Készítette: Kalocsai Dóra

Kurzus: Nemzeti és birodalmi vonások a Habsburgok és Romanovok birodalmában 1848 és 1917 között

Kurzuskód: BBN-TÖR-263/2

Oktató: Gecse Géza

Dátum: 2015. május 2. 

A magyar és az orosz asszimilációs politikai kísérletek összehasonlítása 1867 és 1914 között
Szemináriumi dolgozat

A XIX. század történelmének egyik legmeghatározóbb motívuma a nacionalizmus eszméjének térhódítása volt. A korszak történetének lényeges szervezőelve volt az egyes nemzetiségek, etnikumok körében jelentkező nemzeti eszme, nemzeti identitásuk kibontakozása, valamint a központi kormányzatoknak az e jelenségekre adott reakciója.

Az Osztrák-Magyar Monarchia dualista államát az 1867-es kiegyezés hozta létre és alkotmányos alapon rendezte Magyarország és Ausztria közjogi viszonyát. A Monarchián belül Magyarország szuverén belpolitikát folytatott, ennélfogva a nemzetiségi kérdések rendezése is a magyar kormányzat szuverén joga volt. Fontos megjegyezni, hogy Magyarország fogalma alatt a korszakban az Erdéllyel egyesült Magyarországot, a tartományi autonómiával rendelkező Horvátországot és corpus separatumként Fiume városát értjük.[1] Magyarország a dualizmus korában soknemzetiségű ország: magyar (45,4%), román (14,5%), német (11%), szlovák (10,4%), horvát (8,7%), szerb (5,4%), rutén (2,2%) és szlovén (0,5%) etnikumok lakják.[2] Az államalkotó nemzetiség a magyar, azonban az országban csupán a magyarság relatív többségéről beszélhetünk.[3] A magyarok jelentik tehát a legnagyobb lélekszámú etnikumot, azonban az ország összlakosságának 50 %-át nem érik el a korszak elején. Ez a tény erősen rányomja a bélyegét a magyar kormányzat nemzetiségi politikájára.

A magyarság nacionalizmusa szemben állt a nemzetiségek nacionalizmusával. A pánszlávizmus eszméje nyugtalansággal töltötte el a magyar értelmiségi köröket – különösen azért, mert magában hordozta az orosz terjeszkedés veszélyét is. A pánszlávizmustól való félelem ösztönzőleg hatott a magyar nyelv és kultúra művelésére, valamint a magyar nacionalizmus felerősödésére. A pánszláv mozgalom keltette nyugtalansághoz szervesen kapcsolódik a „herderi jóslat” beteljesülésétől való félelem. A magyar liberalizmus nemzetfelfogása az „egy politikai nemzet” elvén állt: a nemzetet történelmi, jogi képződménynek tartva a nemzet elismerését az állami léthez kötötték. A magyar kormányzat az „egy politikai nemzet” koncepciója alapján csak a magyarokat és a horvátokat ismerte el közjogi kategóriaként, a többi nemzetiség területi vagy kulturális autonómiára való igényét elutasította.[4]

Az „egy politikai nemzet” koncepciójába jól illeszkedik a horvát autonómia kérdése. Az 1868: XXX. tc.[5] rendezte Horvátország és Magyarország közjogi viszonyát. Autonóm horvát kormány alakult, melynek élén a bán állt, akit a mindenkori magyar uralkodó nevezett ki. A magyar-horvát kiegyezés Horvátország számára a belügy, vallásügy, a közoktatásügy, az igazságszolgáltatás tekintetében teljes önkormányzati jogot, autonómiát biztosított. Horvátország a magyar országgyűlésbe 42 képviselőt delegálhatott: 40-et[6] a képviselőházba, 2-t pedig a főrendiházba. Horvátországban hivatalos nyelvként ismerték el a horvátot, valamint a horvát képviselők a magyar országgyűlésen is használhatták anyanyelvüket. A korszakban a magyarországi nemzetiségek közül a horvátok rendelkeztek a legszélesebb nemzetiségi jogkörrel. A magyar kormányzat csak Horvátországot ismerte el „politikai nemzetnek”, ennélfogva egyedül a horvátoknak biztosított területi autonómiát.[7]

A magyarországi nemzetiségek jogait az Eötvös József kultuszminisztersége alatt elfogadott 1868: XLIV. tc. szabályozta. Az 1868. évi nemzetiségi törvény az „egy politikai nemzet” alapján állva állampolgári jogokat biztosít a nemzetiségek számára, korporatív jogokat viszont nem. A törvény az állam politikai egységének és területi integritásának alapján állva mindenestül elutasította a nemzetiségek területi autonómiára való igényét. A magyar vált a hivatalos nyelvvé, „államnyelvvé”, viszont széleskörű nyelvhasználati jogokat biztosított a törvény az alsó és középső szintű közigazgatásban, igazságszolgáltatásban és oktatásban a nemzetiségek számára.[8] A törvény azokban a törvényhatóságokban biztosított nyelvhasználati jogokat, ahol a nemzetiségek aránya elérte a 20 %-ot.[9] A nemzetiségek elégedetlenek voltak az 1868. évi nemzetiségi törvénnyel. Sérelmezték a törvényben kifejeződésre jutó „egy politikai nemzet” elvét, valamint a magyar nyelv „államnyelvként” való elismerését is. A törvény nem mondta ki a nemzetiségek nyelvi és „nemzeti” egyenjogúságát, nem biztosított számukra sem kulturális sem területi autonómiát.[10] Az 1868. évi nemzetiségi törvény Közép- és Kelet-Európában egyedülállónak számított, sőt nyugat-európai viszonylatban is rendkívül pozitív példája volt a nemzetiségi kérdés kezelésének. Más kérdés azonban, hogy a nemzetiségek és a magyar kormányzat erősödő nacionalista törekvései miatt nem jelenthette a tartós kompromisszum alapját.[11]

A hetvenes évek második felétől a magyar asszimilációs politika, a „magyarosítás” programja felerősödik. 1874-ben a kultuszminiszter, Trefort Ágoston három „magyarellenességgel” vádolt szlovák gimnáziumot záratott be Nagyrőcén, Turócszentmártonban és Znióváralján. A következő évben a kormányzat felszámolta a „Matica Slovenska” néven működő szlovák irodalmi társaságot. 1876-ban az államegység és az „egy politikai nemzet” alapján állva megszüntette az erdélyi szász universitas autonómiáját. A Királyföld közjogi különállását megszüntetve a területet beolvasztották a magyar vármegyerendszerbe.[12] Az 1868-as nemzetiségi törvény a dualizmus egész időszaka alatt érvényben marad, azonban a későbbi népoktatási törvényekben felerősödik a „magyarosítási” tendencia, a magyar nyelv oktatását túlzott mértékben írják elő. Eötvös liberális szellemű törvénye még anyanyelvű oktatást biztosított a népiskolákban, valamint kimondta azt is, hogy a magyar nyelv oktatása nem tehető kötelezővé a nem magyar anyanyelvű iskolákban. Trefort Ágoston 1879-es népoktatási törvénye[13] viszont már kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását a népiskolákban, valamint megkövetelte a tanítók magyarul tudását is.[14] 1883-ban hasonlós szellemiségű törvény született a középiskolák vonatkozásában is. A magyar asszimilációs politika nem hozta meg a várt eredményeket: a nem magyar lakosságú területeken akkor is nehéz lett volna elérni a tanulók magyar nyelvtudását, ha az oktatás középpontjába a magyar nyelv tanítása került volna.[15] Magyarországon – Horvátországot nem számítva – csupán 60%-hoz közelített a magyarul tudók aránya a századfordulón.[16]

A XIX. század végén tovább erősödik a „magyarosítási” tendencia: 1896-ban a kormányzat elrendeli a család-és helységnevek magyarosítását, 1907-ben pedig a magyar nyelv oktatását előíró népiskolai törvény lép életbe. Az Apponyi Albert kultuszminisztersége alatt 1907-ben elfogadott törvény[17] már azt írja elő, hogy a nemzetiségi népiskolák tanulói négy év alatt kötelesek elsajátítani a magyar nyelvet. Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter 1907-es törvényjavaslata előírta, hogy a Magyar Államvasút szolgálatába csak magyarul tudó személyek vehetők fel. A javaslat ellen a horvát képviselők az obstrukció eszközével tiltakoztak.[18] Tisza István második miniszterelnöksége[19] alatt felismerte az asszimilációs politika veszélyét: engedékenyebb politikája a nemzetiségekkel szemben azonban már nem hozott sikert. A magyarosítás programja és az újonnan létrejött nemzeti államaik támogatása végképp szembefordította a nemzetiségeket Magyarországgal.[20]

A zsidóság asszimilációja sajátos megítélés alá esett a korszakban. A magyarországi neológ zsidóság akkulturációja egyes politikai körök ellenállását váltotta ki, amelyek – korszak erősödő asszimilációs politikájával szemben – éppen a zsidóság asszimilációjának lassításában volt érdekelt. Az antiszemitizmus hátterében gazdasági okok álltak: a kapitalista gazdaságban meggazdagodó zsidókkal szembeni ellenszenv.[21] 1883-ban megalakult az Országos Antiszemita Párt, a magyar politikai elit többsége azonban nem osztotta az antiszemita eszméket. A kormányzat a tiszaeszlári vérvád ügyében kiállt a zsidóság mellett, 1895-ben pedig az emancipációjukat is kimondták.[22]

A „magyarosítás” programja nem hozott jelentős eredményeket a XX. század elejére sem: a magyarság számaránya a korszak eleji 46,7%-ról[23] 1910-re 54,5%-ra[24] emelkedett. Ebben a növekedésben azonban nemcsak a magyar asszimilációs politika hatása mutatkozik meg, hanem a magyarság nagyobb természetes szaporulata, a nemzetiségek természetes asszimilációja, valamint a századfordulós kivándorlási hullám is, amely a nemzetiségek közül néhányat erőteljesebben érintett.[25]

Oroszország – birodalmi statusából is adódóan - soknemzetiségű állam volt, területén több mint száz etnikum élt. Az Orosz Birodalmon belül az oroszok a lakosság 43,3%-át tették ki. Csak az ukránokkal (17,41%) és a fehéroroszokkal (4,57%) együtt számítva került az „orosz etnikum” többségbe a nemzetiségekkel szemben. A kormányzat ugyanis tagadta az ukrán és a fehérorosz etnikumok létét, külön nemzetiségi statusát. A birodalomban jelentős számban éltek még lengyelek (6,17%), zsidók (3,94%), finnek (1,71%), litvánok (1,29%), grúzok (1,05%). A többi népcsoport –mint például az örmények vagy a különféle kaukázusi népek - számaránya 1% alatt maradt. [26][27]

A XIX. század második felében az orosz asszimilációs politikát nem jellemezte egységes koncepció, több módon valósult meg. Alexei Miller az „oroszosítás” három formáját különbözteti meg: asszimilációt, akkulturációt és kolonizációt. Miller meghatározása alapján az asszimiláció minden esetben az adott közösség identitásának változásával jár, míg az akkulturáció csupán új kulturális minták adaptálásával.[28] Az orosz nemzetiségi politikát bonyolította az a körülmény, hogy a birodalomban élő népcsoportok igen eltérő kulturális szinten álltak. Vaszilij Kljucsevszkij a következőképpen fogalmazta meg ezt a jelenséget: „Az orosz állam etnikai összetételével kapcsolatos ellentmondás tapasztalható az európai, nyugati és az ázsiai, keleti végeken: amott olyan népeket hódítottunk meg, amelyek kultúrája sokkal magasabb a miénknél, emitt meg amelyeké sokkal alacsonyabb. Amott azért nem boldogulunk a leigázottakkal, mert nem tudunk az ő szintjükre emelkedni, emitt meg azért nem akarunk boldogulni, mert megvetjük, s nem tudjuk a magunk szintjére emelni őket. Ott is, itt is velünk egyenlőtlenek vannak, s ezért ellenségeink.”[29]

Az 1863-as lengyel felkelést követően szélsőséges „oroszosítás” indult meg a térségben. Felszámolták a Lengyel Királyság különállását, 1867-ben megszüntették az államtanácsot és a közigazgatási tanácsot, az autonómia utolsó maradványait is. A közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az oktatás nyelve az orosz lett. Betiltották a lenyel nyelv használatát és a latin ábécét, még a tanórák szünetében sem lehetett lengyelül megszólalni. Az orosz asszimilációs politika a katolikus egyház szerepének a visszaszorításában is érdekelt volt: a katolikus egyház vagyonát szinte teljes egészében elkobozták, a kolostorok többségét bezárták, az egyházat a belügyminisztérium egyik ügyosztálya alá rendelték.[30] Fontos megjegyezni, hogy a lengyelek esetében nem elsősorban a lakosság, hanem a bürokrácia „oroszosításáról” volt szó. A lengyel felkelés után a lengyelekkel szembeni bizalmatlanság is gátolta az asszimiláció lehetőségét.[31]

Az orosz kormányzat nem egy esetben került szembe azzal a ténnyel, hogy a birodalom nyugati felén kulturális szempontból „fejlettebb” népek éltek. Kulturális fejlettségüknél fogva kifejtettek egyfajta „asszimiláló hatást” a környező népcsoportokra. A kormányzat ideiglenesen akár támogatni is hajlandó volt az egyes nemzetiségek identifikációs törekvéseit, hogy visszaszorítsa a „nyugati konkurencia” befolyását.[32] A finnek esetében megfigyelhető ez a jelenség: a svédekkel szemben támogatják a finn nemzeti mozgalmat. Egyenjogúsították a finn nyelvet a svéddel, amely addig a hivatalos nyelv volt Finnországban. 1873-ban már az első finn tanítási nyelvű gimnázium is létrejött.[33] A birodalom nyugati határvidékén a latin ábécé betiltásától lengyel befolyás redukálását várta a központi kormányzat. Ez főként az ukrán, fehérorosz, litván és lett népességet érintette.[34] A lettek és a litvánok tekintetében a cél nem az asszimiláció, hanem az akkulturáció volt: számukra a csak a cirill ábécé használata vált kötelezővé. Más kategóriába esnek azonban az ukránok és a fehéroroszok, az ő esetükben már asszimilációról van szó. Az ukrán nyelvet az orosz egy dialektusának minősítve betiltották az ukrán nyelvű könyvnyomtatást és sajtót.[35]

Az orosz nemzetiségi politikában a pravoszlávia terjesztése kiemelkedő fontosságú volt, a nemzetiségi kérdés így vallási színezetet is kapott. Az iszlám vallású tatárok esetében a központi kormányzat az ortodoxia terjesztését tartotta elsődleges feladatának. A kereszténytérítés elősegítése érdekében még az orosz nyelv tanítását is háttérbe szorították: a misszió sikeressége érdekében anyanyelven nyomtattak számukra könyveket. A kaukázusi népek körében is hasonló módon indult meg a kereszténytérítés. Mint már említettem a lengyel felkelés megtorlása vallási színezetet is kapott: az orosz vezetés a katolicizmus befolyásának a redukálására törekedett a térségben. A Baltikumban is törekedtek az ortodoxia befolyásának a növelésére: 1885-től csak a Szent Szinódus engedélyével lehetett protestáns templomot építeni.[36]

Az orosz társadalomban az antiszemitizmus térnyerése szoros összefüggésben áll a pravoszláviával is: a zsidókban Krisztus gyilkosait látták. Az oroszországi zsidóság helyzet III. Sándor[37] trónra kerülése után jelentős mértékben megromlott: uralkodása alatt az antiszemitizmus szinte „állampolitikává” vált. Már 1881-1882 folyamán megkezdődtek a pogromok, melyek elindították a zsidóság kivándorlásának első hullámát.[38] 1882-től az úgynevezett numerus claususokkal igyekeztek kiszorítani a zsidóságot az értelmiségi pályákról, valamint letelepedésüket is erősen korlátozták. A zsidóság romló életkörülményei miatt a forradalmi mozgalmakhoz és a szocialista tanokhoz közeledett.[39]

Oroszországban III. Sándor uralkodásától kezdve felerősödött az asszimilációs politika. Ebben az időszakban kezdődött meg a Finn Nagyhercegség különállásának a felszámolása: 1890-ben megszüntették a finn posta önállóságát, majd 1900-ban az alsó- és középszintű közigazgatásban és igazságszolgáltatásban kötelezővé tették az orosz nyelv használatát, és az önálló finn hadsereget is megszüntették. 1903-ban pedig felfüggesztették a finn alkotmányt.[40] 1885-től az orosz lett a hivatalos nyelv a Baltikumban, 1887-ben az iskolák nyelve is orosz lett az elemi alsó osztályait kivéve, majd bevezették az orosz igazságszolgáltatási rendszert. A protestáns templomok létesítését a Szent Szinódus engedélyéhez kötötték.[41]

Az Orosz Birodalom a XIX. század második felében eléri legnagyobb kiterjedését Közép-Ázsia meghódításával: 1864 és 1884 között megtörtént a kokandi, a buharai és a hivai kánságok elfoglalása. A terület meghódítását követően megindul az orosz kolonizáció: a parasztok, kozákok az újonnan meghódított földekre települnek. Az orosz terjeszkedés sajátos vonása, hogy a kolonizáció révén megváltoztatja az adott térség etnikai viszonyait. 1884-ben bevezették az orosz igazságszolgáltatást, majd a század végén megkezdték az iskolarendszer bevezetését orosz nyelvű elemi iskolákkal. A térségben problémát jelentett továbbá az iszlám vallás befolyása és az itt élő népek kulturális „fejletlensége”.[42]

Összegzés

Magyarország és Oroszország között alapvető különbséget jelent a nemzetállamiság és a birodalmiság problematikája. A nacionalizmus a soknemzetiségű államokban dezintegráló erőként jelentkezik. Magyarországon az etnikai elv alapján a nemzetiségek autonómiatörekvésekkel léptek fel a központi kormányzattal szemben.[43] A nemzetiségi mozgalmakat támogatták az újonnan létrejövő nemzeti államok, Románia és Szerbia is. Az etnikai egység elve alapján kívánnak politikai-kulturális közösséget létrehozni. A magyar politikai elit ezzel szemben a nemzeti érdek megvalósulását az állam politikai egységének és területi integritásának a fenntartásában látta. A nemzetállamokban sokkal nagyobb igény jelentkezett egy relatíve homogén kulturális-nyelvi egység létrehozására. A birodalom definíció szerint soknemzetiségű, így nem is törekszenek egy heterogén etnikai-kulturális közösség létrehozására. Az asszimilációs politika célja sokkal inkább a birodalomhoz és a dinasztiához hű alattvalók biztosítása a cél, nem pedig az ország lakosságának „orosszá” nevelése.[44]