Szabó Ákos

 

I. Miklós "előnacionalizmusa" a krími háború tükrében (1848-1855) valamint II. Sándor programja és a párizsi béke (1856), különös tekintettel a Habsburg Monarchia Balkán-politikájára
(2015 májusában)

 

 

I. Miklós cár uralkodása kettős megítélésű. A szovjet korszakban roppant sötét képet festettek a „Botos Miklósról”, ugyanakkor egyes történészek az uralkodó rehabilitálásával próbálkoztak, úgy beállítva őt, mint az Oroszországot 1917-ben tönkretevő forradalom elleni harc első katonáját.[1] Uralkodása az 1825. december 14-ei felkeléssel kezdődött, majd egy nyugalmas ötesztendős időszakot követően elérkezett 1830-ban a párizsi forradalom, illetve a belga, majd a lengyel felkelés, amelyek megrendítették a Szent Szövetség, korábban oly erősnek bizonyult alapjait.

1848 a „népek tavasza” újabb csapást jelentett a szövetségre. Pétervárott a cár azon meggyőződésében élte meg e forradalmi eseményeket, hogy a veszély nemcsak Európát, de Oroszországot is fenyegeti.  

A „nem reformálunk, csak kiigazítunk” elvét követve I. Miklós változatlanul hagyta a kormányzati intézményeket. Egyetlen uralkodónak sem volt annyi egyenruhás tisztségviselője, mint I. Miklós cárnak. Tábornok ült a pénzügy, a belügy, a közlekedés-és középületügy minisztériuma élén is.[2] Az uralkodó saját irányító szerepének biztosítása érdekében négy ügyosztálybál álló kancelláriát hozott létre. Az első az iratokat készítette elő számára, a második törvény-előkészítéssel foglalkozott, a harmadikhoz az állambiztonsági ügyek tartoztak, a negyedik a népjóléti intézményeket felügyelte.[3] A leghírhedtebb ezek közül (s egyben Miklós hatalmának szimbóluma), az állambiztonsági ügyekért felelős ügyosztály[4] volt, melynek élén Alekszandr Benkendorf[5] (1783-1844) főhadsegéd állt. Ennek az ügyosztálynak a legfőbb sajátossága az egész országra kiterjedő megfigyelési rendszer átgondolt kialakítása volt. Az uralkodó mindent és mindenkit ellenőrizni akart.

 

Az Orosz Birodalom külpolitikájának összegzésére Mihail Pogogyin történész egyik jelentős munkáját venném alapul. 1854-ben, mikor már megkezdődött a háború az európai koalíciós csapatokkal, az említett történész egy beadványt terjesztett I. Miklós elé, melynek címe: „Pillantás az e századi orosz politikára.” Ebben a munkában Pogogyin úgy fogalmaz, hogy „Oroszország ötven éven keresztül szolgálta Európát”.[6] „Negyven éven át- írta Pogogyin- rohant készségesen mindenhová az orosz sereg: Itáliába, a Rajnához, Németországba és a Duna partjaira.” A beadvány szerzője, mint más országok megmentőjét írta le az orosz hadsereget: 1841-ben Konstantinápolyt mentette meg az egyiptomi pasától, 1849-ben pedig a pusztulás szélére jutott Ausztriát a magyar seregekkel szemben. Pogogyin szerint Oroszország külpolitikájával jótékonyságot gyakorolt: „Feláldozta legközvetlenebb, legéletbevágóbb érdekeit… és tette mindezt az európai rendért, amely láthatólag legfőbb, sőt egyetlen célja volt.” Természetesen ez mára túlzó áttekintés, de ennek ellenére jól mutatja be, miket gondolt népéről a XIX. század közepén élő neves történész. Pogogyin, a moszkvai történész egyértelműen I. Miklós hibái között tartja számon, hogy Oroszország be kívánt avatkozni Európa ügyeibe, s „meg kívánta menteni Európát”. Ugyanakkor a cár további hibájára is felhívja a figyelmet a történész: „Az oroszokkal rokon, azzal a legszorosabb vérségi, nyelvi, vallási kötelékkel egybefűzütt harmincmilliós szláv népet a legcsekélyebb segítségben, a keserves sorsa iránti legcsekélyebb együttérzésben sem részesítette, gyötrelmeinek - amelyek között a török okozta volt a legenyhébb[7]- martalékául vetette.”[8]

Pogogyin mellett természetesen más meghatározó gondolkodók is éltek ebben a korban, Oroszországban, például a tudós Uvarov vagy épp a hírlapíró Bulgarin. Szergej Uvarov[9] (1786-1855) alig 36 évesen, 1822-ben került az Orosz Tudományos Akadémia élére. Uvarov a cárizmus felsőbbrendűségéből és az oroszok nemzeti kivételességéből indult ki, egész pontosan abból, hogy „a pravoszláv és önkényuralmi Oroszország magasabb rendű, mint a rothadó Nyugat.”[10] 1833-ban I. Miklós Uvarovot közoktatási miniszterré nevezte ki, aki az „ortodoxia, önkényuralom, népiség[11]” hármas jelszavát hangoztatva megteremtette a hivatalos nacionalizmus (népiség)[12] tanát. Uvarov szerint a mindenféle képviseletet mellőző korlátlan uralkodói hatalom, az önkényuralom az ideális kormányzati forma. Az irányzatot kidolgozói között a már korábban említett Pogogyin és Sevirjov[13] Moszkvában, Usztrjalov[14] Péterváron tanított történelmet. Ők azok a gondolkodók, akik a hivatalos népiséget Uvarov közoktatási miniszter szándékainak megfelelően ideológiává fejlesztették, a hírlapíró Bulgarin, Grecs és Buracsok pedig lapjaikban népszerűsítették azt.

A hivatalos népiség képviselői között két irányzatot tudunk megkülönböztetni. Uvarovval együtt Bulgarin[15], Grecs és Buracsok inkább az ortodox hitet és önkényuralmi berendezkedést tartották az orosz társadalom fő mozgatójának.[16] Pogogyin és követői az uvarovi jelszavak közül elsősorban az önkényuralmat és a népiséget emelték ki, az ortodox vallás szerepe náluk szinte elenyésző mértékű. Pogogyinnak meghatározó szerepe volt abban, hogy 1835-ben megszervezték a Szláv Nyelvjárások Tanszékét a moszkvai egyetemen. A történész szerint az orosz állam létrehozásában a szlávoknak nem volt aktív szerepük.[17] Államot szerinte elnyomás és erőszak nélkül nem lehet szervezni. A szlávok, az oroszok viszont békeszerető, nyugodt nép, náluk nem volt sem erőszak, sem osztályharc. Az első orosz államot a normann varégok alkották Pogogyin szerint, birodalommá fejlesztésében a bizánci és európai örökségnek volt további szerepe.

A hivatalos népiség az állam ideológiája volt. A szalonoknak azonban meghatározóbb szerepe volt a közgondolkodás átalakításában, hiszen egyrészről a hivatalnokértelmiség itt gyűlt össze délutánonként, másrészről a korban, Oroszországban napilapok még nem léteztek, így a megjelenő folyóiratokat (illetve a bennük megjelenő cikkeket, tanulmányokat stb.) hétvégi összejöveteleken beszélték meg. A negyvenes években felpezsdítette a szalonok életét a szlavofil-nyugatos vita, amely felkavarta az orosz értelmiséget.  A vita kiváltója Pjotr Csaadajev (1794-1855) Filozófiai levelek egy hölgyhöz, című, 1829. december 1-jei keltezésű levele, amelyet 1836-ban közölt a Tyeleszkop című folyóirat. Ebben a levélben Csaadajev azt állította, hogy „Oroszország semmit nem adott a kulturált emberiségnek”, „mindazt, amit átvett a Nyugattól, eltorzította”.[18] Csaadajev Oroszország elmaradottságát a Bizánctól átvett ortodoxiában vélte felfedezni, szerinte a fejlődés érdekében a katolicizmust kellene felvenni.

Noha I. Miklós cár Csaadajevet elmebetegnek nyilvánította, a Tyeleszkop főszerkesztőjét[19] pedig száműzte az országból, a cikk a moszkvai körökben igen élénk visszhangot váltott ki, s a negyvenes években lezajlott szlavofil-nyugatos előidézője lett. A szlavofilek és nyugatosok az orosz bajok orvoslásának két iskoláját képviselték: az előbbiek „keleti” gyógymódot kínáltak, szerintük vissza kell térni (bizonyos reformok mellett) az I. Péter előtti Oroszország patriarchális rendjéhez és erkölcseihez, az utóbbiak a nyugat-európai polgári vívmányok orosz formáit keresték.[20] A szlavofilek és nyugatosok szenvedélyesen vitatkoztak, de a lelkük mélyén tisztelték egymást, együttérzés és rokonszenv bujkált. Herzen[21] így ír erről: „Ellenfelek voltunk, de ez sajátos ellenségesség volt. Egy volt a szerelmünk, de nem ugyanazt szerettük benne.”[22]

A szlavofil irányzat legtöbb gondolkodója Moszkvában élt, maga a szlavofil tan is itt született. A szlavofilok a „népiség” forrását az ősi Ruszban keresték, próbáltak orosz „nemzeti” viseletekbe öltözködni- ezt Moszkva utcáin sokan perzsa öltözéknek vélték.[23] A szlavofil mozgalom történelmi eszményképe a péterelőtti Oroszország, leginkább III. Iván uralma (1462-1505), a XV. századi Ruszt tekintették az igazi Oroszországnak.[24] A történészek jelentős része Pogogyint is a szlavofilok közé sorolja, ugyanakkor van néhány olyan pont, amelyek miatt „mégsem” lehet őt a szlavofil gondolkodónak tekinteni. Ilyen volt az ún. obscsina, a földközösség e sajátosan orosz tulajdonforma és intézmény kérdésében kifejtett szlavofil álláspont, amely a tan középpontjában állt.  Alekszej Homjakov,[25] Ivan Kirejevszkij,[26] Jurij Szamarin[27] és Konsztantyin Akszakov[28] az obscsinát tekintették az orosz történelmi fejlődés alapjának, míg az „államot” az orosz hagyományoktól idegennek tartották. A szlavofilok tevékenységének lényege a nemzeti doktrína megalkotása volt.[29] Nagy Péter reformjait, a parasztság rabságba süllyesztését úgy ítélték meg, mint a harmónia megtörését. Úgy gondolták, a rossz társadalmi közérzettől úgy tudnak megszabadulni, ha visszatérnek a régi, moszkvai Oroszországhoz. A XIX. század közepén ez a visszatérés, az „ideális állapot helyreállítása” a jobbágyság, mint oroszellenes intézmény eltörlése melletti kiállást is jelentette. I. Miklós veszélyesnek érezte a szlavofilizmust, mert a szlávok felszabadításának szükségességét propagálta. A szlávok jelentős része olyan ország uralma alatt élt –Oszmán Birodalom, Ausztria, Poroszország-, amelyek az orosz külpolitika fő objektumai voltak, felszabadításuk azonban ezen országok államkereteinek felbontásával járt volna, amelyet a cár veszélyesnek tartott.[30] I. Miklós maga így utasította el a szláv mozgalom vezetőjének tisztét: „Nem kétlem, vagyis én álltam volna a forradalom élére, mint egy szláv Masaniello,[31] köszönöm szépen!”[32]

A szlavofilokkal egyet nem értő tábor képviselői nyíltan tagadták Oroszország Nyugat-Európától eltérő jellegét, ezen oknál fogva őket „zapadnyikoknak”,[33] nyugatosoknak nevezték el. A nyugatos elnevezés, a mozgalom megbélyegzéseként magától az ellenségtől származik[34], s „… ezeknek az uraknak a szájából nyugatosnak lenni majdnem annyi volt, mint a haza ellenségének lenni.”- írta Panajev[35]. A nyugatos mozgalom képviselői szerint az obscsina nem csak orosz területeken volt jelen, hiszen a feudalizmus európai társadalmaira éppannyira jellemző volt, mint a XIX. század elején Oroszországra. A nyugatos gondolkodók szerint a cél az, hogy Oroszország utolérje Nyugat-Európát, s behozza a múlt századok során kialakult lemaradást. Mivel Nagy Péter cár intézkedései sokat segítették elő Oroszország felzárkózását Európához, így alakját nagyra becsülték. A nyugatos mozgalom fő példaképe Hegel volt, aki annyira népszerű lett a negyvenes évekre Oroszországban, hogy „Jegor Fjodorovicsként” emlegették. A nyugatos mozgalom gondolkodóinak fő célja az volt, hogy reformokat szerettek volna bevezetni. Ezeken keresztül próbálták elérni a társadalom átalakításának és ezzel együtt a jobbágyság eltörlésének programját.

I. Miklós cár külpolitikájának előterében a hódítás és ezzel együtt újabb területek megszerzése állt. 1829-ben az utolsó perzsa-orosz háborút lezáró türkmancsaji békeszerződés szerint az Orosz Birodalom örmények lakta területekkel gazdagodott.[36] A cár fő célja azonban az oszmán területek megszerzése volt, amelyre előbb 1827-ben nyílt lehetősége, hiszen ekkor az Oszmán Birodalom hadat üzent Oroszországnak. 1828 áprilisában Alekszandr Nyikityenko[37] naplójában ezt jegyezte fel: „Ütött tehát Törökország végórája! Ha bárkit –a napszámostól a legfőbb államférfiúig- megkérdeznék Pétervárott, mi a véleménye a küszöbön álló háborúról, azt feleli: Hát az, hogy Törökországnak vége! Ennyire biztosak most az oroszok az erejükben.”[38] Anglia, noha szövetségi szerződésben állt az oroszokkal, mégis a törökök legfőbb védelmezőjének számított. Április 26-án Nyikityenko ezt jegyezte fel naplójába:„Ha háborúra kerül sor, akkor azért, hogy növekedjék Oroszország hatalma és dicsőség övezze I. Miklós uralkodását… Harc kezdődik, véres harc az első helyért a világ birodalmai között, s ezt majd az új Róma vívja az új Karthágóval. Vajon merre billen a sors mérlege? Anglia hatalmas, Oroszország pedig hatalmas és ifjú.” Az orosz seregek győzelmek sorát aratva augusztus 20.-án eljutottak Drinápolyba, néhány napi járóföldre Konstantinápolytól. A török szultán megrémült, s vele együtt Anglia és Franciaország követei is, így azonmód, szeptember 14.-én békét kötöttek I. Miklóssal. Oroszország megszerezte a Duna torkolatánál lévő szigeteket (vállalva a kötelezettséget, hogy ott nem létesíthet erődöket), a Nyugat-Kaukázusban az Orosz Birodalomhoz csatolta Ahalcihe és Ahalkalaki[39] erődjét, valamint a Fekete-tenger kaukázusi partvidékét Anapa és Poti városokkal együtt.

I. Miklós cár belátta, hogy Anglia támogatása nélkül jelentős oszmán területeket nem tud megszerezni. 1844. június 1.-jén Londonba utazott (teljes titoktartás közepette, „Orlov gróf” álnéven) ahol egyaránt tárgyalt Viktória királynővel, a kormányzó tory párt képviselőivel és az ellenzék vezéreivel is.[40] A tárgyalások középpontjában a „keleti kérdés” állt. I. Miklós megismételte korábbi álláspontját: „nem akarok egy hüvelyknyi török földet sem, de nem engedem, hogy más vegyen el belőle akár csak ugyanannyit.” A cár így fogalmazott a török területekről:„Törökország olyan, mint egy halálosan beteg ember. Mindent megteszek azért, hogy életben maradjon, de számolni kell a halálával is.”[41] A cár fő célja a Boszporusz megszerzése volt, diplomáciai kezdeményezéseivel párhuzamosan jelentős anyagi támogatásban részesítette a Balkán ortodox egyházait.[42] Az orosz uralkodó és tanácsadói kötelező politikai deklarációnak szánták a tárgyalásokon elhangzó mondatokat, az angolok azonban csak véleménycserének vélték. Ez a félreértés lett a későbbi fegyveres konfliktus egyik oka.

Az 1848-49-es forradalmi események elmúlásával, leverésével, Oroszország joggal gondolhatta lekötelezettjének Ausztriát, s Poroszországot. Az angol követ Seymour szerint I. Miklós három dologban bízott töretlenül: hadserege félelmetes erejében, az osztrákok és poroszok segítségében és ügye igazában. Az orosz uralkodó ebben az időszakban a „beteg” Oszmán Birodalom fővárosának megjelölésére gyakran használta a II. Katalin korában népszerű „Cargrad”[43] nevet. Az 1853.évi újévi bálon vetette fel először I. Miklós Hamilton Seymournak, a pétervári angol követnek a török birodalom felosztását, amelyet februárban megismételt.[44] I. Miklós így fogalmazott: „Önökkel, mint barát és mint gentleman szeretnék tárgyalni. Ha meg tudunk egyezni, én és Anglia, mások számomra nem fontosak, nem lényeges mit fognak csinálni.”[45] A cár javaslata tulajdonképpen az 1844-es változat felújítása volt. Eszerint Moldva, Havasalföld orosz protektorátus alá került volna, Angliának Egyiptomot és Krétát ajánlotta fel. Továbbá felmerült az is, hogy Konstantinápolyt elfoglalják az oroszok, igaz csak zálogként, a Boszporusz orosz a Dardanellák pedig osztrák ellenőrzés alá kerülne, a Balkánon pedig egy önálló Szerbiát és Bulgáriát hozzanak létre. Anglia, csakúgy, mint 1844-ben, 1853-ban is elutasította a felosztást. A háború ezzel elkerülhetetlenné vált.

A keleti háborúk a 19. századi nemzetközi kapcsolatok legfontosabb eseményei, a napóleoni háborúk és az I. világháború közötti évszázad egyetlen olyan nemzetközi konfliktusai, amelyben európai nagyhatalmak álltak egymással szemben.[46]A háborúk közül egyértelműen kiemelkedik a krími háború, amelynek embervesztesége elérte az egymillió főt, ekkor kerültek először bevetésre páncélozott, csavarmeghajtású gőzhajók, s ekkor alkalmazták először hadicélokra a vasutat is. A háború megváltoztatta az európai erőviszonyokat, óriási hatást gyakorolt az államok belső fejlődésére,(Franciaország jelentősen megerősödött) Oroszországban pedig polgári reformok sorát indította el. A háború történetének gazdag szakirodalma van, mind a nyugat-európai mind az orosz munkák száma jelentős. A szerzőket, tanulmányírókat álláspontjuktól függően két csoportra oszthatjuk. Az első csoportba tartozó szerzők Oroszország támadó, hódító szándékait emelik ki, I. Miklós azon törekvését, hogy az Oszmán Birodalmat felossza, s ez által megszerezze a Boszporuszt s a Dardanellákat. A másik csoport képviselői ezzel ellentétben a nyugat-európai államok, elsősorban Franciaország és Anglia támadó szándékait állítják középpontba, ezeknek az államoknak célja Oroszország nagyhatalmi pozíciójának meggyengítése volt.

A krími háborút egy sor probléma eredményezte, amelynek politikai, ideológiai és gazdasági okai voltak, és az a Közel-Kelethez, valamint a Balkánhoz fűződő nagyhatalmi (mindenekelőtt: Anglia, Franciaország, Törökország, Oroszország) érdekek összeütközéséből fejlődött ki.  A háború maga a keleti válságból nőtt ki, amelynek első jelei a politikai horizonton akkor jelentek meg, amikor Európában az 1848-49es forradalmak elcsitultak.[47] Az 1850-es években kialakult válság Franciaország és Oroszország egyet nem értésével kezdődött, amelyet a Palesztinában lévő katolikus és ortodox (a latin és görög) egyház között meglévő feszültsége generált. Mindkét egyház képviselője a szent helyek felügyeletét, védnökségét magának követelte. A keleti, görög egyház arra hivatkozott, hogy korábban Palesztina a Bizánci Birodalomhoz tartozott. A nyugati, római egyház szerint pedig ez az a terület, amelyen latin hódítás zajlott a keresztes háborúk idején. A két egyház vetélkedését és privilégiumait a török szultán hagyta jóvá fermánokkal[48] és hatt-i serifekkel[49].

A 19. századra úgy történt, hogy az ortodoxok közössége gyakorolt felügyeletet a főbb keresztény szentségek és szenthelyek fölött, a század közepétől a katolikusok azonban megkísérelték saját érdekeiknek megfelelően változtatni a dolgokon. 1850-ben a török hatalomhoz fordult Kirill, a jeruzsálemi pátriárka annak érdekében, hogy engedélyezze az Úr Szent Sírja templom kupolájának javítását. Nem sokkal ezt követően Boret atya brosúrája jelent meg, amelyben a jeruzsálemi palesztin ortodoxokat vádolta meg azzal, hogy korábban katolikus szentségeket tulajdonítottak el. Az európai közvélemény eleinte nem szentelt nagy figyelmet az eseményeknek, nem gondolták azt, hogy egy nagyobb politikai konfliktus alakul majd ki belőle. A konfliktus I. Miklós és Louis Bonaparte között zajlott változó intenzitással, az azonban nagy különbség a két fél között, hogy míg I. Miklós nagyon is komolyan vette a keleti kérdést, addig a francia uralkodó mindössze azt a lehetőséget látta, hogy nagyhatalmi pozícióit erősítse.[50] A francia befolyás kétségkívül erősödött, az események Anglia állásfoglalásától függtek.

Mivel Anglia passzívnak mutatkozott, így a cár joggal gondolhatta azt, hogy ha háborúra kerülne sor nem fog az oszmán uralkodó mellé állni így 1853. január 26.-án a cári csapatok bevonultak a dunai fejedelemségekbe. Időközben Törökországban a háború hívei kerekedtek felül, s a Nagytanács tagjai azt javasolták a szultánnak, hogy kezdjen háborúba az oroszokkal. A törökök erőit vezető Omer pasa[51] szeptember 26-án 14 nap haladékot adott az oroszoknak, hogy erőiket kivonják a dunai fejedelemségekből.[52] Mivel a cári csapatok nem vonultak ki, így október 4.-én Abdul Medzsid szultán bejelentette a háborús viszonyok beálltát. Október 20-.án I. Miklós is aláírta a hadüzenetet, ezzel kezdetét vette a sorsdöntő háború. November 30.-án Szinope-nál[53] az orosz flotta kimerítő, három órás küzdelmet követően megsemmisítette a török flottát. Ez a vereség a nyugati hatalmaknak egyértelműen azt mutatta, hogy fellépésük nélkül a Török Birodalom napjai meg vannak pecsételve, ennek megakadályozása érdekében 1854. január 4.-én hajóik behajóztak a Fekete-tengerre ezzel védelmükbe vették Törökországot. 1854. február 9.-én az Orosz Birodalom megszakította diplomáciai kapcsolatait Angliával és Franciaországgal, majd március 27.-én az angolok egy nappal később a franciák üzentek hadat az oroszoknak.[54]  A magyar szabadságharc leverésében is szerepet játszó Paszkevics határozatlansága, Anglia és Franciaország nyílt fellépése a törökök oldalán, és Ausztria ultimátuma végül arra kényszerítette I. Miklóst, hogy kivonja csapatait e területekből. A dunai hadjárat ezzel teljes kudarccal végződött.[55]

A Dunai Fejedelemségekből történő kivonulásra az orosz közvélemény negatívan reagált, s a körülményekért (főleg a szlavofilek) Ausztriát okolták.[56] Az európai egyensúlyrendszer fenntartása érdekében a nagyhatalmak egy béketervet küldtek az orosz cárnak 1854 nyarán, amelyet azonban ő elutasított, sőt a harcok más hadszínterekre is kiterjedtek: Kola-félsziget (1854. augusztus), Kamcsatka (1854. szeptember). A tengeri hatalmak a tenger felől akartak támadást intézni az Orosz Birodalom ellen, legvégső választásuk a Krím-félsziget volt. 1854 szeptemberében a szövetséges (francia, angol, török) csapatok partra szálltak Jevpatorijánál, Szevasztopoltól mintegy 70 km-re. A. Kersznovszkij XX. századi történész Az orosz hadsereg története című művében így ír erről: „Ez volt a történelem legnagyobb deszanthadművelete, amelyet – a gőzhajókból álló flottájuknak és az orosz fél teljes felkészületlenségének köszönhetően-ragyogóan hajtottak végre.”[57] Az Oroszok az Alma folyó partján sáncolták el magukat. A szövetségesek előrenyomulását megpróbálták feltartóztatni, de végül október 20.-án vereséget szenvedtek. Amikor Mensikov küldötte, Greig lovaskapitány megvitte I. Miklósnak a hírt a vereségről „ömleni kezdtek a könnyei. Vállon ragadta Greiget, és miközben elég erősen rázta, egyre azt ismételgette: Érted egyáltalán miről beszélsz?”Miután Mensikov erőit Bahcsiszerájba vonta össze, megkezdődött Szevasztopol tizenegy hónapig tartó ostroma. Február 15.-én a krími hadsereg főparancsnokául Mensikov helyett Gorcsakov herceget nevezte ki. Ez volt a cár utolsó intézkedése, ugyanis 1855. február 18.-án noha korábban sohasem betegeskedett, elhunyt influenzában. Alekszandr Nyikityenko ezt a feljegyzést tette naplójába ugyanaznap: „Elhunyt az uralkodó! Ez a hír elsősorban váratlanságával döbbentett meg. Mindig is azt hittem –és nemcsak én egyedül- hogy I. Miklós cár túlél mindnyájunkat, sőt a gyermekeinket és talán még unokáinkat. Most viszont lám, megölte ez a szerencsétlen háború.”[58]

A cár utódjával, II. Sándorral úgy tűnt, egyezkedni lehet a békét illetően. Közben természetesen továbbra is folyt Szevasztopol iszonyatos ostroma. 1855. szeptember 8.-án elesett Szevasztopol, ezzel a háború az Orosz Birodalom számára végső kudarcra lett ítélve. A szövetségesek egyetértésével Bécs december 15.-én ultimátumot küldött Pétervárnak amelyet a cár 1856. január 15.-én elfogadott.[59] Az ultimátum elfogadásában több ok is szerepet játszhatott, egyrészről Poroszország esetleges beavatkozása, másrészről (ami döntőbb) az orosz ipar képtelen volt felszerelni a hadsereget, az ország pénzügyi helyzete pedig katasztrofális volt.

A háborút lezáró kongresszus Párizsban nyílt meg 1856. február 25.-én, a békeszerződést március 30.-án írták alá. A békehatározat legsúlyosabb pontja Oroszországra nézve a Fekete-tenger semlegesítése volt. Ez nem mást jelentett, minthogy egyetlen állam sem tarthat itt hadi arzenált, hadihajót 10 könnyű hajó kivételével. Az oroszoknak a háború alatt megszerzett területeikről ki kellett vonulniuk, Besszarábia déli részét pedig Moldvához csatolták.

 

Összegzés

 

 I. Miklós intézkedései kettős megítélésűek. Egyrészről az ország terjeszkedését, európai nagyhatalmi státuszának növekedését kívánta ugyanakkor a lakosság megfigyelését, illetve az erőltetett militarizálást is figyelembe kell venni. A dolgozat során kitértem a szlavofil-nyugatos vita kialakulására, az egyes nézőpontok közötti különbségekre. A szemináriumi munkám során legnagyobb részt „természetesen” a krími háborúnak szenteltem, a kitörésének előzményei mellett a főbb harci eseményeket is ismertettem, végül a háború befejezését, s a párizsi béke főbb határozatait foglaltam össze. Véleményem szerint a krími háború mérföldkövet jelent az orosz történelemben. Ráébresztette az uralkodókat az ország lemaradásaira, olyan hiányosságokra, amelyre ha nincs a háború semmi nem hívja fel az uralkodó figyelmét. A reformok szükségesek voltak, a vasútépítés mellett a fegyverzet, az ipar fejlesztései szintén életbevágóan fontosak voltak. Megkockáztatom azt a kijelentést, hogy amennyiben nincs a krími háborúban elszenvedett szörnyű vereség, Oroszország nem tartana ott ma, ahol.

 


 

[1] Mihail Heller: Az Orosz Birodalom története (1996) 452. (A továbbiakban: Mihail Heller: Az orosz…)

[2] Köves Erzsébet: Kelet és Nyugat (1982) 31. (A továbbiakban: Köves Erzsébet: Kelet és…)

[3] Mihail Heller: Az orosz… 454.

[4] Teljes nevén: Őfelsége Személye Körüli Kancellária Harmadik Ügyosztálya

[5] Benkendorfról Herzen a következőket írja:„A csendőrfőnök küllemében nem volt semmi visszataszító, úgy festett, mint a balti nemesek, illetve a német arisztokraták általában. Arca gyűrött, fáradt volt, a tekintete-mint az alattomos, szenvtelen embereké oly sokszor- megtévesztően jóindulatú. Talán nem is követte el mindazt a rosszat, amit elkövethetett volna mint annak a szörnyű, törvényen felül álló rendőrségnek a főnöke, amely mindenbe beleavatkozhatott, a magam részéről hajlamos vagyok ezt hinni, különösen, ha magam elé idézem unott arckifejezését…” Mihail Heller: Az orosz… 455.

[6] Mihail Heller: Az orosz… 473.

[7] A török fennhatóság volt a szlávok számára a legenyhébb gyötrelem.

[8] Mihail Heller: Az orosz… 474.

[9] Puskin lesújtó képet festett Uvarovról: „Uvarovot illetően: aljas és szemfényvesztő. Erkölcstelen életmódja közismert… Azt mondják róla, hogy b… ként kezdte, majd dajka lett, s a végén a Tudományos Akadémia elnöki székében kötött ki…” (Puskin homoszexuális beállítottságúnak írja itt le Uvarovot) Forrás: ???

[10] Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig: Az orosz birodalmi gondolat (2007) 52. o. (A továbbiakban: Gecse Géza: Bizánctól…)

[11] Uvarov maga is bevallotta, hogy a népiség fogalma nem teljesen tisztázott: „Nem olyan egységes kérdés, mint az előző kettő” Köves Erzsébet: Kelet és… 50.

[12] Oroszul: „narodnoszty” amely kontextustól függően egyaránt jelenthet népet, nemzetet, nemzetiséget és népiséget is.

[13] Szergej Petrovics Sevirjov (1806-1864), történész, tudós, akinél (orosz területen) először jelenik meg a „rothadó” Nyugat képe.

[14] Nyikolaj Gerszamovics Usztrjalov (1805-1870) történész, 1837-ben történeti munkája elismeréseképpen a Demidov Díjban részesült, I. Miklós maga is nagyra becsülte.

[15] Faggyej Bulgarin (1789-1859) a 30-as évek elején már felkapott író volt, 1831-1859-ig Greccsel együtt adta ki a Szevernaja pcselát, az első nagy magánújságot Oroszországban.

[16] Gecse Géza: Bizánctól… 53.

[17] Gecse Géza: Bizánctól… 55.

[18] Gecse Géza: Bizánctól… 59.

[19] A főszerkesztő neve: Nyikolaj Nagyezsgyin, aki moszkvai író, főszerkesztő etnográfus volt. A magyarok eredetével is foglalkozott kutatásai során (Ingul, Kodüma folyókat azonosította Bíborbanszületett Konstantin művében található folyókkal) Mihail Heller: Az orosz … 463.

[20] Köves Erzsébet: Kelet és… 8.

[21] Alekszandr Ivanovics Herzen (1812-1870) az orosz forradalmi demokraták első nemzedékének tagja, az orosz szocializmus megteremtője. Mind a szocializmus, mind a liberalizmus eszméje Herzen örökösének tartja magát.

[22] Köves Erzsébet: Kelet és… 65.

[23] Mihail Heller: Az orosz… 468.

[24] Köves Erzsébet Kelet és… 70.

[25] Alekszej Sztyepanovics Homjavov (1804-1860) orosz nemesi értelmiségi, akit az ortodox orosz emigráció egyházdoktorként tisztel. Személyisége máig vitatott.

[26] Ivan Vasziljevics Kirejevszkij (1806-1856) filozófus, újságíró.

[27] Jurij Fjodorovics Szamarin (1819-1876) szlavofil gondolkodó, az 1861-es emancipációs reform kidolgozóinak egyike.

[28] Konsztantyin Szergejevics Akszakov (1817-1860) a szlavofilek nemzedékének első olyan teoretikusa, aki történész is volt egyben. Írásaiban törekedett a Péter előtti és utáni világ szembeállítására, az előbbi idealizálására, a Nyugat és Oroszország történelmi útjának különbözőségére, s az utóbbinak a pravoszlávia magasabbrendűsége általi felsőbbrendűségére.

[29] Mihail Heller: Az orosz... 465.

[30] Mihail Heller: Az orosz… 471.

[31] Masaniello (1622-1647) egy olasz halász volt, aki a Habsburg Birodalom spanyol ága elleni forradalom élére állt 1647-ben, Nápolyban.

[32] Mihail Heller: Az orosz… 471.

[33] A zapad szó magyarul nyugatot jelent.

[34] Köves Erzsébet: Kelet és… 108.

[35] Ivan Ivanovics Panajev (1812-1862) a kor meghatározó írója, publicista, lapkiadó.

[36] Mihail Heller: Az orosz... 477.

[37] Alekszandr Vasziljevics Nyikityenko (1804-1877) Ukrán területen született jobbágyi családba. Rilejev nyomására szabadították fel, később cenzori rangban szolgált I. Miklós cár alatt.

[38] Mihail Heller: Az orosz… 477.

[39] Ma Akhalkakali néven ismert város Grúziában.

[40] Mihail Heller: Az orosz… 485.

[41] Mihail Heller: Az orosz… 485.

[42] Gecse Géza: Bizánctól... 65.

[43] A Cargrad szó jelentése: Császárváros

[44] Ormos Mária-Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren (1999) 108. (a továbbiakban: Európa a…)

[45] Bodnár Erzsébet: A keleti kérdés és a Balkán az orosz külpolitikában a 19. század első felében (2008) 134. (a továbbiakban: A keleti…)

[46] Bodnár Erzsébet: Oroszország a 18-19.században (2000) 117.

[47] Bodnár Erzsébet: A keleti… 130.

[48] Rendelet, parancs főleg az a szultáni okirat, mely tughrával, vagyis a szultán névjegyével van ellátva és a rejsz effendi alatt lévő állami kancelláriában adták ki.

[49] Fontos írás, szultáni rendelet.

[50] Bodnár Erzsébet: A keleti kérdés és a… 132.

[51] Omer pasa eredeti nevén Mihajlo Latas (1806-1871) krajinai szerb születésű török tábornok.

[52] Bodnár Erzsébet: A keleti kérdés és a… 134.

[53] Mai nevén Sinop, város Törökországban, Sinop provincia fővárosa.

[54] Bodnár Erzsébet: A keleti… 148.

[55] Mihail Heller: Az orosz... 489.

[56] Bodnár Erzsébet: A keleti… 149.

[57] Mihail Heller: Az orosz... 490.

[58] Mihail Heller: Az orosz… 491.

[59] Ormos-Majoros: Európa a… 113.