Rainer M. János

Oroszország megértése

http://www.mozgovilag.hu/2007/08/14rolrol02.htm

1999 tavaszán egy Florida és Georgia határán lévő kisvárosban két tucat történész faggatott három napon át három idősödő embert arról, hogyan is ért véget a Birodalom. A hidegháború történetének kutatói az Egyesült Államokból, Kelet-Európából, Németországból, Kínából, Kanadából jöttek. Mihail Gorbacsov, az utolsó szovjet pártfőtitkár és államfő három közeli munkatársát, politikai tanácsadóját kérdezték arról, mi történt 1985 és 1991 között.

Nem is annyira a városban voltunk, hanem attól távolabb, mocsaras tengerpart közepébe varázsolt hatalmas park-erdőben. Ebben állt egy óriási, pompásan berendezett faház, Musgrove Plant – maga is történelmi hely, amint azt az előzékeny házigazda üdvözlő beszédében hangsúlyozta: 1976-ban, vagyis ottlétünkkor már majd negyedszázada Jimmy Carter, akkor már megválasztott elnök ebben az épületben tanácskozott szűkebb stábjával, a kormányzati teendőkre felkészülendő.

Két egész napot, egy hétvégét. Tartottak egy tanácskozást, aztán a következő héten, másutt még kettőt, aztán még párat és így tovább. Történelmi hely, amerikai léptékben, láttam is magam előtt a gerendákból rótt falra hamarost felteendő márványtáblát.

De ez igazán csak futó, gúnyos érzés volt. Igazság szerint nagyon jól éreztük magunkat, kiváltképp a káeurópai télvégből a szubtrópusi márciusba csöppentek. A parkban mindenütt medencék, kis tavak, a szaletlikben praktikus hűtőszekrények. A szünetekben még a párás hőségben is jólesett sétálgatni, beszélgetni, küzdve persze a leküzdhetetlen álmossággal. Az egyik napi ülés végeztével egy korombeli lengyel kollégával ücsörögtünk egy-egy csíkos vászon nyugágyban egy egyik medence partján, hideg sörökkel a kézben. Egyszerre megszólalt felettünk egy ismerős hang, jellegzetes orosz akcentussal, tréfásan, de némi élt sem nélkülözve: Nézzétek a fiúkat! Hát ezért érdemes belépni a NATO-ba!

A hang tulajdonosa Vlagyiszlav Zubok (vagy ahogyan maga mutatkozott be mindenkinek: Vlad), akkor már régen Amerikában élő orosz történész volt. Honfitársával, az otthon élő Konsztantyin Plesakovval közös könyvük (Inside the Kremlin’s Cold War: From Stalin to Khruschev) akkor már három éve jelent meg a Harvard University Pressnél, a létező legjobb helyen tehát, s már kezdte bezsebelni a díjakat. Este kagylósütés volt a kertben, a társaság egy hosszú asztalnál foglalt helyet, egy fekete énekestrió pedig spirituálékat és örökzöld slágereket adott elő. Kényelmetlen érzés volt, mert valószerűnek tetszett, hogy őseik ugyanitt, ugyanezt tették másfél évszázada, csak épp rabszolgaként. Ahogy aztán, hála a kaliforniai boroknak, oldódott a hangulat, ők hárman eltűntek, a zene pedig már belülről jött. Az idősebb évjáratú káeurópai kollégák (és érdekes módon a fiatal harvardi végzettségű amerikaiak is) ismerték és szívesen előadták az Avanti popolót, de elhangzott a Szuliko is. Vlad kedélye azonban borús maradt. Inkább szomorú mosollyal koccintgatott, egy ponton aztán nem bírta és kifakadt: Azért ez mégiscsak lehetetlen, Oroszország teljesen el van szigetelve és ez nekem rettenetes érzés…!

Csak néztünk rá: mit akar ezzel most, a munkának vége, különben sem Oroszországról van szó. Pedig csak kimondta annak a fordítottját, amit három-négy napja mi éreztünk, és bizony most is ott motoszkált bennünk: most aztán vége, végre az ő bukásuk a téma, most végre ők szívnak. De ha jobban belegondoltunk, a kedves és kulturált Gorbi-tanácsadók eladdig semmi különöset nem meséltek el. Ki tanárosan, ki kicsit funkcisan, ki ironikusan azt mondta: azt hittük, jobb lesz minden, aztán ez lett, a fene se gondolta pedig. Ennek a fejezetnek vége, mondták derűsen, de egyik sem beszélt a történet végéről. Vlad kifakadása ennek fényében komolyan elgondolkodtató volt. Ez a most félig-medig már amerikai identitásúnak tűnő ember, meglehet, pár év múlva egy amerikai elnöknek fog tanácsokat osztogatni. Vagy egy orosznak? Annyi bizonyos, hogy Oroszország továbbra is, nagyon is létezik, nagyon is evidencia, amit – újra és újra – meg kell érteni.

Gecse Géza könyve az orosz birodalmi gondolatról már a témaválasztása miatt is dícséretet érdemel. Nem nagy divat ma Oroszországról írni. A sajátos orosz újjászerveződés, benne a birodalmi ambíciók újjáéledése valószínűleg változtatni fog ezen a helyzeten. Gecse Géza munkája jó bevezetőt kínál ehhez a majdan, hamarosan kibontakozó diskurzushoz. Teljes történeti bevezetőt, mert a birodalmi gondolatot, Oroszország, az orosz uralkodói dinasztia, az orosz állam önreflexiójának történetét végigköveti, annak születésétől egészen a jelenig. Nagyjából időrendben, mindenesetre orosz történeti periódusonként veszi számba az orosz birodalomépítés ideológiájának alapműveit.

A történeti bevezetés magába foglalja persze az orosz állam- és politikatörténet, az orosz terjeszkedés vázlatos ismertetését is. Mellesleg eközben a könyv egy kissé átstrukturálódik. A legterjedelmesebb fejezetek a 19. század nagy eszméit, a pánszlávizmust, az államközpontú nacionalizmust, az eurázsiai irányzatot ismertetik. Megismertetésük főképp vezető képviselőik fontos könyveiből sorjázó idézetekkel történik. A történeti leírás valóban háttér marad, leginkább a teoretikusok, diplomaták, doktrínák alkotóinak napi reflexiónak felidézésére szolgáltat alkalmat. 1917, a bolsevik forradalom, majd a szovjet birodalmi gondolat megszületése (a második világháborút közvetlenül megelőzően) átmenetet képez, az 1945 utáni fejezeteket viszont egyértelműen a szovjet történelem vázlatos ismertetése teszi ki. A könyv vége felé aztán az 1991 utáni Oroszország továbbra is vázlatos történetében ismét teóriák, többnyire a 19. századiak új kiadásai bukkannak fel. Közülük Gecse Géza elsősorban a gyakorló politikusok által hangoztatottakat részesíti előnyben.  Így eshet meg, hogy Vlagyimir Zsirinovszkij új geopolitikájáról több oldalon át olvashatunk, Alekszandr Szolzsenyicin Hogyan mentsük meg Oroszországot című orosz nemzeti újjászületési programja (amely az államközpontú birodalom helyett a nemzetté, persze sajátosan orosz, küldetéses nemzetté válást, majd, esetleg később nemzeti alapon új birodalom szerveződését vizionált) viszont egy lábjegyzetben, meg az irodalomjegyzékben kap helyet. Mintha Gecse Géza fontosabbnak vélné a parlamenti szónoki emelvényeken ágálókat a túlfeszült, de szent igazmondóknál. Pedig ő biztosan tudja, hogy nemcsak a pánszláv eszmék, egyáltalán az orosz birodalmi gondolat élte túl a Szovjetuniót, hanem a jurogyivij alakja is, kik közül ma Szolzsenyicin talán a legkiemelkedőbb.

A bevezetés problémája mindig az ismeretközlés és az elemzés egyensúlya. Ha eligazítani akarja elképzelt, pusztán alapismeretekkel felvértezett olvasóját, akkor a bevezetés leíró. Gecse Géza vagy ezt választotta, vagy ez lett végül – a kötet felvezetője e kérdésben nem igazít el egyértelműen, a szerkesztetlenség némely jelei (ismétlések például) bizonyos sietségről árulkodnak. Idézettárat kapunk, történeti háttérrel – mint ilyen, a könyv egyáltalán nem haszontalan. Végigkalauzol a 19. századon, aztán a rend kedvéért áttekinti a következőt is. Hiányzik azonban az egészről szóló vízió, a magyarázat. Képet kapunk az orosz birodalmi gondolkodás lelkéről, mozgatórugóiról, de arról már nem, hogy hol is található az egésznek a helye más imperializmusok közegében. Ezt a hiányt Schöpflin György egyébként tartalmas, de szükségképpen rövid bevezetője sem tudja feloldani.

Pedig néhány éve akadt valaki, aki éppen ezen az úton indult el. Szilágyi Ákos Állam és birodalom című nagyesszéjében (Gombár Csaba – Volosin Hédi (szerk.): Nem élhetek birodalom nélkül. Budapest, Helikon–Korridor, 2002, 125–208. old.) Oroszországot a „nemzetállam birodalmi imitációjának” nevezte, amely a Kelet-római Birodalom örököseként őrizte meg a tradicionális (ókori) birodalmak alapmodelljét – miközben fennmaradása érdekében egészen az első világháborúig figyelemre méltó kísérleteket tett a modernizációra. Természetesen felülről, a birodalmat reprezentáló (császári) állam vezérletével. A Szovjetunió ehhez képest végül a hagyományos birodalmiság újraértelmezése és új kiadása lett csupán, holott a modernitás egyetlen adekvát „birodalma”, a tőkés világgazdaság rendszere ellen lázadt eredetileg. Lázadt, de esélytelenül. Így azután, folytatja Szilágyi, a „szabad termelők társulása” helyett csupán a totális (birodalmi) államot tudta szembeszegezni a világpiac totalitásával, mint egyetlen esélyt a fennmaradásra. Ennek során felhasználta az államszervezés és az uralom nagyon is modern technikáit, épített a sok tekintetben tradicionális szinten megrekedt helyi közösségek tehetetlenségére és alávetést elfogadó attitűdjére – továbbá ha kellett, az orosz birodalmiság eszmerendszerét is leporolta.

Kár, hogy Gecse Géza szisztematikus áttekintése nem tett kísérletet az orosz birodalmi gondolat fejlődéstörténetének e nagy történetbe való beillesztésére. Hogy a mai Oroszország merre mozdul a korai kilencvenes évek nullapontjáról, az szerinte is, mások szerint is mindmáig nyitott kérdés. Az ortodox kereszténységre, a pánszlávizmusra, a leninizmus-sztálinizmus ideológiájára aligha fog alapozni. A világpiac egyik monokulturális jellegű impériuma, vagy a modernitás középidőszakából megörökölt atomarzenált őrző birodalma viszont még lehet. E mai értelmezéshez nagy segítséget adhatnak az orosz birodalmi gondolat kultúrtörténetei. Gecse Géza bevezetőjét gondosan elolvasva hozzáláthatunk a tanuláshoz, s el is lehet töprengenünk. Oroszország a látszat ellenére nagyon közel van.

(Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Budapest, 2007, Nemzeti Tankönyvkiadó, 384 oldal, 3000 forint)