Társadalmi Szemle, XLVII.évfolyam, 1992/3.  55-64.old.

GECSE GÉZA: Pánszláv doktrínák Oroszországban

A 19.század közepétől, a krími háborút követően Oroszországban az európai terjeszkedést tekintették az elszenvedett kudarc orvosságának. Jellemző, hogy csak egy vesztes háború volt képes rá, hogy a cárt és környezetét is meggyőzze: reformpolitikára van szükség. Nemcsak a demokrata - ekkor már londoni emigrációban élő - Herzen hangsúlyozta a "glasznoszty" gyógyító szerepét, hanem a hivatalos népiség egyik fő ideológusa, a cár egykori nevelője, a konzervatív Pogogyin is. A cárt alighanem Pogogyin "glasznoszty"-ot sürgető érvei közül a következő győzte meg: "nyilvánosságra, reformra azért van szükség, hogy Oroszországnak jobb ágyúi legyenek".[1]
Ami az európai modellt illeti, az olasz és német nemzeti mozgalom számított példának. Az orosz gondolkodók jelentős része úgy vélte, hogy a szláv egységet ugyanúgy lehet megteremteni, ahogy az olasz, illetve a német egységet sikerült. A krími vereség után Oroszországban mind népszerűbbé vált Európa szláv szempontok szerinti újjászervezésének gondolata, a pánszlávizmus. A pánszlávok ebben a munkában döntő szerepet szántak az orosz önkényuralmi államnak, a szláv népeknek - közülük különösen jelentőset az oroszoknak - és a pravoszláv egyháznak. Attól függően, hogy az említett három tényező közül melyikre tették a fő hangsúlyt, megkülönböztetek etnocentrikus, államközpontú és ideologikus pánszlávizmust. Írásomban e három irányzat 19.századi optimista, "produktív" korszakát kívánom 1878-ig áttekinteni.

Az orosz államnacionalizmus kialakulása

E három irányzat közül az etnocentrikus pánszlávizmus volt az, amely a leghamarabb jelentkezett, s melynek közvetlen szellemi elődje a szlavofilek mozgalma volt. 1855-ben számukra is nyilvánvalóvá vált, hogy Oroszország megmentésének egyetlen útja a reformpolitika, a jobbágyfelszabadítás.[2] Ebben egyetértettek ellenfeleikkel, a "nyugatosokkal", akiknek vezéregyénisége, Herzen londoni emigrációjában jelentette meg folyóiratát. Az orosz hivatalnokértelmiség körében befolyása ekkor, az ötvenes évek második felében, óriási volt. Kiadványai ellen a kormányzat nem tudott hatékonyan fellépni, ugyanis illegálisan kerültek az országba, és "szamizdatként" terjedtek. Az orosz kormány nemcsak rendőri eszközökkel próbált fellépni ellenük. Valujev - a belügyminiszter - konkurens kormánylap-alapítással kísérletezett, de sikertelenül, hiszen azt senki sem olvasta.
Valujev a következőképpen jellemzi emlékirataiban az 1862-es állapotokat: "A kormánynak olyan emberre volt szüksége, akit a közvélemény önálló gondolkodásúnak tart, érdekesen ír, és hatékonyan képviseli az önkényuralmat." Ezért kapta meg 1863 elején a lengyel felkelés kezdetén a hírlapírói babérokkal az ötvenes évek közepe óta rendelkező Katkov a patinás százéves újságot, a Moszkovszkije Vedomosztyi-t. Katkov a Moszkovszkije Vedomosztyi-ban olyan nézeteket fogalmazott meg, amelyeket a későbbiekben a pánszlávizmus minden irányzata magáévá tett. A "nyugatos" hagyományhoz híven Katkov 1863-ig úgy vélte, hogy Nagy Péter előtt az oroszoknak nem volt kultúrájuk. Ami a népköltészetet illeti, az nem a nemzeti öntudat kifejeződése, ahogy a szlavofilek hirdették, hanem a "népben felébredő lélek infantilis gügyögése". Katkov sajnálta a szlávokat, mivel szerinte nincs még egy olyan szerencsétlen nép, mint a szláv néptörzseké. Hiába ruházta fel őket ugyanis a természet leggazdagabb ajándékaival, semmire sem mennek vele, amíg Oroszország be nem bizonyítja létjogosultságukat. Katkov elutasította a nyugati parlamenti demokráciát, amelyet angol intézménynek tartott, és ezért - Anglia kivételével - egyetlen európai államnak sem javasolt. Ennek ellenére elismerte: az egyetlen ország, amely fejlődésében Oroszország előtt jár - Anglia.[3]
A lengyel felkelést megelőzően Katkov szerint az államnak és a társadalomnak egyformán szabadnak kell lennie, az egyéni és államérdekeknek nem szabad egymást kioltani. A lengyel felkelés után már a következőket írta: "A szabadság jó dolog, de nem azt jelenti, hogy fegyverezzük fel az ellenséget." Míg 1859-ben azt állítja, hogy az államnak a népiségen kell alapulnia, 1863-ban már ekképp érvel: "Nem minden nemzet képes önmagát kormányozni." Az orosz birodalom keretei között az egyetlen nemzet, amelyet erre alkalmasnak és hivatottnak tartott, az orosz.
1863 januárjától lapjának lengyelellenes hangvétele erősödött. Mivel Katkov tudott a "Zemlja i Volja" (Föld és Szabadság) elnevezésű orosz forradalmi szervezet lengyel kapcsolatairól, nem habozott azt a lengyelek ügynökségeként feltüntetni.
Katkov terrorral kívánt rendet csinálni Orosz-Lengyelországban. Hozzá hasonlóan az etnocentrikus pánszláv Ivan Akszakov is úgy vélte, hogy nem szabad engedni a lengyeleknek, le kell verni a "lázadást". Akszakov azonban egy etnikai alapon nyugvó független Lengyelország megteremtésével értett egyet. Katkov vitába szállt vele, és álláspontját a következőképpen indokolta: "A szomszéd haragja nem kevésbé veszélyes, mint az alattvalóé. Egy etnikai alapokon álló Lengyelország programjával fellépő irányzattal sokkal nehezebben tudnánk elbánni, mint az "1772-őt vissza!" követelőivel. A mai Oroszország fenntartása számunkra létkérdés. Hazánk csak nagyhatalmi keretek között képes a hatékony fejlődésre." Ezért a lengyeleket "vérrel és vassal kell elintézni".[4]
Ami a lengyel válság "konkrét" kezelését illeti, Katkov álláspontja ezen a téren is rendkívül határozott volt, és tevékenysége nem merült ki ideológiai "jó tanácsok" adásában. Praktikus javaslatai is voltak. Muravjov tábornoknak, a vilnói főkormányzónak azt ajánlotta, hogy "…csináljon a katolikus kolostorokból tágas börtönöket". A Moszkovszkije Vedomosztyi-ban indította meg Katkov 1863 nyarán azt a kampányt, amelynek eredményeként betiltották az ukrán nyelvű könyvek kiadását, miután 1862-ben már megszüntették az ukrán iskolákat. 1864-ben megtiltották a litván és belorusz könyvnyomtatást, valamint e nyelvek iskolai oktatását is.[5]
Katkov tekintélye ekkor nőtt óriásira. Újságja az ún."határterületeken" szinte kötelező olvasmánnyá vált, s Gorcsakov külügyminiszter 1863-tól kezdve betekintést biztosított számára a titkos diplomáciai iratokba, ami a többi lapszerkesztő esetében elképzelhetetlen volt. Katkovnak a Moszkovszkije Vedomosztyival sikerült Herzen népszerűségét lerombolnia, újságját tömeglappá tennie, és hozzájárulnia az orosz nacionalizmus újfajta tartalommal való megtöltéséhez. Ennek lényege a könyörtelen oroszosítás, az állam szerepének nagyfokú hangsúlyozása. Katkovnál nem volt meghatározó szerepe a vallásnak. Ivan Akszakovval, Pogogyinnal, Dosztojevszkijjel és Pobedonoszcevvel ellentétben - nyomát sem találjuk nála antiszemitizmusnak. Az azonban az Oroszország határain túl élő szlávokat is kevésbé foglalkoztatta, mint az etnocentrikus pánszlávokat.

Az orosz pánszlávizmus rendszerré szervezése

Ny.J.Danyilevszkij Oroszország és Európa című könyvével 1868-ra készült el. Alkotását az utókor a pánszlávizmus bibliájaként jellemezte, s a nyolcvanas években Tolsztoj gróf, a közoktatási miniszter a történelemmel foglalkozó egyetemi hallgatóknak és tanároknak ajánlotta.
Művében nagymértékben támaszkodott a szlavofil hagyományra, de mint az Nagy Péter-értékeléséből kiderül - akinek az állam erejét növelő intézkedéseit, tehát flottaépítését, hadseregszervezését helyeselte -, nem volt idegen tőle a nyugatos iskola, sőt a hivatalos népiség érvrendszere sem. "Néptörzsi" értelmezése szerint Európában két, egymással szemben ellenséges kultúrtörténeti típus létezik: a germán-román és a szláv civilizáció. Ez a "tagolás" lehetőséget adott Danyilevszkijnek arra, hogy a nemzet ismertetőjegyei közül a földrajzi és etnikai tényezőt háttérbe szorítsa. A "néptörzsi nemzetfogalom" kiválóan alkalmas volt arra, hogy Oroszországgal szemben közös ellenséges táborba gyűjtsön olyan egymást nem szívelő nemzeteket, mint például a (germán) németek és a (román) franciák.
A szlavofilekhez hasonlóan Danyilevszkij nagy jelentőséget tulajdonított a pravoszláv egyháznak. A vallásnak azonban történetfilozófiájában mégsem jutott hely: az "utilitarizmus benthami elve, a szemet szemért" farkastörvénye érvényesült. A pravoszlávia nála a szláv etnikum sajátossága volt. A szlavofilek Oroszországnak világtörténelmi küldetést szántak, Danyilevszkij viszont ezt a "missziót" a világ kelet-európai részére korlátozta. Szerinte a világ harmonikus egyensúlyát az Egyesült Államoknak és Oroszországnak kell biztosítania: Oroszországnak tehát nem abszolút, hanem az Egyesült Államokkal megosztott világuralmat kívánt. Ezen a megosztott világon belül Oroszország európai hegemóniáját a kelet-európai szláv föderáció segítségével szerette volna megteremteni. A pánszlávizmus történetében először Danyilevszkijnél találkozunk a legpontosabb területi tervekkel. Négyzetmérföldre bontva határozta meg a föderáció tagkirályságainak területét, és megjelölte várható lakosságukat is. Közvetlenül Oroszországhoz kívánta csatolni Galiciát és az Ugororoszországnak nevezett Kárpátalját is. "Megjósolta" a későbbi Csehszlovákia, Jugoszlávia, Nagy-Bulgária, Nagy-Románia és Nagy-Görögország létrejöttét. (Nagy-Romániához csatolta volna Erdélyt "körülbelül" a Maros folyóig, Nagy-Görögországhoz tartozott volna az Égei-szigeteken kívül a kis-ázsiai partvidék). A magyarok kizárólag "törvényes törekvéseik elismerésére" szűmíthattak, ami azt jelentette, hogy Kárpátalja, a szlovákok lakta Északnyugat-Magyarország, Magyarország szerbek és horvátok lakta területei a szomszédokat gazdagították volna. Az Össz-szláv Szövetségben a nem szláv, de pravoszláv, tehát görögkeleti vallású románokkal és görögökkel ellentétben a nem szláv és nem is pravoszláv magyarok Danyilevszkij tervezte jövője sokkal rosszabb lett volna, mint a monarchián belüli helyzetük.[6] Danyilevszkij a magyaroknál nagyobb gyűlölettel csak a lengyelekről írt, de számukra lehetővé kívánta tenni az Össz-szláv Szövetséghez való csatlakozást. Nem érdektelen felhívni a figyelmet arra, hogy a szerző nem véletlenül használja az oroszokra a nagyorosz, az ukránokra a kisorosz és a fehéroroszokra a belorusz elnevezést. Szerinte "itt ugyanannak a nyelvnek a különböző nyelvjárásairól van szó", következésképp a kisoroszoknak, azaz az ukránoknak, továbbá a beloruszoknak nem lehet joguk az önállóságra sem.
Danyilevszkij a szlávok és az oroszok érdekei közé egyenlőségjelet tett, s a pravoszláv vallási közösség eszméjére hivatkozott. A csehek esetében a huszitizmust ennek megfelelően a pravoszláv valláshoz való "visszatérésként" értelmezte. A katolikus lengyelek semmiképp sem "illettek a képbe", ezért "lettek" a lengyelek a szlávság árulói.
Felmerülhet a kérdés: hogyan lehetett liberális nemzeti politikát követelni egy olyan soknemzetiségű államban, amilyen a cárok birodalma volt? Meg lehetett-e indokolni "etnikai alapon" Oroszországban a nemzetiségek leigázását? Danyilevszkij a kérdést úgy oldotta meg, hogy nemzetnek csak azokat a népeket ismerte el, amelyek valamikor már rendelkeztek önálló, független államisággal. Ezért az orosz birodalom területén élő nemzetiségeket nem ismerte el nemzetnek. Például a finnek autonómiára, önkormányzatra való törekvéseit, illetve lehetséges elszakadási igényeit azzal az érveléssel utasította el, hogy amikor Oroszország meghódította Finnországot, a finnekben még nem született meg a nemzeti függetlenség iránti igény, s mivel soha nem voltak politikailag önállóak, és ezen a területen az orosz állam gazdálkodik, nincs joguk a politikai függetlenségre. A Baltikummal kapcsolatos német területi követelés jogosságát ugyanakkor azzal utasítja el, hogy Poroszország és Oroszország a lengyel kérdés miatt azonos táborban van, és ezt a jó viszonyt a Baltikum miatt Poroszország aligha fogja elrontani. Annál is kevésbé, mivel Németország egyesítését a poroszok Oroszország akarata ellenére sosem lesznek képesek végrehajtani.
1871-es cikkében a többi pánszlávhoz, különösen Lamanszkijhoz és Fagyejevhez hasonlóan Danyilevszkij is érzékeltette már, hogy Németország egységes egésszé alakulásával a németek mint potenciális ellenség sokkal veszedelmesebbekké váltak az orosz állam számára, mint addig bárki. Katonai reformjuk következtében ugyanis Oroszországgal azonos létszámú hadsereget képesek kiállítani. Mindezek ellenére Danyilevszkij kijelenti, hogy bár az oroszok rokonszenve Franciaországé, politikai okból ő mégis Németország győzelmét és a franciák vereségét kívánja. Teszi ezt azért, mert a franciáknak nyújtott segítség Franciaországban legfeljebb a hála érzését kelthetné fel, vereségük esetén a franciák létükben érzik magukat fenyegetve, s ezért Oroszország szövetségére fognak fanyalodni. Franciaországnak - ha akarja, ha nem - előbb-utóbb fel kell hagynia emiatt a lengyelek támogatásával is. Ráadásul a franciák vereségének megvan az az előnye is, hogy elvesztik azt a szellemi befolyást a balkáni szlávok körében, amelyet eddig élveztek, s amit elsősorban liberális nemzeti politikájukkal vívtak ki. Talán itt érhető tetten a legtisztábban Danyilevszkij "deliberalizálódása": "Miközben Franciaország a sebeit nyalogatja, Oroszország a szlávok mentőhorgonyává, egyedüli vezérlő csillagává változik, amely a német folyamtól képes őket megmenteni." Az új Németország a régi Danyilevszkij-féle érvelés alapján teljes joggal pályázhatna a Baltikumra. Álláspontja ezért ekkor már más: "…az államjogban vagy a történelmi, vagy az etnikai elvnek kell érvényesülnie. E két elv egymással összeegyeztethetetlen."[7]
Ami az ukrán kérdést illeti, Ivan Akszakovval ellentétben - aki az ukránokat külön nemzetnek ismerte el - Danyilevszkij álláspontja inkább a Katkovéval és Pogogyinéval egyezik, akik nem tettek különbséget az orosz és az ukrán nyelv között, a beloruszt is az orosz egyik nyelvjárásaként tartották számon. Katkovtól Danyilevszkij még szófordulatokat is kölcsönzött:"…az északnyugati és délnyugati országrész ugyanúgy Oroszországhoz tartozik, mint Moszkva…". A szlavofilekhez hasonlóan Danyilevszkij is szívesen megszabadulna egy alaposan megkurtított, etnikai Lengyelországtól, sőt ebben az esetben még Lengyelország függetlenségét is hajlandó elismerni.
A hivatalos népiség képviselőihez hasonlóan ő is idegengyűlölő, önkényuralompárti és ortodox. A hivatalos nacionalizmus képviselőitől azonban eltér abban, hogy számára a modernizáció nem ellenszenves jelenség, és a bürokratikus Oroszországgal nincs megelégedve.
Mind a szlavofilektől, mind a nyugatosoktól, mind a konzervatív államnacionalistáktól megkülönböztette, hogy gondolkodásában voltak tudományos és racionális elemek. Arisztokratizmus-ellenessége, II.Sándor reformjaihoz való viszonya, a nemzeti mozgalmakat igenlő magatartása pedig a liberálisokhoz közelítette Danyilevszkijt. Művében és cikkeiben ezeket a komponenseket annyira önkényesen helyezte el, hogy mindössze egyetlen dolgot találhatunk, amiben következetes maradt: minden sorával azt kívánta bizonyítani, hogy Oroszország minden háborúja igazságos és jogszerű volt. Alapvető újítása, hogy a szlavofil elméletet - a Cuvier francia tudóstól kölcsönzött biológiai fejlődéselmélettel, az ún. kultúrtörténeti tipológiával "korszerűsítette".

Az államközpontú pánszlávizmus rendszerbe foglalása

Dosztojevszkijhez hasonlóan Sztronyinnak is az volt a véleménye, hogy minden nép életében van születési, virágzási és letűnési periódus. A politika mint tudomány szerzője azonban nem egységes germán-román és görög-szláv civilizációra, hanem nemzeti kultúrákra osztotta Európát. Két legnagyobb társadalma szerinte is a román és germán kultúrkörben írható le, amelyek között Anglia átmenetet képez. Sztronyin azonban germán, illetve román népekről beszél és nem germán-román kultúrtörténeti típusról. Hangsúlyozza, hogy míg a román népek már túljutottak életpályájuk csúcsán, az angolok most értek teljesítőképességük maximumára. A németek a csúcs előtt tartanak, az oroszok pedig még a németek mögött is lemaradtak. Az Egyesült Államokról Sztronyin leírja, hogy azért nem foglalkozik vele, mert "egyértelmű, hogy Amerika a jövő országa".
Az sem okoz számára különösebb nehézséget, hogy beismerje: Oroszország mind Európához, mind Észak-Amerikához képest - elmaradott ország. Amikor azonban Oroszország társadalmi szerkezete kerül szóba, annak alapján, hogy Oroszországban több a földbirtokkal rendelkező állampolgár, és kevesebb a földnélküli, mint Angliában, arra a következtetésre jut, hogy az oroszok társadalmi szerkezete demokratikusabb, mint az angoloké. Sőt, valamivel később már azt is megállapítja, hogy mindezek miatt a legdemokratikusabb társadalmi szerkezettel Európában az oroszok rendelkeznek. Igyekszik ezt alátámasztani a következőkkel is: a város a burzsoázia fészke, a falu viszont a demokráciáé. A város azért is antidemokratikus jelenség, mert érdekei idegenek az orosz nemzet életérdekeitől, aminek az oka az, hogy Oroszország felső burzsoáziáját németek, zsidók és angolok alkotják.[8]
Sztronyin számára a franciák már teljesen leértékelődtek, és ami az angolokat illeti, a következőképpen fogalmaz: "Népessége alkotóelemeinek sokfélesége miatt eddig az angol nemzet tudta a legvirágzóbb kultúrát felmutatni, míg a franciák már szegényesebb kultúrával rendelkeznek, a németek pedig még szegényebbel, mivel népességüket kizárólag germánok alkotják. Ezzel magyarázható, hogy a német területek a gyakorlat, tehát a politika művészetének terén nem bizonyultak termékenynek, kivéve a poroszokat, akik a német területek legkeletibb sávjában, szomszédos szláv törzsekkel érintkezve helyezkedtek el. Csak ezen a poroszországi területen alakulhatott ki az államalkotás képessége, és kizárólag ezen a földön sikerült egy évszázad leforgása alatt első osztályú európai hatalmat, olyan birodalmat kialakítani, amilyet a tiszta németek egy évezred során sem tudtak létrehozni."
Sztronyin kifejezetten elismerően ír Poroszországról, és a többi pánszlávnál sokkal merészebb párhuzamot állít fel "Moszkva és Berlin zsenialitása" között, mivel Oroszországban szerinte hasonló helyzet alakult ki, mint a poroszoknál. Nagyoroszországban, Kisoroszországban és Fehéroroszországban ugyanis a népesség alapszövete nagyon sokáig egységesen szláv volt, és Lengyelországban, valamint Vörösoroszországban mind a mai napig az is maradt. (Vörösoroszország azonos az egykori halicsi fejedelemség területével, és ebben az időben Ausztria-Magyarországhoz tartozik - G.G.) Sztronyin az "egységes alapszövettel" magyarázza, hogy e területek 1872-ben nem rendelkeznek önálló államisággal, ez az oka annak, hogy sem Lengyelország, sem Kisoroszország, sem Galícia, sem Litvánia, sem Novgorod nem voltak képesek állam szervezésére.
Sztronyin a szlavofilektől és a hivatalos népiség képviselőitől eltérően nem tartotta érdemnek, hogy Oroszországban önkényuralom van. Ellenkezőleg, szerinte a fejlődés organikus útjáról az oroszokat a tatárok térítették le, és kényszerítették arra a "herkulesi ugrásra", amelyre I.Péter idején került sor. Sztronyin az önkényuralmat - mind a szlavofilektől, mind a hivatalos népiség képviselőitől eltérően - nem tekinti orosz nemzeti intézménynek, hisz azt szerinte az oroszok a tatároknak köszönhetik, és elsősorban nekik rója fel az Oroszország rohamos fejlődése során mutatkozó betegségeket is.
Sztronyin világképében nem jut akkora szerep a szláv népeknek, mint a többi pánszláv gondolkodónál, mivel ő elsősorban az orosz állam erejére kíván támaszkodni "a világuralom szükségszerű megszerzése felé vezető úton". Mellékes tényezőként megemlíti: "Bizonyára harcaink közben eredeti célkitűzéseinken túl jutunk… a Kárpátok, a Duna, a Rajna mögé… el egészen az Atlanti-óceánig." Annak ellenére, hogy létezik balti, szibériai, finn, ukrán és lengyel szeparatizmus, őt az orosz birodalom soknemzetiségű volta nem izgatja. Tagadja, hogy ezek a területek képesek lennének elszakadni Oroszországtól. Az "orosz belső kötelék" ugyanis - Sztronyin szerint - olyan erős "cement, amely azon túl, hogy sikeresen tartotta össze ezer évig az orosz állam épületét, képes lesz arra is, hogy a szlávokat, sőt a szlávok segítségével egész Európát is összefűzze". Az etnocentrikus pánszlávizmus képviselőitől eltérően másként kezeli a szlávokat is, hiszen míg előbbiek a németeket, magyarokat, olykor a románokat tekintették "éknek" a szlávság testében, Sztronyin azért üdvözli Csehországot, amiért sikerült éket vernie a németség testébe, és az Adria mentén élő szlávokat a román népek sűrűjébe vágott ösvényhez hasonlítja.[9]
Sztronyin az önkritikától sem zárkózik el. Elismeri, hogy Oroszországban az egyéniséget elnyomják, és ezért javasolja a személyi jog minden úton-módon való kiterjesztését, s az ügyvédi intézmény továbbfejlesztését. Szöges ellentéte ez Ivan Akszakov szláv nemzeti kollektivizmust hirdető álláspontjának, aki éppen azért tartja tisztábbnak a szláv mozgalmakat az olasz nacionalista törekvéseknél, mert azokban nincs jelen "az egyéniség egoista lázadása". Katkovhoz hasonlóan A politika mint tudomány szerzője is az erős középosztály híve, és Danyilevszkij "liberális szimpátiáihoz" képest Sztronyin határozottabb, liberálisabb belpolitikai programot hirdetett. Hiába áll számos gyakorlati következtetése szöges ellentétben a szlavofilekével, őket tartja a legelviselhetőbbeknek. Akszakovékat mint nihilisták között a legmagasztosabbakat említi, és kizárólag a narodnyikokat gyűlöli igazán.
A különböző szövetségi rendszerekben való részvétel kérdésében - az eddig ismeretlen pánszláv szerzőkkel ellentétben (kivéve Katkovot, aki ekkorra a Sztronyinéhoz hasonló véleményen van) - Sztronyin nem a "nemzeti öncélúság", hanem az európai szövetségi politika híve. Különösen Danyilevszkijjel és Fagyejevvel összehasonlítva Sztronyin higgadt pánszláv. Nyilván ebben a nyugalomban szerepe volt annak, hogy Oroszország 1871-ben végre hivatalosan is remilitarizálhatta a Fekete-tengert, és annak is, hogy két év már eltelt a francia-német konfliktus óta. Sztronyin is számol a németekkel való közvetlen összeütközéssel, ebben a küzdelemben azonban teljesen idegen jelenség számára az orosz nemzethalál víziója, hiszen szerinte a végső, történelmi léptékű győzelem esélye éppoly távoli, mint a katasztrofális vereség lehetősége, bár bevallottan nem szeretne a németektől akár részleges vereséget sem szenvedni. Ennek nem kis szerepe van abban, hogy a szövetségi politikában való aktív részvétel mellett a hadsereg és gazdaság modernizálását is célul tűzi ki. Idegen tőle a szláv föderációval kapcsolatos tervezgetés. Ami pedig szövetségi politikát igenlő machiavellista tanácsát illeti, hogy ti. Oroszországnak: "…kerülnie kell az összeütközés miatti felelősséget, és úgy kell intéznie, hogy konfliktus esetén az erkölcsi bűnös Németország legyen" - elmondhatjuk, hogy tanácsát az oroszok a következő évszázadban megfogadták.

Az ideologikus pánszlávizmus kialakulása

Mind Fagyejev, mind Lamanszkij már a hetvenes évek elején utalt rá, hogy Oroszországban keletkezőben van egy olyan új szellemi irányzat, amely az oroszoknak nem kifejezetten szláv, hanem inkább turáni jelleget tulajdonít.[10] Ennek az irányzatnak azonban ekkor még nem volt határozottabb arculata. A hetvenes évek elején Dosztojevszkij - nagyrabecsülése mellett - kifejti, hogy Danyilevszkij téved, amikor a bizánci pravoszláviának elhanyagolható szerepet tulajdonít, hiszen Oroszország hivatása az egész emberiség számára a pravoszlávia közkinccsé tételében határozható meg. Ennek - tudomásom szerint - Dosztojevszkij csupán levélben adott hangot.[11] Abban, hogy mégsem ő írta az első pravoszlávia-központú ideologikus pánszláv művet, nyilván szerepe volt annak, hogy az elszegényedett orosz arisztokrata-családból származó  Leontyev a pánszlávok bármelyikénél több közvetlen tapasztalattal rendelkezett a balkáni szlávokról. Fiatal diplomataként ugyanis 1864 és 1874 között a Balkán-félszigeten teljesített diplomáciai szolgálatot, és ekkor alkalma nyílott rá, hogy beutazza a török birodalom európai részét. Erről szóló úgynevezett "etnográfiai" tudósításait mind Katkov, mind Ivan Akszakov szívesen közölte. Leontyev - a többi pánszlávtól eltérően, akiknek jelentős része fiatalkorában tagja volt valamelyik forradalmi szervezetnek - már a kezdetektől fogva nyíltan reakciós volt. 1870-ben ugyanabban a Zarjá-ban publikálta "A műveltség és a nép" című cikkét, amelyben az előző évben Danyilevszkij könyve folytatásokban megjelent. Ebben a cikkében Leontyev azt fejtegeti, hogy az általános közoktatást csak akkor szabad bevezetni, ha: "…az angol-francia neveltetésű orosz nemesség, a hivatalnoki réteg és a tanári kar még szlavofilebbé válik, mint amilyenné a lengyelek lázadásának és Európa dühének a hatására vált".
Leontyevre rendkívül nagy hatással volt a görög és bolgár nemzeti mozgalom között az önálló bolgár egyházmegyei kormányzat megteremtésének kérdésében 1870-ben kirobbant huzavona. 1872-ben a bolgároknak a törökök segítségével sikerült az addig egységes, görögök vezette patriarchátusból kiválni, és önálló egyházmegyei önkormányzatot építettek ki.[12]  Ez volt a közvetlen előidézője annak, hogy Konsztantyin Leontyev már 1874-1875-ben megírta A bizantizmus és a szlávság című könyvét, amelynek megjelentetésével Katkovnál a Russzkij Vesztnyik-ben hiába is próbálkozott. A főszerkesztő ugyanis nem értett egyet a cikkel, így az írás csak 1876-ban jelenhetett meg különálló brosúraként.
Leontyev élesen szakított azokkal az elvekkel, amelyekre az etnocentrikus pánszlávizmus hivatkozott. Szerinte ugyanis III.Napóleon nemzeti eszméje nem követendő példa, hanem: "…liberális romboló demokratizmus". Meggyőződése, hogy a 19.századi nemzeti eszme a kozmopolitizmus válfaja, állam- és vallásellenes, így kizárólag pusztító lehet, ráadásul kultúraidegensége mellett még a "törzsi sajátszerűséget" is tönkreteszi.[13] Az etnocentrikus pánszlávok hirdett "néptörzsi" politika - a "szlávizmus" - Leontyev szerint a 19.századi nemzeti mozgalom egyik változata. Olyan "igazi", tehát nem nyugati, liberális vonásokat hordozó orosz nacionalizmust követel, amelynek meghatározó vonásává nem a nyelvi vagy faji, hanem a vallási, az ideológiai rokonságot kell tenni. Leontyevnek - Dosztojevszkijhez hasonlóan - meggyőződése, hogy az orosz államot Bizánctól örökölt pravoszláv hite tette naggyá. Ezért az orosz államiság lényegét - hogy kellően kiemelje szembehelyezkedését a szlávizmussal - "bizantizmusnak" kereszteli el.
Az önkényuralmon és a pravoszláv valláson kívül jellemzőnek tartja még a "bizantizmusra" az egyenlőséget, az individualizmus tagadását, az "összemberi fogalmak" elvetését, ami szerinte ugyanakkor a sokszínűség igenlésével azonos. Elismeri, hogy Bizánc "államéletét tekintve nem volt fiatal, mivel Róma folytatója, de kultúrája, vallása erős volt". Koncepciójának értelmében a 4.században, a Constantinus császár trónra lépése után született birodalomból a 9.században kivált a germán-román Európa, amely kimunkálta az egyén határtalan jogairól szóló elméletet, az individualizmust, amely törvényszerűen elvezetett a liberalizmus kialakulásához. Ezért a 9.század után Bizánc már nem léphetett fel az univerezalizmus igényével, sikerült azonban "zsenije alá hajtania a délszlávokat és Oroszországot". Míg Sztronyin az önkényuralmat nem bizánci, hanem mongol eredetűnek tartotta, Leontyev egy szót sem szólt a mongolokról. Szerinte az orosz államiság megteremtésében kulcsszerepe - mint már említettük - Bizáncnak volt, de "a bizantizmus erős államiságúvá kizárólag orosz talajon fejlődhetett".[14]
Danyilevszkijhez hasonlóan Leontyev is osztja a "társadalomfejlődés organikus,biologikus" fejlődéselméletét. Sztronyinhoz hasonlóan ő is meghatározza egy-egy civilizáció életének hosszát - ez Danyilevszkijnél még hiányzik -, amelyet Sztronyin 1600 éves időtartamával ellentétben Leontyev 1000-1200 esztendőre "szűkít". Bizánc életkora így illeszkedik tökéletesen A bizantizmus és a szlávság szerzőjének rendszerébe, míg Oroszországgal egy kissé más a helyzet. Leontyev csak abban az esetben hajlandó Európánál fiatalabb képződménynek elismerni, amennyiben sikerül megóvni a cárok országát a "liberális kiegyenlítődéstől". Leontyev úgy véli, "a pánszlávok feltételezte szlávizmus az ausztriai és a törökországi szlávoknál nemlétező fogalom". A csehek például olyan németek, akiknek csak a nyelve szláv, hiszen szokásaik, viselkedésük európai minta szerinti. A görög egyházi vezetéssel ujjat húzó bolgárok pedig éppen azzal a hatalommal, a pravoszláviával csaptak össze, amely az oroszoknak erőt adott ahhoz, hogy naggyá legyenek.
Danyilevszkijjel ellentétben, aki "jugoszláv" egységet tételez fel, Leontyev nagyon jól látta a későbbi Jugoszlávia területén élő szláv nemzetek vallási és kulturális megosztottságát, bár a horvátokat katolikus, a bosnyákokat mohamedán szerbeknek nevezi. Kiválóan érzékelte a lengyelek erős nemzeti különállását, és azt döntő mértékben mély katolicizmusuknak tulajdonította. Az ukránokat - a többi pánszlávtól eltérően - nem kisorosznak, hanem ukránnak nevezi, bár szerinte számos tulajdonságukat az oroszoktól, számosat a lengyelektől kölcsönöztek. Végül megállapítja: "A szlávok mind a mai napig nem dolgoztak ki közös szervezőelvet." Hogy miben állna az új szervezőelv, arra Leontyevtől nem kapunk pozitív választ. Ő is csak találgatja, hogy melyek lesznek az új kultúrtörténeti típus alapelvei. Úgy gondolja, döntő szerepet fog benne játszani az a három tényező, amely Oroszország addigi története során erősnek bizonyult: a bizánci pravoszláv vallás, az önkényuralom és a földközösség. Egész biztos viszont abban, hogy mely vonások nem lehetnek az új kultúrtörténeti típus jellemzői. Nem lehet az a III.Napóleon-féle nemzeti eszme, a "liberális romboló demokratizmus", amitől szeretné megóvni a balkáni és ausztriai szlávokat. Sőt - amíg az új rendezőelveket nem sikerül kialakítani az oroszoknak, addig csak hadd álljon fönn mind Ausztria, mind Törökország, hiszen a birodalmi status quo még mindig sokkal jobb megoldás, mint a független szláv államok kialakítása.
Franciaországról - Sztronyinhoz hasonlóan - ő is teljesen lemondott, Németország jövőjét nem tartja olyan felhőtlennek, mint a többi pánszláv, szerinte ugyanis az arisztokratikus Poroszország az egyesülés következtében felolvadt a nagy Németországban, és liberalizálódni, tehát rohadni kezdett. A németek számára egyelőre azonban Vilmos császár személye a garancia arra, hogy ne uralkodjon el a liberális egalitaranizmus. Az európai hatalmak közül a legmegértőbben Leontyev Angliát kezeli, mivel szerinte annak gyarmatbirodalma sokszínűségével sikerült az egalitariánus tendenciákat egyelőre ellensúlyoznia.[15]
Ami az Oroszország európai részén történő oroszosítást illeti, arról Leontyev nem nyilatkozik. Az ázsiai orosz hódítás következtében Oroszországhoz került területeken szerinte oroszosítani kell, mivel az ottani népesség még nincs átitatva "európaizmussal". 1875-1876-os balkáni passzivitást hirdető álláspontjával Leontyev írása a napi politika szintjén alkalmasnak tűnhetett a balkáni, illetve ausztriai beavatkozást követelő pánszlávok ellensúlyozására. Nyilván ennek is szerepe volt abban, hogy a cenzor engedélyezte művének különálló brosúraként való megjelenítését.
Dosztojevszkij 1871-ben tért vissza Oroszországba, és Pobedonoszcevnek, a trónörökös nevelőjének segítségével Mescserszkij herceggel a Grazsdanyin megjelentetésén dolgozott, amelyet aztán 1873-tól ő szerkesztett.[16]
A Dnyevnyik piszatyelja eleinte ennek mellékleteként jelent meg, de 1876-ban sikerült önálló folyóirattá fejlesztenie.
1876 nyarának közepétől a harcos pánszlávizmus hangját átvette az egész orosz sajtó. E körülmények rendkívüli módon kedveztek Dosztojevszkij nézeteinek is, amelyeket egyszemélyes folyóiratában hozott nyilvánosságra. Szerinte a racionális Nyugat válságából pravoszláv vallásával Oroszország jelentheti a kivezető utat. Az író meggyőződése: a katolicizmus elárulta Krisztust, és az egyház érdekében feláldozta az igazságot, az evangéliumi szeretet tanát, így a katolicizmus a materializmus, a szocializmus, a teljes istentelenség előkészítőjévé vált. Dosztojevszkijnél a szocializmus és a katolicizmus közös nevezőre kerül. Leginkább Franciaországot gyűlöli, amely egyaránt fészke a katolikus konspirációnak és a szocializmusnak. Dosztojevszkij előre örül Bismarck feltételezett győzelmének, szerinte ugyanis Franciaországnak ugyanaz a sors jut osztályrészül, mint Lengyelországnak - azaz nem fog politikai életet élni. Míg a németek nyugat felé terjeszkednek, addig az oroszok a pravoszláv Keleten. A reakció győzelme ily módon Dosztojevszkij számára egyenlő Konstantinápoly orosz birtoklásával. Mint megfigyelhettük, Dosztojevszkijnél nem általában a szláv népek játsszák a főszerepet, hanem az orosz nép, amely istenfélő volta miatt képes Európa megmentésére.
Ami a belpolitikát illeti, Dosztojevszkij - akinek katolicizmus-ellenessége feltehetően lengyelgyűlöletéből fakadt - minden nemzetiséget oroszosítani kívánt. Rémület fogta el a zsidóság "térnyerése" miatt. Pobedonoszcevhez és Akszakovhoz hasonlóan kozmopolitizmussal, materializmussal, a sajtó kézben tartásával, külföldön oroszellenes érzelmek szításával és szocialista propaganda terjesztésével vádolta a szóhasználata szerint "piszkos zsidókat".[17]
Az "eurázsiai irányzat" a századforduló után jelent meg, gyökereit mégis Dosztojevszkij utolsó, már csak halála után megjelent publikációjában, továbbá Leontyev 1880-as években írt munkáiban kell keresnünk. Az eurázsiai imperializmus hívei az oroszok ázsiai terjeszkedését előnyben részesítették az európai iránnyal szemben. Képviselői azt hirdették, hogy az oroszok jellemében legalább annyi az ázsiai, mint a szláv vonás, és ekképp a moszkvai Oroszország a tatár államiság örököse.
Dosztojevszkij "napló-folyóiratának" utolsó száma 1881 márciusában, a cár elleni sikeres merénylet utáni hetekben jelent meg. Mint már utaltunk rá, Dosztojevszkij nem érhette meg írásának megjelenését, hiszen hirtelen, néhány nappal a cár halála előtt meghalt. Folyóiratának legutolsó számában Dosztojevszkij másként vonta meg a berlini kongresszus mérlegét, mint három évvel korábban. Ekkor már úgy gondolta: ha Oroszország nem avatkozik az európai ügyekbe, akkor Európa államai egymás között fognak civakodni, és Ororoszország majd a későbbiekben beavatkozhat. Ázsia az oroszok fő terjeszkedési iránya. Sajnálkozik, hogy Oroszország - miután 1812-ben kiűzte Napóleont -, nem hagyta magára Nyugat-Európát. Hiszen az oroszok - Napóleonnal megosztva, átengedve számára Európát - már akkor Ázsiára támadhattak volna. Az európaiak Napóleonnal előbb-utóbb maguk is végeztek volna. Ha az oroszok ezt az utat választják - feltételezi Dosztojevszkij -, akkor ma az óceánokat ellenőrzik, és ugyanúgy ellensúlyozzák Anglia hatalmát a tengereken, mint a szárazföldön. Az Ázsián keresztül történő menetelés, amelynek során "Ázsia Oroszország Amerikája lesz", kerülőút a Nyugattal szemben kialakítandó fölény ösvényén. Ázsiában olyan új Oroszország születik, amely regenerálni fogja a régit, és Ázsia segítségével lesz Oroszország elég erős ahhoz, hogy világtörténelmi hivatását teljesítse.[18]
Leontyevnek 1878-ban jelent meg a Grazsdanyin-ban "Templom és egyház" című cikke. Míg A bizantizmus és a szlávság-ban két évvel korábban a szláv származást és a pravoszláv hitet tartotta az orosz államiság alapjának, 1878-as cikkében a származást már elhanyagolható tényezőként értékeli.
Ami a balkáni orosz terjeszkedést, az orosz csapatok szláv népek iránti misszióját illeti, Leontyev kijelenti, hogy az alkotmányos, demokratikus Szerbia néhány évtizeden belül elvész az oroszok számára: úgy gondolja, hogy: "Az orosz sasok nem azért repültek a Duna és a Balkán mögé, hogy a szerbek és a bolgárok… a kispolgári európaizmus… tyúktojásait szabadon kikeltsék. Ez borzasztó lenne!"[19] Leontyev ekkor még reménykedik a görög-szláv pravoszlávia kivirágzásában "a cárgrádi (konstantinápolyi) Szófia-székesegyház árnyékában", de 1878 után és különösen a nyolcvanas években - már szertefoszlanak reményei.
Mint felfedezhettük, a 20.században nemcsak a cárizmus, hanem a szovjet kormány külpolitikájában is gyakran ismerhetünk a pánszlávizmus változataira.
A breszti szerződés aláírásával új fejezettel gazdagodhat e doktrína története, hiszen a 19.században csupán nyelvjárásként kezelt két szláv nép: az ukránok és a beloruszok államiságát ismerte el Oroszország. Izgalmas kérdés, hogy a megváltozott körülmények között kialakulhat-e egy újfajta pánszlávizmus, vagy az ukrán-orosz konfliktus éleződése miatt az egykori szovjet állam ázsiai szövetségeseivel való együttműködése lesz befolyással az orosz nemzettudat további alakulására.