Vincze Gábor

Egy meg nem írt országtörténet

Balogh László: Románia története.

Aula (XX. század sorozat), Budapest, 2001, 505 o.

A közelmúltban megjelent egyik könyvkritikában[i] azt hánytorgattam fel, hogy még mindig hiányoznak azok a kelet-közép-európai országok, nemzetek történelmét színvonalasan összefoglaló munkák, amelyek az egyetemi oktatásban is használhatóak. Időközben ugyan megjelent egy-egy Albánia és Jugoszlávia XX. századi történelmét áttekintő alapos szintézis[ii], azonban ami Romániát illeti, a helyzet rosszabb, mint 5 évvel ezelőtt. Létezik a piacon egy francia történésznő műve (amelyről kritikám végén azt írtam, hogy kár volt lefordítani), és most megjelent egy magyarországi szerző munkája is – ám az egyetemi oktatásban ez sem használható. Hogy Catherine Durandin-nel mi a gondom, azt már kifejtettem az említett kritikámban. Hogy Balogh László munkájával szemben melyek a kifogásaim azt az alábbiakban próbálom meg összefoglalni. Mivel azonban a kifogásaim, kritikai megjegyzéseim mennyisége jóval nagyobb, mint az “átlagos” szakmunkákban, részletesebben csupán a III–V. résszel foglalkozom.

*

Ismeretes, hogy a történészek egy (talán nagyobb) részének a stílusa – bár igen pontosan, precízen fogalmaz, alany, állítmány a helyén van – igen száraz, a laikusoknak olykor nehezen élvezhető. Akadnak azonban olyanok is, akik szinte szépírói erényeket csillogtatnak meg, és könyvük olvasása élményszámba megy. Balogh László sajnos nem az utóbbiak közé tartozik. De az előbbiek közé sem. Ilyen stílussal rég nem találkoztam. Leginkább a múlt ködébe vesző munkásmozgalom-történeti, és különböző “tud-szocos” munkákban találkozhatunk ehhez foghatóóval. Hogy értse az olvasó, mire is gondolok, álljon itt ízelítőül egy mondat: “[Az Ekésfront] a mezőgazdaság szocialista átszervezését [sic!] azonban bírálta, s megpróbálta megakadályozni a tulajdoni viszonyok körében tárgyalt politikai, gazdasági és kulturális okok következtében.” Az még hagyján, hogy helyenként nem érteni, mit is akar mondani a szerző, (például a 132. oldalon: “politikai tartalmú osztálytartalom”) de fogalomhasználata azt mutatja, hogy az elmúlt rendszer uralkodó ideológiája mélyen belevésődött az agyába. Csak ezzel magyarázható, hogy amikor az 1945 utáni eseményeket taglalja, lépten-nyomon világi és egyházi arisztokráciáról ír (még az ortodox és zsidó egyház esetében is!) – politikai, gazdasági és egyházi elitek helyett. Az erőszakos kollektivizálás helyett is a “létező szocializmus” idején használt a mezőgazdaság társadalmasítása szintagmát használja – amivel egyszerűen elfedi a lényeget.

*

Ami a kötet bibliográfiáját illeti, az az első ránézésre impozáns mennyiség, pontosan 281 tétel. Ha azonban közelebbről is megvizsgáljuk a listát, kiderül hogy annak mintegy 15%-a 1989–2000 közt megjelent Romániai Magyar Szó, Népszabadság, Népszava és Magyar Hírlap-cikk, valamint 1990-es, lefordított pártprogram és egyéb dokumentum. Ugyancsak terjedelmes mennyiséget (kb. 15%) tesznek ki az RMP- és RKP-dokumentumok, valamint Gheorghe Gheorghiu-Dej és Nicolae Ceauseşcu összegyűjtött “munkái”. (Ez önmagában nem lenne baj, hiszen egy-egy Dej-beszéd is forrásértékű lehet, ám – mint alább még kitérek rá – a szerző sokszor mintha öncélúan citálná ezeket az avítt textusokat...)

A másodlagos forrásoknak tekinthető különféle feldolgozások (folyóiratokban megjelent, vagy könyvekben kiadott elemzések, tanulmányok) nem teszik ki a listán szerepelt tételeknek a felét sem, de nem ez a fő probléma. Ha ugyanis alaposan végig nézzük a listát, több dologra is felfigyelhetünk. Például arra, hogy olyan munkák is meg vannak említve, amelyeket semmiképp sem használhatott a szerző, ugyanis azzal az adott kérdéssel vagy egyáltalán nem foglalkozott, vagy csupán nagyvonalakban.[iii] Ráadásul elgondolkodtató, hogy a szövegben olyan, már igencsak elavultnak tekinthető munkákból idéz a szerző, mint az évtizedeken (!) át használt Arató–Niederhauser–Perényi–I.Tóth-féle A kelet-európai országok története c. egyetemi jegyzetből az I. Tóth által 1956 előtt (!!) írt Románia-rész, vagy az ugyancsak több kiadást megért A nemzetközi munkásmozgalom története (1830–1945). Mi értelme volt akkor az újabb román és nyugati szakirodalom feltüntetésének a bibliográfiában?

A könyv áttanulmányozása után sajnos az a gyanúm, hogy a felsorolt, impozáns mennyiségű bibliográfia csupán azt a célt szolgálta, hogy a szerző az olvasóval el tudja hitetni: a témába alaposan beleásta magát, és jól ismeri a legfontosabb, Magyarországon, Romániában és Nyugaton megjelent szakirodalmat. Ha ez valóban így lenne, minden bizonnyal tükröződne a szintézis színvonalán is. Ez azonban – mint majd alant kitűnik – koránt sincs így.

*

Az első részben a szerző a román nép etnogenezisével foglalkozik, majd a középkori és újkori történelmét tekinti át mintegy 20 oldalon. Erről röviden csak annyit mondhatok, hogy az elsősorban politikatörténetre leegyszerűsített munka igen egyenetlen, helyenként túlteng benne az idézet. Feltételezhető, hogy a szerző alapjában véve nem mozog otthonosan a témában, ezért fordulhat elő az, hogy például a kontinuitás-kérdés egyik –végre magyar nyelven is olvasható – alapmunkája[iv] helyett egy meglehetősen dilettáns történész, Kosztin Árpád könyvére hivatkozik.

A második rész foglalja (pontosabban: foglalná) össze a századfordulótól 1944-ig terjedő majd’ fél évszázad főbb eseményeit. Mindjárt az elején a szerző nagy bátran kijelenti, hogy “a társadalom valamennyi más szociológiai alaprétege is egyetértett abban, hogy elérkezett az idő minden román (?!) terület egyesítéséhez”. (32. o. A szerző kiemelése!) Kíváncsi volnék, hogy ezt melyik román szakmunkából vette át Balogh László, ugyanis számos részkutatás alapján elmondható, hogy a “hatalmi eliten” (B. L. kedvenc kifejezése) kívül a társadalom “más szociológiai alaprétege” nemigen foglalkozott ezzel a problémával.

Az első világháború alatti fejleményeket, majd az impériumváltást Szász Zoltánnak a három kötetes Erdély történetében megjelent összefoglaló tanulmánya alapján ismerteti a szerző (ezért is fölösleges a bibliográfiában Alexandrescu könyvét feltüntetni). Itt ismét olvashatunk egy meglepő kijelentést: “a romániai hatalmi elit egy része nagyon merész (?!) álmokat szövögetett: […] igényt formált nemcsak a Duna-Tisza közére, a Tiszántúlra, hanem Budapestre, egész Szlovákiára…” (41. o.) Hogy ezt honnan vette a szerző, nem tudom. Az azonban a szakirodalom ismeretében bízvást állítható: ilyen “merész álmokat” a “romániai hatalmi elit” egyik része sem szövögetett – még akkor sem, amikor megszállva tartották Budapestet!

A két világháború közti hatalmi-politikai viszonyok összefoglalása kétségkívül igen gyengére sikeredett. Balogh László ugyanis bőven ismerteti a pártrendszert, a jelentősebb pártokat, azonban számos lényeges probléma említetlen marad. (Például: az erdélyi román politikai elit és a regáti liberális oligarchia ellentétének lényege; a román szellemi elit szélsőjobbra tolódása a harmincas években; a szociáldemokrata párt és a kisebbségi kérdés; az illegális Kommunisták Romániai Pártja manőverei a kisebbségi kérdés kapcsán, a nemzeti kisebbségek eltérő helyzete stb.) Jó néhány kiugró tévedés azonban azt jelzi, hogy a szerző valójában nem igazán járatos a 2. világháború előtti Románia történetében. Egy helyen azzal lep meg bennünket ugyanis, hogy az az A. C. Cuza, aki a XX. századi, modern típusú nacionalizmus és antiszemitizmus egyik legjelentősebb reprezentánsa (kezdetben Zelea-Codreanu atyamestere, majd szembefordulásuk után konkurense) “azért érdemel tiszteletet, mert megjelenítette azt a román nemzeti érzést és öntudatot, amelyet hosszú évszázadokon keresztül különböző etnikai-nagyhatalmi elemek [sic!] (török, lengyel, orosz, magyar stb.) elnyomtak.” Ahogy mondani szokás: no comment. (Egyébként amit a román fasiszta mozgalmakról, szervezetekről ír a szerző, számomra azt bizonyítja, hogy Armin Heinennek a bibliográfiába bevett munkáját nem ismeri…) Az 1937-es választások kapcsán (amikor a liberálisok már nem voltak olyan erősek, mint egy évtizeddel korábban, amikor véres terrorral és durva csalással szerezték meg a mandátumok többségét, ezért a szavazatoknak “csak” a jó harmadát tudták “megszerezni) pedig azt olvashatjuk, hogy “a romániai körülmények között megvalósítandó [sic!] liberális értékek politikai súlyát az 1937-es választás is jelzi”, ugyanis a legtöbb szavazatot “a Nemzeti Liberális Párt kapta”. Az az érzésem, ebben az esetben ugyancsak nem ártott volna néhány – a bibliográfiában egyébként feltüntetett – művet valóban el is olvasni, mielőtt ezt a badarságot leírta volna.

A harmadik rész címe: Hatalmi harc Romániában 1945–1948. Kár, hogy erről valójában igazán keveset mond nekünk a szerző. Például a Petru Groza 1945. március 6-i hatalomra kerülése előtti fél évről Baloghnak egy szava sincs. Így aztán azt sem tudjuk meg, hogy kik vezették az első 3 jobboldali koalíciós kormányt, abban milyen pozíciót foglaltak el a baloldali pártok, és hogyan, miért bukott meg február végén a Rădescu-kormány. Ugyancsak egy szó sincs arról, hogy mi történt 1944 őszén Erdélyben: a román polgári közigazgatás (részleges) visszatérése, a különböző szabadcsapatok és a csendőrség garázdálkodása (Szárazajta, Egeres stb.) úgy látszik, nem kerültek a szerző látókörébe. Pedig a hatalmi harc részét alkotja az ún. észak-erdélyi köztársaság története is, hiszen ott a szovjet katonai fennhatóság alatt megtörtént a kommunisták hatalomra kerülése, a királyt pedig a régió státusának lebegtetésével lehetett rábírni arra, hogy tavasszal kinevezze miniszterelnöknek Moszkva jelöltjét, Grozát. Ehelyett a szerző részletesen (jó 2 oldalon keresztül) ismerteti az 1944. szeptember 12-i szovjet – román fegyverszüneti egyezmény rendelkezéseit. Arra már nem futotta az energiájából, hogy megismertesse az olvasót azzal: milyen körülmények közt erőszakolták a román delegációra Moszkvában a fegyverszüneti egyezmény szövegét.

A hatalmi harc ismertetése csupán odavetett, brosura-ízű általánosságokban merül ki. Például: “Az 1944. augusztus 23. után megindult hatalmi küzdelem nem egyszerűen csak pártok közötti küzdelemként, hanem társadalmi rendszerek, társadalmi modellek harcaként fogható fel elsősorban.” (108.) Ezt követően a szerző ismerteti a “társadalmi modellek” közt folyó harc résztvevőit – amiben ugyancsak nincs sok köszönet. A két nagy polgári pártról, a nemzeti liberális és a nemzeti parasztpártról azt olvashatjuk, hogy értékrendjüket az azonosság, ill. hasonlóság jellemezte, ám “más szociológiai rétegek” álltak a két párt mögött. Csakhogy sem a tényleges befolyásukról, sem programjaikról, jelentősebb politikusaikról nem tudunk meg semmit. Ehelyett olyan zagyvaságot vetett papírra a szerző, hogy “az elit egy kis része továbbra is a betiltott fasiszta, fasiszta jellegű, illetve szélsőségesen tekintélyelvű szervezetek mögött állt.” Vajon mire gondolt Balogh László? Azt akarja ezzel mondani, hogy a két világháború közti politikai osztály egy töredéke még mindig vasgárdista érzelmű? Az valószínű, ám hogy lehet betiltott szervezetek mögött állni?

A kormánypártokat ugyancsak sommásan intézi el a szerző. Ezért aztán az olvasó nem tudhatja meg, hogy milyen kemény harc folyt a szociáldemokrata párton belül az RKP-hoz való viszony (a közös választási lista) kérdésében. Érdemes lett volna azt is megemlíteni a magyarországi olvasónak, hogy az RSZDP-n belül a magyar tagság külön szervezkedett, és 1945 december közepén megalakították az Országos Magyar Bizottságot, amely 1946 tavaszán-nyarán egy rövid ideig a Magyar Népi Szövetség alternatívájának tűnt. Az RKP-n belüli törésvonalak felvázolásából megint kimaradt a lényeg: a Pătrăşcanu nevével fémjelzett “jobboldali”, nacionalista szárny, a Gh. Gheorghiu-Dej köré tömörülő ún. “munkás-frakció” és a moszkovita szárny (Ana Pauker – Luka László – Teohari Georgescu) a magyarkérdés kezelésén túl a taktikai-stratégiai kérdésekben milyen eltérő nézeteket képviselt.

A koalíció “társutas” (Gheorghe Tătărescu neo-liberális pártja) és szatellit-pártjaival csak felsorolás szintjén foglalkozik a szerző. (Egyébként itt is téved, ugyanis a Hazafiak Szövetsége és a Nemzeti Néppárt valójában egy és ugyanaz – utóbbi az előbbi átalakulásával keletkezett!) Hogy milyen szerepet játszottak az 1945 és 47 közti pár évben, az már Balogh szerint nem fontos.

A magyar kisebbség kommunista irányítás alatt álló érdekvédelmi szervezetéről, a Romániai Magyar Népi Szövetségről (MNSz) végképp nem tudunk meg semmit. Sem arról nem olvashatunk, hogy kik, milyen csoport vezeti, sem arról, hogy milyen belső ellentétek feszítik, mi volt a kisebbségpolitikája, milyen metamorfózison ment keresztül 1944 és 1948 között. Egy helyen ugyan azt olvasni, hogy az MNSz-nek volt egy szárnya amely a földreform “radikális polgári” és egy másik, amely a “mérsékelt polgári alternatívát” támogatta. Ez jókora tévedés, ugyanis a szövetségen belül épp a földreform kapcsán volt a legnagyobb egység: a szélsőbalosok (a volt madoszosok) ugyanúgy sérelmesnek tartották a kisajátítás és földjuttatás magyarellenes jellegét, mint a “jobbszárny”.

A Groza-vezette koalíciós kormány ténykedése úgy látszik, kimerült a földreform megalkotásában és végrehajtásában (bár ennek következményeiről hallgat a szerző), mert sem a béke-előkészítő tevékenységről, sem a politikai jellegű népbírósági perekről (amelyeken nem csak az Antonescu-rezsim prominens képviselőt ítélték el, hanem több száz ártatlan magyart is!) nem tesz említést Balogh László. A magyar baloldali sajtóban “magyar-barát” politikusként népszerűsített Groza viszonylag toleráns kisebbségpolitikájával szintén nem foglalkozik, pedig erre már csak azért is ki kellett volna térnie, mivel épp ez állt Bukarest külföldi propagandája középpontjában. (Egyébként a trianoni békediktátummal román uralom alá kényszerített magyarság életében ez a pár esztendő bizonyult a legelviselhetőbbnek.)

A szerző tájékozatlansága nem csak akkor érhető tetten, amikor átsiklik lényeges eseményeken, hanem akkor is, amikor kitér bizonyos dolgokra. Két példával szeretném ezt illusztrálni. Az 1946. november 19-i választások kapcsán azt írja, hogy “utólag már nehéz bizonyítani”, mennyire hitelesek a hivatalos eredmények. (115. o.) Nem igaz, nagyon is könnyű, ugyanis a romániai levéltárak kutathatóvá vált iratanyagából jól megismerhető a kommunisták arcátlan csalás-sorozata. (2000-ben külön kötetet szenteltek ennek a választásnak![v]) Ugyancsak jókora melléfogásnak tekinthető Balogh azon állítása, miszerint “1947 folyamán formálissá vált” az MNSz működése. Ez valójában az 1948-as évtől igaz, amikor a szövetség már csupán transzmissziós szíj-szerepet töltött be a kommunista párt és a “pártonkívüli magyar tömegek” között. A szerző itt Süle Andrea munkájára hivatkozik – csak hát az elmúlt 11 évben megjelent az MNSz-ről néhány tanulmány, amelyből jobban tájékozódhatott volna.

A jobboldali ellenzék felszámolása nem egyszerűsíthető le arra, hogy Maniuékat 1947 októberében (egy tipikus koncepciós perben) elítélték. A “reakció” elleni támadások ugyanis már az év tavaszán megkezdődtek, amikor a parasztpárt és a liberális párt híveit (sőt, a magyar értelmiségnek a kommunistákkal nem szimpatizáló jó egynéhány tagját is) bírósági ítélet nélkül internálták. Ekkor nőtt meg egyébként a hegyekben bujkáló különböző antikommunista fegyveres csoportok (Sumanele Negre, Haiducii lui Avram Iancu stb.) létszáma is. Ez utóbbiak történetének kutatása napjainkban nagy lendülettel folyik Romániában – szinte egy új mítoszépítésnek (“a kommunizmussal fegyveresen szembeszálló román nép”) lehetünk tanúi. Már csak azért is érdemes lett volna egy rövid bekezdésben kitérni erre, mert magyar nyelven e témáról semmit sem lehet olvasni.

A pártegyesülés leírása (118–119. o.) sem szűkölködik tévedésekben, elhallgatásokban. Az RSZDP-ben először az 1945. december 1–3-i bukaresti országos konferencián vitatták meg a kommunisták javaslatát a közös választási listáról, ám ekkor még a Constantin Titel-Petrescu főtitkár-vezette “jobboldali” csoport győzött, mert a többség egy rendkívüli kongresszus elé utalta a kérdést. Az 1946. március 17-i, rendkívüli kongresszuson – “természetesen” csalással – a közös lista hívei győztek, Titel híveivel kivonult a kongresszusról, és ezt követően kizárták a pártból. A győztesek egy része aztán az 1948. februári “egyesülési kongresszuson” (amelyen Balogh László szerint “a volt [sic!] kommunista” Gheorghiu-Dejt választották meg főtitkárnak, és ahol kizárták a pártból Lucreţiu Pătrăşcanut) jutalmul bekerült az akkor létrehozott Román Munkáspárt szűkebb vezetőségébe – erről azonban ismét nem ír semmit a szerző.

A hatalmi harcról szóló fejezet azzal végződik, hogy 1948 márciusában újabb parlamenti választásokat tartanak az országban, amelyet természetesen az RMP-vezette Népi Demokrácia Frontja nyer meg. Ekkor még arra futja a szerző idejéből, hogy egy fél mondattal kitérjen arra, hogy 1947 utolsó előtti napján lemondatták a királyt trónjáról, majd sebtiben kikiáltották a népköztársaságot. Hogy ez a puccs miként történt, arról azonban semmit sem tudunk meg, pedig igencsak tanulságos lett volna: a korábbi, vagy későbbi kommunista módszerek itt is szépen tetten érhető. Végezetül – nem tudni, milyen megfontolásból – a szerző itt tartja érdemesnek ismertetni a Rădescu-kormány által kiadott nemzetiségi statútumot, és a korszak kisebbségpolitikáját. Komolyabb elemzés helyett azonban a szerző a Nemzetiségi Minisztérium (valójában ez államtitkárság volt!) brosúrája alapján ismerteti a “vívmányokat”.

A IV. rész a Gheorghiu-Dej-korszakot tekinti át. Ez az időszak sem szűkölködik fontos eseményekben, ám ezekről a szerző csak olykor tájékoztat minket.

A tulajdonviszonyok átalakulása, és a sztálinista típusú (illetve a szerző szerint “szocialista”) iparosítás kapcsán egy nagy rakás idézetet kapunk. Olykor az az érzésem, hogy a szerző az erőszakos kollektivizálásnak és iparosításnak a propagandistája, ugyanis a korabeli párthatározatok egyszerű idézésén, vagy ismertetésén kívül alig találni mást. Semmit sem tudunk meg a kollektivizálás első hullámának végrehajtásáról, tényleges eredményeiről, módszereiről. Ugyancsak hallgat Balogh a különböző ellenállási formákról is. Ez utóbbi pedig igencsak izgalmas téma, ugyanis Romániában a fegyveres ellenállás, illetve az ellenállókkal szembeni fegyveres fellépés sokkal sűrűbben fordult elő, mint Magyarországon. Azt már csak csendben jegyzem meg, hogy az iparosításról (sem) tudhatunk meg semmi lényegeset, ugyanis a szerző ismét csak a korabeli párthatározatok parttalan citátumával operál.

A politikai-hatalmi viszonyok alakulásának, párt élén dúló frakcióharcok mozgatórugóinak ismertetése helyett Balogh megint csak egy rakás idézettel fárasztja az olvasót. Ezért nem tudjuk meg, hogy valójában miért tartóztatták le Lucreţiu Pătrăşcanut 1948-ban, és miért “csak” 1954-ben ítélték el? És miért végezték ki – Sztálin halála után egy évvel? Egyébként ebből a könyvből azt sem derül ki, hogy az 1952-es frakcióharcból miért Gheorghiu-Dej került ki győztesen, és hogy Lukát miért ítélték (ugyancsak 1954-ben) halálra (őt azonban nem végezték ki, mint Pătrăşcanut, valamikor 1963 körül máig is tisztázatlan körülmények között halt meg a nagyenyedi fegyházban), amikor “frakciózó társai”, Pauker és Georgescu “csak” a hatalomból estek ki, de nem kerültek bíróság elé.

Azért ebben a fejezetben is találni néhány jókora tévedést. Például megtudhatjuk azt, hogy 1949-ben az RKP szatellitpártja, az Ekésfront “osztály és pártidegenné” [sic!] vált! (149. o.) Ugyanitt a szerző azt állítja, hogy az 1948-as alkotmány “az együtt lakó nemzetiségek”-nek “szentesítette [a] teljes egyenjogúságukat”! Amelynek szellemében az MNSZ (amely “önálló szociológiai érdekeket megjelenítő szervezet” – Balogh szerint) “politikai tevékenysége teljesen megszűnt.” Mit lehet erről mondani? A szerző ezek szerint nem tudja, hogy az MNSZ-t 1953 márciusában “önfeloszlatták” – méghozzá úgy, hogy semmiféle hivatalos indoklást sem tettek közzé?

Egyébiránt az ötvenes évekről szóló fejezetben semmit sem tudunk meg a sztálinista oktatás- és kultúrpolitikáról, a párt egyházpolitikájáról. Ami az utóbbit illeti, mindazok az olvasók, akik nem ismerik az erdélyi történelmi egyházak helyzetét a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején, az alábbi mondatot egyszerűen nem tudják értelmezni: “Történelmi hagyományaikra támaszkodva a római katolikus, református, az evangélikus és az unitárius egyház aktív, megalkuvásoktól mentes politikája komolyan konfrontálódott a hatalom modell-átalakító törekvéseivel, [sic!] amit »színezett « az etnikai-nemzetiségi kisebbségek mérsékelten erőszakos asszimilációjára irányuló [sic!] elméleti-gyakorlati politika.” Ha a szerző valóban birtokában lenne a szükséges ismereteknek, egy oldalban össze tudná foglalni azt, hogy a kommunista párt miként kényszerítette partnerévé a protestánsokat, hogyan sikerült megnyernie az ortodox klérust[vi] (a görög-katolikus egyház erőszakos felszámolásával), és miért tudott az erdélyi római katolikus egyház – Márton Áron zsenialitásának, karizmatikus személyiségének köszönhetően – sikeresen ellenállni a kommunista párt “bekebelező” törekvéseinek.

A hiány-lista igen hosszú. A megfelelő fejezeteknél semmit sem olvashatunk az 1956-os magyarországi forradalom romániai kihatásairól[vii] –ugyanis a szerző szerint “egy-egy elszigetelt, politikai jellegű megmozdulás történt”, például “marosvásárhelyi, zömmel magyar diákok, értelmiségiek rokonszenvakciói […], amelyek persze a romániai totalitárius rendszer bírálatát is magukban hordozták…” (186. o.) Először is Marosvásárhelyen nem történt semmi komolyabb demonstráció – ez ugyanis Temesváron volt, ahol nem mondhatni, hogy “zömmel magyar diákok” tanultak volna. Másodszor pedig nem ártott volna kitérni arra, hogy – az esetek többségében – a magyar kisebbség szervezkedéseit, különböző akcióit első sorban nem az antisztalinizmus, vagy antikommunizmus motiválta, hanem különféle kisebbségi sérelmek.

Egyébként a IV. résznél található az a fejezet, amely a “nemzeti kérdés egyes összefüggéseit” kellene taglalja – ehelyett néhány, a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos információt olvashatunk – de ez is hemzseg a hibáktól. A legdurvább talán az a mondat, miszerint a Magyar Autonóm Tartomány “korlátozott autonómiáját maga az Alkotmány is rögzítette”. (217. o.) Ezek után a szerző “elfelejtett” tájékoztatni minket arról, hogy az alkotmányban csak kilátásba helyezték, hogy a tartománynak lesz egy külön statútuma, ám ezt – bár a Fazekas János-vezette nemzetiségi bizottság elkészítette – sohasem emelték jogerőre. Egyébként pedig egy sztálinista politikai rendszerben eleve elképzelhetetlen bármiféle autonómia. Ezzel szemben a 216. oldalon a Magyar Autonóm Tartomány kapcsán a szerző “korlátozott autonómia megadásáról” ír. Mit lehet ezek után mondani? Hogy a szerző nem ismeri az autonómia szó jelentését?

De térjünk át a Ceauşescu-korszak elemzésére – elvégre a szerző is ebből írta a kandidátusi disszertációját 1990-ben.[viii] Ha ezt a fejezetet egybevetjük a disszertációval, nyilvánvalóvá válik, hogy Balogh egyszerűen – tömörítve – átültette a tíz évvel ezelőtti szövegét a mostani kötetbe. Ez a “transzplantáció” – egyhén szólva – nem vált a kötet javára, ugyanis a szerző elmulasztotta beledolgozni azokat az újabb szakmunkákat az alapszövegbe – amelyekre egyébként hivatkozik a bibliográfiában…

Egyébiránt itt is rengeteg idézettel találkozunk (az sem ritkaság, hogy több, mint egy oldalon keresztül az RKP KB határozatát kell olvassuk) – ahelyett, hogy a szerző alaposan elemezte volna azt a folyamatot, amelynek végén a hetvenes évek elejére Ceauşescu a totális hatalom birtokosa lett, és elkezdődött a Sztálinhoz fogható személyi kultuszának kiépítése. Az események felszínes bemutatása egyébként is jellemző erre a fejezetre (is). Például amikor az oktatás fejlődésével foglalkozik, kizárólag a mennyiségi oldalt vizsgálja, a tartalmi részt nem. Nem ismerjük meg sem azt, hogy miként jelenik meg a hetvenes évektől az “autochonista” ideológia a tankönyvekben, nem tudjuk, milyen – szinte folyamatos – szerkezeti változásokon megy át ez a terület, és hogy a nyolcvanas évek végére hová sikerül lezülleszteni.

A neosztálinista gazdaságpolitika mélyebb elemzése helyett a hivatalos – propagandisztikus, a valóságot meghamisító – statisztikákat közli a szerző, valamint felszínes bemutatását annak az elhúzódó gazdasági krízisnek, amely egyik oka volt a diktátor-házaspár bukásának. Nagy kár, hogy Balogh nem használta fel azt a – belső használatra készült, de hozzáférhető – alapmunkát, amely ennek a kérdésnek magyar nyelven a legjobb elemzéseit tartalmazza.[ix]

A szerző részletesen ismerteti az 1965-ös alkotmányt (korábban az 1923-ast, 1948-ast és az 1952-est), és néhány fontosabb jogszabályt. Ez egy demokratikus jogállam esetében természetesnek tekinthető. Ám abban az esetben, amikor egy totalitárius hatalomról van szó, amelyben az alaptörvény előírásai “írott malasztnak” tekinthetőek, és a jogalkotás, valamint a joggyakorlat közt semmiféle összefüggés sincs – igazából értelmetlen.

Meglehetősen sajátos az is, ahogy Balogh László a Ceauşescu-korszak külpolitikáját ábrázolja. Hiányzik ugyanis annak a sajátos “román függetlenségi politikának” az árnyalt bemutatása, amelynek egyik következménye az volt, hogy a rezsim a hetvenes évek végéig komoly nyugati támogatást tudhatott a háta mögött. (Ez csak a gazdasági összeomlás, a terror fokozódása hatására változott meg.) A magyar-román párt- és államközi kapcsolatok bemutatása is elmarad. Nem ismerjük meg az ellentétek valódi okát, és azt, hogy miként, és miért változik meg a hetvenes évek végi, látszólag probléma mentes viszony a nyolcvanas évek végére nyílt konfrontációvá.

Áttérve a korszak kisebbségpolitikájára, a szerző az 1977-es népszámlálás nemzetiségi adatait közli – anélkül, hogy felhívná arra a figyelmet arra: a nyilvánosságra hozott adatok manipulatívak, nem a valóságot tükrözik. (A népszámlálás kritikáját egyébként magyar részről már 1983 körül elvégezte Nyárády R. Károly.[x]) Ezt követően az 1965-ös alkotmányt citálja, valamint Ceauşescut – ahelyette, hogy bemutatná: az új főtitkár hatalomra kerülését követő években változott-e Gheorghiu-Dej-hez képest a kisebbségpolitikai gyakorlat? (A “gyöngyszem” ezúttal sem marad el: az 1968-as megyésítést “követően nem volt autonóm területe a magyaroknak” A többi nemzetiség pedig egyáltalán nem rendelkezett autonómiával.” 337. o. No comment.)

Az 1968–69-ben létrehozott (magyar és német) Nemzetiségi Dolgozók Tanácsa nevű kirakatintézményről sem tudhatunk meg a könyvből semmi lényegeset. Sem arra nem tér ki, hogy kezdetben kik reprezentálják a tanácsban az adott kisebbséget, sem arra, hogy a nyolcvanas években miként alakul át a kezdeti “panaszfórum” a Conducător propagandagépezetévé. (Egyébként az RMDSZ megalakulásakor számos olyan ismert személyiség bukkant fel vezető pozícióban, aki már a MNDT-ban is aktivizált – míg ki nem szorították onnan a Gere Mihály-szerű gátlástalan figurák.)

Egyébként a szerző ebben a fejezetben (is) kizárólag a magyar kisebbséggel foglalkozik. Sem a német kisebbség, sem a zsidóság exódusáról, annak kiváltó okáról nem ír semmit Balogh László. Úgy látszik, ez lényegtelen kérdés számára.

A nyolcvanas évekről szólván a szerző közli velünk, hogy “a konzervatív-nacionalista [sic!] rendszer gyorsítani kívánta az erőszakos asszimilációt.” Hogy ennek lényege miben állt – nos, arról már hallgat. Nem ír a nemzetiségi tannyelvű iskolák felszámolásának folyamatáról (odavetett, semmit mondó megjegyzéseken kívül), a kisebbségellenes terror fokozásáról (aminek többek közt katolikus és protestáns lelkészek is áldozatául estek), a központilag irányított, vad, antiszemita és magyarellenes propaganda “felpörgetéséről” sem. Ehelyett azzal lepi meg az olvasót Balogh László, hogy a kulturális területen “néha nyíltabban, de inkább burkoltan lehetett bírálni a ceauşescui rendszer nemzetiségi politikáját.” Vajon mire gondolt a szerző? Hiszen a nyolcvanas években még az olyan igen áttételes “kritikákat” sem tűrték meg, mint Sütő András drámái!

Hosszan sorolhatnám még, hogy miről nem ír Balogh László, lehetne citálni a különböző meglepő kijelentéseit, kapitális tévedéseit, ám úgy gondolom, hogy az eddig előadottak elégségesek bizonyos következtetések levonására.

Először is úgy gondolom, hogy szerzőnk nem volt képes megbírkózni azzal a feladattal, hogy színvonalasan összefoglalja Románia XX. századi történelmét. Ehhez nem csak a tárgyi tudása hiányzott, hanem az analizáló képesség is. A mélyfolyamatok elemzését ugyanis nem lehet “helyettesíteni” idézethalmazokkal.

Nem kerülhetem meg sajnos a lektor és a kiadó felelősségét sem. Ugyanis a lektor is felelős azért, hogy napvilágot láthat-e egy – finoman szólva – kétes értékű mű. A kiadó pedig becsapta a potenciális vásárlókat, ugyanis – a sorozatban korábban megjelent munkák alapján – ők joggal gondolhatták azt, hogy értékálló munkára adtak ki 3500 forintot. Ehelyett vettek egy országtörténetet – amely nincs is megírva...

Vincze Gábor

JEGYZETEK