Magyar Tudomány, CIV.kötet- Új folyam XLII.kötet, 12.szám
1997. december
1525 - 1528.

Nemzetközi önrendelkezés vagy területi sérthetetlenség?

Tulajdonképpen erre a kérdésre keresi a választ a "Nationalities Papers" 1996.szeptemberi száma, amelyet teljes egészében Magyarországnak és a határon túlra szakadt magyar nemzeti közösségeknek szenteltek. (A tematikus szám címe: Hungary and the Hungarian Minorities.)
A negyedévente megjelenő amerikai szakfolyóirat az egykori Szovjetunió és Kelet-Európa területén élő nemzetiségek tanulmányozására szakosodott társaság lapja (Association for the Study of Nationalities), amelyet az Egyesült Államokban adnak ki.
Az ötlet, hogy egy teljes számot Magyarországnak és a határon túlra került magyarok ügyének szánjanak, egy 1991-es szlovéniai maribori konferencián született. Henry R.Huttenbach főszerkesztő, New York-i egyetemi tanár bevezetőjéből az is kiderül, hogy a daytoni rendezés után Boszniában az etnikai-területi elv diadalmaskodott, és ez után a kutatóknak nincs okuk feltételezni, hogy egy etnosz bekebelezése hosszú távon robbanás nélküli megoldást jelenthetne.
A különkiadás szerkesztője a magyar származású Andrew Ludanyi, az Észak-Ohio-i Egyetem tanára megemlíti: a hidegháború után kialakult status quo-t nyugaton egészen a nyolcvanas évek elejéig természetesnek és konfliktusmentesnek tekintették. Csak a határon túlra került magyar nemzeti közösségek mozgolódása - akkor Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége - hívta fel a figyelmet arra, hogy feszítő kérdésről van szó.
A közölt tanulmányok 1993 végére készültek el, de a kérdés azóta sem oldódott meg. Charles Z.Jokay indianapolisi kutató a kelet-közép-európai nemzeti közösségek településszerkezetének és ennek megfelelő politikai viselkedésének összefüggéseit elemezve megállapítja, hogy a közel 4 milliós határon túli magyar nemzeti közösségek összlétszáma a tízmilliós anyaországéhoz képest jelentős és sorsuk alakulása érzékenyen befolyásolja az anyaország politikai klímáját. Az elcsatolt területek évszázadokon keresztül Magyarországhoz tartoztak és etnikai arányaikat csupán a legutóbbi évtizedekben változtatták meg hol iparosítással, hol betelepítéssel. Volt ahol a határon túli magyarok még autonómiát is élveztek, így az albánokhoz, kurdokhoz és palesztinokhoz hasonlóan egészen másként viselkednek, mint az pusztán mai számarányukat figyelembe véve logikus lenne.
Alapvetően meghatározó földrajzi helyzetük is. Szlovákiában például a magyarok a Magyarországgal szomszédos területeken abszolút többségben élnek.
Miután a helyi önkormányzatokban is magyar többség van, az etnikai súrlódások lehetősége jelentéktelen, a magyar kormány pedig nem szorgalmazta ezen területeknek az anyaországhoz csatolását, így jelenlétük nemzetközi politikai konfliktust nem okoz.
A Kelet-Közép-Európa és az egykori Szovjetunió területén gyakorta nemzeti-nemzetiségi konfliktusokkal terhes légkört - Jokay szerint - a következő tényezőkre lehet visszavezetni:
- a mai államhatárok legitimációs alapjául szolgáló nemzeti önrendelkezést egyik világháború után sem szentesítették nemzetközileg ellenőrzött és elismert népszavazásokkal,
- a posztkommunista államok némelyikének hatalomgyakorlási mechanizmusa valójában nem demokratikus, hanem autokratikus,
- nincsenek olyan nemzetközi szerződések, amelyek a a nemzeti kisebbségek számára individuális és kollektív jogokat biztosítanának.
A javarészt öt új államba került magyarság esetében Jokay szerint meghatározó jelentősége van annak, hogy milyen az őt körülvevő államok típusa, "környezete" (neo-kommunista, etno-nacionalista vagy demokratikus pluralista). Ennél is nagyobb jelentősége van azonban a nemzeti közösségek térbeli elhelyezkedésének. Más az öntudata ugyanis annak a nemzeti közösségnek, amely az anyaország közvetlen szomszédságában lévő területen homogén saját közegében él, más annak, amely többszáz kilométerre az anyaország határától és megint más ott, ahol szigetként vagy más nemzetiségekkel vegyesen létezik. Az etnikai alapú önrendelkezés önmagában képtelen megoldani a problémákat, ehelyett az autonómiaformák különböző fokozataira van szükség. A jövő kulcskérdése, hogy e kisebbségi csoportok meddig elégszenek meg a parlamenti célokkal, meddig állnak ellent a természetes kísértésnek, hogy kövessék a többi nemzetiség példáját, amelyek kihírdették függetlenségüket vagy autonómiájukat.
A folyóiratban publikáló magyar szerzők sorát Szász Zoltán történész nyitja meg a történeti hátteret ismertető tanulmányával. Ennek oroszlánrészében a közös monarchia főként magyar részében lévő nemzetiségpolitikai gyakorlatot ismerteti, amely kisebb-nagyobb megszorításokkal ugyan, de alapjában véve jól, sőt az akkori Európában példamutató módon biztosította a nemzetiségek nyelvhasználati jogát, és ennek intézményi hátterét, az anyanyelvi iskolarendszert.
Frank Tibor az Ausztria-Magyarországból az Egyesült Államokba irányuló kivándorlás adatait vizsgálva megállapítja, hogy a főként a századforduló után felerősödő kivándorlási hullám nagyobbik részét - 1899 és 1913 között - például 67%-ban - nem magyar nemzetiségűek tették ki, aminek a magyar uralkodó elit örült, és eszébe sem jutott, hogy Amerikában ezek az emberek a washingtoni kormányt nem magyarbarát irányban fogják befolyásolni.
Tóth Pál Péter szociológus a két világháború közötti időszakban tekinti át a ma határainkon túl élő magyar nemzeti közösségek történetét és a Jokay-féle tipológiát felhasználva állapítja meg: Romániát leszámítva a szomszédos országok területén élő magyar nemzeti közösségek zömmel mindenütt a mai államhatár mentén, tömbben helyezkedtek el. Romániában egyharmaduk a határral szomszédos területen, egyharmaduk többszáz kilométerre a magyar határtól, de etnikailag homogén területen, ez a Székelyföld, és a két tömb közötti területen szórtan, hol relatív többségben, hol viszonylagos kisebbségben. Az utódállamok törekvése az volt, hogy etnikailag homogén nemzetállamokat hozzanak létre, ezért a magyarokban határaikat fenyegető tényezőt láttak, a kisebbségi kérdést biztonsági kérdésként értelmezték.
Tóth Pál Péter felhívja a figyelmet, hogy jelentős szerepe volt az eltérő hitnek is, a magyarok többnyire katolikusok és reformátusok lévén vallási alapon is szembekerültek az uralkodó nemzetekkel. Az utódállamok asszimilációs politikájukban kiemelt szerepet szántak az oktatási rendszernek, a magyar iskolák leépítésének. A feszültségek 1944-45-ben nyílt magyarellenes terrorba torkolltak. A II.világháborút lezáró békék rosszabbak voltak, mint az I. világháború utániak.
Andrew Ludanyi A szovjet nemzetiségi politika és Közép-Kelet-Európa című tanulmányában a határon túlra került magyar nemzeti közösségek 1945 utáni történetét dolgozta fel (kiemelten foglalkozik a Romániában élő magyarsággal). A demokratikus centralizmus és az államosítás jelentősebben sújtotta az utódállamok magyarságát, hisz az állami redisztribúció mindig a többségi nemzetnek kedvez, az ateizmus hivatalossá tétele pedig lehetetlenné tette az egyházi intézmények bármiféle szerepvállalását az oktatásban.
A Münchenben élő Alfred Reisch a rendszerváltás utáni magyar külpolitikával foglalkozó tanulmányában ismerteti, hogyan kezdett foglalkozni a hivatalos állami politika szintjén az országhatárokon túlra szakadt magyarok ügyével az Antall-kormány. Így 1992-ben létrehozták a HTMH-t, és az MVSZ is ettől kezdve nemcsak a nyugati diaszpórában,  hanem a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségekkel is foglalkozott. Ismerteti az Antall-kormány törekvéseit a viszony normalizálására a szomszédokkal és megállapítja, hogy bár Ukrajnával sikerült némi eredményt elérni, addig ez Szlovákia és Románia vonatkozásában nem mondható el.
Arday Lajos a szerb-jugoszláv területen élő magyar nemzeti közösség történetét írta meg. A legmérsékeltebb becslések alapján hivatkozik az áldozatok számára. Többek között leírja, hogy ezen a területen a föld 60%-a magánkézben maradt, hogy a Vajdaságnak 1989-ig volt autonómiája és hogy a délszláv polgárháború során minden ötödik elesett katonának volt magyar vezetékneve, hogy a VMDK az ún. hármasszintű autonómia mellett harcolt.
Székely-András Bertalan a Horvátországban és Szlovéniában élő magyarság helyzetével foglalkozik. Szlovénia esetében például megtudhatjuk, hogy a magyarokat már az 1974-es szlovén alkotmány is nemzeti közösségként határozta meg.
Andrew Bell a romániai magyarság történetének 1989 decembere és 1993 decembere közötti négy esztendejét írta meg. A szlovákiai Gyurcsik Iván és az amerikai James Satterwhite 1989 novembere és 1993 decembere között vizsgálja a felvidéki magyarság történetét. Ismertetik a szlovák nemuzetiségi politikát, továbbá a legutóbbi hivatalos népszámlálás adatait, mely szerint 608 000 magyar él Szlovákiában, ami az összlakosság közel 12%-a.
A Kanadában élő, a Torontói Egyetemen tanító, ruszin nemzetiségű Paul Robert Magocsi a kárpátaljai magyarok helyzetét tekinti át.
E helyzetelemzések után következik két tanulmány. Az egyik szerzője Kovács Nás Beáta, aki az autonómiák különböző változatainak kombinációját tartja jó eszköznek a térség problémáinak megoldására. Szerinte Jugoszlávia, Románia és Szlovákia mai politikai vezetése közös nacionálkommunista jegyekkel rendelkezik. Miközben a liberális és demokrata értékekről csupán beszélnek, arra törekszenek, hogy homogén nemzetállamot valósítsanak meg, amivel a térség békéjét és stabilitását veszélyeztetik. A számbeli kisebbségben élő magyar nemzeti közösségeknek van külön kulturális identitásuk is és különböző autonómia-programjaiknak közös jellemzője, hogy azokkal a konfliktus megelőzésére törekszenek.
Nicolae Harsanyi: Utópikus látomás? Hogyan lehet visszatartani a nemzeteket a jövendő háborútól? című tanulmányában úgy látja, hogy Jugoszlávia, Csehszlovákia, de főként a Szovjetunió felbomlásával új etnikai és vallási többségek és kisebbségek jöttek létre. A baltiak ötven évvel ezelőtti függetlenségüket kapták vissza, fegyveres konfliktusok vannak a Kaukázusban és az egykori Szovjetunió területén kialakult határok mentén. A térség: az egykori Osztrák-Magyar Monarchia és a Szovjetunió területe Harsanyi szerint az erős nacionalista viták és összeütközések színhelye, ahol a vitákat a kommunizmus az utóbbi negyven év alatt nem hagyta felszínre jutni. Ma úgy látszik, hogy a diktatórikus kommunizmusból a demokráciába való átmenet az etnokrácia mocsarába süllyedt. Ebben az összefüggésben az új határok születése sokak számára azok elfogadhatatlanságát is jelenti. Ha a béke felrúgása árán is törekedni fognak megváltoztatásukra, ez könnyen újabb világégéshez vezethet.
A határon túlra került magyar nemzeti közösségek demográfiai helyzetének alakulásáról Sebők László írt, míg történetük kronológiai táblázatát Kovács Nás Beáta készítette el. Jóllehet a tanulmánykötet angolszász közönség számára íródott, mégis a magyarországi olvasó is érdeklődéssel lapozhatja. (Nem ártana magyarra fordítva is megjelentetni.)

Gecse Géza