Areopolisz.Történelmi és társadalomtudományi tanulmányok VIII.

Udvarhelyszék Kulturális Egyesület

Székelyudvarhely, 2008. 235 –242.

Eredetiben - kattintással

KELEMEN ENDRE

A teória visszakézből

Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat[1]

Odo Marquard mondja valahol, hogy a történelem sokkalta fontosabb annál, hogysem rábízhatnánk csak a történészekre. Ezt az állítást látszik alátámasztani az az állandóan megújuló érdeklődés is, amelyet a (nem történész) „hétköznapi emberek” tanúsítanak a legkülönfélébb történelmi témák iránt, és amelyeknek szakszerű, tudományos igényű tárgyalására persze a történelem, mint autonóm diszciplína tart, azaz tartana kizárólagos (és vélhetőleg alaptalan) igényt. Holott az egyéni vagy kollektív sorsunkat befolyásoló tények, események vagy esemény-összefüggések megértése/alakítása mindannyiunk reális igénye. Ez pedig fokozottan érvényes a bemutatásra kerülő – Bizánctól Bizáncig, Az orosz birodalmi gondolat című[2] – munka vonatkozásában, lévén, hogy még nem is oly régen a (múlt) század démona vörös volt és oroszul beszélt.

Ennek ellenére (vagy épp ezért!?) a könyv „tartalmának” részletekbe menő „elmesélése” nem lehet a bemutató tiszte (akkor mi értelme lenne azt megvásárolni? – így a marketing menedzser), de ismertetésem remélhetőleg hozzájárul a könyv népszerűsítéséhez, így a mindenkori potenciális célzott, az eszményi olvasó érdeklődésének felkeltéséhez. Ez persze azt is jelenti, hogy a könyvnek csak vázlatos, jelzésszerű ismertetésére szorítkozom, a felfedezés egyéni örömét a már említett eszményi olvasónak hagyva meg. Én inkább arra a történetelméleti-módszertani alapvetésre összpontosítanék, azokat a témákat, kapcsolódási pontokat villantanám fel, amelyeknek van valamelyes köze mindennapi életvilágunkhoz.

A könyv egy nagyívű, elegáns, összefüggő, – a helyenkénti túlzott didakticizmus ellenére – eredeti és szakszerű összefoglalása az orosz történelemnek, mindez a birodalmi gondolat/birodalmiság perspektívájából. Ugyanakkor a mainstream-hez – az uralkodó irányzathoz – is illeszkedik, hisz nemcsak elhelyezi a nemzetközi (politikai) kontextusban az eseményeket, de kitér a korabeli orosz magyarságképre, irodalmi példákat hoz stb. – divatszóval élve: az inter- avagy pluridiszciplinaritás fele mozdul el. Tudományosabban fogalmazva: nem ragaszkodik a szigorúan diakronikus vagy vertikális megközelítésmódhoz, azt kiegészíti egy szinkronikus vagy horizontális vonallal, amelyik a „kortársi egykorú kultúra más területeivel vagy aspektusaival való összefüggést méri fel”[3] – ahogyan ezt C. E. Schorske mára már klasszikusnak számító könyvében, a Bécsi századvégben írja.

A cím – sikerültsége ellenére – és a tartalomjegyzék kissé másra enged következtetni – ugyanis nem egy gondolat, esetünkben éppenséggel birodalmi gondolat genezisével és változásával/dinamikájával, történelmi fejlődésével van itt többnyire dolgunk, sokkalta inkább egyfajta propedeutikus írással. Ennek témája az orosz történelem kezdetektől napjainkig terjedő periódusa, amit, valljuk be, 350 oldalban elég nehéz összefoglalni. E. H Carr-nak a Szovjetunió 1917–1926 közötti időszakáról írott munkája 10 kötetet tesz ki. De erről később. Egyszer nézzük a művet.

A könyv a birodalmi gondolat megjelenésével indít, amely a középkori ortodox[4] egyház tanítására, a Moszkva harmadik Róma elméletre vezethető vissza. Ahogyan Filofej, a pszkov-pecsorai kolostor szerzetese írta volt III. Iván cárnak, az orosz állam isteni kiválasztottságának teokratikus legitimitását biztosítandó: „Hallgasd meg s vedd észbe, istenfélő cárunk, hogy Te uralod az összes keresztény birodalmat: két Róma már elesett, a harmadik még áll, de negyedik már nem lesz; a Te keresztény birodalmad másra már nem száll át.”[5]

Addig ugyanis úgy tűnt, Oroszország egy szinten van Európával: amikor 1480-ban III. Iván lerázta a mongol igát, XV. Lajos éppen csak létrehozta az egyesített Franciaországot, pár évre rá ért véget Angliában a rózsák háborúja és akkor jött létre végérvényesen a spanyol királyság is. (Németországnak és Olaszországnak az egységre még majd 400 évet kell várnia.)

Az 1828-29-es orosz–török háború után egészült ez ki ez a tanítás a népiség doktrínájával – ugyanis akkorra már egyértelművé vált, hogy az ortodoxia egymagában nem elegendő az expanzív külpolitika alátámasztására. A hivatalos népiség által felvetett sorskérdéseknek a nemzeti útkeresés szempontjából releváns két útját a zapadnyikok (nyugatosok) és a szlavofilek jelentették. Míg a nyugatosok úgy vélték, Oroszország sorsa Európa sorsához kapcsolódik, addig a szlavofilek Oroszország elhivatottságában, világtörténelmi-messianisztikus szerepében hittek, Oroszországnak a racionalizmus által megrontott Nyugattal szembeni magasabbrendűségét vallották. „…A szlavofilek a Péter-kor előtti eszményinek vélt Oroszországot álmodták vissza, a nyugatosok viszont egy eszményinek vélt Nyugatról ábrándoztak. A szlavofilek konzervatív múltba fordulása mögött egy tökéletes rend, egy tökéletes élet utópiája rejlett, […] a nyugatosok pedig gyakorta tetszelegtek a felvilágosító, civilizátor meglehetősen unalmas szerepében.”[6]

Az 1860-as években létrejött olasz és német egység az orosz társadalom érdekelődését a Balkánra irányította, ennek hatására vált aztán rövid időn belül népszerűvé a pánszlávizmus, mint „klasszikus modern orosz birodalmi gondolat”.[7] Az ország elmaradottságából kifolyólag a birodalmi gondolat már nem annyira etnocentrikus, mintsem ideológiaközpontú hangsúlyokat kapott. Két egymással ellentétes irányzat alakult ki: az imperialista, valamint az izolacionista.

A totális első világháborús vereség után a bolsevikok leszámoltak mindennel és mindenkivel, így a klasszikus orosz birodalmi gondolattal is. Globális ideológiájukat ők ugyanis az egész világnak szánták. Miután ez nem járt sikerrel (a világforradalom exportja dugába dőlt), az 1930-as évekre kialakítottak egy, a világforradalomtól független szovjet-orosz nemzettudatot, amivel aztán a negyvenes évektől a XIX. századi pánszlávizmust igyekeztek összhangba hozni.

A II. világháború végső soron az immár módosított, „demokratikus” pánszláv programnak a megvalósítását jelentette. Viszont a Német Demokratikus Köztársaság megalakulása nem szerepelt a korábbi pánszláv elképzelésekben, ráadásul a doktrína egyik kulcsállama, Jugoszlávia a szovjet vezetés szemében már 1948 folyamán „renegáttá” vált, sőt vezetője, Tito 1949-re oly mértékben vesztette el a moszkvai vezetés bizalmát, hogy az államközi kapcsolatokat is megszakították vele. 1949-re a Szovjetunió atomhatalomként tudott megjelenni a nemzetközi politikai porondon, a Kínai Népköztársaság megalakulása után a pánszlávizmus anakronisztikussá vált, hiszen a Szovjetunió hatalma anélkül is globális méreteket kezdett ölteni. Sztálin halála után Hruscsov volt az, aki Európában „enyhüléspolitikával” kísérletezett, ugyanis felismerte azt, hogy a kapitalista tömbbel való nyílt konfrontáció a marxizmus klasszikusainak tanításával ellentétben a szovjet – és úgy egyáltalán a kommunista – rendszer pusztulását is eredményezheti. Hruscsov nevét a csaknem világháborút eredményező kubai rakétaválság tette híres-hírhedtté, és ugyancsak ő volt, aki a Szovjetunió hatalmát a Varsói Szerződéssel szilárdította meg.

A Hruscsovot követő Brezsnyevnek egy évtizeden belül sikerült országa stratégiai atomütőerejét az Egyesült Államokét megközelítő szintre hoznia, ez után pedig már meghirdethette a nevét viselő hírhedt doktrínákat. Ez röviden a következőket jelentette: a szocializmus megvalósításának egyéni útja nem jogos, ergo a letérőket akár fegyverrel is vissza lehet/kell kényszeríteni. Brezsnyev ugyanakkor a hadseregen kívül kiváló érzékkel és hatékonysággal alkalmazott gazdasági eszközöket is a szovjet befolyás biztosítása érdekben.

A 80-as évek elejére – többek között az amerikai „csillagháborús program” meghirdetése következtében – egyértelművé vált, hogy a Szovjetunió nem győzi a kimerítő fegyverkezési versenyt, a szocializmus „végső győzelme” egyre távolibbnak tűnt már, így az Andropovot és Csernyenkot követő Gorbacsovnak le kellett mondania a katonai erőszakról: csak gazdasági és politikai eszközökhöz folyamodott, amelyek viszont nem bizonyultak elegendőeknek a szovjet befolyás hosszú távú fenntartására. A felbomlás, Moszkva kivonulása Közép-Kelet-Európából, elkerülhetetlen volt. Ennek okai elsősorban gazdaságiak voltak.

Ez magyarázza a 90-es évek felismerését is, hogy a nagyhatalmi státust csak erős gazdasági háttér biztosíthatja. És Putyin politizálási módja éppen ezt illusztrálja oly meggyőzően, ő ugyanis már nem hagyományos katonai befolyásra törekszik, hanem az energia-szektorra (földgáz, kőolaj) támaszkodva próbál külpolitikájának bázist teremteni. Ez esetben viszont már nem beszélhetünk világnézeti, ideologikus elemekről – vagyis ez egy olyan doktrína, amely jelentős részt a világgazdaság alakulásától függ, s emiatt igen sérülékeny és instabil is lehet.

A fentiek fényében két kérdés körvonalazódik: 1. szerzőnk miért pont ezt a témát választotta, és 2. miért avagymennyiben érdekel(het) bennünket a könyv választott tematikája? Ahhoz, hogy e kérdéseket megválaszolhassuk, elengedhetetlen egy rövid történetelméleti kalandozás.

Ugyanis akár a romániai, akár a magyarországi történetírói gyakorlatot vizsgáljuk, szembetűnő tény, hogy mindkettő esetében szinte teljes mértékben hiányzik a történetírói tevékenység elvi alapjára való reflektálás. Elméleti és módszertani kérdésekről csak ritkán vallanak színt történészek, holott a tudományok episztemikus alapjának a területén egy nehezen figyelmen kívül hagyható elmozdulásnak lehettünk tanúi, lásd a tudományos világkép mindenhatóságába vetett hit, a diszkurzív megismerésbe vetett bizalom megingása, a történelem eszkatologikus vagy teleologikus[8] víziójának tarthatatlansága stb. Ennek ellenére a történészek és filozófusok kölcsönös távolságtartással, esetenként lenézéssel viseltetnek egymás iránt. A történészek spekulációnak minősítik a filozófusok kutakodásait, azon naiv hit nevében, hogy az egyetlen, örök, immanens és végső, Nagybetűs Történelmi Igazság ott lapul valahol a források mélyén, csak föl kell azt fedezni, és így feltárható a múlt, wie es eigentlich gewesen[9] – és éppen ez a történetíró magasztos feladta, ahogyan azt már Ranke megfogalmazta. A filozófusok a maguk során steril és száraz ténykedésnek tekintik a történészek munkáját, mint ami nélkülözi a „mélységet”.

Márpedig, uraim, hallani kell az idők szavát: csak különböző történetek vannak. Nem Történelem, hanem történelmek. Ugyanazokról a dolgokról, eseményekről persze. Ez pedig azt jelenti, hogy – közhely ide vagy oda – a virtuális kutatónk által fölállított elméleti hipotézis, amit írott történelmi forrásokkal és dokumentumokkal támaszt alá, no meg választott módszertana is már eleve intenciót feltételez. Hipotézise társadalmi, kulturális helyzetének/beágyazottságának, felkészültségének, érdeklődési körének, világképének, stb. A függvénye. S mint ilyen, szubjektív. Vagy redundánsan: nélkülözi az objektivitást, mert szerzőnk úgymond involválva van – úgy érzelmiaffektív szinten, mint egzisztenciálisan. És ez nem csak a történetíróra érvényes, hanem ránk, olvasókra is. Éppen ezért érdekel bennünket a téma. Hiszen „…nincs emlékezettel rendelkező lét, amely ne lenne egyben jövőre irányuló lét is […] akkor is, ha a tények kitörölhetetlenek, ha az ember nem csinálhatja vissza amit tett, és nem teheti meg nem történtté azt, ami megtörtént, mégis, annak az értelme, ami történt, nem egyszer s mindenkorra szilárdan adott [kiemelés: KE].”[10] Azaz, a történelmi tény nem egy objektíve adott entitás, hanem értelmezés. A történelmi diskurzus[11], akárcsak a mindennapi diskurzus (az individuális vagy kollektív emlékezet elbeszélése) nem a valóságot/igazságot ragadja meg, csupáncsak vélemény – doxa, és nem episztémé.

Akár a H. White (múlt és elbeszélés teljes diszkrepanciája), akár a P. Ricoeur (kontinuitás, múlt és történetírás homológiája avagy analógiája) által képviselt álláspontot tesszük magunkévá, nem tagadható, hogy a múlt és az elbeszélt történelem radikálisan különbözik egymástól. Hiszen a történész a nyelv eszközeivel megjeleníti (reprezentálja) elbeszélésének tárgyát, így a vizsgálódás tárgyát a vizsgálódás nyelvjátéka konstruálja – az analitikus filozófiai iskolához tartozó Wittgenstein terminusával élve. Vagy másik oldalról, ahogyan a kontinentális filozófiai vonulathoz tartozó gadameri hermeneutika nyomán Ankersmit mondja: múlt nincs, csak interpretáció. „Az, aki a szöveget a megértés szándékával elolvassa, a hatástörténet értelmében maga is benne áll a szövegben, amely éppen azért nyílhat meg éppen őelőtte, mert része (részese) a szövegnek. Természetes dolog tehát, […] hogy a következő nemzedékek másképp fogják érteni azt, amit ő a szövegben olvasott.”[12]

Ezekről az eltérő olvasatokról beszél Schöpflin György is a kötet előszavában: „Bármilyen nagyságú területet hódított meg a cár, illetve a cár kommunista utódai, ezt kivétel nélkül jószívűségből tették, rossz szándék nélkül, és természetesen azok, akiket a nagylelkű oroszok befogadtak, kivétel nélkül hálásak voltak az uralkodónak, beleértve a közép európaiakat 1945 után. Ennek egy komoly következménye lett: az orosz közvélemény és még az értelmiség jó része sem igazán értette meg – nem is nagyon érthette meg – az 1991-es birodalomvesztés jelentőségét, pontosabban annak a nem orosz olvasatát, hogy az utóbbiak számára ez valódi (nem kommunista típusú) felszabadulás volt. Orosz (birodalmi) szemmel nézve ezek a Szovjetuniót cserbenhagyó népek a lehető legmagasabb fokú hálátlanságot tanúsították azzal, hogy kikiáltották függetlenségüket. A hálátlanság vádja valamennyire a Nyugatra is kiterjed. E nézetek szerint Oroszország eddig kétszer mentette meg az európai civilizációt: Napóleontól és Hitlertől, arról nem is szólva, hogy a 21. században Oroszország ismét felvállalta ezt a civilizációmentő szerepet az Iszlámmal szemben.”[13]

A mi számunkra, azaz Romániában élők számára egyéb kapcsolódási pontok, korrespondenciák/egyezések is felfedezhetők, a román történetírás ugyanis kísértetiesen hasonló témákat pendített meg helyenként: a románság a kereszténység védőbástyája, Nyugat védelmezője, ők a legrégibb keresztény nép, latin sziget a szláv tengerben stb. Sőt, Nicolae Iorga Bizánc utániBizánc címűmunkájában a birodalmi álmot expliciten is megfogalmazza, hisz ott a románok Bizánc eltűnése után annak törvényes örökösei gyanánt jelennek meg.[14]

Végezetül néhány kritikai megjegyzés. Úgy vélem, ha valaki az orosz birodalmi gondolatnak/eszmének a történelmi kialakulását és változását követi végig, aligha nélkülözheti az orosz filozófia nagyjainak munkáit. Remélhetőleg nem csak a komparatisztika rossz végtelenéből következően, de hiányoltam pl. egy Szolovjovot[15] (szerinte Oroszország küldetése a világtörténelem egységének, egyfajta liberális teokráciának a megvalósítása, a vallás és a tudomány, Kelet és Nyugat egyesítése), Rozanovot, Sesztovot, Bergyajevet, Florenszkijt, Merezskovszkijt stb. – vagyis azt a misztikus vonalat, amely az általunk is megtapasztalt katasztrofális messianizmus ellenében egy autentikus keresztény reflexiót adott a múlt századnak, és amelytől elválasztva véleményem szerint az orosz birodalmi eszme nem vizsgálható kimerítően.

Ami a tárgyalt gondolkodókat illeti: szerzőnk nem érintette bár futólag a gondolkodásukra nagy hatással lévő nyugati (import) filozófusokat: Hegelt, Schellinget, Saint-Simont, Fouriert, Nietzschét, de akár a francia irodalmat is említhetnénk, pl. George Sand-ot. A lenini ideológia bemutatása során én nem mellőztem volna Alain Besancont[16], hisz ő részletesen taglalja a leninizmus intellektuális eredetét, kitérve annak előzetes francia, majd német történelmi ciklusára (a kapcsolódás hozzávetőlegesen a következő: a leibnizi minden világok legjobbika Hegel szerint megvalósul/megvalósítja önmagát: ez a Világtörténelem, Marx szerint ez a történelem nem más, mint az emberi szabadság terrénuma, végül Oroszország ezen legjobb világ megvalósításának politikai eszköze).

Ennek ellenére a könyv témája mindenképpen izgalmas és méltán tarthat számot a közérdeklődésre is, az általam hiányolt kapcsolódási pontok felvillantása, az összkép árnyalása pedig remélhetőleg csak még érdekfeszítőbbé teszi a nem is oly távoli múltunk e szeletét…