Nagy Mihály Zoltán — Vincze Gábor

Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig”

(1944 szeptember — november)*

Az 1944. augusztus 23-i bukaresti antifasiszta királypuccs (a román „kiugrás”) a kolozsvári politikai elit józanul gondolkodó tagjait rádöbbentette arra, hogy ha azt akarják, hogy Észak-Erdély megmeneküljön a háborús pusztításoktól — és esetleg megmaradjon magyar fennhatóság alatt — sürgősen cselekedni kell. Föl kell venni a kapcsolatot azokkal a helyi baloldali politikai tényezőkkel, amelyek az elkövetkező időben feltehetően jelentősebb politikai szerephez fognak jutni. (A helyi baloldallal történő összefogás gondolata nem az augusztus 23-át követő napokban született meg, hiszen Demeter Béla lapszerkesztő, gr. Teleki Bélának, az Erdélyi Párt[i] elnökének titkára, Mikó Imre és Vita Sándor, erdélyi párti képviselők, valamint dr. Csőgör Lajos egyetemi tanársegéd, Demeter János ügyvéd, és Kovács-Katona Jenő kommunista újságíró már júniusban megbeszélést tartottak, amelyen a háborúból való kiugrás módozatait vitatták meg.[ii])

Augusztus 24-én Vita Sándor és Tamási Áron fölkeresték az éppen a városban tartózkodó Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspököt, aki támogatta az illegális baloldallal való kapcsolatfelvételt. Két nappal később, 26-án gr. Teleki Béla és Dálnoki Veress Lajos, a 2. (erdélyi) hadsereg frissiben kinevezett parancsnoka — informálódás céljából — fölvették a személyes kapcsolatot az illegális kommunista párt néhány helyi prominens személyiségével. Jordáky Lajos egy kéziratban maradt visszaemlékezésében[iii] azt állítja, hogy a mérsékelt jobboldal és a baloldal közti tárgyalások oda vezettek, hogy 29-én az Erdélyi Párt, a Független Kisgazdapárt helyi vezetői, a kommunisták, a szociáldemokraták, a gazdasági szervezetek, szövetkezetek, szakszervezetek, társadalmi egyesületek, az egyetem és az egyházak mintegy 30–40 képviselője megalakították a Függetlenségi Front Erdélyi Tanácsát. Ezt azonban semmiféle más, eddig megismert forrás nem erősíti meg. Egyelőre biztosan csak azt állíthatjuk, hogy szeptember folyamán a fennt említett csoportok képviselői valóban komoly tárgyalásokat folytattak arról, hogy miként lehetne megmenteni Kolozsvárt (illetőleg Észak-Erdélyt), az ott élő lakosságot a háborús pusztításoktól. A kolozsváriak igyekeztek rábírni a budapesti vezető köröket arra, hogy — bukaresti mintára — mihamarabb „ugorjanak ki” a háborúból.[iv] A szeptember 8-i minisztertanácsi ülésen, majd a szeptember 10-i, Horthy kormányzónál tartott titkos tanácskozáson azonban gr. Teleki Béla tárcanélküli miniszter hiába figyelmeztette Lakatos Géza miniszterelnököt, és a habozó minisztereket, illetve Horthyt, hogy ha tovább halogatják a Szovjetunióval történő fegyverszüneti tárgyalások megkezdését, „Erdély kénytelen lesz önállóan cselekedni”,[v] ugyanis a budapesti politikai és katonai vezetés ahelyett, hogy azonnal cselekedett volna, tovább hezitált. Ráadásul a németek követelésének engedve még szeptember 3-án és 5-én a Wehrmacht egységeivel közösen támadást indítottak Arad és Torda térségében,[vi] ami igen súlyos helyzetbe hozta a dél-erdélyi magyarságot.[vii]

Ez a szerencsétlen lépés a korábbinál határozottabb fellépésre késztette a kolozsvári csoportot. Nagyrészt azok a személyek,[viii] akik Jordáky szerint megalakították augusztus végén a Függetlenségi Front Erdélyi Tanácsát, szeptember 9-én[ix] Horthy Miklós kormányzóhoz ultimátumszerű Memorandumot intéztek, melyben határozottan követelték, hogy Magyarország sürgősen kérjen fegyverszünetet a szövetségesektől, az országot ne tegyék hadműveleti területté, s így Kolozsvárt ellenállás nélkül adják fel,[x] a lakosságot, az ipari berendezéseket és közintézményeket ne szállítsák el, a románokkal szemben pedig megbékélési politikát folytassanak. Az aláírók névsora jól mutatja, hogy milyen széles összefogás bontakozott ki a város, és a tágabb régió megmentése érdekében: Tavaszy Sándor református püspökhelyettes, Sándor Imre római katolikus püspöki helytartó, Vásárhelyi János református püspök, Józan Miklós unitárius püspök, Maksay Albert református teológiai igazgató, Boga Alajos római katolikus prelátus, kanonok, Járosi Andor evangélikus esperes, gr. Teleki Béla, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület és az Erdélyi Párt elnöke, Mikó Imre, Vita Sándor országgyűlési képviselők, Haynal Imre orvosprofesszor, Csifó Nagy László unitárius püspöki titkár, Nagy Géza, az Erdélyi Múzeum-Egyesület titkára, Szabédi László író, Kiss Jenő író, Tamási Áron író, Venczel József az Erdélyi Tudományos Intézet ügyvezető igazgatója, a szociáldemokrata párt részéről Jordáky Lajos, Nagy István író írták alá. (Taktikai okokból a felhívást a tárgyalásokba bevont kommunisták nem írták alá, csupán Jordáky Lajos és Nagy István, de ők sem a párt nevében, hanem az írók képviseletében.[xi]) A Memorandum továbbítására gr. Teleki Géza egyetemi tanár vállalkozott: szeptember 14-én Horthy Miklós kormányzótól kért kihallgatás során, kemény szavak kíséretében átadta a Memorandumot. („Halott apád nem beszélne így velem! —, mondotta Horthy szemrehányóan a tragikus véget ért gr. Teleki Pál miniszterelnök fiának, aki azonban nem hátrált: — „Pontosan így beszélne”.[xii])

Néhány nappal később, szeptember 16-án aztán formálisan is megalakult az a politikai tömörülés, amely komoly, cselekvőképes szervezetként lépett fel az elkövetkező hetekben. Az Erdélyi Magyar Tanácsnak[xiii] — melynek elnökévé Vásárhelyi János református püspök javaslatára gr. Teleki Bélát választották meg — ugyanis az október 11. előtti hetekben fontos szerepe volt abban, hogy sikerült megakadályozni az intézmények egy részének evakuálását, a gyárak leszerelését. Bethlen Béla kormánybiztos a szeptember 29-én kiadott kiürítési rendeletet — megjelenésének napján — hatályon kívül helyezte, és szabadon bocsáttatta a rendőrség által összeszedett román értelmiségieket is. A közalkalmazottakat feloldotta a magyar államra tett esküjük alól, lehetővé téve ezzel a román közigazgatás alatti szolgálatuk folytatását és előre kifizette háromhavi bérüket. A kormánybiztos, valamint Dálnoki Veress Lajos altábornagy közreműködésével szeptember 13–15. körül szabadon engedték a kolozsvári törvényszék fogházában lévő mintegy hatvan kommunista foglyot is.[xiv] Az ekkor szabadultak közt volt az a három magyar kommunista, Simó Gyula, Veress Pál és Nemes József, akik az elkövetkező hetekben-hónapokban fontos szerepet játszottak az események alakításában. Ugyancsak az Erdélyi Magyar Tanács szervezte meg a lakosság, és az anyagi javak védelmét. Szeptember közepén jórészt a Tízes Szervezet[xv] tagjaiból megszervezték a Városi Őrséget, ellátva annak tagjait karszalaggal és lőfegyverrel. (Simó Gyula utóbb azt állította, hogy október elején mintegy 500 fegyveressel számoltak.[xvi]) Felállítását Bethlen Béla kormánybiztos is jóváhagyta, kinevezve az őrség parancsnokává Bíró Tibor tartalékos főhadnagyot. A Városi Őrség öttagú parancsnoksága mondhatni népfrontos alapon állt össze, hiszen abban a polgármesteri hivatal részéről Nagy László tiszti főügyész, a munkakamara részéről Bíró Tibor, a szakszervezet részéről Pásztai Géza, a kommunisták részéről Balogh Edgár vett részt, a román lakosságot pedig id. Virgil Salvan építészmérnök képviselte. Az őrség kezdetben a rendőrség mellett működött, majd annak, és a csendőrségnek az október 9-i távozása után a közbiztonság megőrzése teljesen reája hárult. (Hogy mekkora jelentősége volt a polgárőrségnek felállításának, csak akkor érthető meg igazán, ha tudjuk: Marosvásárhelyről szeptember 26-án kivonultak a magyar rendvédelmi szervek, és a szovjet csapatok bevonulásáig, szeptember 28-ig az anarchia lett úrrá a városon, fosztogatások, rablások történtek.)

A városi hatóságok nagy részének távozása után a polgármesteri teendőket Nagy László vette át. Gr. Teleki Béla, Demeter Béla és Vita Sándor, akik a szeptemberi szervezkedésben/mentési munkálatokban mindvégig jelentős szerepet játszottak, az egyetemi klinikára feküdtek be, bízva abban, hogy a szovjet csapatok megérkezése után a politikai életben továbbra is tevékenyen részt vehetnek.

„Az Opera felől megérkezett az első szovjet autó.” — emlékezik az eseményekre harminc évvel később Demeter János — „Megállt a városháza közelében és kiszállt belőle néhány katonatiszt. Mi lelkendezve eléjük siettünk, és kézzel-lábbal igyekeztünk megértetni velük, hogy éppen rájuk várakoztunk.”[xvii] Az október 11-én Kolozsvárra bevonuló szovjet csapatokat (a 27. hadsereg, és a 18. lövész hadosztály egységeit[xviii]) a fehér zászlót lengető Nagy László főügyész mellett magyar kommunisták maroknyi csoportja fogadta, akikről többen sejtették, hogy az elkövetkező hónapokban kulcsszerepet fognak játszani.

A város életének megszervezésében — a hiányzó közigazgatás újjászervezésében, a termelés beindításában stb. — kezdettől fogva a baloldal játszott kezdeményező szerepet. A városi Szakszervezeti Tanács a város vezető szervezetévé nőtte ki magát, és nemcsak a munkásság, hanem a polgárság is védő szervének tekintette. („Mindent a Szakszervezeti Tanács csinált” — állítja Lakatos István szociáldemokrata politikus egy vele készült interjúban.[xix]) Az október 11-én újjáalakult szaktanács elnöke a Szociáldemokrata Pártból aznap a Kommunista Pártba átlépett Jordáky Lajos volt, a titkárságnak pedig Lakatos István, Bruder Ferenc, Veress Pál, Jakab Sándor és mások voltak a tagjai.[xx] A szaktanács szervezte meg a helyreállítási munkálatokat, a „gazdátlan” (tulajdonosok, vállalatvezetők nélküli) gyárak és üzemek beindítását, ezek élére pedig az adott gyár helyben maradt szakértői gárdájából neveztek ki vezetőt. Államhatalmi szervek hiányában gyakorlatilag a szaktanács vette át a város vezetését, s többek közt általános közigazgatási ügyekkel is foglalkoztak, például javaslatukra nevezték ki a kisebb köztisztviselőket. Egy kortársi visszaemlékezés szerint a szaktanács „ha nem is felügyeleti, de tanácsadási jogot gyakorolt.”[xxi] Ezt megerősíti Lakatos István is a vele készült interjúban, azt állítván, hogy „a főispáni hivatal rendeletei törvényerővel bírtak, de ahhoz kellett a Szaktanács hozzájárulása is, mert a Szaktanácsnak vétójoga volt.”[xxii]

A közigazgatás újjászervezésében — a kommunista párton kívül — döntő szava természetesen a megszálló szovjet katonai hatóságoknak volt, ugyanis a helyi kommunistákkal egyeztetve ők hagyták jóvá, kik irányítják a polgári adminisztrációt. A kérdés korántsem volt egyszerű, hiszen a régió fővárosa ekkor magyar többségű volt ugyan, ám Észak-Erdélyben nagyjából egyforma volt a két nemzetiség létszáma. Ráadásul a románok szemében az Észak-Erdélyi magyar uralom továbbélését jelképezte volna, ha magyar irányítás alatt maradt volna a város...

A bonyolult helyzetet jól mutatja, hogy számos szemtanú igen eltérően számolt be arról, hogy miként választották ki a szovjetek a város vezetőit. Demeter János azt állítja visszaemlékezésében, hogy 12-én Nemes József, a Kommunisták Észak-Erdélyi Pártja egyik titkára közölte vele, hogy ő lesz a polgármester, helyettese pedig Tudor Bugnariu. Csakhogy még aznap hivatták őket a városparancsnok elé, aki — bár személy szerint helyeselte az eredeti felállást —, elfogadta a román hadsereg egyik jelen lévő képviselőjének azt a kifogását, hogy „magyar polgármester a felszabadult Kolozsvár élén, olyan pillanatban, amikor a román hadsereg a szovjet hadsereg oldalán harcol, viszont a magyar hadsereg ellenáll a német had oldalán, politikai nehézségeket támaszthat mind a fronton, mind a hátországban...”[xxiii] (Kiemelések N. M. Z.– V. G.) Emiatt aztán a döntő többségében magyarok-lakta városnak (az egyébként magyarul kiválóan tudó) Bugnariu lett a polgármestere, az alpolgármester pedig Demeter.

Az események olyan szemtanúi azonban, mint Veress Pál, Balogh Edgár és Lakatos István, egyaránt azt állítják, hogy a szovjetek eleve Bugnariut nevezték ki polgármesternek.[xxiv] (Lakatos azt állítja, hogy, hogy Bruder Ferenc szociáldemokrata politikus, amikor a szovjetek tájékozódtak nála, azt javasolta, hogy „régi kommunistát, lehetőleg románt” nevezzenek ki a város élére, „hogy békesség legyen”.) Mindezek ellenére az a véleményünk, hogy nem kizárt: eredetileg valóban magyar (Demeter János) volt a polgármester-jelölt, és csak a további információk hatására neveztek ki a magyar többségű város élére román közigazgatási vezetőt.

Kolozs megye főispánjának szintén románt (id. Teofil Vescánt[xxv]) neveztek ki a szovjetek — bár a megye lakosságának többsége (55 %-a) az 1941-es népszámlálás szerint magyar nemzetiségű volt —, az alispán pedig dr. Csőgör Lajos lett. Nem csak az előbbi kinevezések nem tükrözték a helyi nemzetiségi arányszámot, hanem a kolozsvári ideiglenes városi tanács összetétele sem, ugyanis a 29 fős tanácsnak 17 román, 11 magyar és 1 zsidó származású tagja volt.[xxvi] Rendőrfőkapitány — egy kis ideig — id. Virgil Salvan építészmérnök, helyettese pedig Nicolae Pojghi lett. (Itt jegyezzük meg, hogy Bukarestből nézve a magyaroknak az a törekvése, miszerint a közigazgatásban megpróbálták a proporcionalitás elvét érvényesíteni, a „román elemek kiszorítását” jelentette.)

A kinevezések természetesen tisztán politikai alapon történtek, és a hozzáértés huszadrangú dolog volt, hiszen sem Bugnariu, a kommunista egyetemi tanár, sem Demeter, a Magyar Dolgozók (Országos) Szövetsége (MADOSz) alapító tagja, jogot végzett újságíró nem rendelkeztek korábban közigazgatási ismeretekkel, akárcsak az öreg Vescan, aki foglalkozására nézve banktisztviselő volt, és az alispán, dr. Csőgör Lajos (ugyancsak régi MADOSz-tag) a Ferenc József Tudományegyetem fogász tanársegéde (1945-től a Bolyai Tudományegyetem rektora). Mivel — az öreg Vescant leszámítva — mindnyájan inkább politikusok voltak, a közigazgatással kapcsolatos konkrét ügyeket jobbára ráhagyták azokra (például Csőgör a titkárára, Tunyogi Csapó Gyulára), akik értettek ezekhez a kérdésekhez.

Miután a szovjet csapatok október 11-én bevonultak Kolozsvárra, Bukarestben magától értetődőnek tartották, hogy Erdély fővárosába ugyanúgy visszatérhet a polgári közigazgatás, mint Háromszék, Udvarhely, Csík, Maros-Torda, Beszterce-Naszód, Szolnok-Doboka vármegyékben. Amíg azonban szeptember végén még megengedték a szovjetek, hogy elfoglalják székhelyüket a Székelyföld fővárosába, Marosvásárhelyre kinevezett román tisztviselők, most azt kellett látni, hogy megjelenésük után pár órával, (vagy pár nappal) később Erdély fővárosából távozásra kényszerítették az adminisztráció „előőrseit”.

Az események teljes rekonstruálása még további kutatások feladata. Egyelőre az bizonyos, hogy a csendőrség, és az 1940 szeptember elején Nagyszebenbe távozott I. Ferdinánd Király Tudományegyetem vezetésének és hallgatóságának egy része megjelent a városban. Az alábiakban néhány korabeli magyar és román forrás segítségével teszünk kísérletet arra, hogy legalább főbb vonalaikban bemutassuk az eseményeket.

Egy 1944. október 19-i feljegyzésben,[xxvii] amely a Csendőrség Általános Felügyelősége számára készült, az olvasható, hogy október 13-án bevonult a városba a prefektúra, a piacfelügyelőség, az ügyészség, valamint egyes katonai egységek, és a csendőrlégió teljes létszámmal. (Ionel Pop észak-erdélyi kormánybiztos[xxviii] — aki állítása szerint már október 11-én megérkezett Kolozsvárra —, a november 13-i minisztertanácsi ülés résztvevőit is arról tájékoztatta, hogy a román hatóságok: a prefektúra, a polgármesteri hivatal stb. elfoglalták hivatalaikat.[xxix]). Egy 1945-ös, feltehetően szemtanúk elbeszéléseire támaszkodó összefoglaló jelentés[xxx] szerint az Ursu ezredes parancsnoksága alatt álló csendőrkülönítmény már október 12-én megjelent a Ferenc József Tudományegyetem klinikai telepének udvarán, a szebeni egyetemiek egy csapatával együtt, és az ezredes Haynal professzor belgyógyászati klinikáján ütötte föl főhadiszállását. „Azonnal különböző parancsokat kezdett osztogatni, így többek között elrendelte a magyar feliratok eltávolítását.” — olvashatjuk a dokumentumban. Két nappal később, 14-én[xxxi] a csendőrparancsnok, és az 1940-ben Nagyszebenbe távozott I. Ferdinánd Király Tudományegyetem rektora, Iuliu Haţieganu felszólították Miskolczy Dezső rektort, hogy adja át az egyetem kulcsait. Miskolczy ezt megtagadta, mire a románok erőszakkal fenyegetőztek. Ezekről az eseményekről Demeter János alpolgármester azonnal értesítette a szovjet városparancsnokot is, aki egyelőre csak annyit tett, hogy Demeteren keresztül megüzente: továbbra is engedélyezi a magyar egyetem működését, sőt, azt „kifejezetten szükségesnek és kívánatosnak tartja”. Másnap az egyetem klinikai telepén összegyűlt román értelmiségiek előtt Ilie Lazăr, a román miniszterelnökség és a hadműveleti parancsnokság összekötője kijelentette: „a magyar uralomnak egyszer s mindenkorra vége, s ő gondoskodni fog arról, hogy az egyetem azonnal román kézre jusson”. (Kiemelés N. M. Z. – V. G.) Még a helyszínen kinevezte Aurel Milea kolozsvári ügyvédet a klinikák politikai biztosává. Néhány óra múlva megérkezett a nagyszebeni sebészeti klinika személyzete is, és el kezdték leverni a magyar feliratokat, miközben kórusban kiabálták: „Afară cu ungurii!”, majd fegyvereikkel riasztólövéseket adtak le.[xxxii] Amikor a történtekről értesítették a Kolozsváron lévő Kovlovszkij tábornokot,[xxxiii] (más források szerint Zincsik gárdaőrnagyot), aki 15-én, vagy 16-án — Malinovszkij marsall parancsára hivatkozva — ultimátumszerűen elrendelte, hogy a bevonult csendőrség, a polgári közigazgatás emberei és a román egyetemi személyzet három órán belül hagyja el a város területét, kilátásba helyezve, hogy mindazokat a személyeket, akik a garnizonban lesznek 14 óra után, lefegyverzik. „A hatóságok egy része visszavonult Felekre, egy másik része meg Szamosfalvára, Kolozsvár mellé…” — olvashatjuk a kolozsvári csendőrlégió október 21-i tájékoztatójában. A tájékoztatóból az is kiderül, hogy következő napokban a kiutasított román hatóságok vezetői kétszer is megjelentek a szovjet parancsnokságnál, hogy engedélyeztessék a román intézmények visszatérését Kolozsvárra. Intervencióikra azt válaszolták, hogy „nem engedélyezhetik a városban való bevonulást, mert nem kaptak ilyen irányú utasítást Malinovszkij marsalltól.”[xxxiv]

Joggal vetődhet fel a kérdés: miért nem járult hozzá a szovjet katonai vezetés, hogy Kolozsváron is berendezkedhessen a román közigazgatás, miért védte meg a magyar egyetemet? Feltételezésünk szerint ennek két oka lehetett: egyrészt a klinikák tele voltak a tordai harcok sebesültjeivel, és egyszerűen nem engedhették meg maguknak a szovjetek, hogy a klinikai munkában bármilyen zavar támadjon — esetleg abból, hogy a visszatérő, és egyébként is igen agresszíven fellépő román tanszemélyzet magának követeli az egyetemet. Másrészt a román adminisztráció visszatérése egyébként sem volt kívánatos. Addigra már túl sok nyugtalanító hír juthatott el a szovjetekhez arról, hogy soviniszta románok milyen atrocitásokat követtek el azokon a területeken, ahová bevonulhatott a közigazgatás, és félő volt, hogy a front mögött 150 kilóméterre (ne feledjük: a szovjet 27. lövész hadtest csapatai október 12-én foglalták el Nagyváradot!) nemzetiségi összecsapásokra kerülhet sor, ami zavarhatja a hadsereg utánpótlását.

A szovjetek szerepe egyébként meglehetősen ellentmondásos az észak-erdélyi — Bukarestből nézve — „szeparatista” törekvések kapcsán. Tudor Bugnariu, a kolozsvári események egyik kulcsfigurája évtizedekkel később azt közölte Molnár Gusztávval,[xxxv] hogy az első városparancsnok, Zincsik gárdaőrnagy (akiről néhány forrás alapján azt gyanítjuk, hogy valójában a SZEB helyi képviselője volt), az első hetekben határozottan támogatta a — Bukarest szemszögéből — „szeparatista” törekvéseket. Valószínűleg ő rendelte el a népszámlálást is Kolozsvár területén,[xxxvi] ámbár ehhez bizonyosan a fölsőbb szervek jóváhagyása kellett. Zincsiket azonban valamikor november végén leváltották, mivel úgy tűnik, túlzottan támogatta a kolozsvári „szeparatistákat”, november 3-án ugyanis közölte Tudor Bugnariuval, a kolozsvári polgármesterrel, hogy „Kolozsvár Magyarországhoz tartozik, vagyis minden marad úgy, ahogy volt”, valamint „nem tarthat fenn semminémű kapcsolatot a határ túloldalán lévőkkel”[xxxvii] (vagyis a belvederei határon túli hatóságokkal). Ezzel azonban túllőhetett a célon, azt már a fölöttesei sem nézhették el, mert rövid úton menesztették. Utóda, Makedon ezredes „korrigálta” elődje hibáját, és kijelentette Bugnariunak, hogy „a szovjet városparancsnokságon tévesen értelmezték azt a felsőbb utasítást, amely csupán a Bukarestben hatalmon lévő kormány szerveinek kitiltására vonatkozott, és egyáltalán nem érintette Észak-Erdély területi hovatartozásának kérdését.”[xxxviii] Az események alakulása azt mutatja, hogy nem csak Zincsik őrnagy „értelmezte tévesen” a fölsőbb utasítást, hanem a kolozsvári „szeparatisták” is.

Kolozsvár magyar lakossága ugyan megmenekült attól, hogy a visszatérő román csendőrök terrorjának legyen kitéve, azonban a deportálásokat még sem úszhatta meg, ugyanis az október 12–15. körüli napokban mintegy 3–5 ezer magyart hurcoltak el a szovjet katonák, akiknek nagy többsége útközben, vagy a szovjet fogságban halt meg. A szovjet katonák válogatás nélkül hajtották el az embereket. Az elhurcoltak közé esetenként bekerültek a Városi Őrség szolgálatban lévő, vörös karszalagos tagjai, helyreállításon dolgozó munkások, utcákon összefogdosott járókelők; de azok sem úszták meg, akik otthon maradtak: a szovjet járőrök (akiknek az egyik kolozsvári szemtanú szerint helybeli románok mutogatták, hol laknak magyarok[xxxix]) házról-házra járva szedték össze az embereket. (Olyan közismert személyiségek is a deportáltak közé kerültek, mint Mikó Imre kisebbségjogász, Kiss Jenő költő, Bartha Ignác és Decsy István ügyvédek, Faragó József, Árvay József és Haáz Ferenc etnográfusok, Jancsó Béla, az Erdélyi Fiatalok volt főszerkesztője, Járosi Andor evangélikus esperes, író, és Mikecs László, a moldvai csángók múltjának egyik legkiválóbb kutatója. Utóbbi kettő soha többé nem tért haza a szovjet fogságból.) Az elhurcoltak ügyében külön-külön Balogh Edgár, Demeter János és Lakatos István is tárgyalt a szovjetekkel (ugyanis többek közt a kommunista és a szociáldemokrata pártok tagjai egy részét is elhurcolták), de eredményt elérni nem tudtak, mivel a városparancsnokság kinyílvánította illetéktelenségét ez ügyben.[xl] Bár senki sem merte nyíltan megfogalmazni, de joggal feltételezhető: az NKVD állt a deportálás hátterében.) Hogy miért történhetett meg ez a tömeges elhurcolást, kik „súgtak” a szovjeteknek, arra már 1944-ben is több feltételezés született. „A legelfogadhatóbb magyarázatnak azt a hírt találtuk — írja az egyik deportált, Szabó György, a visszaemlékezésében —, amely szerint egyes román politikusok azt tanácsolták a szovjet hadvezetőségnek, hogy Kolozsvárt fogassa el a tizenöt és ötvenöt év közötti férfiakat, mert ezek fasiszta német és magyar katonák, akik a front áttörése után visszahúzódtak a városba, és civilruhába öltözve szabotázsakciókat akarnak kezdeni.”[xli] Mások tudni vélték, hogy Onişor volt kolozsvári konzul és/vagy Aurel Milea kolozsvári ügyvéd volt a „feljelentő”.[xlii] Hogy ebben a kérdésben mi az igazság, azt egyelőre még nem tudjuk eldönteni.

Az október 11. utáni napokban nem csak a városvezetés csúcsain bekövetkezett változás, hanem a politikai élet alakulása is azt jelezte, hogy új korszak kezdődött Kolozsvár életében,. Napokon belül kiderült ugyanis, hogy a baloldal nem csak az adminisztráció irányítását vette át, de a sajtó és a politikai képviselet monopóliumát is megszerezte. Az az Erdélyi Magyar Tanács, amely az előző hetekben oly nagy szerepet játszott a város és lakossága megmentésében, gyakorlatilag lefejeződött, mivel vezető személyiségeit: gr. Teleki Bélát, Mikó Imrét, és Vita Sándort, akik a román nacionalistákkal szemben komoly erőt jelentettek volna, a szovjetek elhurcolták.[xliii] A Magyar Tanács többi tagja — állapítja meg egy magát megnevezni nem akaró, a Debrecenben székelő ideiglenes nemzeti kormányt 1945. februárjában tájékoztató szemtanú —, „akik nem exponálták magukat az elmúlt rendszerek alatt, nem tudtak s talán a politikai élet alakulása folytán nem is akartak pártot alkotni.”[xliv] (Kiemelés N. M. Z. – V. G.) A politikai monopólium megteremtése természetesen a még meglévő „konkurencia” „kiiktatásával” járt. Az a Tízes Szervezet, amely 1939 és 1944 közt Kolozsvár magyar társadalmának szinte egészét átfogta, és 1944 őszén is tevékeny szerepet játszott a város megmentésében, mivel nem baloldali kötődésű volt, hanem inkább konzervatív-keresztény szellemiségű, még annak árán sem maradhatott meg, hogy átalakult Szomszédsági Szervezetté, a vezetőségbe bevonva a román és zsidó származású kommunistákat is. November 24-én az RKP kolozsvári székházában közölték Puskás Lajossal, a Szomszédsági Szervezet kezdeményező bizottsága tagjával, hogy „mind román, mind magyar demokrata oldalon a Szomszédsági Szervezet iránt bizalmatlanság mutatkozik, és így jobbnak látnák, hogy a Szomszédsági Szervezet addig is, amíg a közhangulat számára kedvezőbbé válik, szüntesse be működését.”[xlv] (Kiemelés N. M. Z. – V. G.) A magyar politikai paletta ezt követően egyszínűvé vált: a közélet alakítása a szociáldemokraták és kommunisták monopóliuma lett.

A március 19. után illegalitásba kényszerített szociáldemokrata párt kolozsvári vezetősége (a városban a szocdemek kilencven százaléka magyar volt) a szovjetek bevonulása utáni napon összeült, és megalakították a „Szociáldemokrata Párt Kolozsvár és vidéke” szervezetét. Az RSzDP bukaresti központjával csak hetek múltán vették föl a kapcsolatot (megnevezésükből is hiányzott egy darabig a „romániai” jelző). Miután betagozódtak az országos szervezetbe, létrehozták az RSzDP Magyar Bizottságát, amely gyakorlatilag a párt magyar szekciója volt. Ez a szervezeti keret azzal az előnnyel járt a későbbiekben, hogy a magyar tagságnak nagyobb mozgási lehetősége volt, a külön érdekeiket jobban tudták artikulálni. A Magyar Bizottság vezetői közt olyan elkötelezett autonómisták voltak, mint Lakatos István, Pásztai Géza, Bruder Ferenc. Ők még akkor is Erdély bizonyos fokú közigazgatási önállóságának megteremtését szorgalmazták (1945. nyarán), amikor mások már rég leszámoltak „autonómista illúzióikkal”.[xlvi]

A magyar kommunisták Simó Gyula-vezette csoportja — látván azt, hogy a magyarországi illegális pártközpont nem törődik velük, a román kommunisták pedig Bukarest jelentkezését várják,[xlvii] szeptember 24-én kimondták a Kommunisták Észak-Erdélyi Pártja megalakítását, amelyet egy háromtagú titkárság vezetett. Ez az önálló észak-erdélyi kommunista párt nem sokáig működött, ám a kritikus időszakban, október 11. után, a megszálló szovjetek számára elfogadható partnernek bizonyultak. Önállóságának az vetett véget, hogy október 20. körül megérkezett Bukarestből az RKP két küldötte, ifj. Teofil Vescan és Goldberger Miklós/Nicolae (aki átvette az elsőtitkári posztot), és nem tudni milyen nyomással, de rábírták a kolozsváriakat, hogy vegyék föl a kapcsolatot a bukaresti pártközponttal. Ezt az október 22-i Világosságban jelentették be, jelezve azt is, hogy nevük ettől kezdve Kommunisták Romániai Pártja, Kolozsvár vidéke. (Figyelemre méltó, hogy bár ekkor már a román párt is nevet változtatott, vagyis nem Kommunisták Romániai Pártja, hanem a Román Kommunista Párt megnevezést használták, ezt a korántsem lényegtelen módosulást Kolozsváron mintha nem akarták volna tudomásul venni.) Bár Simó Gyuláék csatlakoztak Bukaresthez, azt azonban értésére adták Golbergeréknek, hogy az 1940. augusztus 30. előtti helyzethez való visszatérésről szó sem lehet. A kolozsvári kommunistáknak a bukaresti pártközpontokhoz való csatlakozása után a kolozsvári szervezet éléről távoznia kellett Simó Gyulának,[xlviii] helyébe ifj. Teofil Vescant delegálta a bukaresti központ.

Az RKP 1934 és 1938 közt legális fedőszerve, a MADOSz kolozsvári csoportja ugyancsak az első napokban rendezte sorait. (A Kurkó Gyárfás-vezette brassói csoport már hetek óta szervezkedett. Október 6-án csatlakoztak a Nemzeti Demokrata Front — korabeli fordításban: Országos Demokrata Arcvonal/ODA — platformtervezetéhez, sőt, 16-án a nevüket is megváltoztatták Romániai Magyar Népi Szövetség-re.[xlix]) A kolozsvári MADOSz szervezői közül többeknek az volt eredetileg az elképzelésük, hogy — Kós Károlyék Néppártja mintájára, a Vásárhelyi Találkozó szellemében — egy széleskörű kisebbségi érdekképviseletet hozzanak létre, amelyben az értelmiségiek, egyházi személyiségek, a liberális polgárság képviselői is helyet kaphattak volna.[l] A szélesebbkörű összefogás azonban nem jöhetett létre, ugyanis a MADOSz tényleges vezetése az első napoktól kezdve egy szűk látókörű, szélsőbalos (madoszista) klikk kezébe került, akiknek az elnökké választott Kós Károly csak kirakatnak kellett. Október 22-én „zászlót bontott” a MADOSz kolozsvári szervezete. A szervezőbizottságnak a közismert Kós Károlyon, Jancsó Eleméren és Szabédi Lászlón kívül több, addig kevésbé ismert, — de madoszista múltja miatt nagy jövő előtt álló — személy is tagja lett, többek közt Szepesi Sándor, Mezei Lajos, Fodor-Pataky Ádám.

A kolozsvári MADOSz-szervezet különállása sem volt hosszúéletű: Brassóból Kolozsvárra küldték a szövetség egyik alapító tagját, Bányai Lászlót (ő a 2. bécsi döntés után távozott Kolozsvárról Brassóba), aki november 23-ára összehívatta a MADOSz kolozsvári és vidéki újjászervező bizottságát. A gyűlésen – ahol Bányai nyomására határozatot hoztak, hogy átalakulnak Magyar Népi Szövetséggé –, hosszas vita folyt az autonómisták és a brassói vonalat követők közt. Szabó István, Kós Károly, Sáry István fölvetették, hogy nem kell az események elé szaladni, vagyis nem célszerű egyértelműen állást foglalni Észak-Erdély jövőbeni státusának kérdésében, és Erdélynek egyébként is sajátos autonómiát kellene biztosítani. (Kós egyenesen kijelentette, hogy egész Erdély önállósága jelentené „a legígéretesebb megoldást”.) Ezzel szemben a madoszista Fodor-Pataky Ádám és Bányai László élesen megtámadta az előbbi véleményeket. Bányai ekkori beszéde jól tükrözi, hogy az MNSz brassói csoportja az észak-erdélyi autonómiát csak taktikai kérdésnek tekintette. A vitát lezárandó, leszögezte: „Észak-Erdély pillanatnyi helyzete pedig csak azért alakult így, mert még nem a román demokratikus erők [vagyis a kommunisták – N. M. Z. – V. G. megj.] vették át a hatalmat, hanem [...] a reakciós erők. [...] Észak-Erdély most olyan helyzetben van, hogy hozzákezdhet azokhoz az intézkedésekhez, melyeket az ODA programja is előír...”[li]

Miközben Kolozsvárott októberben egyértelműen a baloldal került domináns helyzetbe, azalatt az országban még mindig marginális helyzetben volt a két baloldali párt. Az augusztus 23-i fordulat után megalakult Sănătescu-kormányban az RKP-t és az RSzDP-t csupán Lucreţiu Pătrăşcanu és Constantin Titel-Petrescu államminiszterek képviselték. Ez a tény nagyjából hűen tükrözte a két párt valós befolyását a román társadalomra. Az RKP a kezdetben meglévő rendkívüli gyengeségét két dologgal igyekezett ellensúlyozni: egyfelől a Vörös Hadsereg hathatós támogatásával, másrészt azzal, hogy különböző szatellitpártokon keresztül a valóságosnál jóval nagyobb politikai befolyást igyekezett elérni. Az Országos Demokrata Arcvonal létrehozásával[lii] a kommunisták gyakorlatilag kiszélesítették a befolyásukat, azonban 1945. mártcius 6., Petru Groza miniszterelnökké történő kinevezése előtt az ODA Észak-Erdélyen kívül ellenzéki szerepben volt.

Észak-Erdélyben azonban az ODA – jórészt a szovjeteknek köszönhetően – kezdettől fogva nagy befolyásra tett szert. Szeptember–októberben ugyan ott, ahol a bukaresti kormány ki tudta építeni a közigazgatást, a MADOSz/MNSz, a kommunista párt, és Groza pártja, az Ekésfront eleinte nehezen tudott szervezkedni, azokban a nagyvárosokban (Kolozsváron kívül Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Nagykárolyban) azonban, amelyekben a román polgári adminisztráció nem rendezkedhetett be, ugyanolyan domináns helyzetbe kerültek, mint Kolozsvárott.

A régió fővárosában a helyi szervezetek kiépítése után, október 21-én ifj. Teofil Vescan javaslatára a kolozsvári MADOSz/MNSz, az RKP, az SzDP, az Ekésfront, a Demokrata Zsidó Népközösség és az Egységes Szakszervezetek megalakították az Észak-Erdélyi Demokratikus Bizottságát. Ezt azonban — az ODA Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testülétével ellentétben, melyet 1944. december 1-én alakították meg — korántsem lehetett valamiféle „szeparatista”, vagy „autonómista” törekvésekkel vádolni. Az október 21-i tanácskozáson ugyanis hangsúlyozták a résztvevők, hogy a bizottságot Észak-Erdély Romániához való kapcsolódása céljából állították fel. Ifj. Vescan ekkor kijelentette: „Észak-Erdély román többségének bizonyságot kell tennie, hogy a visszaállított Románia demokratikus elrendezésébe be akarja illeszteni a magyar és zsidó kisebbségek demokratikus erőit is, amelyeknek hasonlóképpen ki kell nyilvánítaniuk, hogy akarnak-e együttélni és együttműködni a román néppel a demokrata román állam keretében?”[liii] (Kiemelés N. M. Z. – V. G.)

Egy héttel később, október 28-án a kolozsváriak csatlakoztak a bukaresti ODA-hoz, és kibővülve a Hazafiak Szövetségével, valamint a Népvédelmi Egyesülettel (mindkettő kommunista szatelit-párt) létrehozták az ODA Észak-Erdélyi Bizottságát. Ezt elismertetendő, október 29-re nagygyűlést hívtak össze a Fő térre, ám azt — a sajtóközlemény szerint[liv] — a Maniu-gárdisták feltételezett akciója miatt a város öt különböző pontján tartották meg. A „jó szervezésnek” köszönhetően a népgyűlések közös határozatot hoztak, miszerint „A nagygyűlés egyhangúlag csatlakozik a romániai Nemzeti Demokrata Frontba [ODA] tömörült tömegek harcához” és követelték „Észak-Erdély bekapcsolódását” (vagyis a román közigazgatás visszatérését!), valamint egy Petru Groza-vezette ODA-kormány felállítását.

A Kolozsváron kibontakozó, regionalista jellegű szervezkedésnek november elején egy váratlan esemény adott döntő lökést: id. Teofil Vescan Kolozs megyei főispán 8-án falragaszokon adta tudtul: Észak-Erdély szovjet katonai közigazgatás alá tartozik. A Kolozs megyei falvak magyar földműves küldöttei 12-én már a városban tartott nagygyűlésen üdvözölték a szovjet hatóságok döntését.[lv] Az észak-erdélyi magyarság ekkor fellélegezhetett: úgy érezték, hogy megszabadultak az újabb román uralomtól. Jordáky Lajos minden bizonnyal az észak-erdélyi magyarság többségének véleményét fogalmazta meg akkor, amikor az Egyesült Szakszervezetek 1945. januári, bukaresti kongresszusán felszólalva kijelentette, hogy a Szovjetunió kétszer szabadította fel Erdélyt: először „a német és magyar fasiszta uralom”, másodszor a román megszállás alól.[lvi]

A román közigazgatás kiutasítása után valóban lázas szervezkedés kezdődött meg, mostmár Észak-Erdély szinte egész területén. A magyaság egy része abba az illúzióba ringatta magát, hogy tartós marad Észak-Erdély különállása. Ezeket az illúziókat a szovjetek magatartása is táplálhatta, akik bizonyos fokig támogatták-öszönözték a kolozsváriak „szeparatista” törekvéseit, egészen odáig, hogy 1945 februárjában Kolozsvárott megalakulhatott Észak-Erdély kvázi-kormánya. Ez azonban már egy másik történet.

Jegyzetek