Diószegi István urnájánál

A magyar történetírás Anonymus óta a nagy nevek, nagy egyéniségek gazdag és minden elismerést megérdemlő sorával büszkélkedhet, de kevesen vizsgálták nemzetünk történetét alapos nemzetközi összefüggésbe helyezve, s még kevesebben fordították figyelmüket elsődlegesen az egyetemes történelemre, régibb kifejezéssel a világtörténetre. Ennek sok ága között szerintem a legfontosabb a külpolitika, tág értelmezésben a nemzetközi kapcsolatok története. Ennek kimagasló művelője, történész-nemzedékek tanára és példaképe volt a 90 évet élt Diószegi István, akitől most búcsúzunk. E tudományág másik nagy egyénisége, az ugyancsak 1930-ban született Juhász Gyula, kedves tanár-kollégám fölött már 26 évvel ezelőtt mondtam gyászbeszédet. Diószegi Istvánnak a sors, Isten kegyelme lehetővé tette, hogy tanári és tudósi életműve jóval teljesebb legyen, de neki is volt még mondanivalója olvasói, honfitársai számára.

Megtisztelő, hogy fiatalabb fia, egykori kedves tanítványom, engem is felkért egy búcsúbeszédre. Ezt indokolhatta, hogy hatvan éven át állandó kapcsolatban álltam Diószegi professzorral. Tanított már engem, a politikai okokból az egyetemi tanulmányoktól eltiltott segédmunkást egy egyetemi előkészítő tanfolyamon 1960-ban, talán véleményével is hozzájárult, hogy 1961-ben felvételt nyertem az ELTÉ-re, ahol azután hallgatója voltam. 15 évvel később ő volt kandidátusi értekezésem egyik bírálója, így joggal mondhatom, hogy rengeteget köszönhetek írásainak, tanácsainak, szigorú elemzéseinek. De ezt sok ezren elmondhatjuk, és lesz egy másik egykori tanítvány is, aki utánam szólva annyiunk tanára történészi munkásságáról beszélni fog. Én azt emelem ki ebből a méltán köztiszteletet kiváltó életpályából, amit Diószegi a magyar külpolitikai gondolkodás, a nemzetközi összefüggések megértése érdekében tett, nyújtott hazájának.

Meggyőződésem, hogy minden gondolkodó embernek figyelemmel kell kísérnie a külpolitikai eseményeket, amelyeknek döntő hatása van közösségük sorsának alakulására. A magyar történelem valamennyi kedvezőtlen, tragikus következményekkel járó eseménye szorosan összefüggött a külső, nemzetközi körülményekkel, és azok nem kellően körültekintő figyelembe vételével. Mennyi hazai és külföldi megfigyelő tette szóvá a magyar társadalom külpolitika érdeklődésének, ismeretének a hiányosságait! Ezen volt hivatva segíteni Diószegi István, noha családi háttere, földet művelő felmenői egyáltalában nem erre predesztinálták. Nem tudom, talán a fiatal korát meghatározó nehéz politikai körülmények vitték a fiatal történészt a kevésbé érzékenynek látszó terület, a francia forradalom és a második világháború közötti nemzetközi élet tanulmányozása felé. Ezt azonban magyar és közép-európai nézőpontból végezte, rendkívül fontos tanulságokat kínálva mind a jövő történészei, mind diplomatái és politikusai számára. A Habsburg-monarchia változó viszonya a többi nagyhatalommal, az európai hatalmi egyensúly, a balkáni befolyásért folytatott versengés története a ma számára is olyan kérdések, amiknek a nem ismerete, elhanyagolása súlyos következményekkel jár.

A mindig visszafogott hangon író és beszélő tudósnak ha volt hőse, akit a legjobban megértett, az Andrássy Gyula volt, a kiegyezés miniszterelnöke, majd a Monarchia külügyminisztere. Diószegi tolmácsolásában Andrássy korának és az utókornak üzent: „A program, amellyel indult, az európai liberalizmus eszmeköréből és a magyar nacionalizmus gondolatvilágából származott. A Monarchia az ő számára védgát volt a cári expanzió útjában, amelynek csak azért és csak addig lehetett létjogosultsága, amíg ezt a funkcióját betöltötte. Arra készült, hogy létrehozza az Oroszország elleni európai összefogást, a liberális Anglia és a bismarcki Németország részvételével. A Balkán félszigeten, a hagyományos osztrák érdekterületen nem hódítani akart, hanem az esedékes nemzeti átalakulást kívánta előmozdítani. … Nagy külpolitikai terve egyúttal belpolitikai csodaszer volt: azt remélte, hogy a külpolitikai célok közösségével megteremtheti a soknemzetiségű államalakulat mindig is hiányzó politikai egységét.” Az 1877-78-as orosz-török háború és az azt lezáró berlini kongresszus ugyan nem hozta meg élete fő célja, a magyarokat fenyegető orosz nagyhatalom legyőzését a liberális Nyugat-Európa és a konzervatív Németország szövetségével, de visszaszorította a cár befolyását a Balkánon. Sokat mond az a kép, ami az egy évszázaddal későbbi nagy diplomatának, Henry Kissingernek a diplomácia történetéről írt, milliók kezébe eljutott kézikönyvének címlapján látható: a berlini kongresszus résztvevőinek nagy asztala előtt álló Bismarck kancellár kezet fog Gorcsakov orosz külügyminiszterrel, az ezt elégedett szemlélő Andrássy mellett állva. Noha Andrássy írta alá 1879-ben a Németország és a Monarchia közötti Kettősszövetséget, de 35 évvel később nem ez, hanem az utódok rossz politikája robbantotta ki a történelmi Magyarországot is megsemmisítő első világháborút. Annak kezdetéről, hogy erős ellenértései ellenére Tisza István magyar miniszterelnök végül miért járult hozzá a Szerbiának küldött végzetes ultimátumhoz, szerintem Diószegi adta meg a leghihetőbb magyarázatot.

A Nagy Háború következményeit is értően mutatta be olvasóinak „A hatalmi politika másfél évszázadá”-t összefoglaló könyvében. Aki ennyire alaposan ismerte a magyar és az egyetemes történelmet, aki átélte és megszenvedte a magyar sors legnehezebb évtizedeit, annak természetesen volt fontos mondanivalója a rendszerváltozással külpolitikai függetlenségét visszanyerő Magyarország számára. Amikor egyik tanítványa a magyar külpolitika irányítója lett, természetes volt számára, hogy támaszkodjon egykori tanára megszívlelt tanításaira, és hogy kikérje véleményét, tanácsait a demokrácia és a nyugati orientáció útjára tért országa számára. Felkért tanácsadó testületem szellemi vezetője, iránymutatója volt Diószegi István. A szomszédsági kapcsolatokban személyes élettapasztalai (Nagyváradon, részben román börtönben töltött ijfúkora) jól kiegészítették a történeti kutatásokból, számos ország levéltárainak hozzáférhetővé vált irataiból fakadó véleményét. Amikor a szomszédos országokkal kötött ún. alapszerződések ügyében látszólag eltért a véleménye az Antall, majd a Horn-kormány által aláírt dokumentumokban szerepelő, a területi követelésekről történő kölcsönös lemondást kimondó klauzula ügyében, ez csak azt jelentette, hogy történetileg, a világháborúkat lezáró békeszerződések alapján ez valóban teljesen fölösleges volt. Politikailag, miután az egyesült Németország e formulát kitalálta saját szomszédsági szerződéseiben, elkerülhetetlen, sőt előnyös volt. Ezért viszonyunkat ez a nézetkülönbség a legkisebb mértékben sem terhelte.

Az államférfiaknak az utókor szobrot állít – és azokat időnként le is dönti. A tanár gondolatai addig biztosan élnek, amíg tanítványai azokat őrzik és követik. De aki könyvekben is rögzíti kutatásainak eredményeit és ezzel utat mutat a későbbi nemzedékeknek, annak munkássága valóban aere perennius, az ércnél is maradandóbb. Elmondható ez Diószegi István életművéről.

Köszönjük, Tanár Úr!

Óbudai temető, 2020. szeptember 17.

Jeszenszky Géza