Gecse Géza: Állam és nemzet a
rendszerváltás után. A Magyar Rádióban elhangzott riportok és a Tolcsvay klubban tartott Határok nélkül vitaestek
szerkesztett változata. Kairosz-Logos Könyvkiadó, Budapest-Tóthfalu,
2002. 647 old.
Akadnak
a megismerési módszerekkel foglalkozó társadalomkutatók között olyanok, akik az
interjút csak korlátozott mértékben tartják társadalom megismerésének
elfogadható eszközének. Pontosabban, úgy vélik, hogy kevésbé tud objektív képet
nyújtani, mint például egy statisztikai
módszer, ezért csupán egyéni nézetek megismerésére alkalmas, általános
társadalomkép kialakítására már nem. Való igaz, hogy az interjú szubjektívebb
az egyéb megismerési módszereknél, hiszen elsősorban a megkérdezett bizonyos
témáról vallott nézeteinek, álláspontjának megismerésére alkalmas. Ám éppen
ezért végeredményben mégiscsak objektívnek tekinthető abban az értelemben, hogy
olyan nézetet, álláspontot tükröz, amely a válasz mentén születik meg. Korántsem
fogadható el az interjú teljesen szubjektív voltáról szóló nézet. Nem
állítható, hogy az interjú társadalom-megismerési rendeltetése csupán erre a
többé-kevésbé szubjektív aspektusra szorítkozna. A módszer megismerési „ereje”
a kérdéstől is függ: attól, hogy miről kérdez az interjú készítője, kit kérdez
és a kérdezett mennyire törekednek a tárgyilagosságra. Fontos körülmény az is,
ami a bevezetőből kiderül, hogy tudniillik a riporter kárpátaljai születésű,
ami a határon túli magyarság sorskérdéseivel kapcsolatos közös nevezőket
firtató kérdéseinek így nemcsak szubjektív, hanem objektív nyomatékot is ad.
Gecse Géza, kérdésfelvetései releváns, a tárgykört jól ismerő
személyiségek válaszadó nézeteit kívánják feltárni. A múltra nézve nem a
szokásos, bevett, sablonos történelemszemléletet tükrözik, azokhoz szólnak,
akiknek erre vonatkozó tapasztalatai rendkívüliek. Éppen a tapasztalati
ismeretek, pontosabban a nem iskolaszerű, bevett, "hivatalos"
történelemformáló és politikai döntéshordozók azok, akiknek nézetei a riportert
érdeklik. Ők azok, akik alkalmassá teszik az interjút jelenünk jobb
megismerésére. Gecse
kérdései nemcsak a régmúltra vonatkoznak, hanem a közelmúltra is,
alanyai e korszaknak fontos cselekvő részesei, bizonyos helyzetekben fontos döntéseket
hoztak, például a rendszerváltás idején. E döntések hátterében ott volt az
ismeretelméleti és (történelmi) tapasztalati mérlegelés arról, hogy merre
vigyen az út.
A könyv
első része elsősorban interjúkból áll, beleértve az 1956 megítéléséről szóló
fejezetet (172-183. old.), majd riportok következnek, a Tolcsvay
klubban megtartott kerekasztal-beszélgetésekről, múltbéli és jelenlegi
sorskérdésekről (195-611.old). Témakörök: Magyar zene határon innen és túl, A
multimédia szerepe, A területi autonómia kérdése, A határon túli magyarok a
hatalomban. További kérdések: a román-magyar viszony, Trianon, Párizs és
Helsinki érvényessége, globalizáció a
Kárpát-medencében, avagy a technika a magyar nemzeti közösségek szolgálatában,
továbbá nemzetállamok és fasizmusok Közép-Európában, a határon túli magyar
nemzeti közösségek szerepe Magyarország külpolitikájában Trianontól napjainkig,
új stratégiák a Kárpát-medence magyar közösségei számára a státustörvény
fényében, a benesi dekrétumok, a rendszerváltás
tegnap és ma, stb. (195-599. old).
A fő
téma - a nemzet és az állam dilemmája -, melynek aspektusaival a szerző a
kötetben kérdésfelvetések által foglalkozik, altémáiban,
kérdéseiben releváns opciók mentén operacionalizált. Gecse arra ösztönzi az alanyokat, hogy lényegretörően,
megoldásokat láttatva fogalmazzanak.
Ilyen
az 1848-as forradalommal kapcsolatos téma, amiről a szerző Dr. Habsburg
Ottóval, a Páneurópai Unió elnökével beszélget. Ilyenek továbbá azok a témák
is, amelyek a szomszédos államokkal való közelmúltbeli kapcsolatokról szólnak.
A kilencvenes évek közepén feltett kérdésekre válaszolók úgy látják, hogy még
mindig létezik a „kisantant szindróma”: a környező országok többé-kevésbé
látható, érdekelven szinkronizált magyarellenes, kisebbségüket időnként „túsznak”
tekintő politikája. Másfelől a szerző interjú-alanyai azt a kérdést is
megválaszolják, enyhített-e ezen és milyen nemű kompromisszumok árán, az
alapszerződések módszere? Nagyobb felelősséggel viseltetnek-e az utódállamok a
kisebbségek iránt? Nyújtottak-e nekik (a határon túli magyar kisebbségi
közösségeknek) az alapszerződésben foglalt jogosultságokból annyit, mint
amennyit maguk is követeltek annakidején, amikor az ő nemzetrészeik voltak
kisebbségben? Milyen mechanizmusok szolgálják az alapszerződések
megvalósulásának kontrollját?
A
kérdések az alapszerződések tartalmi jegyeit is firtatják. Van-e számonkérési
lehetőség, ha a „másik oldal” (pl. Románia) egyoldalú, lábjegyzetes
fenntartásos klauzulái kiürítik az alapszerződés normatartalmát? Vajon nem lett
volna jobb, ha az alapszerződések nem hirtelenében, hanem hosszantartó
tárgyalások eredményeként születtek volna meg, mint Ausztria, még pontosabban
Dél-Tirol ügyében? A nemzetközi bilaterális szerződési jog az egyoldalú
fenntartások mentén sok kötelezettségvállalás alól feloldozáshoz vezet, ha az
illető országok - az anyaország nevében - fenntartásaik által, alapvető (mind
egyéni, mind kollektív) jogaikról „lemondatják” a kisebbségeket, úgymond a
javukra megkötött szerződésben. A riporter kérdéseiből kiérezhető az a
gondolat, hogy vajon „utólag”, más helyzetben számon kérhető-e az, amiről pillanatnyi kompromisszum érdekében egyszer
lemondtunk. Ami ma bilaterális egyezményi kör volt, holnap immár multilaterálissá
válhat, és korántsem biztos, hogy a kisebbségek javára. Ugyanis ott van a
lemondásként értelmezhető, fenntartásos klauzula, a másik fél kifejezett reservatio mentalis-a. Persze, a
kérdésekben és a válaszokban ott van az a hipotetikus elem, amely
tartalmazhatja a jót, a rosszat és a reményt. Mindenesetre, a megelőzés fontos
eleme annak, hogy a bilaterális egyezmények ne fordulhassanak a visszájukra. A
hosszabb tárgyalási folyamat semmiképpen sem befolyásolta volna Magyarország
uniós csatlakozásának folyamatát.
Az
alapszerződések létjogosultságával kapcsolatban megkérdezett Diószegi István
diplomáciatörténész szkeptikus: „Én az alapszerződés szükségességét nem tudom
belátni. Kuriozitás ez a nemzetközi kapcsolatok történetében, és éppen erre a
szerencsétlen kelet-európai, közép-kelet-európai régióra jellemző. Ismereteim
szerint Európa és a világ fejlettebb régióiban ilyen típusú szerződéseket sem
korábban, sem napjainkban nem kötöttek. Egyetlen funkciójuk az országok közötti
bizalomerősítés lehetne, de akár a román-magyar eset is mutatja, maga a szerződés
előkészítése – éppen a vitatott pontok miatt- inkább a bizalmatlanság
erősítésére szolgál.” Diószegi szerint Románia mesterien alkalmazta a
valamit-valamiért elvét. Románia újkori politikájában egyidejűleg sohasem volt
rossz viszonyban két szomszéddal. Amikor Románia 1916-ban az Osztrák-Magyar
Monarchiára támadt, ezzel segítségére volt az oroszoknak, és hozzájárult a
franciák nyugat-európai tehermentesítéséhez, mivel a Mackensen-hadsereget
a francia frontról kellett elvonni. Több, mint három évtizeddel később,
1944-ben Románia kilátásba helyezte, hogy Németország és Magyarország ellen
tizenöt hadosztállyal fog fellépni és ennek fejében nyújtotta be igényeit.
Magyarország viszont a valamit-valamiért elvet a külpolitikában soha nem
tartotta a magáénak. Tévesen azt gondolta, hogy a nagyhatalmak majd gesztusokat
tesznek Magyarországnak, ha bizonyos mértékben az ő politikájukhoz igazodik.
Az
alapszerződések kapcsán Ukrajna esetét tekintve elfogadóbb nézeteket Jeszenszky
Géza 1993-as nyilatkozatában: „Az a helyzet, hogy Ukrajnával nincs
békeszerződésünk. Többek között azért kötöttünk olyan szerződést, melynek van
egy területi klauzulája, amely határgaranciát ad a két országnak egymással
szemben.” Ennek fejében Ukrajna tett bizonyos gesztusokat, megszületett például
a nemzeti kisebbségekről szóló törvény is, akkor, amikor még Magyarország sem
hozta meg erre vonatkozó törvényét.
A
könyvben különböző nézetek olvashatók sorskérdéseinkről. Látleletet kapunk a
'90-es évek gondolkodásmódjáról, ezért ajánlható minden érdeklődő figyelmébe.
Szalma József