezt az úgynevezett  magyar intézményrendszert döntően magyarországi támogatásokból próbálják működtetni. Ebből adódóan az állandó, évenkénti és esetleges forrásgyűjtés nem teszi lehetővé hosszú távú működési stratégia kialakítását, így ezen intézményektől nehezen kérhető számon a hatékonyság. Egy másik következmény az, hogy a forrásokért, illetve a forráselosztásért folytatott harcban a politikai eliteké lett a döntő szerep. Ezzel a társadalomépítés gyakorlatilag alárendelődött az érdekvédelmi, politikai munkának.  Így politika- és politikusfüggővé vált, amely a kisebbségi társadalom stabilitását, belső kontrollmechanizmusait gyengítheti. Nem politikusellenességről van szó a részemről, csak tudatosítani szeretném: a kisebbségi társadalmak hosszú távú fejlődése szempontjából a jelenlegi helyzet azt a veszélyt hordozza magában, hogy a politika nem rendelkezik megfelelő társadalmi visszajelző rendszerrel, társadalmi kontrollal. Így a kisebbségi társadalom csak az elitek politikai konstrukciója marad(hat), és nem  válhatszerves társadalomszerkezeti egységgé.

3. A támogatáspolitika mai rendszere és problémái

1. A támogatáspolitika szervezeti keretei:

            a) (Köz)Alapítványok: Illyés Közalapítvány, Apáczai Közalapítvány, Segítő Jobb Közalapítvány, Mocsáry Alapítvány,  Arany János Alapítvány, Új Kézfogás Közalapítvány.

A pályázati tematika teljesen változó: két szélső esete az IKA, amely szinte minden fajta pályázattal foglalkozik és az AKA, amely kizárólag csak a célprogramjaiba illeszkedő pályázatokat fogad el.

Az alapítványoknál kuratóriumok hozzák az ügyvezetés által előkészített anyagok alapján a döntéseket (társadalmi munkában). A kuratóriumok szakmai és politikai legitimációja változó, a határon túli előkuratóriumi rendszer az IKA, ÚK és a Segítő Jobb esetében működik. A többi alapítványnál a határon túli képviselők vagy a kuratóriumban vesznek részt, vagy eseti szakértőként kérik föl őket egy-egy program elbírálásához.

            b) Minisztériumi, köztestületi keretek: KÜM (Kisebbségi Koordinációs Keret), OM (Határon Túli Magyarok Főosztálya), OM Nemzetközi és Határon Túli Felsőoktatás Fejlesztési Programiroda), NKÖM (Nemzetiségi és Határon Túli Főosztály), Ifjúsági és Sport Minisztérium, MTA (Domus Program).

A minisztériumi költségvetési kereteken túl fontos, hogy ezek a szervek a magyarországi támogatási források egy részét a határon túli magyar pályázók számára is elérhetővé tették, pl. Nemzeti Kulturális Aalapprogram, Országos Tudományos Kutatási Alap.

Ezek között a keretek között célprogramokba lehet bekapcsolódni, vagy eseti pályázatok nyújthatók be (pl. Kisebbségi Koordinációs Keret). Ezen a szinten jelenik meg legerőteljesebben a hosszú távú működtetés kérdése. A támogatási igény – több éves stratégiában előre gondolkodva – már nem segélyezés, hanem alapfeladat és a normatív finanszírozás kérdése, hisz valahogy súlyozni és értékelni kell a forráselosztás során.

            c) Stratégiai programok: Sapientia Alapítvány, ill. az EMTE támogatása, a komáromi egyetem és a tervezett vajdasági egyetem projekt, valamint a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola – rendszeressé váló – költségvetési támogatása. Ezekben az esetekben egy-egy jól körülhatárolt és Magyarországról elindított célprogramról van szó. Itt a politikai és a szakmai fejlesztési logikák az előbbi javára történő egyensúlyvesztettsége mellett alapvető problémát jelent az, hogy a finanszírozó hogyan érvényesítheti elképzeléseit (pl. minőségbiztosítási elvárásait), ha az intézmény már határon túliakból álló önálló vezetéssel működik. A legsikeresebb stratégiai programnak a Délvidéki Alap tevékenységét tartom. A jugoszláviai háború befejezése után ebből segítették a vajdasági magyar intézményépítést. Elsősorban oktatási és szociális célú beruházásokat támogattak.[155]

            d) Befektetési alapként működik a Corvinus Rt., amely a Kárpát-medencébe irányuló magyarországi tőkekivitelt segítheti elő. Ez a támogatási forma azonban az előbbiektől eltérően az üzleti élet szabályai szerint kell, hogy működjön.

2. A mai támogatási rendszer alapproblémái:

            a) A határon túli támogatási igények ellátása egyre inkább alapfeladatként jelentkezik. Alapfeladatokat ellátni a jelenlegi rendszerben döntően társadalmi szervezeti formákban (közalapítványok) egyre kevésbé lehet és érdemes. A társadalmiasított testületi döntéshozatal a pályázatok nagy száma és az alapfeladatokból fakadó folyamatosság és kiszámíthatóság igénye miatt nem tartható. E tekintetben a jelenlegi rendszer a működőképessége határára érkezett. Ma pl. az IKA kuratóriumi ülésein valamivel több mint 1 perc jut egy döntésre legyen az 100 ezres, milliós vagy tízmilliós nagyságrendű. A kuratórium – önhibáján kívül – képtelen ellenállni a rá nehezedő, változó érdekkörű nyomásgyakorló csoportoknak és így nem lehet hosszabb távú normatív stratégiát képviselni és megvalósítani.

            b) A kisebbségi érdekvédelem és a  politikusok – mindenkor szükséges – támogatása ma nincs elhatárolva a közösségi intézmények, a társadalomépítés segítésétől. Ezek sok esetben az etnikai vonatkozásoktól független közösségépítést is átpolitizálják. Nem beszélve arról, hogy ez a keveredés nem teszi lehetővé, hogy tisztán normatív alapon működhessenek támogatási programok. A sokféle érdek viszonyrendszerében ma a politikai felelősséget viselőknek (kormányzat) nincs jogilag egyértelmű, teljes körű döntési lehetősége támogatási ügyekben: alkufolyamatok működnek, politikai súlyok alapján.

            c) A támogatási összegek növekedése miatt elengedhetetlen a rendszer ésszerűsítése, hatékonyságának növelése. Ha erre meg is van a politikai akarat, szakmai szempontokból ezt jelenleg döntően három dolog akadályozza:         

A megfelelő döntésekhez és a koordinációhoz nem rendelkezünk megfelelő információkkal. Jelenleg nincs olyan nyilvántartás, amely egységes rendszerben kezelné valamennyi határon túlra irányuló, költségvetési forrásokból származó támogatás adatait. Természetesen léteznek külön-külön alapítványi adatbázisok, de ezek sok esetben nem kompatibilisek egymással, nem teljesek, és az ágazat, intézmény, személy támogatását csak külön-külön lehet feltárni.

            d) Az utóbbi 10 év támogatáspolitikájáról nem készültek hatékonyság–vizsgálatok. Ma pl. nincs világos képünk arról, hogy a magyar állami támogatással különböző határon túli intézményeknek vásárolt ingatlanok hogyan is vannak kihasználva. Mi lett a sorsuk, ki működteti ezeket és milyen célból. A támogatáspolitikának nincs visszajelző rendszere. A kuratóriumok, kormányzati tisztviselők, különösen az előkuratóriumok kényesen ügyelnek a rendszer stabilitásának fenntartására, és minden szerkezeti módosítástól tartanak. Ebben a helyzetben a pályázati döntések kritikáihoz könnyű besorolni a szakértői, szervezeti kritikákat. Az ebből a helyzetből való elmozdulás csak felülről indítható el.

            e) Az egységes nyilvántartási rendszer mellett az egységes pénzkezelési, felhasználási és elszámolási rendszer is hiányzik. Ezen belül külön problémát jelent a magyarországi támogatások adóztatása a szomszédos országokban. Ma a támogatások adótartalmát egy másik, jórészt olyan állam kapja meg, amelynek a magyarságpolitikája hozzájárul(t) ahhoz, hogy az adott magyar intézményrendszer magyarországi támogatásra szorul.

3. Stratégiai célok, eldöntendő támogatáspolitikai alapelvek és ezek hatékony intézményi megvalósíthatósága

a) Stratégiai alapelvek:

                        A határon túli magyarság jövője alapvetően munkaerőpiaci pozícióitól függ. A nemzetközi kisebbségvédelem, az anyaország politikai támogatása, a saját érdekvédelmi erőfeszítései, hosszú távon (2-3 évtized), a közösség egészét tekintve csak e a társadalomszerkezeti adottság függvényében érvényesülhetnek.

                        A határon túli magyar társadalmak konstruált közösségek, amelynek jelentős rétegei intézményesen nem kapcsolódnak a magyar nemzeti intézményrendszerhez. Ez a magyarság olyan népi/társadalmi életet él, amelyben az etnikai törésvonal átlépése sem probléma, ha csak a többségi nemzet intézményrendszeréhez tud kapcsolódni. A Mezőségben lejátszódó évszázados folyamat és a Székelyföldön évszázadok óta folyamatosan működő román asszimiláció ezt példázza. (Nem véletlen mindkét esetben az egyházi intézményrendszer elcsökevényesítésének illetve állami kiépítésének esete.) Ma a határon túli magyarság aktív dolgozóinak több mint fele „munkás” kategóriába sorolható. Becslésem szerint több mint 30%-a lakótelepeken él. Ma a szórványosodás, a magyarországi migrációnak és ezzel együtt az asszimilációnak ez a környezet az igazi terepe. Ha ide nem jut el a nemzeti csak a népi – a mindennapi nyelvhasználatban létező magyar (szokás) – kultúra, akkor ezt a folyamatot nem lehet befolyásolni. Ebben az ide is eljutó intézményesítés segíthet: média, iskola, vasárnapi iskola, magyar ház, családsegítő központ stb.

                        Ebben a társadalom- és közösségépítő munkában  a legfontosabb célcsoportok a kisebbségi elitek hálózatai. Itt nem pusztán a politikai és a szakmai elitekről van szó, hanem a lokális és a nemzedéki véleményformáló csoportokról. Ezek helyzetbe hozása, saját – sokféle – stratégiáikban való megerősítése hozhat létre az eliten belül megfelelő kiválasztási mechanizmusokat és vonatkoztatási pontokat. Ezek – hosszabb távon – a mai politikai elsődlegességekkel szemben visszajelzésrendszert képezhetnek, és a demokratikus akaratképződés csatornái lehetnek. Az „elit” támogatása csak akkor lehet hatékony ha az Európai Unióban is érvényesülni képes helyi elit képzését tűzzük ki célul.

                        Az előző, az elitek szocializációját és helyzetbe hozását mint alapelvet mindenképpen ki kell egészíteni azzal, hogy olyan támogatáspolitikára van szükség, amely számba veszi a regionális különbségeket és az egymáshoz, Budapesthez és az adott ország kormányzatihoz is eltérő viszonyt. Végzetes volna ezen közösségek intézményhálózatát és véleményformálóinak jövőképét kivonni az adott régióból. Önálló nemzeti közösségekről van szó, amelynek elitjei eddig is önálló kisebbségi nemzetépítést (nemzetiesítést, regionalizálást, társadalomépítést) folytattak, itt sem felejthetjük el tehát, hogy egy többközpontú, több oszlopból/pillérből összeálló kulturális nemzetről van szó.

                        A támogatáspolitikai szerkezetek fejlesztésénél szembe kell nézni a magyarországi intézmények és a szomszédos országok magyar szervezeteinek eltérő intézményesültségével, működési hatékonyságával. A külső modernizációs törekvéseket csak akkor lehet hatékonyan képviselni, ha van erre ott megfelelő szerkezet, kompatíbilis, jól működő intézmény. Az expanzió helyett inkább az inkubátor elven nyugvó fejlesztéseket érdemes támogatni.

                        Az Európai Unió pályázati támogatási rendszerének a határon túli magyarság felé irányuló mai magyarországi támogatáspolitika elsősorban a számonkérhetőség hiányában nem felel meg.

b)  Az új támogatáspolitikai alapelvekről:

            Az eddig leírtakból következik, hogy szerintem a támogatáspolitikában szemléleti, szerkezeti és nagyságrendbeli változtatásokra van szükség.

             Szemléleti változások: Napjainkra a támogatási rendszerre egyre inkább alapfeladatok ellátása hárul. Az eddigi válságkezelő munka pusztán segélyezés, amely a továbbiakban már csak premodern töredéktársadalmak eseti válságkezelésére alkalmas. A kedvezménytörvény épp ezért határkő lehet a támogatáspolitikában, hisz a kulturális (és az identitásmegőrzés terén ) esélyegyenlőség biztosítását helyezi előtérbe. A magyar állami költségvetés természetesen nem vállalhatja fel a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségű adófizetők identitás-megőrzésének teljes mértékű intézményes biztosítását. (Pl. az iskolarendszer működtetését.) De megfelelő szakmai előkészítéssel kiválasztott kulcs intézmények működtetését biztosítania kell, ha ténylegesen eleget akar tenni a magyar alkotmányban és az utóbbi 12 év pártpolitikai és a kedvezménytörvény vitáiban megfogalmazottaknak. Ehhez kapcsolódva szűkség van ezen intézmények esetében a teljesítmény folyamatos monitorizálására és ezzel szoros összefüggésben a normatív támogatási mechanizmusok kialakítására.

            A „magyar kérdés” magyarországi megjelenítésében is alapvető változásra van szűkség. Az eddigi szolidaritáselven nyugvó magyarországi tájékoztatás helyett inkább ennek a két és fél milliós kárpát-medencei népcsoport potenciális lehetőségeit kell előtérbe állítani. Mit nyert és mit nyerhet Magyarország ezekkel a közösségekkel, a felhalmozódott tudáskészlettel? Mindezt természetesen nagyobb kárpát-medencei kitekintéssel lehetne összekapcsolni, amelyben a térségről (és nem csak a ma is magyarok lakta területekről) alapos ismereteket és megismerési lehetőségeket lehetne biztosítani.

             Szerkezeti változások: A jelenlegi alapítványi rendszer már nem tudja hatékonyan megvalósítani a kedvezménytörvény adta új feladatokat. A jelenlegi pályázati és döntésdömping nem alkalmas arra, hogy stratégia célokat, illetve alapfeladatok normatív támogatását operatívan és szakszerűen megvalósítsa. A szerkezeti változásokra három dolgot javaslunk: 1. A támogatáspolitika jelentős részét egy vagy több szakmapolitikai legitimitással rendelkező, a Nemzeti Kulturális Alapprogramhoz hasonló módon működő Közhasznú Társaságba kell koncentrálni. (Itt elsősorban az IKA átalakítása és az OM, ill. a NKOM által kezelt támogatások koncentrálására, hatékonyságuk növeléséről lehet szó.) 2. Mivel ez nem oldaná meg a támogatási rendszer egészének problémáit, szükségesnek véljük: az utóbbi 12 év támogatáspolitikájának régiónkénti vizsgálatát; egységes nyilvántartás létrehozását a határon túlra irányuló költségvetési támogatásokról; egységes elszámolási és felhasználási rendszert létrehozását. 3. Az eseti támogatási lehetőségeket nem kizárva (erre külön kereteket teremtve) a támogatások elosztását alapvetően célprogramokban, normatív alapon lehet elképzelni. A politikai, stratégiai vitákat ezzel a döntések szintjéről az egyes célprogramok prioritásaira emelnénk fel/szűkítenénk le.

            A határon túlra irányuló jelenlegi támogatási rendszerben nem különülnek el egymástól a politikai érdekvédelem segítésére illetve a közösségépítésre szánt támogatások. Ez nyolcvan éve jelen levő probléma. Ha depolitizálni és stabilizálni akarják a támogatási rendszert (és a kisebbségi társadalmakat) akkor arra van szükség, hogy a politikai támogatásokat külön kezeljék. Ez egyszerre szemléleti és szerkezeti kérdés is.

            Nagyságrendi változások: Az átalakításhoz jelenleg nem szükséges a meglévő keretek növelése, a rendszer hatékonysága az állandó monitorizálással jelentősen növelhető. Ebben az esetben csak akkor lehet akár még csak becslésekkel is élni, ha egyetértés alakult ki a célprogramokról, majd azok finanszírozásáról szakértői anyagok készülnek. (Ha a jelenlegi kb. 15 milliárd Ft-ot viszonyítjuk a 4500 MD-os állami költségvetéshez 0,33% a határon túli támogatások aránya a költségvetésben, az első – mégis elkövetett – arányosítások szerint egy esetleges 50 milliárdos támogatás az előbbi arányt 1,1%-ra módosítaná.)[156]

c) Szervezeti és szerkezeti változtatások

            A közalapítvány(ok)ból létrehozandó közhasznú társaság(ok) felépítése: A KHT tulajdonosi felügyeletet a HTMH vagy egy adott minisztérium vezetője gyakorolhatja. A hazai szakmai ágazati integráció érdekében az érintett minisztériumok és kutatóközpontok képviselőiből (OM, NKÖM, ISM, SZCSM, MEH, MTA stb.) létre kell hozni egy erős tanácsadói jogosítványokkal rendelkező Tulajdonosi Tanácsadó Testületet. Ez szavatolná a magyarországi szakmapolitikai legitimációt. A jelenlegi kuratóriumokból erős ellenőrzési jogosítványokkal rendelkező Felügyelő Bizottság jöhet létre. Ez szavatolná a magyarországi politikai–közéleti legitimációt. A közalapítványi irodá(ka)t egy erős döntési jogkörökkel rendelkező – és ezért kiemelt személyes jogi felelősséget viselő – ügyvezető irányítása mellett át kell alakítani operatív döntéshozó szervvé. Tehát a KHT egy tulajdonosi, egy felügyelő– bizottsági és egy ügyvezetői szintből állna. A határon túliak képviseletét egyrészt az ügyvezetői iroda szakigazgatóihoz rendelt szaktestületekben/kollégiumokban lehetne megoldani. Pl. az ifjúsági/gazdasági/média/kulturális/tudományos/oktatási stb. igazgató mellett működne az adott egy-egy régió szakmai testületei által delegáltakból (és esetlegesen magyarországi szakértőkből) egy tanácsadó testület, amely javaslatokat tehet a célprogramokra és a konkrét támogatásokra, de a végső döntés a KHT ügyvezető igazgatójának feladata és felelőssége volna.

A határon túli elképzelések érvényesítésének másik módja és egyben a politikai legitimitás megerősítése a MAÉRT szakbizottságain keresztül történhet. Itt elsősorban a célprogramok prioritásainak meghatározására kerülhet sor.

A KHT SZMSZ-nek létrehozása után, a célprogramok részletes kidolgozására kerülhet sor határon túli szakértők részvételével. A Tulajdonosi Testület, a Felügyelő Bizottság, a MÁÉRT Stratégiai Bizottsága ezt követően dönthetne a prioritásokról és a lebonyolítás kereteiről. A pályázatok kiírása után ezek először a tanácsadói testületeken mehetnek keresztül és az itt született javaslatokat dolgozná fel az ügyvezetői iroda. Ugyanez az iroda a támogatott intézményrendszer hatékonyságát, egységes szempontrendszer szerint – különböző regionális műhelyek bevonásával – évente vizsgálná.

            A KHT-k ügyében, nevezetesen abban, hogy egy vagy több KHT jöjjön létre, politikai döntésekre van szükség. Ezzel kapcsolatban alapvetően a következő alternatívákkal lehet számolni: Egy központi KHT jönne létre, amely az IKA-ból alakulna át. A minisztériumi keretek megmaradnának, de ott is célprogramokba szerveznék át a támogatásokat.; Szakágazatonként jönnének létre KHT-k.; Egy oktatási és egy minden egyéb területtel foglalkozó KHT jön létre.; Országonként működnének KHT-k.; Az adott országban hoznának létre egy vagy több KHT-t.

            A szomszédos országokban a támogatáspolitikai munkát meghatározó szaktestületek létrehozása történhet a politikai szervezetek javaslata alapján, de hosszabb távon sokkal nagyobb társadalmi legitimitással bírna, ha az egyes területek szakmai szervezeteiken keresztül képviselnék önmagukat. Tehát egy-egy előre meghirdetett értekezletre megjelennének az adott szakmai szervezetek és önmaguk választanák meg kuratóriumaikat. (Lásd a könyves céhek esetét.) Itt mai IKA alkuratóriumok beosztásából lehetne a kiindulni vagy annál nagyobb területeket kijelölni: oktatás, média, művelődés, gazdaság. Ezek a szervezetek, többé–kevésbé már mindenhol kiformálódtak, az új szerepben a forráselosztáson túl a támogatáspolitikai szervezésben is közreműködhetnének. (Tehát pl. a könyves céh a támogatások hatékonyságának növelése érdekében – a finanszírozó kérésére –megszervezné az adott régió könyvellátását.)

            A támogatásra szánt összegeket országonként és szakterületenként három kategóriába lehetne sorolni: a) Nem alapfeladat jellegű tevékenységek, egyszeri támogatások (max. 200.000 Ft-ig). Ezekről – meghatározott keretösszegekről – az egyes országok adott szaktestületei döntenének és Budapestre már csak egy ott elfogadott lista kerülne fel. Ezt pedig a KHT ügyvezető igazgatója vagy a Felügyelőbizottság/Kuratórium egyben hagyná jóvá. b) Alapfeladatok normatív támogatására szánt keretek. Ezek összeállítását a Kht szakértői és a határon túli szaktestületek képviselői közösen végezhetnék, alakíthatnák ki (az előzetes akkreditáció után) 2–3 éves intézményi-költségvetési tervezhetőséget biztosítva. c) Stratégia keretek, amelyek egy-egy intézménytípus, célprogram megerősítésére vagy elindítására szolgálna. Ezekről a MÁÉRT Stratégiai Bizottsága dönthetne KHT (k) felkért szakértőinek javaslata nyomán.

                  A határon túli magyarságpolitikai célú költségvetési támogatások egységes nyilvántartási rendszerének megvalósítása: A kormányzatnak (államigazgatási szinten a HTMH) ma korlátozott lehetősége van arra, hogy a) a határon túli magyarokhoz rendelt költségvetési támogatások tematikai, regionális, intézményi, kronologikus alakulását pontosan és naprakészen felmérje; b) a támogatások dinamikáját kövesse és a kormányzati támogatási stratégiának megfelelőn szükség szerint alakítsa; c) a támogatásokkal kapcsolatos intézményközi koordináló szerepét hatékonyan betöltse; d) a támogatások tervezhetőségéhez szükséges statisztikai adatbázisokat biztosítsa.

            A határon túli magyarsághoz rendelt költségvetési forrásokat kezelő szervezeteknél a támogatások egységes nyilvántartásának hiányában: a) nem biztosíthatók az adott esetben értelmetlen párhuzamos finanszírozások, túlfinanszírozások; b) nem kényszeríthető ki az általános elszámolási fegyelem (minden szervezet csak a maga adatbázisait ismeri).

A megszületett kormányhatározat[157] adta (a HTMH-nak történő) adatszolgáltatási kötelezettség nyomán szakértői feladat lett az adatközlési szabvány tartalmi meghatározása; ennek szoftverként való elkészítése; a hozzáférési jogosultságok megállapítása. A jelenlegi adatszolgáltatási kötelezettség körébe vont intézmények, alapok közül hiányzik a Kisebbségi Koordinációs Keretet.

            Az egységes támogatás- felhasználási és elszámolási rendszer kialakítása: Ebből a célból egy, a közalapítványok szakembereiből álló ad hoc bizottság gyűjtheti össze a felmerülő problémákat. Majd ezt a PM, MNB, OVP, APEH képviselőivel megvitatva kidolgoznak egy javaslat tervezetet, amely egyrészt egységesítésre törekedne, másrészt tisztázná a ma fennálló anomáliákat.

            Az eddigi támogatáspolitika hatékonyságának vizsgálata: Ezen a területen a tudományos támogatások már megkezdett vizsgálata mellett kulcsfontosságú volna egységes szempontrendszer alapján felmérni, a) hogy mi történt azokkal az ingatlanokkal, amelyeket magyarországi állami támogatással vásároltak határon túli szervezetek?; Milyen el nem számolt, meg nem valósított támogatási programok gyűltek fel az egyes támogatást közvetítő intézményeknél; Milyen és hogyan változott az egyes hazai közvetítő intézményeknél a működési költség és a Magyarországon elköltött, ide visszakerült összegek aránya?

            A helyzetfelmérést ki kell egészíteni egy olyan kutatással, amely azt tárná fel, hogy az adott ország költségvetése milyen keretek között, milyen elvek alapján és szakterületenként mennyivel támogatja az adott magyar kisebbséget. Tisztázni kellene, hogy hol vannak az esélyegyenlőség intézményes biztosításának a leggyengébb pontjai. Ezt egy-egy támogatáspolitikai-intézményi problémakatalógusba lehetne összefoglalni. Világossá lehetne tenni, hogy melyek azok a szerkezeti, fejlesztési keretek, amelyekből az anyaország és a területi ország részéről kimaradt (így „halmozottan hátrányos” helyzetben működő) a határon túli magyar intézményrendszer.

5. Javaslat új célprogramokra

            A következőkben olyan célprogramokról írok, amelyek szakértői körökben fogalmazódtak meg. Részletes kidolgozásukra a legtöbb esetben sor is került. Egy-egy célprogram részletes kidolgozása után pályázat útján lehetne elindítani a megvalósítást. A normatív alapon folyamatos történő működtetést pedig a részletes munkatervekben megfogalmazott (pályázati alapon beígért) teljesítmények számbavételével lehetne ellenőrizni.

            Egy-egy kidolgozandó programban szerepelni kellene: a támogatandó intézményhálózat leírásának; jelenlegi működési hátterének; 2 éves munkaprogramjának és költségvetési tervének; a programban résztvevő intézménnyel szemben támasztott követelményeknek; egy normatív támogatási feltételrendszernek; a pályázatra meghívandó intézményi körnek, az intézményi prioritásokat figyelembe vevő mutatóknak; a program hatékonyságát ellenőrző kontrollmechanizmusnak.

a) A helyzetfelmérés intézményei és néhány alapkutatás-javaslat

Régiónként központi dokumentációs központok létrehozása és működtetése. A határon túli magyarságra vonatkozó regionális adatbankok, honlapok rendszerének kiépítése.

Oktatáskutató központok létrehozása és működtetése, amelyek el tudnák látni az egyes intézmények minőségbiztosítását és a magyarországi intézményrendszer felé vaó „akkreditálását”.

Kisebbségi statisztikai munkacsoportok létrehozása, amelyek az adott ország magyarságára és az általa lakott régióra vonatkozó társadalomstatisztikai, gazdasági, adó és költségvetési adatokat gyűjtik.

Nyelvi irodák létrehozása és működtetése, amelyek a nyelvpolitikai tervezéssel, a hivatalos fordítások hitelesítésével, a nyelvváltozat kodifikálásával és nyelvi tanácsadással foglalkoznak.

A magyarországi regionális kutatóközpontok mintájára azokkal kompatíbilis kutatóközpontok létrehozása, szövetkezeti kutatócsoportokkal kiegészítve.

Elengedhetetlenül szükséges a magyarországival kompatíbilis rétegződés és háztartási panel vizsgálatok lefolytatása. Ma a mindennapi életviszonyok tekintetében alapvető információink hiányoznak a környező országokban. Természetesen itt nem lehet pusztán magyar kutatásról beszélni. A vizsgálatot vegyes terepen érdemes elvégezni. Itt nem pusztán magyar érdekről, hanem a modernizációhoz szükséges ismeretekről van szó. (Ugyanez vonatkozik a következő két javaslatra is. Célszerű volna közös terepeket kijelölni a kutatások számára.)

Nem tudjuk, hogy a kétnyelvű határon túli magyarság körében milyen a funkcionális analfabéták száma és milyen minőségű a szövegértés. Az erre vonatkozó, összehasonlító vizsgálat eredményei valószínűleg sokkolnák a közvéleményt, és ezzel fel lehetne szabadítani egy sor tabunak számító témát, amelyek vizsgálatának hiányában az önszemlélet eltorzul.

A szomszédos országok egészségügyi viszonyairól vagy általánosságokat tudunk, vagy éles szemű kritikus megfigyelésekkel rendelkezünk. Tisztázni kellene, hogy milyen az ott élő magyarság egészségügyi helyzete és egészségügyi intézményrendszere. (Természetesen ez sem „nemzeti” ügy a szó hagyományos értelmében, de a közösség tagjainak életét jelentősen befolyásoló tényező.)

b)Intézményépítő és működtető programok

A Magyar Házak/Teleházak rendszerének létrehozása és működtetése „egységes” program, felszereltség, működtetési elvek szerint.

Szórványközpontok és kollégiumok létrehozása és működtetése. Szórvány tanári és lelkészi ösztöndíjprogramok elindítása.

A városalapítványi rendszer eddigi tapasztalatainak, hatékonyságának felmérése és ennek figyelembevételével több régióra való kiterjesztése.

A határon túli magyar könyvtári könyvellátás folyamatos biztosítása regionális központi könyvtárak működtetésével.

Igény szerint jogvédő/jogsegély irodák létrehozása és működtetése.

Igény szerint a falugondnoki és a falugazdász hálózat szervezésének elindítása.

Lakótelepi családsegítő központok létrehozása és működtetése.

c) Képzési, információs programok

Képzési központok létrehozása és működtetése: idegen nyelv (angol) és számítógépes ismeretek (az EU-ban érvényes jogosítvány megszerzéséig) tömeges oktatására.

Kiemelt középiskolák és kollégiumok céltámogatása: előre meghatározott elvárások alapján, szerződésszerűen. Középiskolai tanári ösztöndíjprogram beindítása különböző mérhető teljesítmények finanszírozására.

A meglévő egyetemépítési programok folytatása. Ezt lehetne kiegészíteni az állami képzés háttérintézményeinek a jelenleginél nagyságrendileg nagyobb támogatásával: vendégtanári programok kiterjesztésével; számítógépes informatikai központok létrehozásával; intenzív, kis csoportos, nyelvkurzusok beindításával nagy számban; külön magyar (szak)kollégiumok szervezésével és támogatásával.

Fordítói programok beindítása, magyarországi tájékoztató, politikai, kulturális anyagok fordíttatása a szomszédos országok nyelvére.

Ösztöndíj–program indítása a környező országok fiatal nem magyar kutatói számára, magyarországi kutatások támogatására.

Kisebbségpolitikai 3 éves képzés akkreditálásának, beindításának támogatása, lehetőség szerint először Magyarországon.

7.  Az eldöntendő politikai kérdések:

            a) Vállalja-e a mindenkori magyar kormányzat, hogy alapfeladatokat, normatív módon finanszíroz a határokon túl?

            b) Milyen intézményi kört képes a támogatáspolitika a magyarországihoz hasonló színvonalon fenntartani?

            c) Hogyan lehet szervezetileg megoldani, hogy a mindennapi feladatokra egy-egy helyi közösség programjainak támogatására, intézményműködtetésre, stratégia célprogramok megvalósítására együttesen átlátható és hatékony rendszer alakuljon ki?

VII. Kik csinálják a magyarságpolitikát?

            A következőkben szociológiai értelemben szeretném tipológizálni, hogy kik vesznek részt Magyarországon a magyarságpolitika formálásában, majd a határon túl folyó kisebbségpolitikai munkát alakító szerkezet kérdéséről szólok. Végezetül a Határon Túli Magyarok Hivatalával foglakozom, amely ennek a szakpolitikának a kormányzati megjelenítője lehetne.

            1. A magyarságpolitika szempontjából a magyarországi politikai közéletben a következő csoportokat különítettem el.[158]

            a) A szakpolitikusok, akik pártjukon belül a határon túli magyar problematikára szakosodtak és adott helyzetben kormányzati pozícióból is részt vettek ennek alakításában. (Csapody Miklós, Entz Géza, Hadnagy Miklós, Lábady László,  Lőrincz Csaba, Misovicz Tibor, Németh Zsolt, Szabó Vilmos, Tabajdi Csaba, Törzsök Erika …

            Itt el kell különítenünk Csoóri Sándor,  Duray Miklós, Németh Zsolt, Szűrös Mátyás, Tőkés László szerepét, akik mindig a pártok felett álló nemzeti érdek kategóriájának képviseletében nyilvánultak meg magyarságpolitikai kérdésekben. Ezt az általam nemzetiesítőnek tekintett szerepkört Szesztay Ádám fogalmazta meg pontosan, Németh Zsolt összegyűjtött munkáinak kiadásához írt előszavában: „Több beszéd és  írás – különösen az utolsó fejezetben – a politika ürügyén, de politikán túli történelmi és transzcendentális kérdésekre irányítja a publikum figyelmét, és közös felelősségre, közös küldetéstudatvállalásra hív fel. Ennek az az oka, hogy Németh Zsolt csak másodsorban politikus és csak harmadsorban vezető diplomata: elsősorban szolgáló és hívő ember. Hazafi, akinek missziója van, és a közéleti aktivitás csak része, illetve megjelenési formája ennek a missziónak.”[159]

A szakpolitikusi körön belül megjelennek azok a koncepcionális másságok, amelyekről már többször szó volt, de ezek ebben a körben inkább csak prioritásokat jelentenek, nem pedig teljesen eltérő, egymást tagadó koncepciókat. Ezek a politikusok, ha népszerűek is pártjukon belül, valójában nem rendelkeznek meghatározó politikai befolyással. Egyszerűen azért nem rendelkezhetnek ilyennel, mert nem tudnak gazdasági pozíciókat osztogatni, másrészt a magyar politikának ez a terület sohasem volt a sikerágazata. Tehát csak egy – egy szűkebb kört tudnak maguk köré vonni. A csoportszervezésben az MSZP-n belüli Tabajdi Csaba vezette tagozatépítés mindig a pártprogramok kialakításakor került előtérbe, hosszú távon nem tudta megoldani a nemzeti problematika súlyának növelését és a politikai szakértők utánpótlását. Ezzel szemben a Németh Zsolt által felépített Pro Minoritate Alapítvány saját folyóirattal, a nyári kárpát-medencei táborokkal, rendszeres rendezvény– szervezéssel, közvetítő funkciók betöltésével ki tudott alakítani egy fontos pozíciót a FIDESZ párthálózaton belül és – a Rákóczi Szövetség és a Márton Áron Szakkollégium mellett – fiatal szakértők képzésének, integrálásának is a legfontosabb intézményévé vált.

            A szakpolitikusi körhöz tartozók komoly személyes külmagyar kapcsolathálózatokkal rendelkeznek. Ez magában hordozza azt is, hogy a szomszédos országokban zajló folyamatokat ezeken a kisebbségi prizmákon keresztül látják. (Tudtommal közülük egy ember kivételével,[160] csak a határon túlról származók beszélik  valamely szomszédos ország nyelvét.) Ebből a közvetítettségből adódik, hogy a határon túli magyarságon belüli politikai folyamatokról is ezeken a kapcsolatokon keresztül kapnak mélyebb betekintést.

            Az előbbi korlátok említése ellenére ezek a szakemberek naprakészek a határon túli magyar ügyekben, a nemzetközi kisebbségvédelemben is tájékozottak, de Tabajdi Csabát leszámítva ezt az európai politikában nem jelenítik meg.

            b) Manifesztálóknak nevezem azokat akik egy-egy magyarságpolitikai kérdésben ideológiai vagy pártpolitikai alapon fogalmaznak meg álláspontokat. Nem helytelenítem, sőttermészetesnek tartom ezt mint, a pártpolitika és a parlamenti munka velejáróját. Csakhogy ebben az esetben a határon túli magyar érdekeket Budapesten legfeljebb feltételezni lehet. Magyarországi kérdésekben a politikus valamilyen választói akarat kifejezője, amely külmagyar kérdésekben nem érvényes. A magyar kisebbségi pártok állásfoglalását csak addig tekinthetjük mérvadónak, amíg róluk van szó, de ezek az ügyek éppen a magyarországi költségvetést, vagy a külügyi munkát, vagy épp a törvényalkotást érintik. Tehát itt már szükséges is a konkrét állásfoglalás. A téma megterhelése ott kezdődik, mikor egy-egy lépés döntően belpolitikai küzdelmeknek rendelődik alá. Ilyen volt a magyar–román alapszerződés körüli vita és a történelmi érdekek elárulásának vádja és viszont az Orbán–Nastase paktum munkavállalási fejezetének következményeivel való riogatás, a magyarországi munkaerő piaci pozícióinak lerontásának vádja.  Itt a kérdés ürügyként jelenik meg. A témakezelés másik hamissága abban keresendő, a parlamenti kinyilatkoztatásokon túl – nincs konkrét segítségnyújtás az adott területen. Ebből a szempontból a MIÉP a határokon túl is döntően saját pártpropagandáját folytatta (pl. röplapozások, propaganda-körutak a Vajdaságban – a Tisza menti magyar településeken és a Székelyföldön). Az SZDSZ megrekedt a maga rég meglevő értelmiségi kapcsolatainak ápolásánál. Az ebbe a körbe tartozókat Magyarországon is segíti, de szélesebb közeg számára is érzékelhető programmal nem lépett fel. A kedvezménytörvény elutasítása során akkor lett volna igazán hiteles az álláspontja, ha egy ellen – álláspontjukból következő – társadalomépítő ellen koncepcióval és konkrét, az alapszerződésekre építő stratégiával állnak elő. Ehhez képest beleszorultak a tagadás szerepébe, amelyet a nemzetietlenség vádjának erősítéséhez lehetett felhasználni ellenük.

            c) Az áttelepült szakértők szerepe meghatározó a kormányzati munkában. Nyelvtudásuk és terepismeretük révén helyzeti előnyben vannak a magyarországi versenytársaikkal szemben (akik általában külügyi karrierre vágynak vagy „magyarságmentő” elkötelezettséggel bírnak). Részben az otthoni kapcsolataiktól függnek, hisz az ottani elfogadottság kell a budapesti érvényesülésükhöz. Ez erősíti a „kijárói”, „az otthoniakat képviselem” beállítódást. S egyben nehezebbé teszi az esetleges konfliktushelyzetekben a magyarországi kormányzati érdekek képviseletét. (Pl. egy a határon túl nem tetsző támogatáspolitikai döntés előkészítése vagy végrehajtása az otthoni bizalom megvonásával járhat.)

            Ezek az emberek általában még odaát végezték el az egyetemet, kapcsolataik jó része is oda köti őket. Tájékozottságuk korlátja lehet az, ha az „otthoni” világot még mindig ismertnek tekintik, miközben az az utóbbi tíz évben rohamosan megváltozott (új emberek, új helyzetek, új hálózatok). Ráadásul ezek az emberek döntően az 1989 előtti hétköznapokat ismerik, amely szintén átalakult. Tudáskészletük legfontosabb része a kettős vagy akár többes gondolkodásmód ismerete: jól–rosszul megtanulták a magyarországi apparátuson belüli mechanizmusokat, ismerik egy-egy szomszédos ország többségi világának problémakezelési technikáit, és gyakorolják az adott kisebbségi társadalom viszonyrendszerein belül való akaratérvényesítést  is. („Belül vagyok, de kívül is vagyok” alapon.)

             A nagy kérdés az, hogy mennyire tudnak Magyarországon szociálisan és szakmailag integrálódni, illetve összetett ismereteiket mennyiben tudja befogadni és felhasználni a magyarországi kormányzati munka. Minden életpálya más, de az utóbb említett két területen van ezeknek az életpályáknak a legtöbb feszültsége.

d) A szerző magát kívülről – bármennyire is ódzkodik tőle – a magyarságmentők közé sorolhatná be. Sok oka lehet annak, ha egy magyarországi ezekkel a kérdésekkel kezd el foglalkozni. A tanulmány elején már foglalkoztam a lehetséges érvrendszerekkel. Ezek a pályák olyan személyes történetek, amelyekben élmények és találkozások sorából alakul ki előbb a felelősségérzet, majd a szolidaritás a határon túli magyarok iránt. Közös jellemzőjük, hogy így vagy úgy, de „jótevői” akarnak lenni ezek az emberek a határon túli magyarságnak. Az utóbbi két évtizedben nagyon sok ilyen az apparátusokban, civil szerveződésekben vagy saját környezetében külmagyar érdekekért dolgozó embert ismertem meg.  Ezen a körön belül – a magyar-magyar kapcsolatokban betöltött túlértékelhetetlen fontosságuk mellett – egy sor anomáliát fedezhetünk fel hozzáállásukban. A következőkben ezekből jelzek néhányat:

A saját, rögzült külmagyar képhez való ragaszkodás és ennek számonkérése, kizárólagossá emelése. Az „igazi Erdély”, az „igazi székelység”, „az igaz magyarság” megformálása.

A teljes azonosulás az adott magyar kisebbségi életvilággal. Szófordulatainak, vicceinek, gesztusainak átvétele és ezeknek a használata Magyarországon is.

Ha a másik (magyar szub)kultúrából csalódások érik (becsapják, be nem tartott ígéretek, hazugságok, rágalmazó pletykák stb.) akkor egy végső kiábrándulásba való menekülés és mindennek  ami onnan jön eleve előítélettel való kezelése.

A mediátori zavarodottság, amikor a közvetítő szerepből adódóan már mindkét kultúrában periférikussá és felszínessé válik a szerepet gyakorló személy.

A számonkérő szerep akkor lép föl, ha az adott személy a határon túli partnereitől nem a várt viselkedés–paneleket kapja, és elvárja a „magyar értékekhez való” ragaszkodást. Ennek tömeges példáját láthatjuk a nyelvművelés terén.

            e) A fiatal technokrata réteg 3–4 éve jelent meg Magyarországon és a határon túli magyar intézményrendszerben egyaránt. Ismernek több nyelvet és különböző adminisztrációs világot. Egyetemet (itt vagy ott vagy minkét helyen) végzett emberek saját karrierjüket építik, nem a szolgálatból, a közösségi érdekek képviseletéből indulnak ki, hanem az adott feladatokból. Nem érzik nyűgnek vagy lealacsonyítónak a politikai, hivatali munkát. Pragmatizmusuk mellett – mielőtt még valamiféle magyarságpolitikai ideáltípust kreálnék – a végrehajtó szerepre való korlátozottságukat kell felemlítenem. Eddigi tapasztalataim szerint – legyen az egyetemmenedzselés vagy az ajánló irodák szervezése, hivatali munka – mindig kulcskérdés a számukra a politikai felelőséget képviselő vezető irányítása. Olyan rétegről van szó, amely évek múlva adott két ország három intézményrendszerében[161]egyaránt otthonosan mozognak.

            f) A magyar kormányzati apparátus és politikusi réteg legnagyobb része ebben a kérdésben közömbös álláspontot foglal el.

            2. Arra nézve, hogy kik csinálják a magyar kisebbségpolitikát a határokon túl jó néhány elemzés készült.[162] Ezen belül általában politológiai értelemben a törésvonalakkal vagy a töréspontokkal foglalkoztak  vagy a taranzitológia szempontjából vizsgálták a kulturális és politikai elitek átmenetét illetve az elitelméletek felől közelítik meg a kérdést.[163] Itt most ezzel a kérdéssel részletesen nem foglalkozom, pusztán egyetlen szerkezeti problémára hívom fel a figyelmet.

            A kisebbségi elitek sokféle csoportosítása közül a kisebbségi társadalom alrendszerei szerinti megkülönböztetést tartom a legfontosabbnak. Az alrendszerek a következők: a politikai érdekvédelmi szerkezetek vezetői; az önkormányzati vezetők; a civil társadalmi szervezetek vezetői; a média tulajdonosai és intézményeinek vezetői; a tudományos és oktatási intézmények vezetői; az egyházi vezetők. Az igazi kérdés az, hogy köztük milyen kommunikációs és kooperációs felületek léteznek? A közép-európai nemzetépítések tapasztalata az, hogy ebben a kérdésben két dolognak van kulcsfontossága. Egyrészt ennek a kapcsolati szerkezetnek a stabilitása és demokratizmusa a fontos.[164] Másrészt az önszerveződés módszerének modernsége és hatékonysága a döntő.[165]

            3. Jogos az arra vonatkozó kérdés is, hogy hol csinálják a magyarságpolitikát? Ezt a kérdést felvetve a Határon Túli Magyarok Hivatalának teljesítményével kell foglalkozni.[166] A hivatalt a Miniszterelnökségen belül a határon túli magyarsággal kapcsolatos kormányzati munka koordinálására hozták létre 1992-ben. 1998–2002 között a Külügyminisztériumhoz tartozott, majd újra visszakerült a Miniszterelnöki Hivatalhoz, politikai államtitkári felügyelet alatt.

            A magyarságpolitika kormányzati koordinálását nem pusztán a már jelzett sokrétű szervezeti tagoltság miatt nem tudja a HTMH megoldani, hanem azért sem, mert nem volt meg ehhez a megfelelő közigazgatási súlya. Egyrészt a vezetői nem voltak tagjai a közigazgatási államtitkári értekezletnek. Másrészt a költségvetési és hatásköri alkukban a HTMH nem tud mit adni más kormányzati szerveknek, hiszen hatóköre egy olyan célcsoport (más országok állampolgárai) amelyet jogilag és közigazgatási értelemben sem ellenőrizhet.

            A források elosztása terén többször változtak a preferenciák, máig döntően politikai alkukon és a pályázatok elbírásán nyugszik a döntési rendszer. Ezért nem alakult ki olyan koncepció, amelyet a különböző kuratóriumokban jelen levő HTMH munkatársak képviselhetnének. Az itt kezelt Kisebbségi Koordinációs Keret a mindenkori felügyelő államtitkár és a HTMH elnökének személyes döntése alapján került felhasználásra. Az ide telepített programok Délvidéki Alap, a határon túli felsőoktatás fejlesztése közgazdasági és pénzügyi, jogi lebonyolításához pedig a hivatal nem rendelkezik megfelelően felkészült apparátussal és külön szakértői körrel.

            A hivatal történetében már Entz Géza vezetése alatt kísérletek történtek olyan rendszeres publikációkra, amelyek a kormányzaton belül a témakörben tájékoztatást és háttéranyagokat  biztosítottak. A hivatal információs szerepét helyezte előtérbe Törzsök Erika is, de a határon túli problematika korszerű bemutatásában igazából nem tudott a médiában áttörést elérni. A mai HTM Observer sajtófigyelő különösebb rendezés és szelekció nélkül ontja az információkat, de ez mit sem ér, hisz adatbázisként nem használható az évek alatt feldolgozott anyag. Maga az informatikai megjelenítésben nem csak a HHRF honlapja, hanem az egyszemélyes hátterű ungparty weboldal mögött is elmaradt.

            A hivatal döntéselőkészítő szerepéhez hiányzik a szakmai háttér. Ennek a lehetősége 1992-ig megvolt az intézményben. Addig ugyanis ott működött a Molnár Gusztáv vezette, Dunatáj Intézet/Munkacsoport, amelynek az autonómia és a társnemzet–koncepciók kidolgozásában fontos elméleti szerepe volt.[167] A későbbiekben az Elemző Osztály illetve a Területi Főosztályok  a napi, mindig sürgető teendők mellett nem tudtak ezzel megbirkózni. Ráadásul ezekre az osztályokra gyakorlati érzékkel rendelkező, diplomáciai feladatok ellátásra alkalmas személyeket kellett alkalmazni (tárgyalások, egyeztetések, bizottsági ülések bonyolítása miatt), akik nem is rendelkeztek olyan irányú előképzettséggel, hogy stratégiai terveket tudjanak kidolgozni.

            1998-ig többször próbálták a hivatal területi referatúrákra épülő rendszerét átalakítani egy-egy szakterület szerint. Ez azonban óhatatlanul felvetette a minisztériumokkal (OM, NKÖM) szembeni hatásköri problémát, és a megbízott személyek szakmai felkészültségének kérdését. Ebben a szerkezetben a legtöbb információval a területi osztályok rendelkeztek, és ott alakultak ki olyan csapatok és vezetők, akik az adott régió viszonyrendszerét jól átlátták, és a határon túli vezetőkkel is szoros kapcsolatokat tartottak fön. Azzal, hogy 1998-ban Szabó Tibort, a szlovákiai területi osztály vezetőjét nevezték ki elnöknek, majd 2002-ben őt a romániai magyarsággal foglalkozó osztályvezető, Bálint Pataki József váltotta fel, később a délszláv országokban élő magyarokért felelős vezetőt (Pirityiné Szabó Judit) is leváltották, ez a szerkezet is meggyengült. S ezzel szemben a gazdasági főosztály vagy a felsőoktatás fejlesztési iroda sem erősödött meg.

            A sátus/kedvezménytörvénnyel kapcsolatos programok lebonyolításában nyilvánvalóvá vált a HTMH valós súlya és szerepe. A felsőoktatás–fejlesztés terén az Oktatási Minisztériummal került szembe. Itt csak költségvetési és beruházás ellenőrző szerepet tudott betölteni, hiszen az OM az oktatásfejlesztés terén sokkal nagyobb szakmai kompetenciával bírt. A határon túli felsőoktatási intézmények vezetői pedig olyan politikai súlyra tettek szert, hogy a hivatal megkerülésével, politikai kijárással is meg tudták szerezni a szükséges forrásokat, és így az intézmény csak közvetítő funkciót képes betölteni. A folyamatokat lényegében nem képes befolyásolni.

Az ajánló irodák felállítása és megszervezése tekintetében a Belügyminisztérium apparátusa volt a meghatározó. Itt legfeljebb egyeztető, nyilvántartó szerepet tölt be a HTMH. A MÁÉRT szakbizottságok működtetésében szervező szerepet vállalt a HTMH, az egyes bizottságok titkárait az intézmény adta. Azonban a politikai megjelenítés az adott szaktárcák államtitkárainak feladta volt. Tehát ebben sem tudott a hivatal meghatározó pozíciót elérni.

A kisebbségi vegyes–bizottságok működtetése az egyedüli terület, amelyben meghatározó szerepe lehet a hivatalnak. Ezek a tárgyalási folyamatok azonban főként a nagypolitikai viszonyok függvényében változnak.

            Ha egy lehetséges szakpolitika kialakításának lehetőségeit vizsgáljuk, akkor úgy tűnik föl, hogy a tudományos és személyi feltételek mögött elmaradt az intézményes kormányzati háttér. Ma nincs olyan szerkezet – és a HTMH sem az – amely a szakmailag megalapozott elképzeléseket kormányzati szinten képes volna kidolgozni és megvalósítani. A probléma kezelése megmaradt a politikusok belátásának és személyes ambícióinak hatókörében.