I. Bevezetés

A Kárpát-medencében Magyarország határain kívül, a kilencvenes évek népszámlálási adatai alapján mintegy 2,6 millió magyar nemzetiségű állampolgár él[1] az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamainak valamelyikében. A határon túli magyar kisebbségi szervezetek becslése szerint azonban ennél valamivel többen, 3,1 millióan lehetnek a hét szomszédos országban élő kárpát-medencei magyarok.[2]

Mai nehéz létkörülményeik részben az adott állam, a szocializmus éveiből származó súlyos gazdasági örökségéből, mai hátrányos helyzetéből, de legalább annyira a többségi nemzet politizáló elitjének hivatalos, és rejtetten diszkriminatív kisebbségi politikájából fakadnak. Ezzel szinte minden kisebbségi magyar közösségnek meg kell küzdenie, ha önmagát megszervezve szülőföldjén kíván élni, ott próbálja biztosítani megmaradását, megélhetését és alapvető kisebbségi jogainak érvényesülését.

Az identitásválasztás, a „Magyarként itt maradni”[3] szabadságának igénye a kommunizmus bukása után, az elmúlt évtizedben önálló politikai, kulturális és egyéb civil szervezetek létrehozására ösztönözte a határon túli magyar közösségeket, melyeknek vezetői a megmaradás egyik legfontosabb előfeltételének a különböző autonómiaformák kidolgozását és ezeknek, a többségi nemzet politikai elitjével való elfogadtatását tekintették, amely a beleszólás és önálló döntés jogát és lehetőségét jelentené olyan ügyekben, melyek a helyi magyar közösség fennmaradásával szorosan összefüggenek. A koncepciók megalkotásával fejezték ki a magyar kisebbségek önálló politikai jogalanyiságukat.

Az autonómia nem pusztán elvont jogi fogalmat jelent a határokon túl, hanem olyan jövőképet, amely érdemessé teszi a szülőföldön való maradást, perspektívát nyújthat hosszú évtizedek teljes mellőzöttsége, elnyomása után, egyszerűen távlatokat nyithat az esélyegyenlőséghez.

Határon innen és túl sokan próbálták megfogalmazni politikusként az autonómia lényegét, néhány jellemző, reprezentatív példát ezekből a teljesség igénye nélkül bemutatok:

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 1995-ben, Kolozsvárott elfogadott programjában ez áll: „Az autonómia: 

-         elv, melynek a jogállam intézményei kiépítése során kell érvényesülnie;

-         a nemzeti közösség joga, melyet identitása védelmének kibontakoztatása, fejlesztése és megőrzése érdekében gyakorol;

-         eszköz, mellyel a romániai magyarság szülőföldjén megalapozhatja gazdasági és kulturális fejlődését, megteremtheti megmaradásának anyagi, politikai és jogi feltételeit;

-         stratégiai cél, melyet az RMDSZ politikai tevékenységében s a civil társadalom szervezeteivel kialakított kapcsolatban követ.”[4]

 Ágoston András, a Vajdasági Magyarok Demokratikus közösségének elnöke egy interjújában így beszélt az autonómiák céljáról, vagy hiányáról: „(…) a jelenlegi helyzetben máris elértük, hogy a vajdasági magyarok az autonómiában, az identitásuk megőrzésében távlatokat látnak. Olyan távlatokat, amelyek biztosítják számukra a megmaradást, a szülőföldön maradást, a társadalmi és gazdasági felemelkedést. Éppen ezért most már biztosan állítjuk, ha nem sikerülne a jugoszláviai békefolyamatban a kisebbségek – így a vajdasági magyarság – helyzetét rendezni, és nem kapnánk autonómiát, akkor az elkövetkező nagyon rövid időszakban egyrészt a tovább fokozódó nyomás miatt, másrészt a perspektívák hiánya miatt a magyarság nagy része elhagyná az országot.”[5]

A Magyar Köztársaság hivatalos külpolitikájának irányelvei, kormányváltásoktól függetlenül lényegében változatlanok maradtak 1990 óta. A jelenlegi magyar külpolitikai stratégia továbbra is az Antall-doktrina hármas prioritás-rendszerén nyugszik: az euro-atlanti integráció elérése, a baráti együttműködésen alapuló szomszédságpolitika és a határon túli magyarság érdekvédelmét ellátó nemzetpolitika összhangba hozása, e célok közötti egyensúly kialakítása és fenntartása a fő célja és feladata. 

A magyar politikusok többsége már a rendszerváltás küszöbén konszenzusra jutott abban, hogy az itt élő nemzeti és etnikai kisebbségek sajátos jogait kisebbségbarát, pozitív módon diszkriminatív törvényben kell szabályozni. E szándék mögött ott volt az a törekvés is, hogy egyfajta reciprocitás jegyében mintát lehetne adni, „példát mutatni” a környező országok politikai elitjének a magyar kisebbséggel való eddigi bánásmód megváltoztatására, ezért a parlament olyan kisebbségi törvényt[6] alkotott, mely hiányosságaival együtt is megfelelően garantálja a Magyarországon élő kisebbségek jogainak érvényesülését, a gyakorlatban működő konstrukciót kínálva a nemzeti és etnikai kisebbségek problémáinak kezelésére.

Dolgozatomban többször utalok majd a magyar kisebbségi törvényre, mert az 1989-1993 között itthon született törvény-tervezetekből kialakult és elfogadott változat a határon túli magyar autonómia-koncepciók létrejöttében, formájuknak és tartalmuknak meghatározásában nem egyszer döntő szerepet töltött be.

Fő témám azonban a határokon túl élő magyarság, elsősorban a számarányukban jelentősnek mondható erdélyi, felvidéki, vajdasági és kárpátaljai nemzeti közösségek 1990 után alkotott autonómia-koncepcióinak leíró jellegű bemutatása, ragaszkodva az időrendi sorrendhez az egyes régiókban. A dokumentumok születésének körülményeit elsősorban a nagypolitika fókuszából vizsgálom, a tervezetek megalkotásának belső vitáit, sajtóját kevéssé dolgoztam fel, mivel ez meghaladja dolgozatom terjedelmi korlátjait.

Hangsúlyoznom kell azt, hogy az egyes régiókat dokumentumait együtt bemutató, hasonló jellegű összefoglalás még nem készült Magyarországon, sem a határokon túl, így munkám során nagyobb részben kéziratokra támaszkodhattam.

Dolgozatom befejező része igyekszik rövid, összehasonlító elemzést adni arról, hogy melyek a közös vonások és melyek a lényegi eltérések az elkészült autonómia-koncepciókban, vizsgálva a politikai környezetet, a tervezetek formai és tartalmi kritériumait.  

Magam az autonómia-elképzelések létrejöttét azért tartom rendkívül fontosnak, mert a helyi magyarság számára túlélési technikát, vonzó perspektívát, ezek érdekében felhasználható eszközt, az identitás megőrzésével együtt járó tényleges létbiztonságot jelenthetnek megvalósulásuk esetén. A nagyszámú koncepció születése az anyaországi szellemi potenciál nem elhanyagolható segítsége mellett pedig a magyar nemzeti közösségek elitjeinek teljesítményét, önszervező erejét is jelzi olyan körülmények között, amikor a közép- és kelet-európai fiatal nemzetállamok türelmetlensége, intoleranciája létükben veszélyezteti a kisebbségi magyarokat.

A dolgozatom egyik kulcskérdése az, hogy a környező országokban azok a magyar közösségek, amelyek 1920, illetve 1989 után nemzeti közösségi létükért, identitásukért kénytelenek voltak elsősorban politikai síkon küzdeni, jogaikat védelmezni, képesek voltak-e megfogalmazni saját érdekérvényesítési intézmény vagy intézmények létrehozására irányuló törekvéseiket, más szóval: alkalmasak-e egy funkcionális, személyi elven alapuló autonómia megteremtésére?[7] Amennyiben a válasz igen, úgy az erre irányuló kísérleteket igyekszem leírni régiónkénti felbontásban.

Mielőtt rátérnék a fentebb említett, 1989 utáni kisebbségi önkormányzati, illetve autonómia-koncepciók részletes taglalására, röviden áttekintem a határon túli magyarság történetének legfontosabb csomópontjait, a trianoni békeszerződés aláírásától egészen 1989-ig.[8]

I. szakasz: 1918-1938/39/40/41[9] A trianoni békeszerződés fájdalmas eredményeként a határokon túl önálló magyar kényszer-közösségek jöttek létre, melyek, mint új államuk polgárosult rétege, viszonylag gyorsan megszervezték önmagukat, politikai pártokat, egyéb civil szervezeteket hoztak létre és alkalmazkodni próbáltak az általuk csak ideiglenesnek vélt helyzethez. A korabeli magyar kormányok és a határokon túl létrejött magyar szervezetek egyetértettek abban, hogy a párizsi békerendszer revízióra szorul majd, s ebben Magyarország sérelmeinek orvoslása is szerepelhet, akár részleges, akár a teljes revízió megvalósítása által.

 II. szakasz: 1938/39/40/41-1944 A tengelyhatalmak felé sodródás Magyarország számára  meghozta a harmincas évek végén a remélt, de csak részleges  terület-visszacsatolásokat, de az reviziós döntésekért fizetett súlyos ár, a háborúba sodródásés annak elvesztése minden magyar reményt romba döntve az 1947-es békeszerződés aláírásával újra visszaállította a trianoni határokat.[10] A háborús évek alatti magyar uralom több olyan problémát is felvetett, amely komoly gondot okozott, példaként említhető, hogy jelentős számú kisebbségek kerültek magyar fennhatóság alá, problémáikat a háborús viszonyok között nem lehetett megoldani, de komoly feszültséget okozott a helyi magyarság soraiban az is, hogy sok anyaországi magyar hivatalnok került a visszaszerzett területekre, háttérbe szorítva a helyieket. A vissza nem csatolt területeken is maradtak magyarok, ezért a magyar kisebbségpolitika a reciprocitás elvét érvényesítette.

III. szakasz: 1944-1948 Az időszak történetéhez a háború végének tragikus eseményei is hozzátartoznak. A területeiket újra maradéktalanul visszaszerző szomszédos államok a zavaros katonai-politikai helyzetet a magyar kisebbség elleni bosszúállásra használták fel, Erdélyben a Maniu-gárdisták, a Vajdaságban a titoista partizánok, Kárpátalján a bevonuló szovjet hadsereg kegyetlen revansot vett vélt és valós sérelmekért, Csehszlovákiában a magyarság kollektív bűnösként elvesztette állampolgárságát és tízezreket kényszerítettek szülőföldjük elhagyására erőszakos lakosságcserét hírdetve. A béketárgyalásokon a magyar javaslatokat nem vették figyelembe, és visszaállították az eredeti (1920-as) országhatárokat, de a békekonferencia ezúttal még kisebbségvédelmi szerződések megkötésére sem kötelezte a jelentős számú magyar identitású lakossággal rendelkező országokat, ahogyan ezt az I. világháború utáni, Párizs környéki békékben még előírták.

IV. szakasz: 1948-1960-as évek A magyar kisebbségek újabb kényszerpályára kerültek a szovjet érdekszférában, megszűnt a jogállam, a magán és egyházi tulajdon államosítása hatványozottan sújtotta a magyar kisebbségeket. A szovjet zóna államainak internacionalizmusa nem tűrte a kisebbségi kérdés felszínen tartását (paradox módon egy ország belügyének tekintették). A régiók magyar közösségének nem lehetett önálló arculata, csak az adott ország többségi magyarságpolitikája létezett. Hivatalos (nyilvános) magyar kisebbségi politika nem létezett ebben az időszakban.

V. szakasz: 1960-as évek második fele-1989 Bizonyos fokú enyhülés volt megfigyelhető a szocialista blokkon belül, Magyarországon újra felfedezik a témát, a Szovjetunióban nyelvhasználati engedményekre kerül sor, a vajdasági magyarság a szabadabb légkörben kiépítette saját önálló intézményrendszerét és nemzeti/kulturális identitását, Csehszlovákiában új magyar intézményrendszer épült ki, de minden változás természetesen a diktatúrák keretein belül zajlott. Léteztek ellenzéki mozgalmak, tiltakozások a határokon túl is, képviselőik megnyilvánulásai azonban illegális voltuk miatt kisebb visszhangot keltettek a közvéleményben.

VI. szakasz: 1989 - napjainkig Új politikai közösségek (etnikai jellegű, magyar pártok) alakulnak határainkon túl a szomszédos országokban, melyek megfogalmazzák a helyi nemzeti közösségek legfontosabb problémáit, azok megoldására politikai képviseletük útján javaslatokat tesznek a többségi politikai elit, és a társadalom (közvélemény) elé, mintegy megfogalmazva jövőképeiket.

1994-95-től radikálisan új elképzelésként kifejezik a politikai hatalomban való részvételi szándékukat, stabilizáló szerepet kívánnak betölteni egy reményeik szerint belátható időn belül létrejövő, magyarokkal felálló demokratikus koalícióban. Ez az elképzelés – tehát a magyar párt(ok) kormányzati szerepvállalása – Romániában 1996-ban, Szlovákiában 1998-ban valósult meg, bár eddig meglehetősen felemás eredményeket hozott.

Szakdolgozatom mindössze ez utóbbi szakasz egy résztémáját kívánja alaposabban vizsgálni, a fentebb már említett kitekintéssel az anyaország kisebbségi politikájára, mely láthatóan befolyásolta a határokon túli magyar közösségek koncepciókészitőit.

Mielőtt a kisebbségi jogok keletkezéséről, a kisebbségi kérdés megoldási lehetőségeiről és a kulcsfogalmak definícióiról ejtenék szót, néhány mondattal szeretném az 1989 utáni kisebbségi magyar állapotokat bemutatni.

A bipoláris világ, a Szovjetunió összeomlása, érdekszférájának visszahúzódása után Kelet-Közép-Európában új helyzet állt elő. Azokban az országokban, ahol jelentős számú magyar kisebbség élt (él ma is), a szocializmus, a diktatúra időszaka mesterségesen visszaszorította a látványos etnikai konfliktusok lehetőségét, de ez nem akadályozta meg a „szocialista nemzetállamokat” abban, hogy a mesterséges asszimiláció folyamatát a rendelkezésükre álló minden eszközzel (az ipartelepítéstől a falurombolásig) elősegítsék.

A valós függetlenség elnyerése e téren is jelentős változást hozott. A hatalmát átmenteni igyekvő posztkommunista politikai elitek, de az antikommunista hajdani ellenzék is az új, igazán erős legitimációt a nacionalizmus rendező elvében találta meg, és ezzel legitim, ám a kisebbségek iránt érzéketlen, a nemzeti szembenállást hirdető, intoleráns kormányok vették át a hatalmat a szomszédos országokban.[11]

A helyi magyar kisebbségek – nem fogadva el a nekik szánt bűnbak-szerepet, sem a nemzeti kizárólagosság doktrináját – így a nemzetállami egységet fenyegető problémaként jelentkeztek a politikai véleményformálók, és ezáltal a többségi közvélemény előtt. Kulturális identitásuk megőrzése érdekében megfogalmazott törekvéseiket a helyenként hiszterizált helyi politikai piac egyik közszereplője (pártja) sem integrálta, fogadta be programjába, így a magyar nemzeti közösségek kénytelenek voltak létrehozni saját politikai szervezeteiket, sajátos érdekeik artikulálására, képviseletére, mely automatikusan a politikai paletta szélén és ezért marginalizált helyzetben foglalt helyet

Ez a felismerés kelet-közép-európai rendszerváltozások utáni első egy-két évben lezajlott, ettől kezdve a határon túli magyar közösségek, önálló politikai programjaik megfogalmazásával létrehozták önálló politikai identitásukat, melyben alternatívákat kínálnak mind a nemzetállami programmal, mind pedig a központosított autoritárius állami berendezkedéssel szemben.[12]

Az elkészült autonómia-, vagy más szóval kisebbségi önkormányzati koncepciók annak ellenére, hogy általánosan elfogadott – legtöbbször a szóbanforgó államok kormányai által is aláírt és elismert - nemzetközi egyezmények kisebbségvédelmi passzusaira hivatkoznak, rendszeresen nagy felháborodást keltettek és keltenek ma is a szomszédos országok többségi politikai közvéleményében.

Ha megvizsgáljuk e koncepciókat egyenként, láthatjuk, hogy az elkészült tervezetek viszonylag könnyen tipologizálhatók:

1.      Kisebbségi törvénykezdemények, melyek a kisebbségi kérdés komplex megoldási kísérletét tartalmazzák, belefoglalva az oktatási, kulturális intézményhálózat fejlesztését, nyelvhasználati kérdéseket és a kisebbségi önkormányzati struktúra felépítését.

2.      Nyelvhasználati tövénytervezetek, melyek elsősorban a magyar nyelv státusával, használatának lehetőségeivel foglalkoznak.

3.   Kimondottan személyi és/vagy területi (regionális) autonómia-koncepciót tartalmazó memorandumok, melyek a kiépítendő, szubszidiaritás elvét alkalmazó kisebbségi önkormányzat majdani felépítését, működésének feltételeit és annak módját írják le.

Közös vonásuk, hogy szinte mindegyikük bizonyos mértékű alkotmány-módosítást igényel, melyet készítők mellékletként csatoltak a tervezethez.

De vajon mi irritálta a politikai eliteket a megfogalmazott kisebbségi magyar elképzelésrendszerekben?

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy a kisebbségi jogok és igények világos megfogalmazása, az igények és a gyakorlatban érvényesülő valóság közötti szakadék nyílt kimondása, a ma radikálisnak tetsző, a többségi politikai kultúrától idegen, határozott jövőkép megrajzolása egy önmagát igazgató, öntudatos nemzeti közösségről, mely saját ügyeiért önmaga vállalná a felelősséget, s ezzel a liberális demokrácia útját hirdetve a türelmetlen nemzetállamiság eszméjének negligálásán fáradozik; nos véleményem szerint ezek az egyik  fő oka annak, hogy  jelenleg nehezen képzelhető el a felek álláspontjainak rövid távú közeledése, annak ellenére, hogy bizonyos, előrelépést sejtető eredmények a koalíciós kormányzások ideje alatt már születtek.

A látványos autonómia-ellenesség azonban nemcsak ebből fakad a környező országokban. Az autonómia elve csak ott válhat gyakorlattá, ahol kellően decentralizált, széles hatáskörrel rendelkező önkormányzati rendszer működik. Ez Kelet - Közép Európában nem így van, ezért abban a pillanatban, amikor ezek az államok szembetalálkoznak a központosított nemzetállami modell fellazításának törekvésével, éles ellenállást tanúsítanak, nem véve tudomásul azt a tényt, hogy a huszadik század végének modern állama már nem centralizált, sokkal inkább a hatalommegosztás elvén alapul.

Végezetül még egy adalék ehhez; az autonómiától, de különösen a területi autonómiától való félelem azért is ilyen erős a térségben, mert a kelet - európai politikai elitek az etnikai elvű regionális önkormányzatot a területi elszakadás (Magyarország szempontjából a revízió) előtti utolsó lépésnek tekintik, s ezért hiába az aláírt nemzetközi szerződések határok sérthetetlenségét garantáló passzusai, hiába a gyakran ismétlődő hivatalos cáfolatok, a téma tabunak számít ma is, racionális megközelítése szinte reménytelennek tűnik.    

Addig, amíg a szomszédos országok politikai elitje nem fogadja el azt, hogy a kisebbségi kérdés megoldása nem az erőszakos (nyílt és rejtett) asszimilációban, hanem a sajátos kisebbségi jogok biztosításában keresendő, s ez nem destabilizáló, hanem éppen ellenkezőleg, stabilizáló erőként hathat államra és térségre egyaránt, addig se a magyar, sem más nemzeti és etnikai kisebbségek ügyében a szimbólikus plitikai gesztusokon kívül lényegi elmozdulás kevéssé várható.

II. A kisebbségi jogok alakulásának története, kitekintés és a kulcsfogalmak jelentésének tisztázása

A kisebbség normatív definícióját már jónéhányan próbálták megfogalmazni, de ez a kérdés sok vitát kavart már nemzetközi szinten is. A legtöbbet idézett meghatározás a Capotorti-féle definíció, mely kimondja: Kisebbség az a csoport, mely számát tekintve kisebb, mint az állam lakosságának többi része, nincs domináns helyzetben és amelynek tagjai olyan etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket a lakosság többi részeinek sajátosságaitól és összeköti őket a kultúrájuk, hagyományaik, vallásuk és nyelvük megőrzésére irányuló szolidaritás érzése.[13]

A nemzetközi jogászok egy másik csoportja úgy véli, hogy nincs szükség fogalmi meghatározásra, mert egyes esetekben „az érintett közösségek egymástól való elhatárolódásának a leghatékonyabb eszköze lehet.”[14]

A megkülönböztetés kiszolgáltatott helyzetbe hozhatja a kisebbséghez tartozó egyént,

mert számonkérhetővé teszi az önazonosság „mélyen intim, szubjektív indítékait”, ráadásul nem teszi lehetővé a kettős identitás jogi állapotának megjelenítését. Az állam állásfoglalása pedig egy ilyen erős politikai töltésű fogalom esetében nem tekinthető veszélytelennek.

A nemzetközi jogban „kisebbségi jog alatt azoknak a jogszabályoknak összességét értjük, melyek a faji, nemzetiségi vagy vallási szempontból kisebbséget képező állampolgárok közjogi helyzetét állapítják meg; illetve amelyek az érdekelt államot saját polgárainak egy részével szemben kötelezik bizonyos magatartásra”.[15]

Hogyan keletkeztek e jogok? „A kisebbségi jog annak a kűzdelemnek az eredménye, melyet az állami életen belül, az egyes kisebbségi csoportok folytatnak a maguk külön érdekeinek érvényesítéséért s mellyel szemben a többséghez tartozók az államhatalom felhasználásával saját érdekeiket igyekszenek biztosítani.”[16]

Buza László tanulmányának segítségével a kisebbségi jogok három fő típusát különböztetjük meg attól függően, hogy „milyenek a kisebbségeknek és a többségnek egymással szemben az erőviszonyai, milyenek a kisebbség részéről megnyilatkozó törekvések s hogy a többséghez tartozók minő álláspontot foglalnak el ezekkel a törekvésekkel szemben:

1.      „Az államhatalom pozitív intézkedésekkel megakadályozza a külön kisebbségi érdekek érvényesülését: a kisebbségekhez tartozók részére a többséghez tartozókénál kedvezőtlenebb közjogi helyzetet nyújt, a kisebbséghez való tartozás állapotához hátrányos jogkövetkezményeket fűz.

2.      A kisebbségekre hátrányos rendelkezések tilalma jellemzi: az, hogy az állam minden polgára részére – vallási, faji és nemzetiségi különbség nélkül – kifejezetten teljes közjogi és magánjogi egyenlőséget biztosít. Itt a kisebbséghez való tartozás állapotához nem fűződnek a többiekétől eltérő jogi hatások.

3.      Jellemzője, hogy pozitiv rendelkezésekkel biztosítja a speciális kisebbségi érdekek érvényesülését azáltal, hogy az államhatalom, legalább bizonyos ügyeket illetőleg a kisebbségekhez tartozók felett elkülönítve, az ő intenciójuk szerint, esetleg az ő közreműködésükkel vagy éppen ő általuk gyakoroltatik. Ezt a típust a „kisebbségi autonómia” rendszerének szoktuk nevezni, bár nem egészen helyesen, mert a kisebbségi autonómia csak egyik lehetséges, bár kétségkívül legjellemzőbb intézménye ennek a rendszernek.”[17]

Kisebbségi jogi rendelkezések már a koraújkorban születtek Európában, de a kérdés releváns, először regionális, majd nemzetközi problémává válása csak a nemzeti öntudatra ébredés korában, a XIX.század elejétől figyelhető meg.[18]

„Az, hogy az állam nemzetközi kötelezettséget vállal a területén lakó vallási és nemzetiségi kisebbségek jogainak biztosítására, [...] legelőször a vallásszabadság biztosításának formájában jelentkezett a reformáció utáni Európában, midőn az állam olyan területeket kebelezett be amelynek lakosai az eredeti lakosságtól eltérő vallásfelekezet hívei voltak.”[19]

 A „cuius regio eius religio” elvének ellenében tehát az első törekvések a bekebelezett terület és a rajta élő lakosság eredeti vallásának megtartására, a vallásszabadság megőrzésére irányultak.[20]

A bécsi kongresszus egyik szerződésében 1815-ben már a nemzeti kisebbségi jogok biztosításának igénye is szerepelt, mégpedig a lengyel-kérdés kapcsán; Oroszország e rendelkezés alapján adott alkotmányt, közigazgatási, bírói, vallási, sőt törvényhozási autonómiát néhány évtizedre Orosz-Lengyelországnak.

A XIX. század leginkább rendszerezett kisebbségi jogi szabályozása Európa puskaporos hordójára, a nemzetiségi, vallási-civilizációs ellentétektől szabdalt, nagyhatalmak befolyása alatt álló Balkán-félszigetre vonatkozott. A görög függetlenség (1830) elismerésétől kezdve, mely az ország lakosságának felekezeti különbség nélküli egyenlő elbánásban való részesítését ígérte a nyugati hatalmak kívánságára, a berlini kongresszus (1878) határozatain keresztül, amelyek a kisebbségi jogok nemzetközi biztosítását általános szabállyá tették a Balkán-félszigeten, egészen a XX. század eleji balkáni háborúkig, a vallásfelekezeti, és emellett a kisebbségi jogegyenlőség hasznos nemzetközi mintaként szolgált az I. világháború utáni békerendezés alapelveihez. A világháború előtt tehát a Balkán-félsziget partikuláris nemzetközi jogaként fennállott a kisebbségi jogok bizonyos rendszere, amelynek azonban már akkor sem tudtak igazán érvényt szerezni a nagyhatalmak.

A háborút követő békerendszer kialakítása idején egyrészt kiterjesztették a kisebbségvédelem jogi szabályait Közép-Európa keleti részére is, másrészt új politikai jelszó született: a népek önrendelkezési jogának biztosítása. Az önrendelkezési jog alatt a korszak politikusai az egyesek szabadságjogait, a nemzetek jogát a szuverén állami létre és az államterületen élő nemzetiségek jogát értették az autonómiára, illetőleg legalább nemzeti és kulturális intézményeik szabad fejlesztésére. A Nemzetek Szövetségéről szóló Egyezségokmány azonban hosszas viták után semmiféle rendelkezést nem tartalmazott a kisebbségi jogokra vonatkozólag. A párizsi békekonferencia azonban létrehozott egy bizottságot azzal a megbízatással, hogy dolgozzon ki szerződéstervezeteket a kisebbségek védelmére. E bizottság munkájának eredményeként a békediktátumokhoz kisebbségvédelmi szerződéseket csatoltak, így létrejött a modern nemzetközi kisebbségi jog[21].

A háború utáni években gyorsan kiderült, hogy az új államok egyrészt nem tartják be az általuk szerződésben vállalt kötelezettségeket, másrészt a Népszövetség nem képes kikényszeríteni azok végrehajtását[22]. Előremutató kisebbségvédelmi törvénynek Köztes-Európában csak az 1925-ös észt kulturautonómia-törvény[23] tekinthető, mely a személyi autonómia elve alapján a nemzeti kisebbségeket külön jogi személyiséggel bíró közjogi testületekként jeleníti meg. E testületek feladataihoz, jogaihoz tartozott az oktatási és kulturális tevékenységek igazgatása mellett, hatásköreiken belül a jogalkotás lehetősége is.

Szovjet-Oroszország autonómia-modellje nem demokratikus úton, hanem a diktatúra körülményei között született, bár tartalmaz figyelemre méltó elemeket, de parancsuralmi vonatkozásai miatt példaként nem állítható.[24]

A II. világháború után sem az új világrend kialakulása, sem az új nemzetközi intézményrendszer nem kedvezett a kisebbségi jogok általános nemzetközi normaként történő alkalmazásának.

Az ENSZ kerülte a nemzeti és etnikai kisebbségek kérdésének teljes körű szabályozását, nem ismerve el a kisebbségek közösségi jogalanyiságát. Említést érdemlő módon a bipoláris világrend idején csak 1966-ban foglalkoztak az etnikai és nyelvi kisebbségek sajátos jogainak megfogalmazásával, ekkor született meg a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, amely mindössze egyetlen, a 27. cikkelyében foglalkozik a kérdéses jogokkal.

Áttörést majd csak A nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól címmel 1992. december 18-án elfogadott ENSZ Nyilatkozat tézisei hoznak, melyek részletesen foglalkozik a sajátos, de csak egyéni kisebbségi jogokkal.

Az európai nemzetközi jogi törekvések a hidegháború idején valamivel bátrabban fogalmazták meg a kisebbségekkel összefüggő kérdéseket, de az NGO-szervezetek[25] munkáját kivéve itt is csak óvatos lépések történtek. Az 1975-ben elfogadott Helsinki Záróokmány VII. fejezete rögzítette, hogy az aláíró államok biztosítják a nemzeti kisebbség tagjainak törvény előtti egyenlőségét és védelmezik a kisebbségek legitim érdekeit. Az EBEÉ keretében 1990 nyarán az Emberi Dimenziók Konferencián elfogadtak egy olyan dokumentumot, melynek IV. fejezete részletesen foglalkozott a nemzeti kisebbségek jogi helyzetével.

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet ezeken kívül, az 1992. december 14-15-én lebonyolított stockholmi értekezletén létrehozta a Nemzeti Kisebbségek Főbiztosának intézményét, mely pozíciót azóta is Max van der Stoel holland diplomata látja el, akinek feladata, minden kisebbséget érintő ügyben a helyszínen vizsgálódni, változtatást javasolni, illetve kezdeményezni. Első munkája éppen a szlovákiai magyar kisebbséggel kapcsolatos útja volt.[26]

Az Európa Tanács is felgyorsította a kisebbségi kérdéssel foglalkozó munkáját: 1992. november 5-én tizenegy állam írta alá a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, amely a nyelvi kisebbségek helyzetét jogilag rendezte, 1993. február 1-jén pedig az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése elfogadta az 1201. számú Ajánlást, amely az etnikai elvű területi önkormányzatok létrehozásának lehetőségét is tartalmazza; ez azonban a tagállamok számára nem kötelező érvényű jogszabály.

Az 1995 márciusában Párizsban a Balladour, francia miniszterelnök nevével jegyzett és elfogadott Európai Stabilitási Egyezségokmány a határok változatlansága mellett hatékony kisebbségvédelmi előírásokkal és az egyéni jogok mellett a kollektív jogi megközelítés elismerésével (nem egyenrangúsításával) lépett előrébb.

A nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak kodifikációjában különösen évtizedünkben jelentős előrelépés történt, de ez nem jelenti azt, hogy akár Európában konszenzus övezné különösen a kisebbségi közösségi jogok elfogadását, alkalmazását, ezért rövidebb távon bizonyosan nem várható egy egységes, európai kisebbségvédelmi egyezmény elfogadása.

A modern állam számára sokszor csak terhet, kényelmetlenséget jelentő kisebbségi kérdés kezelésére, megoldására többféle lehetőség kínálkozott az elmúlt két évszázad során Európában, a a problémák negligálásától kezdve a pozitív diszkriminációig.

A kisebbségi kérdést egyes államok, pl. a náci Németország, megkísérelték az adott nyelvi, etnikai, nemzeti, vallási kisebbség megsemmisítésével megoldani, erre századunkban a legvéresebb és legtragikusabb példák a holocaust vagy a déli szomszédunk területén zajló háború bosnyákok, horvátok és most napjainkban albánok elleni genocídium-kísérlete.

Az etnikailag „tiszta” nemzetállam kialakítása történhetett kevésbé barbár módszerekkel, lakosságcserével, áttelepítéssel is, erre példa a II. világháború utáni német kitelepítés, de ide sorolható a csehszlovákiai magyarok egy részének kicserélése a magyarországi szlovákokkal.

Kevésbé erőszakos kezelési modell a hegemonikus konfliktuskezelés, amely a nemzeti kisebbségek problémáit felsőbb állami beavatkozással, irányítással igyekezett rendezni, elfojtani, minél kevésbé bevonva magát a kisebbséget. Ilyen példa az Osztrák-Magyar Monarchia vagy a kommunista Szovjetunió vagy Jugoszlávia nemzetiségpolitikája.

A kisebbségi népcsoportok létszámának csökkentésére a leginkább elterjedt módszer a különböző intenzitással megvalósuló asszimiláció, amely a nyelvhasználat korlátozásától kezdve az oktatás és művelődés lehetőségein keresztül a kisebbségi terület gazdasági szempontból történő elsorvasztásán át sokféle módon lehetséges.

Különleges esetben a XX. század az önrendelkezés szélsőségesen értelmezett elve alapján, a kisebbség számára általában leginkább vágyott területi elszakadás is megtörténhet, mint például 1993. január 1-jén Szlovákia önállóvá válása vagy Jugoszlávia önállósult tagköztársaságai esetében.

A pozitív példákként tekintett kantonizáció, a föderalizmus és a hatalommegosztás azon lehetőségek közé tartozik, melyben az adott kisebbség(ek) az állam keretein belül maradva lehetőséget és minden segítséget megkapnak kultúrájuk, identitásuk megőrzésére, a békés együttélésre, melyet elfogadnak. A hasonló demográfiai potenciállal rendelkező, „egyenlő felek” között kialakuló megegyezés a kantonális, vagy szövetségi (föderális) állam keretében jön létre, ilyen a flamandok és a vallonok által lakott Belgium, vagy a 25, vallásilag és kulturálisan különböző kantonra osztott Svájc. Hatalommegosztással pedig leginkább azokban a kisebbségbarát államokban találkozhatunk, amelyben a türelmes többség lehetőséget ad a kisebbség számára, hogy az, a különböző autonómiaformák alkalmazásával, a létét érintő legfontosabb ügyekben önmagát igazgassa. Ilyen ideálisnak tekinthető viszony alakult ki a Finnország területén élő svédek esetében, (leghíresebb példa az Ĺland-szigetek lakosságának területi autonómiája) de ne felejtsük el a magyarlakta régiókban talán legtöbbet emlegetett olaszországi Dél-Tirol német többségű tartományának önkormányzatát sem.

De vajon miért e két működő modell a leginkább emlegetett és elfogadott a határokon túli magyarság számára? 

A válasz első része, hogy mind a finn, mind az olasz modell területi autonómiát  alkalmaz a kisebbségek védelmében, amely önmagában is vonzó perspektíva a határaink mentén, vagy éppen a Székelyföldön tömbben élő magyar lakosság számára  identitásuk megőrzéséhez, kultúrájuk ápolásához. Emellett jól érzékelhető a modellek politikai stabilitást, a kisebbségi intézmények hatékony működésének hatása, amely a bizonytalan kelet-közép-európai viszonyok mellett vágyálomként, de egyben elérendő célként is lebeg a kisebbségi magyarság közvéleménye, politikaformálói előtt. A konkrét struktúra pedig – a szükséges változtatásokkal – átültethetőnek látszik a helyi viszonyokra is.

Mielőtt rátérnék a témakör fogalmi készletének bemutatására, röviden bemutatom az állandó hivatkozás tárgyát képező dél-tiroli német önigazgatás legfőbb jellemzőit.

Dél-Tirol a Párizs környéki békék döntése értelmében Olaszországhoz került úgy, hogy lakosságának 85%-a német anyanyelvű osztrák volt. A két világháború között súlyos diszkrimináció érte a német kisebbséget; a problémát a II. világháború kezdetén 1939-ben kitelepítéssel próbálta megoldani a két, egymással szövetséges hatalom, de végül – éppen a háború miatt – ez nem történt meg.

A háború után Olaszország, a nemzetközi hatalmak és Ausztria nyomására, 1948-ban autonómia-törvényt fogadott el Dél-Tirol számára, amely lehetővé tette a német iskolák újraindítását, a hivatali, közéleti  nyelvhasználatot, de a tartományi regionális gyűlés olasz többségű maradt, ugyanis „Dél-Tirol nem kapott önálló tartományi státuszt, hanem Trento tartományba sorolták be, s így a regionális autonómia Trento-Alto-Adige régióra vonatkozott, ahol az olaszok (2/3-os) többségben voltak.”[27]

A regionális törvényhozás csak a kormány jóváhagyásával hozhatott törvényeket és határozatokat, az etnikai arányokat figyelembe vevő közhivatal-viselés pedig nem vonatkozott a tartomány állami hivatalaira, így a terület autonómiája korlátozott volt. Megalakultak viszont az önkormányzatok, amelyek tükrözték az adott települések etnikai összetételét, segítségükkel létrejött egyfajta hatalommegosztás.

A dél-tiroli németség azonban továbbra is elégedetlen maradt, amely tiltakozó akciókban és terrorcselekményekben is megnyilvánult. Ausztria kétszer is az ENSZ-nél tiltakozott, végül a nemzetközi szervezetek nyomására, 1972-ben háromoldalú tárgyalásokon Olaszország, Ausztria és Dél-Tirol képviselői megállapodtak az új autonómia törvény elfogadásáról. Az eredmények a következők voltak:

„A régió teljhatalmat kapott a pénzhasználatban, az adóügyekben, […] A hivatalvállalás lehtségessé vált az egész régió területén, nemcsak a tartományi, hanem az állami és félállami intézményekben is, az etnikai arányoknak megfelelően. Kivételt a honvédség és a rendőrség intézményei, szervei képeztek. Az alkalmazáshoz azonban szükség volt mindkét nyelv megfelelő tudására, a nyelvvvizsga az alkalmazás feltételéül volt szabva. […] Állami támogatást irányoztak elő speciális regionális fejlesztési programok fejlesztésére. Ennek értelmében a régió megkapja az állami gazdasági és jóléti szektor kiadásainak 1,6 %-át. […] A tartomány megtámadhatja az állami törvényeket az Alkotmánybíróság előtt, (csak bonyolultabb eljárás keretében, mint korábban).”[28]

Az elért autonómiafok azt eredményezte, hogy a németek száma újra növekedni kezdett a tartományban, beindult a gazdasági fejlődés, a turizmus sok új munkahelyet teremtett, az EK majd az Európai Unió is támogatja regionális alapjából a térség modernizációját.

A problémák persze nem tűntek el, az olasz lakosság csökkenése, nagyobb munkanélküliségi arányukból és az elvesztett privilégiumaikból fakadó feszültségek, a nyelvtudás hiányában be nem töltött állami hivatalok, a vegyes házasságokból származó, identitásválasztást nem vállalók helyzetének rendezése mind megoldandó feladat. Külön figyelmeztetés, hogy az olasz újfasiszta párt, a Movimento Sociale Italiano (MSI), amely élesen ellenzi a tartomány autonóm státusát, jelentős előretörést hajtott végre a helyhatósági választásokon és 1984-ben a legnagyobb párt lett a tartományi központ, Bolzano városi tanácsában.[29] 

Az autonómiatörvény hiányainak pótlását az 1991-92-es években hozott végrehajtási rendeletek megalkotása zárta le. Ausztria, amely a konfliktus teljes időtartama alatt a dél-tiroli német kisebbség védőhatalmának szerepét töltötte be minden nemzetközi fórum előtt, az osztrák külügyminiszter által, 1992. június 17-én levélben tájékoztatta az ENSZ főtitkárát, Butrosz Gálit a vita lezárásáról[30]; ezáltal a téma lekerült az ENSZ közgyűlés napirendjéről.

Jelenleg a tartomány kevesebb, mint félmilliós, 72%-os német többségű lakossága nemzeti azonosságtudatát szabadon megőrizve, asszimilációtól nem fenyegetve, nagyobb konfliktusoktól mentesen, békésen gyarapodik.

Végső soron ez az egyszerű tény az, amely a dél-tiroli önkormányzati modellt a határon inneni és túli magyar politikai elit számára vonzóvá teszi.

Az 1989 utáni közép- és kelet-európai változások következtében számos olyan fogalom került a figyelem középpontjába, amelyekkel korábban a politikaelméleti irodalom csak egészen kivételesen foglalkozott. Mielőtt megvizsgálnám egyenként, illetve régiónként az 1990 óta elkészült magyar autonómia-koncepciókat, szükségesnek tartom a témával kapcsolatos fogalmak definiálását, amelyhez Bíró Gáspár, neves nemzetközi jogász – a határon túli koncepciókészítők által is  általánosan elismert és használt – fogalom-meghatározásait hívom segítségül. Ezt, mint alapszöveget részletesen idézem, mivel a később ismertetendő dokumentumok, koncepciók is erre a fogalmi keretre épülnek, ebből indulnak ki.

1.                  „Autonómia: etnikai alapon szerveződött közösségek és csoportok
esetében (a nemzetközi jog által használt fogalmak közül véleményünk szerint ide tartoznak a fentiekben említett értelemben a nemzetek, a népek és népcsoportok, bennszülött népek és a nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek) az a fogalom, illetve az a társadalmi eszme, amelynek megfelelően a közösségek és csoportok önállóan döntenek azokban az ügyekben, amelyek a közösségként való fennmaradásukkal elválaszthatatlanul összefüggnek. Ilyenek kisebbségek esetében a nemzeti, etnikai, nyelvi, vallási és kulturális identitás ápolása, fejlesztése és az utódoknak való továbbadása körüli tevékenységek.

2.                  Önkormányzat: az autonóm döntés olyan intézményes keretét vagy intézményrendszerét jelenti, amelyben a döntések demokratikus módon, közvetlenül választott képviselők vagy választott elektorok (közvetett módszer) által történnek. Amíg az autonómia a társadalom és politikaelmélet körébe tartozó fogalom, az önkormányzat mindig meghatározott intézményt jelent. A kisebbségi (nemzeti vagy etnikai) önkormányzat azt az intézményt jelöli, amely a törvény meghatározta hatáskörön belül a kisebbséghez tartozó személyek által választott képviselők meghatározott körben kötelező döntéseket hoznak az önkormányzat hatáskorébe tartozó ügyekkel és személyekkel kapcsolatban. Ha a törvény az önkormányzat illetékességét kulturális ügyekre korlátzza, kisebbségi kulturális önkormányzatról beszélünk.

3.                  Önrendelkezés: lényegét tekintve az autonómia szinonímája. Az uralkodó felfogás szerint azonban különbséget kell tenni az önrendelkezés, mint politikai elv és az önrendelkezés, mint politikai elv és az önrendelkezés, mint kollektív emberi jog között. Az önrendelkezési elv olyan politikai elv, amely a nemzetközi közösség struktúráját közvetlenül befolyásolja. Egy etnikai csoport önrendelkezési törekvése akkor legitim, ha a nemzetközi (állam)közösség azt elismeri. Az önrendelkezési jog a jelenlegi nemzetközi viszonyok közepette elfogadott definíció szerint olyan emberi jog, amely az 1966-os emberi jogi egyezményeknek megfelelően a népeket illeti meg. E jog alapján a népek – és csakis a népek – szabadon választják meg politikai státuszukat, valamint kulturális és gazdasági fejlődésük irányát. Az egyéb nemzetközi dokumentumokban tartalmazott önrendelkezési jogra szóló kitételek kivétel nélkül értelmezési viták tárgyát képezik. A nép kategóriája, az ily módon szentestett önrendelkezési jognak egyetlen alanya azonban jogilag definiálhatatlan. A kilencvenes években, amint már közvetve utaltam rá, csaka kisebbségben élő etnikai csoportoktól (nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek) vitatják el ezt a jogot a nemzetközi kormányközi szervezetek (főként az ENSZ, az Európa Tanács és az EBESZ). Számos nemkormányzati szervezet (NGO) és a szakirodalom tekintélyes része azonban ezzel ellenkező és kellőképpen árnyalt véleményt ad.

4.                  Önigazgatás: az önkormányzat szinonímája; ott használják a fogalmat, ahol a döntéshozatal folyamata kiegészülve a végrehajtás elemeivel lényeges részét alkotja egy közigazgatási struktúrának.

5.                  Személyi autonómia vagy személyi elvű autonómia vagy személyi elvű önkormányzat: az autonómia és az önkormányzat eszméjének illetve intézményének egyik formája. E forma keretében sem az autonóm döntések, sem azok alanyai, de az intézmény maga sem kötődnek meghatározott közigazgatási–területi egységhez, beosztáshoz. Ide tartozik az összes korporatív jellegű intézmény, a köztestületek, valamint ide sorolhatók az autonómia egy tágabb felfogásában az önkormányzattal rendelkező, de köztestületi státussal nem bíró magánjogi-társadalmi egyletek is.

6.                  Területi autonómia: jogi természetét illetően alkotmányjogi és/vagy közigazgatási jogi kategória, amely azt jelenti, hogy egy egységes államban (azaz nem föderációban vagy konföderációban) egy adott területi-közigazgatási egység lakossága más jogokat is élvez, mint az ország többi közigazgatási egységeiben élő lakos. E jogok gyakorlása kizárólag a területi illetőséghez kötődik. A közigazgatási autonómia olyan területi-közigazgatási konstrukciót jelent, amelyben az állam területén lévő közigazgatási egységek némelyike vagy mindegyike magasfokú döntéshozói és közigazgatási kompetenciákat magában foglaló önállósággal rendelkezik a központi kormánnyal szemben.  A regionális autonómia a területi autonómia egyik változata, amikor az autonómiát egy földrajzi régió sajátosságai minősítik. Regionális önkormányzat: a regionális elemekkel is minősített területi autonómia intézménye, zárt területi egység esetében.”[31]

 III.             A romániai magyarság

Határainkon kívül a legnagyobb lélekszámú magyar kisebbség, a becslések szerint mintegy 1.8 milliós magyarság Erdélyben[32], és lassan anyanyelvét  vesztő szórványként a Kárpátokon túl, a mai Románia területén él.

Az 1920-as trianoni békeszerződés értelmében Románia megszerezte a történelmi Erdélyen kívül Partium nagyobbik felét is, összesen 103 ezer km˛-nyi, korábban évszázadokon keresztül a magyar koronához tartozó területet, ahol a magyar lakosság számaránya az 1910-es népszámlálási adatok szerint kb. 1,7 millió volt, az összlakosság 32%-a. A mai hivatalos adatok szerint (1992-es népszámlálás) amíg az Erdélyben lakó magyar közösség lélekszáma az elmúlt majdnem nyolcvan év alatt a legjobb esetben is csak stagnált, addig a román lakosság száma a természetes és mesterségesen gerjesztett bevándorlás, valamint a magasabb születési ráta révén megduplázódott. Az elmúlt évtizedek nélkülözései, a kisebbségi sors halmozott hátrányai, különösen a nyolvanas években egyre nagyobb arányú magyar kivándorlást eredményeztek, mely nagyobb részben az anyaországba, kisebb részben tőlünk nyugatabbra fekvő államokba irányult.

A Kelet-Közép Európán végigsöprő rendszerváltozási hullám 1989 végén Romániát is elérte, véres összetűzések közepette megbukott a Ceausescu-rezsim diktatúrája, majd  egy formailag demokratikus, ám posztkommunista erőkből álló Nemzeti Megmentési Front vette át a hatalmat.

A romániai magyar elit a kedvező fejleményekre azonnal reagálva,[33] Bukarestben 1989. december 23-án megalakította a Romániai Magyarok Demokrata Szövetségét, melynek első Kiáltványa[34] leszögezte, hogy a létrejött RMDSZ „a romániai magyarság nemzetiségi  közképviseleti és érdekvédelmi szervezete,”  mely felhívja „a romániai magyarságot falusi, községi, városi és megyei szervezeteinek megalakítására.” A nemzetiségi jogokkal kapcsolatban így írt: “Célunk, hogy szoros együttműködésben más demokratikus szervezetekkel biztosítsuk nemzetiségünk közösségi jogainak tiszteletben tartását, valamint a tényleges gyakorlásukhoz szükséges intézmények és testületek létrehozását.

 Az Ideiglenes Intéző Bizottság új nemzetiségi Statútum kidolgozását kezdeményezi. A tervezetet az újonnan választandó demokratikus parlament elé terjeszti megvitatás és törvényerőre emelés végett.

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség a romániai magyarság önrendelkezési jogának elvi alapján áll, […] ennek értelmében szükségesnek tartja:

§         A nemzetiségi képviselet biztosítását a törvényhozásban, az államigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, közösségünk választotta, illetőleg jelölte személyek által, akik nemzeti kisebbségünk bizalmát élvezik.

§         Anyanyelvi oktatási hálózat kiépítését az óvodától a tudományegyetemig, önálló szakfelügyelettel és irányítással.

§         A magyar nemzetiség saját művelődési  és tudományos intézményeinek működését és létesítését.

§         Magyar napilapok, művelődési és tudományos folyóiratok kiadását, magyar nyelv használatát szabályozó és biztosító törényes intézkedések kidolgozását.

§         Nemzetiségügyi minisztérium létrehozását, valamint a szükséges nemzetiségi képviselet biztosítását az államigazgatás központi és helyi szerveiben.

§         Kollektív nemzetiségi jogaink alkotmányos szavatolását, s ezek biztosítását a törvényekben, a végrehajtási utasításokban és a gyakorlatban.”[35]

A Nemzeti Megmentési Front 1990. január 5-én kiadott, Domokos Géza és társai által kidolgozott Nyilatkozata elismerte a kisebbségek egyéni és kollektív jogait, s kilátásba helyezte az állami intézmények ennek megfelelő reformját is[36]. Előírta egy nemzetiségi törvény kidolgozását, amelyet legkésőbb az új román alkotmány elfogadásától számított fél éven belül a román parlamentnek el kell fogadnia, valamint hangsúlyozta, hogy a kisebbségi jogok gyakorlásának intézményes garanciáját a Nemzetiségi Minisztérium felállításának keretében képzeli el.[37]

Az RMDSZ Szándéknyilatkozata 1990 januárjának közepén, megismételve a Kiáltványban foglaltakat, örömmel üdvözölte a NMF állásfoglalását a kisebbségi jogokkal kapcsolatban, de felhívta a figyelmet arra, hogy „E jogok szavatolása és gyakorlása összhangban kell, hogy álljon az egyéni és kollektív emberi jogokat garantáló nemzetközi dokumentumokkal, amelyeket Románia is elfogadott: az ENSZ Alapokmányával, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával, a Helsinki Konferencia és a bécsi utótalálkozó Záródokumentumával.” [38] A szándéknyilatkozat kiemelten hivatkozott még az 1918. december 1-én született Gyulafehérvári Nyilatkozatra, melyben az ígéret: „Teljes nemzeti szabadság az itt lakó nemzeteknek. Mindenik nemzet önmagát kormányozza saját nyelvén, saját közigazgatással, a saját kebeléből vett egyének által.” 

A Szándéknyilatkozat újra megerősítette, hogy „A romániai magyarság…nemzeti kisebbségként – a többi kisebbséggel egyetemben – tényleges jogegyenlőségben akar élni a román néppel, éppen ezért egyéni és kollektív jogainak szavatolását és érvényesítését a román demokrácia egyik sarkkövének tekinti, a valódi demokrácia ugyanis nem csak az egyéni szabadságjogok gyakorlását feltételezi, hanem azon kollektív jogokét is, amelyek minden kisebbséget megilletnek.”[39]

Mindezek mellett a nyilatkozat tartalmazta az RMDSZ felépítésének és működésének  hivatalos leírását és a Szövetség első részletesebb programját, mely kiemelten szólt a gazdasági és szociális irányelvekről, az anyanyelvi oktatás kiterjesztésének égető szükségességéről és a nemzeti kultúra, sajtó, művészet, közművelődés és hagyományápolás  szerepéről az azonosságtudat megőrzésében és erősítésében. A program törekvései már egy külön kisebbségi intézményrendszer, preautonómiák kialakításának igényét jelezték.

 A békésen induló magyar-román viszonyban gyors törés következett be amikor a fokozódó magyarellenes hangulatkeltés hatására, szélsőséges erők közreműködésével Marosvásárhelyen az önálló magyar egyetem visszaállításáért békésen tüntető magyarok és a szervezett (és félrevezetett) ellentüntető román tömeg között komoly, halálos áldozatokkal járó zavargások törtek ki, melyben a hatalom nem foglalt egyértelműen állást, bátorítva ezzel a pogrom szervezőit. Abból, hogy  a kormányzat meg sem próbálta a feszültségeket csillapítani, sőt Iliescu már január végén is „egyes erdélyi megyékben megnyilvánuló szeparatista törekvésekről”[40] beszélt, arra lehetett következtetni, hogy az új román politikai hatalom nem hajlandó a kisebbségi jogok – előzőleg általuk is elfogadott – európai normáit betartani és mindent elkövet azért, hogy a nacionalizmus vezérlő elve alapján inkább kiélezze, mintsem csökkentse az amúgy is létező interetnikai feszültségeket; ezt Marosvásárhely eseményei igazolták.

Ettől kezdve egyértelművé vált, hogy a romániai magyarság politikai egységre ítéltetett, mert az erdélyi politikai vezetők döntő többsége az akkori politikai hatalom ellenében az eredményes fellépést csak így vélte biztosítottnak, annak ellenére, hogy néhányuk között nagyon komoly politikai szocializációs, ideológiai és esetenként személyes ellentétek is feszültek.

1990 áprilisában Nagyváradon, az RMDSZ I. Kongresszusán határozatot fogadtak el, melyben a véres marosvásárhelyi események ismeretében, követeléseikből nem engedve kijelentik: „Tekintettel arra, hogy a kulturális autonómia létezésének és működésének alapvető feltétele az anyanyelv szabad használata és az anyanyelvi oktatás megvalósítása minden fokon, az RMDSZ újból leszögezte: igényt tart a magyar nyelvű iskolahálózat kiépítésére és működtetésére az óvodától kezdve a Bolyai Tudományegyetem létrehozásáig.” Az I. Kongresszuson született RMDSZ program a kisebbségi önszerveződés kérdésében kinyilvánította:

§         „A különféle személyi és kollektív kisebbségi jogok gyakorlásának legmegfelelőbb biztosítéka a helyi önkormányzati rendszer kialakítása.

Ezeken a kiépítendő kereteken belül lehetőség nyílik a szabad nyelvhasználatra, az államnyelv mellett más nyelv megválasztására a közigazgatásban és a közéletben, az anyanyelvi oktatás megszervezésére az óvodától az egyetemig, a közművelődési intézmények és egyesületek autonóm működtetésére, az önálló gazdasági és pénzügyi élet kibontakoztatására, az anyanemzettel fenntartott kapcsolat tartalmának és formájának a meghatározására, vagy akár a kisebbségek lakta területek etnikai arculatának  a megváltoztatására irányuló központi törekvések gátlására és ellensúlyozására.

§         Hosszabb távon az RMDSZ támogatja az önkormányzati rendszer csúcsszervként működő, a különböző politikai platformokat, érdekvédelmi, gazdasági, kulturális, felekezeti és tudományos egyesületeket tömörítő kisebbségi parlament tervét és elgondolását, amely a kisebbségi társadalom koordinálását, önszervezését és önvédelmét hivatott biztosítani.

§         Az RMDSZ meggyőződéssel vallja, hogy a kisebbségi kérdés méltányos rendezése csupán a szabad, demokratikus Románia keretein belül képzelhető el. Fellép a kivándorlás ellen, az azt kiváltó okok megszüntetéséért. Meggyőződése, hogy a kisebbségi kérdés Európához méltó kezelése valóságos próbaköve a fejlődő román demokráciának. Ennek jegyében kérjük a Nemzetiségügyi  Minisztérium felállítását.”[41]

Az ezt követő időszak az RMDSZ növekvő elszigetelődését hozta a párt és mozgalom politikai mozgásterének Románián belüli szűkülésével, de fokozódó nemzetközi elismertséggel. Mind az országgyűlési, mind a helyhatósági választásokon, 1990-ben és 1992-ben jól szerepelt az RMDSZ, 800-900 ezer szavazatot szerezve, de látható volt, hogy a szerzett mandátumokat – a határozott etnikai pártjelleg miatt – nem bővítheti jelentősen, ezáltal hosszú távon is a román politikai élet kis pártjai közé fog tartozni, a többségi politikai közvélemény szemében szélsőségesként.

A politikai karantén, mely az 1990-es évek közepéig az RMDSZ-t a politikai mező szélére szorította, egyetlen előnnyel járt; határozottan elősegítette, hogy a mozgalom az erdélyi magyarság megmaradására különböző komplex elképzeléseket dolgozzon ki.

Az RMDSZ 1991. május végén Marosvásárhelyen tartotta II. Kongresszusát, ahol az elfogadott program bizonyos részeiben általánosságban ismét megjelenik az autonómia igénye. Az elfogadott tézisek a romániai magyarság önmeghatározására új alkotmányjogi terminust használnak, mely szerint a magyar közösség „államalkotó tényező”; a helyi önkormányzatokat a kisebbségi önszerveződés alapjaként tartják számon, de konkrét célul a magyar kisebbség autonóm közművelődési intézmény-hálózatának kifejlesztését tűzik ki[42].

Marosvásárhelyen Szőcs Géza, az RMDSZ akkori politikai alelnöke saját, nem hivatalos dokumentumot tárt a kongresszus nyilvánossága elé, melynek címe „Nemzetiségi törvénytervezet-csomag” volt. Ez tekinthető az első olyan munkának, mely átfogó autonómia-koncepciót tartalmaz a nemzeti etnikai és nyelvi közösségek és személyek jogairól. Szőcs tervezete négy részből áll:

A/                    Kiegészítő javaslatok Románia alkotmányos téziseihez

Az első részben az éppen készülő új román alkotmány kisebbségvédelmi részeinek hiányát igyekszik a szerző kiegészítő javaslatokkal pótolni. A tervezet első javaslata az alapvető emberi jogként elismert „ identitáshoz való jog” felől közelíti meg a kérdést, és nemzetközi jogforrásokra hivatkozva kiemeli: „minden román állampolgárnak szuverén és elidegeníthetetlen személyes joga az, hogy valamely többségi vagy kisebbségi nemzeti, etnikai és nyelvi közösséghez tartozónak nyilvánítsa magát, mint ahogyan az is ugyanilyen joga, hogy többé ne tartsa magát az illető közösséghez tartozónak.” (I. fejezet 2. bek.)

A tervezet az identitáshoz való jog részeként tartja számon a kisebbségi közösségnek  saját nyelvéhez, hagyományaihoz, kulturájához, szokásaihoz való – a nemzetközi normák szintjén is elismert –jogát, ezek megőrzését, használatát és továbbörökítését, illetve „a saját nyelv és kultúra csorbítatlan ápolását és gyakorlását.” (I. fejezet 5.bek.)

A második javaslat a kisebbségi közösségek autonómiájáról szól, mely szerint „a kisebbségi közösségekhez tartozó személyeknek joguk van az általános törvényes feltételeknek megfelelően magán- és politikai szervezetek keretében társulni és joguk van az alább leírt feltételek mellett saját, közjogi személyiséggel felruházott, társadalmi, kulturális és tanügyi kérdésekben önállóan rendelkező intézményeket létesíteni.” (II. fejezet 6. bek.)  Ez az úgynevezett funkcionális autonómia, mely a fentebb említett formában többféle lehet, működése pedig egy választott önkormányzat segítségével történik, ennek létrejöttének feltételeit, tagjainak számát a mindenkori parlament határozza meg. A kisebbségi közösség tagjai, akik a létrejött autonómia alanyai is egyben, az általános, egyenlő, titkos és közvetlen választójog alapján választják meg képviselőiket. Ha ez megtörténik, és feláll az autonómia vezető szerve, a következő lépés a szervezeti szabályzat megalkotása. Ezzel a létrejött funkcionális autonómia közjogi személyiséggé válik, mely felett a parlament csak törvényességi felügyeletet gyakorol, és saját tagjaival és intézményeivel szembeni hatáskörét csak az Alkotmány korlátozhatja, pénzellátása pedig a költségvetésből történik.

A tervezet első részéhez tartozik még „a kisebbségi közösségek joga az információkhoz” (III. fejezet 17. bek.), mely létfontosságú alapjognak minősíthető a XX. századi információs társadalom korában, illetve az RMDSZ által 1989 óta követelt „Nemzetiségi Minisztérium” felállítása, mely a funkcionális autonómiák létrejöttéig, ideiglenesen ellátja a kisebbségeket megillető kollektív jogok biztosításának feladatait.

B/        Törvénytervezet a nemzeti, etnikai, nyelvi közösségekről, és az ezekhez
tartozó személyekről

A Szőcs-féle csomag második része egy törvénytervezet, amely első fejezetében újra egyéni, illetve személyi jogról ír: „Valamely nemzeti, etnikai vagy nyelvi közösséghez való tartozás elidegeníthetetlen és elvitathatatlan alapvető személyi jog.” (I. fejezet 1. szakasz) A második fejezetben, amely „A nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek kollektív jogait” taglalja, a törvényjavaslat kimondja: „A nemzeti, etnikai vagy nyelvi önazonossághoz való jog nemcsak a személyeket, hanem a kisebbségben élő nemzeti, etnikai vagy nyelvi közösségeket is megilleti.” (II. fejezet 4. szakasz)

A kisebbségi közösségnek joga van megfelelő képviseletre az állam törvényhozó testületeiben, de a területi közigazgatási egységek képviseleti szerveiben is, akár saját – etnikai jellegű – pártja megalakítása révén. Az önkormányzati és parlamenti választások rendjének kialakításánál a lakosság etnikai összetétele alapján kialakított optimális választókerületeket tartja elengedhetetlennek.

A következő szakaszok a kisebbségi közösségekhez tartozó személyek sajátos egyéni jogait írják le a közösséghez való tartozás kinyilvánítása, a névhasználat, a közéletben, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban való nyelvhasználat terén, beleértve az anyanyelvű információkhoz való jogot.

C/        A kisebbségben élő nemzeti, etnikai és nyelvi közösségek regionális
autonómiájának alapelvei

A tervezet harmadik része a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának rendelkezéséből indul ki, jelezve azt, hogy az állam közigazgatási újjászervezésénél „tekintettel kell lenni a kisebbségben lévő nemzeti, etnikai és nyelvi közösségek jogaira és társadalmi, kulturális és oktatási érdekeire, valamint arra, hogy a közigazgatási-területi egységek határai ne bolygassák meg az ilyen kisebbségek által lakott régiók és területek kulturális, gazdasági és földrajzi egységét.” (1. szakasz)

A javaslat érdekkonfliktusok esetén helyi népszavazásokat szorgalmaz az egyes települések területi-közigazgatási hovatartozása kérdésében, és a regionális autonómiában beszélt nyelvek regionális egyenlőségének elvét vallja.

D/        A kisebbségben élő nemzeti, etnikai és nyelvi közösségek működési
autonómiájának statútuma

A Statútum Szőcs értelmezésében az általa elképzelt funkcionális autonómiák alapdokumentuma, melyet a parlament emel törvényerőre, de kidolgozása a működési autonómia vezető testületének feladata. A Statútum „a funkcionális autonómia önkormányzatára, vagyis vezető testületeire és végrehajtó szerveire, az autonómiához tartozó társadalmi, kulturális és oktatási intézményekre, amelyek külön magánjogi személyiséggel is rendelkezhetnek, és az egyéni tagokra is vonatkozik.” (1. szakasz) Az alapdokumentumnak tartalmaznia kell többek között az autonómia hatáskörét, működési szabályzatát, az autonómia önkormányzati rendszerének felépítését és az esetleges megszűnésére vonatkozó szabályokat is.[43]

A tervezet végül nem vált hivatalos RMDSZ-dokumentummá a Szőcs Géza elleni politikai támadások miatt, de egyes részeit, tagolásának szerkezetét azonban majd átveszik a később készült koncepciók.

Az RMDSZ Székelyföldi Politikai Csoportja 1991 októberében az 1848-as agyagfalvi székely nemzetgyűlés évfordulójának megünneplése mellett egy, a Székelyföld területi autonómiáját szorgalmazó referendumot igyekezett megszervezni, azonban az országos hírverés (a román kormány döntése a rendezvény betiltására) és a párton belüli mérsékeltek nyílt állásfoglalása a terv ellen végül megakadályozta annak megvalósulását[44].

Erősnek bizonyult az az érv is a referendummal szemben, hogy a székelyföldi különállás esetén a többi magyarlakta terület kiszorul az autonómiából, sorsuk megoldatlan marad.

Az új román alkotmány, a nemzetállamság jegyében született alaptörvényként nem ismerte el a magyar kisebbséget, mint államalkotó tényezőt, sem a kollektív jogokat, így az elérendő autonómia szempontjából visszalépést jelentett.

Életbe lépésével, és a helyhatósági választások utáni magyar tapasztalatokkal kiegészülve, a már meglévő autonómia-törekvéseket a létező alaptörvényi keretek közé kellett beilleszteni, mely azok módosításával is járt. Ez egy bizonyos hangsúlyváltást jelentett, melynek lényege, hogy a romániai magyar kisebbség, mint önmagát különálló politikai alanynak tekintő közösség, a megváltozott keretek között nem az elvont jogvédelem alapján, hanem a belső, gyakorlati értelemben vett civil önszerveződéssel teremtheti meg saját önkormányzatiságát, anélkül, hogy a fennálló állami törvényeket megsértené.

A Küldöttek Országos Tanácsa 1992. október 25-én elfogadta a „Nyilatkozat a nemzeti kérdésről”, az úgynevezett „Kolozsvári Nyilatkozat” nevű dokumentumot, mely a fentebb említett elképzelések első, hivatalos keretét képezte. Alapvető vezérelve „a belső önrendelkezés koncepciójára alapozó autonómia-stratégia”[45] volt. Ez a rövid, ám lényeges állásfoglalás a romániai magyarságot, mint politikai alanyt államalkotó tényezőnek tekintette, a román nemzet egyenjogú társaként. A kisebbségi problémák megoldását a belső önrendelkezés útján kívánta elérni, arra hivatkozva, hogy mindez többszáz éves erdélyi hagyomány, ma az európai demokráciákban sikeresen működik, „a biztonság és stabilitás fontos tényezője”, mindemellett „a közösségek önkormányzata hozzájárul a jogállam és a civil társadalmi struktúrák megerősödéséhez.”[46]

A következő dokumentum, amely a Kolozsvári Nyilatkozatra alapozva, új autonómia-koncepciót tartalmazott, a „Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség önrendelkezéséről”, melyet 1992. december végén dr. Csapó József, RMDSZ szenátor dolgozott ki és jelentetett meg.

Bevezető részében a Kolozsvári Nyilatkozatban foglalt belső önrendelkezés elvére hivatkozik, amely csak korlátozott értelemben, a területi elszakadás célja nélkül, de a különböző autonómia-formák, az önkormányzatok önigazgatásának alkalmazásával érvényesülhet. Ez csak úgy működhet konfliktusmentesen, ha az állam (és a többségi társadalom) is lemond korlátlan nemzeti szuverenitásának szélsőséges érvényesítéséről.

Az elkészült anyag a legújabb nemzetközi jogi keretekből indult ki, ezt a különböző dokumentumokra való nagyszámú hivatkozás mutatja..

Az első részben, éppúgy, mint Szőcs Géza tervezetében, alkotmánymódosító javaslatok találhatók, melyet egy hármas tagolású törvénytervezet-sor követ. Ez jellemző lesz a későbbi RMDSZ-koncepciók többségére. A belső önrendelkezés alapjairól szóló bevezetés után következő szakaszok az államon belül élő kisebbségek számára garantálják a politikai alanyiság minőségét, kezdve a magyar nemzeti közösség személyi autonómiához való jogával, amely kimondja, hogy „A személyi autonómiával rendelkező nemzeti kisebbség, nemzeti közösség […] gyakorolja az állam által átruházott hatásköröket az oktatásra, a kultúra, a társadalmi tevékenység, tájékoztatás és az anyanyelvhasználat terén.” (Alkotmánymódosító javaslatok, 6. szakasz 4. bekezdés) 

Ha a lakosság 10%-a kisebbségi közösséghez tartozik, akkor ott anyanyelvük hivatalos nyelv is egyben, de ha többségben vannak az adott területen, akkor jogosult a nemzeti közösség „helyi önigazgatási autonómia” működtetésére, amennyiben pedig lehetőség kínálkozik az autonómiák összefogására, akkor ezek „területi alapon működő regionális autonómiát” hozhatnak létre, melyet nemzeti közösségi régiónak neveznének.

A Memorandum második, és harmadik része ezen önigazgatási lehetőségek létrehozásának és működtetésének formájával foglalkozik, amelyben jelzi, hogy a személyi és a helyi autonómia követelése mellett „a konzultatív, határozathozó és végrehajtó szerveket periodikusan megválasztó, számszerű többségben élő romániai magyarság érvényesülő területi alapú autonómiáját”(A kezdeményezés indítékai 2. o.) tartja megoldásnak a kisebbségi jogok betartására és betartatására.

A személyi autonómia kiterjed az „állam által átruházott hatáskörökre az oktatás, a kultúra, a szociális tevékenység, a tájékoztatás és az anyanyelvhasználat terén.” (Alkotmánymódosító javaslatok 6. szakasz 4. bek.)

A magyar nemzeti közösség személyi autonómiája úgy épül fel, hogy a magyar közösség választópolgárai az RMDSZ szervezésében általános, egyenlő, titkos és közvetlen választások útján létrehoznak egy Önkormányzati Tanácsot, amely a közösség jogi képviselője. Ez hagyja jóvá a célokat és feladatokat taglaló önkormányzati statútumot és szabályzatot, valamint kidolgozza a végrehajtást szavatoló határozatokat. Az RMDSZ befolyása a választások lebonyolításánál és a képviseleti arányok meghatározásánál döntő, ez a feladat egészében rájuk hárul. Az Önkormányzati Tanács működési feltételeit a tervek szerint az állami költségvetés finanszírozza, részben a korábban, az államosítások idején elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatásával.

A magyar nemzeti közösség önigazgatási, azaz a helyi önkormányzatra váló jogot megtestesítő autonómiája csak a magyar többségű településeken létesíthető, a magyar többségű helyi közigazgatási tanács közreműködésével, amely önkormányzati hatásköröket gyakorol. A törvényben lefektetett hatásköröket az állam az európai önkormányzati normáknak megfelelően nem korlátozhatja, sem központi, sem regionális szinten, befolyása a törvényességi felügyeletre, és az önkormányzat költségvetési támogatására korlátozódik. Az önigazgatási autonómiát gyakorló helyi közigazgatási tanácsnak joga van a törvényeknek megfelelően saját pénzügyi forrásokra, amelyet szabadon használhat fel.

A helyi önigazgatási autonómiák, helyi tanácsi döntéssel, vagy helyi népszavazás kezdeményezésével Magyar Nemzeti Közösségi Régióba tömörülhetnek. A regionális (területi alapon működő) társulás elsősorban önkormányzati feladatokat lát el, felépítése a következő: Az autonóm terület törvényhozó szerve a Tanácsosok Gyűlése, amelyet 4 évre választanak. Legfontosabb feladatai között szerepel a soraiból megválasztandó Területi Tanács létrehozása, amely a végrehajtó hatalom funkcióját tölti be a szintén a gyűlésből választott, a Régiót a legmagasabb szinten reprezentáló Elnökkel együtt. A Területi Tanács feladata, hogy kidolgozza az önkormányzat Statútumát, mely szabályozza a választások módját, a TGY összehívásának és működésének módját, az autonómia alapszabályzatát, meghatározza a Magyar Nemzeti Közösség autonómiájának gyakorlását. A Statútumot a Tanácsosok Gyűlése hagyja jóvá.[47]

A Csapó-féle tervezet nem vált az RMDSZ hivatalos dokumentumává, mert nem tisztázta a romániai belső jogrendhez, a hatalmi struktúrákhoz való kapcsolódás részleteit. Ezért legfeljebb kisebb részleteit jelenítették meg a pártprogramokban, vagy kongresszusi határozatokban, azonban a később született elképzelések többsége merített belőle, a hármas autonómiaforma pedig általánosan követendő példa maradt az ezt követően készült anyagokban.

1993 januárjában összeült az RMDSZ III. kongresszusa Brassóban, ahol – bár nem volt szó a radikálisnak minősülő Csapó-koncepció elfogadásáról, néhány gondolat már megjelent a belső önrendelkezésről. Az önkormányzati modell alapelveiről szóló határozat így kezdődik: „A romániai magyarság megmaradásának és fejlődésének biztosítéka a belső önrendelkezés elvén alapuló közösségi önkormányzat intézményeinek kiépítése. […] A Romániai Magyar Demokrata Szövetség a szervezeti önkormányzat elve alapján működik.”[48]

Az elvi bevezető mellett  konkrétabb pontokat is megfogalmaz az anyag: „A belső önrendelkezés gyakorlati megvalósítására, társadalomtudományi kutatási céllal létre kell hozni egy alapítványt. Az előző bekezdés végrehajtásáról az Ügyvezető Elnökség gondoskodik.”[49]

A kongresszuson született politikai program a romániai magyarságot, mint „őshonos közösséget államalkotó tényezőnek, önálló politikai alanynak, s mint ilyen, a román nemzet egyenrangú társának tekinti.” Az önrendelkezésről – átvéve a Memorandum gondolatait – a  program így írt: „Szövetségünk a belső önrendelkezés joga és a biztonság elve alapján feladatának tekinti olyan politikai, gazdasági, kulturális, jogi és közigazgatási keretek létrehozását amelyek szavatolják a teljes jogegyenlőséget, a romániai magyar nemzeti kisebbség és más nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak érvényesítését.” Az RMDSZ szorgalmazta még a kisebbségi társadalom önszerveződését lehetővé tevő autonómiák biztosítását, kijelentve, hogy „A történelmi és földrajzi sajátosságainkat tekintetbe véve, a romániai magyar nemzeti kisebbség számára a helyi és regionális önigazgatás, a személyi és kulturális autonómiát tekintjük irányadónak és követendőnek. A személyi autonómia kiterjed identitásának megőrzése céljából a kultúra egészére, az anyanyelv használatára, a vallásra, az oktatásra, a társadalmi szerveződésre és az információáramlásra.”[50] Figyelemre méltó, hogy a Csapó József által használt kifejezés „a romániai magyar nemzeti közösség” helyett „romániai magyar nemzeti kisebbség” szerepel a hivatalos dokumentumban, mely óvatos visszalépésnek tűnik, vélhetőleg azért, mert a párt vezetése nem tette le végleg a voksát a radikális autonómia-követelések támogatása mellett.

A brassói kongresszus másik nagy eredménye az RMDSZ önkormányzati modelljének elfogadása volt. kiindulva abból, hogy az önálló romániai magyar politikai közösség „de facto külön társadalom is”[51], ezért önmagát saját hatalmi struktúrái révén igazgathatja. A klasszikus hatalommegosztás szabályai szerint létrejött a Szövetség döntéshozó (törvényhozó) szerve a Szövetségi Képviselők Tanácsa, a végrehajtást pedig az Ügyvezető Elnökség, valamint a kongresszus által választott Elnök gyakorolja. A demokratikus akaratképzés elősegítésére, a tiszségviselők legitimitásának megerősítésének céljával a romániai magyarság számára belső választások kiírását határozták el, legkésőbb két naptári éven belül.

Még ugyanebben az évben (1993 novemberében) megszületett az RMDSZ máig egyetlen, hivatalosan elfogadott kisebbségi törvényjavaslata, melyet beterjesztettek a romániai parlament elé, ez a Törvény a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről[52] címet viselte.

A törvényjavaslat tehát nem kidolgozott autonómia-koncepció, hanem a kisebbségek egyéni és közösségi jogait tartalmazó tervezet, amely azonban utal az önrendelkezésre, „kinyilvánítja, hogy a nemzeti kisebbségek és autonóm közösségek sajátos egyéni és közösségi jogai alapvető szabadságjogok, amelyeket tiszteletben tart, és elismerésük biztosítására, érvényesítésük szabályozására a következő törvényt alkotja…” A Gyulafehérvári Nyilatkozat, és a kilencvenes évek kisebbségi jogokkal kapcsolatban előremutató nemzetközi normáira hivatkozva a törvény a kisebbségi közösségi lét két formáját különbözteti meg: a nemzeti kisebbség, és az önmagát autonóm közösségként meghatározó nemzeti kisebbség kategóriáit. A különbség abban áll, hogy „autonóm közösség az a nemzeti kisebbség, amely saját elhatározásából a belső önrendelkezés elve alapján gyakorolja jogait.” (I. fejezet 1. szakasz) Mivel a törvény emellett kimondja, hogy „Bármely nemzeti kisebbség elidegeníthetetlen joga, hogy magát autonóm közösségként határozza meg.” (2. szakasz) így, amennyiben alkalmas az adott nemzeti kisebbség önmaga megszervezésére, sajátos intézményeinek létrehozására és működtetésére, akkor a szuverén államhatalom sem akadályozhatja meg abban, hogy e jogát és képességét az adott közösség szabadon kiteljesítse. Az általános rendelkezésekben pedig a Csapó-memorandum által használt hármasság is szerepel, mely szerint „A magukat autonóm közösségként meghatározó nemzeti kisebbségeket megilleti a hozzájuk tartozó személyek egyéni kisebbségi jogain alapuló személyi autonómia, valamint a helyi önigazgatási és regionális  autonómia.” (2. szakasz) A törvénytervezet két külön részre bontva tárgyalja az egyéni és közösségi kisebbségi jogokat. A 23.szakasz így fogalmaz: „A nemzeti kisebbségeknek és autonóm közösségeknek joguk van:

a.- szabadon gyakorolni, fejleszteni, megőrizni hagyományaikat és meghatározni
kulturális, nyelvi, vallási identitásukat;

b.-  kinyilvánítani önálló jogi és politikai alanyiságukat;

c.-  a belső önrendelkezéshez;

d.- önazonosságuk szabad érvényesítéséhez a történelmi és területi sajátosságaiknak, hagyományuknak megfelelő autonómiák révén;”[53]

A törvényjavaslat további részei közül a legfontosabb szakaszok a nyelvhasználat lehetőségét szabályozzák az oktatásban, közművelődésben, a parlamentben és a közigazgatásban, a hadseregben, az igazságszolgáltatásban, az orvosi ellátásban, a tájékoztatásban és a gazdasági és társadalmi életben.

Az RMDSZ kezdeményezésének utolsó része a hármas autonómia-koncepció kereteit határozza meg három-három rövid szakaszban (51-59.szakasz), mely gyakorlatilag megegyezik a Csapó József által készített Memorandum alapjaival.

A 60. szakasz, a záró rendelkezések részeként a nemzeti kisebbségek intézményeitől, egyesületeitől vagy felekezeteitől az 1945 utáni, magántulajdont megsértő törvények révén erőszakkal, törvénytelenül elvett ingatlanok, műkincsek, könyvtárak, levéltárak és egyéb javak visszaszolgáltatását írja elő.

Elmondhatjuk tehát, hogy az elkészült kisebbségitörvény-javaslat, melyet az RMDSZ Szövetségi Képviselőinek Tanácsa 1993 novemberében elfogadott, részletesen szabályozza a kisebbségi egyéni, és közösségi jogokat, tartalma erőteljesen tükrözi az 1992 októbere óta napirenden lévő, belső önrendelkezési joggal kapcsolatos kérdéseket, meglehetősen hűen ragaszkodik a Csapó József nevével fémjelzett Memorandumhoz, melynek autonómiával foglalkozó része ezáltal az RMDSZ hivatalos állásfoglalása lett.

A fent elemzett törvénytervezet elkészítésével párhuzamosan Szilágyi N. Sándor, nyelvész, egyetemi tanár is készített egy tervezetet, melynek címe: Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmónikus együttéléséről[54]. Munkáját bizonyos szempontból a hivatalos RMDSZ törvénytervezet befolyásolta, de koncepciója új nézőpontot tartalmaz. Ez a törvényjavaslat valójában nem kisebbségi törvény, hanem inkább nemzeti közösségi törvény tervezete. A nemzeti közösség fogalma mellett nemcsak a nemzeti kisebbségek definícióját határozza meg, hanem a nemzeti többségét is. A tervezet alapelvét tehát nem a kisebbségi nézőpont határozza meg, hanem egységben kívánja vizsgálni a nemzeti többség és a nemzeti kisebbség viszonyát helyi, regionális illetve országos szinten. Nem elégszik meg az egyéni és közösségi jogok kisebbségi szempontból történő tekintésével, ezen a ponton túllépve igyekszik mindkét oldal álláspontját figyelembe venni. A bevezető szakaszban meghatározza a politikai nemzet és a kulturális nemzet fogalmát, amely sem előtte, sem utána nem fordul elő az általunk vizsgált, autonómiával foglalkozó anyagokban. Ebben kifejezi, hogy a politikai nemzet minden, államon belüli nemzeti közösséget és személyt magába foglal a területi összetartozás alapján, tehát nem kirekesztő jellegű; a kulturális nemzet pedig átnyúlhat a határon és minden, azonos nemzeti identitású csoportot és személyt magába foglal, anyaországon belül és kívül, a kulturális összetartozás alapján.

Az alapkoncepció lényegi különbsége ellenére a bármely nemzeti közösséghez tartozó állampolgárok sem általános, sem sajátos jogai lényegében nem különböznek az RMDSZ törvényjavaslatában foglaltaktól, de a kifejtésük alaposabb. A 38. szakasz felsorolja a Romániában élő nemzeti közösségeket (17), melyeknek, mint nemzeti kisebbségeknek kollektív, a hozzájuk tartozó személyeknek pedig sajátos egyéni jogai  vannak az anyanyelvhasználatban a közélet minden területén, az oktatástól a tömegkommunikáción keresztül az egyházi életig.

Az autonómia eszméjének megjelenése az „önadminisztráló nemzeti közösségek” kifejezés mögött rejtőzik, amely kimondja, hogy „önadminisztráló nemzeti közösség az a közösség, amely anyagi és személyi potenciája alapján vállalja és igényt tart arra, hogy a jelen törvény 51. szakaszában megjelölt területeken és feltételek között a közösség életének különböző területeit minden tekintetben önállóan adminisztrálja, és ezt a státust e törvény előírásainak megfelelően elnyerte (110. szakasz). Minden nemzeti közösségnek joga van ahhoz, hogy ha erre igényt tart, önadminisztráló nemzeti közösségi státust kapjon. (111. szakasz)”[55] Ha a közösség választott képviselői bejelentik ezt az igényt, a parlament azt külön törvényben köteles biztosítani. A létrejött önadminisztráló nemzeti közösség kidolgozza saját Statútumát (működésének rendjét), melyet a parlament tudomásul vesz.

Mindössze a rövid IV. fejezet tartalmazza a nemzeti kisebbségek és az ezekhez tartozó személyek jogainak kereteit (114-120. szakasz), ezzel is szimbolizálva a más perspektívát.

A nemzeti identitással kapcsolatos jogok gyakorlásának módja és azokhoz tartozó intézményi keretek leírása szintén a nemzeti közösségek közötti teljes egyenrangúságot igyekszik hangsúlyozni, mind az oktatás, mind a kultúra területén.

A törvény különlegessége a különböző típusú (érdek-, érték-, politikai) konfliktusok elkerülését szorgalmazó rendelkezések sora, mely szankciókat is tartalmaz.

A záró rendelkezések, hasonlóan az RMDSZ szakértői által készített javaslathoz, az 1945 utáni kisajátítások törvénytelenségének orvoslását, az elvett javak, vagy ellenértékük visszaszolgáltatását tartalmazzák.

A hivatalos törvénytervezet nyilvánosságra hozatala után világosan látszott, hogy a romániai magyar politikai elit nem jutott konszenzusra sem a kívánt autonómiák időszerűségével, sem azok megfogalmazásával kapcsolatban, így a következő hónapokban az egymástól eltérő koncepciók készítése folytatódott. Tekintettel arra, hogy az RMDSZ-en belül sem sikerült megegyezésre jutni, mivel 1994 őszén Csapó József újabb tervezetet jelentett meg a sajtóban[56], és a Politikai Főosztály vezetőjének, Bodó Barnának irányításával is született egy kezdeményezés, ezért a Szövetségi Képviselők Tanácsa 1994. október 1-én úgy döntött, hogy egy bizottságot hoz létre az autonómia-statútum kidolgozására.[57] E bizottság a fentebb említett két változat közül a Csapó-tervezetet támogatta, és némileg átdolgozva beterjesztette a február végén tartott SZKT ülésre.

Az ülésen az autonómia-tervezetek politikai vitája eredmény nélkül zajlott le, az RMDSZ vezető testülete ismét elhalasztotta a döntést, de az újabb SZKT tanácskozás (Csíkszereda április 8-9.) sem döntött bármelyik tervezet hivatalossá tétele mellett. A párt radikális és mérsékelt szárnya közötti szemléletbeli ellentétek a koncepciók kapcsán megakadályozták a megegyezést. A felek mindössze abban tudtak megegyezni, hogy a vitasorozat eredményeit a májusi kolozsvári kongresszuson írásba kell foglalni.

A vitában szereplő anyagok közül – időrendi sorrendjük szerint – a Csapó József által jegyzett új változat volt az első, mely a korábbi Csapó-változattal megegyezően hármas tagolású: A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájának statútuma  mellett, melynek van egy, regionális autonómiával foglalkozó része, a sajátos státusú helyi önkormányzat statútumát is megfogalmazza, ez utóbbi a korábbi tervezetben szereplő „helyi önigazgatási autonómia” kifejezést helyettesítette,  lényegi tartalmi változtatás nélkül.

A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómia statútumának alapelvei a II. fejezetben az RMDSZ által hivatalosan is felvállalt kisebbségi törvényben is szerepelnek, így kapcsolódik össze a két dokumentum. Az autonómiához kapcsolódó önkormányzati testületek úgynevezett kataszter,[58] egy önkéntes, a szabad identitásválasztáson alapuló nemzetiségi névjegyzék segítségével jönnek létre. Azon nagykorú, magyar nemzetiségű romániai állampolgárok, akik felvetetik magukat a névjegyzékbe, „általános, titkos és közvetlen választások útján létrehozzák a Romániai Magyar Nemzeti Gyűlést (a továbbiakban Nemzeti Gyűlés),” (III. fejezet 3. szakasz) amely négyéves mandátummal rendelkezik. A közösség – a Gyűlés által – létrehozza a Kormányzó Bizottságot, amely a végrehajtó szerv szerepét tölti be. Az önkormányzati testületek által hozott döntéseket törvényességi szempontból a román alkotmánybíróság vizsgálhatja.

A helyi magyar közösségek érdekvédelmét a magyar helyhatósági képviselővel nem rendelkező településeken a tanácskozási jogú szórványképviselet látja el, ahol azonban vannak magyar nemzetiségű képviselők, ott ők maguk látják el ezeket a feladatokat, számbeli többségük esetén pedig ez a sajátos státusú helyi önkormányzat révén történik. (9-11.szakasz)

A magyar közösség megmaradását és védelmét az általa lakott régiókban a korlátozott vétó segíti. A nemzeti közösség vétójoggal rendelkezik „az önazonosságára: az anyanyelvhasználatra, anyanyelvű oktatásra, a közigazgatási területek határainak és a demográfiai összetétel erőszakos megváltoztatására vonatkozó törvényes és határozati szabályozások területén”. (15. szakasz)    

A statútum a személyi elvű autonómia vezető szerveinek hatásköreit a hagyományos hatalommegosztási elvek alapján határolja el egymástól.

A belső önrendelkezés elvének gyakorlati alkalmazásával a Nemzeti Gyűlés „a nemzeti közösséget illető ügyekben döntéshozói jogkörrel rendelkezik.” (4. szakasz)

Ide tartozik például a döntési jogosítvány a saját szervezeti felépítésről, házszabályról, intézményekről (Kormányzó Bizottság, helyhatósági képviseletek), de a saját vagyonról és a költségvetésről is. A Kormányzó Bizottság – mint egyfajta nemzeti kormány – „képviseli a magyar nemzeti közösséget valamennyi közérdekű, társadalmi, szociális, gazdasági kérdésben”, (IV. fejezet 18. szakasz) és a Nemzeti Gyűlésnek tartozik felelősséggel.

 A fentebb leírt önkormányzati testületek anyagi forrása elsősorban a költségvetés, de saját bevételekkel is rendelkezhetnek „támogatások, adományok illetve más, jogszabályba nem ütköző források” (V. fejezet 20. szakasz) révén.

Magát a Statútumot, mint jogszabályt, a magyar közösség által megválasztott honatyák beterjesztése alapján a román parlament iktatja törvénybe, de tartalmát csak az autonómia döntéshozó szerve, a Nemzeti Gyűlés módosíthatja.

A Statútum-terv második része A sajátos státusú helyi önkormányzat statútumát határozza meg. A „sajátos státus” magyarázata így hangzik: „Az a helyi közigazgatási egység, ahol a magyar nemzeti közösséghez tartozó személyek a lakosság számához viszonyítva számbeli többségben vannak, a helyi autonómia alapján, törvényes keretek között, sajátos státust kap és a nemzeti közösség anyanyelvét az állam hivatalos nyelvével egyenrangú nyelvként használja.”[59] Célja, hogy lehetőséget biztosítson „a helyi közigazgatásnak a közügyek, valamint a nemzetiségi ügyek területén rájuk átruházott hatáskörök lakosság érdekében történő érvényesítésére.” (II. fejezet 4. szakasz) Garantálja ezen felül a nemzetiségi jogok, nemzeti, vallási identitás védelmét, a nemzeti hagyományok, a nyelv, a kultúra ápolását, a közösség saját intézményeinek működtetését. A Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának (1985) megfelelően – mint települési önkormányzat – széles körű autonómiával rendelkezik, létrejöttéről pedig a többségi magyar közösség tagjai határoznak. A sajátos státusú helyi önkormányzati választásokat a kormány írja ki, és időpontjuk megegyezik az egyszerű helyhatósági választásokéval. „Az önkormányzati szabályzatot a helyi közigazgatás területén tartott népszavazás lépteti életbe.” (IV. fejezet 12. szakasz)

A sajátos státusú helyi önkormányzat hatáskörébe tartoznak az általános önkormányzati feladatok mellett az anyanyelvi oktatás, kultúra, tömegtájékoztatás védelme és fejlesztése,  valamint a nyelvhasználattal kapcsolatos kérdések is.

A helyi önkormányzat területi, közigazgatási határai csak népszavazással változtathatók meg, védve a terület etnikai arculatát.

Működésüket részben az állami költségvetés finanszírozza, mely a „sajátos” feladatokra többletforrást kell, hogy biztosítson, de az önkormányzat természetesen saját ingó és ingatlanvagyonnal, valamint saját bevételekkel is rendelkezik.

A Statútum lényeges része a sajátos státusú helyi önkormányzatok együttműködési és egyesülési jogának garantálása, mely egyben a regionális autonómia létrehozásához szükséges egyik feltétel. (IX.fejezet)

A fentiekből következően a tervezet végül a regionális autonómia statútumát írja le, mely szerint „A magyar nemzeti közösség, sajátos státusú helyi önkormányzatai vagy népszavazás révén regionális autonómiát, azaz regionális önkormányzatot hoz létre.” (1. szakasz) Csapó a következőképpen fogalmazza meg a regionális önkormányzás célját: „A nemzeti közösség regionális önigazgatásra törekvése az állampolgárnak a társadalom életében való demokratikus részvételét, gazdasági-társadalmi fejlődését, a területi érdekek érvényesülésének elősegítését, a nemzeti közösség védelmét célozza. A nemzeti közösség regionális önigazgatása nem sérti a nemzeti szuverenitást.” (2. szakasz)

A regionális önkormányzat a társult, sajátos státusú önkormányzatok által átruházott döntéshozói és végrehajtó hatalom birtokosa. Szervezeti felépítése szerint hatásköreit az Önkormányzati Tanács, annak Végrehajtó Testülete és a választott Elnök gyakorolja. A korábbi Csapó-tervezettel megegyező az önkormányzat megalakulásának és megszűnésének, valamint jogkörének szabályozása. Az Önkormányzati Tanács működésének fedezete részben az állami költségvetésből, részben pedig saját bevételből, támogatásokból ered, „a regionális önkormányzat belső fejlődésének biztosítása és hatáskörének ellátása érdekében pénzügyi autonómiával bír.” (VII. fejezet 24. szakasz)

A IX. fejezetben kormánymegbízottról esik szó, aki törvényességi felügyeletet lát el az autonóm régióban, megtámadhatja az Önkormányzati Tanács határozatát, de a végső döntést az alkotmánybíróság mondja ki.

A Csapó József által leírt hármas koncepció jelentős támogatást élvezett az RMDSZ-en belül, de nem kevesen voltak olyanok, akik inkább kifogásaikat hangoztatták. Mindenképpen a tervezet előnyének mondható az, hogy bátran megfogalmazta a romániai magyarság jogos és európai mércével mérve is elfogadható követeléseit, de hátránya volt az, hogy nem vette tekintetbe a román alkotmányfejlődés tendenciáit, nem mutatott kapcsolódási pontokat az állami szervekhez, nem próbált meg teljesen igazodni a hatályos román törvényekhez, szemléletében a román hatalommal szemben kevésbé volt kompromisszumkész, hűen tükrözte az RMDSZ súlyos politikai elszigeteltségének következményeit.

A Csapó-féle anyaggal szemben kívánt alternatívát nyújtani az ebben az időben elkészült koncepció: A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájának statútuma, melyet Bodó Barna, Bakk Miklós és Szász Alpár Zoltán készített, szintén az autonómia-vita kapcsán. A tervezet hivatalos bemutatására 1995 április 2-án került sor Szovátán egy műhelyvita keretében, itt három konkurens elképzelés került a jelenlévő politikai vezetők elé, a Csapó József által jegyzett, ez utóbbi, az RMDSZ Politikai Főosztályának munkatársai által készített, és egy önálló, Bakk Miklós nevéhez fűződő anyag.

A Politikai Főosztály tervezete szintén a romániai magyar nemzeti közösség meghatározásával kezdődik. „Romániai magyar nemzeti közösségen az ország magyar identitású állampolgárainak sajátos, megkülönböztető etnikai, történelmi, kulturális, vallási és nyelvi jellegzetességekkel rendelkező csoportja értendő, melynem tagjai:

(a)    meg akarják tartani identitásukat és arra törekednek, hogy megőrizzék mindazt, ami önazonosságukat jelenti;

(b)    az illető közösséghez tartozónak tekintik magukat, közösségi tudatuk van és igényt tartanak arra, hogy közösségüket, mint ilyent mások is elismerjék.”(1.szakasz)

 A közösséghez tartozás jellege önkéntes, szabad akaratnyilvánítással történik.[60]

Az identitás megőrzése érdekében van szükség a személyi elvű autonómia létrehozására, melynek igazgatási szervei a döntéshozó jogkörrel rendelkező Nemzeti Közösség Képviselőinek Tanácsa, és a végrehajtó szervként működő Igazgató Bizottság. A Képviselők Tanácsának megválasztása titkos és közvetlen választásokon történik, a jogosult, és részvételi szándékukat kinyilvánító választópolgárok szavazataival. (Nincs szó az áprilisban bemutatott változatban kataszterről.) A visszaélések elkerülése végett a jogosultak szavazókártyát (a korábbi változatban identitási igazolványt) kapnak, melyen legfontosabb személyazonossági adataik szerepelnek, enélkül nem szavazhatnak.

A Képviselők Tanácsa tagjainak számát különleges módon, a legutóbbi parlamenti választásokon a nemzeti közösség politikai képviseletére adott szavazatok 8000-rel való osztása határozza meg, tehát nem kötött, négyévenként, de előrehozott választások esetén elvben akár rövidebb idő alatt is változhat. A statútum és a házszabály elfogadásához 2/3-os többség szükséges. Különlegesség a képviselők visszahívhatóságának lehetősége (kötelességmulasztás esetén), ehhez azonban a képviselők több mint felének szavazata kell. 

A Képviselők Tanácsának hatáskörenek leírása a szövegben taxatív felsorolásban szerepel, de összehasonlítva Csapó József fentebbi tervezetével lényegi különbséget nem fedezhetünk fel. (Talán a Főosztály koncepciója valamivel részletesebben taglalja a hatásköröket.)[61]

Hatáskörét meghaladó kérdésekben a KT törvénykezdeményezési joggal rendelkezik a román parlament felé a nemzeti közösség számára fontos kérdésekben. (20. szakasz)

A KT-nek egy választott elnöke, három alelnöke és három titkára van, de az Igazgató Bizottság tagjait, az elnököt, az alelnököt és a főbiztosokat is ők választják meg.

„Az IB elnöke képviseli a nemzeti közösséget az államhatalmi szervekkel fenntartot kapcsolatokban. Részt vesz a kormány azon ülésein, amelyeken a nemzeti közösséget érintő kérdések kerülnek megvitatásra.”(24.szakasz)

Hatáskörét illetően megállapíthatjuk, hogy nem mutat lényegi különbségeket a Csapó-féle tervezet Kormányzó Bizottságának hatásköreivel.

Az IB szakszervei a főbiztosok által irányított bizottságok,  kezdetben a pénzügyi és gazdasági, a belső igazgatási, az oktatási, a művelődési és hagyományőrzési, valamint a műemlék- és emlékhelyvédelmi ügyosztály, de létrehozhatók egyéb szakhivatalok is. Nagy fontosságot tulajdonít a tervezet a médiakérdésnek, mert kimondja: „A Képviselők tanácsa határozata értelmében létrejött közszolgálati rádió- és televízióadók működésének valamint a létező közszolgálati adóknak a nemzeti közösség számára biztosított műsorideje felhasználásának felügyelete érdekében megalakul, a Képviselők Tanácsa mellett működő szervként a Nemzeti Közösség Médiatanácsa.” (28. szakasz)

Az állami szervekkel (minisztériumokkal) való kapcsolattartás az illetékes ügyosztályok révén zajlik, hatáskörüknek megfelelően.

A Statútum létrejöttével megalakul az Ügyvitel-ellenőrző Bizottság, mely az ügyvitelt érintő jogviták eldöntésében játszik szerepet, személyi összetételét az IB javaslatára a KT hagyja jóvá. (34-35. szakasz)

A személyi autonómia szakszerveinek vagyona, költségvetésének anyagi forrása megegyezik a Csapó-tervezetben foglaltakkal.

Magát a Statútumot a román parlament emeli törvényerőre, anélkül, hogy célszerűségét vizsgálná, a törvényességi felügyeletet pedig az alkotmánybíróság gyakorolja.

A harmadik, Szovátán szerepelt törvényjavaslat a Bakk Miklós által önállóan készített „Törvény a személyi elvű önkormányzatokról”[62] volt. E koncepció megalkotásával a szerző saját bevallása szerint arra vállalkozott, „hogy az autonómiastatútumokat belső alkotmányfejlődési lehetőségekből levezetve közelítse meg, s így teremtsen tárgyalási alapot román politikai erőkkel.”[63]

A személyi elvű önkormányzat, melynek létrehozása az Alkotmánynak megfelelően történik, „hatósági jogköröket gyakorol a művelődés, oktatás és tájékoztatás, nemzeti kisebbségek identitását érintő területein. Ezen intézkedései a kormány intézkedéseit helyettesítik illetve egészítik ki a törvény által meghatározott módon.” (2.§)

Hatásköreinek többsége a három kiemelt terület (oktatás, művelődés és tájékoztatás) köré összpontosul. Vezető testülete a nemzeti kisebbség tanácsa, valamint a tanács végrehajtó bizottsága. A tanács tagjainak száma a nemzeti kataszterbe felvett tagok arányában változhat, oszágosan 3000 főnél kevesebb névjegyzékbe felvett személy esetén 7 tagja lehet, de 1 millió regisztrált nemzetiségi identitású személy esetén már 91 fős testületet alakíthat az adott nemzeti kisebbség. „A végrehajtó bizottság – a tanács döntése alapján – 3 vagy 5 tagú lehet (elnök, egy-egy illetve két-két alelnök és titkár) és a tanács választja meg.” (4. §) A végrehajtó bizottság elnöke a személyi elvű önkormányzat elnöke is egyben, ő képviseli az önkormányzatot a kormány ülésein, valamint ő írja alá a végrehajtó bizottság rendeleteit.

A tanácsot közvetlen, titkos módon válaszják meg azok a nagykorú román állampolgárok, akik önként kérték felvételüket a nemzeti közösség személyi kataszterébe. A választás arányos, országos és nyitott listás rendszerben történik, melyen a választópolgárok „egyetlen lista egyetlen nevének megjelölésével” (9. §) voksolnak. A személyi kataszter a polgármesteri hivatalok által kiadott egységes identitási igazolványok révén készül el, ezt a megoldást ismerhetjük a politikai Főosztály munkatársai (köztük Bakk Miklós) által készített tervezetben.

Sem a szovátai szakmai vita, sem a csíkszeredai SZKT-ülés nem döntött a statútum-koncepciók felvállalásáról, így abban állapodtak meg a képviselők, hogy a kolozsvári kongresszus programtervezetébe beleveszik a konszenzusnak örvendő tézisek egy részét.

Kolozsvárott a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Programjában az autonómiáról (Bakk Miklós megfogalmazásával[64]) a következők szerepeltek: Az RMDSZ „A romániai magyarság identitásának megőrzésével kapcsolatos érdekek védelmét, e jogok garantálását, valamint az esélyek és eszközök biztosítását csak a jogállam keretei között létrehozott autonómiák intézményei révén tartja lehetségesnek. Ilyen értelemben, az RMDSZ az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 1201/1993. sz. ajánlását és az 508-as számú Határozatát, az EBESZ koppenhágai és helsinki határozatait, valamint a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját tartja irányadónak és kötelezőnek. Az autonómia:

§         elv, melynek a jogállam intézményei kiépítése során kell érvényesülnie;

§         a nemzeti közösség joga, melyet identitása védelmének kibontakoztatása, fejlesztése és megőrzése érdekében gyakorol;

§         eszköz, mellyel a romániai magyarság szülőföldjén megalapozhatja gazdasági és kulturális fejlődését, megteremtheti megmaradásának anyagi, politikai és jogi feltételeit;

§         stratégiai cél, melyet az RMDSZ politikai tevékenységében s a civil társadalom szervezeteivel kialakított kapcsolataiban követ.

Az RMDSZ az autonómia-formák – beleértve a területi autonómiát is – jogi megfogalmazását és törvényhozás útján való érvényesítését kívánja elérni, szorgalmazva az általános decentralizálást és a szubszidiaritás elvének alkalmazását. E cél megvalósítása érdekében az erdélyi nemzetiségek együttélésének pozitív hagyományaiból, valamint az Európában megvalósult, példaértékűnek tekinthető önkormányzati modellekből indul ki.

§         A személyi elvű autonómia révén létrejön a romániai magyarság saját intézményrendszere az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás, valamint a hagyományőrzés és műemlékvédelem területén. ezen autonómiát a romániai magyarsághoz tartozó személyek által választott köztestületek gyakorolják: a magyar nemzeti közösség önkormányzata a szabad identitás elvét érvényesítő regiszráció alapján létrejövő választási névjegyzékek és az ennek alapján megtartott általános, titkos és közvetlen választás útján jön létre.

§         A sajátos státusú helyi önkormányzatok által gyakorolt autonómia azon helyi közigazgatási egységeket illeti meg, amelyekben számottevő arányban élnek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek és a lakosság e státust népszavazás útján elfogadja.

§         A területi autonómia a helyi önkormányzatok társulásával érdekszöveségként jön létre.

1995 augusztusában Csapó József újabb változatot készített „A Romániai Magyar Nemzeti Közösség személyi elvű autonómiájának statútuma”[65] címmel, de az RMDSZ továbbra sem döntött egy hivatalosan felvállalható autonómia-koncepcióról, ráadásul az időközben megkötött magyar-román alapszerződés tartalma alapján feltételezhető volt, hogy a megváltozott - az autonómia-elgondolások szempontjából kedvezőtlenebb – helyzetben még óvatosabbak lesznek a romániai magyarság politikai képviseletének vezetői.

Az átdolgozott Csapó-koncepció újítása, hogy Preambulumában részletesen felsorolja azokat a nemzetközi jogi dokumentumokat, amelyek hivatkozási alapul szolgálnak munkájához.

Csapó több olyan elemet vett át korábbi, 1992 végén nyilvánosságra hozott Memorandumából, amelyek a későbbi Statútumokban nem szerepeltek, az alapelvek újbóli beemelésével gyakorlatilag az autonómia-statútumot kibővítette egy nem létező kisebbségi törvény egyes részleteivel. Ilyen például a közigazgatási egységek két- vagy többnyelvűsége abban az esetben, ha a nemzeti közösség a lakosság legalább 10%-át teszi ki, vagy az anyanyelvhasználatot szabályozó részek.

A nemzeti közösség országos önkormányzata a Képviselők Tanácsa, amely döntéshozó testületként négy éves mandátummal rendelkezik, tagjait általános, egyenlő, titkos és közvetlen módon választják meg. A közösség végrehajtó testülete a Végrehajtó Önkormányzati Testület. (15-19. szakasz)

„A Képviselők Tanácsa testületei hatáskörüknek megfelelően ellátják a közösség és a hozzá tartozó személyek országos szintű közképviseletét és érdekvédelmét.” (21. szakasz)

A korábbi Csapó-koncepcióban szereplő tanácskozási jogú szórványképviseletet tanácskozási jogú települési képviselet váltja fel azokon a településeken, ahol a magyar nemzetiségű lakosságnak nincs helyi képviselete.

További változás még, hogy az állami költségvetésből, a személyek arányában kapott normatív pénzalap elosztását alaposabban szabályozza még a javaslat: „egy részét a Végrehajtó Önkormányzati Testület kapja meg és kezeli, az országos érdekeltségű, valamint a számbeli kisebbségben lévő magyarság területén működő oktatási, nevelési, kulturális, közszolgáltató intézmények illetve létesítmények működtetéséhez, a másik részét pedig a helyi tanácsok a sajátos státusú helyi önkormányzatok területén lévő anyanyelvi intézményhálózat fenntartására és fejlesztésére használják.”

Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa 1996. január 14-én Székelyudvarhelyen határozatot hozott a személyi elvű autonómiára vonatkozó statútum-tervezetről, melyben megállapította, hogy a Csapó-féle anyag munkaanyagként fogadható el a jövőbeni kodifikáció során, de hangsúlyozza „a személyi elvű közösségi önkormányzás az állami hatóságokkal mellérendelt viszonyban van. Tekintettel arra, hogy a személyi elvű autonómia keretében működő intézmények olyan közhatalmi jogosítványokat kívánnak gyakorolni, melyekről jelenleg a román állam, szuverenítása révén rendelkezik, ezért szükséges az állami hatóságokkal való kapcsolat részletes leírása, az ellenőrzési és garanciális rendelkezések pozitív szabályozása.”[66]

Az RMDSZ óvatossága érhető tetten ebben a határozatban, a statútum-tervezet hiányosságai közül a legfontosabbat emeli ki: a hatályos román törvényekkel szembeni inkompatibilitást. Mindezek ellenére az SZKT határozata a kodifikációs eljárást elindította, mely az Ügyvezető Elnökség által felkért Szakértői Csoport (tagjai: Bakk Miklós, Csiha Tamás, Markó Attila, Székely István, Tamás Sándor) közreműködésével kezdődött el. A munka elvégzésére három hónap állt rendelkezésre, melyet betartva a csoport elkészítette két véglegesítésre szánt tervezetét:                     1.         Törvény a magyar nemzeti közösség jogállásáról

2.   a romániai magyar nemzeti közösség szociális és kulturális önkormányzatának statútuma

A tervezetek a parlamenti csoport jogász képviselőivel való egyeztetés után kerültek az Ügyvezető Elnökség elé, amely megtette észrevételeit, majd beterjesztette azokat a Szövetségi Képviselők Tanácsa elé.

Az SZKT jogi szakbizottsága a nyár folyamán többször tárgyalta a két javaslatot, melyhez nagyszámú módosító indítványt fűzött,  (a beterjesztő ezekkel többségükben egyetértett) amelyeket beépítettek a szövegekbe.[67]

Végül az RMDSZ az időközben megkötött alapszerződés hatására, valamint a parlamenti választások közeledtével a törvény- illetve statútumtervezetek vitáit félretette, a kolícióba való belépés után (1996. december) pedig a román politikai partnerekre való tekintettel nem vette napirendjére. Ezzel azonban a szövetségen belüli választóvonal a radikálisnak nevezett autonómisták és a mérsékeltek között csak tovább mélyült.  

Itt kell megemlítenünk, hogy az 1994 nyarán választott új magyar kormány szomszédságpolitikájának irányváltása – úgy gondolva, hogy ez Magyarország  számára megkönnyíti az euro-atlanti integrációt – egy feszültségektől mentesebb viszonyt képzelt el a környező országokkal. Ebbe a külpolitikai stratégiába illeszkedtek bele a jelentősebb magyar kisebbségek által lakott országokkal (Szlovákia, Románia) korábban elakadt tárgyalások felújítása az alapszerződések megkötésére, melyeket erőteljesen támogatott a nyugat-európai és az amerikai külpolitika is, stabilizáló tényezőt látva bennük a térségben.

A magyar-román alapszerződést – Szerződés a Magyar Köztársaság és Románia között a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról[68] – végül hosszas tárgyalások után 1996. szeptember 16-án, Temesvárott írta alá a két kormányfő.   

A  szerződés tartalmának legfontosabb kérdése a kisebbségi jogok minél nagyobb arányú, nemzetközi egyezményekkel megerősített szerepeltetése volt a magyar fél részéről, míg a román fél a határok sérthetetlenségének újabb garantálása mellett  igyekezett minden, kisebbségi kollektív jogokkal kapcsolatos tételt kivenni a készülő szerződésből.

Ebből következően a magyar-szlovák alapszerződésben (1995. március 19.) szereplő, az Európa Tanács Közgyűlése által elfogadott 1201-es Ajánlás szerepeltetése avagy nem, jelentette a legnagyobb gondot a felek számára, mivel ennek 11. cikkelye így hangzott: „Azokban a körzetekben, ahol az egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek jogukban áll, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam nemzeti törvénykezésével összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatási szervekkel, vagy különleges státussal rendelkezzenek.”[69] A román fél ebből az etnikai elvű területi autonómia lehetőségét olvasva ki, nem volt hajlandó a kérdéses Ajánlást a Szerződés szövegében szerepeltetni, ezért végül az a Mellékletbe került abban a formában, hogy külön lábjegyzet hívta fel a figyelmet arra, hogy az Ajánlás a szerződő felek szerint nem ismeri el a kollektív jogokat és nem ad lehetőséget az etnikai elvű területi autonómiára.

A Szlovákiával kötött szerződéshez képest különbség volt még a nyelvi jogok részletezésében  és a diplomák két ország közötti elimertetése tárgyában, az anyanyelv használatában a román-magyar alapszerződés kevésbé részletes szabályozást tartalmaz, míg az ekvivalencia kérdését egy későbbi megállapodáshoz köti.

Maga a szerződés egyébként komoly polémiát okozott, mind belföldön mind a romániai magyarság soraiban, nem utolsósorban éppen az autonómia kérdésében.  Az aláírás előtt a magyar parlamenti ellenzék rendkívüli vitanapot kezdeményezett, melyen felhívta a figyelmet arra, hogy az elfogadni kívánt dokumentum jogszűkítő jellegű, hiszen nem tartalmazza a kollektív joggyakorlás lehetőségét, a kormányzat pedig úgy vélekedett, hogy „Az alapszerződés a magyar szempontból elérhető minimum, az adott feltételek között viszont a maximum.”[70] 

Az RMDSZ vezetősége, az SZKT és a Szövetséges Egyeztető Tanács 1996. szeptember 6-án Marosvásárhelyen – elsősorban fenntartásait hangoztatva – közös állásfoglalást adott ki az alapszerződés megkötése előtt, amelyben kifejtette: […] Az RMDSZ tudomásul veszi a Románia és a Magyar Köztársaság kormányai által kidolgozott alapszerződést, bár a dokumentum több vonatkozásban nem elégíti ki a romániai magyar nemzeti közösséget, mivel jelenlegi formájában sok tekintetben nem lép túl a szándéknyilatkozat szintjén. […] A kollektív jogok elvetése, a nyelvhasználatot korlátozó rendelkezés, illetve más, a jelenlegi állapoton nem változtató kitételek ellentmondanak vagy nem felelnek meg az RMDSZ törekvéseinek. Ugyanakkor számunkra elengedhetetlen követelmény az elkobzott egyházi és közösségi javak helyzetének rendezése. Nem tartjuk kielégítőnek a dokumentumba foglaltak betartását és alkalmazását biztosító garanciákat sem.”

Az aláírás után a viták csillapodtak, mert a romániai választások újabb fontos feladatot adtak  a Szövetség vezetésének és képviselőinek. A kampány során az alpszerződés aláírásának haszna – függetlenül a tartalmától – abban mutatkozott meg, hogy a román politikai erők kevesebb magyarellenes szólamot engedtek meg maguknak, a támadási felület egy időre legalábbis csökkent.

Az RMDSZ 1996 decembere óta a román kormánykoalíció tagja, miniszterekkel valamint államtikárokkal képviselteti magát a kormányban. Az autonómia politikai szinten történő követeléséről nem mondott le a Szövetség, de koalíciós szerződés hiányában nem képes érvényesíteni a kormányalakítás idején tett ígéreteket. Ez az RMDSZ-en belüli feszültségeket tovább növelte a Markó- Tőkés törésvonal mentén. Tovább tetézte ezt az az eredménytelenség, amely az RMDSZ-t jellemezte a kormányon belül, ugyanis érdemi előrelépés igazán fontos dolgokban nem történt; a leglátványosabb kudarcként számon tartott esetben nem sikerült máig kiharcolni az önálló magyar egyetem, de még a kétnyelvű magyar-német egyetem  létrehozását sem, amely az egyik fő cél volt 1996-ban.

Másfél évvel a választások előtt a román kormánykoalíció népszerűtlenebb, mint valaha, a román gazdaság katasztrofális állapotban van és az Romániai Magyar Demokrata Szövetség történetének egyik legsúlyosabb erkölcsi, morális válságát éli meg, melynek fő kérdései: Érdemes volt-e koalíciót kötni, ha követeléseink nem teljesülnek? Érdemes-e ilyen körülmények között tovább legitimálni a jelenlegi román koalíciót a magyar jelenléttel a Nyugat előtt? Van-e más alternatíva? A magyar választópolgárok milyen arányban fogadják/utasítják el a mai RMDSZ „mindenáron kormányon maradni” stratégiáját?  

IV.              A (Cseh)Szlovákiai magyarság

A Kárpát-medencében a magyar határokon túli második legnagyobb lélekszámú magyar közösség a mai Szlovákia területén él, az 1991. évi népszámlálás alkalmával 567 ezer (akkor még csehszlovák) állampolgár vallotta magát magyar nemzetiségűnek és valamivel több, 608 ezer valotta magát magyar anyanyelvűnek[71]. Becslések szerint mintegy 653 ezer magyar identitású lakosa van Szlovákiának, mely az összlakosság 10,8 %-át teszi ki és döntő többségében Szlovákia déli, Magyarországgal szomszédos határvonala mentén tömbben él, a szórványban élő magyarság aránya itt elenyésző. A történelmi Magyarország területének az 1920-as békeszerződés értelmében elcsatolt eme részét (kb. 45 ezer km²) Felföldnek (Felvidéknek) hívták, de a régiónak 1920-ig, Erdélytől eltérően nem volt önálló hagyománya.

A magyar képviseletet a két világháború között etnikai és felekezeti alapon szervezett  magyar pártok képviselték, ez a lehetőség azonban 1945 után megszűnt. Az autonóm szerveződés igényét 1977 folyamán megalakuló illegális magyar szervezet, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága képviselte, amely egészen a rendszerváltozásig működött, memorandumokkal, felhívásokkal küzdve a magyar kisebbség jogaiért, a magyar tannyelvű iskolák megmaradásáért. Vezetője, Duray Miklós politikai fogolyként a börtönt is megjárta ebben az időszakban.

A döntő politikai változásokkal párhuzamosan 1989. november 18-án megalakult az első magyar politikai mozgalom a Független Magyar Kezdeményezés.

Az FMK 1989. november 24-én nyilvánosságra hozta Elvi Nyilatkozatát, melyben a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságát tekintette elődjének.

A kitűzött célok között „a nemzeti kisebbségi kérdés megoldása, illetve képviselete is szerepel, ezért fontosnak tartja, hogy ennek elvi kiindulópontjait is leszögezze:

§         A Független Magyar Kezdeményezés meggyőződése, hogy a nemzeti kisebbségek problémáit csak a demokrácia oldhatja meg […]

§         Leszögezzük, függetlenül nemzeti hovatartozásuktól a Cseh és a Szlovák Köztársaság állampolgárainak államalkotó szerepét. Csehszlovák állampolgárságától senki sem fosztható meg.

§         A nemzeteket és nemzeti kisebbségeket kollektív jogok illetik meg. A nemzeti hovatartozás emberi jog. Ezért a kollektív jogok a nemzetek és nemzeti kisebbségek mindenegyes tagját megilletik.

§         A kisebbségek jogainak szavatolásához elengedhetetlen egy nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer létrehozása is.”[72]

1989 decemberében magyar oldalról felvetődött egy nemzetiségi minisztérium felállításának igénye a szövetségi kormányban, de ez végül nem történt meg, mert a prágai kormány tartott a szlovák nacionalisták reakciójától abban az esetben, ha Duray Miklós, mint egyetlen jelölt a posztra, miniszterré válik.

A Nyilvánosság az Erőszak Ellen nevű szlovák mozgalom az FMK-val közösen megfogalmazott Nyilatkozatában (1990. január 21.) viszont kijelentette: „a nemzetek nemzeti kisebbségek és etnikumok kollektív jogaiból kiindulva önigazgatás illeti meg azokat minden olyan kérdésben, amely kizárólag őket érinti, továbbá egyenjogú, közös döntésre jogosultak minden olyan kérdésben, amely őket is érinti. A nemzetek, nemzeti kisebbségek és etnikumok kollektív jogainak gyakorlati megvalósítása, ellenőrzése során a Helsinkiben megrendezett Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, valamint az azt követő utótalálkozók záródokumentumaiból és a nemzetközi jogok belső állami jogokkal szembeni prioritásából kell kiindulni”[73]

1990 márciusában egy javaslat született, melyben a nemzetiségi minisztérium felállítása helyett egy kormánybizottság megalakítása szerepelt a szövetségi kormányban a nemzeti kisebbségek ügyeinek koordinálására, végül azonban ez sem valósult meg, ahogyan kudarcot vallott három magyar parlamenti képviselő törvényjavaslata is a Szövetségi Gyűlésben, akik önálló magyar felsőoktatási intézmény alapításának tervét fogalmazták meg, hiába.

Időközben új magyar pártok alakultak meg: a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) szervező bizottsága 1990. január 18-án alakult meg, az Együttélés Politikai Mozgalom (EPM) pedig 1990. február 7-én jelentette meg első programnyilatkozatát, a Magyar Néppárt pedig jóval később, 1991. július 10-én tette közzé felhívását[74].

Az MKDM első programja 1990-ben a magyar kisebbség kulturális értékeinek terjesztését és az anyanyelven folyó közoktatás fejlesztését szorgalmazta, de ezen kívül nem szólt a kisebbségi jogokról[75].

Az Együttélés Alapítólevele ennél sokkal konkrétabban fogalmazott, kimondta: „Küzdeni fog a nemzeti kisebbségek jogaiért, kollektív képviseletükért, saját ügyeikben való döntési jogukért, állampolgári egyenlőségükért és egyenjogúságukért, az egyenlő esélyek, valamint a hátrányos megkülönböztetés minden formája ellen.”[76] Az oktatásügy, a kultúra és a nyelvhasználat terén a program követelte a nemzeti kisebbségek széleskörű jogait, az önigazgatás lehetőségét, anyanyelvük hivatalos érintkezésben való szabad használatát.

Az EPM 1990. évi nyári választási programját szinte egészében a nemzeti kisebbségek jogainak leírásának szentelte. Programjának Önkormányzat és önigazgatás című részében szerepelt egy majdani kisebbségi törvény kívánalma is. A politikai képviseletről szólva felvetődött, hogy „a nemzeti kisebbségek […] képviselete alkosson önálló parlamenti képviseletet (kamarát), amelynek legyen önálló döntési joga a kisebbségek kulturális identitásával kapcsolatos ügyekben – az iskolaügyben, a kultúrában valamint a lakóterületükkel és régiójukkal kapcsolatos területfejlesztési, környezetvédelmi és nagyberuházási ügyekben, továbbá sajátos jogi és szociálpolitikai kérdésekben.”[77]

Elképzelésük szerint: „a mozgalom küzdeni fog egy általános helyi önkormányzat kialakításáért, amely lehetővé teszi a községek, városok illetve a közigazgatási körzetek – járások – kialakítását […]. Az így kialakított közigazgatási és önkormányzati rendszeren belül képzeljük el a nemzeti kisebbségek helyi képviseletének megteremtését oly módon, hogy a nemzeti kisebbségek súlyuknak megfelelően legyenek jelen a képviseleti testületekben, és ne legyenek leszavazhatóak a kulturális identitásukkal kapcsolatos döntések meghozatalánál.”[78]

A szlovákiai magyarság tehát politikai szempontból – mind pártok, mind a programok szintjén – polarizálódott a rendszerváltozás bekövetkeztével, ez pedig ahhoz vezetett, hogy az első szabad választásokon az FMK „elutasította az egységes magyar politikai erő létrehozására vonatkozó javaslatokat, így a parlamenti választásokon a fő szlovákiai demokratikus erő, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen listáján indult, az Együttélés pedig választási szerződést kötött az MKDM-mel”[79]. A 1990. júniusi választások után az FMK újra a szlovák kormány tagja lett, viszont az EPM-MKDM koalíció a ellenzék politikai szempontból lassan marginalizálódó részévé vált.

A Szlovák Nemzeti Tanács 1990. október 25-én olyan nyelvtörvényt fogadott el, amely lényegesen korlátozta a nemzeti kisebbségek anyanyelvének használatát[80], a Szövetségi Gyűlés Prágában 1991. január 9-én elfogadta a szabadságjogokról és alapvető jogokról szóló alkotmánytörvényt, amelyben két cikkely írta le a nemzeti és etnikai kisebbségek jogait, de ezek még a kommunista időszakban, 1968-ban elfogadott nemzetiségi alkotmánytörvénnyel összehasonlítva is jogszűkítést tartalmaztak.

A kárpótlási- és a földtörvény megalkotásával kapcsolatos magyar sérelmek szintén nem találtak meghallgatásra, pedig a csehszlovákiai magyarságot súlyos diszkrimináció érte azzal, hogy az 1991 tavaszán indított kárpótlás nem terjedt ki az 1945-1948 közötti időszakra.[81]

A többpárti demokrácia beköszöntével kialakult, paradox módon kedvezőtlenebb  helyzetben a magyar pártoknak - hasonlóan romániai társukhoz - stratégiát kellett módosítaniuk és új politikai célokat megfogalmazni.

Csehszlovákia államjogi helyzetének bizonytalansága arra késztette a szövetségi állam legfontosabb testületeit, hogy tárgyaljanak a CSSZSZK jövőjéről. A Szlovák Nemzeti Tanács és a Cseh Nemzeti Tanács együttes ülésén, 1991. szeptember 9-én Pozsonyban az EPM-MKDM koalíció is felvázolta saját véleményét szétválásról vagy együttmaradásról.

Ez az állásfoglalás leszögezte, hogy Csehszlovákia jogi folytonossága követendő, de az önrendelkezési jog elvét is elfogadja, viszont elengedhetetlennek tartja a nemzetiségi jogok tiszteletben tartását. „Ezért mi […] az alkotmányosan garantált feltételeket követeljük a nemzeti kisebbségek identitása megőrzéséhez és fejlesztéséhez, főként az oktatásügyben, a kultúrában, az anyanyelv sokoldalú használatában a hivatalos érintkezés területén, hogy védve legyünk a szervezett asszimilációtól és az általunk lakott területeken védelmet kapjon a régió etnikai jellege. Az említett tapasztalatok bizonyítják, hogy a tavaly nyáron Koppenhágában – az emberi dimenzióval foglalkozó tanácskozáson – elfogadott elvek helyesek, ezek közt pedig ott van, hogy a nemzeti kisebbségek identitása biztosításának, eszköze az autonóm igazgatási területek létrehozása. Képviselőink olyan megoldás hívei, melyben egyéni (kulturális) és területi autonómia ötvöződik. Egy ilyen rendezés jogi feltételeit az ország új államjogi elrendezésének kialakításával együtt kell megteremteni, még pedig mindannyiunk jogi biztonságának és nemzetközi biztonságának megszilárdítása érdekében.”[82]

Az Együttélés Politikai Mozgalom 1991 októberében „Merre tart Csehszlovákia?” címmel a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség helyzetének értékeléséről és kilátásairól szóló memorandumot fogadott el. Ennek első része röviden jellemezte az 1989 előtti és az azt követő, diszkriminációt előidéző kormányzati intézkedéseket, majd a dokumentum második részében a kisebbségek helyzetének javítására próbált megoldási lehetőségeket találni. Első lépésként a helsinki folyamat eredményeinek alkotmányba való beépítését javasolta egy esetleges, a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló önálló fejezet révén. Megfogalmazta azokat az alapvető alkotmányos elveket, melyek szerint „olyan jogbiztonságot kellene teremteni a kisebbségeknek, hogy biztosítva legyen identitásuk, kultúrájuk, anyanyelvük megőrzésének feltétele; részt vehessenek az őket érintő ügyek intézésében a törvényhozói, végrehajtói és önkormányzati szervekben; saját ügyeikben, valamint kultúrájuk, iskolaügyük irányításában önigazgatók lehessenek és biztosítva legyen számukra olyan területi igazgatási rendszer kialakításának a lehetősége, amelyen belül jogaik megvalósíthatók.”[83]

A kulturális és területi önigazgatással (autonómia) kapcsolatban a következőket foglalta írásba a memorandum: „Csehszlovákiában a nemzeti és etnikai kisebbségek egy része szórványban él, egy része (zöme) pedig egységes településrendszerben lakik. Ezért a nemzeti és az etnikai kisebbségek helyzetének megoldása a kulturális és a regionális (területi) autonómiák bevezetésével segíthető elő. A kulturális autonómia által lehetővé válna a szórványban élő kisebbségek identitásának, kultúrájának és nyelvének ápolása, iskoláinak sajátos szükségletei szerinti irányítása. A tömbben élő kisebbségek számára a területi autonómia teremtené meg a teljes önkormányzat lehetőségét, amelyen belül a többségi nemzet ott élő részével is szabályozott együttélést alakíthatna ki. […] A területi autonómia – amellett, hogy a jogok kiteljesedésének és érvényesülésének a feltételeit biztosítaná – védelmezné is a kisebbségeket a többségi nemzet agresszív nacionalizmusával szemben, valamint megteremtené a jogi és közigazgatási feltételeit a különböző nemzetiségűek együttélésének.”[84]

Az önigazgatásra való törekvés, az autonómia elvi lehetőségének kinyilvánítása tehát megtörtént, ennek további bizonyítéka volt az ellenzéki magyar koalíció által 1991. november 1-jén a prágai Szövetségi Gyűlésnek benyújtott, népszavazással eldöntendő kérdés, melyben az autonómia lehetősége is szerepelt: „Kívánja-e a Cseh és Szlovák Köztársaságnak, mint a nemzetközi jog szubjektumának folytonosságát, amelyben teljes mértékben tiszteletben tartják a nemzetek, a nemzeti és etnikai kisebbségek önrendelkezési jogát, amely a köztársasági és tartományi önigazgatásban, területi és kulturális autonómiában nyilvánul meg?”[85] A referendum-javaslatot azonban a prágai parlament nem vette fel napirendjébe.

1992 februárjában a magyar kisebbségi igények megfogalmazása szempontjából legradikálisabb EPM nyilvánosságra hozta önrendelkezési alaptéziseit, amelyben kimondta, hogy nem vitatja a népek önrendelkezési jogát, de azt vallja, hogy az önrendelkezés elve a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségekre is érvényes, tehát joguk van saját önkormányzataikra, autonóm szerveződésekre.[86]

Egyelőre azonban hiányzott az elfogadott elképzelések gyakorlati kidolgozása, a kimondott elvek egy időre deklarálásuk szintjén rekedtek meg, ebbe a vonulatba tartozott Bugár Béla, az MKDM elnökének nagy visszhangot kiváltó nyilatkozata 1992. június 16-án, amikor kijelentette, hogy „Szlovákia önállósulásával a magyar kisebbség jogainak szavatolására területi autonómiát fog igényelni.”[87]

1991-92 folyamán jelentősen felgyorsult Csehszlovákia felbomlásának üteme, a magyar pártok – tartva az egyre erősödő szlovák nacionalizmus befolyásától –  szorosabb együttműködés kiépítésében állapodtak meg. 1992 szeptember 12-én, az önálló szlovák alkotmány elfogadása után néhány nappal[88] az EPM és az MKDM közös állásfoglalásban ítélte el, és hívta fel a figyelmet a nemzeti és etnikai kisebbségek hátrányos megkülönböztetésének veszélyeire a Szlovák Köztársaság Alkotmányában.[89]

A közlemény a néhány nappal korábban elfogadott szlovák alkotmány tartalmára, és az azzal összefüggő magyar fenntartásokra összpontosított, kiemelte konkrétan, paragrafusonként a véleménye szerint kiemelten magyar- illetve kisebbségellenes részeket, cikkelyenként elemezte a hiányosságokat, mellékelt egy brüsszeli szakvéleményt a nyelvtörvény diszkriminatív hatásairól, végül tartalmazott egy alkotmány-kiegészítő javaslatot a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól.

Ez utóbbi javaslatban a nemzeti és etnikai kisebbségek egyéni és csoportosan gyakorolható sajátos jogait sorolja fel a művelődés (oktatás), a nyelvhasználat, a kultúra fejlesztése és az információszerzés terén, de a politikai képviselethez és az önkormányzathoz való joguk is szerepel a tervezetben: „A nemzeti és etnikai kisebbségeknek joguk van:

§         valamennyi szinten létrehozni önkormányzati szerveiket identitásuk megőrzése érdekében;

§         az önkormányzatokhoz főként az oktatásügy, a kultúra, a nyelvhasználat, a könyvkiadás és a sajtótermékek kiadása, a tömegtájékoztatási eszközök működtetése és használata, az egészségügy és a testnevelés (sport) terén.”
(12. cikkely)[90]

A 14. cikkelyben ismét megjelent az a politikai igény, hogy a kisebbségi jogokat és azok érvényesítését a nemzeti és etnikai kisebbségek törvénykönyve határozza meg.

A sajtóközlemény első felében javaslatként még szerepelt (a tervezet szövegéből már kimaradt), hogy a Szlovák Nemzeti Tanács mellett alakuljon meg a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Tanácsa, mint a kisebbségek önigazgatási szerve, amely elsősorban az oktatásügyi és kulturális kérdésekkel foglalkozna.

Két hónappal később Léván, 1992. december 5-én már az összes szlovákiai magyar párt jelenlétében fogadták el a Csehszlovákia felbomlásáról szóló Nyilatkozatot[91], melyet mind a négy párt (EPM, MKDM, MPP[92], MNP) vezetője aláírt. Ebben kijelentették: „[...] Az államfordulat látszólag ugyan összhangban áll a a nemzetek önrendelkezésének elvével. Egy ország megszületéséről vagy megszűnéséről azonban azoknak kell dönteniük – népszavazás útján – akiket az esemény közvetlenül érint. [...] ezért mind személy szerint, mind pártjaink nevében elítéljük, hogy

a.)    Csehszlovákia megszűnéséről és az önálló Szlovákia kialakításáról nem népszavazás dönt;

b.)    az önálló Szlovákia alkotmánya megsérti a magántulajdonosi jogot, a helyi önkormányzatok jogait, a nemzeti kisebbségek jogait, és nem veszi tekintetbe a helsinki folyamatban elfogadott elveket;

c.)    Szlovákia kormánya elutasítja Csehszlovákia megszűnése után az új parlamenti választások kiírását.”[93]

1993. január 1-én az új állam megalakult, de a szlovákiai magyarság az előjelek ismeretében nem várhatott sok jót az újszülött nemzetállamtól, ezért felgyorsult az autonómia-koncepciók kidolgozása, mivel a magyar politikusok ebben látták a megfelelő jogi védelmet az egyre erősödő szlovák nacionalizmussal szemben.

A magyar pártok közül az Együttélés alkotta meg elsőként autonómia-koncepcióját, mely 1993 januárjában jelent meg, politikai memorandum formájában, „Az elnyomott kisebbségből legyen társnemzet” címmel. Ez nagy előrelépést jelentett, az eddigi általánosságokban mozgó, kulcsfogalmakat használó, de azokat meg nem magyarázó politikai megnyilatkozások után. A dokumentum, melynek alcíme: „Magyarok Csehszlovákiában / Szlovákiában 1918-1992”, első részében vázlatos elemzést nyújtott a magyar kisebbség sorsának alakulásáról a trianoni békeszerződés határozataitól a kommunizmus bukásáig, majd külön fejezetben az 1989 utáni események kisebbségi diszkriminációjának leírásával, végül a harmadik részben „Javaslat a jövőbeli együttélésre” címmel fogalmazta meg elképzeléseit. A megoldás fő szempontjait így határozta meg a dokumentum: „[A megoldás] leszámol a csupán számbeli többségen alapuló, mások elnyomására törekvő nemzetállami elképzelésekkel és az azonos identitású, kultúrájú, hagyományú népcsoportok kölcsönösen korlátozott önrendelkezési jogából indul ki. Ez azt jelenti, hogy az eddig hagyományos értelemben vett kisebbség nemcsak mennyiségi, hanem új minőségi kategóriává válik, és az eddig nemzeti kisebbségi helyzetbe kényszerített őslakos népcsoportok elnyernék eredendő – nemzeti közösségi – státuszukat. Ily módon a többségi nemzettel társnemzeti viszonyba kerülnének.”[94]

A szlovákiai magyarság akkor legerősebb politikai szervezete a korlátozott belső önrendelkezés megfogalmazásával még annyit sem kért, amit a szlovák nemzet az önállóvá válással megkapott, nem az elszakadás igénye, hanem a kisebbségi-többségi kettős viszony negatív jelentéstöbbletének megszüntetése motiválta, egyenrangú nemzeti létet kívánt, megmaradva szülőföldjén.

A társnemzeti lét megteremtését a következő alapelvek mentén kívánta rendezni: A magyar nemzet alkalmas az „államalkotói partnerségre” mert 1920 óta, a nehéz helyzete ellenére is „megőrizte képességét az önálló politikai struktúra kialakítására, megtartotta társadalmi és demográfiai vitalitását, megőrizte eredeti településszerkezetét.” Meghatározó fontosságú a magyar kisebbség „identitáshoz, a szülőföldhöz, és az önkormányzathoz (autonómiához) való jogának elismerése.”   

„A jogszabályozásnak meg kell határoznia a községi, illetve a regionális önkormányzat, valamint a kulturális autonómiát is magába foglaló személyi autonómia közötti különbséget. Ebben három arányossági határt kell megállapítani:

1.      Többségi terület, ahol a közigazgatásilag behatárolható legkisebb területen illetve az egy önkormányzathoz tartozó területen vagy az önkormányzatok társulásával kialakult régióban a nemzetiségileg (nyelvileg) azonos lakosság aránya eléri az 50%-ot, túllépi ezt a határt illetve valamelyik azonos identitású csoport relatív többségben van.

2.      Kisebbségi terület, ahol az előbbi pontban meghatározott területen legalább az egyik, nemzetiségileg (nyelvileg) azonos lakosság aránya 50% alatt van, de nem csökken 10% alá illetve relatív kisebbségben van.

3.      Szórványterület, ahol legalább az egyik azonos nemzetiségű (nyelvű) lakosság aránya kisebb, mint 10%, vagy legkevesebb 100fő.”[95]

A nemzetiség (nyelvi hovatartozás) bevallása a remények szerint nem nyilvánosan történik, ahogyan eddig, hanem titkosan, megelőzendő a létező félelmeket.

A magyar többségű községek Szlovákiában több, egységes tömböt alkotnak (pl. Csallóköz), ezek társulásával létrejöhetnek az etnorégiók. Ahol a magyarság számszerű kisebbségben van, ott a személyi autonómia megadása lehet a legjobb megoldás, melynek képviseleti szervét a helyhatósági választásokkal egy időben választanák meg, képviselőik pedig – hasonlóan a magyar kisebbségi önkormányzati modellhez – a helyi önkormányzatokban is helyet kapnának. „Az etnikai (nemzeti, kulturális, iskolaügyi stb.) kérdésekben a többségiek esetében, illetve az etnorégiókban az önkormányzat, a kisebbségiek vagy a szórványok esetében a  személyi autonómia [közelebbről nem meghatározott] választott szerve illetékes dönteni.” A régió területét érintő ügyekben csak regionális népszavazás dönthet.

A nyelvhasználat kérdésében a tervezet a többségi területeken „első nyelvként” határozza meg a többség nyelvét, a többi, ott előforduló nyelv „használatos nyelv”, amely a hivatalokban, nyilvános fórumokon használható, de az anyag nem határoz meg ebben százalékos arányokat.

A dokumentum az adórendszert is meg kívánja változtatni, a helyi, regionális és központi adók egymástól való elválasztásával nagyobb önállóságot adva az önkormányzati típusoknak.

A memorandum lezárásában az alkotók hitet tesznek a nemzetiségi kérdés gyors megoldása mellett, amely a fiatal Szlovákia demokratizálódásának és gazdasági fellendülésének egyik sarkköve.

Ezt követően, 1993. február 27-28-án az Együttélés IV. kongresszusát tartotta Komáromban, ahol a korlátozott belső önrendelkezés elvét hivatalosan is rögzítették a párt programjában, elfogadták a januári politikai memorandumot (Az elnyomott kisebbségből legyen társnemzet) és néhány, fentebb már ismertetett  tézist a helyi önkormányzatokról, a településközi szövetségekről és a területi, közigazgatási átrendezésről.

1993 februárjában az MKDM is bekapcsolódott az autonómia-koncepciók kidolgozásába egy törvényjavaslat készítésével, melyet július folyamán az EPM-MKDM koalíció képviselői benyújtottak a Szlovák Nemzeti Tanács elé, „A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának törvénye a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok helyzetéről és jogairól a Szlovák Köztársaságban”[96] címmel. Ez a törvényjavaslat első látásra kisebbségi törvénynek tűnik, de ennél jóval többet, egy többszintű autonómia-koncepciót, az országos (személyi), helyi és regionális önkormányzati modellek részletes szabályozását tartalmazza. Mivel egyes paragrafusaiban hivatkozik egy kisebbségek jogairól szóló törvényre, elfogadott szlovákiai kisebbségi törvényt feltételez, amely nem létezett.

 A törvényjavaslat első néhány pontja a kisebbségek általános, többek között az önazonossághoz, nyelvhasználathoz, művelődéshez, oktatáshoz való jogait sorolja fel, majd az első tíz cikkely befejeztével rátér a tervezet lényegi részére, a kisebbségek önkormányzatának szabályozására.

A választások útján létrejött önkormányzati szervek részei a képviseleti és végrehajtó szervek. „Minden kisebbség önkormányzatának országos képviseleti szerve A Szlovák Köztársaságban az adott kisebbség Országos Tanácsa. Az adott kisebbség Országos Tanácsának szervei: a kisebbség Országos Tanácsának Testülete, a kisebbség Országos Tanácsának Vezetősége és a kisebbség Országos Tanácsának elnöke.” (15. cikkely 1., 2. bekezdés)

Az Országos Tanácsok megválasztása általános, egyenlő, titkos és közvetlen módon történik. 3000 magyar választópolgár jelölhet egy személyt, azonban azt, hogy ki lehet választó és ki jelölhető, csak nagyon homályosan, vagy egyáltalán nem fogalmazza meg a tervezet. Nincs szó nemzeti kataszterről, "A kisebbségek Országos Tanácsába a Szlovák Köztársaság minden olyan állampolgárának joga van választani, aki betöltötte a 18. életévét, a választások során igényli e jog gyakorlását és egyértelműen igazolja a választási bizottság előtt az adott kisebbséghez való tartozását." (15. cikkely 7. bekezdés)

A törvényjavaslat több helyen is megkülönbözteti a magyar és a többi kisebbséget, elsősorban számbeli különbségük miatt, a többi (ruszin, ukrán, német stb.) nemzetiség kevesebb választópolgára is jelölhet az adott kisebbség Országos Tanácsaiba, ezért azonban képviseleti szervük létszáma is kisebb.[97] Az OT hatásköre kiterjed saját alapszabályának meghatározására, saját szerveinek megválasztására, azok belső jogkörének tisztázására, a kulturális és oktatási önkormányzat megvalósítására (ezzel összefüggő szabályok, határozatok megalkotására), a kormány és a Nemzeti Tanács tanácsadó szerveként működik, "regionális  jellegű ajánlásokat és rendeleteket fogad el a helyi önkormányzatok számára[...], ha szükséges, összehangolja a regionális önkormányzati szervek döntéseit, dönt a kisebbségek által lakott területeken (5% felett) a kisebbség nyelve használatának elveiről," (16. cikkely f. bekezdés) dönt a kisebbségi és regionális TV- és rádióadások, rendelkezésére álló frekvenciák felhasználásáról és meghatározza a kisebbségi önkormányzati szervek törzsvagyonának körét.

Az Országos Tanácsok minden olyan törvénnyel kapcsolatban, amely a nemzeti kisebbségek érdekeit érintik, véleményt nyilváníthatnak, és állásfoglalásukat az állami törvényhozó és végrehajtó szerv „köteles tekintetbe venni”, ugyanakkor kötelező állásfoglalást kérhetnek az illetékes állami szervektől, „ezeknek javaslatokat tehetnek, és intézkedéseket követelhetnek.” (21. cikkely)

A kisebbségi Országos Tanácsok házszabályát, döntéseit alkotmányosság és törvényesség szempontjából ellenőrizhetik az illetékes bíróságok.

Az állami kisebbségi politika központi szerve a Nemzeti Kisebbségek és Etnikai Csoportok Ügyeinek Minisztériuma, mint a kisebbségi Országos Tanácsok döntéseinek végrehajtását, és a hivatalos kisebbségi politikát biztosító állami szerv.(24-25.cikkely) A javaslat érdekessége, hogy a minisztert a kisebbségi Országos Tanácsok koordinációs szervének javaslatára nevezik ki, ezzel némileg szűkítve a miniszterelnök jogkörét.

Az önkormányzatok regionális szervei hasonló módon, képviseleti és végrehajtó szervekre bontva működnek, kialakításukra az adott kisebbség Országos Tanácsa tesz javaslatot. A kisebbségi önkormányzat regionális képviseleti szerve  a kisebbségek önkormányzatának Regionális Tanácsa (elnök, alelnök, testület), melyet a helyi kisebbségi önkormányzatok tagjaiból hoznak létre az adott kisebbség Országos Tanácsának irányelvei szerint.

„A helyi kisebbségi önkormányzatok működtetése céljából […] kisebbségi önkormányzatok Helyi Tanácsai (testület, elnök, alelnök, összesen 15-25 fő) hozhatók létre,” (29. cikkely 1. bek.) abban az esetben, ha azt a község legalább harminc lakosa javasolja. Létrejöttük általános, közvetlen és titkos választások útján zajlik le, ha lehet, együtt az országos helyhatósági választásokkal. Mind a Regionális Tanácsok, mind a Helyi Tanácsok saját ülésrenddel, alapszabállyal rendelkeznek Bizonyos hatásköröket a szubszidiaritás elvének szellemében telepítenek hozzájuk, pl. kisebbségi érdekek regionális/helyi védelme, döntési lehetőség regionális / helyi (saját) kultúra és oktatásügy területén, javaslattételi lehetőség az Országos Tanácsnak / Regionális Tanácsnak.(28-32. cikkely). A helyi érdekek védelmének fontosságát mutatja a kisebbségek Helyi Tanácsához rendelt vétójog a kisebbségi iskolaügy és kultúra kérdéseiben a helyi önkormányzat irányában, de észrevételezési lehetőség és javaslattételi jog illeti meg az önkormányzat, vagy államigazgatási szerv által irányított intézmény tevékenységével kapcsolatban.

A törvény részletesen szabályozza az oktatásügyi, és kulturális önkormányzathoz való kisebbségi jogokat; e két, kisebbségek megmaradása szempontjából kulcsfontosságú részterület legfelsőbb döntéshozó szerve a nemzeti kisebbség Országos Tanácsa. Minden olyan oktatási kérdés, amely az adott nemzeti kisebbség oktatási struktúrájával, kulturális szervezeteinek hálózatával összefügg, az OT döntési jogkörébe tartozik, részben önállóan, részben együttműködve az illetékes államigazgatási szervekkel. Az oktatási önkormányzat az állami támogatás elosztásától a közös iskolák szétválasztásán keresztül a tananyag meghatározásáig széles körű jogosítványokkal rendelkezik, de hasonlóan tág mozgástere van (kulturális intézmények alapítása, állami támogatás szétosztása, igazgatók kinevezése) a törvény szerint a kulturális önkormányzatnak is.      

A negyedik fejezetben az önálló kisebbségi jogok leírásától elszakadva a területi (regionális) önkormányzat megfogalmazása szerepel (egyfajta önkormányzati kerettörvény), ennek „alapja a község, amely saját vagyonnal és önálló költségvetéssel rendelkezik.” (41. cikkely 1. bek.)

A kisebbségek, különösen a magyar kisebbségek szempontjából döntő társulási lehetőség, mely az európai önkormányzati normák természetes tartozéka, szerepel a javaslat szövegében, „A községnek joga van más községekkel társulni a közös érdekű ügyek biztosítása érdekében. A regionális társulások lehetnek állandóak vagy ideiglenesek, erről a községek szervei döntenek.” (46. cikkely) A  községek regionális társulásai az arányosság elve alapján létrehozhatnak saját képviseleti és irányító testületeket (képviselő testület, képviselet vezetése, képviselet elnöke). „A régió területén lévő körzeti és járási hivatalok elöljáróit a régió képviselete választja meg titkos szavazással.” (48. cikkely) Ez azért különleges elképzelés, mert a szlovákiai közigazgatási rendszer éppen fordított hierarchiát mutat, a körzeti, járási vezetőket a központi akarat helyezi pozíciójukba, ellenkezőleg, mint az MKDM javaslatában.

„A községek regionális társulásai kölcsönös megegyezés alapján makrorégiót alakíthatnak. A makrorégióhoz való csatlakozásról a régiók szervei döntenek.” (53. cikkely) Ebben a fejezetben egyértelműen a regionális (területi autonómia) törvényileg alátámasztott lehetőségéről van szó, annak ellenére, hogy maga az „autonómia” szó , pejoratív jelentéstartalma miatt egyszer sem szerepel a szövegben.  

A Magyar Polgári Párt kisebbségi önkormányzati koncepcióját[98] legrészletesebben a MPP Szabadság és felelősség című 1992-ben elfogadott programja tartalmazza. Véleményük szerint „a kisebbségi önkormányzat a kisebbségi társadalom belső életének megszervezését jelenti, széleskörű pluralizmusra és érdekegyeztetésre alapozva.”[99] Működéséhez stabil jogállamiságra, fejlett politikai kultúrára és föderalizmus elvének érvényesülésére van szükség. Ha ez fennáll, akkor a helyi, regionális és megyei szintű önkormányzatok illetékességi körének szélesítése a következő feladat, úgy, hogy regionális szerveződések (régiók) alakulhassanak ki. A nem kizárólag etnikai jellegű kis- és nagyrégiók között egyeztető tanács felállítása szükségeltetik.

Nagyon lényegesnek tartja a dokumentum a a kisebbségi gazdasági, társadalmi, érdekvédelmi, kulturális szerveződések, a kisebbségi civil szféra létrejöttét. A megalakuló kisebbségi önkormányzat állami befolyás nélkül működtetné a jövőben az etnikai identitás megőrzéséhez szükséges alapintézményeket, mellyel a szórványban élőknek is hatékony fellépést biztosítana.

Ezen kívül követeli a program, hogy a kisebbségek érdekeit minden olyan törvénybe be kelljen építeni, amely kihatással lehet létezésükre, a kisebbségi önkormányzat mellett pedig létre kell hozni a Nemzetiségi Szóvivő intézményét ( kommunikáció a kormányzat felé).

Az MPP hangsúlyozza a kulturális, és elsősorban az oktatási (tanügyi) autonómia létrehozásának szükségességét, amelynek önigazgató működéséhez „létre kell hozni a Nemzetiségi Pedagógusok Kamaráját, amely képes magára vállalni az oktatás ma még állami irányításának jelentős részét.”[100] Ennek közgyűlése – amely koncepcionális, szakmai kérdésekben a legilletékesebb – hagyná jóvá a Szlovák Köztársaság Nemzeti Kisebbségi Oktatásügyi Alapjából, az ezt irányító Nemzeti Kisebbségi Oktatásügy Költségvetési Tanácsa által előterjesztett nemzetiségi oktatásügyi költségvetést.

Szlovákia közigazgatási átrendezését támogatja az MPP, de gyökeresen másképpen, ahogyan azt a kormányzat felvetette. „Leszögezzük, hogy semmilyen észérv nem indokolja a magyar kisebbség által lakott területek nyolc, illetve a ruszinok és ukránok által lakott területek két megyébe való beosztását. Ehelyett a nyugat európai tapasztalatokból kiindulva az önkormányzati elvből kiinduló közigazgatási elrendezésre kell törekedni. Tekintettel Szlovákia déli és északkeleti részének etnikai viszonyaira, ezt a területet kétnyelvű zónává kell nyilvánítani. A zónába azon helységek kerülnének, melyekben a kisebbségi lakosság arányszáma meghaladja az

5 %-ot. A felsőbb szintű közigazgatási határokat ezen terület határainak maximális figyelembevételével kell kialakítani. A kétnyelvű zóna számára külön statútumot kell kidolgozni.”[101]

 1994. január 8-án Komáromban az Együttélés önkormányzati nagygyűlést hirdetett meg, melyre minden szlovákiai magyar önkormányzati és parlamenti képviselőt, valamint a magyar polgármestereket meghívta. A nagygyűlés után az EPM kiadásában jelent meg: „A nemzetállam és demokratikus ellenszere”[102] című füzet. Első része, egy fogalmi bevezető után – amely a demokráciával, jogállamisággal és az önkormányzatisággal foglalkozott – megismételte az 1993 elején megjelent politikai memorandum (Az elnyomott kisebbségből legyen társnemzet) által írásba foglaltakat a kisebbségi magyarság sorsáról Csehszlovákiában 1918-1992 között, végigtekintve a magyarokat sújtó diszkriminatív közigazgatási intézkedések sorozatán. Az Együttélés az 1993 elején megfogalmazott szlovák közigazgatási átszervezési tervvel szemben[103] egy alternatív koncepciót fogalmazott meg, ezt a komáromi állásfoglalás részeként tekintem át.

1993 februárjában az Együttélés IV. Országos Kongresszusa a korlátozott belső önrendelkezés megvalósítását tűzte ki célul, szem előtt tartva az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201-es ajánlását, melyben megfogalmazták, hogy „azokban a körzetekben, ahol a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jelentős számban élnek, jogosultak helyi önkormányzati vagy autonóm szerveket alakítani, illetve speciális státust élvezhetnek (önkormányzati autonómia vagy közigazgatási autonómia).”[104]

A komáromi nagygyűlés több, mint 3 ezer magyar képviselője különböző politikai szinteken dolgozott. Kisebb részük országos politikus, nagyobbik részük pedig önkormányzati képviselőként érkezett, mégis képesek voltak – látókörük különbözősége ellenére – közös állásfoglalást kialakítani, amely négy részből állott:

1.      Politikai állásfoglalás

2.      A magyarok alkotmányos jogállásáról

3.      Szlovákia közigazgatási és területi átszervezéséről

4.      Az önkormányzatok jogairól

A politikai állásfoglalás a szlovákiai magyarság földrajzi, demográfiai és politikai helyzetét vázolja fel, bemutatván azt a vitalitást, mely a magyarság önszerveződését a diktatúra megszűnése után elősegítette.

 A magyar közösség önmagát az európai stabilitás egyik tényezőjeként tekinti és kinyilvánítja szándékát a szlovák-magyar viszony új, egyenrangú alapokra helyezésére. Megoldást kínál a szlovák belpolitika és a közép-európai térség egyik, sok gondot okozó kisebbségi problémájára, ezért a három, fenti kérdésben fogalmazza meg elképzeléseit.

A magyarok alkotmányos jogállásáról szóló tézisek kimondják, hogy a szlovákiai magyarság önálló politikai alanynak tekinti magát, ezért nem nemzeti kisebbség, hanem nemzeti közösség a meghatározása. Kimondja, hogy „a szlovákiai magyar nemzeti közösségnek alapvető joga a politikai és kulturális önmeghatározás, valamint az állam keretei közötti önrendelkezés.”[105] Az alkotmányos követelések sorában az elsők között szerepel az anyanyelv hivatalos nyelvvé tétele a magyar többségű területeken, illetve használata ott, ahol a magyar nemzetiségűek számaránya eléri a lakosság 10%-át. A magyar nyelvű feliratok és az állami hivatalokban való arányos magyar képviselet mellett a magyar közösség igényli, hogy a Szlovák Köztársaság igazodjon az európai kisebbségi normákhoz, építse be azokat jogrendjébe, a kialakítandó egyenrangú viszony érdekében.

Szlovákia közigazgatási és területi átszervezéséről szólva a nagygyűlés résztvevői leszögezik, hogy Szlovákia „jelenlegi közigazgatási rendszere nem felel meg sem az európai követelményeknek, sem a helyi igényeknek”[106], sőt újra a centralizáló törekvések kerültek napirendre. Megoldásként a decentralizált államigazgatás (kétfokozatú közigazgatási rendszer), ezáltal az állampolgárok alapvető érdekeinek szolgálata kínálkozik. A magyar közösség elutasítja a már említett szlovák kormánytervezetet a közigazgatási rendszer megváltoztatására és olyan saját javaslatokkal áll a szlovák politikai közvélemény elé, melyek a magyarság településszerkezeti adottságait, érdekeit figyelembe veszik.

Az 1993-ban született politikai memorandum közigazgatási koncepciót tartalmazó részéhez hasonlóan a dokumentumban ismét megfogalmazzák a szlovákiai magyarság által lakott területek három típusát: a többségi, a kisebbségi és a szórványterületet. A szlovák kormány által képviselt hét, észak-déli irányú régió helyett, mely a nagyobb részt tömbben élő magyarság szülőföldjét több részre osztotta volna, két alternatívát kínál az EPM. Mindkét alternatíva messzemenően figyelembe veszi a magyarok által lakott területek eloszlását. Az első verzió szerint egy összefüggő, kb. 8 ezer km² területű közigazgatási egységet alkotna Dél-Szlovákia, Pozsony mellékétől Kassáig, illetve kis megszakítással az ukrán határig. E terület lakosságának 62%-a magyar nemzetiségű (kb. 510 ezer fő). A második változat három közigazgatási egységre bontaná a többségében magyarlakta területeket:

a)          Pozsony mellékétől Ipolyságig (kb. 332 ezer magyar, azaz 63,1%)

b)      Ipolyságtól Kassáig (kb. 130 ezer magyar, azaz 54,2 %)

c)      Dél-Zemplén és Ung (kb. 46 ezer magyar, azaz 77,3%)

A Nyitra vidéki magyar sziget különálló terület, 12.900 magyar (51%)

A terv tehát igyekezett az etnikai elvet betartva működőképes közigazgatási egységet létrehozni. Az új közigazgatási beosztás koncepcióját megerősítendő huszonkét járás településeinek etnikai kördiagramjait, valamint a szlovákiai magyarlakta városok és falvak jegyzékét, népességük arányait találjuk a füzet mellékleteként.

A nagygyűlés javasolta:

1.      „A másodfokú közigazgatási rendszer a többségi és a kisebbségi kategóriába
tartozó községek önkéntes társulása alapján létrehozott területi egységekhez alkalmazkodjon

2.      A kialakult első- és másodfokú különleges jogállású közigazgatási területeken működő hivatalokban törvényben kell biztosítani a kétnyelvű ügyintézés valamennyi formáját.”[107]

Az önkormányzatok jogairól szóló részben az állásfoglalás kimondja: „a jogállamiság létrehozásának egyik alappillére a széles jogkörrel felruházott önkormányzat, amelynek keretében az állampolgárok demokratikusan kinyilváníthatják akaratukat, megteremthetik érdekképviseletüket, ellenőrízhetik érdekeik érvényesítését és szabadságjogaik tiszteletben tartását.” Mivel Szlovákiában az előbbi feltételek nem adottak, ezért szükséges, hogy „alakuljon ki egy olyan önkormányzati rendszer, amelyben az adott területen megtermelt értékek adójának nagy részével az önkormányzat maga gazdálkodik és biztosítja az ott élő lakosság demokratikus önigazgatását, valamint önkormányzatát.”[108] A dokumentum fontosnak tartja az önkormányzatok jogainak és hatáskörének növelését, ezzel párhuzamosan biztosítva anyagi függetlenségüket, működésük anyagi, gazdasági és pénzügyi feltételeit, ezért a nagygyűlés résztvevői követelik a kormánytól, hogy írja alá a Helyi Önkormányzatok Európai Chartáját (1985), amely a fenti folyamatot minden bizonnyal elősegítené és a szubszidiaritás elfogadtatásának irányába hatna. Az önkormányzatok jogainak tételes rögzítése alkotmányozó feladatot igényel, mivel a mai szlovák alkotmány ezeket nem tartalmazza.

A nagygyűlés állásfoglalásainak tartalma Szlovákiában erőteljes negatív visszhangot váltott ki, szlovák politikai erők kivétel nélkül elítélték a magyar szeparatizmus fenyegetésének tekintve a magyarság önkormányzati programját, amely mögött a területi autonómia veszélyét vélték felfedezni.

A komáromi nagygyűlés után néhány hónappal kiadott dokumentumban még egy olyan alkotmánytörvény-javaslat is szerepel, amelyet az Együttélés Intéző Bizottsága készített el, és a gyűlés állásfoglalásai alapján véglegesített.

„A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának alkotmánytörvény-javaslata a Szlovák Köztársaságban élő nemzeti és etnikai közösségek és kisebbségek jogállásáról”[109] című dokumentum hivatalos változatát február végén Királyhelmecen jóváhagyta a párt Országos Tanácsa.

A törvényjavaslat bevezető rendelkezéseiben a Szlovákia területén élő nemzeti és etnikai közösségek vagy kisebbségek definiciója szerepel, akik a meghatározás szerint: „a Szlovák Köztársaság területén számbeli kisebbségben élő azon állampolgárok szervezett közösségei, melyek nemzeti és történelmi hagyományaik, nyelvük, kultúrájuk, vallásuk vagy etnikai eredetük alapján különböznek a szlovák nemzettől.” (I. fejezet 2. cikkely) A kisebbségek kiemelt sajátos jogai „az önazonossághoz való jog, [amely] megillet egyéneket és közösségeket”, „a nemzeti közösséghez való tartozás elismerése és kinyilvánítása” és a nemzeti közösség saját belső önrendelkezéséről való döntése. (3. cikkely)

A tervezet második fejezetében a nemzeti közösségek és a hozzájuk tartozó személyek jogai felsorolásszerűen szerepelnek, ez a korábbi javaslatokhoz képest újabb adalékokkal nem szolgál, azonban ezt követően a személyi autonómia jegyében, a kifejezés konkrét említése nélkül, a következőket fogalmazták meg: „A nemzeti közösségek tagjai számára szavatolva van a saját képviselő és végrehajtó szervek létrehozásának joga, illetve az a jog, hogy e szervek révén önállóan és önkormányzatilag döntsenek azokban az ügyekben, melyek a nemzeti közösséghez tartozó személyek identitásának megőrzése és fejlesztése szempontjából meghatározó jelentőséggel bírnak, elsősorban az alábbi területeken: oktatásügy, művelődés, a nemzeti közösség nyelvének használata az ebben a törvényben meghatározott keretek között, saját jelképeik használata, és egyéb, a törvény által meghatározott ügyekben.” (II. fejezet 5. cikkely)

A harmadik fejezet a nyelvi jogokkal foglalkozik, egyfajta nyelvhasználati kerettörvényként meghatározza a nyelvhasználat lehetőségeit a közéletben, állami és önkormányzati hivatalokban az etnikai arányok ismeretében[110], valamint a családi nevek, település- és utcanevek esetében.    

A negyedik fejezet a kisebbségek önkormányzati rendszerének szabályozását tartalmazza, melyben meghatározza a sajátos jogállású települések fogalmát:

„Az a település, ahol az egy nemzeti közösséghez tartozó személyek legalább relatív többséget alkotnak, sajátos jogállással rendelkezik, […] A sajátos jogállású települések önállóan döntenek azokbna az ügyekben, melyek az adott településen élő, a nemzeti közösséghez tartozó személyek identitásának megőrzése és fejlesztése szempontjából meghatározó jelentőségűek, …” (IV. fejezet 11. cikkely) Ezután az általános önkormányzati feladatok felsorolása következik, kiegészítve a nemzeti közösség és tagjai jogérvényesítésének kötelezettségével. Ahol a nemzeti közösséghez tartozó személyek kisebbségben vannak (10%-os számarány felett), „a nemzeti közösség tagjai jogaik gyakorlása érdekében községi kisebbségi önkormányzatot hozhatnak létre, melynek hatásköre kiterjed az oktatásügy, a művelődés, a nyelvhasználat, az információszerzés és -átadás területére.” (12. cikkely)

E fejezetben a sajátos jogállású régiók megalakulásának és működésüknek szabályozása is szerepel, e sajátos jogállású régiók „a sajátos jogállású települések döntése alapján jönnek létre.[…] A közös feladatok teljesítése végett, saját érdekeik és szükségleteik képviseletére vagy egyéb okokból a régiók megfelelő jogkörökkel felruházott közös szerveket hozhatnak létre.” (13. cikkely)

Jogkörük, feladataik felsorolásánál megemlíti a szöveg a regionális adók kivetésének lehetőségét, az államigazgatási szervek és a rendőrség személyi összetételének és területi illetékességének jóváhagyását, regionális népszavazás kiírását, kulturális, iskolaügyi és területfejlesztési kérdésekben való döntési lehetőséget.

Az  ötödik fejezet az országos önkormányzat létrehozásának törvényi lehetőségéről szólva kimondja: „A nemzeti közösséghez tartozó személyeknek joguk van arra, hogy saját ügyeik intézésére országos önkormányzatot hozzanak létre.” (V. fejezet 14. cikkely 1. bek.)

A hatásköreik országos szinten megegyeznek a helyi és regionális szintű sajátos jogú önkormányzatok feladataival, szerveik:

1.      a nemzeti közösség országos képviselő-testülete

2.      végrehajtó tanács

3.      az országos önkormányzat elnöke

Ha a nemzeti közösség tagjainak száma nem haladja meg a 10 ezret akkor a képviselő-testület tagjainak száma tíz, 10-100 ezer fő között húsz tagú testület jön létre, 100 ezer fő felett pedig a tagok száma minden 100 ezer fő után újabb tíz taggal bővül. A testület tagjait a helyhatósági választásokkal egyidőben választják. Azok a nemzeti közösséghez tartozó képviselők, akik a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának tagjai, az országos képviselő-testületnek is tagjai egyben. A képviselőknek mentelmi joguk van, a testület önállóan dönt saját alapszabályáról, törvényerejű rendeletek elfogadásáról olyan ügyekben, melyek a nemzeti közösség országos önkormányzatának jogkörébe tartoznak, de kinevezési javaslatot tehet a legfelsőbb bíróság bírájának és az alkotmánybíróság tagjának személyére. Az országos önkormányzat törvényjavaslatokat terjeszthet be a Szlovák Nemzeti Tanács elé, emellett saját költségvetéssel és törzsvagyonnal rendelkezik.

A hatodik fejezet egyetlen cikkelye a nemzeti közösség és a hozzá tartozó személyek jogvédelmét tartalmazza, a különféle diszkriminációs eszközök és az asszimiláció tilalmával, a büntetőjogi felelősség hangsúlyozásával.

Az Együttélés alkotmánytörvény-javaslata a záró rendelkezésekben hangsúlyozza, hogy törvényjavaslata csak keretjellegű szabályozás, mert „a nemzeti közösségek és a hozzájuk tartozó személyek jogainak részletes szabályozását – a jelen alkotmánytörvény rendelkezéseivel összhangban – a nemzeti és etnikai közösségek és kisebbségek kódexe tartalmazza, melyet a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa a jelen alkotmánytörvény hatályba lépését követő hat hónapon belül hagy jóvá.” (VII. fejezet 16. cikkely 3. bek.)

1994. július 21-én a három magyar párt, az MKDM, az EPM és az MPP együttműködési és koalíciós megállapodást kötött, melynek része volt a komáromi nagygyűlés elfogadott dokumentumainak politikai szinten történő határozott képviselete a többségi szlovák politikai elit irányába. A magyar pártok közeledése jelentős mértékben a szlovák kormányzat (elsősorban a Meciar vezette kormányok) kisebbségi jogokat szűkítő politikájának volt a következménye.

Magyarországon közben választások zajlottak le 1994 tavaszán és olyan politikai erők kerültek hatalomra, amelyek – hangsúlyozva a hármas külpolitikai prioritások fenntartását – az euró-atlanti integrációt és az ezzel összefüggő szomszédsági politikát és a határontúli magyarok problémáinak megoldását elsősorban kétoldalú államközi szerződésekkel, ugynevezett alapszerződésekkel igyekeztek rendezni. Ebbe a körbe tartozott a Szerződés a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között a jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttműködésről[111], amelyet a magyar és a szlovák kormányfő Párizsban az Európai Stabilitási Egyezmény zárókonferenciáján írt alá 1995. március 19-én. Az alapszerződés 15. cikke foglalkozott a nemzeti kisebbségek és az azokhoz tartozó személyek jogainak védelmével, kijelentve, hogy: „A Szerződő Felek megerősítik, hogy a nemzeti kisebbségek védelme és az azokhoz tartozó személyek jogainak és szabadságjogainak védelme az emberi jogok nemzetközi védelmének szerves részét képezi, és mint ilyen a nemzetközi együttműködés keretébe tartozik, ebben az értelemben tehát nem az államok kizárólagos belügye és a nemzetközi közösség legitim figyelmének tárgyát is képezi.”  Rendelkezéseibe a szerződő felek beemelték az EBEÉ koppenhágai Emberi Dimenzió konferenciájának dokumentumát, valamint a magyar félnek kiemelkedően fontos, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201/1993-as számú Ajánlását, mint olyan normákat és politikai kötelezettségeket, melyek jogi kötelezettségként alkalmazandók mindkét ország számára.

A szerződésbe foglaltak önmagukban jó eredménynek tűnhettek, de komoly fenntartások hangoztak el mind a magyarországi parlamenti ellenzék, mind a szlovákiai Magyar Koalíció részéről. Ez utóbbi állásfoglalásában így fogalmazott a szerződés kérdőjeleiről: „[…] Tudomásul vesszük, hogy Horn Gyula és Vladimir Meciar megállapodott a szlovák-magyar alapszerződés ügyében. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a jelenlegi szlovákiai körülmények közt, különös tekintettel a kormányprogramra és a kormánykoalíciót alkotó pártok programjaira, a szerződéstervezet megvalósítása komoly akadályokba ütközhet. Ezért fontosnak tartjuk, hogy a magyar kormány a szlovákiai magyarság képviselőivel együttműködve a szerződés ratifikálása előtt konkrét csomagtervet fogadjon el a szerződés megvalósításáról. Szükségesnek a szerződésben foglaltak évenkénti felülvizsgálatát. Amennyiben a szlovák fél nem tartja be vállalt kötelezettségeit, javasolni fogjuk a szerződés felbontását. Szükségesnek tartjuk, hogy a szerződő felek az európai intézményekkel együtt garantálják a 1201-es ajánlás teljes szövegének érvényesítését, különös tekintettel az ajánlás 11. cikkelyére (lásd fentebb: 49-50. oldal).”[112]

Az állásfoglalásból pontosan kiolvasható aggodalom és gyanú meglehetősen gyorsan bizonyítást nyert a szlovák kormány 1995 márciusa után követett stratégiájában.

Az alapszerződés aláírása ellenére mind az államközi szlovák-magyar, mind a belföldi szlovák-magyar kapcsolatok tovább romlottak. A szlovák belpolitika vitái az alapszerződés ratifikációja (1996. március 26-án megtörtént) körül sűrűsödtek, a kormánykoalíció szélsőséges nacionalista pártja, a Szlovák Nemzeti Párt azért, hogy támogatását adja a parlamenti elfogadáshoz, követelte, hogy az alapszerződés elfogadása előtt több olyan törvényt alkossanak meg, amely korlátozza a magyar kisebbség mozgásterét.

Az első ilyen az 1995. november 15-én jóváhagyott, államnyelvről szóló törvény[113] volt, amely súlyos, nemzetiségi alapú diszkrimináló részeket tartalmazott. Követelményei között szerepelt, hogy az állami alkalmazásba jelentkezőknek az államnyelv ismeretét megfelelő módon bizonyítani kell, de nem szabályozta a nemzeti kisebbségek nyelveinek használatát. Az egyházi anyakönyv államnyelven történő vezetését írta elő, az oktatásban és kultúra terén tovább szűkítették (elsősorban) a magyar kisebbség lehetőségeit és amennyiben az államnyelv használatának új szabályai sérülnének, 1997. január 1-jétől komoly pénzbírságokat szabhatott ki a kulturális minisztérium.

Az elfogadott törvény, amely a magyar koalíció felháborodását váltotta ki, nem szabályozta a nemzeti kisebbségek nyelveinek használatát, csak hivatkozott arra, hogy „ezeknek a nyelveknek a használatát külön törvények szabályozzák”[114].

A Magyar Koalíció ezért válaszként kidolgozta és 1996 júniusában a szlovák parlament elé terjesztette „A nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelvének használatáról a Szlovák Köztársaságban”[115] című törvénytervezetét.

Ebben nemzeti kisebbségi nyelvnek a magyar, a cseh, az ukrán, a rutén, a lengyel, a horvát és a német nyelvet tekintette (etnikai csoport nyelveként a roma nyelv szerepelt). Az általános rendelkezések szerint „A nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok tagjainak joguk van arra, hogy az anyanyelvüket szabadon és az állam, illetve annak szervei beavatkozása nélkül használják magánéletükben és nyilvánosan, valamint szóban és írásban egyaránt.” (2.§ 1. bek.)

Az alapvető jogok között szerepel az anyanyelvű helységnevek használata olyan településeken, ahol a nemzeti kisebbség tagjai a lakosságnak legalább 10%-át teszik ki, és a  saját név anyanyelv szerinti használata. A törvény-tervezet paragrafusonként szabályozza a kisebbségi nyelvhasználatot a hivatalos érintkezésben, a bírósági és közigazgatási eljárásokban, az oktatásügyben, a kultúrában, a tömegtájékoztatási eszközökben, a rendvédelmi szerveknél valamint a gazdasági életben, szolgáltatásokban és az egészségügyben, az állami nyelvtörvény megfelelő részeit módosítva, illetve érvénytelenítve.

Az Együttélés 1994-ben megalkotott alkotmánytörvény-tervezetével megegyezően a kisebbségi nyelv hivatalos használatát a 10%-os küszöbhöz köti a Magyar Koalíció törvényjavaslata. Az oktatás és a kultúra területén, mint a kisebbségek megmaradásának kulcsfontosságú részein, széles körű anyanyelvhasználati jogokat biztosít a nemzeti kisebbségek számára.

A törvényben rögzített jogok zavartalan gyakorlásának feltételeit az állami szervek, a közigazgatási szervezetek, valamint az önkormányzati szervezetek biztosítják, és minden olyan (korlátozó) rendelkezés, amely e törvénnyel ellentétes, hatályát veszti.

1995 szeptemberében a szlovák-magyar alapszerződés megkötése utáni helyzetben a harmadik Meciar-kormány törvénytervezetet dolgozott ki Szlovákia új területi és közigazgatási elrendezésére, melynek kidolgozott változata 1996. január első heteiben jelent meg; végül a szlovák parlament március 22-én elfogadta[116]. Az elképzelés szerint az ország területe nyolc nagy közigazgatási egységre, kerületre oszlana, ezeken belül 75 járás jönne létre. A magyarlakta területek több részre lennének szabdalva, ugyanis a kerületek északi határa jóval a magyar többségű területek északi határától húzódna, de Szlovákia déli részén aggasztó az is, hogy olyan ún. nagyjárásokat hozna létre, melyek a szlovák etnikum többségét biztosítaná. A kormány javaslatának Csáky Pál, az MKDM vezető politikusa szerint a lényege az, „hogy a magyarok minden területi egységben kisebbségbe kerüljenek, s így kiszolgáltatott helyzetük, leszavazhatóságuk biztosított legyen a parlamenti választásokon csakúgy, mint az önkormányzati szervekben. Miután az eddigi tervezetek értelmében ez utóbbi testületek regionális, gazdasági kérdésekben, oktatásügyi és kulturális kérdésekben, a regionális infrastruktúra fejlesztését érintő kérdésekben is döntési jogkörökkel fognak bírni, a legnagyobb félelmeink éppen abból fakadnak, hogy egy ilyen berendezkedés hosszabb távon a déli területek leszakadásához, elszegényedéséhez vezetne.”[117]

A Magyar Koalíció a fentebb ismertetett kormányzati tervekre válaszul két törvénytervezetet dolgozott ki Szlovákia területi és közigazgatási elrendezéséről. Az első – a kormány tervéhez hasonlóan – nyolc kerületből indul ki, azzal a különbséggel, hogy azokat más módon alakítja ki. Az Együttélés 1993 óta létező egyik közigazgatási tervét építi be ebbe úgy, hogy a nyolc kerület közül egy magyar többségűt hoz létre, mely egész Dél-Szlovákián keresztül végighúzódik.

A tervezet biztosítaná a magyar nemzeti közösség és a hozzá tartozó személyek egyéni és közösségi jogait, különös tekintettel arra a nemzetközi alapelvre, amely tiltja az egyes államok, a kisebbségek akarata ellenére történő, mesterséges asszimilációra törekvő gyakorlatát (lásd: közigazgatási átszervezés). Az elkészült javaslatot a magyar koalíciós képviselők 1996. február 16-án nyújtották be a Belügyminisztériumnak, de válasz a törvénytervezetre nem érkezett, ezért a magyar pártok úgy döntöttek, hogy „egy másik javaslatot is kidolgoznak, s ezt saját képviselőik terjesztik a törvényhozás elé”[118]. A tervezet az Európa Tanács 1201-es Ajánlása mellett hivatkozik az Önkormányzatok Európai Chartájára, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács által ratifikált „Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről” című dokumentumra. Újdonsága az előző magyar tervezethez képest, hogy a nyolc kerület helyett Szlovákia 16 megyére történő felosztását javasolja úgy, hogy ebből három megye lenne magyar többségű: Királyhelmec, Rimaszombat, Komárom megyék.[119]

A törvénytervezet mellékletében Szlovákia összes települése besoroltatik az egyes járásokba és megyékbe, a járások meghatározásakor pedig a mai körzeteket (kis járások) vették alapul. A helyi népszavazás eredménye megkérdőjelezhetetlen lenne a magyar elképzelések szerint, a kormány javaslata ennek ellentmondóan ugyanis kormány-, illetve kerületi hivatali jóváhagyáshoz kötné ezt. Az önkormányzati jogok bővítése terén a kétnyelvű közigazgatást, a kulturális és oktatási ügyekben való döntéshozatalt és a gazdasági, szociális problémák regionális szintű megoldásának lehetőségét hordozza magában a Magyar Koalíció koncepciója. A magyar pártok álláspontja szerint addig nem szabad a meglévő közigazgatási rendszert átalakítani, amíg nincs meg az a törvény, amely a helyi, a most létrejövő magasabb szintű területi és a meglévő állami közigazgatási szervek hatáskör-megosztását szabályozza.

Az Új Szóban Kvarda Józsefet, az Együttélés önkormányzati szakértőjét kérdezik a magyar és a szlovák hivatalos tervezetről:

„ - A szlovák pártok részéről, beleértve az ellenzékieket is, az a kifogás a komáromi javaslat ellen, hogy az egyértelműen a területi autonómia elnyerésére irányul.

-         Erre azt válaszolhatom, hogy a Meciar-kormány által még 1993-ban elkészített dokumentumokból is világossá válik, hogy ha komolyan gondoljuk a decentralizációt, akkor minden új kerület valamilyen fokú autonómiával fog rendelkezni. Vagyis ha egy kerület önkormányzati hatásköröket kap, akkor autonóm jogokat fog élvezni. Éppen azért a területi beosztás és a regionalizáció nagyon nagy esélyt adna a hatalomnak arra, hogy valamilyen szinten megoldja a kisebbségi problémát. Amennyiben a kormány véghezviszi a saját elképzelését, a kisebbségi probléma megoldásának ez az utolsó esélye is elveszik. Ki vállalja majd ennek a következményeit?”[120]

Kvarda tehát igyekszik nem fetisizálni az autonómia kifejezését, a decentralizáció véleménye szerint már önmagában bizonyos fokú autonómiának tekinthető, de újabb kisebbségi feszültségeket helyez kilátásba, amennyiben a kormányzat a magyar közösséget az önkormányzati hatalomból nagyrészt kiszorító, kisebbségellenes közigazgatási elképzelést viszi véghez.

A hivatalossá vált magyar koalíciós elképzelések mellett mind a szlovák mind a magyar pártok kidolgoztak alternatív megoldásokat. Az MPP a 16-os megyerendszerű beosztás módosított változatát készítette el, a Minarovic-féle szlovák tervezet pedig szintén  a 16-os megyerendszerű beosztással kísérletezett, amely a magyarlakta területeket több (6-7) megyébe, egymástól közigazgatási szempontból elvágva helyezte el. [121]

A kormánypolitika diszkriminatív jellege miatt a szlovákiai magyar pártok közeledése tovább gyorsult, ezt még jobban elősegítette a választási törvény módosítása, amely olyan parlamenti bejutási küszöböt (5%) határozott meg, amelyet a magyar pártok közül jó esetben is csak egy tudott volna teljesíteni, így az MKDM, az EPM és az MPP egységes választási pártot hozott létre 1998 tavaszán, amely több, mint 300 ezer szavazattal, (az eddigi legtöbb) sikeresen vette az 1998 szeptemberében lebonyolított választást. A Szlovák Demokratikus Koalíció, a Demokratikus Baloldal Pártja és a Rudolf Schuster vezette párt (Polgári Együttműködés) mellett a Magyar Koalíció Pártja a kormány tagja lett, egy miniszterelnök-helyettessel, és egy miniszterrel, valamint több államtitkárral. Ennek azonban az volt az ára; hogy az MKP már 1997. december 12-én, a Szlovák Demokratikus Koalícióval közösen kiadott nyilatkozatban lemondott arról, hogy területi jellegű autonómia-koncepcióit az együttműködés (és az esetleges kormányzás ideje alatt) ideje alatt érdemben felvesse. ”Az MK kijelenti, hogy a koalíció egyetlen pártja sem szorgalmazza és politikai programjában vagy gyakorlati politikájában nem is fogja szorgalmazni az etnikai elvű területi autonómiát.”[122]  Ezt a választások után kötött koalíciós szerződésben is megerősítette a Magyar Koalíció Pártja.

V.         A jugoszláviai (szerbiai) magyarság

A Kárpát-medence déli részén, a mai Jugoszlávia (Szerbia) területén él a magyarság legválságosabb helyzetben élő csoportja. Az 1991-ben lebonyolított népszámlálás adatai szerint mintegy 340 ezer jugoszláv állampolgár vallotta magát magyar nemzetiségűnek, de Kocsis Károly - összevetve a délszláv háború menekültjeinek hivatalosan megjelent adataival - 1996-ban már csak 285 ezerre becsülte a magyarok számát[123]. A vajdasági magyarság egy része ma viszonylag egybefüggő tömbben a magyar országhatártól délre, Bácskában és a Tisza folyó mentén él, de a Bánát és a Szerémség területén is található néhány magyar többségű szórványtelepülés. A trianoni békeszerződés döntésének értelmében a történelmi Magyarország területéből mintegy 63 ezer km˛-nyi terület került a Szerb-Horvát-Szlován Királyság uralma alá, ebből a Vajdaság területe ~21 ezer km˛-t tett ki.[124]

Az elmúlt 80 év a magyarság fogyását eredményezte, melynek okai között megemlíthetjük a délszláv állam asszimilációs törekvéseinek sikereit, a tragikus 1944 október-novemberi eseményeket, amikor – máig nehezen rekonstruálható körülmények között – a jugoszláv partizánok 20-30 ezer magyart gyilkoltak meg, egyfajta revansként a három éves magyar uralomért (1941-1944), illetve az előbbi időszakban a magyar hatóságok által elkövetett túlkapásokért[125], de az öregedő és fogyó vajdasági magyar társadalom, valamint a kilencvenes években zajló délszláv háború miatti emigráció hatása is szerepel a magyarázatok között.

1945 után a el nem kötelezett országok közé tartozó Jugoszlávia az ún. önigazgató szocializmus keretei között, a szocialista berendezkedésű államokkal összehasonlítva a hatvanas-hetvenes évektől nyugatiasabb modellt képviselt, ebbe a szövetségi államberendezkedésen kívül  a Vajdaság és Koszovó tartomány autonómiája is beletartozott. Az autonómia körülményei között a magyarság helyzete kifejezetten jónak volt mondható, saját oktatási, művelődési intézményekkel rendelkeztek, a tartomány gazdasági önkormányzata a szocialista országok életszínvonalához képest nagyobb lehetőségeket, viszonylagos jólétet biztosított. Nemzetiségi szervezetek önállóan nem jöhettek létre, a jugoszláv állam mindent felülről, az állam alkalmazásában álló magyar értelmiségi réteg segítségével szervezett meg, akik 1989 után is megtartották pozícióikat.

A közép-európai rendszerváltozások idején azonban a JSZSZK tagköztársaságai az önállósulás útjára léptek, Belgrád erőszakkal próbálta akadályozni a nemzeti törekvések teljesülését, így az addig szőnyeg alá sepert etnikai ellentétek véresen agresszív, igazi balkáni fegyveres konfliktusban törtek ki, melynek egyik fejezete ma is tart. 

A Vajdaság szerencsére közvetlenül ugyan kimaradt a véres összecsapásokból, de a tartomány autonómiája a politikai irányváltás következtében megszűnt; a nemzetállamiság eszméje és gyakorlata ugyanis elsöpörte a szövetségi államot. A vajdasági magyarokat sújtó legsúlyosabb problémák évtizedünk során ugyanazok maradtak; a tartomány etnikai összetételének erőszakos megváltoztatása a Horvátországból, Boszniából menekülő szerbek betelepítésével mindig napirenden volt, a katonai behívó parancs elöl külföldre menekülő magyar fiatalok az elvándorlás illetve természetes fogyás folyamatát csak erősítették.

A súlyos körülmények ellenére, a szerbiai látszat-pluralizmus keretei között próbálta megszervezni önmagát a vajdasági magyarság, mely 1990 januárjában már egy új, önálló magyar szervezet nyilvántartásba vételét kérte, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége[126] néven.

A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalakulásától, 1990. március 31-től, 4 éven keresztül a mintegy 300 ezer fős magyarság egyedüli politikai képviseletét jelentette a Vajdaság területén, Jugoszláviában.

Az alakuló közgyűlés 1990. márciusában elfogadta a szervezet programját és alapszabályát, melyben a kollektív jogokért lépett fel: „… a nemzetiségek jogai emberi jogok, amelyek nemcsak az egyént, hanem a nemzetiséget, mint kollektivitást is megilletik. Ezért a közösség síkra száll a nemzetiségek jogainak minél konkrétabb törvényes szabályozásáért.”[127]

A legfontosabb jogok között említi a VMDK a hatósági szervekben való arányos részvételt, az anyanyelv használatának jogát a közéletben és a hivatalokban, a szabad intézményalapítást, a tájékoztatásra való jogot, az anyanyelvű oktatás jogát minden fokon, valamint a kulturális életben az anyanyelvi művelődéshez, hagyományörzéshez való jogot.

Az Alapszabályzat szerint: „A közösség célja, hogy a demokratikus társadalomban a többi politikai szervezettel egyenrangúan és együttműködve síkraszálljon az egyéni és kollektív emberi jogok, főként a nemzeti egyenjogúság és a nemzeti önazonosság jogának érvényesítéséért.”[128]

A VMDK tanácsa 1990 novemberében egy Kezdeményezést fogalmazott meg a személyi elven alapuló kisebbségi önkormányzat létrehozatalára. A magyarság kollektív érdekeit kifejező „kisebbségi önkormányzat szerve a vajdasági magyarok önkormányzati tanácsa lenne […] Fontos, hogy e testület demokratikus választások útján jöjjön létre, demokratikus ellenőrzés közepette. Tagjait a köztársaságban élő magyar nemeztiségű választópolgárok választanák meg. Akik nemzetiségi hovatartozásukról nem nyilatkoznak, de használják a kisebbségi jogok érvényesítése céljából létrehozott intézmények szolgáltatásait, illetve mint polgárok, anyagilag támogatják a kisebbségi jogok megvalósulását, szintén szavazhatnak. […] A tanács illetékessége a vajdasági magyarok kollektív nemzeti jogaival kapcsolatos kérdéseket öleli fel. E jogokat statútum határozza meg, amelyet a Népképviselőház is hitelesítene. A tanács mindenekelőtt az oktatás, a művelődés és a tájékoztatás terén fejtené ki tevékenységét. E személyi elven alapuló többpárti összetételű tanács demokratikusan szabályozott tevékenységgel és szerepkörrel, a vajdasági magyarok legitim képviselője lenne.”[129]

Az egyre feszültebbé váló délszláv konfliktusban, ha a közvetlen fegyveres incidensek el is kerülték a Vajdaságot, még a háború kitörése előtt a tartomány 1974 óta meglévő autonóm státusát a szerb alkotmány megszüntette.

A VMDK erre a folyamatra reagálva kinyilvánította: „Szerbia új alkotmánya Vajdaság tartomány eddigi autonómiájának fontos elemeit leépíti. Ezért a VMDK e népcsoport kollektív jogainak érvényesítéséért szükségesnek tartja egy (a területi elvvel szemben) személyi elven alapuló önkormányzat létrehozását.”[130]

A VMDK álláspontja a kezdeti időszakban tehát a személyi elvű önkormányzatot részesítette előnyben, a területi elv ellenében, e törekvés egyik bizonyítéka Ágoston Andrásnak, a VMDK elnökének Lord Carringtonhoz írt levelében is megjelent, amelyben a területi autonómiát egy szóval sem említve kifejtette: „A személyi elvű kisebbségi önkormányzat véleményünk szerint olyan modellé válhat a kisebbségi kérdés megoldásában, amely lehetővé teszi a kisebbségek politikai szubjektivitásának érvényesülését, de ugyanakkor nem veszélyezteti az állami szuverenitást és másodlagossá teszi a belső határok kérdését.”[131] azonban a délszláv háború eszkalációjának fenyegetése, majd a hágai Jugoszlávia-konferencia elnökének, Lord Carringtonnak, területi autonómiát is magában hordozó rendezési javaslata új helyzetet teremtett.

A VMDK Elnöksége Adán, 1992. január 4-én  egy rövid jelentést fogalmazott meg a vajdasági magyarság helyzetével kapcsolatban, melyben kijelentette: „A hágai dokumentum, értelmezésünk szerint elvben számunkra is lehetővé teszi a különleges jogállású területi autonómia létrehozatalát azokban a bácskai és bánáti körzetekben, ahol a magyarok képezik a lakosság többségét.”[132]

Ezt követően a VMDK 1992. évi közgyűlése április 25-én elfogadta az önkormányzatról szóló állásfoglalást, melynek címe Magyar Autonómia, alcíme pedig Memorandum a Szerb Köztársaságban élő magyarok önkormányzatáról[133] volt. A dokumentumot egy szakértői bizottság javaslatai, és a nemzetközi dokumentumok (elsősorban a hágai Carrington-terv) alapján dr. Hódi Sándor, a VMDK alelnöke készítette el.

Az elkészült koncepció első része az autonómia lehetőségének megteremtését célzó alkotmánymódosítási javaslatokat tartalmazza, az önkormányzatiság szakkifejezéseinek a szerb alkotmányba való beépítésével (különleges státusú községek, népcsoporti területi autonómia, népcsoporti helyi önkormányzatok, személyi elven alapuló népcsoporti autonómia).

A Kezdeményezés bevezetésében, figyelembe véve a nemzetközi elveket, és bízva a Jugoszláv Köztársaság demokratikus törekvéseiben „a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége úgy véli, hogy létrejöttek a feltételek, és megvan a reális szükséglet is a Szerbia Köztársaság területén élő magyarok kollektív érdekeit kifejező közjogi keretek megteremtésére, nevezetesen

1.      A személyi (perszonális) autonómia,

2.      a különleges státusú magyar területi önkormányzat és

3.      a magyar helyi önkormányzatok létrehozására.

Ezeknek az önkormányzati formáknak a megteremtésével létrejönnének a feltételek az itt élő magyarok politikai szubjektivitásának demokratikus kifejeződésére anélkül, hogy ez sértené Szerbia Köztársaságnak, mint államnak a szuverenitását és érdekeit.”[134]

A tervezetben szereplő törvény-koncepció hármas tagolású, első része a személyi (perszonális) autonómiával foglalkozik. Az általános rendelkezésekben kimondja: „Az etnikai kisebbségek és népcsoportok részesei a nép hatalmának, s hazájukban államalkotó tényezők; minden kisebbségnek és népcsoportnak sérthetetlen és elidegeníthetetlen joga identitásának védelme és nemzeti szimbólumainak használata; az etnikai kisebbségek és népcsoportok helyi, és országos szinten szervezeteket és önkormányzatokat hozhatnak létre céljaik elérése és jogaik megvalósítása érdekében,”(1.§)

A kollektív jogok kapcsán így fogalmaz: „A kisebbségi közösségekhez tartozó állampolgároknak és népcsoportoknak joguk van az autonómiára és saját ügyeik önálló igazgatására, […] különösképp az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás és a nyelvhasználat területén,” (2-3.§) Ezekben az esetekben az adott kisebbség még törvényalkotói jogokkal is rendelkezik, hatáskörét pedig csak az alkotmány korlátozhatja.

Az autonómia pénzügyi helyzetének stabilitását az állami költségvetés biztosítja, de a korábban államosított, azelőtt a kisebbségi szervezetek tulajdonát képező intézmények vagy visszakerülnek kisebbségi tulajdonba, vagy a kisebbségi önkormányzat megfelelő kártérítés ellenében lemond róluk.

„A személyi autonómiához, illetve valamely nemzeti, etnikai, vagy nyelvi közösséghez való tartozás elidegeníthetetlen és elvitathatatlan alapvető jog, amely az emberek szabad akaratán nyugszik.”(6.§) Az autonómiához tartozó személyek az önkormányzat vezető szervébe általános, egyenlő, titkos és közvetlen módon választják meg képviselőiket, a helyhatósági választásokkal egyidőben, melyen azok „a kisebbségi közösségen belüli, választójoggal rendelkező személyek vesznek részt.(8.§) […] akik kinyilvánítják óhajukat, hogy a perszonális autonómia keretében kívánnak működni, és nyilatkozatuk alapján nyilvántartásba vételük megtörténik.”[135]

A személyi önkormányzat célja:

1.      „a magyarság nemzeti, etnikai és nyelvi önazonosságának, valamint oktatási, művelődési, tájékoztatási és nyelvhasználati közösségi jogainak érvényre juttatása és védelme,

2.      a magyarság történelmi hagyományainak, tárgyi és szellemi kultúrájának ápolása, gyarapítása és erősítése”.

A személyi autonómia vezető szervei: a magyar népcsoport parlamentje, az önkormányzati tanács és az önkormányzat elnöke, mandátumuk négy évre szól.

A parlament, mint az önkormányzat törvényhozó szerve, elfogadja a szervezeti szabályzatot, törvényeket hoz az oktatás, a művelődés és a tájékoztatás területén, megválasztja az önkormányzati tanácsot és az elnököt, de létszáma nincs szabályozva.

Az önkormányzati tanács „a személyi autonómia operatív, döntéshozó szerve” (20.§), 30 tagja van, feladatai között szerepel a szervezeti szabályzat kidolgozása, a magyar oktatási, művelődési, nyelvhasználati intézmények feletti felügyelet gyakorlása. Az önkormányzat elnökét 3 személy közül választja ki a parlament, aki megválasztása és esküje után a törvények, rendeletek végrehajtásáról gondoskodik, képviseli az önkormányzat érdekeit.

Az elnöki beiktatási eskü terve egyedülálló, más koncepciókban nem fordul elő. E szimbolikus aktus az elnök legitimitását, közösséggel szembeni felelősségét szándékozik növelni.

A törvénytervezet első részének indoklásában figyelemreméltó az „önrendelkezési jog” kifejezés többszöri használata: „A kisebbségek szabadságukat csak önrendelkezési jogukat érvényesítve élhetik meg.” […] „A kisebbségi kollektív jogok keretei között gyakorolt önrendelkezés ugyanakkor lehetővé teszi a nemzeti ellentétek föloldását, a térség stabilizálódását és az európai integrációt.”[136] Az indoklás a megoldás kulcsának az egyenrangú partnerek racionális párbeszédét tartja, mindkét fél közös érdekeit hangsúlyozva.

A tervezet második része a különleges státusú községek jogállásával foglalkozik.

A különleges státusú községeknek azokat a községeket – területeket – nevezzük, „amelyekben a magyar lakosság egyszerű többséget képez, önkormányzati jogot (autonómiát) élveznek, és külön alapszabállyal rendelkeznek.” (2.§) A „községek képviselő testületét és végrehajtó tanácsát a lakosság nemzeti összetétele szerint választják, illetve nevezik ki”[137]. (3.§)    

E községek önálló döntéseket hozhatnak olyan önkormányzati ügyekben, mint a terület- és településfejlesztés, infrastrukturális hálózat, kommunális intézmények fejlesztése, oktatási, művelődési intézmények működtetése, gazdasági tevékenységek fejlesztése. Saját szerveik: a községi képviselő-testület, községi végrehajtó tanács, községi elnök, községi bíróság és rendőrség. (8.§)

A község területén lévő közjavak a község tulajdonába kerülnek, ezen kívül a község jövedelme költségvetési támogatásból, helyi adókból és illetékekből származik.

 „A területileg összetartozó, különleges státussal rendelkező magyar többségű községek az elsődleges hatáskörükbe tartozó tevékenységek hathatósabb ellátása valamint a magyarság nemzeti önazonosságának védelme, kulturális és szociális jogainak érvényre juttatása érdekében közösségbe tömörülnek.”[138] Ezt a különleges önkormányzati és közigazgatási egységet Magyar Autonóm Körzetnek hívják majd.

A társulásról a legitim[139], községi képviselő-testületek döntenek, de ugyanez megvalósítható helyi népszavazás révén is. Az autonóm körzet (területi autonómia) közigazgatási központja és székhelye Szabadka városa. Az önkormányzat hatáskörénél a tervezet külön említi azt a „különleges igazgatást […] amelyeket az erre vonatkozó nemzetközi egyezmények előirányoznak, pl. a horvátországi szerbek számára.” (6.§ Az önkormányzat hatásköre) Nyílt utalás ez ismét a hágai Jugoszlávia-konferencia béketervére. A MAK hatáskörébe tartozik a vallás, és közoktatásügy, gazdasági és szociális ügyek igazgatása, a hírközlés, az igazságszolgáltatás és a rendfenntartás, külön törvények által szabályozottan.

Hivatalos nyelvként egyenrangú a szerb, a horvát és a magyar, de minden hivatalban lehetőség szerint olyan személyeket kell alkalmazni, akik mindhárom nyelvet beszélik.

A Magyar Autonóm Körzet saját címerrel és zászlóval (piros-fehér-zöld) is rendelkezik. Igazgatási szervei: a Képviselő-testület, a Területi Tanács és az Elnök.

A Képviselő-testületet négy évre választják meg a szavazópolgárok, de választás nélkül tagjai „a községi polgármesterek, a kormányzó helytartója, a személyi önkormányzat elnöke és a magyar autonómia területén lévő egyházak püspökei.”(12.§)

A testület meghozza az Alapszabályt, megválasztja saját soraiból a Területi Tanács tagjait és az Elnököt, kinevezi, illetve megválasztja a MAK közigazgatási bizottságának tagjait, pl. a főügyészt, a rendőrparancsnokot és a pénzügyi főigazgatót, de költségvetés meghatározásáról is dönt. A területi tanács által kidolgozott Alapszabályban határozzák meg többek között az autonómia szerveibe történő választást és a nyelvhasználat részletes szabályait az autonómián belül. A tanács végrehajtja a képviselő-testület határozatait, és felügyeletet gyakorol a területi önkormányzat felett.

Az elnök - eskütétel után - szintén a rendeletek, határozatok végrehajtásáért felelős, képviseli a MAK érdekeit a kormányzat felé.

Az addig nem képviselt területi autonómia[140] tehát akkor jelent meg a VMDK terveiben, amikor nemzetközi megerősítés érkezett Hágából, Lord Carrington, a horvátországi szerbek helyzetének rendezésére tett javaslatának megjelenésével.[141] Szerbia új közigazgatási felosztása a magyarlakta területek hét körzetre való felosztását tartalmazta, melynek alternatívája az egységes Magyar Autonóm Körzet létrehozása volt, amely a magyar álláspont szerint garantálja, hogy ”a Szerbia Köztársaságban élő magyarság hasznos tartalommal töltheti ki az önkormányzat nyújtotta kereteket és lehetőségeket,” Az indoklás továbbá kifejti, hogy „a területi autonómia létrehozásával arra törekszünk, hogy javítsuk számbeli kisebbségünkből eredő hátrányos helyzetünket, hogy egyenrangú félként, más népekkel azonos jogokat és lehetőségeket élvezve, megőrizzük nemzeti jellegzetességeinket.”[142]

A VMDK magyarkanizsai memorandumának negyedik része a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának rendelkezéseiből kiindulva a magyar helyi önkormányzatok alakításáról szól. A javaslat elsősorban az elszigetelt falvakban, a magyarlakta tömbtől távolabb élő, ott többséget alkotó magyar kisebbségi közösségek helyi önkormányzatának létrehozását szorgalmazza. Kimondja: „A szórványban élő magyarság azon településein, ahol a magyar népcsoport tagjai egyszerű többségben élnek létrehozzák a magyar helyi önkormányzatokat.” (2.§) Az önkormányzatok törvényben lefektetett hatáskörei a magyarság nyelvi és kulturális érdekeit kell, hogy képviseljék. Belső struktúrájukat önmaguk alakítják ki, tevékenységük felügyeletét az állam csak törvényességi szempontból vizsgálhatja. A helyi önigazgatási szervek működését részben a költségvetés, részben saját bevételeik fedezik. Az önkormányzatok közös érdek esetén együttműködhetnek egymással, egyesülhetnek más helyi hatóságokkal és „nemzeti szövetségek” tagjai is lehetnek. A javaslat indoklásában szerepel az a tény, hogy a Vajdaság területén 15 olyan település van, amely nyelvi szigetet alkotva magyar többségű, ezek védelmére kéri a VMDK ezt a különleges státust, kifejtve álláspontját, hogy „A hágai dokumentum, amely lényegében véve kiegyenlíti a nemzeti kisebbségeket (népcsoportokat) a többségi népekkel és biztosítja számukra az identitásuk megőrzéséhez szükséges kollektív jogokat és önrendelkezési formákat, jó alapot kínál a vajdasági magyarok számára is nyílt és megoldatlan helyzetük rendezésére.”[143]

A dokumentum  utolsó része a Vajdaság alkotmányjogi státusának rendezésével foglalkozik, népszavazási kezdeményezéssel fordulva Szerbia Képviselőházához, megerősítendő a Vajdaság különállását (autonómiáját), avagy az 1990. szeptemberi változásokat tudomásul véve. A népszavazásra bocsátandó kérdés:

„a) Támogatom, hogy Vajdaság Autonóm Tartomány mint önálló politikai és
 gazdasági szubjektum legyen megalkotva.

b)      Támogatom, hogy Vajdaság Autonóm Tartomány Szerbia Köztársaság 1990.09.28-án kihírdetett Alkotmánya szerint legyen megalkotva.”[144]

A népszavazáson – figyelembe véve a háborús menekültek várhatóan növekvő vajdasági számát – csak azok nyilváníthatnak véleményt, akik 1992. január 1-jén állandó lakhellyel rendelkeznek a Vajdaságban. Amennyiben a szavazópolgárok a tartomány autonóm státusa mellett döntenének, „harminc napon belül demokratikus választásokkal létre kell hozni Vajdaság Alkotmányozó Nemzetgyűlését.”[145]

A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége tehát a széthulló délszláv állam részeként, az egyre fokozódó nemzetiségi feszültségek árnyékában is szükségesnek látta, hogy a helyi magyarság jövőjére vonatkozó elképzeléseit a látszólag kedvező eredményeket hozó nemzetközi konferencia után a nyilvánosság elé tárja. A vizsgált dokumentum annak ellenére bátran kiáll az önrendelkezés elve, a magyarság politikai alanyisága mellett, felvállalva a várható támadásokat és konfliktusokat, hogy a magyarság szellemi elitjén belül sem mindenki támogatta elképzeléseit. Jó példa erre Váradi Tibor, neves nemzetközi jogász, volt jugoszláv igazságügyi miniszter álláspontja, amely a korábban idézett Ágoston-interjúban szerepel: Váradi véleménye az, hogy ”nem reális az autonómia-törekvés, mert ezzel csak irritáljuk a szerb vezetést. Külföldről nem lehet ehhez támogatást kapni. […] Mi hajlandók vagyunk arra, hogy nemzetközi szinten harcoljunk az autonómia-koncepció valóra váltásáért, de Váradi Tibor azt mondja, hogy a nemzetközi politikai szintérre nem érdemes kivinni az autonómia-koncepciónkat. Eredményt nem lehet elérni, másrészt szükségtelenül megint ellentmondunk a politikai vezetésnek Szerbiában.”[146]

Magyarkanizsán, bízva a nemzetközi támogatásban, a VMDK közgyűlése végül határozatban támogatta a tervezetet, kijelentve: „A szakértői bizottság tervezetét valamint ezeket a határozatokat el kell juttatni a hágai Jugoszlávia-értekezlet folytatásaként működő brüsszeli értekezlet címére.”[147]

A Magyar Autonómia a magyar közösség döntő többségének támogatása ellenére sem nyerte el a nacionalista szerb kormányzat rokonszenvét, így a közelben folyó háború magyar nemzetiségű katonáinak sorsa mellett a további kisebbségellenes lépések is súlyos aggodalmakat keltettek.

1993. február 20-án az Elnökség ismét állásfoglalásban fejtette ki véleményét a kormányzati politika kisebbségi szempontból hátrányos intézkedéseiről. „A Szerb Köztársaság Képviselőháza az elmúlt mandátumban tizenhét olyan törvényt hozott, amelyek csökkentik, vagy megszüntetik a legfontosabb kisebbségi jogokat. […] A tájékoztatásban ezek a folyamatok oda vezettek, hogy a magyar nyelvű sajtó anyagi alapja szétforgácsolódott, a szerkesztőségek többsége már csak a magyar állam hathatós segítségével tudja a rendszeres megjelenést biztosítani. […] A jelenlegi helyzetben úgy kell küzdeni a szerb hatalom kisebbségellenes törekvései ellen, hogy egyben megkezdjük a leendő magyar autonómia tájékoztatási rendszerének kiépítését.”[148]

A határozott fellépés azonban vajmi keveset ért, a szerb hatalom nem tartotta elfogadhatónak a magyar törekvéseket, ráadásul a VMDK súlyos belső válságba került, olyan személyi ellentétek, feszültségek halmozódtak fel az elnökségen és a párton belül, mely szakadással fenyegetett. 1994. március 29-én, a zentai tisztújító közgyűlésen a konfliktus csúcspontjára jutott, ennek következményeként néhány hónap múlva létrejött a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), amely nagyrészt a zentai gyűlésen „kirekesztettek”[149] közül került ki. Csubela Ferenc lett az új szervezet elnöke, de ott volt soraikban Kasza József, Szabadka polgármestere is (a későbbi VMSZ-elnök). Az elnökségből távozni kényszerülő tagok a pártot csak egy évvel később hagyták el, az addig kettős tagsággal rendelkező 75 korábbi meghatározó személyiséget alapszabály-módosítással kizárták a VMDK-ból Szabadkán, 1995 márciusában. A két politikai szervezet között személyeskedésekkel telített politikai küzdelem alakult ki, amely némileg csökkenő intenzitással napjainkban is tart; ennek leginkább a vajdasági magyarság látta kárát.

   A Vajdasági Magyar Szövetség csak a szabadkai kizárások után döntött úgy, hogy deklaráltan is politikai szervezetté alakul, ekkor hirdette meg érdekvédelmi és politikai programját, „Magyarként itt maradni” címmel. A megbékélés jegyében hangsúlyozza azon törekvését, hogy „a vajdasági magyarságot lélekben, szellemben, kultúrában, társadalmi és gazdasági vonatkozásban összekösse, (mert) csak akkor maradhatunk fenn, ha nem rekesztjük ki magunk közül a másképpen gondolkodókat.”[150]

Az elkészült program két önálló része foglalkozik a magyarság kollektív érdekeinek érvényesítésével, az Önszerveződés és az Autonómiarendszerek és önkormányzatok című fejezetek.   

A program az autonómiát elemezve kimondja: „Az önszerveződés, az autonómia különböző formái nem tagadják, hanem gazdagítják az államot. A demokratikus társadalom kialakulásának és azzal összefüggésben a kisebbségi/népcsoporti kollektív jogok érvényesülésének egyik legfontosabb feltétele a különféle autonómiák, helyi önkormányzatok, civil társadalmi szervezetek kialakítása, illetve szerepének növelése. Szövetségünk a belső önrendelkezés joga és a biztonság elve alapján feladatának tekinti olyan politikai, gazdasági, kulturális, jogi és közigazgatási keretek létrehozását, amelyek szavatolják a teljes jogegyenlőséget, a vajdasági magyar nemzeti kisebbség és más nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak szabad érvényesítését. […] A megoldást keresve olyan rendezési javaslatokhoz ragaszkodunk, amelyek biztosítják mind a tömbben, mind a szórványban élő magyarság megmaradását és ésszerű önrendelkezését. Szorgalmazzuk a vajdasági magyarság autonómiájának létrehozását és támogatjuk Vajdaság tényleges autonómiájának visszaállítását is, mert ez elősegítené a kérdések ésszerű felvetését és megoldását is azáltal, hogy közelítené a döntéshozatalt a megoldandó kérdésekhez.”[151]

Az autonómiák rendszerének fontosságát így magyarázza a program: „Annak érdekében, hogy a kisebbség ne lehessen kiszolgáltatva a többség kénye-kedvének, hogy a demokrácia alapját jelentő jog ne korlátozhassa a kisebbség létérdekeit, leszavazhatóságuk ellen és sajátos nemzeti érdekeik biztosítása érdekében a Vajdasági Magyar Szövetség alapvető fontosságúnak tartja a kisebbségi/népcsoporti kollektív jogok biztosítását, a kulturális, területi autonómiák és helyi önkormányzatok rendszerének kialakítását.”[152] A VSZM elképzelése szerint annak ellenére fontos a magyar többségű önkormányzatok létrejötte, hogy egyenlőre jogkörük túlságosan szűk ahhoz, hogy saját sorsuk alakításában meghatározó szerepet játsszanak „A demokratikus fejlődés megköveteli az önkormányzatok hatáskörének lényeges kibővítését, valamint szabad társulásukat. A jogosítványoknak ki kell terjedniük az egészségügyi, közigazgatási, népjóléti, sport és testnevelési, valamint tájékoztatási illetékességen kívül az igazságszolgáltatásra, a közoktatásra és a rendfenntartásra is (melyek) csak önálló jövedelemforrásokkal működtethetők.”[153] A VSZM a megfogalmazott azon önkormányzati feladatok ellátására is törekedett, amelyeket azóta sem engedélyeztek.

A továbbiakban az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás és a nyelvi jogok területén önálló kisebbségi döntéshozási lehetőségeket, illetve jogbővítést igényel a program, mely az autonómia létrejöttéhez és működéséhez, ezáltal a magyarság megmaradásához nagyban hozzájárulhat.

A VMSZ az autonómista álláspontot képviselve azt vallja, hogy „az önszerveződést nem a végleges és teljes megoldások megszületése után kell elkezdeni, hanem azonnal. A távlati célok mellett nem feledkezhetünk meg a napi feladatokról, a közvetlenül elérhető célokról és ezek keretét kell türelmesen és szívósan bővíteni.”[154]

Megjelent a vajdasági magyarság második politikai mozgalma, amely követeléseit tekintve semmiben nem maradt el vetélytársától, amelyből származott, a magyarság megosztottsága azonban a szerb hatalom elleni küzdelemben egyértelmű hátrányként jelentkezett. Különbségük többek között abban állott, hogy a VMSZ elsősorban önkormányzati politikát kívánt folytatni, mert a magyar képviselők többsége 1994 után  a VMSZ-ben politizált tovább, a VMDK pedig, autonómia-koncepciójának továbbfejlesztésén dolgozva sokkal inkább az elméleti síkon maradt, viszont széleskörű nemzetközi kapcsolatokat ápolt. 

1995. március 11-én Szabadkán ülésezett a VMDK Közgyűlése, amely a korábban említett tagkizáró határozatok mellett nyilvánosságra hozta az 1992-es autonómia-koncepció egy jelentősen átdolgozott változatát: „Kezdeményezés a Szerb Köztársaságban élő magyarság önkormányzatának létrehozására”[155]

Összehasonlítva a korábbi tervezettel, már a dokumentum bevezetése eltérő, mert a hármas tagolású Magyar Autonómia felépítését másképpen fogalmazzák meg, ugyanis a törvényjavaslat a korábbi „különleges státusú községi önkormányzatok” helyett a részleges, illetve a teljes politikai-igazgatási és nyelvi-kulturális magyar helyi önkormányzatok kifejezést használja, a különleges státusú Magyar Autonóm Körzet, valamint a személyi elvű kisebbségi önkormányzat már ismert modellje mellett.

A Magyar Autonómia modelljének megalkotásánál figyelembevett nemzetközi jogi dokumentumok részletes leírása is új, a korábbi, 1992-ben készült magyarkanizsai változatban még nem szerepelt. A tervezet kifejti, hogy az elkészült modell „demokratikus kompromisszum, amely a népek önrendelkezése és az állam szuverenitásának a nemzetközi jogban meghirdetett elve közötti egyensúlyon alapul.”[156]

Az első fejezetben, az általános megfogalmazástól haladva a konkrét autonómiaformák kifejtéséig, a területi autonómiák feladatait írja le a fogalom meghatározásával, mely szerint „a területi autonómia a földrajzilag és közigazgatásilag meghatározott területen érvényesülő kisebbségi jogok összessége, (melynek) célja, hogy a lakosság összetételének megfelelően biztosítsa a magyar népesség arányos részvételét és érdekeinek érvényesítését a képviseleti szervekben, a közigazgatásban, a közbiztonság szerveiben és az igazságszolgáltatásban.” A javaslat a Carrington-terv mellett kiemelten hivatkozik a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájára.

A területi autonómia alapját képező községi autonómiáknál – eltérően a korábbi változattól – két nagyobb csoportot, s ezen belül kisebb csoportokat különböztet meg a dokumentum:

I.                    „Részleges politikai-igazgatási és nyelvi kulturális autonómia

a.       a nem magyar többségű községekben

b.      a szórványban levő magyar többségű településeken

I.                    Teljes politikai-igazgatási és nyelvi kulturális autonómia

csak a magyar többségű községekben”

A nem magyar többségű községekben a képviselő testület köteles gondoskodni a hivatali nyelvhasználat lehetőségéről, a közterületi feliratok kétnyelvűségéről, a nemzeti szimbólumok használatáról, ha a magyar lakosság aránya eléri az 5%-ot, vagy ha kevesebben vannak, de ennek ellenére igénylik annak lehetőségét. és „anyagilag és erkölcsileg támogatja a községi magyar oktatási és művelődési intézményeket, valamint tájékoztatási intézményeket (…)”[157]

A szórványban levő magyar települések jogai annyiban tekinthetők „korlátozottnak”, hogy területi különállása miatt nem csatlakozhat a Magyar Autonóm Körzethez.

A magyar többségű községek teljes önkormányzati jogkört gyakorolnak, melyhez a fenti „társulási jog” is hozzátartozik.

A Magyar Autonóm Körzetet „a magyar többségű – különleges státusú – községek, a magyar népcsoport nemzeti identitásának hatékonyabb megőrzése céljából hozzák létre.[…] Önkormányzati hatáskörét és szervezeti felépítését a személyi elvű kisebbségi önkormányzat legfelsőbb szervének, a Vajdasági Magyarok Gyűlésének Politikai Tanácsa és a Szerb Köztársaság Kormányának Megállapodása alapján a Szerb Népképviselőház törvénnyel jelöli ki.”[158]

A MAK hatásköreinek felsorolása a korábbi változathoz képest nem változott, a körzethez való csatlakozás a képviselő testület kezében van, de népszavazás is dönthet róla, ha a lakosság 20%-a, vagy 1000 polgár aláírása támogatja annak kiírását. A Magyar Autonóm Körzet központja Szabadka, azonban a tervezet nem ejt szót a területi autonómia vezető szerveiről.

A második fejezet a személyi elvű kisebbségi önkormányzat (perszonális autonómia) létrehozásáról, feladatairól szól. Az alapelvként így fogalmaz: „A személyi elvű kisebbségi önkormányzat és annak szervei illetékességüket tekintve közvetlenül szolgálják a vajdasági magyarság önazonosságának megőrzését. Az itt folyó döntéshozatalban csak a magyarok által megválasztott képviselők vesznek részt, a ezért közvetlenül felelősek a vajdasági magyarság sorsának alakulásáért.”[159] 

Feladataik között kiemelt jelentőségű az oktatás, a művelődés a tájékoztatás és a nyelvhasználat területe. A perszonális autonómia képviselőinek megválasztásában azok vehetnek részt, akik felkerülnek a választójogi névjegyzékre, de az is rákerülhet, aki nem magyar (vagy nem nyilatkozik), nem használja az önkormányzat intézményeit, de anyagilag támogatja az önkormányzat működését, esetleg nem magyar létére használja azokat.

A legfelsőbb önkormányzati szerv a Vajdasági Magyarok Gyűlése (VMGY), két tanácsa van:

a.      Perszonális Autonómia Tanácsa

b.      Politikai Tanács

A VMGY végrehajtó szerve az Ügyintéző Bizottmány, tehát az autonómia szervezeti felépítése lényegesen , összetettebb, bonyolultabb lett a korábbihoz képest.

A Vajdasági Magyarok Gyűlése, mely a korábbi változatban parlamentként szerepelt, fogadja el az autonómia költségvetését, az Alapszabályt és törvénytervezeteket készít az oktatás, a művelődés és a tájékoztatás területén, valamint megválasztja az Ügyintéző Bizottmányt és a gyűlés Elnökét.

Az 1992-ben készült tervezetben nem szerepelt sem a Perszonális Autonómia Tanácsa (PAT), sem a Politikai Tanács (PT).

A PAT feladata többek között egyfajta közvetítő szerep az Ügyintéző Bizottmány és a Vajdasági Magyarok Gyűlése között, véleményezi az ÜB által előterjesztett tervezeteket, mielőtt azok a VMGY elé kerülnének, a személyi autonómia tevékenységéről szóló éves jelentés véglegesítését is ők végzik, saját jogszabályokat és tervezeteket készíthetnek, és titkos szavazással, listás választás útján választják meg a Politikai Tanács tagjait.

A Politikai Tanács képviseli a vajdasági magyarság érdekeit szerb kormányzat szervei előtt és a nemzetközi szintéren, előkészíti a vajdasági magyarság helyzetéről szóló éves beszámolót, koordinálja a magyar (tartományi, köztársasági, szövetségi) képviselők tevékenységét, „megállapodást köt a Magyar Autonóm Körzet hatásköréről és szervezeti felépítéséről” valamint az autonómia anyagi támogatásáról a kormányzattal.

Az Ügyvezető Bizottmány az önkormányzatot érintő törvények, egyéb általános és helyi jogszabályok és pénzügyi tervek végrehajtásáról gondoskodik, jogszabálytervezeteket készít a VMGY-nek és a PAT-nak, nyilvántartásba veszi a vajdasági magyar személyeket, vállalkozásokat, vállalatokat, intézményeket egyesületeket, illetve általános felügyeletet gyakorol az önkormányzatokhoz tartozó intézmények felett.

A bonyolult rendszer kialakításának lépései pontosan szerepelnek „A Személyi elvű kisebbségi önkormányzat szerveinek létrehozatala című fejezetben.”[160]

.A Perszonális Autonómia Tanácsának 51 tagját általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazással választják meg a névjegyzékben szereplő polgárok. Ezután a PAT megválasztja (titkosan) a 21 tagú Politikai Tanácsot, melynek tagjai között nem lehetnek olyan személyek, akik a PAT tagjai. A PAT és A PT együttes ülése a Vajdasági Magyarok Gyűlése. (72 fő) Ezután a VMGY titkos, listás szavazás útján megválasztja a 11 tagú Ügyintéző Bizottmányt, ezzel az autonómia legfontosabb szervei megalakultak.

„A személyi elvű kisebbségi önkormányzat szervei a Vajdasági Magyarok Személyi Elvű Kisebbségi Önkormányzata Alapszabályának megfelelően működnek., (mely) megjeleníti a vajdasági magyarság politikai szubjektum voltát, s meghatározza a Szerb Köztársaság hatalmi szerveivel folytatott állandó dialógus és együttműködés formáit.”[161]

A két tervezetet összehasonlítva szembetűnik az 1995. márciusi változat szervezeti felépítésbeli kidolgozottsága, amely feltételezi, hogy az inkább elvi jellegű első változat nemzetközi, és a helyi magyarság körében való elfogadtatása elegendő alapot nyújtott ahhoz, hogy az autonómia-konstrukció gyakorlati elemeit minél részletesebben, de még mindig csak keretként szabályozzák. Az autonómia-tervezet hármas tagolású felépítése nem változott, ahogyan nem változott a legfontosabb összetevő sem: a szerb kormányzati álláspont a magyar törekvésekkel szemben; a nyílt elutasítás.

Néhány hónap múlva, ahogyan várható volt, a másik magyar politikai szervezet, a VMSZ - amely ekkor már népszerűbb volt, több képviselővel rendelkezett, mint a VMDK - is elkészítette saját autonómia-koncepcióját, mely „A vajdasági magyarok önszerveződésének alapjairól szóló megállapodás-tervezet”[162] címet viselte.

A tervezet bevezetésében A nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól címmel 1992. december 18-án elfogadott ENSZ Nyilatkozat téziseiből  kiindulva kifejti, hogy ma a kisebbségek identitásának védelmét, előmozdítását garantáló elvek nem érvényesülnek Jugoszláviában.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért a VMSZ mindent elkövet annak érdekében, hogy „valóban hatékonyan részt vehessünk a regionális szintű döntésekben, hogy identitásunkra, nyelvünkre, iskoláinkra való jogainkat valóban gyakorolhassuk, (ehhez azonban) ÖNSZERVEZŐDÉSRE, AUTONÓMIÁRA van szükségünk.”[163]   

Az autonómia értelmét így fogalmazza meg a szöveg: „A VMSZ tudatában van annak, hogy egy kisebbségi autonómiának nem az az értelme, hogy a kisebbséget kiszakítsa a társadalom egészéből, hanem az, hogy a kisebbség maga dönthessen önazonosságának kérdéseiben, és ne kelljen mástól várnia annak eldöntését, hogy szüksége van-e saját iskoláira, kultúrájára. Az igényelt autonómia nem jelenthet bezárkózást, államot az államban, kapcsolódnia kell az ország intézményrendszeréhez. […] A VMSZ azt vallja, hogy csakis önszerveződéssel, állhatatos érdekvédelemmel juthatunk el az autonómiáig, ahelyett, hogy az autonómiára várunk és csak annak létrejötte után fognánk hozzá az önszerveződéshez és érdekvédelemhez.”[164]

A tervezet második része az önszerveződés három alappillérét emeli ki, melyek kiépítésére konkrét határidőket ad, két esztendőt. Az alapok a következők:

a.       „Az első egy olyan környezet kialakítása a Vajdaságban, melyben az itt évszázadok óta egymás mellett fejlődő nyelvek és kultúrák teljes egyenrangúságot nyernek. Ennek alapja egy olyan szabályrendszer, mely elismeri az egyenrangúságot. Ezen az alapon kell a kölcsönös megbecsülést felépíteni.

b.      Másodszor, meglevő intézményeinkre támaszkodva, azokat fejlesztve és kiegészítve kell megindítanunk a személyi alapon történő önszerveződést. ebből fejlődhet ki az a perszonális autonómia, amely megfelel a nemzetközi mércéknek, tiszteletben tartja mind a jugoszláv állam, mind a magyar kisebbség jogos igényeit.

c.       Ezzel párhuzamosan meg kell alapozni a területi önszerveződést is. 

A VMSZ bízik abban és az a meggyőződése, hogy a SZEMÉLYI ELVŰ AUTONÓMIA ÉS A MAGYAR AUTONÓM KÖRZET 1997. január elsejétől, a magyar iskolahálózat pedig az 1997 szeptemberében induló tanév kezdetétől válhatnak működőképessé.”[165]

Az autonómiák létrejöttéig tartó átmeneti időszak (kb. 1 év) alatt  olyan áthidaló megoldásokat képzel el a tervezet, amelyek megkönnyítenék a folyamat lebonyolítását. Ilyenek például:

-         „A nyelvhasználatra, oktatásra, kultúrára és a kisebbségi nyelvű tájékoztatásra vonatkozó törvényalkotást visszahelyezni köztársasági szintről tartományi szintre.

-         A nyelvhsználatra vonatkozó jogszabályoknak biztosítaniuk kell a magyar nyelv egyenrangúságát azokon a területeken, ahol magyarok élnek.

-         Esélyt adni a magyar nyelvű oktatásnak.

-         Zászló és egyéb jelképek szabad használata.

-         Személyi és vagyoni biztonság, félelem nélküli visszatérés.”[166]

Az elképzelések felsorolásából kiderül, hogy minden további lépés előfeltételeként egy fokozatos, ám meglehetősen sebesen zajló törvényhozási decentralizáció szükséges ahhoz, hogy a nyelvhasználatban, az oktatásban és további területeken fejlődést lehessen elérni, a tartományi szint jelentősége pedig abban nyilvánulhat meg, hogy a nemrég még önálló Vajdaság autonómiája közös érdek lehet, mindemellett  évszázadok óta együttélnek itt a magyarok, szerbek és más nemzetiségek, melyek egymás iránt minden bizonnyal toleránsabbak, megértőbbek.

Az anyanyelv hivatalos használatának jogát a lakosság számarányához köti, ahol a magyarok lélekszáma az 5 %-ot, vagy az 500 főt eléri, ott a magyar (és más nyelvek) egyenrangú, hivatalos nyelv. Ebből az következik, hogy a közigazgatási, önkormányzati hivatalokban, hatóságok előtt korlátlanul használható az anyanyelv, a földrajzi nevek, nyilvános feliratok, mindkét nyelven szerepelhetnek, a magyar nyelv ismerete pedig bizonyos – többnyelvű kommunikációt igénylő állásoknál – előny, sőt előfeltétel. Az oktatásban az önálló magyar tannyelvű iskolák, vagy a magyar nyelvű tagozatok létesítését kell megoldani ott, ahol igény van rá, a felvételi vizsgákat tenni  magyar nyelven is lehet, a bizonyítványok az ilyen iskolákban kétnyelvűek, sőt bizonyos esetekben még magyarországi tankönyvek is használhatók. (természetesen nem történelem, vagy földrajz tárgyakban)

Az előfeltételek között szerepel a háború elöl elmenekült magyarok visszatérésének engedélyezése amnesztia által.

Követelményként szerepel a kisebbségek nemzeti jelképeinek szabad használata, természetesen együtt az állami jelképekkel.

A VMSZ koncepciójának negyedik része a személyi autonómia konstrukciójának megalapozásával foglalkozik, melynek szervezeti felépítése számottevően eltér a VMDK által kidolgozott struktúrától.

A perszonális autonómia működését öt tanács felügyelné, a Politikai Tanács, az Oktatási Tanács, a Művelődési Tanács, a Tájékoztatási Tanács és a Tudományos Tanács. Működésük finanszírozása a Vajdaság oktatási, művelődési, egyéb költségvetésének 17%-ából, tehát a magyar etnikum számarányának megfelelően történne, de szövetségi hozzájárulás és adományok is gyarapíthatják az összeget.

A Politikai Tanács tagjait nem közvetlenül választanák a vajdasági magyarok, hanem beletartoznának „azok a magyar nezetiségű tartományi, köztársasági és szövetségi képviselők, valamint a Magyar Autonóm Körzet önkormányzatainak egy-egy magasabb rangú magyar nemzetiségű képviselője és három-három küldötte, továbbá a szórványmagyarság körében a helyhatósági választásokon megválasztott arányos számú, de összesen legalább 4 képviselője alkotja, akik ezt a megállapodást (illetve annak véglegesített, egyeztetett, megkötött változatát) írásos nyilatkozatban magukra nézve kötelező érvényűnek ismerik el.”[167]

A Politikai Tanács hatásköréhez tartozik az állami pénzösszegek felhasználásának módjáról szóló döntés meghozatala, de egyetértési joggal bír minden olyan törvény meghozatalánál, illetve módosításánál is, amely a kisebbségek jogaival függ össze.

Az Oktatási Tanács 15 tagot számlál, akiket a vajdasági magyar (magyar nyelven tanító) pedagógusok választanak meg, de az újvidéki és a belgrádi egyetem magyar tanszéke két illetve egy tagot mindenképpen delegál. A Vajdasági Magyar Pedagógus Szövetség az első közgyűlés megszervezésével és az OT alapszabály-tervezetének elkészítésével segíti elő a testület létrejöttét. A hatáskör tekintetében az Oktatási Tanács „a Magyar Autonóm Körzet illetékeseivel egyetértésben dönt a vajdasági magyar iskolahálózat kérdéseiről, beleértve annak költségvetését is; […] terveket fogad el a vajdasági magyar iskolák és a magyar nyelvű oktatás fejlesztéséről, […] az alkalmazottak által javasolt személyek közül kinevezi a vajdasági magyar iskolák igazgatóit, […] a tartományi szervekkel egyetértésben kidolgozza és elfogadja a magyar nyelv és történelem oktatásának programját általános iskolai és középiskolai szinten.” 

A Művelődési Tanács szintén 15 tagból áll, akiket a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség és a Jugoszláviai Magyar Művelődési Szövetség által közösen összehívott első közgyűlésen választanak meg. A közgyűlésen a vajdasági magyar művelődési intézmények dolgozói, a Vajdasági Írószövetség és a képzőművészeti egyesületek magyar tagjai és a magyar irodalomhoz és művészethez kötődő alkotók vehetnek részt. Az MT a tervezet szerint „a Magyar Autonóm Körzet illetékeseivel egyetértésben dönt a vajdasági magyar művelődési intézmények, folyóiratok hálózatának kérdéseiről, beleértve azok költségvetését is;” emellett a magyar művelődés fejlesztésére irányuló terveket alkot és kinevezi – szintén munkavállalói javaslatra – a magyar művelődési intézmények (részlegek) igazgatóit.

A Tájékoztatási Tanács 15 tagú, melyet a magyar nyelven író újságírók közgyűlése választ meg, feladatai között szerepel a vajdasági magyar tájékoztatás jelenének és jövőjének kérdéseiről való döntés, illetve tervek, koncepciók készítése, a magyar tájékoztatási intézmények vezetőinek kinevezése, de az állami támogatásban részesülő magyar tájékoztatási intézmények tekintetében alapítói jogokkal is bír.

A Tudományos Tanács 7 tagból áll, akiket a tudományos fokozattal rendelkező vajdasági magyar egyetemi és főiskolai oktatókból álló közgyűlés választ meg. Feladata a vajdasági magyar tudományos kutatás fejlesztésének kérdéseiről való döntések meghozatala, a tudományos intézmények, folyóiratok pénzügyi hátterének felügyelete, de a magyar tudományos intézmények (részlegek) vezetőinek kinevezése is.

A tanácsok hatásköre természetszerűleg kiterjed a reménybeli Magyar Autonóm Körzet területének határain túlra, a szórványmagyarság sorsát érintő kérdésekre is.

Figyelemre méltó, hogy a Vajdaságban elkészült autonómia-tervek közül ez az első, amely a személyi autonómia vezető szerveibe nem közvetlenül, demokratikus alapon választott képviselőket tömörítene, hanem egy meghatározott szelekciós rendszer szerint azokat, akik már egyszer – képviselőként, újságíróként, tudósként etc. – elnyerték a korábbi kinevezők, vagy választók bizalmát.

Az ötödik részben a területi önszerveződés kialakítása olvasható. „…esélyt kell adni egy ésszerű mértékű területi önszerveződésnek. Ez egyszersmind esély arra is, hogy a helyi szinten jelentős számban élő kisebbségek hatékonyabban védjék önazonosságukat, de arra is, hogy fenntartások nélkül a magukénak érezzék a szélesebb közösséget, az országot, melyben élnek. A VMSZ a területi önszerveződés legalkalmasabb keretének a Magyar Autonóm Körzetet tartja.”[168]

1996-ban átmenetileg kilenc magyar többségű község, Ada, Bácstopolya, Becse, Csóka, Kanizsa, Kishegyes, Szabadka, Törökkanizsa és Zenta egy körzetbe tömörülne, melynek vezetőjét a Szerb Képviselőház választaná meg, a kilenc önkormányzat többségének beleegyezésével, majd 1997-ben létrejöhet az új magyar önkormányzat. „A Szerb Köztársaságban a magyar többségű községek és az azokkal határos, magyarlakta települések, a magyar népcsoport nemzeti önazonosságának hatékonyabb megőrzése és fejlesztése céljából Körzeti Önkormányzatot alkotnak.”[169]

Az önkormányzat területe a már említett községeket foglalja magába, de a körzettel határos magyarlakta települések csatlakozása is lehetséges. A körzet székhelye Szabadka városa, itt működnek a körzeti önkormányzat szervei, az ötven tagú Képviselő-testület, mely tagjaiból megválasztja az Elnököt és kinevezi a Végrehajtó Bizottság tagjait. A körzeti önkormányzati választások időpontja lehetőleg egybeesik a szerbiai helyhatósági vagy parlamenti választásokkal, azok a polgárok szavazhatnak a jelöltekre, akiknek állandó lakhelye 1991. június 28-án a körzet területén volt. A körzet vagyona a területén található állami és társadalmi tulajdonban lévő vagyonból ered, a működéshez szükséges pénzalapot részben a központi költségvetésből, részben pedig helyi adók és egyéb körzeti bevételekből fedezik.

Az önkormányzat hatáskörét a tervezet egyszerű felsorolással határozza meg, ide tartoznak: a közoktatás, művelődés, közszolgálati tömegtájékoztatás, műemlékvédelem, szociális gondoskodás, szociális intézmények működtetése, lakásgazdálkodás, területrendezés és minden egyéb, demokratikus országokban egyértelműen önkormányzati feladat. Emellett „a körzeti önkormányzat – a köztársasági parlament különleges egyetértési joga mellett – választja és menti fel a területén működő […] állami szervek vezetőit és tisztségviselőit,” például az adóhatóság, a községi és kerületi ügyészségek és bíróságok, valamint a körzeti Belügyi Titkárság esetében.

A Vajdasági Magyar Szövetség tervezetének befejezésében a távlati elképzelések megfogalmazása történik, melyben kifejtik, hogy a fentebb leírt koncepciók rövidebb távon lehetnek működőképesek, de csak az első lépéseket tükrözik, mert „Elképzelésünk szerint távlatilag olyan autonómiát kell létrehozni, amelyben a választási rendszer reformjával a vajdasági magyarság saját soraiból választja meg saját vezető testületét (Nemzeti Tanácsot), amely kimunkálja az itt elő magyar nemzeti közösség céljait, és annak képviseleti formáit, koordinálja a perszonális autonómia tanácsainak a munkáját és határoz a perszonális autonómiára ruházott anyagi javak elosztásáról.”[170]

A vajdasági magyarság második pártja is megfogalmazta autonómia-elképzeléseit, amelyekben a korábbi VMDK-változatokhoz képest abban látom a legnagyobb különbséget, hogy az eddigi tervezetekben a perszonális autonómia működését a vajdasági  magyar választópolgárok összessége – ha szerepelt a választói névjegyzékben – a demokratikus választójog alapján közvetlenül ellenőrizhette, a VMSZ-koncepció azonban nem említ általános személyi önkormányzati választásokat, sem névjegyzéket, hanem egyfajta korporatív modellt próbál meghonosítani a szakmai tanácsok létrehozatalával.

A hármas autonómiaforma azonban mindkét párt elképzelésében szerepel, és az önálló egységként létesülő bácskai, Tisza-melléki magyar területi autonómia is konszenzus tárgya.

Az 1996 novemberi választások előtt kísérlet történt arra, hogy a magyar pártok együttműködve induljanak, de végül ez a súlyos személyi ellentétek és a magyarok önszerveződéséről alkotott eltérő elképzelések (autonómia-koncepciók) folytán nem valósult meg. A választásokon azonban sajnos az is kiderült, hogy a magyar nemzetiségű választópolgárok egy tekintélyes hányada nem a magyar pártok színeiben induló, egyébként magyar jelöltekre szavazott.[171] 

Ma a Vajdaság magyarsága politikailag megosztottabb, mint valaha, hat párt igyekszik képviselni őket, de a tartomány legfontosabb problémái ugyanazok maradtak, mint az évtized elején. A lakosságot (nemcsak a magyart, mivel arányuk mindössze 13-15%-os) rendkívüli módon sújtják a délszláv háború közvetlen és közvetett módon jelentkező gondjai, a boszniai szerb menekültek nagyarányú betelepítése és konfliktusai a helyi lakossággal, az embargó gazdasági hatása, a kényszersorozások és legújabban a koszovói háború következményei.

A Vajdasági Magyar Szövetség jelenleg a legerősebb magyar párt a tartományban, az egyetlen, amely parlamenti képviselettel is rendelkezik. Mint a magyarság érdekeinek legnagyobb súlyú védelmezője 1998 végén egy újabb autonómia-koncepciót fogalmazott meg, melynek alapja a koszovói háborús eseményekre reagáló nyugati rendezési terv, a Christopher Hill nevével jegyzett béketerv, mely széles körű autonómiát ígér az albánok lakta Koszovó tartománynak, azonban a mai háborús helyzetben nem várható érdemi előrelépés sem Koszovó sem a Vajdaság területén.

VI.              Az ukrajnai magyarság

Az Ukrajna területén fekvő Kárpátalja lakosságának 13-14%-a az 1989-es szovjet népszámlálási adatok szerint magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Mintegy 156-167 ezer magyar nemzetiségű, illetve anyanyelvű állampolgár él a ma Ukrajnához tartozó, kb. 13 ezer km²-es területen.[172]

A terület a XX. század folyamán öt állam fennhatósága alá is tartozott, ezt a bizonytalan állapotot nemcsak a magyarok, hanem a lakosság többségét alkotó ruszinok is megszenvedték. Kárpátalja járásai közül egyetlen magyar többségű, az ukrán-magyar határ mentén lévő beregszászi, de a nagyobb városokban, Ungváron, Munkácson és Nagyszőlősön is nagyobb magyar közösség él. 1920 óta a népszámlálási adatok szerint a magyar nemzetiségű lakosság száma folyamatosan csökken.

A két világháború közötti időszak csehszlovák uralma alatt a magyar kisebbség sokkal kisebb nyomásnak volt kitéve, mint közvetlenül a háború után, amikor családok ezreit tették tönkre a férfiak elhurcolásával (málenkij robot)[173].

A szovjet uralom idején, a terület, stratégiai katonai jelentősége ellenére vagy éppen emiatt egyre inkább elszegényedett, etnikai összetétele tovább módosult. A diktatúra ugyan semmilyen nacionalista megnyilvánulást nem engedett a felszínre, de ezzel, illetve a görög katolikus egyház  felszámolásával megakadályozta a magyarság és a ruszin többség önszerveződését is. 

A nyolcvanas évek végének ’peresztrojkája’, szabadabb szelleme azonban a magyar elitet arra ösztönözte, önálló lépéseket tegyen sajátos érdekeinek képviseletére, így a határontúli magyar közösségek önálló érdekvédelmi szervezetei közül elsőként a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) alakult meg 1989. február 26-án, még a pártállam keretei között, elsősorban kulturális és nem politikai célok elérésére. Az ekkor megfogalmazott Alapítólevél kimondja: „A Szövetség célja az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területén élő magyar nemzetiség kultúrájának, nemzeti hagyományainak, anyanyelvének megőrzése és ápolása, anyanyelvi művelődésének 

és oktatásának elősegítése, valamint az e célokkal kapcsolatos érdekek védelme. […] Alapvető feladatának tekinti, hogy hozzájáruljon a magyar kulturális értékek megóvásához és gyarapításához, az anyanyelv megőrzéséhez és használati bővítéséhez, az orosz és ukrán nyelvvel való egyenrangúságának szavatolásához, műemlékeinek megőrzéséhez, szellemi és tárgyi örökségünk közkinccsé tételéhez, a magyar nyelvű oktatás és művelődés feltételeinek megteremtéséhez, szinvonalának emeléséhez, a szovjetunióbeli magyarok és az egyetemes magyarság, a magyarok és más nemzetbeliek közötti kapcsolatok fejlesztéséhez.”[174]

A Szovjetúnió szétesésének idején, a bizonytalan államjogi helyzetben egy kis időre nagyobb szabadságot élvezhettek a kisebbségek, Beregszász lakossága például 1990. november 25-én népszavazással döntött a város eredeti (hivatalos) nevének visszaállításáról, nagy többséggel a „Beregszász” mellett voksolva a „Berehove” ellenében.[175]

Egy nappal a népszavazás előtt a KMKSZ választmánya állásfoglalást adott ki a kárpátaljai magyarság autonóm jogairól, melyben kijelentette: „A KMKSZ a kárpátaljai magyarság megfelelő létfeltételeinek biztosítását a kulturális és jóléti-területi önkormányzati rendszer  párhuzamos kiépítésén keresztül kívánja biztosítani.[…] A kisebbség jóléti-szociális életkörülményeinek megfelelő szintű biztosítása, valamint a kulturális önkormányzat gazdasági bázisa létrehozása céljából célszerűnek tartja a terület adminisztratív felosztásának olyan irányú megváltoztatását, hogy a zömében magyarlakta falvak egy közigazgatási egységbe kerüljenek, (ezáltal) síkra száll Kárpátalja maximális politikai és gazdasági autonómiájáért.”[176]

Ebben a légkörben született meg 1990 decemberében „A kárpátaljai különleges önkormányzatú terület statútumának alapelvei”[177] című nem hivatalos dokumentum.

A KMKSZ első kezdeményezése volt ez a tervezet, amely Kárpátaljának különleges önkormányzati státust képzelt el, hasonlóan a Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság alkotmányjogi állapotához. Az ekkor még előkészítés alatt álló új ukrán alkotmány úgy tűnt, hogy lehetőséget ad a különleges önkormányzatú területek létrehozására, melyeket megilletné a törvénykezdeményezési jog, illetve rendeletek megalkotásának joga. „Kárpátalja önkormányzata a helyi önkormányzatok, kisebbségi területi és személyi elvű autonómiák rendszerére épül (ez szükségképpen a belső közigazgatási határok megváltoztatását feltételezi).”[178]

A statútum általános rendelkezéseiben az alkotmányba foglalja a Kárpátaljai Különleges Önkormányzatú Terület (KKÖT) létrehozását (közigazgatási székhely: Ungvár) a közigazgatási egységek (járások) pontos meghatározásával, és ezen belül Beregszász központtal a Magyar Autonóm Körzetet (MAK), mely a beregszászi járás területe mellett „a munkácsi, ungvári és nagyszőlői járások azon községeinek és nagyközségeinek területét, melyeknek lakossága az 1989. évi népszámlálás során legalább 50%-ban magyarnak vallotta magát, illetve a helyi népszavazás döntése alapján a MAK területéhez kíván csatlakozni.”[179]

A MAK területén a hivatalos nyelv a magyar és az ukrán, Kárpátalján a nyelvhasználatot a később létrehozandó ukrán nyelvtörvény és a kisebbségekről szóló törvények valamint a helyi önkormányzati rendeletek határozzák meg. A KKÖT hatásköréhez tartozik a nemzeti és etnikai kisebbségeket érintő ügyek, az oktatás, a szociális és gazdasági kérdések kezelése, a költségvetési és egyéb bevételi források feletti döntés joga és a helyi önkormányzatok jogkörébe tartozó feladatok.

A területi önkormányzat központi szervei a Területi Közgyűlés, amely négy évre választott képviseleti szerv, és az Önkormányzati Tanács, amelynek tagjait „a járási önkormányzatok és a járási jogú városok (Munkács, Ungvár) önkormányzatainak egy-egy választott képviselője; a Magyar Autonóm Körzet és a Román Önkormányzati Szövetség egy-egy választott képviselője; a kulturális (személyi elvű) autonómiával rendelkező nemzeti és etnikai kisebbségek egy-egy választott képviselője alkotja.”[180]

A KMKSZ-en belül egy vita folyt arról, hogy a területi vagy a személyi autonómia a jobb megoldás a kárpátaljai magyarság számára. Az előző tervezethez csatolt anyagban úgy fogalmaznak: „úgy tűnik, a kárpátaljai magyarság viszonylatában elképzelhető egy olyan vegyes önkormányzati konstrukció, mely egyesítené magában mind a területi, mind a személyi elven működő önkormányzat előnyeit. ennek megszervezéséhez többek között a következők szükségesek: a megfelelő jogi feltételek alkotmányos biztosítása, az önkormányzat felépítésének és működési elvének tisztázása, a terület közigazgatási felosztásának egy demokratikusan lebonyolított népszámlálás alapján történő megváltoztatása, nemzetiségi kataszter összeállítása, az önkormányzat statútumának kidolgozása.”[181]

1991 januárjában a KMKSZ különbizottsága (Balogh József, Gulácsi Géza, Horkai Sámuel, Milován Sándor, ifj. Sari József) elkészített egy javaslat-tervezetet, melynek címe A Kárpátaljai Magyar Autonómia (KMA) alapelveiről[182] volt.

A bevezetés megfogalmazza, hogy „A kárpátaljai magyarság megfelelő léthelyzete biztosítását a kisebbségi jogoknak egy olyan rendszerében kívánja érvényesíteni, melynek alapelemei:  a nemzetiséghez való tartozás szabad önmeghatározása, a hatalomban való számarányos részvétel, a nyelvhasználat megfelelő rendje és az önkormányzati elv érvényesítése.”[183]

A tervezet alkotói úgy vélik, hogy az elképzelt vegyes elvű autonómia kialakításában a személyi elvű önkormányzat időben előbbre való a területi elvvel szemben, mert kisebb ellenállásra számítanak a személyi, mint a területi autonómia tervének meghirdetésével szemben.

Az általános elveket a következőképpen határozza meg a dokumentum: „A KMA létrehozásának célja, hogy a kárpátaljai magyarság létének formálása önigazgatás által annak saját kezébe menjen át. A KMA biztosítani kívánja a kárpátaljai magyarság kulturális szuverenitását, melyet azonban nem más nemzetiségek kárára kíván megvalósítani.[…] A KMA törvényeinek és szabályzatainak a folytonosság elve alapján illeszkednie kell Kárpátalja, illetve Ukrajna jogrendszeréhez, s nem ütközhetnek az Alkotmányba, hatályos rendeletekbe, illetve a nemzetközi jogba.”[184]

A KMA működését csak törvényességi szempontból vizsgálhatják más hatóságok.

A magyar nemzetiségű személyek önként csatlakozhatnak a magyar autonómiához, mely egy nemzetiségi névjegyzék, kataszter létrehozásával történik. A névjegyzék két regiszterből áll:

-         Az A regiszterbe a nagykorú magyar állampolgárok (szabad akaratnyilvánítással),

-         A B regiszterbe a 18 éven aluliak kerülnének (a szülők nemzetiségi hovatartozása alapján automatikusan).

Aki önként belépett, az tagságát meg is szüntetheti, határozati úton kizárni a KMA-ból senkit nem lehet.

A KMA intézményei a Kuratórium, a Kultúrtanács, valamint a Kultúrtanács által létrehozott más intézmények, melyek együttműködnek a helyi és területi tanácsokkal.

A helyi Kuratóriumot titkos szavazással minden olyan helységben megválasztják, ahol a KMA tagok részaránya eléri az 5%-ot, illetve a 400 főt, ha ennél kevesebb a magyarok száma, akkor több helység hoz létre egy közös Kuratóriumot. A tagok fizetés nélkül, társadalmi munkában végzik feladataikat, juttatást csak az általuk választott elnök és titkár kap. A Kuratórium elnöke szószólóként képviseli a helyi és járási tanácsban a település magyar nemzetiségű lakóinak érdekeit, bizonyos esetekben, melyet a létrehozandó Statútum szabályoz, vétójoga van.

A Kultúrtanács a KMA vezető testülete, megválasztását első ízben a KMKSZ, majd a helyi kuratóriumok szervezik. Ez javaslatot tehet a Területi Tanács elnökének, elnökhelyettesének és a Területi Végrehajtó Bizottság elnökének személyére.

A Kultúrtanács dönt a KMA tagságát érintő minden kulturális és más, hatáskörébe utalt ügyekben, céljainak elérésére saját hivatalt, intézményeket és különbizottságokat hozhat létre a legfontosabb kérdések megoldására; vannak kötelezően létrehozandó bizottságok, ilyen a kataszteri, oktatási, közművelődési és pénzügyi, de számuk igény szerint bővíthető.

A Kultúrtanács elnöke a Kárpátaljai Területi Tanácsban a KMA szószólója, bizonyos esetekben szintén rendelkezik vétójoggal, a KMA közgyűlése pedig a Legfelsőbb Tanácsba delegál megfelelő számú képviselőt.

A KMA pénzügyi tevékenységét a pénzügyi bizottság segítségével gyakorolja, olyan formában, hogy a helyi tanácsok a magyar nemzetiségű lakosság számarányának megfelelő költségvetési összeget a helyi kuratórium rendelkezésére bocsátják, vagy vele egyeztetve használják fel. Ez érvényes a Kultúrtanács és a Területi Tanács viszonyára is.

A magyar lakosság képviseletének biztosítására fokozatosan speciális választási rendszert kell létrehozni, mely mindenképpen biztosítja az arányos községi mandátumokhoz jutást azon településeken, ahol számuk eléri a száz főt. A járási és területi tanács megválasztásánál a KMA tagok egyfajta „területfeletti választókerületet” alkotva külön szavaznak saját jelöltjeikre, de listás módszer is kialakítható; a fő cél, hogy majdani rendszer „a magyarság számarányos képviseletén túl annak valódi társadalmi súlyát tükrözze.”[185]

A jogalkotásban a KMA a választott népképviselők által vesz részt, az igazságszolgáltatás területi és helyi rendszerében pedig fokozatosan arányos képviselet létrehozását kívánja meg.

A nyelvhasználat kérdésében, melyet a Kultúrtanács és a területi tanács hatáskörébe utal, a tervezet kimondja: „Kárpátalja mindazon helységei, ahol a magyar lakosság részaránya eléri a 7%-ot, kétnyelvűnek tekintendők. A kétnyelvű helyiségek hivatalos neve az illető nemzetiség nyelve, a magyar és az államnyelv.”[186]

Azon településeken, ahol a magyarok aránya 4-7% között van, a magyar nyelv a kisegítő nyelv szerepét tölti be, de védett nyelv akkor, ha a lakosság több mint 0,5%-a beszéli. A fél százalékos küszöb, amely később 1%-osra módosult a határon túli koncepciók között kuriózum, rendkívül alacsonynak mondható.

A tervezet végén nem összefüggő, halmozott tézisek olvashatók, melyekben többek között olyan elképzelések szerepelnek, hogy a KMA saját szimbólumokkal rendelkezik, a KMA-tagságot külön dokumentum (esetleg bejegyzés a személyi igazolványban) rögzíti, a magyar fiatalok katonai szolgálata csak Kárpátalja területén teljesíthető. Kiemelendő még, hogy „ A KMA tagok számára biztosítani kell a kettős állampolgárság lehetőségét.”[187]

A szövegben többször említett autonómia-statútumot a tervek szerint egy későbbiekben felállítandó jogi- és statútum-bizottság foglalja írásba.

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség 1991 első felében az ukrán kisebbségi törvénytervezet tartalmával kapcsolatban javaslatokat fogalmazott meg, melyben hangot adott ama meggyőződésének, hogy „a nemzetiségi, illetve etnikai kisebbségek megfelelő létfeltételei az állam, a társadalom és a nyelvország gondoskodása mellett is kizárólag azoknak teljes körű önigazgatása által biztosíthatók.”[188] Az általános elvek között a javaslat kiemelte a nemzetközi jogi normák alkalmazását, az aktív kisebbségvédelem fontosságát, az identitásválasztás szabadságán alapuló nemzetiségi hovatartozást, a kollektív jogok biztosítását mind a tömbben, mind a szórványban élő kisebbségek részére. A kisebbségekhez tartozó személyek nyilvántartása csak a népszámlálásnál, illetve a kisebbségi önkormányzat létrehozásánál alkalmazható.

A nyelvhasználat kérdésében, a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának rendelkezéseire támaszkodva biztosítani kell az anyanyelv szabad használatát a közéletben, a hivatalokban, különösen ott, ahol a kisebbségekhez tartozó személyek aránya az összelakosságnak legalább 10%-át vagy 3000 főt meghaladja. Itt a kisebbségi nyelv hivatalos nyelvként funkcionál (kétnyelvűség). Ha a lakosság több, mint 50%-a egy adott nemzetiséghez tartozik, ott a közhivatalok munkatársai számára kötelező mindkét nyelv ismerete. Védett nyelvről a tervezet szerint akkor beszélhetünk, ha a lakosság legalább 1%-a tartozik a kisebbséghez.

A politikai jogok területén a legfontosabb elv a kisebbségek, a hatalmi ágakban való, számarányuk szerinti részvétele, melynek elérése akár pozitív megkülönböztetéssel is végrehajtható. A törvénynek engedélyeznie kell a helyi és országos kisebbségi önkormányzatok létrehozását, biztosítani  a kisebbségi területi, illetve személyi elvű önkormányzat létrehozásának jogi feltételeit, és ezeket közhatalmi jogosítványokkal felruházni. „A kisebbségi önkormányzatoknak széles körű autonómiát kell élvezniük. A kisebbségi oktatás-nevelés és kultúra kérdéseinek minden vonatkozását azok saját kezébe kell adni. A megfelelő állami intézmények tehát nem hierarchikus fölöttesként, hanem a törvényességi  felügyeletet gyakorló hatóságként működjenek.”[189] A javaslatban szerepel még a nyugati demokráciákban elterjedt ombudsman intézményének kisebbségi szószólóként való létrehozása, akinek bizonyos esetekben a kisebbségeket érintő kérdésekben vétójoga van.

Az oktatás és a kultúra területén a kisebbségek teljes körű önigazgatására kell törekedni, az oktatási rendszerben a bölcsödétől az egyetemig, a kultúrában színházaktól a könyvtárakon keresztül a hagyományörző tevékenységekig. A működési költségekre fordított összeg döntő része az állami, területi költségvetés nemzetiségekre jutó, arányos részéből ered, de más bevételek (gyűjtés, alapítványok, stb.) is gyarapíthatják a kisebbségi önkormányzat pénzügyi alapját.

Külön kiemeli a törvény az anyaországgal (nyelvországgal) való széleskörű kapcsolattartás lehetőségét, melyet az államnak –  lehetőségeihez mérten – támogatnia kell.

A KMKSZ 1991. április 28-án lezajló közgyűlésén határozatot fogadott el, amelyben megerősítette szándékát a területi autonómia felállítására. „A KMKSZ II. évi rendes közgyűlésének küldöttei (…) elhatározták, hogy (…) felhatalmazzák az Elnökséget, hogy a Kárpátaljai Autonómia és a szabad gazdasági övezet létrehozásának érdekében alkotmánymódosító javaslattal forduljon Ukrajna kormányához.”[190]

1991. július 14-én Tiszaújlakon a KMKSZ megrendezte a hagyományos II. Rákóczi Ferenc emlékünnepséget, mely egyben tizezer főt megmozgató nagygyűlés is volt. Itt felolvasták és egyhangúlag elfogadták a Nyilatkozat Kárpátalja autonóm státusáról című dokumentumot.[191]

Ez kimondta: „Mi, a nagygyűlés résztvevői (…), rámutatva a vidék évszázadok során és a II. világháború után kialakult soknemzetiségű összetételének sajátosságára, a vidék népeinek önrendelkezési örök törekvésére; (…) támogatva a Népképviselők Kárpátaljai Területi Tanácsának  a szabad vállalkozási övezet vidékünkön való megteremtéséről hozott döntését; (…) figyelembe véve, hogy Kárpátalja jelenlegi státusa korlátozza a vidék őslakosságához tartozó népek és más nemzetiségek kollektív jogait; (…) számításba véve, hogy csak az autonómia státusának elnyerése (visszaállítása) teremti meg a feltételeket ahhoz, hogy a vidék teljes jogú szubjektumként foglalja el méltó helyét a megújuló, szuverén, demokratikus, föderatív Ukrajnában; (…) arra a megegyezésre jutottunk, hogy (a hivatalos szovjet, ukrán és területi szervekhez felé) törvényjavaslattal fordulunk:

I.                    Ukrajna összetételében Kárpátaljának adják meg az autonóm köztársaság státusát;

II.                 Az őslakosság és más nemzetiségek képviselői kapjanak jogot arra, hogy okmányaikban eredeti nemzetiségük szerepeljen;

III.               Kárpátalja autonóm státusának keretében alkotmányosan rögzítsék:

a ruszinok, ukránok, magyarok, oroszok, románok, szlovákok, németek, cigányok kulturális-nemzeti autonómiájának jogait, területi-polgári és nemzeti-területi önigazgatással egyesítve; (…)”[192]

1991. december 1-jén népszavazást tartottak Kárpátalja területén két kérdésben. Az első kérdés Kárpátalja alkotmányban rögzítendő különleges önkormányzati státusának (az ’autonómia’ szót kerülték ki ezzel a kifejezéssel) megteremtéséről, a második kérdés a beregszászi nemzetiségi körzet létrehozásáról firtatta Kárpátalja lakosságának véleményét. A feltett kérdés így hangzott: „Kívánja-e Ön Magyar Autonóm Körzet létrehozását a Beregszászi járás területén?”[193] Az eredmény egyértelmű volt, a beregszászi járás lakóinak 82%-a voksolt az önálló nemzetiségi körzet mellett, ugyanakkor Kárpátalja teljes lakosságának 78%-a kívánta a megye különleges önkormányzati státusát.[194]

A világos válasz ellenére sem történt előrelépés a beregszászi járási tanács viszont 1992. április 28-án elfogadta a Magyar Autonóm Körzet létrehozásáról intézkedő törvénytervezetet, melyet benyújtott az ukrán parlamentnek. A dokumentum 1992. május 8-án jelent meg, Ukrajna törvénye a Magyar Autonóm Körzetről[195] címmel. A törvénytervezet kiindulópontjául a népszavazás eredményét tekinti, ezért kimondja: „A Magyar Autonóm Körzet Ukrajna közigazgatási-területi berendezkedésének szubjektuma territoriális önkormányzat formájában Kárpátalja beregszászi járásának közigazgatási határain belül, melynek státusát a jelen törvény határozza meg.” (1. cikkely) A körzet települései népszavazással vagy tanácsi beleegyezéssel léphetnek be a MAK-ba, a körzet hivatalos, egyenrangú nyelvei az ukrán és a magyar, ez a hivatali ügyintézésben, okmányokban, településnevekben is érvényesül. A magyar nyelv oktatása szerepel a hivatalos tantervekben. A körzet politikai képviselete arányos a lakosság számával, de minimum két képviselője van az Ukrajnai Legfelsőbb Tanácsban. A pénzügyi bázis a terület „természeti kincsein”, és a költségvetési bevételeken alapul. (7. cikkely)

A MAK hatalmi szervei a Körzeti Tanács, amely törvényhozói kezdeményezés jogával van felruházva, és a hozzátartozó városi, nagyközségi, községi tanácsok, valamint a „végrehajtó és a rendelkező hatalmi szervek”. (8. cikkely) Feladataik széleskörűek: a körzet költségvetésének kialakítása, a körzeten belüli területi egységek létrehozása és módosítása, helyi rendőrség kialakítása, saját jogszabályok alkotása, gazdasági tevékenység koordinálása, a betelepedés kvótájának meghatározása és az autonóm körzet alapszabályának elfogadása tartozik hozzájuk.

A körzet saját jelképekkel rendelkezik, közigazgatási központja pedig Beregszász.

Látható, hogy az elkészült hivatalos törvényjavaslat a KMKSZ autonómia bizottsága által kidolgozott koncepciót vette alapul, komolyabb változtatás nem ismerhető fel, a törvény keret-jellege azonban a részletesebb szabályozást a körzet alapszabályzatának megalkotásával teszi teljessé.

A törvénytervezet sorsa hasonlóan végződött, mint a kisebbségi magyar régiók többségében, az ukrán parlament a népszavazás eredménye ellenére sem fogadta el. Az új ukrán nemzetállam ugyanis nem szívesen vállalta fel egy autonóm jogosítványokkal rendelkező, önálló terület létrehozásának támogatását, hiszen ez további nemzetiségi igényeket, követeléseket jelenthetett az ukrán területen élő nagyszámú nemzeti kisebbségek, elsősorban az oroszok irányából.   

1993 áprilisában a Kárpáti Igaz Szóban megjelent Ukrajna Miniszteri Kabinetjének dekrétuma a kárpátaljai különleges (szabad) gazdasági övezetről[196], mely azokat a reményeket erősítette, hogy az ukrán vezetés Kárpátalja megye egész területén Európa-Központ névvel egy különleges vám-, valuta-, pénzügyi-, adófeltételek mellett működő komplex zónát létesít, amely ötven évre jönne létre, azonban a tervből hosszú ideig nem lett semmi, majd 1998-ban mindössze egy jóval kisebb területen, a csapi határátkelőhely körzetében jött létre, elnöki rendelettel.

Közben 1993 májusában a Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség második közgyűlésén megfogalmazták, hogy a helyi magyar pedagógus társadalom célja egy egységes magyar tankerület kialakítása, melynek első lépése, hogy „a Kárpátaljai Területi Oktatásügyi Főosztály mellett hozzanak létre egy, a magyar tanintézetek ügyében illetékes tanácsadó testületet”[197].

A KMKSZ 1992-es programjában az autonómiával kapcsolatban így fogalmaz: „A KMKSZ egyik hangsúlyozott követelése a nemzetiségi önigazgatás megteremtése. Elvünk az, hogy minden nép sorsát elsősorban önmagának kell kialakítania. A nemzetiségi önkormányzat, az intézményi autonómia, a szakmai és a politikai szervezetek, a területi autonómia mind eszközei lehetnek ennek. Használatukat a mindenkori politikai aktualitásnak kell súlyoznia.”[198]

1994 márciusában a KMKSZ – készülve a parlamenti választásokra – programjában Ukrajna föderatív államberendezkedése mellett tette le voksát, kijelentve: „A föderatív államberendezkedés számunkra sokkal többet ígér, különösen, ha az a nemzetiségi autonómiák rendszerével párosul. Sokkal szélesebb jogokat kell adni a helyi önkormányzatoknak, s ami ezzel együtt jár: nagyobb felelősséget! […] A nemzetiségi szervezeteknek jelöltállítási jogot, a nemzetiségeknek garantált képviseletet kell kapniuk. Létre kell hozni a nemzetiségi jogok országgyűlési biztosának intézményét.”[199]

Tóth Mihály képviselőjelölt, aki később a KMKSZ elnökével szemben győzött, választási programjában nagyon hasonlóan fogalmazott: „A szövetségi államszerkezet keretében Kárpátaljának meg kell adni a különleges önkormányzati és gazdasági övezet státusát. Kárpátalja adminisztratív felépítésében létre kell hozni a nemzetiségi territoriális önkormányzatokat.

A nemzetiségi körzeti, városi, községi és nagyközségi önkormányzatok területén maximálisan szavatolni kell a viszonylagos belső kisebbségek jogait. Megvalósítani a teljes kulturális autonómiát minden kárpátaljai kisebbség számára.”[200]

 1994. július 27-én jelent meg Gulácsi Géza írása „A nemzetiségi kulturális autonómia”[201] címmel. A szerző véleménye szerint a nemzetiségi kulturális önigazgatásnak három szintje van: a legalacsonyabb szint mindössze az anyanyelv használatának, a saját vallás gyakorlásának szintje; a középső szint önálló nemzetiségi intézmények létrehozását és működését feltételezi; a legfejlettebb forma pedig a nemzetiségi intézményrendszerek és az ezeket működtető, irányító nemzetiségi testületek létrehozását jelenti. Gulácsi úgy véli, hogy csak a legfelsőbb szintű kulturális önigazgatás képes az adott kultúra továbbélésének, fejlődésének biztosítására, mert saját értékrendje van, amely mentes lehet a többségi értékrend befolyásoló hatásától.

Nála a kulturális autonómia több intézményrendszert foglal magába, ezek közül a legfontosabb az oktatási és a közművelődési rendszer önálló léte, emellett a nemzetiségi nyelvhasználattal, illetve a nemzetiségi jogok felügyeletével foglalkozó intézmények is elengedhetetlenül fontosak. Ezek működését „egy testületnek össze kell hangolnia, melynek a nemzetiségi kulturális önigazgatással kapcsolatos kérdésekben meg kell hoznia  az elvi döntéseket.”[202] Ez a nemzetiségi tanács, amely létrejöhet minden helyi tanács mellett, majd ezek létrehozzák a központi nemzetiségi tanácsot. A tanácsok legitimitása demokratikusan történő megválasztásuk révén alakulhat ki, de Gulácsi ellenzi a nemzeti kataszter szerinti szavazást, mert ez korlátozza az általános választójogot, inkább egy, közelebbről nem meghatározott választási technikával kerülné el azt a veszélyt, hogy a többségi nemzet döntő módon beleszól a tanács munkájába.

A nemzetiségi tanácsok megválasztása kétféle lehet: az egyik esetben közvetlenül választják meg a helyi és a központi tanácsot, a másik esetben a megválasztott helyi testületek hoznák létre a központi nemzetiségi tanácsot.

A tanács megválasztására legalkalmasabb módszernek a szerző a listás választási rendszert gondolja abban a formában, hogy a megye területe egy választókörzetet alkot; így nincs aránytalanság és a megyei társadalmi egyesületek jelöltjei a listáikra leadott szavazatok alapján szereznének mandátumot. Ennek a választási rendszernek az a hátránya, hogy a tanács már megalakulásakor érdekcsoportokra, frakciókra bomolhat.

A kulturális autonómia intézményi alrendszereit a nemzetiségi tanács alá rendelt osztályok irányítják. A nemzetiségi tanács hatáskörébe tartozó ügyek közül a legfontosabbak a nemzetiségi oktatási rendszer,  a közművelődési intézményhálózat, a nemzetiségi közmédiumok, a műemlékvédelem, a nyelvhasználat, a nemzetiséget érintő jogalkotás figyelése és a megfelelő javaslatok megtétele.

A tanács működését elvben csak az állami törvényességi felügyelet, illetve a közfeladatok ellátásának ellenőrzése garantálhatja, de a költségvetésből származó bevétel aránya is nagyban befolyásolhatja.

Az osztályok közül a nemzetiségi közoktatást, közművelődést irányító szervek emelhetők ki, de elengedhetetlen egy jogi és gazdasági-pénzügyi kérdésekkel foglalkozó osztály létrehozása is. Az osztályok működését a nemzetiségi tanács által létrehozott szabályrendszer koordinálja.

Gulácsi Géza, aki már 1991 januárjában, az Autonómbizottságban is a magyarok önkormányzata lehetőségeinek kidolgozásával foglalkozott, koncepciója révén a KMKSZ legismertebb politikusai közé emelkedett, ma ő a Szövetség politikai titkára.

1995 folyamán a KMKSZ egy nemzetiségi tanácsadó testület felállítását szorgalmazta[203], melynek célja a nemzetiségek elképzeléseinek közös megjelenítése és képviselete a hivatalos állami szervek előtt. A KMKSZ politikusai azonban úgy vélekedtek, hogy minden elérhető eredmény csak szívós, kitartó munka révén képzelhető el, mert a hatalmi szervek minden struktúrális reformot igyekeznek meggátolni. 

A kárpátaljai magyarság autonómia-törekvései a felerősödő ukrán nacionalizmus és az egyre növekvő gazdasági, szociális nyomor közepette fokozatosan háttérbe szorultak, az elvi koncepciók helyett fontosabbá váltak a legalapvetőbb gyakorlati gazdasági kérdések, a bérek kifizetésének ügye, a magyar nyelvű oktatás problémáinak megoldása. Ma a legfontosabb kérdés Kárpátalján az, hogy képes-e az ukrán állam olyan körülményeket biztosítani, amellyel gazdaságilag perspektívát kínálhat a magyar lakosságnak, vagy a magyar lakosság fiatal, munkaképes része – dacára a KMKSZ és más szervezetek törekvéseinek – elsősorban gazdasági kényszerből az anyaországba emigrál, megpecsételve ezzel a kárpátaljai magyarok jövőjét.

VI.               A szlovéniai magyarság

A Kárpát-medence számszerűleg legkisebb határontúli magyar közössége a mai Szlovéniában, a korábbi Jugoszlávia területén, a mintegy 90 ezer lakosú, a Mura folyó és a mai országhatár között elterülő 947 km˛ területű Muravidéken él. Az 1991-es népszámlálás adatai szerint 8.503 szlovéniai állampolgár vallotta magát magyar nemzetiségűnek és valamivel több, 9.240 magyar anyanyelvűnek, akik döntő többsége 24 határmenti magyar többségű kis faluban lakik.[204]

A közvetlenül Magyarország határai mentén fekvő, etnikailag mindig vegyes területet szintén a trianoni békeszerződés döntése értelmében  kapta meg az egységes délszláv állam, 1941-44 között egy rövid időre újra a magyar állam fennhatósága alá került, majd ismét Jugoszlávia szlovén tagköztársasága birtokolta, egészen a délszláv konfliktus kitöréséig, amikor az önállósuló Szlovénia része lett. 1920 óta a magyar kisebbség ezen a tájon is fogyásnak indult, ötven évvel ezelőtti lélekszámának negyedét elvesztette, köszönhetően a mesterséges betelepítésnek és az állami asszimilációs törekvéseknek.

Ma a szlovéniai magyarság nagyobb része kis falvakban, községekben él (legnagyobb csoportja Alsólendván - 1221 fő)[205], egy olyan Szlovéniában, amely 1991-es, új alkotmánya értelmében nemzetiségpolitikai szempontból határozottan türelmes, a kisebbségekkel kapcsolatban pozitív megkülönböztető magatartást tanúsít, hiszen a kis létszámú magyarok, parlamenti képviselőjükön kívül saját, – eredményeit tekintve ugyan sok kritikával illetett – de működő, hivatalos kisebbségi önkormányzattal rendelkeznek, a régió magyar közösségei közül egyedüliként.

E helyen mindenképpen megemlítendő, hogy a szlovéniai kormányzat kisebbségbarát, a személyi autonómiát preferáló politikája volt az elsődleges ösztönző erő a szlovéniai kisebbségek (magyar, olasz) önszerveződésében, mivel e nemzetiségi csoportok csekély létszáma és kicsiny értelmiségi rétege nem lett volna elegendő egy alulról szervezett autonómia megszervezésére. Működésük kritikája is leginkább saját önszervező erejük hiányában rejlik; az állam segítsége önmagában tehát szükséges, de nem elégséges feltétele egy jól működő személyi elvű önkormányzatnak, kell hozzá egy erős értelmiségi háttér, amely biztosítja a valódi önszerveződés esélyét. 

A helyi magyarok 1990 nyarán ilyen körülmények között alapították meg a Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösséget, mely a magyarság identitásának, kulturális érdekeinek védelmére szerveződött. A közösség szervei a kezdeti időszakban a muravidéki közösség Képviselő-testülete (a legfőbb döntéshozó szerv), Végrehajtó Tanácsa, az Elnökség és munkabizottságok, az oktatási-nevelési, a tájékoztatási, a művelődési, a a kiadói, a gazdasági, a politikai és jogi jellegű kérdésekkel, illetve a káderkérdésekkel foglalkozó bizottságok voltak, de mellettük felállt egy ellenőrző bizottság és a közösség szakszolgálata a titkár vezetésével.[206]

A Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség Végrehajtó Tanácsa 1991. novemberében  kemény kritikával illette a már önmagát megszervező közösség működését, de röviden szólt már az eredményekről is: „Sikerült végül is olyan jellegű programoknak, tevékenységeknek helyet adnunk, amelyek talán az elmúlt időszakban afféle tabu témák voltak, és amelyek közvetlenül kihatnak az öntudatformálásra, az anyanyelv oktatására, a kulturális hagyományok megőrzésére. Fontos eredményeket értünk el az oktatás terén, lényeges előrelépések következtek be a tájékoztatásban, valamint teljesen más jellegű alapokra sikerült helyezni az anyanemzettel való kapcsolatainkat. Valahogy áttörtük azt a jeget, amelyik eddig az ú.n.  jugoszláviai magyarság kategóriába sorolt bennünket, nem ismervén tényleges helyzetünket, megkülönböztető-jeleinket. Persze, sok e téren még a tennivaló, sőt soha sem szabad teljesnek és tökéletesnek tekinteni az anyanemzettel való kapcsolatokat. Annyi azonban bizonyos, hogy rangos magyarországi és hazai rendezvényeket jól megszerveztünk, és helyt is álltunk azokon. A kultúra terén egyfajta pangás állt be, amelynek okaival mindenképpen foglalkoznunk kell, hisz nincs nemzeti tudat megfelelő szinten művelődési tevékenység nélkül. A gazdaság terén sok minden megkezdtünk, de sajnos gyakorlati megoldásokban még igen hiányosak vagyunk. Egyértelmű, hogy ennek főleg külső okai vannak. Azonban a gazdasági kérdésekkel a jövőben még intenzívebben kell foglalkozni.”[207]

A Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség (MMNÖK) Képviselőtestülete 1994. november 4-én statutáris határozatot fogadott el a községi magyar nemzeti tanácsok és a Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség Tanácsa képviselőinek megválasztásáról, egyéb tisztségviselők megválasztásáról, valamint a tanácsok működéséről.[208]

A határozat tartalmából kiderül, hogy egy módosításról van szó, melyet a szlovén közigazgatási átszervezés következtében hajtottak végre. A korábbi legfelsőbb magyar érdekvédelmi szerv, az MMNÖK Képviselőtestülete megszűnik és átadja helyét a jogutódnak, a Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség Tanácsának (muravidéki tanács), a községi nemzeti tanácsok pedig hasonlóan jogutódjai a korábbi muraszombati és lendvai községi nemzetiségi önigazgatási közösségek Képviselőtestületeinek.[209]

A határozat negyedik szakasza a községi nemzeti tanácsok megválasztásával foglalkozik, melyek képviselőit általános és titkos módon választják, de csak a magyar nemzetiségű, a nemzetiségi választási jegyzéken szereplő személyek szavazhatnak a jelöltekre. A jegyzékre bárki felkerülhet, ha „aláírásával megerősíti nemzeti hovatartozását.” (II. 5. szakasz)

A választást az MMNÖK képviselőtestülete által kinevezett hattagú választási bizottság bonyolítja le.

A képviselőjelölteket vagy minimum 15 magyar nemzetiségű választópolgár, vagy a nemzetiségi jellegű tevékenységet folytató (kulturális, oktatási, politikai) intézmények jelölhetik. A községi nemzeti tanácsok megválasztható tagjainak száma függ a helyi magyar lakosság létszámától, például 1000 főnél kevesebb magyar választó esetében a tanácsba 5 képviselő kerülhet, de 5000 fő felett már 20 képviselőt lehet megválasztani. Azok lesznek képviselők, akik a legtöbb szavazatot kapják a listán. A községi (nem nemzetiségi) tanácsok magyar képviselői tisztségük révén automatikusan tagjai a községi nemzetiségi tanácsnak is.

A tervezet 12. szakaszában településekre lebontva részletezik a megválasztható képviselők számát, melyből kiderül, hogy a Lendva község területén él a legnagyobb számban a szlovéniai magyarság, itt összesen 20 képviselőt választhatnak meg.

A községi nemzeti tanács első ülését a jogelőd, a lendvai, illetve a muraszombati MNÖK Képviselőtestületének elnöke hívja össze, döntéseik csak akkor érvényesek, ha a jelenlévő képviselők fele elfogadja azokat. A működési statútum esetében annak lefogadásához vagy módosításához kétharmados többség szükségeltetik. Az első ülésen kerül sor a tiszségviselők, az elnök és az alelnök megválasztására titkos szavazással.

A községi nemzeti tanácsok még az első ülésen megválasztják saját soraikból a muravidéki tanács tagjait, összesen 17 képviselőt, illetve Muraszombat város még egy képviselőt választ a tanácsba, melynek tagsága így 18 főt számlál.

Az első ülést szintén a jogelőd, a MMNÖK volt Képviselőtestületének elnöke hívja össze; itt megválasztják az elnököt és az alelnököt.

„A muravidéki tanács, valamint a községi nemzeti tanácsok operatív tevékenységét az elnökség látja el.”(IV. 19. szakasz) Az elnökség tagjai a muravidéki tanács elnöke, a községi tanácsok elnökei és a nemzetiségi országgyűlési képviselő.

A tanácsok operatív tevékenységének ellátásával foglalkozik a szakszolgálat, amely a titkár irányításával, „munkaközösségként” funkcionál,  lényeges feladata, hogy a közösségek érdekében szakmai adminisztrációs, szervezési és technikai tevékenységet végezzen.

A fentiekből látható, hogy Szlovénia magyarságának legnagyobb problémája nem a nemzetállam mesterséges asszimilációs törekvései elleni küzdelem, hanem saját kicsiny közösségének aktívizálása, megszervezése, a falusi magyar lakosság nemzeti kultúrájának megőrzése és fejlesztése a természetes asszimilációs tendenciák lassításával.

VII.           Az autonómia-koncepciókkal jelenleg nem rendelkező (őslakos) magyarlakta régiók (ausztriai, horvátországi magyarság)

HORVÁTORSZÁG

Az 1991-es jugoszláv népszámlálási adatok szerint, amelyek még a háború előtti állapotot tükrözték, az akkori Horvátország területén 22,355 állampolgár – ez a szám Horvátország lakosságának kevesebb, mint 0,5%-át jelenti - vallotta magát magyar nemeztiségűnek, illetve 19,687 magyar anyanyelvűnek.[210]

A magyarlakta falvak nagyobb része a Baranya-háromszögben (a Dráva és a Duna közötti terület), a Dráva és a Valkó folyó síkságán, Kelet-Szlavóniában fekszik, de mindössze tíz falu Baranyában és öt falu Szlavóniában volt képes megőrizni abszolút vagy relatív magyar többségét. Ezen kívül magyarok a térség nagyobb városaiban: Eszéken, Bukovárban és Vinkovciban élnek.

Az 1920-ig Magyarország területéhez tartozó Horvátország a háború után az egységes délszláv államhoz csatlakozott, a békeszerződés értelmében az egyetlen relatív magyar többségű, a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolt terület, Dél-Baranya is ide került. A térség etnikailag kevert volta a második világháború után a németek kitelepítésével csökkent, a szlávok betelepítésével pedig elvesztette magyar többségét.

A Baranya-háromszög 1941-1944 között újra Magyarországhoz tartozott, majd a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság része lett, egészen a délszláv konfliktus kirobbanásáig, amikor egy időre, Kelet-Szlavóniával együtt hadszintérré vált.

1991 nyarától a kelet- és nyugat-szlavónia területén folyó délszláv háború sok magyart menekülésre késztetett, számukról azonban nem rendelkezünk pontos adatokkal.

A háború okozta magyar elvándorlás, valamint az idősek rendkívül magas aránya, a szerb megszállás befejeztével sem sok jóval kecsegtet. A horvátországi magyarok politikai képviselete nem egységes, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége mellett az újabb pártok, a Horvátországi Magyar Néppárt és a Horvátországi Magyarok Szövetsége nemhogy segíti, inkább tovább rontja a helyi magyarok érdekvédelmének lehetőségeit.

AUSZTRIA

A mai magyar határ és a középkori magyar állam határa közötti, mintegy 4000 km²es terület, Burgenland (Őrvidék) 1921 folyamán került Ausztriához. A lakosság 3/4-e német, 1/8-a horvát, a magyar nemzetiségűek száma kb. 25 ezer fő volt ekkor.

Az asszimiláció eredményeképpen, az 1991-ben lebonyolított osztrák népszámlálás adatai szerint ezen a területen már csak 6.763 osztrák állampolgár vallotta magát magyar anyanyelvűnek. A magyarok legnagyobb közösségei Felsőőr, Alsóőr, Felsőpulya és Kismarton településeken találhatók.[211]

Kimutatható, hogy 1990 óta, a magyar rendszerváltozás után többen vállalták magyar identitásukat, mint korábban, ennek ellenére ma is több magyar él Bécsben,  mint őshonosként az Őrvidéken. 

A magyarság érdekképviseletét Ausztriában 1979 óta a Magyar Nemzetiségi Tanács látta el, azonban a legnépesebb közösségként ismert bécsi magyarokat csak 1993 februárjától vették be a négy évre választott Magyar Nemzetiségi Tanácsba, melynek létszáma nyolcról tizenhatra nőtt. Ebben a lényegében tanácsadó testületben fele-fele arányban foglalnak helyet a burgenlandi és bécsi reprezentatívnak nyilvánított szervezetek, továbbá a pártok és egyházak képviselői. A Népcsoport Tanács elnökévé Balika Alfrédet (Unterwart/Alsóőr), helyettesévé Deák Ernőt (Bécs) választották.[212]

A magyarság életesélyei a magasabb életszínvonal és reménybeli Európai Uniós tagságunk következtében jóval kedvezőbbek, mint a Kárpát medence többi magyar kisebbségénél, de csekély számarányuk miatt beolvadásuk lehetősége is fennáll.

VIII.        Az 1990 óta született autonómia-koncepciók összehasonlítása

Dolgozatom az autonómia fogalmát, a kisebbségi autonómia technikák alkalmazásának elméleti lehetőségeit járta körül, vázlatos képet adva arról, hogy a térségbeli rendszerváltozások óta, a Kárpát-medencében élő kisebbségi és többségi magyarság képviselőinek elképzelései szerint hogyan, s miként lehetséges e sajátos jog gyakorlatba való átültetése ebben a régióban, ahol a nagypolitika szintjén a nemzeti szembenállás és konfrontáció hagyománya sokkal erősebb, mint a kooperáció, az együttműködés lehetőségeinek kiaknázása.

Ebben a fejezetben megkísérlem a Kárpát-medence összes magyarlakta régiójának – rendelkezésemre álló – autonómia-koncepcióit összehasonlítani egymással, elemezve hasonló vonásaikat, majd igyekszem rámutatni különbségeikre is.

A politikai környezet

Tény, hogy napjainkban az „autonómia” kifejezésnek  Nyugat-Európában is vegyes a fogadtatása, de Kelet-Közép-Európa jelentős számú magyar (és/vagy egyéb) kisebbséggel rendelkező országaiban olyan erős, pejoratív jelentés-többletet tartalmaz, amely ma is akadályoz minden érdemi tárgyalást, ha alkalmazásának lehetőségeiről esik szó.

Az ellenállás hátterében az a képlet húzódik a határváltoztatásoktól, kisebbségi problémáktól terhes térségünkben, mely az autonómiát egyenlőnek tekinti a területi elszakadás első lépésével.

Az autonómista magyar álláspont pedig ezzel ellentétesen azt a tételt hangoztatja, hogy az autonómia a politikai stabilitást, békés együttélés lehetőségét hozhatja meg a térség népei számára.

Ilyen helyzetben, a két, egymással homlokegyenest ellentétes állítás közös nevezőjének megtalálása rendkívül nehéz feladatnak ígérkezik, és félő, hogy nem is sikerülhet. Lőrincz Csaba szerint „A többség és a magyar kisebbségek viszonyában nem az autonómia gyakorlati cselekvésre lefordított tartalma az elsődleges, hanem a kifejezés elutasítása, illetve elfogadása, mint identifikációs jelképé.”[213] Ez annak köszönhető, hogy a magyar kisebbségek az autonómia megfogalmazásával bizonyították önálló politikai alanyiságukat (nemzeti kisebbségből - nemzeti közösség)

Bátran állítható, hogy szomszédainknál az autonómia-ellenességben ma nincs lényegi különbség az egyébként euro-komform, illetve a szélsőséges nacionalista erők között, e tekintetben egységes a környező országok politikai elitje, hiszen a széles társadalmi és parlamenti konszenzussal elkészült új alkotmányok, nyelvhasználati, közigazgatási átszervezéssel foglalkozó törvények egyaránt nem fogadják el a helyi magyarságot politikai alanyként, a kisebbségi kollektív jogokat –összhangban sajnos a nemzetközi joggal – nem ismerik el és további jogszűkítő rendelkezéseket tartalmaznak.

Az első közös vonás tehát, hogy az autonómia-koncepciók megfogalmazása minden nagyobb, magyarlakta régióban hasonló körülmények között zajlott le a kilencvenes évek első felében. A politikailag elszigetelt magyar nemzeti képviselet elkészített anyagai, függetlenül attól, hogy melyek törekedtek valamiféle kompatibilitásra a fennálló állami törvényekkel és melyek nem, hangos felháborodást, éles tiltakozásokat váltottak ki a többségi politikai elit részéről.

Az autonómiától való, mesterségesen is hiszterizált félelem egyöntetű elutasítása azonban nem tántorította el a készítőket attól, hogy újabb és újabb változatokat mutassanak be saját közösségük közvéleményének és politikai elitjének, azonban abban már eltérés mutatkozik, hogy a határontúli magyar közösségek politikai vezető gárdája milyen lelkesedéssel vállalta fel, ha egyáltalán felvállalta az elkészült anyagokat. Lényeges momentum, hogy az elkészült tervezetek közül – politikai belátástól, érdekektől függően – milyen arányban és melyek váltak közösségüknek hivatalos politikai dokumentumává.

A MAGYAR PÁRT(OK) ÁLTAL HIVATALOSAN FELVÁLLALT, ESETLEG AZ ADOTT ORSZÁG PARLAMENTJE ELÉ TERJESZTETT KONCEPCIÓK:

Erdélyben a Törvénytervezet a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről 1993. november 14. (beterjesztették)

Felvidéken az MKDM javaslata A Szlovák Nemzeti Tanács törvénye a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok helyzetéről és jogairól a Szlovák Köztársaságban 1993 nyara (beterjesztették)

Az EPM javaslata A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának alkotmánytörvény-javaslata a Szlovák Köztársaságban élő nemzeti és etnikai közösségek és kisebbségek jogállásáról 1994. február

A Magyar Koalíció tervezete A nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelveinek használatáról a Szlovák Köztársaságban 1996. nyár (beterjesztették)

Vajdaságban

Magyar Autonómia  A VMDK állásfoglalása az önkormányzatról 1992. április

A VMDK átdolgozott tervezete Kezdeményezés a Szerb Köztársaságban élő magyarság önkormányzatának létrehozására 1995. március

A VMSZ által készített koncepció A vajdasági magyarok önszerveződéseinek alapjairól 1996. január

Kárpátalján

A KMKSZ Autonómbizottsága által készített tervezet A Kárpátaljai Magyar Autonómia (KMA) alapelveiről 1991. január

A KMKSZ hivatalos törvényjavaslata Ukrajna törvénye a Magyar Autonóm Körzetről 1992. április (beterjesztették)

Ezzel kapcsolatban fel kell hívnom a figyelmet egy fontos tényre: a határon túli magyar pártok koncepciói akkor készültek legnagyobb számban, amikor a magyar pártok, teljes körű jogállamot követelő programjukkal, országuk politikai palettájának szélére sodródtak, ellenben maguk mögött tudták a magyar kormány politikai támogatását. Mindemellett a rendszerváltozásokat és a pártok megalakulását követő, „naív”, reményteljes időszak utáni kiábrándultság kiváló alapot nyújtott az amúgy is kidolgozásra váró jövőkép-programok elkészítéséhez. 

Amint azonban a politikai környezet változása új helyzetet teremtett, például amikor a magyarországi kormányváltás után hatalomra jutott politikai erők a békés szomszédsági politika jegyében alapszerződéseket kötöttek a határon túli magyar szervezetek rosszallása, esetleg kényszerű részvétele mellett, vagy éppen a ugyanezek a magyar pártok, kikerülve a karanténból, országukban kormánykoalíciók részesei lettek (RMDSZ-1996, MK-1998), ekkor az autonómia-koncepciók iránti érdeklődés is csökkent, mi több, a tervezetek nagyobbik részét, különösen az „autonómia” szóval kezdődőket félretették, és maradtak a nyelvvédelmi, kisebbségi jogi, önkormányzati konstrukciók, melyek közül ez utóbbi vált dominánssá az évtized végére.

Különbségeket is találunk a koncepciókat körülvevő politikai környezet elutasításának fokozataiban. A romániai és a csehszlovákiai, még inkább a későbbi szlovákiai körülmények megközelítően azonos erejű elutasítottságot jeleznek a magyar tervekkel szemben, éles differenciát talán csak a romániai konfliktuskezelés balkáni típusú, erőszakkal járó módszerei (az RMDSZ betiltásának gyakori követelése, G. Funar, kolozsvári polgármester állandó feljelentései a párt vezető személyiségei ellen – pl. az alsócsernátoni fórumon résztvevők beidézése) jelentettek, ilyen atrocitások nem érték a szlovákiai magyarokat. 

A kis-jugoszláviai magyarok helyzete lényegesen rosszabb volt, déli szomszédunknál a kisebbségek elvándorlását erősítő törekvések különösen erőszakos formát öltöttek, a vajdasági magyaroknak el kellett viselniük a hatalom, autonómiát elutasító álláspontja mellett a magyar nemzetiségű fiatalok besorozását és harctérre vezénylését, a vajdasági városokba, falvakba áramló szerb menekültek, az etnikai arányok megváltoztatását eredményező betelepítését és az általánosan jellemző, diktatórikus állapotokat. Reményük, hogy a háború okozta nagyobb nemzetközi figyelem eredményeket is hozhat számukra, illúziónak bizonyult.

Kárpátalján a kilencvenes évek elejének bizonytalan államjogi helyzetében viszonylag szabadabb légkör vette körül a magyar közösséget, a nagyobb gondot a gazdasági leépülés és az ebből fakadó egyre növekvő nyomor, pénztelenség okozta. A független Ukrajna azonban némi késéssel csatlakozott a térség nemzetállamiságot hirdető tagjaihoz, és fokozódó nacionalizmusa[214] növeli a negatív diszkrimináció esélyét. A magyar, illetve a kárpátaljai különleges önkormányzati terület létrehozásának elutasítása annak ellenére megtörtént, hogy a Kárpát-medencében egyedülálló módon népszavazást kezdeményeztek és bonyolítottak le egyértelmű sikerrel a fenti kérdésekben.

A szlovéniai magyarság autonómia-statútuma egészen más körülmények között, egy kisebbségbarát politikát folytató országban született meg, összehasonlíthatóságának másik nehézségét a magyarság, többi régióhoz képest jelentéktelen aránya adja, mely természetesen behatárolta a szlovéniai magyarság belső önkormányzati törekvéseit.      

A koncepciók forrásai és hivatkozási alapjai

A határon túli magyar autonómia-koncepciók megfogalmazóinak elképzeléseit döntően befolyásolta a rendszerváltozás küszöbén, Magyarországon megfogalmazott Kisebbségi kódex. Ez az 1989-es törvénykönyv-tervezet a magyar kisebbségi törvény megfogalmazásában is nagy segítséget jelentett, legfontosabb elemeit át is vette a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény. Az elkészült elméleti stratégiák gerincét ez a struktúra adja, amely a egyéni és közösségi jogok mellett a kisebbségek sajátos érdekeinek védelmére önálló intézmény-létesítési jogukat hangsúlyozza ki. Kiemelkedő szerepet játszott a magyar kisebbségi törvény megalkotásában, s ezáltal a határon túli koncepciók elvi, nemzetközi jogi megalapozásában Bíró Gáspár neves magyar nemzetközi jogász, akinek „Az identitásválasztás szabadsága” című kötete dolgozatom egyik legfontosabb, sokat idézett hivatkozási alapja volt.

Az országhatárokon túl készült tervezetek döntő többsége általánosan elfogadott nemzetközi jogi hivatkozásokkal támasztja alá követeléseit. A leggyakrabban idézett dokumentumok – tekintet nélkül az adott régióra – az Egyesült Nemzetek Alapokmánya, az ENSZ Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, a Helsinki Záróokmány kisebbségekkel foglalkozó fejezete, majd a helsinki folyamat (madridi, bécsi, koppenhágai) utóértekezleteinek záródokumentumai, az 1990 novemberében elfogadott Párizsi Charta az új Európáért, A Helyi Önkormányzatok Európai Chartája, a később keletkezett dokumentumok pedig értelemszerűen felhasználják az Európa Tanács 1990 óta született, kisebbségvédelem kérdésében előremutató lépéseit, mint például A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját (1992), vagy az ET Parlamenti Közgyűlésének, területi önkormányzatiságot is lehetőségként említő, ezért szinte „legendássá” vált 1201-es Ajánlását (1993).

Az általánostól eltérő megoldásokat tapasztalhatunk a romániai magyar koncepciók némelyikénél, ahol kiemelten hivatkoznak az 1918. december 1-én elfogadott Gyulafehérvári Nyilatkozatra, amely Erdély és Órománia területének egyesítését mondta ki, a kisebbségek jogainak széles körű biztosításával. Példa erre a már koábban leírt Kolozsvári Nyilatkozat a romániai magyarság belső önrendelkezéséről, illetve a Csapó József által alkotott Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség önrendelkezéséről.

Nemzetközi alapokon nyugvó, de egyéni megoldás a vajdasági magyarok első, komplex önkormányzati koncepciója, amely a hágai békekonferencia rendezési tervének negyedik változatát, a Carrington-tervet használta fel saját céljainak kodifikálására, a horvátországi szerbek autonómiájának Vajdaságra alkalmazott változatával.[215]

Az autonómia-koncepciók szerkezete

Az elkészült autonómia-dokumentumok szerkezeti szempontból többfélék lehettek.  Többségük központi része – legalábbis azok, amelyek komplex, egységes önkormányzati modellt tartalmaznak – egy hármas struktúra mentén variálódik. Ez a hármasság a személyi autonómia, a helyi önkormányzati autonómia és a területi (regionális) autonómia összekapcsolásában tükröződik. Erdélyben a Csapó József szenátor által készített tervezetek, a Felvidéken az MKDM 1993-ban készült kisebbségitörvény-javaslata, az Együttélés (kisebbségi) alkotmánytörvény-javaslata 1994-ből, a VMDK-koncepciók (1992, 1995), valamint, ha nem is olyan kidolgozottan , mint az előzőeknél, a Kárpátaljai Magyar Autonómia (1991) alapelvei tartoznak ebbe a körbe. E formula alól kivételnek számítanak azok a tervezetek, amelyek csak a személyi autonómia szerkezeti felépítésével foglalkoznak (Lásd: Bakk Miklós javaslata), a Gulácsi Géza által készített kárpátaljai kulturális autonómia vagy az autonómiát a funkcionalitás szempontjából megközelítő Szőcs-tervezet.

Másik részük az önkormányzati modellt nem említve a kisebbségi jogok részletezésének szenteli rendelkezéseit, ilyen az autonómiát csak kulturális és oktatási téren említő Szilágyi N. Sándor által készített tervezet Erdélyben, amely nagyon alaposan szabályozza a nemzetiségi, különösen a nemzetiségi nyelvhasználati jogokat, a Felvidéken a Magyar Koalíció 1996-os nyelvhasználati törvénye, amely egyenes reakció volt a Szlovák Nemzeti Tanács által elfogadott diszkriminatív nyelvtörvényre.

Ott, ahol a helyi, regionális és országos közigazgatás átszervezése volt napirenden, a magyar kisebbség politikai képviselete az autonómia-elképzelésekben felvállalta a területi rendezés kidolgozását, akár külön törvényjavaslatban.; ezt összekapcsolta azzal, hogy igyekezett a magyarlakta területeknek lehetőséget teremteni a területi önkormányzat kiépítésére. Szlovákiában mindhárom magyar párt készített ilyen irányú javaslatokat 1994-96 folyamán, de a közigazgatási rendszer átalakítására – igaz, hogy csak regionális szinten – Kárpátalja és a beregszászi járás sajátos önkormányzati státusáról tartott kárpátaljai népszavazások (1991. december 1.) is törekedtek. De ha azt a tényt vesszük figyelembe, hogy a területi autonómia megadása mindenképpen átalakítja a térség közigazgatását, akkor minden, regionális önkormányzati elképzelést ebbe a kategóriába sorolhatunk.

A bevezető részben a nemzetközi és belföldi hivatkozási alapok felsorolása után azon tervezetekben, ahol hangsúlyosnak tekinti a szerző a fennálló állami törvényekhez való igazodás szándékát, alkotmánymódosító javaslatok találhatók, amelyek az adott állam nemzeti alaptörvényébe is belefogalmazzák követeléseik jogi megalapozását.

A Szőcs Géza által jegyzett tervezet, az Együttélés 1992-es alkotmány-kiegészítő javaslatai, vagy a VMDK 1992-ben Magyar autonómia címmel elfogadott anyaga tartozik ide. E kísérletek létjogosultsága annál inkább érthető, mivel a nagyobb magyar közösségek által lakott szomszédos országokban új alkotmányok születtek az elmúlt évtizedben.

A koncepciók többsége magába foglalja egy, a kisebbségi jogokat keret-jelleggel taglaló törvény tervezetét, de a legfontosabb a közösségi jogok, ezek közül is a kisebbségi közösség saját önkormányzathoz való jogának részletes szabályozása. A statútum jellegű elképzelések pedig már az önkormányzat szervezeti és működési szabályzatát is tartalmazzák.

Egyes törvénytervezetek végén – ilyen Szőcs Géza nem hivatalos autonómia-tervezete, a Magyar Koalíció kisebbségi nyelvtörvénye 1996-ból – pedig azoknak a hatályos (diszkriminatívnak minősülő) állami törvényeknek, vagy törvénycikkelyeknek a felsorolása található, amelyek majd az adott törvény életbe lépésével hatályukat vesztik.    

Az autonómia-elképzelések tartalmi összehasonlítása

A Kárpát-medence különböző régióiban megalkotott autonómia-tervezetek egységesen az identitásválasztás szabadságának elismeréséből, mint alapvető egyéni jogból kiindulva, többé-kevésbé megegyezően felsorolják azokat a sajátos egyéni jogokat, kiindulva az önazonossághoz való elidegeníthetetlen jog és az identitás szabad megválasztásának jogából, a szülőföldhöz, az anyanyelvi kultúrához, művelődéshez hagyományőrzéshez való joggal, valamint a közéleti nyelvhasználati és az anyanyelvű tájékoztatáshoz és tájékozódáshoz való jogokkal, melyek a kisebbségi közösséghez tartozó személyeket megilletik.

A koncepcióknak azonban ez csak a bevezető része, a hangsúly az ezt követő közösségi (kollektív, esetleg a nemzetközi jog által preferált csoportosan gyakorolható egyéni) jogokra helyeződik. A magyar kisebbségi törvénytől eltérően nagyon kevés határon túli autonómia-dokumentum vállalja fel az adott ország nemzeti kisebbsége definiálásának örökös vitákat okozó kísérletét. Szilágyi N. Sándor törvényjavaslata az egyik kivétel, amely úgy fogalmaz, hogy „Jelen törvény értelmében nemzeti közösségeken Románia állampolgárainak azon saját identitású csoportjai értendők, amelyekre együttesen érvényesek a következő kritériumok:

a/   sajátos, őket másoktól megkülönböztető etnikai, történelmi, kulturális,
vallási és legtöbbször, nyelvi jellegzetességei vannak;

b/   tagjai az illető közösséghez tartozónak tekintik magukat, közösségi tudatuk
van, igényt tartanak arra, hogy közösségüket, mint olyat mások is elismerjék, identitásukat meg akarják tartani, és arra törekednek, hogy megőrizzék mindazt, amiből önazonosságuk fakad;

c/   legalább száz éve élnek Románia mai területén;

d/   legalább ezer személy tartozik hozzájuk.”[216] 

A magyar nemzeti közösség definícióját megtaláljuk még Csapó József 1995 augusztusában elkészített személyi elvű autonómia-statútumában, mely szerint „a romániai magyar nemzeti közösség, mint autonóm politikai alany, azonos a számbeli kisebbségben lévő magyarsággal, amelynek szülőföldjén történelmi, területi, települési, kulturális, nyelvi, vallási hagyományai vannak, valamint amelynek tagjai egyéni elhatározásukkal e hovatartozást kinyilvánították és kinyilvánítják.”[217]

Meghatározást az 1995. áprilisi, az RMDSZ Politikai Főosztálya által elkészített tervezet is tartalmaz, de lényegi különbség nincs benne az előzőhöz képest.

A Felvidék egyetlen olyan törvényjavaslata, amely szerepelteti ezt a definíciót, az Együttélés 1994-ben készített alkotmánytörvény-javaslata, amely így fogalmaz: „A Szlovák Köztársaságban élő nemzeti és etnikai közösségek vagy kisebbségek (a továbbiakban: nemzeti közösségek) a Szlovák Köztársaság területén számbeli kisebbségben élő azon állampolgárok szervezett közösségei, melyek nemzeti és történelmi hagyományaik, nyelvük, kultúrájuk, vallásuk vagy etnikai eredetük alapján különböznek a szlovák nemzettől.”[218] Sem a Vajdaságban, sem Kárpátalján nem találunk hasonló meghatározásokat.

Jelentős különbségeket rejt magában az is, hogy milyen kifejezéssel illetik, milyen módon határozzák meg magukat az adott régió magyar kisebbségi csoportjai.

A legelterjedtebb megfogalmazás a magyar nemzeti közösség, amely Erdélyben jelenik meg Csapó J.-1992), majd a felvidéki magyarok megjelölésére is használják (Együttélés Politikai Mozgalom-1994), sőt megjelenik a VMSZ koncepciójában is. emellett Szlovákia magyarságának az elnyomott kisebbségi állapot helyett a társnemzet státus elérése lesz a cél. Egyéb használatos, talán kevésbé „emelkedett” kifejezések még: a magyar nemzeti kisebbség, …-i magyarság, ezek mindenhol előfordulnak, magyar népcsoport (csak a VMDK-koncepciókban), Kárpátalján pedig magát szabadon magyarnak valló (…) lakosságot is említenek a Kárpátaljai Magyar Autonómia dokumentumában.      

A közösségi jog szempontjából a következő lényegbevágó kérdés, melyet minden koncepció szem előtt tart és szerepeltet: a helyi magyarság politikai alanyiságának kimondása, ez feltételezi ugyanis a közösségi jogok (népcsoport-jogok) létét, enélkül nincs elvi alapja. A politikai tényezőként való elismertség kifejezése és megélése a belső önrendelkezés elve alapján valósulhat meg, amely az illető nemzeti közösség önszerveződésének fokát is jelzi, azt hogy milyen szinten képes kulturális és politikai identitását megjeleníteni és képviselni a többségi nemzet előtt.

Az elvi alap kodifikációja után kerülhet sor a magyar közösségek életfeltételeit, sajátos jogait és érdekeit védelmező intézmények megfogalmazására. A magyar Kisebbségi Kódex gondolatmenete szerint haladva a kisebbséghez tartozó személyek identitásának megőrzésére a leginkább működőképes megoldás a – néhány helyen hivatkozásként is említett (Szőcs Géza autonómia-tervezete) – két világháború közötti észt alkotmányban szereplő személyi elvű autonómia mintájára létrehozott intézményrendszer, amely a magyar identitású kisebbségi csoportnak a lakóterületéhez nem kötött országos önkormányzati szervben való képviseletét jelenti.            

Az adott nemzeti kisebbség – ez minden személyi elvű önkormányzati modellben egységesen így van, kivéve a VMSZ 1996-ban nyilvánosságra hozott modelljét – egy országos kisebbségi önkormányzati szervet hoz létre, általános, titkos választások útján. Abban a kérdésben, hogy ki választhatja meg a magyar önkormányzat képviselőit, már nem egyeznek meg az álláspontok. Születtek olyan tervezetek a Kárpát-medencében, amelyek elengedhetetlennek tartják a regisztrációt, mint a szabadon választott kisebbségi hovatartozás egyetlen olyan módját, mellyel a mindenkori magyar közösség számon tarthatja magát és távol tarthatja azokat, akik manipulálhatnák a választást. Ilyen, egyértelmű regisztrációt tartalmaz a kárpátaljai Magyar Autonómia-modellje a kettős nemzetiségi kataszter (külön a felnőttek, külön a 18 év alattiak) létrehozásával, a VMDK csak szabad akaratból történő nyilatkozat utáni nyilvántartásba vételről beszél első (1992) tervezetében, de 1995-ben, az átdolgozott változat már vajdasági magyar választójogi névjegyzékről beszél, amelybe bekerülhetnek magyarok, nem magyarok akik használják az autonómia intézményeit, és nem magyarok, akik anyagilag támogatják a magyar személyi autonómiát. 

Szlovákiában a magyar koncepciók nem tartalmaznak semmiféle regisztrációt, míg a romániai magyar közösség egyes dokumentumaiban szerepel erre irányuló rendelkezés. Az 1994 második felében készült tervezetek közül a Csapó által kidolgozott, az Autonómia Bizottság által módosított változat kataszterről beszél, amely a magyar identitású romániai magyar választópolgárok önkéntes bejegyzése alapján jön létre. Az RMDSZ Politikai Főosztálya által megfogalmazott dokumentum (1995. április) „a nemzeti közösség szervezeteinek, egyesületeinek, pártjainak tagnyilvántartásában szereplő, valamint a tagnyilvántartásokban nem szereplő, magukat a közösséghez tartozónak tekintő és részvételi szándékukat  kinyilvánító választópolgárok jogosultak.”[219] Akik ezzel jogosultakká váltak, a visszaélések megelőzésére szavazókártyát kapnak, amely egységes és néhány személyi adatot tartalmaz az azonosíthatóság végett. Egy korábbi (1994 ősz) Bodó-Bakk-Szász Alpár (Politikai Főosztályon készült) – változat még a szavazókártya helyett a nemzeti közösség kataszterét és az ide tartozást jelképező identitási igazolványt[220] tart helyesnek a regisztráció végrehajtására, az igazolványon szereplő adatokat is pontosan szabályozva. A kisebbségek regisztrációjában közös, hogy a szabad akaratra, a szabad identitásválasztásra alapozva kerülhet be az önmagát a közösséghez tartozónak érző személy.

A magyar kisebbségi törvény, amely semmiféle regisztrációt nem tartalmaz, tehát nem minden esetben volt minta, de az autonómia-koncepciók többsége nem foglalkozott a nemzetiségi névjegyzék létrehozásával, sőt, A KMKSZ egyik vezetője, Gulácsi Géza kulturális autonómiáról szóló tervezetében még ellenérveket is sorakoztat a regisztráció ellen, mely szerint „Mivel a kulturális autonómia szervei (például nemzetiségi tanács) köztestületként működnek, megválasztásuk alapját a tanácsi szervekéhez hasonlóan az általános választójognak kell képeznie, és semmiféle nemzetiségi cenzus nem alkalmazható.”[221] Gulácsi a nemzetiségi cenzust tehát a területen élők személyi jogai megsértésének tartja, ezért ellenzi annak megvalósítását.  

Kiemeltem az előbb a VMSZ koncepcióját, mint kivételt, mivel elképzelésük szerint nem az általános választások révén létrejött önkormányzat a megoldás, hanem olyan, korporativ alapokon nyugvó (politikai, oktatási, kulturális, tájékoztatási, tudományos) tanácsok létrehozása, amelyeket nem az általános választói akarat, hanem egy adott szakma képviselőinek gyűlése választ meg. Véleményük szerint megbízható értelmiségi rétege miatt ez kevésbé lehet játékszere a szerb hatalmi manipulációnak, mint egy választások révén létrejövő országos önkormányzat. A VMDK véleménye éppen ellenkező: szerintük a manipuláció esélye a nem demokratikusan választott testületeknél lényegesen nagyobb.

Az országos önkormányzati testület(ek) létrejötte tehát különböző módon, de megtörténik. Az autonómia-koncepciók itt újra hasonlítanak egymásra és a magyarországi kisebbségi törvényre, mivel gyakorlatilag megegyeznek abban, hogy a létrejött személyi elvű Országos Kisebbségi Önkormányzat legfontosabb szerve a megválasztottakból álló képviselő-testület, amely az autonómia legfőbb döntéshozója. Tagjai közül egy végrehajtó testületet választ, illetve megválasztja az önkormányzat elnökét. A végrehajtó testület a képviselő testület döntéseinek kivitelezését ellenőrzi, az elnök legfontosabb feladata pedig az önkormányzat legmagasabb szintű képviselete belföldön és külföldön. Az elnevezésekben ugyan vannak eltérések, de ez a lényegüket, feladataikat nem érinti.

A személyi autonómia testületeinek mandátuma általában négy évre szól, a képviselők megválasztása a helyhatósági választásokkal egy időben zajlik le.

Hatásköreiket tekintve sem találunk döntő különbségeket, feladataik négy nagyobb ügycsoportba oszthatók:

A.     a magyar nyelvű oktatás irányítása minden iskolai szinten

B.     a magyar nyelv közéleti, hivatalos használatának szabályozása

C.     a magyar nyelvű tájékoztatás és tájékozódás lehetőségének biztosítása

D.     a magyar nyelvű művelődés, kultúra védelmének, ápolásának biztosítása

Igen változatos rendelkezéseket találhatunk abban a fontos kérdésben, hogy a hivatalos nyelvhasználat lehetőségét milyen nemzetiségi arányok esetén lehet figyelembe venni. Az autonómia-koncepciók egymástól ebben a kérdésben térnek el a leginkább egymástól, az egyeztetés hiánya mellett a helyi sajátosságok figyelembevétele indokolta ezt.

A.     Romániában Szőcs Géza tervezete a nyelvhasználatot a kisebbségi lakosság 15%-os arányához köti a helységekben és 3%-hoz a megyékben. (IV. fejezet 25-29. szakasz)

B.     1992. decemberi, a romániai magyar nemzeti  közösség belső önrendelkezéséről szóló RMDSZ-Memorandum 10%-ban határozza meg a hivatalos intézményi nyelvhasználatot. (8. szakasz)

C.     Szilágyi N. Sándor tervezetében 8%-os számarány felett minden közösség jogképes, ez hivatalos kétnyelvűséget jelent. (III. fejezet/B. Anyanyelvhasználat)

D.     Szlovákiában az MKDM 1993-as kisebbségi törvényjavaslata 20% kisebbségi arány felett teljes, 5% felett részleges kétnyelvűséget határoz meg. (III. rész, negyedik fejezet 55. cikkely)

E.      Az Együttélés alkotmánytörvény-javaslata 1994-ben 10%-os nemzetiségi arány felett a hivatali érintkezésben, a közterületek felirataiban, bíróságon a kétnyelvűséget kívánja érvényesíteni. (harmadik fejezet, 9. cikkely)

F.      1996-ban a Magyar Koalíció nyelvhasználati törvénytervezete, rendelkezéseiben elfogadja a korábbi 10%-os határt a hivatalos érintkezésben. (3.§)

G.     Kis-Jugoszláviában a VMDK 1995-ös tervezete 5%-os kisebbségi arányt határoz meg, de a lakosság igényének megfelelően 5% alatt is lehetséges volna a hivatali nyelvhasználat. (1.1. Községi autonómiák)

H.     VMSZ 1996-os koncepciója szerint a Vajdaságban legyen a magyar is hivatalos nyelv, a községekben településeken pedig 5% vagy legalább 500 fő esetén álljon fenn a hivatalos nyelvhasználat törvényi lehetősége.

(3. rész 2. bekezdés)

I.        Ukrajnában a KMKSZ koncepciója 1991-ben, három fokozatban fogalmazta meg, hogy Kárpátalja településein 7%-os nemzetiségi számarány felett kétnyelvűségre van szükség, 7-4% között a kisebbségi nyelv kisegítő nyelvként funkcionál, 4-1% között pedig védett nyelvnek tekintendő! (VII. fejezet)

Az általunk vizsgált négy nagyobb, magyarlakta régióban természetesen nemcsak a személyi elvű autonómia működését szabályozták az elkészült dokumentumok, hanem a magyar kisebbségi törvényben – a kisebbségek csekély száma és szétszórt területi elhelyezkedése okán érthetően – alulreprezentált települési és az ebből következő regionális (területi) autonómiák létrejöttét.

A regionális autonómiával bíró területek létrejöttéhez elengedhetetlen a helyi önkormányzatok hatásköreinek bővítése, a magyar többségű településeken pedig a sajátos, a nemzetiségi jogok helyi érvényesítéséhez szükséges jogosítványok megadása, megerősítése, amellyel lehetőséget ad az állam arra, hogy a hasonló státusú, földrajzi szempontból egymáshoz közel álló települések szabad akaratukból társulhassanak egymással. A települések szabad, demokratikus társulásával jön létre az autonóm terület.

Egy ilyen, meghatározott hatáskörökben önálló területi egység a nagyobb magyarlakta szomszédos országokban mindenhol felmerült, azért, mert Romániában, Szlovákiában, Kis-Jugoszláviában és Ukrajnában egyaránt vannak olyan, jól körülhatárolható területek, ahol a magyarság számbeli többséget alkot.

Erdély területén a Székelyföld, a Felvidéken szinte a teljes határ menti sáv, a Vajdaságban Észak-Bácska és a Tisza menti települések, Kárpátalján a beregszászi járás tartozik ebbe a körbe. A területi autonómia fontosságának hangsúlya a régiók koncepcióiban attól is függött, hogy a magyarság területi elhelyezkedése milyen arányban ad lehetőséget a területi egybetartozásnak. Románia területén a magyar kisebbség nagyobb része nem tömbben él, de ugyanez mondható el a vajdasági és a kárpátaljai magyarságra is.

A szlovákiai magyar nemzeti kisebbség elhelyezkedése más, itt az etnikai elvű regionális autonómia a magyar lakosság többségét érinthetné, de az ebből kimaradó, magyar nemzetiségű szlovák állampolgárok mintegy 10%-os aránya itt is óvatosságra intett.

Ilyen körülmények között mindenhol a személyi elvű, a helyi önkormányzati és a regionális önkormányzatiság együttes technikájának alkalmazása mellett döntöttek a koncepciók alkotói.

Átmenetet képeznek azok a szórványban elhelyezkedő magyar többségű települések, amelyek területi elhelyezkedésükből eredően nem tudnak csatlakozni a közigazgatási szempontból önálló magyar területi egységhez. Ezek az úgynevezett „sajátos jogállású”, „sajátos státusú” vagy „különleges státusú” települések Nekik – hasonlóan a többi, magyar többségű településekhez – sajátos, önálló hatáskörökkel kell rendelkezniük, melyek biztosítják a helyi szintű magyar érdekek képviseletét. Hatásköreik helyben lényegében megegyeznek az országos kisebbségi önkormányzat országos hatásköreivel, elsősorban a helyi oktatás, művelődés, a tájékoztatás, tehát az anyanyelv használatának széles körű alkalmazásában.

A magyarság lakóterületét leghatározottabban a szlovákiai Együttélés bontja arányossági határokkal három részre. A többségi területen a magyarság aránya több, mint 50%-os, a kisebbségi területen ugyanezen arány 50-10%-os, 10%-os részarány alatt viszont szórványterületről beszél az EPM dokumentuma.[222]  

A magyar kisebbséggel rendelkező településeken, az etnikai arányoktól függően vagy helyi magyar kisebbségi önkormányzat jön létre, vagy a helyi tanácsban, önkormányzatban tanácskozási joggal bíró szószóló, más szóval a települési képviselet látja el a kisebbségi érdekek védelmét.(A Csapó József által készített személyi autonómia-tervezetekben szerepel, 1994-1995) Ez utóbbi megoldás különösen azokon a településeken, vidékeken jöhet számításba, ahol a magyarság szórványban él, itt a magyarok helyi érdekképviseletét látná el a szószóló a személyi autonómia alapelvei szerint.

Az autonómiák működésének költségeit a koncepciók egyaránt több forrásból képzelik el, de ezek közül kiemelkedő arányú az állami költségvetés szubvenciója, amely a térségből a központi pénzalapba jutó összeg arányos hányada lenne. Emellett az autonómia szervei saját bevételekkel, adományok, alapítványok, esetleg vállalkozások révén további forrásokhoz jutnának.

Illik szólni az autonómiák intézményeinek ellenőrizhetőségéről is, ebben általánosnak mondható, hogy az állam csak törvényességi és pénzügyi, gazdálkodási felügyeletet gyakorolhat az autonómia döntései, határozatai felett. Ilyen esetekben a legfelsőbb fórum az adott állam alkotmánybírósága.

A helyi egyházakkal való viszonyt nem szabályozza a dokumentumok legtöbbje, mindössze a VMDK 1992-es koncepciójában szerepel az, hogy a „magyar autonómia területén levő egyházak püspökei”[223] tagjai a Magyar Autonóm Körzet képviselő-testületének.

Az autonómia-koncepciók az anyaországhoz való viszony intézményesítéséről nem szólnak, csak az alapvető kisebbségi jogok között szereplő szabad kapcsolattartás, illetve az anyagi támogatás lehetőségét említik meg.

Végezetül kimondhatjuk, hogy az autonómia, az autonómia megfogalmazása olyan jelképpé vált a kilencvenes években magyar kisebbségek számára, amely a jövőbe vetett reményt, a szülőföldön való élet perspektíváját, egyfajta „túlélési stratégiát” kínált az otthonukat elhagyni nem kívánóknak, azzal, hogy igyekezett egy olyan elvi-intézményi keretet adni, amely alkalmas lehet az adott ország magyar identitású, magyar anyanyelvű közösségének összetartozásának és megmaradásának kifejezésére. 

VI.              Epilógus

I.

Az elmúlt évtizedben a kisebbségi kérdés kezelésében mind Magyarországon, mind a világban határozott változások történtek. A nemzetközi jogban a délszláv válság hatására nagyobb szerepet kapott a kisebbségi jogok kodifikálása, Magyarországon pedig a határokon belüli nemzeti és etnikai kisebbségek sorsát előremutató törvénnyel igyekeztek rendezni, nem feledkezve el a határon túli magyarsággal való törődésről.

A magyar nemzetpolitika célja a magyar nemzet reintegrálása lett, amelyet nem a határok változtatásával, hanem a határok minőségének átalakulásával kívánt elérni. Kihasználva a kisebbségi ügyek napirenden tartásában rejlő „konjunktúrát”, Magyarország is igyekezett nyomást gyakorolni a szomszéd országokra, annak hangsúlyozásával, hogy a kisebbségi kérdés nem tekinthető egy ország belügyének.

A határon inneni és túli magyar intézmények a politikai szinttől kezdve a gazdaságon keresztül egészen a civil szféráig 1990 óta igyekeznek minden téren együttműködni, amelynek célja, hogy a magyar nemzeti közösség tagjainak biztosítani tudják az esélyegyenlőséget, az intézményi kereteket önazonosságuk megőrzéséhez és országuk modernizációs folyamataiban való részvételükhez.

A magyar politikusok párthovatartozástól függetlenül igyekeztek ezeket a folyamatokat erősíteni, a régiók magyar politizáló elitjét bevonni az öket érintő kérdésekbe. Az első ilyen látványos „csúcstalálkozó” 1996. július 4-5-én zajlott le a „Magyarország és a határon túli magyarság” című rendezvény keretében.

A résztvevők közös nyilatkozatot fogadtak el, amelyben kijelentették: „[…] Megerősítik, hogy a határon túli magyarok identitása megőrzésének, közösségként való fennmaradásának és fejlődésének, valamint a szülőföldön való megmaradásának alapvető kérdése az önkormányzat, az autonómia létrehozása, összhangban a működő európai gyakorlattal és a nemzetközi normák szellemiségével. összehangolt támogatásban részesítik a határon túli magyar közösségek enek megfelelő autonómia-törekvéseit, mint helyzetük alkotmányos egyenjogúságon alapuló rendezésének eszközét. […]”[224]

1999 februárjában nagyobb szünet után újra közös találkozó zajlott Budapesten a magyarországi és a határon túli magyar politikai vezetők között, ahol ugyan nem hozták szóba az autonómia kérdését, tekintettel az 1996-os találkozó negatív nemzetközi visszhangjára és a kormánytag magyar pártok(RMDSZ, MK) politikailag érzékeny helyzetére, de elhatározták egy évente ülésező Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) létrehozását, amely várhatóan alkalmas lehet a közös magyar érdekek egyeztetésére és egységes politikai képviseletére a XXI. század küszöbén. 

II.

A honfoglaló magyarság nagy része 1100 éve érkezett, és telepedett le a Kárpát-medencében. Azóta döntően módosult a térség etnikai arculata, politikai határai, de a térség különböző pontjain létező, még élő magyar nyelvű kultúra alapvető egysége nem változott, és olyan értéket jelent, mely minden, önmagát Illyés Gyula híres meghatározása szerint magyarnak érző embernek, de a mindenkori magyar kormányzatnak is kötelessége megőrizni, védelmezni és támogatni. Mivel e veszélyeztetett nemzeti kulturális értékek fennmaradása szorosan kapcsolódik a különböző régiók magyarságához, a szomszédos országok magyar identitású lakosságának asszimilálása homlokegyenest ellenkezik a magyar nemzeti érdekekkel, hiszen az élő magyar kultúra értékes és pótolhatatlan darabjai  tűnnek el. A ma is tartó folyamat megállításában, visszafordításában a helyi magyar közösségek önszerveződése elengedhetetlenül fontos, akár civil-kulturális, akár kényszer-politikai szerveződésekről van szó, de szükség van a magyar állam segítségnyújtására is, mely egyben erkölcsi kötelességünk nemzeti értékeink megóvásának érdekében.