Vincze Gábor:

„Debrecen városában akadt erős konkurense Szegednek”

A két város vetélkedése a száműzött Ferenc József Tudományegyetem „megszerzése” érdekében*

Két város – egy egyetem

Az Alföld két városa, Debrecen és Szeged már rég óhajtott egy felsőfokú oktatási intézetet a falai közt tudni. A versenyfutás a 19. század végén kezdődött és akkor sem maradt abba, amikor Debrecen egyetemet kapott. Alábbi dolgozatunkban azt mutatjuk be, hogy milyen vetélkedés folyt a két város között 1920–21 folyamán a Kolozsvárról száműzött Ferenc József Tudományegyetem „megszerzése” érdekében.

Debrecent és Szegedet először akkor érte csalódás, amikor az ország második egyetemét Kolozsváron állították fel. A reményt azonban nem adták fel. Az egyetemért folytatott küzdelem motorja Debrecenben a Tiszántúli Református Egyházkerület és a város vezetése volt, míg Szegeden a város vezetősége, a polgármester és a tanács. A cívisvárosban a századfordulón felmerült az az elképzelés, hogy a református egyház keretein belül kellene felállítani egy protestáns egyetemet, vagy legalább egy tanárképzővel egybekapcsolt bölcsészettudományi kart. Ebből annyi valósult meg, hogy 1909 és 1911 közt a Református Kollégium keretén belül négy, majd még újabb öt bölcsészeti tanszéket, a jogakadémián és a teológia szakon pedig egy-egy tanszéket szerveztek, ami igen előnyös helyzetet teremtett a város számára, ugyanis amikor 1912-ben az újabb egyetem(ek) székhelyéről kellett dönteni, ott már 24 tanszék működött a kollégium akadémiai tagozatán.[i]

Szeged ebből a szempontból jókora hátrányban volt Debrecennel szemben. Itt ugyanis nem volt sem jog-, sem mezőgazdasági akadémia, sem teológia, amelyek valamelyest hivatkozási alapot jelenthettek volna az egyetem igénylése esetén. Éppen ezért a város a különböző beadványaiban, emlékirataiban elsősorban arra hivatkozott, hogy sok, és népes középiskolája van, melyeknek köszönhetően a város a Délvidék magyarosításában elévülhetetlen érdemeket szereztek. (1907-ben ezt így fogalmazta meg Czimer Károly: „A magyar faj életfejlesztő ereje Szegedről lüktet a határok felé, tehát ennek a fajnak kell a tudományos kiképzés magasabb fokát megadni, hisz a déli részeken aknamunkát végez a dákóromán politika s a szerbek sem tettek le a kiszakítandó külön szerb tartomány eszméjéről, úgy hogy állami fennmaradásunk parancsolja ezek ellen a harcot, amit másképpen, mint kultúrfölénnyel megvívni nem tudunk.”[ii] A kultúrfölény, mint argumentáció egyébként 1919 és 1921 közt is rendre felbukkan.) Végül pedig Szeged – az ugyancsak egyetemre aspiráló Pozsonnyal és Kassával ellentétben – „tiszta ősmagyar hely s neki van elsősorban jogosultsága a magasabb kultúrára, ami különben nemzeti érdek is.”[iii]

A két város közti vetélkedés hátterében – érzésünk szerint – némi felekezeti rivalizálás is lehetett. Bár erre a korabeli, vagy későbbi egyetem-történeti dolgozatok nem térnek ki, de nem lehet véletlen, hogy a „kálvinista Róma” fő támogatója gr. Tisza István volt – aki egyben a Tiszántúli Református Egyházkerület világi gondnoki tisztét is betöltötte –, míg Szeged pártfogói elsősorban a katolikus klérus (a kalocsai érsek, a csanádi, győri és székesfehérvári püspökök) és az ehhez a felekezethez tartozó publicisták, politikusok voltak. Egyébként 1912 előtt a Szeged melletti „lobbizásban” a környező vármegyék (Békés, Bács-Bodrog, Torontál stb.) és nagyobb városok (Zombortól Gyuláig, Pancsovától Szentesig) képviselői, és tekintélyes közéleti személyiségek, politikusok (többek között Apponyi Albert és Kossuth Ferenc), valamint – mai kifejezéssel élve – civil szervezetek (DMKE, Dugonics Társaság stb.) egy része is részt vett. 1908-ban népes küldöttség ment föl Budapestre az egyetem ügyében, és Wekerle Sándor miniszterelnök valamint Apponyi Albert egyaránt a támogatásukról biztosította a szegedieket. (Lázár György polgármester ismét azzal érvelt, hogy oda kérik az intézmény helyezését, ahova azt „a magyar állameszme erősítésének nemzeti érdeke” követeli.[iv]) Ezek hatására kissé elbizakodottá vált a város közvéleménye. „A küldöttségjárás után az a hangulat Szegeden, hogy most már nem kell argumentálni tovább, a miniszter több egyetem fölállítását helyezi kilátásba s így biztos, hogy az egyik Szegedre kerül.” – írja a Szegedi Híradó.[v]

Az elbizakodottság azonban korai volt. Igaz ugyan, hogy az 1870-es, 80-as években a két Tisza (Kálmán, a miniszterelnök és Lajos, a Nagy Árvíz utáni kormánybiztos) a szegedi egyetem felállítását támogatták, ám Tisza István miniszterelnök a tiszántúli református egyházkerület gyűlésén 1909. november 25-én egyértelműen Debrecen mellett tört lándzsát. Hiába ajánlott fel az egyetem céljaira a város 12 millió koronát (készpénzben 3 milliót,[vi] a többit ingatlanokban[vii]), pénzhiányra hivatkozva a Tisza-kormány 1911-ben csak a pozsonyi és debreceni egyetem alapítását hagyta jóvá. (Szeged ugyan ígéretet kapott arra, hogy az ország második műegyetemét ott létesítik, de közbejött a világháború.)

A debreceni (és a pozsonyi) egyetem fölállításáról és szervezetéről végül az 1912. évi XXXVI. törvénycikk intézkedett. Az eredetileg megálmodott „négykarú” (teológiai, bölcsészet-, nyelv- és történettudományi, jogi- és államtudományi, és orvosi karokkal rendelkező) egyetem azonban már a kezdet-kezdetén csonka volt. Arról van szó ugyanis, hogy – a megfelelő épületek hiányára hivatkozva – 1914. őszén csak három fakultással nyílt meg az egyetem, az orvostudományi kar megszervezését pedig elhalasztották. (Egyébként ez történt a pozsonyi Erzsébet királyné Tudományegyetem esetében is.) A nehézségek azonban – a közben kitört világháború miatt – csak egyre nőttek. Egyfelől Kollégium épületét, amelyet – átmenetileg – az egyház az egyetem céljaira adott át, a katonaság hadikórház céljaira foglalt le, emiatt az oktatás ideiglenes, bérelt helyiségekben kezdődött el.[viii] Ráadásul ugyan a klinikák, az orvoskari intézetek építése elkezdődött (az építkezést az a Korb Flóris műegyetemi tanár irányította, aki 1921-ben a szegedi munkálatokat is felügyelte), de a világháború negyedik évében, 1918 elején Popovics Sándor pénzügy- és br. Szterényi József kereskedelemügyi miniszterek időlegesen leállíttatták azt, emiatt őszre a klinikák, pavilonok, intézeti épületek épp hogy csak tető alatt voltak, némelyikből még az ajtó, ablak is hiányzott, ezért a kar a működését nem kezdhette meg.[ix] Nem csak az épületek félkész volta akadályozta a fakultás megnyitását, hanem a professzori kar is hiányos volt. Hamarosan kiderült, hogy a debreceniek ezt a hiányt a pozsonyi és/vagy a kolozsvári kollégák „odacsábításával” igyekeznek pótolni.

Rátérve a kolozsvári eseményekre, mint közismert, a Ferenc József Tudományegyetem professzorait és hallgatóit 1919. május 12-én katonai karhatalom közreműködésével kiűzték az intézet falai közül. Történt mindez akkor, amikor javában folytak a vizsgáztatások. Bizonyos források alapján arra lehet következtetni, hogy ez nem lehetett véletlen, ugyanis az új román hatalom azzal számolt, hogy ezáltal a hallgatók majd tömegével elhagyják Kolozsvárt, és máshol próbálják meg befejezni a tanévet. (Ezt a gyanúnkat támasztja alá Márki Sándornak, az egyetem egyik professzorának a naplóbejegyzése is: „Drăgan, a rectori ügyek vezetője azt tanácsolja a hallgatóknak, hogy elmaradt vizsgáikat a debreczeni egyetemen tegyék le…”[x]) Ez a számítás részben bejött: az elkövetkező hetekben több kolozsvári hallgató Debrecenbe utazott, ám ott nem olyan fogadtatásban részesültek, mint amire számítottak.[xi] (Ősszel egyébként ez ügyben levélváltásra került sor a két egyetem rektora között, melynek során a debreceniek megpróbálták tisztázni magukat a felmerült vádakkal szemben.[xii])

A megszállók nem csak a hallgatóktól igyekeztek minél hamarább megszabadulni, hanem a professzoroktól is. Az új román közigazgatást felügyelő Consiliul Dirigent (Kormányzótanács) számára kapóra jöhetett, hogy a két rivális város, Debrecen és Szeged – hasonló okokból – egyaránt el szerette volna hívni a professzorok egy részét Kolozsvárról.

A debreceniek az egyik helyi lapból arról értesültek május közepén, hogy „Kolozsváron mozgalom indult meg a kolozsvári egyetemi orvoskarnak Debrecenbe való áthelyezése iránt.”[xiii] (Erről a „mozgalomról” más forrás nem számol be – talán csupán egy-két tanár magánakciójáról lehet szó, annál is inkább, mert a továbbiakban kiderül, hogy a lap információi szerint „itt csupán az a kívánalom merül fel, hogy a tanárok a már szigorlatra jelentkezett hallgatókat[xiv] levizsgáztassák.”

Hasonló igény – vagyis hogy az ott lévő hallgatókat a kolozsvári professzorok levizsgáztassák – ugyanebben az időben Szegeden is fölmerült. A városban nagyobb számú joghallgató (valószínűleg nagyobb részük bácskai és bánsági származású) gyűlt össze, aki le szeretett volna vizsgázni. Elutazni nem tudtak, ezért hetek óta sürgették egyetemi tanárok vezetése alatt álló tanfolyam létesítését Szegeden. A városi tanács hosszas tanakodás után érdemlegesen intézte el az ügyet, támogatva a diákok kérését,[xv] majd Somogyi Szilveszter polgármester május 8-án levelet írt a kolozsvári tanároknak, melyben „felszólította egyetemünket, hogy delegált jogtanárokat küldjön ki az ott rekedt alföldi joghallgatók szigorlatainak megtartására, s francia oltalmat ígért.” – írja Márki Sándor a naplójában.[xvi] A levelet két egyetemi hallgató vitte május második felében Kolozsvárra,[xvii] de az ottani tárgyalások részleteit nem ismerjük. Márki is csupán annyit jegyez meg a naplójában, hogy július 14-én mintegy nyolc professzort hívtak fel a városparancsnokságra azért, hogy nyilatkozzanak: hajlandóak-e a szegediek kérését teljesíteni és odautazni? A Szegedet megszálló franciák ugyan szabad utazást biztosítottak a tanárok számára, de a románok csak azzal a feltétellel engedélyezték volna az eltávozásukat, ha írásban kötelezik magukat, hogy nem térnek Kolozsvárra vissza. „A meghívottak (Kolosváry, Menyhárt, Szandtner, Réz, Imre stb.) kijelentették, hogy elvi szempontból nem fogadhatják el a meghívást, a kívánt nyilatkozatot pedig nem írják alá. Így csak az erről felvett jegyzőkönyvet küldik el Szegedre.” – írja Márki.[xviii]

Visszatérve Kolozsvárra, 1919 júniusa és decembere között végül sikerült a tanári kar mintegy felét kiutasítani, kiüldözni Kolozsvárról, akik Budapesten gyűltek össze. Mivel novemberre már eléggé sokan voltak, 26-án a kolozsváriak gr. Bethlen István „erdélyi miniszter”,[xix] Tóth Lajos és Imre Sándor helyettes államtitkárok,[xx] valamint br. (Petrichevich-)Horváth Emil[xxi] (volt erdélyi főispán), valamint Somogyi Szilveszter szegedi polgármester és Vasek Ernő kormánybiztos-főispán részvételével tanácskozást tartottak az egyetem jövőjével kapcsolatban. Ekkor a szegediek a törvényhatósági bizottság nevében felajánlották, hogy befogadják az egyetemet.[xxii] Ennek hatására Bethlen, valamint három társa a kolozsváriaknak azt ajánlotta, hogy – ha a székhelyükre történő közeli visszatérés nem lehetséges –, költözzenek Szegedre és ott folytassák tovább az oktatást.

Ezt követően felgyorsultak az események. 1920. január közepén az egyetem képviseletében egy delegáció érkezett Szegedre, ahol megtekintették a felajánlott épületeket. Úgy látták, hogy azok az oktatás és tudományos munka számára megfelelőek lennének – csak éppen az orvosi kar elhelyezése problematikus. (Mint később kiderül, Debrecenben is ez okozza a legnagyobb fejfájást.) Eredetileg már 1920 őszén meg akarták nyitni a tanévet a Tisza parti városban, ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ennek nincs meg a realitása. A város részéről felajánlott ingatlanokat (többek közt az Ítélőtábla, a MÁV Leszámítoló Hivatala, az állami főgimnázium, a felsőkereskedelmi iskola, a Madách utcai polgári iskola, a szemészeti-, gyermekgyógyászati-, szülészeti kórházak épületeit) a szaktárcáktól ugyanis meg kell kapni, át kell alakítani, az ott lévő hivatalokat, intézeteket máshol el kell helyezni – ehhez pedig, sok idő kell. (Hogy bő egy év – erre még a legpesszimistábbak sem gondoltak…)

1920 tavaszán-nyarán feliratok, memorandumok, delegációk jöttek-mentek Budapest és Szeged között, a kolozsvári egyetem ügyében azonban alig történt valami. Ez részben a helyi ellenérdekelt[xxiii] feleken, de nem csekély részben az érintett szakminisztériumok (az igazságügyi-, a közlekedésügyi-, a kereskedelemügyi- és nem utolsósorban a vallás- és közoktatásügyi minisztérium) passzivitásán, akadékoskodásán, kicsinyességén múlott. Az idő telt, és végül a kultuszminiszter be kellett lássa, hogy az év őszén semmiképp sem lehet az addig Budán[xxiv] – különböző épületekben – úgy-ahogy (a Pozsonyból kiutasított Erzsébet királyné tudományegyetemmel „kooperálva”) működő kolozsvári egyetemet Szegedre küldeni. Ezért augusztus 5-én egy újabb szegedi „szemleút” után Haller István a II. egyetemközi tanácsülésen végre eldöntötte, hogy 1.) az átépítésekhez idő kell, ezért Szegeden csak az 1921/22-es tanév megkezdése lehetséges; 2.) Szegedre csak a kolozsvári egyetem költözik (a miniszter még június közepén is arról beszélt Szegeden, miszerint lehetséges, hogy a két száműzött intézményt, a pozsonyit és a kolozsvárit ott egyesítik); 3.) tiszteletben tartja a pozsonyiak óhaját, hogy Pécsett önállóan, független egyetemként működjék.[xxv] Az egyetemközi tanácsülésen meghozott döntés miniszteri rendelet formájában augusztus 12-én született meg: ezzel tehát eldőlt – illetve eldőlni látszott –, hogy a két egyetem a következő tanévben Szegeden, illetve – ha a város felszabadul a szerb megszállás alól – Pécsen működik tovább. Három hónappal később azonban kiderült, hogy más elképzelések is vannak a két egyetem jövőjével kapcsolatban.

A debreceni egyetem ajánlata

Mint említettük, a Debreceni Tudományegyetem az 1918/19-es tanévben még szinte „félkész” állapotban működött, hiszen az épületek nem (illetve csak részben) készültek el, a bölcsészeti, jogi és teológiai fakultások ideiglenes helységekben húzták meg magukat, az orvoskar pedig, még meg sem kezdhette az oktatást. Mivel 1918 őszén az ún. felvételi épület felavatása megtörtént,[xxvi] úgy tűnt, az orvostudományi kar megnyitására is sor kerülhet – annak ellenére, hogy az valójában még csonka volt, hiszen a klinikai épületek nem készülhettek el, és mint említettük, a professzori kar sem volt teljes.

Ez utóbbi problémát dr. Kenézy Gyula, az 1918/19-es tanévre megválasztott rektor szeptemberben – Márki Sándor értesülése szerint – úgy szerette volna megoldani, hogy a pesti kultuszminisztériumnál megpróbálta elérni, hogy a fakultást a menekült pozsonyi, vagy kolozsvári tanárokból egészítsék ki. (A kolozsváriak közül hárman jöttek volna szóba: Issekutz Béla, Ditrói Gábor és Géber Ede.) A pozsonyi kar tagjai azonban kijelentették, hogy ők testületileg egyben maradnak és a függetlenségüket is meg akarják őrizni. A kolozsváriak ugyancsak nem kaptak az alkalmon.[xxvii]  Márki Sándor ennek kapcsán naplójában megjegyezte: „innen a béke-conferentia határozatáig senki sem akar mozdúlni, érezvén megcsúfolt egyetemünk iránti kötelezettségét.”[xxviii] (Három héttel később annak hírére, hogy Kenézy (akit 1916-ban neveztek ki a szülészet-nőgyógyászat tanszékre) megnyitotta az orvosi karon a tanévet,[xxix] Márki naplójában azt is megjegyezte, hogy lemondást jelentene a kolozsvári egyetemről, ha a debreceni orvosi kar megszervezése az ottani orvosi kar tagjainak részben vagy egészben való áthelyezésével történne.[xxx])

A debreceni fakultás szervezése – Márki aggodalmaival ellentétben – végül nem a kolozsvári orvoskari professzorok áthelyezésével történt, aminek részben az lehetett az oka, hogy a kormány eleve kijelentette: az orvosi karon új kinevezések egyelőre nem történhetnek. Ekkor a debreceni orvoskariak azt találták ki, hogy a pozsonyi fakultást kellene egyesíteni a debrecenivel (ez azért is megoldható lett volna, mert nagyjából kiegészítették egymást, tehát amelyik tanszék az egyik helyen még üres volt, azt a másikon már betöltötték). Orsós Ferenc dékán emiatt valamikor 1919 végén, vagy 1920 legelején felkérte a pozsonyiakat, hogy tárgyaljanak a további együttműködésről – csakhogy elkéstek. Addigra a két száműzött egyetem együttműködési megállapodást kötött egymással.[xxxi]

Egyébiránt nem csak az orvosi fakultás tanári kara volt foghíjas, ugyanis a tanszékek betöltése a többi karon is problémát okozott,[xxxii] ezért egyesek aggódni kezdtek, hogy esetleg a debreceni egyetem provinciális, „félkész” egyetem marad – ha csak nem erősítik meg az alföldi új univerzitást a száműzött professzorokkal. Tulajdonképpen ez az aggodalom volt a fő kiváltója annak az akciónak, amely az egyik (vagy mindkét) száműzött egyetem, illetve professzoraik Debrecenbe történő meghívását eredményezte.

A meghívás közvetlen előzményei – a debreceni egyetemi tanács jegyzőkönyvének tanúsága szerint – 1920. november közepére nyúlnak vissza. 19–20-án ugyanis, egy kar-közi bizottság tagjai különféle egyetemi ügyek[xxxiii] intézése végett Budapesten jártak. ahol felvették a kapcsolatot az ott tartózkodó két száműzött egyetem tanáraival,[xxxiv] akikkel kötetlen megbeszélést folytattak arról, mi lenne, ha ők Debrecenben folytatnák tovább a tanári és tudományos pályafutásukat. Az ekkor elhangzottakból arra a következtetésre jutottak, hogy „a testvér-egyetemek tanárai között meg van a hajlandóság az iránt, hogy a mi egyetemünk részéről hivatalos formában közlendő, s kooperatív munkára irányuló kari, illetőleg tanácsi üléseiken is jó szívvel fogják fogadni.”[xxxv] Ezen felbuzdulva Tóth Lajos dr., a bizottság egyik tagja a kultuszminisztériumban is tapogatózó tárgyalásokat folytatott, amely ugyancsak azzal biztatott, hogy érdemes hivatalos szinten kezdeményezni a két egyetem meghívását.

Ezenközben azonban egy másik kezdeményezés is indult. A félig megszervezett orvosi kar tanárai – mivel úgy tudták, hogy a pozsonyi egyetem „obligója” megszűnt a kolozsvári egyetemmel szemben, ugyanis az már eldöntetett, hogy az utóbbi Szegedre költözik – november 5-én ismét fölvették a kapcsolatot a pozsonyi kollégákkal és „együttműködésre” hívták meg őket.[xxxvi] A pozsonyi orvoskar tagjai meg is tekintették a helyszínt, és elhatározták, hogy meghivatás esetén testületileg Debrecenbe mennek. Erről a fejleményről a debreceni orvosok szóban értesítették Lukinich Imrét a pozsonyi, és Pokoly Józsefet, a debreceni egyetem rektorát, neki azonban a november 5-i meghívó levelüket csak 24-én továbbították, aki a 26-i tanácsülésen ezt is ismertette a tanácstagokkal. Nyomban kiderült, hogy míg a rektor és köre az egész egyetemet (illetve egyetemeket) akarja meghívni, addig az orvosok, Kenézy Gyula prorektor és Verzár Frigyes prodékán egyedül a pozsonyi orvosi kar meghívását tudják támogatni. Ellenkezésük dacára a tanács a rektor javaslatát fogadta el és „kooperatív együtt működésre” hívták meg a két egyetemet.[xxxvii] A tanács döntésébe feltehetően az is belejátszott, hogy kiderült: „a pozsonyi orvostudományi kar tagjai – bár eleinte tetszett nekik a debreceni folytatás lehetősége – az egyetem kebeléből való kiválást az egyetem további fennmaradásának érdekében veszedelmesnek” tartják, és csak a másik két karral (a bölcsészetivel és a természettudományival) együtt hajlandók Debrecenbe menni.[xxxviii]

Felmerülhet a kérdés: ha eredetileg csupán a pozsonyi orvosi kar meghívása merült fel, majd pedig – annak vonakodása láttán – az összes (három) pozsonyi fakultásé,miért határozott végül úgy a debreceni tanács, hogy mind a két száműzött egyetemet a városba hívja? Ennek feltételezésünk szerint két oka lehet. Egyfelől úgy tűnik, hogy a pozsonyi bölcsészeti, valamint a természettudományi karok vonakodtak Debrecenbe menni, mondván, hogy ott nincs szükség rájuk. (Ebben igazuk is volt.) Másfelől bizonyára a pozsonyi egyetemi vezetés sem akart hűtlen lenni a velük „cooperáló” kolozsvári egyetemhez. Ezek után a debreceni egyetemi tanács az „előre menekülés” taktikáját választotta, vagyis mind a két hontalanná vált egyetemet meghívni, az összes fakultásaikkal egyetemben.[xxxix]

Az orvoskariak egyébként nem nyugodtak bele, hogy leszavazták őket és továbbra is ragaszkodtak a maguk elképzeléséhez: Orsós Ferenc dékán a kar nevében december 8-án a kultuszminiszternek írt felterjesztésében[xl] különvéleményét jelentette be. Kifejtette, hogy az érdekelt három orvosi kar szempontjából az egyetemi tanács terve egyszerűen kivihetetlen. Részletesen ismertette az épület-kérdést és tényekkel igyekezett alátámasztani, hogy a párhuzamos tanszékek felállítása „irreális, kivihetetlen eszme”. Nem csak az orvosi fakultás elhelyezésénél jelentkeznének nehézségek, hanem például a matematika- és természettudományi kar esetében is (amelyet Debrecenben még meg sem szerveztek), hiszen semmiféle épület nem áll rendelkezésre. Felterjesztésében végül Orsós azt kérte Haller Istvántól, hogy a szempontjaikat vegye figyelembe és támogassa a tervüket, a pozsonyi és a debreceni orvosi kar összevonását.

Visszatérve a debreceni egyetemi tanács határozatára, annak indoklása – első ránézésre – igen racionálisnak tűnik: ha a menekülésre kényszerített egyetemek „Isten segedelmével székhelyeikre rövidebb időn belül visszatérhetnek”, akkor az esetleges szegedi vagy pécsi beruházások jórészt kárba vesznének. Ha azonban száműzetésük tovább tartana, „a csonka Magyarország anyagi és most rendelkezésre álló kulturális erői nem lennének elegendők ahhoz, hogy négy egyetem sikeres működését biztosítsák és így a négy egyetem lassú elsorvadása következnék be.”[xli] Az aggodalmakat pedig, azzal igyekeztek eloszlatni, hogy az „együttműködés” esetén is lehet biztosítani a két egyetem önállóságát. Hogy ez miként történne, azt Pokoly a Schneller István prorektornak[xlii] küldött kísérőlevélben és a kultuszminiszternek írt felterjesztésében[xliii] fejtette ki. Eszerint minden karon (kivéve természetesen a református hittudományi kart) lennének bizonyos számú debreceni, kolozsvári, illetve pozsonyi tanszékek, hogy a két egyetem különállását ezzel is demonstrálják. Tanszéküresedés esetén pedig, a tanári kinevezések mindig a megfelelő tanszékekre történik. A dékáni hivatalt a három egyetem évenként felváltva töltené be, a rektori tisztséget pedig, először a debreceni karok, majd a másik két egyetem fakultásai töltik be.

A debreceni ajánlat fogadtatása a kolozsváriak részéről

A debreceni egyetemi tanács határozata és a rektor 29-i kísérőlevele december 1-én érkezett meg Schneller István prorektorhoz, aki 3-ára értekezletre hívta össze a Budapesten tartózkodó összes rendes és rendkívüli egyetemi tanárt azzal a céllal, hogy foglaljanak állást a meghívás kérdésében. Ezen azonban kiderült, hogy a tanárok egy jelentős része a debreceni megajánlat elfogadása mellett kardoskodott, a másik tábor eleve visszautasította a meghívást, mert szerintük a Szegeddel való tárgyalás res iudicata, másrészt pedig a debreceni egyetemmel való kooperálás előbb-utóbb a kolozsvári egyetem „felszívódásához” vezetne, emellett néhányan – kompromisszumos megoldásként – egy helyszíni tájékozódástól tették függővé a kérdést. A heves vitát eredményező tanácskozás után Schneller felkérte a karokat, hogy külön-külön foglaljanak állást az ügyben. A kari tanácskozásokon azonban az értekezleten felmerült álláspontok ismétlődtek meg.

A „Debrecen-pártiak” álláspontjukat egy terjedelmes memorandumban[xliv] fejtették ki. (Ezt a huszonhét tanár közül tizenhatan írták alá.[xlv] A jogi karról: Réz Mihály, Moór Gyula, Boér Elek, Lukáts Adolf, Kuncz Ödön, Tóth Károly; a bölcsészetiről Dézsi Lajos, Hornyánszky Gyula, Schmidt Henrik, Gombocz Zoltán; a természettudományiról Pogány Béla,[xlvi] Haar Alfréd, Ortvay Rudolf, Riesz Frigyes; az orvosi karról pedig Davida Leó és Rigler Gusztáv.) Elöljáróban leszögezték, hogy „a magyar tudományos oktatás és a menekült egyetemek ügyének ez az egyedüli helyes, mert a tudomány érdekeit leginkább kielégítő megoldása.” Az érvrendszer igen szerteágazó volt. Hivatkoztak például arra, hogy a formális különállást Debrecenben is biztosítani lehet – csak éppen a megfelelő jogi formulát kell megtalálni. Ráadásul ha a visszatérés lehetővé válik, könnyebb kiválni a nagy debreceni univerzitásból, mintsem otthagyni Szegedet, amely – ha egyszer egyetemet kap – nyilvánvalóan nem akarja azt többé elereszteni. (Egyébként is úgy vélték, hogy Szegeden – a látszat ellenére – nem egy régi egyetem odahelyezéséről lenne szó, hanem újnak a létrehozásáról, ami azonban azért elfogadhatatlan, mert még a debreceni sincs befejezve.) Arra is hivatkoztak, hogy az „irredenta demonstráció” szempontjából is elhibázott dolog lenne, ha nem csatlakoznának a debreceni egyetemhez, mert „egy csenevész intézmény demonstrációnak igen szánalmas”. (A kultúrfölény biztosításához pedig erős, színvonalas egyetemek kellenek.) Ami a tudomány érdekeit illeti, úgy vélték, hogy a három párhuzamos tanszék is csak bizonyos területeken fog működni (a természettudományi kar ugyanis úgy a debreceni, mint a pozsonyi egyetemen hiányzott, a pozsonyi jogi kar pedig egyelőre még helyben maradt). Egyébként is a parallel tanszékek megléte – az aláírók szerint – inkább előny, mint hátrány. Az oktatás és tudományos munka színvonalát figyelembe véve pedig úgy vélték, hogy három, vagy négy egyetem fenntartásához hiányzik a kellő számú és színvonalú személyzet. Mint ahogy a kellő mennyiségű pénzügyi forrás sem áll a rendelkezésre új egyetem(ek) létesítésére. A kivérzett állam ráadásul – „konkurens” egyetemek megléte esetén – a színvonal fenntartásához szükséges támogatást sem tudná megadni. Végezetül pedig elgondolkodtató, hogy a memorandumot aláíró professzorok hivatkozva „az erdélyi magyarság felfogására” (ezen bizonyára a kint maradt tanártársaik álláspontját kell érteni) úgy vélték, nem az a fontos, hogy mi történik Magyarországon az egyetem megfogyatkozott személyzetével, hanem az, hogy Kolozsváron létesüljön egy magyar főiskola (amelynek alapjait a felekezetközi tanárképző létesítésével lerakták).[xlvii]

December 10–11-én mind a négy kar tanácsüléseket tartott, melyeken felolvasták a memorandumot. A fennmaradt jegyzőkönyvekből kitetszik, hogy az üléseken ez, illetve az ebben foglaltak igen heves vitát gerjesztettek, de előre sejteni lehetett a végeredményt is, hiszen a legtöbb karon többségben voltak a „Debrecen-pártiak”. Ez volt a helyzet a jogi- – itt a hét tanár közül öt írta alá előzetesen a memorandumot[xlviii] – valamint a bölcsészettudományi karon is. (Itt 5:4 arányban szavazták meg azt a határozatot, mely szerint a kar szívesen helyezkedik „a debreceni megoldás” alapjára. Igaz, az volt a feltétel, hogy a debreceniek kellőképpen garantálják a kolozsvári egyetem autonómiáját és hagyományait, emellett a kolozsvári egyetem az anyagi és szellemi feltételeket legalább „oly mértékben találja meg” Debrecenben, mint Szegeden.[xlix]) A matematika- és természettudományi karon ugyancsak ez a tábor került többségbe (a szavazás aránya 4:2 volt a javukra), de emiatt az ellentétek annyira kiéleződtek, hogy Apáthy István azzal fenyegetőzött, hogy inkább kiválik az egyetem kötelékéből, Budapesten marad és létrehoz egy Nemzetközi Micrographiai Intézetet, de Debrecenbe nem hajlandó lemenni; Győrffy István prodékán pedig bejelentette a lemondását, mert – mint kijelentette – „nem hajlandó a kolozsvári egyetem eltemetésében segédkezni”.[l]

Egyedül az orvosi karon voltak többségben azok, akik ellenezték a debreceni ajánlat elfogadását és elfogadták Imre József december 9-i beadványában kifejtett álláspontot. Ő többek között arra hivatkozott, hogy az elmúlt hónapban[li] Szegeden elhárult minden akadály az orvoskari intézetek elhelyezése elől, különben is a várossal szemben az egyetem „erkölcsi obligatióban” van. Éppen ezért „az orvosképzés ügyét feltétlenül jobban szolgálja a szegedi terv, tehát a Budapesten kívül 2 esetleg 3 kisebb forgalmú egyetem, mint a debreceni együttműködés.”[lii] Mindenesetre azt javasolta, hogy az egyetemi tanács alakítson egy bizottságot, amely a helyszínen tájékozódhat a kérdésben.[liii]

A debreceni egyetemmel való „együttműködés” legfőbb ellenzője, a bölcsészkari szavazáson alul maradt Schneller István a kultuszminiszternek küldött december 12-i, terjedelmes különvéleményével[liv] protestált a többségi állásponttal szemben. Ebben a memorandumra adott polemikus válaszban a prorektor többek közt leszögezte: már eldőlt, hogy a kolozsvári egyetem Szegedre megy (hisz’ erről korábban miniszteri rendelet intézkedett) és valójában nem másról van szó, mint „ezen res judicata alapján való rendelkezésről és ennek végrehajtásáról”. Azt sem felejtette el fölemlegetni, hogy míg a szegedi városvezetés már 1919 végén felajánlották a száműzött egyetemnek, hogy befogadják, addig Debrecen városa hallgatott, és most is csak az egyetem részéről jött a meghívás.[lv] Ami az anyagi-pénzügyi szempontokat illeti, számadatokkal cáfolta azt a debreceniek és a pártjukon lévő kolozsváriak által hangoztatott állítást, miszerint a leszegényedett Magyarország nem tudna eltartani négy egyetemet. (Egyébként az anyagiak hiányára elsőként Korányi Frigyes pénzügyminiszter hivatkozott még 1920 elején.[lvi]) Különben is – véli Schneller –, ha valamikor sikerül visszamenni az eredeti székhelyükre, úgy sokkal ésszerűbb Szegedre beruházni, mint Debrecenbe, mert előbbinek ott maradnak akkor azok az épületek, amelyekbe a régóta tervezett közgazdasági egyetem költözhetne. Ennek kapcsán tér ki a decentralizáció kérdésére is, felemlítve, hogy a korábbi kormányzatok „a központon kívül, de különösen a peripheriában lakó magyarok kultúrájával” mennyire nem törődtek. Végül, de nem utolsósorban arra figyelmeztetett, hogy ha Debrecenbe mennek, akaratlanul is felszívódnak, beolvadnak az ottani egyetembe, s „rövid idő múlva csak a kolozsvári, pozsonyi cím marad meg, de lesz az illető debreceni professzor”.[lvii]

December 30-án összeült az egyetemi tanács, hogy a karoktól beérkezett vélemények, illetőleg határozatok alapján állást foglaljon a kérdésben. A kérdés referense, Menyhárt Gáspár jogkari dékán (aki először elfogadta a memorandumban kifejtett álláspontot, és csak Szandtner Pál hatására változtatta meg a véleményét) a beérkezett határozatokból valamiért nem azt a következtetést vonta le, hogy a többség Debrecen mellett áll, ehelyett azt a javaslatot terjesztette be, miszerint mielőtt a meghívás tárgyában a végső szót kimondanák, küldjenek a helyszínre egy bizottságot.[lviii] (Menyhárt már a december 3-i értekezleten is ezt javasolta.) Ezt a kompromisszumos megoldást aztán kis szótöbbséggel elfogadta az egyetemi tanács és az erről hozott határozatot, felterjesztették a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba.

Ami a Kolozsváron maradt professzorok álláspontját illeti, még mielőtt kiderült volna a budapestiek megosztottsága, november 27-én Moór Gyula levélben[lix] fordult Kolosváry Bálinthoz, kikérvén ez ügyben a véleményüket. (December 12-én egy magánlevélben Győrffy István is kérte a kolozsváriak állásfoglalását,[lx] december végén pedig a pár hétre visszament Karl Lajos tudakolta meg a kollegái véleményét.) A rektor megfogalmazott egy határozati javaslatot, melyben kifejtette, hogy bár korábban nem értettek egyet az egyetem budai működésével, de a nemzetközi helyzet megváltozásával (a trianoni békediktátum ratifikálásával) a professzori kar ott maradt része belenyugodott a Budapesten „nélküle és ellene megteremtett” helyzetbe. Ezek után rátérve az egyetem jövőjével kapcsolatos kérdésre, annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a kolozsvári magyar egyetem jövőjét és visszatérését „relatíve legteljesebben a Budapesten való ideiglenes működés” biztosítja, míg a más városba való költözés Kolozsvárra nézve azzal a kockázattal jár, hogy magyar jellegű egyetemét elveszti. Mivel azonban abban nem lehet bízni, hogy „nemzetközi pressio” révén visszakaphatják az egyetemüket, a további lépések megtételének conditio sine qua nonja az, hogy a menekült egyetem kolozsvári jellegét fenntartsák, és ez – bárhová is jut – megfelelő formában jusson kifejezésre külsőleg is. Ha pedig ez garantálva van, (vagyis ha az állami költségvetésben évről-évre külön fejezet szól az egyetemről), akkor „a Debrecenbe való átvonulást éppen úgy nem tekinthetjük a kolozsvári egyetem halálának, a miként a Szegedre való elhelyezést sem”.[lxi]

Kolosváry álláspontja tulajdonképpen a Schnellerével volt rokon, amikor arra helyezte a hangsúlyt, hogy – túl azon, hol megfelelőbbek a feltételek a felszerelés és elhelyezés tekintetében – a legfontosabb az, hogy a külön, önálló kolozsvári egyetemi létük biztosíttassék. Csak éppen a prorektor meg volt győződve arról, hogy Debrecenben az egyetemre előbb-utóbb a beolvadás („megsemmisülés”) vár.

A Kolozsváron maradt tanárok nagyobb része bizalmi alapon elfogadta Kolosváry véleményét, illetve a határozati javaslatban kifejtett álláspontot, de most is akadtak olyanok, akik különvéleményt fogalmaztak meg. Így például Genersich Gusztáv az orvoskarról úgy vélte, hogy inkább a meglévő második (vagyis a debreceni) egyetemet kell teljessé tennie. „Az orvosi fakultásnak oda kell mennie, minél hamarabb, ahol véglegesen marad.” – írta. Szádeczky K.[ardoss] Gyula – az ottani tudományos gyűjtemény ismeretében – ugyancsak elfogadta volna a Debrecenbe való költözést. (Ő egyébként végül még sem repatriált, hanem 1921 tavaszán román állami szolgálatba állt.[lxii]) Ruzitska Béla ugyancsak úgy vélte, hogy a cívisváros inkább számba veendő, mint Szeged. Bartók György ezzel szemben határozottan Szeged mellett foglalt állást.[lxiii] Végeredményben tehát a kolozsváriak ugyanúgy megosztottak voltak, mint a budapestiek.[lxiv] Ezt azonban a rektor inkább elhallgatta, amikor végre (az 1919. május 11-i megválasztása óta először) eljutott Budapestre. 1921. január 3. és 19. között ugyanis a fővárosban tartózkodván arról tájékoztatta az ottani egyetemi tanácsot, hogy a kolozsvári tanárok többsége inkább a „szegedi megoldás” mellett nyilatkozott. Magatartását talán az magyarázza, hogy megpróbált semleges lenni a kinti vitában, ám hamarosan kiderült, hogy valójában ő is inkább a Szeged-pártiak felé húz.

Január 7-én a rektor és a prorektor értekezletre hívta össze a fővárosban lévő tanárokat. Ezen azt tapasztalta Kolosváry, hogy „az ellentét[lxv] a két nézet között túlságosan éles, a hírlapok hasábjaira is kivitetett”.[lxvi] (Egyébként a felmerült ellentétekről a nyilvánosság előtt először Schneller István prorektor egy, január közepi budapesti sajtónyilatkozatában tett említést: „Egyetemünk elhelyezésének kérdésében három álláspont van. Az egyik szerint a Szegedre való áthelyezés már res judica. Eszerint Haller miniszter már döntött és most már az átköltözés közelebbi teendőit kellene efektuálni. A másik álláspont különböző kulturális és tudományos szempontból a debreceni elhelyezés melletti döntést tartja helyesnek. A harmadik álláspont az, hogy mielőtt Debrecen mellett döntenénk, először meg kell közelebbről ismernünk az ottani viszonyokat. Az egyetemi tanács ülésén is ez az álláspont győzött, de volt különvélemény is.”[lxvii])

A debreceni ajánlat és Szeged

A debreceniek szándékáról még a rektori „megkeresés” előtt kiszivároghatott valami – legalábbis erre utal az, hogy az egyik szegedi kormánypárti lap még november 24-én arra hívta fel a figyelmet, hogy tudomásuk szerint Debrecen mindent elkövet, hogy a kolozsvári egyetemet „beolvasszák” az ottani egyetembe. Éppen ezért– jelentették ki – elvárják a városvezetéstől, hogy „élni fog a kínálkozó alkalommal s nem lesz szűkkeblű az épületek, felszerelések átadásánál és pénzbeli hozzájárulás megszavazásánál.”[lxviii] Úgy tűnik, Somogyi Szilveszter polgármester valóban nem volt szűkkeblű: január első napjaiban arról biztosította Schneller prorektort, hogy az összes tanárt két-két új bútorokkal berendezett szoba fogadja, a hallgatóság számára pedig az internátusokat biztosítanak.[lxix] Ekkor azonban még nem lehetett sejteni, hogy a polgármester csak blöfföl. Ez csupán akkor derült ki, amikor 1921 nyarán kézzelfogható közelségbe került a szegedi költözés és nyilvánvalóvá vált, hogy a városban nincs elég szabad lakás a tanárok számára.[lxx]

Az év elején, amikor még minden bizonytalan volt, a szegedieket fölöttébb nyugtalanította, hogy a „debreceni megoldás” hívei komoly sajtókampányba kezdtek. (Erre utal a Vallás- és Közoktatási Minisztérium egyik osztályvezetője, Jeszenszky Ferenc is egy január 13-i belső feljegyzésében: „a debreczeni terv barátai a sajtóban is élénk akciót fejtenek ki tervük érdekében a közvélemény előtt ma annyira rokonszenves takarékossági elvre hivatkozva.”[lxxi]) A Debrecen-párti sajtókampány úgy látszik hatásos volt, mert a szegediek kezdtek borúlátóvá válni. A Szegedi Napló egyenes úgy látta, hogy Debrecen „kétségtelenül előnyben van”.[lxxii] Ráadásul pár nappal később a budapesti Pester Loyd azt írta, hogy a kolozsvári tanári kar nagyobb része Debrecen-párti. (Január 5-én a Debreceni Független Újság is magabiztosan közölte, hogy a meghívás elfogadása „bizonyosra vehető”.) Menyhárt Gáspár jogi dékán (bár a lapnak részben igaza volt) ezt nyomban igyekezett megcáfolni, kijelentve, hogy nem igaz az a hír, miszerint a kolozsvári egyetem tanárai csatlakoztak volna a „debreceni mozgalomhoz”. Annyi történt mindössze – mondta –, hogy a debreceni meghívását egyes tudományos karok tárgyalták s úgy vélték, hogy a meghívás olyan új mozzanat, „amellyel foglalkozni kell.”[lxxiii]

Az ellentmondásos – sokszor a debreceniek előnyét hangoztató – híresztelésekre aztán kénytelen volt Somogyi Szilveszter is reagálni: „Minden egyéb és ellentétes híreszteléssel szemben ki kell jelentenem, hogy a leghatározottabb ígéreteket bírjuk illetékes tényezőktől, hogy a kolozsvári egyetemet Szeged kapja meg.” – nyilatkozta.[lxxiv] A polgármester azért volt ilyen magabiztos, mert január 7. és 11. közt Budapesten tárgyalt az illetékes kormánytényezőkkel, akik továbbra is támogatásukról biztosították őt, illetve a várost.[lxxv] Ekkor úgy tűnt, a kedélyek lecsillapodhatnak, minden rendben van a szegedi egyetem dolga körül. A debreceniek azonban nem adták fel egykönnyen.

Korábban már említettük, hogy a két száműzött egyetem meghívását a debreceni tudományegyetem és nem a város vezetése kezdeményezte. Sőt, erről az akcióról a városi tanácsot és a polgármestert is csak utólag, január elején értesítette az egyetemi tanács. Hogy miként fogadták a hírt a városi tanácsban, forrás hiányában nem tudjuk megmondani.[lxxvi] Az valószínűsíthető, hogy sokan attól való félelmükben támogatták az egyetem törekvéseit, hogy ha a száműzött egyetemeket nem Debrecenben helyezik el, ezeknek az (átmeneti) letelepítése olyan költséges lesz, hogy „akkor nem marad az államnak anyagi ereje a debreceni orvosi kar belátható időn belül való megnyitására és fölszerelésére.”[lxxvii] Feltehetően jórészt ebből a megfontolásból állt ki a város az egyetem mellett, amikor a január 7-i tanácsülésen számba vették a tennivalókat és felmérték a várható nehézségeket. Egy héttel később Pokoly rektor[lxxviii] széleskörű értekezletet hívott össze, melyen elfogadták a dr. Tóth Lajos egyetemi tanár által előterjesztett memorandumot és elhatározták, hogy azt egy küldöttség nyújtja át Horthy Miklós kormányzónak, Teleki Pál miniszterelnöknek, Vass József kultusz- és Hegedűs Lóránt pénzügyminiszternek. Sajtóbeszámolók szerint az értekezleten „a legnagyobb lelkesedés és áldozatkészség” nyilvánult meg az egyetem ügye iránt. „A hangulat azt mutatta, – írta a Debreczeni Ujság – hogy a város, a vármegye, az egyházak s más illetékes tényezők további áldozatokra készek az egyetemek meghívása ügyében.”[lxxix] (Ami a lelkesedést illeti, ebben Szeged közönsége sem maradt le a debreceniek mögött. A helyi társadalmi egyesületek és az egyházak[lxxx] több feliratot intéztek a kultuszminiszterhez az egyetem ügyében, sőt, egy állandó bizottságot is alakítottak azzal a céllal, hogy ez állandóan napirenden tartsa az egyetem ügyét, mindaddig, míg az a város falai közé nem kerül.[lxxxi])

A szegediek után tíz nappal a debreceni küldöttség is fölutazott Budapestre, abban a reményben, hogy meggyőzhetik igazukról az illetékeseket. A gróf Dégenfeld József református főgondnok vezette népes delegáció január 21-én megjelent a miniszterelnök előtt (aki ekkor „mellesleg” Szeged egyik nemzetgyűlési képviselője volt…), de ő nem biztatta semmi jóval a debrecenieket. Kijelentette, hogy személy szerint „nem osztja a kérelmezők felfogását”, ugyanis az a véleménye, hogy az egyetemeket „nem szabad tömöríteni” és a székhely nélküli univerzitásokat nem szabad egyetemi városokban elhelyezni.[lxxxii] Hasonló véleményen volt Vass József, a kultusztárca vezetője is. (Február 5-én egy szegedi menekültügyi értekezleten gr. Bethlen István, az Országos Menekültügyi Hivatal akkori elnöke azzal örvendeztette meg a helyi közönséget, hogy tudomása szerint Teleki, Vass és Hegedűs már megegyeztek abban, hogy az egyetem Szegedre helyezése „befejezett dolog” és az ügy legföljebb csak némi halasztást szenvedhet.[lxxxiii])

A pozsonyiak időközben visszautasították a debreceni ajánlatot (úgy látszik, időközben rájöttek, hogy a debreceniek „nemes gesztusa” mögött hideg számítás húzódik meg[lxxxiv]), amiről értesítették az egyetemi tanácsot.[lxxxv] Emiatt nem maradt más hátra, mint meggyőzni a helyszínre érkező kolozsvári küldöttséget arról, hogy érdemesebb odaköltözni, mint Szegedre, és reménykedni abban, hogy talán ezek után az „illetékes tényezők” véleménye megváltozik. (Igencsak elgondolkodtató, hogy – Kolosváry Bálint értesülése szerint – január végén már az a debreceni orvoskar – amely az egész akció egyik kezdeményezője volt! – sem támogatta a pozsonyi és/vagy kolozsvári orvosok odamenetelét…[lxxxvi])

A debreceni remények szétfoszlanak

Ilyen előzmények után érkezett meg február 11-én este Debrecenbe a Menyhárt Gáspár jogkari dékán vezette tíz fős küldöttség. (A pozsonyi egyetemet a fenti ok miatt csupán Lukinich Imre rektor képviselte.) Másnap, 12-én délelőtt az egyetemi tanács és a küldöttség tagjai közös értekezletet tartottak, melyen a helyiek kijelentették, hogy hajlandóak a vendégek kívánságait a legmesszebbmenően figyelembe venni. (Ez a kolozsváriak értelmezése szerint azt jelenti, hogy ők dolgozhatják ki az összes szervezeti, ügyviteli garanciákat annak érdekében, hogy a pozsonyi és kolozsvári egyetem különállósága – a kooperáció ellenére – megmaradhasson.[lxxxvii]) Miután megtekintették a Kollégiumot és néhány más épületet, egy széles körű értekezlet vette kezdetét. Ezen Debrecen városa, Hajdú vármegye, a Tiszántúli Református Egyházkerület, és a helyi református egyházközség képviselői mindnyájan felajánlották a támogatásukat, melyért a Menyhárt Gáspár köszönetet mondott. Másnap egyenként megszemlélték a felajánlott épületeket, melynek során kiderült, hogy Debrecenben ugyanaz a helyzet, mint Szegeden. A cívisvárosban is a különböző helyi intézetek (iskolák, kórházak, az Auguszta Szanatórium, a DEMKE stb.) épületeit ajánlották fel a kolozsvári egyetem céljaira, ami persze ugyanolyan problémákat vetett fel, mint Szegeden.

A három napos látogatást követően Pokoly József rektor jelentése után az egyetemi tanács derűlátóan jelentette ki, hogy a maga részéről nyugodtan várja a kolozsvári egyetem döntését, mert meg van győződve afelől, hogy „a testvér egyetem tanácsát ezen lépésében ugyanazon magasztos nemzeti szempontok fogják irányítani, mint a mi egyetemünket”.[lxxxviii] Csakhogy a kolozsvári egyetemet, illetve a tanácsot nem elsősorban a „magasztos nemzeti szempontok”, hanem a saját jövőjének biztosítása érdekelte, ezért másként értékelték a debreceni utat, mint a vendéglátók.

Menyhárt a február 23-i jelentésében[lxxxix] igyekezett tárgyilagosan tájékoztatni a tanári kart. Elmondta, hogy a jogi- és a bölcsészettudományi fakultások számára könnyen lehet helyiségeket találni, az egyik egyetem orvosi kara szintén elkezdhetné a működését,[xc] a természettudományi kar számára azonban nem látják a talajt „kellőképpen előkészíttetnek”, (ugyanis teljesen hiányoztak a különböző laborok, fizikai, kémiai műhelyek), de a Pokoly rektor által kilátásba helyezett épületekben az is elhelyezhető lenne. Ezzel ellentétben azonban a diákság elhelyezése megoldottnak tűnik.

A jogi kar március 3-i VI. rk. ülésén[xci] Menyhárt két tervezetet terjesztett be: egy, a debreceni egyetemi tanácshoz intézendő átiratot, valamint egy Vass József kultuszminiszternek küldendő felterjesztést. Ebben a két tervezetben azonban igencsak eltérően kezelte a „debreceni kérdést”. Az előbbiben semmiféle konkrétumról nincs szó a felajánlott épületekkel, a karok elhelyezésével kapcsolatban, csak megköszönik a debreceniek gesztusát, de a költözés kérdésében sem igent, sem nemet nem mondanak – ehelyett a döntést az „illetékes tényezőkre” bízzák. A korábbi aggodalmukat azonban ezúttal sem hallgatják el: hiába adott az egyetem vezetése „biankó csekket” abban a kérdésben, hogy milyen szervezeti formában kapcsolódjon a menekült egyetem a debrecenihez, mert „hosszabb időn át két, esetleg három, mindenben egyenrangú egyetemet különállásában, külön szervezetben, egy városban való fenntartása amúgy sem volna lehetséges” s előbb-utóbb vagy a beolvadás, vagy az áthelyezés következne be. (Somogyi Szilveszter polgármester ezt másként fogalmazta meg. Szerinte azért fog a városa nyerni Debrecennel szemben, mert két dudás nem fér meg egy csárdában, és különben sem hiszi – nyilatkozta az egyik helyi lapnak –, akadna olyan tanár, aki amellett foglalna állást, hogy a nagyobb kolozsvári egyetem olvadjon bele a kisebb debrecenibe.[xcii])

A kultuszminiszter számára megfogalmazott felterjesztés-tervezetben több konkrétumot találni. Ebben arról tájékoztatják Vasst, hogy az egyetem továbbműködésének tudományos föltételei a bölcsészeti és a jogi karokon Debrecenben „inkább föltalálhatók, mint másutt”, a másik két kar esetében, pedig a lehetőségek „sehol sem kínálkoznak jobban, mint ott, ha a kiszemelt épületeket megszerezhetik”. Csakhogy ami a Ferenc József Tudományegyetem egyediségének megőrzését illet, arról az a vélemény alakult ki, hogy annak biztosítékai „az esetleg hosszabb tartamú ideiglenesség esetében a máshol, jelesül Szegeden való elhelyezés által inkább találhatók meg, mint Debrecenben, ahol a beolvasztás veszélye alig kerülhető el, amibe mi nemzeti szempontból sem tudnánk soha belenyugodni”. Ezek után arra kérték Vass Józsefet, hogy „az ideiglenes elhelyezés” tekintetében a döntést minél hamarabb hozza meg, hogy a következő tanévet már az új helyen kezdhessék meg.[xciii]

Az egyetemi tanács a március 5-i ülésén[xciv] a jogi kar tervezeteit elfogadták, de csak azzal a módosítással, hogy a bölcsészettudományi kar szempontjából „rövid időre és átmenetileg” Debrecenben inkább meg vannak az oktatás feltételei, mint Szegeden, míg a természettudományi kar szempontjából máshol sem kínálkozna jobb működési lehetőség. Ami azonban az orvostudományi kar Debrecenbe való elhelyezését illeti, a tanács azt „lehetetlennek tartja”. Hogy miért változott meg a korábbi álláspont az orvosi karral kapcsolatban, az egyelőre nem világos. Az azonban ezek után nyilvánvaló, hogy Debrecen sem tud jobb feltételeket biztosítani, mint Szeged. (Az orvosi kar elhelyezése egyformán problémás volt mindkét helyszínen.) A sajtónyilatkozatokból már korábban is sejteni lehetett, hogy valójában nem is az épületeken fog múlni, hogy melyik város fogadhatja be a menekült egyetemet (egyetemeket), hanem „magasabb szempontok” döntenek. Ezt sejttette Lukinich Imre, a menekült pozsonyi egyetem rektorának nyilatkozata is. Arra a kérdésre, hogy melyik város lesz a „nyertes”, nem tudott válaszolni, ám megjegyezte, hogy egyébként a döntést illetőleg még „politikai és nemzeti érdekek” is közrejátszanak és ő is azt hangoztatta, hogy „a bánáti svábság és magyarság idekapcsolása érdekében” kell  Szegedre helyezni az egyetemet, mert ezzel megakadályoznák, „hogy a sváb ifjak Bécsbe és Pozsonyba menjenek tanulmányaik folytatására.”[xcv]

A kultuszminiszter végleges döntésére egyébként nem kellett sokat várni. Március 3-án a városi tanács nevében Somogyi polgármester azt kérte Vasstól, hogy rendelje el az előkészítő munkák megkezdését.[xcvi] A válasz most már nem váratott sokáig magára. 8-án szétkürtölték a szegedi lapok,[xcvii] hogy a kultuszminisztérium a pénzügyminisztériummal egyetértően meghozta a végleges döntést, és a Tisza partjára kerül a kolozsvári egyetem.

A két város vetélkedése ezzel véget ért.

***

Összefoglalva a két város vetélkedését, két dolgot kell kiemelni. Egyfelől Debrecen – látszólag – helyzeti előnyben volt azzal, hogy ott az egyetemi infrastruktúra félig-már készen volt akkor, amikor a Ferenc József Tudományegyetem székhely nélkül maradt. Csakhogy a debreceniek mintha „elaludtak” volna, nem „csaptak le” azonnal a fővárosban megjelent száműzött tanárokra. Másfelől elgondolkodtató, hogy az egyetem iratai között (a tanácsi és kari jegyzőkönyvekben) feltűnően kevés anyag foglalkozik a két – meghívott – egyetemmel. Igaz ez a helyi sajtóra is, ahol alig találni az egyetem-vitával kapcsolatos cikket. Ebből úgy tűnik, hogy a kolozsvári (és/vagy a pozsonyi) egyetem(ek) „megszerzése” valójában nem is volt annyira fontos ügy – illetve csak néhány személynek volt az. Ráadásul az orvoskariak, akik eredetileg a pozsonyi orvoskar meghívását kezdeményezték, elég hamar kihátráltak az ügy mögül és csak az egyetemi tanács többi tagja illetve a rektor „szívóskodott” tovább. Ez megerősíti Lukinich Imre pozsonyi rektor feltételezését: valójában nem is a menekült tanárokra, hanem inkább a két egyetem „évi dotátiójára” volt szüksége Debrecennek…

Míg a cívisvárosban néhány ember ügye volt a száműzött egyetem(ek) odacsábítása, addig Szegeden valóban tömegeket mozgatott meg az egyetem ügye, és a vezetők sem ültek a babérjaikon: amikor a budapesti sajtóból értesültek arról, hogy egyre több kolozsvári professzor tartózkodik a fővárosban cselekvésre szánták el magukat. Ennek köszönhetően a jó időben a jó helyen voltak: jelen lehettek azon az értekezleten, melyen az „illetékes tényezők” és a kolozsváriak az egyetem jövőjéről tanácskoztak. Talán épp ez döntötte el, hogy Bethlen István és a VKM képviselői a kezdettől fogva Szegedet pártolták. Hiába reménykedett tehát a debreceni egyetem abban, hogy egy ügyes sajtókampánnyal „megfordítható a meccs”, mert a végeredmény nem változott. Emellett persze az is sokat nyomott a latban, hogy az egyetem Szegedre helyezése (illetve a két száműzött egyetem fenntartása) beleillett az épp akkor kezdődő „kultúrharc” ideológiájába, érvett szolgáltathatott a kultúrfölény hangoztatásához.

A kolozsvári egyetemért folytatott vetélkedés végül is Szeged győzelmével ért véget – de Debrecen sem mondható vesztesnek: néhány éven belül kiépült a teljes univerzitás, beköltözhettek az új épületeikbe – és ha a továbbiakban folyt is a két egyetem közt egyfajta rivalizálás, az már a tudomány mezején történt.

Jegyzetek