Tisztelt gyászoló gyülekezet, kedves kolléganők, kollégák, kedves barátaim!

Megrendülten állunk Diószegi István nyitott sírjánál. A halál mindig fájdalmas bárkit is visz el. De a legfájdalmasabb akkor, amikor azt az embert veszi el tőlünk, aki igazán fontos számunkra. Azt az embert ragadja el mellőlünk, akihez kötődünk, akit szeretünk, akire itt sokan közülünk az egész életüket, az egész tudományos pályájukat építették. Azt az embert viszi magával, aki a szó minden értelmében része az életünknek.

Diószegi István valamilyen mértékben mindegyikünk életének a része. Szándékosan nem használok múlt időt. Hiszen hogyan is halhatna meg a tudós, aki az örökkévalóság építőmestere? Hogyan is léphetne ki az életünkből az, aki mély nyomokat hagyott bennünk, akinek épületei – némi szerénytelenséggel mondva – tulajdonképpen mi vagyunk, az itt összegyülekezettek? Hogyan is hagyna magunkra az, aki megteremtette a sorsunkat, az épületet, amely a jelen és a jövő generációi számára is az otthon melegét jelenti majd?

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Számomra most itt, ezen a szomorú órán egyetlen kérdés megválaszolása a legfontosabb, s egyúttal a legnehezebb is. Mert ki is volt Diószegi, mint emberi lény, aki nyilván nemcsak a történettudományi szakma könyvhalmazai között élte az életét?

Amikor a család kérésére vállaltam ezt a szomorú, hogy én mondjak búcsút közös barátunknak, elhatároztam, hogy zömében a kettőnk által átélt közös élményekről fogok beszélni. Többek között azokról a baráti és családi kapcsolatokról, amelyek életútjának számos pontján összekötöttek bennünket.

A túlzott engedékenység a tekintélyt, a túlzott szigor pedig a szeretetet csökkenti. „Facilitas autoritatem, severitas amorem diminuit.” Diószegi István valahol a középúton helyezkedett el ebben a paradigmában, nem volt sem engedékeny, sem túl szigorú. Olyan volt, amilyennek egy egyetemi professzornak lennie kell. Megértőnek, tele empátiával, s amikor szükséges volt, a maga halk beszédstílusában a nyers igazság kimondásával.

Szegeden született ugyan 1930-ban, de a történet igazán Nagyváradon kezdődött. Nemcsak a gimnázium padsoraiban, hanem a Várad környéki tágas mezőkön, a zöldellő ligetekben, erdőkben, a legendás Körös-parton, a fiatalkor játékaiban, önfeledt csatangolásaiban. Aztán jött az áttelepülés, majd a híres Eötvös Collegium, s házassága Berényi Máriával, néhai Berényi István lányával. Berényi István egy ideig segédjegyző volt Kötcsén, majd amikor 1950-ben Somogymeggyes az egykori kötcsei leánytelepülésből önálló községgé vált, ugyanúgy a falu adminisztrátoraként szolgált, ahogy azt Kötcsén tette. Új távlatok nyíltak meg Diószegi életében. Egy merőben új helyszínen, sík mezők helyett zöldellő dombok között ismétlődtek meg, folytak tovább a tornacipős csatangolások. Minden maradt a régiben, csak a helyszín változott. A Dunántúl, Somogy, ahogy Babits írta Szekszárdról: „ez a gömbölyű, szelíd, színjátszó kék vidék”. Mert mi különbség van Szekszárd és Somogymeggyes között, ami a zöldellő dombokat illeti? Semmi.

Diószegi Tanár Úr ifjúkorát meghatározták a nagyváradi évek. A lázadás a diktatórikus román államhatalom ellen a magyar identitás vállalása, a harc meghirdetése mindazok ellen, akik kezet emeltek erre az eszmére. De a sors, ha bottal is ver, meg is jutalmaz néha. Adta neki ezt a nemzetközileg is valóban jelentős történettudományi életművet. S adta neki a tanítványokat, akik majd tovább viszik a zászlót.

Radnóti Miklós: A la recherche …

„Költőkkel, s fiatal feleségekkel

koszorúzott tündöklő asztal,

Hova csúszol a múltak kiszapján?”

[…]

Mert a „tündöklő asztal, ahol szürkebarátot ittak a fürge barátok a szépszemű karcsú pohárból”, örökre a múlté. De felejthető-e az a szemináriumi asztal a Pesti Barnabás utcában a Német tanszék mellett, a nyitott ablakon át bejön a belvásosi templom harangzúgása, s a szó Metternichről, Andrássy Gyuláról, Haymerléről, Kálnoky Gusztávról, Goluhowskiról, Aehrentharól folyik. S arról, hogy a történettudomány nem a létezőt elemzi, hanem csupán a modellt, a nem létezőt és a soha nem létezettet. Körben az asztalnál a szakdolgozók, jó emlékezetű Heiszler Vili, s a ma is élők: Ress Imre, Rozs András, Major Zoltán, s az azóta humoristává átalakult Markos György. Tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?

De felejthető-e a Lendvay utcai kis lakás? Mindig, éveken át a Szenteste előtti napok egyike, künn esik a hó, bent ünnep előtti várakozás, s a szó Metternichről, Andrássy Gyuláról, Haymerléről, Kálnoky Gusztávról, Goluhowskiról, Aehrentharól folyik. S arról, hogy a történettudomány nem a létező valóságot elemzi, hanem csupán a modellt, a nem létezőt és a soha nem létezettet. Semmi sem változott, csupán eltelt 40 év. S körben az asztalnál ott ülnek Diószegi megépített „épületei”, a tanítványok. Raáb Renáta, Borsi-Kálmán Béla, Ress Imre, Gecse Géza, Búr Gábor, Gerő András, Dubnyicki Zsolt, Emőkey István. (Bocsánat, ha kihagytam valakit.)

De közben lejárt egy hosszú élet, s jött a tragédia, feleségének, Berényi Máriának halála. Sosem tudta magát teljesen túltenni rajta, életerői lecsökkentek, alkotó kedve is elhagyta. Tíz évig tartott ez az inaktív időszak, majd jött néhány aktív év, aztán a leépülés évei következtek. Innen már nem volt visszatérés, az út ide, a nyitott sírhoz vezetett. Az 1939-től 1945-ig tervezett nemzetközi történeti összefoglaló munka, amin dolgozott, most már örökre torzó marad.

Jeszenyin:

„Lassúbb lett szívemnek lódulása,

csípi dér belémar a hideg,

Mezítlábas nagy csatangolásra

nem hívnak már nyírfaligetek.”

Tisztelt gyászoló gyülekezet!

Amikor kijelölték szeptember 17-ét, ezt a mai napot, amikor Diószegi Tanár Úr hamvait átadjuk a földnek, azóta mindig a nagy orosz költő, Szergej Jeszenyin sorai zakatolnak bennem. A gyász és a depresszió tíz éve alatt egyszer mondta nekem, hogy Jeszenyinnek ez a nagyon szép verse, az „Aranylik, őszül…” pontosan illik akkori helyzetéhez. („Jeszenyin akár az én »megrendelésemre« is írhatta volna.” – mondta elhaló hangon.) Ha megengedik, elmondanám.

Szergej Jeszenyin:

„Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat

a levél-nyelven suttogó liget.

S a szomorúan messze húzó darvak

nem intenek már vissza senkinek.

Mért integetnének? Száz úton csatangol

az ember: megtér, s útra kél megint.

A kenderáztató az elmenőkre gondol,

sötét tükrébe széles hold tekint.

Állok magamban ősz tarolta réten.

Elring a széllel a darucsapat.

Víg ifjúságom tájait idézem,

de nem sajnálom, ami ottmaradt.

Nem sajnálok sok szertegurult évet,

se lelkem habzó virágfürtjeit.

Kint őszi berkenyék máglyái égnek,

de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

Lobog a bokrok piros bóbitája,

csak sárgulnak, de élnek a füvek.

Mint vetkező fa lombjait dobálja,

bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

S ha szavaim az idő elsöpörte,

lom lesz belőlük, száraz garmada,

mondjátok így: elhallgatott örökre

az arany nyíres szép levél-szava.”

(Rab Zsuzsa fordítása)

Vigasztaljon minket a tudat, hogy ismerhettük, hogy köztünk, velünk élt. Nyújtson vigaszt a gondolat, hogy nekünk, értünk dolgozott! Emléke örökké bennünk él! Isten veled István, örök barátunk, Diószegi István egyetemi tanár, mindannyiunk örök professzora.

Tefner Zoltán