Bizánctól Bizáncig – Fonalka Mária

Helikon

Irodalomtudományi Szemle

A második olvasat

A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének folyóirata

2008/1. 100 – 103.

Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007, 384.

Gecse Gézának, az ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történelmi Tanszéke oktatójának új kiadásban megjelent könyve Rettegett Iván korától, azaz Oroszország birodalommá alakulásának kezdeti időszakától tekinti át az orosz birodalmi gondolkodás történetét egészen napjainkig, Vlagyimir Putyin elnökségéig. A hasonló főcímmel 1993-ban kiadott kötet az orosz pánszlávizmus történetét, az orosz nagyhatalmi politika ideológiájának belpolitikai és nemzetközi aspektusait kutatta, különös tekintettel arra a kevéssé köztudott hatásra, amelyet ez az eszmerendszer a magyaroknak a szlávokhoz fűződő viszonyára gyakorolt. A könyv a tények rendkívül precíz interpretálása mellett arra a jelenleg nehezen megválaszolható kérdésre is keresi a választ: lehetséges-e olyan orosz nemzettudat megszületése, amely mentes az évszázados eszmétől, a birodalmi törekvések mindenáron történő érvényesítésétől. A Szovjetunió 1991-es felbomlása óta eltelt időszak történései azt sugallják, hogy ez a fordulat egyelőre még várat magára, mert a szovjet birodalmi tudat, és az ez idő tájt még szintén nem igazán közismert eurázsiai imperializmus gondolata Oroszországban jelen van és arra vár, hogy megfelelő formában újra testet ölthessen.

A Bizánctól Bizáncig című könyv alcím nélkül valami ködbevesző, Rusznak és Bizáncnak a kapcsolatáig nyúló előzményeket sejtetne, de valójában nem innen kezdődik a könyv mondanivalója. Rusz politikai elitje a hatalma alatt tartott területek nagysága, valamint erőteljes külpolitikai aktivitása ellenére sem a birodalmi gondolat jegyében, hanem szinte kizárólag gazdasági megfontolásokból háborúzott. Az orosz kétfejű sas csak Bizánc eleste és a tatár államiság szétesése után vált az orosz uralkodók hatalmi jelvényévé, és a „Moszkva = harmadik Róma” doktrína és az ortodoxia jegyében a megalakuló Orosz Birodalom egyik fontos szimbólumává. Valójában azonban a kétfelé – Kelet és Nyugat irányába – tekintő mitikus lény Nagy Péter idején vált az orosz birodalmi eszme valódi szimbólumává, amikor a cár érdeklődése Európa felé fordult. A címben szereplő első Bizánc ennek a birodalmiságnak a megfelelője, a második pedig a Szovjetunióé. A könyv szerzője a címválasztással arra irányítja a figyelmünket, hogy bár a korai középkorban az orosz fejlődést valóban bizánci impulzusok segítették, az mégis a maga útján haladva teljesedett ki. A Bizánci Birodalom bukása után annak önkényuralmi szisztémáját, valamint a hit sértetlen megtartásának igényét az Orosz Birodalom átvette, mindezt a szovjet korszakban új hitté transzformálta, és formájában újszerű, lényegét tekintve azonban klasszikus birodalmi szerkezetet alakított ki.

A könyv első része a pánszlávizmussal, mint meghatározó eszmerendszerrel foglalkozik, amit azért lényeges hangsúlyozni, mert Magyarországon 1945 után ez a téma a hatalomnak a kérdéssel kapcsolatos politikai tanácstalansága miatt nem szerepelt a kedvelt kutatási témák között. A szerző munkája tehát ezen a téren is alapvető. A határozatlanságból eredő tiltás oka nagyrészt az volt, hogy a XIX. századi pánszláv eszme lényegileg Oroszország vezetésével Európa szláv népeit egyesíteni kívánó föderatív állam elképzelésében öltött testet. Ezt a gondolatot az adott esetben nem volt szerencsés sem propagálni, sem bírálni, sem pedig kutatni, mivel a bolsevik forradalmi külpolitikában, a szovjet államnacionalizmusban is minduntalan felbukkant, és mindig új és új megfogalmazást nyert a birodalmi gondolkodás. Szovjet részről a II. világháború utáni rendezés egyik alapelve (a pánszlávizmus finomított változataként) az volt, hogy az érdekszférájába vont államok „baráti szövetsége” teremtse meg az ideológiai alapját a későbbi politikai egység létrejöttének (az érdekszféra államaiban élő szláv népesség aktív közreműködésével). A Gecse Géza által „demokratikus pánszlávizmusként” aposztrofált gondolatkör azonban 1948-ra minden kompatibilitási kísérlet ellenére anakronisztikussá vált. Ehhez nem csekély mértékben járultak hozzá a Szovjetunió számára kedvezőtlen külpolitikai folyamatok, különösképpen Jugoszlávia külön utas elképzelése, illetve Hruscsov azon felismerése, hogy a két világrend esetleges nyílt ütközése nem feltétlenül eredményezi a szovjet blokk győzelmét. Ebből kiindulva tolerálnia kellett volna a „szocializmus építésének” különböző útjait, amivel viszont az volt a probléma, hogy azok nem feltétlenül a megadott cél felé vezették a rajtuk haladókat. Az 1953-as kelet-berlini, az 1956-os magyarországi, az 1968-as csehszlovákiai illetve az 1980-as lengyelországi események a hruscsovi elképzelés kudarcát jelentették, és a helyére lépő Brezsnyev határozottabb „birodalmi gondolatának” jogosságát bizonyították. Az új főtitkár alapelve értelmében bármi áron, akár fegyveres erő alkalmazásával is egyben kell tartani a szovjet érdekszférába tartozó államok szövetségét, de a rajtuk kívül eső európai országokkal meg kell kísérelni továbbra is a békés kapcsolatok fenntartását. A könyv harmadik nagyobb egysége tehát a II. világháború utáni meghatározó szovjet politikai szereplők (Hruscsov, Brezsnyev, Gorbacsov, Jelcin és Putyin) birodalomról alkotott elképzeléseit elemzi. A fél évszázad alatt keletkezett és megoldott, illetve megoldatlan problémák kezelése a politikai kurzusok különbözősége ellenére is látens módon a birodalmi gondolkodás kontinuitását jelzi. Az erő demonstrálásához (a cárizmus idejéhez képest semmiféle változást nem mutatva) a hadsereg erősítésére és alkalmazására volt szüksége a szovjet rendszernek is. Az Egyesült Államok gazdasági potenciálja azonban technikai és anyagi tekintetben is előnyre tett szert e téren, ami rádöbbentette a keleti nagyhatalom politikai elitjét, hogy bár vannak a világ különböző térségeiben nyert pozíciói (a felbomló portugál gyarmatbirodalom, Etiópia, Chile, Szomália stb.), a szocializmus „világméretű győzelmének időpontját” valószínűleg a beláthatatlan jövőben kell elképzelni. Sőt, afganisztáni kudarcából okulva egy időre az erőszakkal történő „térítésről” is le kellett mondania. Gorbacsov főtitkársága emelte ezt a tanulságot a politikai realitás szintjére, aki az erőszak helyett gazdasági és politikai eszközöket alkalmazva próbálkozott a szovjet befolyás fenntartásával. Mivel azonban a közép-európai térségben időközben bekövetkezett változások a politikai élet színterét jelenősen átalakították, az addig sikeresen használt politikai eszközök jó része is csődöt mondott. Maradt a gazdasági befolyás erősítése, de ezzel kapcsolatban ugyancsak nehézségek álltak elő, mivel az Amerikával folytatott gazdasági verseny erősen lekötötte a szocialista nagyhatalom erőforrásait. Gecse Géza érvelése szerint alapvetően ezeknek a tényeknek az összejátszása idézte elő azt a helyzetet, melyben Oroszország kénytelen volt feladni közép-európai pozícióit.

A Szovjetunió Gorbacsov nevéhez kapcsolt felbomlása egyre romló gazdasági helyzetet eredményezett, melynek valódi okát sokáig nem lehetett egyértelműen meghatározni. Borisz Jelcin hatalomra jutása után nem volt realitása annak, hogy a birodalmi gondolat bármilyen formáját komolyan lehessen venni. Egyetlen terület, amely bizonyos értelemben kiemelte Oroszországot a Szovjetunió utódállamai közül, az atomfegyverrel való rendelkezés kizárólagosságának megszerzése volt. Oroszország nagyhatalmi pozíciójának igazi meggyengüléséhez azonban nagymértékben járult hozzá az a tény, hogy az ország gazdasági potenciálját kézben tartó új gazdasági elit számára az ország gazdasági, politikai érdeke nem jelentett semmiféle kihívást. Nemhogy birodalmi szempontokat nem kívánt érvényesíteni, de a nemzeti érdekek képviseletét sem vállalta fel. Jelcin ezzel a jelenséggel nem akart és nem is bírt volna leszámolni.

2000-ben azonban az orosz birodalmi gondolkodásban fordulat következett be, amikor Putyin alapvető célként fogalmazta meg, hogy Oroszországot külpolitikailag erősíteni kell, de jóval kisebb költségigényű eszközökkel, mint a megelőző időszakban. Nem kell mellőzni ugyan a katonai erő demonstratív felhasználását, de sokkal célravezetőbb az orosz nyersanyagra támaszkodó külpolitikai gyakorlat.

És itt kapcsolódik napjaink valóságához Gecse Géza rendkívül igényesen, sok forrásra támaszkodó könyve, melynek alapvető megállapítása, hogy „ilyen csatornákon keresztül az oroszok erőteljesen befolyásolni tudják egy-egy ország kül- és biztonságpolitikáját”. Putyin elsősorban a kőolaj- és földgázkitermelésre alapozza az oroszok külföldi befolyásának növelését, de nyíltan ki nem jelentett ideologikus elem nélkül. Ez egy új típusú birodalmi eszme (bár „új típusú demokráciának” nevezik). A gyengéje az, hogy nem lehet tudni, meddig tart az energia ilyen méretű konjunktúrája. Jelentős szerepet játszik Putyin vállalkozásában az is, hogy képes mobilizálni az államhatalmi szerveket az orosz tőke érdekében, illetve felhasználja az orosz nagyvállalatokat az orosz külpolitika nagyvonalú terveinek megvalósítása során. Gecse Géza felhívja a figyelmet arra, hogy Oroszországnak jelenleg ugyan nincsenek meg a feltételei ahhoz, hogy globális hatalommá váljon, de igen nagy az esélye annak, hogy megkísérel befolyást gyakorolni a világ sorsának alakulására. Egy dologban nem foglal állást a szerző, nevezetesen, hogy létrejöhet-e olyan orosz nemzettudat, amely mentes a birodalmi törekvéstől. Nem lehet tudni, hogy a birodalmi eszme kinyilvánítása nélkül lehet-e területi vagy gazdasági terjeszkedést indokolni? Birodalomként a XIX. századi Oroszországnak voltak szövetségesei, de a mai Oroszországnak már nem könnyű ilyeneket találni – főleg Európában. Ennek következtében Oroszország olyan típusú állami berendezkedést kell létrehozzon, amely bizonyos értelemben szükségszerűen sajátos birodalmi vonásokkal ruházza őt fel. Ennek alapját az a sajátos tény képezi, hogy gáztartalékok tekintetében Oroszországnak a világon szinte utolérhetetlenül nagy tartalékai vannak, és az innen származó tőkét olyan területeken fekteti be (bankszféra, egyéb ipari vállalkozások), melyek az energiaszektorral kapcsolatban vannak. Ez a birodalmi politika már korántsem klasszikus eszközökkel dolgozik, de éppen a nem deklarált elvek miatt szalonképesebbnek tünteti fel magát, mint amilyen valójában. Az orosz tudat alakulására egyre nagyobb hatást gyakorol, melynek következtében az orosz emberek úgy érzik, visszaszerezhetik a világban azt a pozíciójukat, amelyet 1991-ben elveszítettek.

Gecse Géza könyve komolyan veszi azt a tényt, hogy az orosz birodalmi gondolat évszázados tradíciója nem képes teljesen eltűnni, hanem csak árnyalja a külpolitika mozgását. Soha nem fogja elfelejteni előítéleteit a nem orosz világgal szemben. Ebben gyakorlatilag az a veszélyes, hogy tradicionálisan nem hajlandó befogadni kölcsönös hatásokat. Csak egyoldalúan tudja a kapcsolatokat elképzelni, és ez jelent bizonyos veszélyt azon országok számára, melyek kapcsolatba kerülnek vele.

A Bizánctól Bizáncig címmel a szerző amellett teszi le a voksát, hogy Oroszország a középkortól kezdve Bizánc mintája alapján politizált, mind az önkényuralom, mind pedig a hit megtartása kérdésében. A szovjet birodalmi gondolat ugyanerre az elvre épült, csak a szovjet időkben a marxizmus eszméjét tette a hit helyére, jelenleg pedig az energia fegyverét használja nagyhatalmi céljai elérésére.

Gecse Géza könyve kitűnő munka, melyben a rendkívül korrekt tényekkel együtt a szerző elmondja azt is, amit gondol erről a témáról. Azzal együtt, hogy minden igényt kielégítő szakmunka (18 oldalnyi irodalomjegyzék, és 1154 lábjegyzet található benne, melyek sokszor fél oldalt is elfoglalnak), rendkívül érdekes olvasmány a laikusok számára is. Ugyanakkor bizonyos értelemben publicisztikai jellegű írás is, ami kifejezetten előnyére válik. A felhasznált irodalomból is kitűnik, hogy nemcsak történészek, politológusok munkáira támaszkodott, hanem publicisztikára, művelődéstörténeti munkákra, életrajzokra, dokumentumokra, külföldi és belföldi szakirodalomra egyaránt. A könyvet minden olvasói réteg számára ajánlom, mert olyan szempontokat tárgyal részletekbe menően, melyeket a magyar olvasó – sőt, a szakemberek is – csak évekig tartó kutatómunka árán tudnának ilyen színvonalon megismerni. Gecse Géza könyve az utóbbi idők egyik legérdekesebb orosz témájú kiadványa, melyet tankönyvként, kézikönyvként, ismeretterjesztő kiadványként és enciklopédiaként is használhatunk.

Fonalka Mária