Bevezetés

         Svédországi tanulmányaim során fedeztem fel azt a Svéd Országos Levéltárban rejtőző és eddig még feldolgozatlan kincsesbányát, amely bőséges információval szolgál a második világháború idejéből Magyarország politikájára vonatkozólag. Miután kutatásom tárgya: a határon túli magyarok problémája és Magyarország határainak a kérdése rendkívül sokrétű és kontroverziális, úgy vélem, hogy hasznos lenne megismerkedni az ezekről alkotott korabeli semleges svéd véleményekkel és nézetekkel. Ez különösen azért célszerű, mert az érdekelt felek történetírása, így a román, a csehszlovák, illetve a cseh és a szlovák, a jugoszláv, azaz a szerb és a horvát, valamint a szovjet, illetve az ukrán, mindegyik a maga szempontjából állítja be és értékeli az eseményeket. Ez nem is okozna különösebb problémát, ha tárgyszerűen mutatták volna be, illetve mutatnák be a nemzetiségi kérdést, amely a határok ide-oda tologatásához vezetett. Sajnos szükséges a jelen idő használata is, mert a dákó-román, a csehszlovák nemzet, valamint a jugoszláv nemzet ködös utópiáitól és téveszméitől szabadulni nem tudó és nem is akaró szomszédállamok a politikai rendszereiktől függetlenül - legyenek azok jobb- vagy baloldali diktatúrák, esetleg demokráciák - a mai napig ezen utópiák és megalapozatlan elméletek alapján torzítják el a tényeket, és még ma sem hajlandók szembe nézni saját múltjukkal. Történészeik egyetlen feladata, hogy megerősítsék és bebizonyítsák az elképzelt nemzetállamaik létjogosultságát, az ezek által erőszakkal megszerzett magyar területek történelmi szükségszerűségét.

         Az első világháborút lezáró Versailles környéki, illetve a másodikat befejező párizsi békeszerződésekben közreműködő, értsd az ezeket létrehozó nyugati nagyhatalmak, így Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok hivatalos és "elfogadott" történetírása - a szabályt erősítő kivételekkel együtt - enyhén szólva ugyancsak részrehajló volt és maradt a saját országaik szerepével kapcsolatban. Ezt Niederhauser Emil jogosan állapíthatta meg majdnem harminc évvel ezelőtt, amikor diplomatikusan így összegezte a nyugati történeti irodalom Magyarország második világháborús szerepével foglalkozó értékelését[1]: "a legtöbb munka néhány, olykor tárgyilag is téves adatot ismétel, egyik a másiktól veszi át... Olyan elmélyült ismeretekkel, mint amilyenek Macartney könyvében, vagy akár Seton-Watson[2] eredményeiben mutatkoznak, rajtuk kívül más nem rendelkezik. Vagyis a legtöbb munka csak másod- vagy harmadlagos források alapján, s így eleve a valósággal elég vékony szálakkal összefűződően ad képet Magyarország fejlődéséről ebben a korszakban... A tárgyi tévedések mellett a legtöbb esetben, ha nincs is ilyen tévedésről szó, alapvető értetlenséggel találkozunk Magyarország megítélésében." Az adott kor szellemének megfelelően - Niederhauser 1970-ben írta tanulmányát - a szerző így fogalmazott: "Sajátos módon azt kell mondanunk, hogy megértést azok a szerzők tanúsítanak, akik meglehetősen jobboldali, és feltétlenül szovjetellenes szellemben tárgyalják az eseményeket. ...Ha a felszabadulásról szó is esik ezekben a munkákban, valójában csak mint szovjet megszállást emlegetik, kényszerről és elnyomásról beszélnek."[3] Az 1989-ben lezajlott fordulat óta természetesen átértékelődött ez a dogmatikus felfogás, de ami a nyugati történetírást illeti, érdemileg azóta sem változott a Magyarországról kialakított és meghonosodott kép. Az első világháborúban megrögződött ellenségkép, "a háború alatti emigráns nemzetiségi politikusok és angol, illetve francia barátaik rosszindulatú állításai"[4], kiegészülve a második világháború előtt és alatt terjesztett újabb ferdítésekkel, vagy egyszerűen valótlanságokkal, túlságosan is beleívódtak a nyugaton is központilag irányított közvéleménybe, hogy a történészek tárgyilagosan átértékeljék eddigi téves nézeteiket. Kutatásaim és munkám során az angolszász munkák legnagyobb része - kis túlzással - használhatatlannak bizonyult; sokszor eseményszámba ment, ha véletlenül találkozhattam valós adatokkal és objektív értékeléssel. Kivételt, tudomásom szerint, csak C. A. Macartney és John F. Montgomery munkái képeznek. A nagyon sűrűn előforduló tévedések helyesbítésére természetesen nem térhettem ki, de néhány túlságosan kirívó esetben nem kerülhettem el ezekre felhívni az olvasó figyelmét.

         Ami a magyar történetírást illeti, megállapítható, hogy ez még mindig adós a két világháború közötti magyar revíziós politika tényszerű, az éppen aktuális politikától és ideológiáktól mentes vizsgálatával és tudományos értékelésével. Mivel Magyarország 1945-től a szovjet csapatok 1991-ben történt kivonulásáig a szovjet érdekszférába tartozott, ezért, mint az élet minden területére, így a történetírásra is a szovjet szempontok erősen rányomták a bélyegüket. Szovjet megszállásról jogi értelemben nem volt szó, mert a Szovjetunió ügyelt arra, hogy mindig is legyen valami nemzetközi jog szerinti alapja hadseregének magyarországi tartózkodásához,[5] de az mindenki számára nyilvánvaló volt, csak a szovjet fegyverek árnyékában ragadhatta magához a hatalmat a Magyar Kommunista Párt. Az általa létrehozott proletárdiktatúra nem csak jelszó volt, hanem tényleges állapot. Az emberiség jótevője, a bölcs Sztálin legjobb tanítványa Rákosi, valamint utódja, az 1956-os forradalom véres megtorlásáért felelős Kádár János pártideológusai, Révai József, majd Aczél György vaskezekkel irányították a magyarországi kulturális élet minden mozzanatát, jóváhagyásuk nélkül semmiféle, a párt hivatalos vonalától, ideológiájától eltérő szellemi termék nem jelenhetett meg. Ez különösen érvényes volt a történetírásra, ezen belül is a közelmúlttal foglalkozó munkákra, hiszen, Orwell szavaival, az Igazság Minisztériuma [az újnyelv (Newspeak) szerint a "Minitrue" a régi nyelvből (Oldspeak) képzett "Ministry of Truth" helyett][6] számára fontos volt a tömegek történelmi tudatának helyes kialakítása. Ezért a "A tudatlanság, az erő" ("Ignorance is strength"), és a "A háború, az béke" ("War is peace") jelszavak gyümölcsöző hatása alatt megszokottá vált, hogy a leírtak helyett pontosan annak az ellenkezőjét kellett érteni.[7]

         Az orwelli jelige: "Akié a múlt, azé a jövő." szellemében a történettudomány legfőbb feladata a proletárdiktatúra történelmi szükségszerűségének az igazolása volt. Az ezzel szembenálló tényeket, eseményeket vagy egyszerűen elhallgatták, vagy ha már ezt nem tehették, akkor hamis és negatív megvilágításba helyezték. A nem kívánt témák közé tartozott a trianoni trauma és a magyar revízió kérdéskörének az elemzése is. Hosszú időn át ez volt az uralkodó irányzat, és a marxista szemlélettel ellentétes értékelés nem volt szalonképes. Ez utóbbi azokra a jó szándékú történészekre vonatkozott, akik csak félszavakban, illetve félmondatokban, a sorok között, a cenzorok elnézésével, vagy azok politikai megfontolásokból tudatosan adagolt engedélyével, illetve hallgatólagos tudtával - sugallva azt, hogy a népi demokráciában is el lehet mondani az igazságot - utalhattak a leírt adatok, események valótlanságára. Ennél többet azonban ők sem tehettek, mert a diktatúra a lényegéből adódóan nem tűrt meg ellenvéleményt. A rendszer számára kényes kérdéseket a szőnyeg alá söpörték. Miként Romsics Ignác leszögezte: "A tisztázó viták helyett azonban közel 40 éves hallgatás következett... Trianonról itthon írni, illetve megemlékezni, még 1980-ban, a 60. évforduló alkalmával sem lehetett."[8] A liberalizálódó késői Kádár-korszakban már voltak óvatos kísérletek egy tárgyilagosabb adatkezelésre, de a tények átfogó és objektív újraértékelése továbbra sem volt lehetséges. A korhadásnak indult diktatúra engedni kényszerült korábbi szigorából és a kevésbé "rázós" témának tartott trianoni kérdés tárgyalására már sor kerülhetett. Miként Romsics megállapítja: "Ennek egyik első jele Ormos Mária »Padovától Trianonig« című könyvének a megjelenése volt."[9] A revízió és főleg ennek részleges megvalósítása azonban továbbra is vörös posztó volt a hatalom szemében, mert néhány közönséges és átlátszó dogma kivételével, egyszerűen nem tudott mit kezdeni vele. Ezért ezt továbbra is tabuként kezelték. Az ennek újraértékelésére vonatkozó tudományos munka az ún. rendszerváltás után kezdődött meg, először óvatosabb formában, később mind intenzívebben, de az ma is elmondható, hogy az ötven év alatt beidegződött dogmák leküzdése és megcáfolása még mindig nagyon sokat hagy maga után.

         Ennek egyik eklatáns példája az a tény, hogy 10 évvel az ún. rendszerváltás után még a mai napig nem jelentették meg magyar fordításban Macartney Magyarország történelmével foglalkozó jelentős műveit. Kivételt ezalól csak az "October Fifteenth" című munkájának 9 fejezetét tartalmazó "Teleki Pál miniszterelnöksége 1939-1941" fordítás képezett. Csak egyetérthetünk Tilkovszky Loránt véleményével: "Macartney szóban forgó műve - nézetem szerint - a maga egészében megérdemelte volna magyar fordításban való megjelentetését, különösen, ha az akkor történik, amikor hiánypótló lehetett volna Magyarországon."[10] Ennek a nagy jelentőségű munkának az elhallgatása és Macartney ismeretlensége azért is sajnálatos, mert "valószínűnek kell tartanunk, hogy történészek viszonylag szűk körén kívül [és a történészek körén belül is csak egy szűk, az angol nyelvet ismerő réteg], különösen a fiatalabb korosztályok, nem sokat tudnak róla". Az események átértékelésének vontatottságát úgy érzékelhetjük igazán, ha belegondolunk, mit tett volna a cseh, a szlovák, a román és a szerb történész társadalom hasonló esetben, ha ilyen formátumú, számukra kedvező tudományos munkák készültek volna mérvadó nyugati történészek által! Ezzel nem azt akarom sugallni, mintha Macartney elfogult lett volna Magyarországgal szemben, hanem azt akarom aláhúzni, hogy a nyugati közvélemény általános félrevezetése fényében már az is nagyon jelentős eredmény, ha valaki objektíven és tárgyilagosan mutatja be a történteket. Arról nem is beszélve, hogy a felnövekvő új magyar nemzedékek számára mennyire fontos a hiteles tájékoztatás saját nemzetük múltjáról, ami a történészek feladata lenne.

         Munkámnak nem célja a Rákosi- és Kádár-korszak történészei felett ítéletet mondani, ezt úgyis elvégzi maga a történelem. Egy egész ország ugyanis nem "disszidálhatott" nyugatra, az életet a proletárdiktatúrában is tovább kellett folytatni, és a jó szándékú történészek óvatos formában valóban igyekeztek végezni feltáró munkájukat. Ha a megfelelő következtetéseket nem is vonhatták le, ha az események tényleges folyamatait nem is írhatták le, az ezekre vonatkozó forrásgyűjtemények megalkotásával, a sorok közötti adatközlésekkel mégis értékes feladatot teljesítettek. Ennek elismerése mellett azonban munkám érdekében nem kerülhetem el, hogy ne mutassak rá azokra a súlyos tárgyi tévedésekre, valamint arra a tudatos hamisítási szándékra, amely az új nemzedékek átnevelését volt hivatott elősegíteni. Ezért viszont azoknak a történészeknek a felelősségét kell megállapítani, akik nemcsak együttműködtek a proletárdiktatúrával, hanem ennek lényeges részét képezték és ennek fennmaradásában voltak érdekeltek. 

         A szocialista internacionalizmus ideológiájával egyáltalán nem volt összeegyeztethető a "sovén magyar imperializmus" eszmeisége. Éppen ezért számított a magyar revíziós politika tabu témának egészen napjainkig, és még ma is különös tekintettel illik lenni a szomszédos népek érzékenységére, (valamint arra, nehogy megint a határon túli magyarok hátán csattanjon az ostor). A magyar nemzeti érdekek említése élesen szemben állt volna a Szovjetunió nagyhatalmi politikájával is. A szovjet érdekszférába tartozó kis államok saját érdekei kevésbé jöhettek szóba e nagyhatalom prioritásaival szemben, ami azt kívánta, hogy ne legyen viszálykodás a csatlósállamok között. Ez a status quo megőrzésére irányuló szovjet politika elsősorban a magyarságot sújtotta, mivel csak ennek voltak más országokban jelentős számban élő részei. (Kivéve azokat a népeket, például észtek, lettek, litvánok, grúzok, azeriek, örmények, moldávok, közép-ázsiai népek, stb., amelyeket teljes egészében maga a Szovjetunió kebelezett be, vagyis akik "önként csatlakoztak a Szovjetunióhoz", ahogy akkor címkézték.) Ezek az utódállamokban élő magyar kisebbségek a legbrutálisabb asszimilációs törekvéseknek voltak kitéve, hiszen ezen országok legfőbb célja az etnikailag egységes nemzetállam megvalósítása volt, természetesen összhangban a proletár internacionalizmus csehszlovák, román, jugoszláv és szovjet értelmezésével. A magyar nemzetiségű lakosságot ért atrocitásokat és jogsértéseket (Benes-dekrétumok a felvidéki magyar kisebbség teljes felszámolására, Esterházy János elítélése, stb. Csehszlovákiában, a délvidéki ellenkező előjelű "hideg napok", azaz 40.000 magyar lemészárlása Jugoszláviában, a Maniu-bandák vérengzése, az erdélyi magyarüldözések, a magyar vezetők, köztük Márton Áron és a Népi Szövetség vezetőségének a bebörtönzése, valamint a magyar kultúra felszámolására irányuló kísérletek, a magyar iskolák bezárása, stb. Romániában, a kárpátaljai magyar férfilakosság deportálása magában a Szovjetunióban) a szőnyeg alá söpörték a szocialista testvériség nevében Magyarországon.

         Ennek fényében nem csodálkozhatunk azon, hogy a trianoni békeszerződés igazságtalanságait orvosolni akaró revíziós, azaz magyarul felülvizsgáló politikát a marxista történészek ellátták a céljuknak megfelelő lejárató jelzőkkel, mintegy sugalmazva a bűnös, elítélendő tartalmat. Az irredenta (azaz fel nem szabadult, meg nem váltott), nacionalista (nemzeti érzelmű) és maga a revizionista (valamit felülvizsgálni kívánó) jelzők egy, a jelentésüknek nem megfelelő, rossz politikai mellékízt kaptak, és a nacionalistát összemosták a soviniszta (túlzott nemzeti érzelmű) negatív fogalmával, hogy ezzel is fokozzák a most már nem oktatott, a nyugat-európai nyelvek alapját képező latin nyelvet nem ismerő tömegek ellenszenvét a földesurak érdekében álló revíziós politikával szemben.

         Ennek értelmében a marxista történészek újrafogalmazták a történelmet és megalkották azt a tételt, miszerint a területi revíziós politika arra irányult, hogy a reakciós magyar uralkodó osztályok, a népnyúzó földesurak visszaszerezzék az elcsatolt, nagyrészt nemzetiségi területek feletti uralmukat, hogy újra kiszipolyozhassák a szerencsétlen, elnyomott és kizsákmányolt szomszédos nemzetiségeket, akik végre felszabadulhattak a soviniszta magyar feudális uralom alól. A párt ideológusai azt nem tagadhatták, hogy a magyar tömegek is elkeseredettek voltak a trianoni békeszerződés igazságtalanságai miatt, de a revíziós gondolat népszerűségét úgy magyarázták, mintha az az uralkodó osztályok által kitalált, Nagy-Magyarország visszaállítását hirdető, a köztudatba dobott maszlag volt csupán az elmaradott szociális és társadalmi viszonyokkal való elégedetlenség elterelése érdekében. Az természetesen nem illett az ideológia keretei közé, hogy mi volt a véleménye annak a kb. 350.000 magyar menekültnek, akik megtagadták a hűségeskü letételét, és akiket ezért elüldöztek az utódállamok. Ők csak tüske voltak a proletárdiktatúra szemében, mivel jórészt iskolázott, a középosztályhoz tartozó köztisztviselők voltak, akiket a reakciós feudális rendszer pilléreként bélyegeztek meg. Az is mellékes volt a marxisták számára, hogyan élte meg (és élte túl) az elszakított területek 3,2 milliós magyarsága - amely etnikailag korántsem volt annyira kevert, mint a török hódoltság után az ország közepébe telepített etnikailag jóval vegyesebb nemzetiségű, nagy számban elmagyarosodott svábokból, szlovákokból, szerbekből, horvátokból álló "anyaország"[11] lakossága[12] - az utódállamok türelmetlen nacionalizmusát.

         C. A. Macartney, aki azon kevés nyugati történészek közé tartozott, akik nem a saját országaik politikáját kívánták történelmileg tudományosan igazolni, és aki valóban kellő tudással és ismeretekkel rendelkezett a Magyarországot érintő kérdésekről, a következőképpen cáfolta az előbbieket: "Mivel a magyar revizionizmus fogja dominálni az egész történetünket, helyénvaló hangsúlyoznunk azt, hogy Magyarországon az egész periódus alatt össznemzeti volt az a vágy és elhatározottság, hogy ezen [a trianoni] szerződés valamilyen revízióját elérjék."[13] Macartney elutasította a marxista téziseket: "Az azonban teljességgel nem igaz, hogy a revíziót csak a földbirtokosok akarták, hogy visszaszerezzék a birtokaikat, és az sem több egy féligazságnál, hogy a rendszer azért tartotta életben a revíziós gondolatot, hogy elterelje a hazai igazságtalanságokról a figyelmet; a nem nagyon hízelgő igazság az, hogy a rendszer kedvelt eszköze a szociális elégedetlenség ellen nem az elterelés volt, hanem az egyszerű elnyomás."[14]

         A másik megingathatatlan, a győztes hatalmak alkotta tétel az volt (és ennek továbbélésének ma is tanúi lehetünk), hogy a revíziós politika vitte bele Magyarországot a második világháborúba. Ez a felelőtlen vádaskodás a fennálló körülmények teljes figyelembe vétele nélkül, kizárólag a magyar uralkodó osztály háborús bűnösségének igazolására szolgált. Az természetesen vitathatatlan, hogy a visszacsatolt területek megtartásának biztosítása a magyarellenes szélsőjobboldali totalitárius Szlovákiával és Romániával szemben kétségtelenül egy lényeges szempont volt a háborúba lépés eldöntésekor, valamint hogy a revíziós igények az ezeket, ha nem is kifejezetten pártoló, de legalább elvileg nem ellenző Németországgal való együttműködést tették szükségessé, de ezek a tényezők önmagukban nem indokolták és nem is magyarázzák meg a háborúba lépés szükségességét. Ezen tényezők felnagyítása nem másíthatja meg azt az egyszerű tényállást, miszerint Magyarország azért sodródott bele a háborúba, mert a Németország és a Szovjetunió közötti térségben egyetlen állam sem őrizhette meg a semlegességét. Mindegyiküknek vagy az egyik, vagy a másik oldalon, de óhatatlanul állást kellett foglalnia. Magyarország alternatíva hiányában pedig a német oldalt kényszerült választani. Bár a történészek egyik legnagyobb hibájaként számon tartott feltételezést, a "mi lett volna, ha..." okoskodást elutasítjuk, ebben az esetben mégis ezzel kell megcáfolnunk a másik kardinális hibát: az eseményeket már ismerő utókor kényelmes szemszögéből való bölcselkedést, azaz egy adott kor eseményeinek vizsgálatára visszavetíteni az utókor szemléletét. Ezért, ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy mi lett volna Magyarország sorsa, ha vezetői nem folytatnak revíziós politikát, könnyen belátható a marxista szemlélet téves volta. Azon túlmenően, hogy az adott viszonyok között nem lehetett nem-revíziós politikát folytatni, az mindenki számára nyilvánvaló kell legyen, hogy Magyarország akkor sem kerülhette volna el a háborúba való belesodródást, miként azt már 1939 márciusában Torsten Undén,[15] a budapesti svéd követ is megállapította. Pedig ő - mint egy olyan ország képviselője, amely valóban képes volt arra a rendkívüli fegyvertényre, hogy semlegesként vészelje át a történelem talán legnagyobb viharát - igazán ismerhette kora viszonyait szemben a felelőtlenül okoskodó ideológusokkal. Ebben az esetben viszont a határon túli magyar kisebbségek továbbra is megszakítás nélkül ki lettek volna téve a szomszédos országok agresszív, sokszor brutális asszimilációs törekvéseinek. Nézetünk szerint a magyar területi revízió megvalósítása éppen azért volt jelentős és azért értékelhető sikeresnek - annak ellenére, hogy a párizsi békeszerződés újra visszaadta e területeket a szomszédos országoknak -, mert, ha csak rövid időre is, de megszakította ezt az asszimilációs politikát, és rádöbbentette az elbizakodott szomszédos türelmetlen nacionalizmusokat arra a lélektani szempontból nem alábecsülhető igazságra, hogy "a pénz jön, és a pénz megy" jeligére, lehet területeket szerezni, de ugyanúgy el is lehet veszíteni azokat. A megvalósított magyar területi revízió tehát megállította és visszavetette a cseh-szlovák, a román, a szerb és az ukrán magyarellenes nacionalizmus zavartalan működését. Ezt úgy érzékelhetjük a legjobban, ha belegondolunk, hány magyar maradt volna meg magyarként az elszakított területeken, ha ezek a asszimilációs törekvések egyfolytában érvényesülhettek volna 80 éven keresztül?

         Az eredményt elérő magyar revíziós politikát éppen azért kellett hiteltelenné tenni, mert sikeres volt. A "félfeudális, fasisztoid" Horthy-rendszer egyszerűen nem folytathatott sikeres politikát. Tagadni kellett tehát azt a tényt, amivel a magyar nép túlnyomó - határokon belül és ezeken túl élő - része egyaránt egyetértett. A diszkreditálás kelléktára úgyszólván kimeríthetetlen volt. Az eseményeket tendenciózusan félremagyarázták, és különböző tarthatatlan téziseket gyártottak. Ezek - mint például a hamisan "örökbarátságinak" elkeresztelt jugoszláv-magyar barátsági szerződés álnok megszegése, Erdély szándékosan rossz felosztása a két fél egymás ellen való kijátszása érdekében stb. - tárgyalására és megcáfolására a megfelelő helyen fogunk kitérni. A tények szándékosan téves értékelése könnyen tetten érhető, amit a sok közül itt csak egy példával szeretnénk bizonyítani: Már 1959-ben feltárta Ránki György azt a lényeges adatot, miszerint a nyugati hatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország beleegyezésüket adták a német-olasz vezetéssel lefolytatandó döntőbíráskodáshoz, mégis következesen arról írtak és azt tanították az iskolákban, hogy a nyugati hatalmak nem mutattak érdeklődést a közép-európai térség iránt, és ezt a beleegyezésük nélkül valósították meg az agresszív "fasiszta"[16] hatalmak. A kettő között pedig óriási a különbség.

         A forrásokat tehát már feltárták, a hiteles adatok már rendelkezésre állnak, csak az ezekből levonható következtetések és ezek helyes értékelése hiányzik. Ez különösen érvényes az elhallgatásra ítélt kényelmetlen tényekre, eseményekre, így a Szovjetunió valós szerepére, az angolszász diplomácia és titkosszolgálatok részvételére a jugoszláv államcsínyben, a Londonban működő háttérerők tevékenységére az "appeasement" (megbékítő) politika hívei és a háborúpárti ún. "intranzigens" (meg nem alkuvó) tényezők harcában, stb. Ez utóbbi feltárása azonban még mindig nem lehetséges a jelenleg is érvényben lévő titkossági rendelkezések következtében. Példaként megemlíthetjük, hogy jelen vizsgálatunk sem lehet teljes, többek között a hetvenöt, illetve száz évre titkosított Churchill-iratok nélkül. Hiszen még emlékezhetünk a Molotov-Ribbentrop paktum záradékának történetére, amit szintén titkosítottak, és egészen a közelmúltig még a létezését is letagadták. Pedig csak ennek ismeretében lehetett helyesen értékelni az adott kor történelmét. Ami addig történt, az csak találgatás és spekuláció volt.

         Végül a magyar történettudomány bezártságára nagyon kézzelfogható példaként szolgál maga az a tény is, hogy a svéd források feldolgozására csak most, általam került sor, mert eddig magyar részről senki sem foglalkozott ennek a feltárásával. Pedig korábban már működött egy ún. Svéd-Magyar Történeti Bizottság.[17] "Ez a nemzetközi hírű svéd és magyar történészekből álló bizottság" azonban nem a közelmúlt kényes és "rázós" kérdéseivel foglalkozott, hanem kényelmesen elmerült a középkor és a korai újkor eseményeinek a tanulmányozásában. A marxista történészeknek nemhogy nem állt érdekükben az események minél hitelesebb megismerése és megismertetése, hanem éppen ezek téves és félrevezető beállítása volt a célkitűzésük politikai érdekeiknek megfelelően.

         Végül egy vallomással tartozom a T. olvasónak. Munkám kezdetén sokszor megfordult a fejemben az a gondolat, miszerint a svéd diplomaták jelentései kiválóan alkalmasak a keleten és nyugaton egyaránt tabuként kezelt, a status quo alapjára helyezkedő állóvíz felkavarására. Eszembe jutottak a középiskolai tanulmányaim során szerzett ismereteim a magyar irodalom kiváló művelőiről, akik vallási köntösbe csomagolták mondanivalójukat, hogy megkerüljék a hatalom cenzúráját az érdekében nem álló és veszélyes vélemények elfojtására. Emlékeztem Katona József drámájának történetére, a szerző zseniális vezércselére, hogy egy régi korba vetítve, Bánk bán alakjában mintázta meg saját korának szóló üzenetét. A jelenleg uralkodó viszonyok ismeretében magam is úgy éreztem, hogy még ma sem árt, ha mondanivalómat a svéd jelentések köntösébe csomagolom. Ugyanis még ma is ott tartunk, hogy a revíziós gondolat felvetése törvényszerűen elítélő reakciókat vált ki a "megdolgozott", illetve átnevelt "közvéleményben". Ma is sokak gyomra rándul görcsbe a revízió szó hallatára, különösen ha az egy magyar történész szájából hangzik el, mivel ha magyar, akkor az csakis egy hőzöngő irredenta, soviniszta, nacionalista stb. lehet. Hát akkor - gondoltam - lássuk a semleges svéd forrásokat, amelyeket nem lehet  hiteltelennek minősíteni. Lássuk a svéd diplomaták véleményeit, akiket nem lehet megbélyegző jelzőkkel ellátni és lehurrogni, anélkül, hogy az ellentétes nézeteket vallók ne tegyék magukat nevetségessé. Tehát ez volt az eredeti taktikám, azonban munkám során kiderült, hogy nem kell "megszűrnöm" és elhallgatnom a magam véleményével ellentétes adatokat és nézeteket, mert - ellentétben nagyon sok történésszel, akik a saját előre megalkotott koncepcióikhoz, téziseikhez keresik a megfelelő forrásokat - abba a szerencsés helyzetbe kerültem, a legtöbb adattal egyetérthettem. Így munkám során csak arra kellett összpontosítanom, hogy betartsam a Svédországban nagyon szigorú forráskritikai szabályokat. A közöltekkel ellentétes véleményt valló személyek számára pedig csak azt tudom tanácsolni, hogy forduljanak a jelentéstevő svéd diplomatákhoz, illetve utódaikhoz. Ők majd hidegvérű, higgadt természetükből adódóan szakszerű és megfontolt érvelésekkel fogják alátámasztani és megvédeni álláspontjaikat.

         Ezért mentségemre szolgál, hogy a közölt adatok és vélemények svéd forrásból származnak. Nekem csak az a "bűnöm", hogy felkutattam őket. Optimista lévén merem remélni, hogy felmentő ítéletet kapok a jelen- és az utókortól, valamint hogy munkám szerény hozzájárulást jelent a magyar történelem e jelenleg is aktuális kérdéskörének az alaposabb feltárásához és megvitatásához.