Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar  

Az olasz és a német egység magyarok számára hasznos momentumai 

               Nagy Ákos
D923F2 Újkori egyetemes történelem 3. 

Bevezetés

             Az 1848-1849-es forradalom leverése és a kiegyezés 1867-es megkötése között a magyarok helyzete Bécs politikájának függvényében többször változott. A szabadságharc elnémítása után az államberendezkedés Ferenc József kezdeményezésére abszolutisztikus formát öltött, ami egészen 1860-ig tartott, majd egy rövid periódust követően 1865-ig a Schmerling nevével fémjelzett provizórium állt fenn. Ettől az évtől kezdve érezhető Bécs részéről a nyitás − immáron a gyakorlatban is megnyilvánuló − gesztusa, amely végül a kiegyezést eredményezte. Arra a kérdésre, hogy minek köszönhető az udvar irányváltása, leginkább az Ausztriát közvetlenül érintő külpolitikai konfliktusokban találhatunk magyarázatot. Az olasz, és ezzel párhuzamosan a német egységesítési törekvések az osztrák vezetőrétegben a magyarokkal való kapcsolat újragondolását idézték elő. Természetesen Magyarország és Ausztria álláspontjának közeledéséhez mindkét fél kompromisszumkészségére szükség volt. Dolgozatomban a magyar kontextusba ágyazva igyekszem megragadni az osztrák monarchia nyugatról kelet felé fordulásának legfőbb eseményeit.

1859 után – az első lépések

             Az 1848-as események után Ferenc József a „kemény kéz” elvét alkalmazva több mint tíz évig abszolutisztikus kormányzattal kívánta rendezni a fennálló viszonyokat. „A forradalom utáni osztrák-német politika alapdoktrínája a birodalmi centralizáció.”[1] volt, amely a teljes osztrák politikai elit: a polgárság, a vezető állami bürokrácia és a reform arisztokrácia gondolkodásmódját tükrözte vissza.[2] Azonban csorba esett a monarchia büszkeségén, amikor III. Napóleonnal koalícióban az olasz csapatok 1859. június 24-én Solferinonál vereséget mértek a korszakban európai szinten is erősnek tartott osztrák hadseregre. Az olaszok pártjára állt nyíltan a magyar politikai emigráció is, amely Magyarország függetlenségének reménysugarát vélte felfedezni az olasz sikerben. Ennek lehetőségét lényegében III. Napóleon lehetetlenítette el azzal, hogy kilépett az olaszokkal kötött szövetségből, és Ferenc Józsefnek fegyverszünetet ajánlott, amelyet a császár el is fogadott 1859. július 8-án.[3]

            Az olaszoktól elszenvedett vereséget a szakirodalom következetesen a neoabszolutizmus válságaként könyveli el, azonban Hanák Péter állítása szerint a rendszer válságában beállt fordulat nem ekkor kezdődött. Véleménye szerint valójában soha nem is állt stabil lábakon, csak az osztrák vezetés használta fel a nemzeti tragédia hatékonyabb elfeledtetésére. Mindenesetre a változást sürgető hangok Solferino után gyorsan teret kaptak az osztrák politika körein belül is.[4] A császár és a kormány azonban másképpen gondolkodott a múltbeli eseményekről: a háborút kis veszteségekkel sikerült befejezni, és Magyarországon sem ingott meg a birodalom pozíciója, így az egyezkedést továbbra sem gondolták fontosnak. A változások 1859-ben tehát elmaradtak, ám 1860-ban az olaszok elleni küzdelem újabb felvonásának kilátásai lépésre kényszerítették az uralkodót. Ausztria deficitje évről-évre növekvő tendenciát mutatott, a hiányt pedig adóemeléssel és kölcsönökkel próbálták befoltozni.[5] A kompromisszum felé tett első lépések 1860 február-március környékén jelentkeztek, ám a magyarok számára nem bírtak döntő jelentőséggel – gondolva itt Windischgrätz visszahelyezésére vagy Albrecht herceg lemondására.[6]

            Ferenc József első igazi gesztusa, amelyet a magyarokkal való kiegyezés felé tett az 1860-as októberi diplomában nyilvánult meg. Ennek kiemelt célja a birodalom belső nyugalmának megteremtése volt egy esetleges itáliai háború kirobbanása esetén. A centralizmus fenntartása továbbra is prioritást élvezett, azonban „az abszolutizmust parlamenti formákkal akarta helyettesíteni.”[7] Hiába kínált alkotmányos jogokat a magyaroknak, ez a próbálkozása ellenállásba ütközött, hiszen a magyarok eredendően a régi alkotmány visszanyerésére vágytak, belső függetlenségük biztosításával.[8] Az osztrák oldalon a mérsékelten liberális és centralista hangok túlzott engedmények felkínálásáról beszéltek, míg a magyarok részéről egyhangú elutasítás övezte a diplomát.[9] Már ebből az állításból érzékelhető, hogy néhány évvel a kiegyezés előtt milyen távol állt a két oldal álláspontja egymástól. A császár az októberi diploma negatív fogadtatása után visszatért a centralizációt előtérbe helyező úthoz, amelynek élére Schmerlinget állította, és 1861 februárjában a birodalmi alkotmány megváltoztatása mellett döntött, amely a februári pátensben öltött testet.

            Felmerülhet a kérdés, hogy miért határolódott el Bécs a magyarokkal való egyezség gondolatától is. Palmerston angol miniszterelnök már 1860-ban felhívta a bécsi kormány figyelmét arra, hogy Ausztria csak a magyarokkal való megegyezés útján erősödhet meg. Az osztrákok azonban centralista törekvésekbe vetett hitükben a végsőkig bíztak, emellett képtelenek voltak elhinni, hogy a magyarok a birodalom határai között keresik nemzeti céljaik kiteljesedését.[10] Hiába vált egyre népszerűbbé a magyar politikai élet színpadán a kiegyezés gondolata, hátráltatta ezt a folyamatot, hogy az osztrák oldal továbbra is passzivitást mutatott, elsősorban a német egységért vívott versenynek köszönhetően.[11] Ennek értelmében, ha Ausztria szerezte volna meg a német területek feletti döntő befolyást, egy nemzetiségekkel – legyen szó a magyar vagy a cseh népelemekről – idő előtt kötött megegyezésből kedvezőtlenül jöhetett volna ki. Így a kiegyezés reális esélye akkor érkezett el a magyarok számára, amikor biztossá vált, hogy az osztrák monarchia milyen helyet foglal el az európai hatalmi egyensúlyban.   

A porosz-osztrák konfliktus és következményei

             „A német egység kérdését a magyar politikai közvélemény mindig súlyának megfelelő komolysággal vizsgálta.”[12], hiszen a magyarok számára az Ausztriával való kiegyezés szempontjából kardinális jelentőségű volt az események kimenetele. Érdekes kettősség mutatkozott a magyar esélylatolgatások esetében: kezdetben az 1859-es olasz sikertelenség és az udvari politizálás miatt Ausztriát tüntették fel hátrányosabb helyzetben, azonban a poroszok reményei sem bizonyultak kecsegtetőnek a külpolitikai elemzések során. Megfigyelhető, hogy a magyar sajtó hosszú ideig biztosabbnak látta a nagy német egység megvalósulását Ferenc József vezetésével, majd Bismarck katonai sikerei kapcsán egyre óvatosabb találgatásokba bocsátkozott.[13] Nem meglepő a hazai közvélemény Habsburg-pártisága, hiszen egyrészt Ausztria katonailag Európa legmeghatározóbb államai közé tartozott, másrészt a birodalmi cenzúra nem engedett volna szárnyra kelni a Monarchiát nyíltan és keményen kritizáló cikkeket, amelyek zavart kelthetnek a magyarság köreiben.

            A porosz-osztrák konfliktus felújítása az 1862-ben hatalomra került Bismarck fejéből pattant ki, ennek előkészítésére jelentős hadseregreformot és az általános hadkötelezettség bevezetésével modern tömeghadsereget hozott létre. Ez a sereg biztos háttérként, és egyben eszközként szolgált nagyszabású terveihez. A konfliktus meglepő módon egy együttműködésben robbant ki. A Schleswigért és Holsteinért Dánia ellen vívott háborúban az osztrákokat rákényszerítette a részvételre, ahol jelenésüket is kellett tenniük, ha nem akartak hátrányba kerülni a poroszokkal szemben.[14]

A porosz-osztrák helyzet élesedésével a magyarokhoz való viszony is lényeges változásokban nyilvánult meg. Az általam már korábban említett 1865-ös esztendő jelentette Bécs hajlandóságát egy esetleges kompromisszum kivitelezésének gondolatára. Ezen pontnál kikerülhetetlen Deák 1865. április 16-i húsvéti cikke, amely nem maga volt a fordulópont, hanem valójában „A fordulat – amelyet Deák helyesen ismert fel, és amelyre nyomban reagált – mindenekelőtt a bécsi politikában következett be, mégpedig a német kérdéssel kapcsolatban.”[15] Ettől függetlenül a húsvéti cikk tartalmában előrevetítette, hogy a magyar politika befolyásos képviselői készen állnak egy Ausztriával való kiegyezésre. Az érvrendszer, mellyel Deák dolgozott a birodalom sértetlenségének elsődlegességét hangsúlyozta, illetve kimondta, hogy egy nagyhatalmak által közrefogott önálló Magyarországnak nincs létjogosultsága. Ám továbbra is ragaszkodott az 1848-as közjogi követeléshez, a birodalmon belüli magyar alkotmányos különálláshoz.[16] Gratz Gusztáv a jogfolytonosság elvét, mint a nemzetet összekovácsoló tényezőt emeli ki, amelyet a magyarság kitartóan célként helyezett a szeme elé, és ennek végül sikeres képviselője lett Deák Ferenc.[17]

Visszatérve az osztrák-porosz konfliktus konkrét kibontakozásához, Bismarck mindent elkövetett, hogy az osztrákokkal nyílt harcba bocsátkozzon. Ennek eléréséhez vállára vette a testvérháború kirobbantásának súlyát, amellyel a közvélemény egyöntetű nemtetszését is kivívta. Ezzel sikerét gyakorlatilag egy lapra tette fel, amely a háborús győzelmen állt vagy bukott.[18] Egyetlen pillérét azonban igyekezett minél alaposabban körbebástyázni, így elérte, hogy III. Napóleon garanciáját adta egy olasz-német katonai szerződésre 1866. április 8-ától három hónap időtartamra. Ez azt jelentette Ausztria számára, hogy kétfrontos háborúra kényszerül. Mégsem az osztrákok helyzete tűnt kilátástalannak a háború kitörését követően, hanem sokkal inkább a porosz csapatok bukását vetítették előre a körülmények. Az olasz csapatok 1866. június 24-én Custozza mellett vereséget szenvedtek Ausztriától, míg Bajorország, Szászország és Hannover a poroszok ellen fogott fegyvert. A háború azonban nem – vagy csak kevesek által − várt meglepetéssel ért véget: 1866. július 3-án Königgrätz és Sadowa között egyetlen nap alatt az északi osztrák sereg tetemes része megsemmisült. Bismarck a katonai rizikó felvállalása után újabb rendkívüli húzásra szánta el magát, és a győzelmet követően azon munkálkodott, hogy mindkét fél számára elfogadható béke szülessen. Ezt a békét Prágában 1866. augusztus 23-án szentesítették, ennek keretein belül Poroszország lemondott minden annexiós igényéről Ausztriával szemben, míg Ausztria önként kivált a Német Szövetségből, amellyel elismerte a poroszok vezetésével végbemenő kis német egység kialakulását.[19]

A königgrätzi vereség, és a Német Szövetségből történő kiszorulás egy szemléletváltást eredményezett a császár és kormánya részéről. A kritikus 1866-os esztendőben a magyarság lojalitását fejezte ki a császár irányába, és nem mutatott hajlandóságot a Bismarckkal való együttműködésre.[20] A magyar liberálisok ugyan osztrák sikert vártak, de minden eshetőségre felkészültek, így 1866 júliusában már Deák Ferencet és Andrássy Gyulát Bécsbe hívta tárgyalni Ferenc József. Deák programja felvázolásakor megmaradt a Königgrätz előtti igények felsorakoztatásánál, kizárólag a kiegyezés melletti érvelése változott meg, mely szerint a magyarok nem akarják tovább gyengíteni a birodalmat azzal, hogy nagyobb önállóságra törekszenek, hiszen a cél a dualista monarchia erejének megőrzése és gyarapítása.[21]

Említésre érdemes az a tény, hogy Königgrätz után az osztrák-németség körében súlyos identitásválságot hozott magával, amelynek következtében szélesebb körök váltak nyitottabbá a magyarokkal való kiegyezésre. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a kiegyezés elősegítésében Friedrich Beust, volt szász miniszterelnök, 1866-tól a kancellári tisztség viselője, akinek meghatározó szerepe volt Ferenc József meggyőzésében. A legfőbb érve a Monarchia belső viszonyaiban gyökeredzett, mely alapján „a kormány egyszerre sohasem kedvezhet valamennyi nemzetnek.”[22] A tárgyalások során Andrássy és Beust kiválóan tudtak együttműködni, az álláspontok lépésről-lépésre közeledtek egymáshoz. Egy utolsó felvonása maradt a magyar kérdésnek: a döntően cseheket pártoló Belcredi és a kiegyezést sürgető Beust összecsapása hozott ítéletet a kiegyezés felett, amely a birodalmi tanács rendkívüliségét vagy „rendességét” határozta meg. Végül Beust követelései győzedelmeskedtek, Ferenc József pedig 1867. február 17-én kinevezte a felelős magyar minisztériumot, melynek élére Andrássy Gyulát helyezte. 1867. június 8-án I. Ferenc József magyar királlyá koronázták, június 12-én pedig a kiegyezési törvények szentesítése is megtörtént.[23] Az osztrák császárság kétközpontú állammá, dualista monarchiává vált, amelyben Magyarország teljes belpolitikai önállóságot nyert. A közös ügyek tekintetében Ausztria és Magyarország együttműködése a külügyekre és hadügyekre korlátozódott.[24]

Összegzés

             A magyarság helyzete két évtized alatt óriási változásokon ment keresztül. A megtorlás, a büntetés és teljes ellenőrzés korszakát át kellett vészelnie, majd az európai viszonylatban eseménydús egységesítési időszak során reálisan felmérnie saját helyzetét, ami végül sikerült − köszönhetően a magyar vezető politikusok tekintélyének. A magyarok dönthettek volna a Kossuth által felkínált dunai konföderáció terve mellett, beállhattak volna a kedvező pozícióban kompromisszumot ígérő Bismarck mellé, Königgrätz után lehettek volna nagyratörő, elrugaszkodott terveik, azonban megmaradtak a bizonytalanságban is Ausztria mellett. Ahhoz, hogy a kiegyezés ilyen feltételekkel jöhetett létre, szükség volt a számunkra kedvezően alakuló külpolitikai eseményekre. Egy osztrák vezetéssel végbemenő nagy német egységesítés a magyarok számára megannyi megszorítással járt volna, és egészen más alkupozícióból ülhetett volna tárgyalóasztalhoz Ferenc József és kormánya a magyar féllel szemben. Egy valódi nagyhatalom, amely Európa térképének meghatározó tényezőjeként törekedett volna a megegyezésre, könnyen lehet, hogy az örökös tartományok közé sorolta volna Magyarországot. Az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte a magyarok részéről az ideálisan végbement körülmények és a lojalitás eredménye, míg az osztrák fél oldaláról nézve egy kényszer szülte irányváltás legcélszerűbb következménye volt.