Kedves Apukám,

 Az óvodába mentünk, valamilyen ünnepségre. A Munkácsy utcában lehajoltál hozzám, és megigazítottad a csokornyakkendőmet. Ez az első emlékem Rólad, de ez a semmiség kitörülhetetlenül belém égett, még hatvan év múltán is emlékszem rá.

Már iskolás voltam, amikor egy tüdőgyulladást követően – az orvos tiltása ellenére – szerettem volna elmenni focizni. Féltettél, de végül csak kikönyörögtem. Akkor azt mondtad, azért egyeztél bele, mert gyerekkorodban Te is ugyanígy kérted anyukádat, és ő nem engedett el.

Arra is emlékszem, hogy egy-egy jól megérdemelt pofon után mindig leültél a fotelba, némán eregetted a füstöt, és titokban még sírtál is. Mert ilyen voltál. Végtelenül meleg szívű, szerető édesapa.

Most, hogy Te is idejöttél Anyu, Danika, Pista mellé, ki igazítja meg a csokornyakkendőmet? Ki enged el focizni, ki főz finomat Annának, ki veszi fel Bálint esti telefonját, ki nézi a meccseket Marcival? Ki lesz Editka és Riti pótpapája, Irene jóságos nagybácsija, ki hallgatja meg napi fájdalmainkat és ki segít eligazodni ebben a széteső világban?

Nem volt könnyű életed, de mégis mindig derűvel gondoltál vissza az elmúlt időkre.

Nem foglalkoztatott, hogy a II. világháború után édesapád több éves hadifogsága miatt a kenyérkereső nélkül maradt család gyakran éhezett, és Te az iskola után a nagyváradi piactéren cigarettát kellett árulj, hogy megélhessetek. Kedélyesen viselted, amikor tizenévesen irredenta összeesküvés vádjával Romániában tizenhét hónapra börtönbe zártak, és a zöldhatáron való átszökésedet sem tartottad említésre méltónak. Nem panaszkodtál azért, mert egyetemista korodban, ahogy mondtad, sohasem tudtál jóllakni, azt meg kifejezetten felemelkedésnek tartottad, hogy anyuval összeházasodva az egyetemi pincelakásban paprikáskrumplin éltetek. Kárpótolt a tudományos kutatás, a számtalan tanulmány és könyv megírásának intellektuális élvezete, megannyi fiatal tanítása és kárpótlást adott az anyuval közösen megteremtett családi háttér is.

Azon is csak mosolyogtál, hogy kiemelkedő tudományos teljesítményed ellenére a Magyar Tudományos Akadémia nem választott tagjai közé, hiszen sohasem rangért, címért, vagy kitüntetésért dolgoztál, hanem az alkotás öröméért.

Egyedül Anyu korai halálát nem tudtad feldolgozni. Kicsin múlt, hogy nem mentél Te is utána. Lélekben meghaltál akkor, de szerető családod, unokáid, Bálint, Marci és Anna segítségével visszanyerted élet és munkakedvedet. Most is előttem van, amikor késő este hazaérve, világosságot látva aggódva csengettem be hozzád, mert anyu halálát követően minden este nagyon korán nyugovóra tértél. Nagy meglepetésemre Marcival és Bálinttal együtt a konyhában méregerős „agyhalott” pizzát ettetek. Kérdésemre kissé méltatlankodva közölted: nem hagytak aludni a gyerekek, hát én is felkeltem

A majd tíz éves gyász után ismét élni és dolgozni kezdtél. Racionálisan számoltál: „Édesanyám kilencvennégyévesen halt meg, nekem is van még jó pár évem”. Újra munkába vetted anyu halála miatt félbeszakadt nagyszabású könyvednek, a II. világháború diplomáciatörténetének folytatását. Napi 10-12 órát dolgoztál, könyvtárba jártál és régi vágású tudósként, az internetet nem használva unokádat Bálintot, és engem bombáztál újabb és újabb cikkek, tanulmányok kinyomtatását kérve. Boldogan tettük.

És közben idős korod ellenére az maradtál, akire gyermekkoromból is emlékeztem. Végtelenül szerető, jóságos és bölcs apuka. A sokasodó panaszok, bajok ellenére soha nem váltál zsörtölődő, rosszindulatú öregemberré, az utolsó pillanatig aranyos, okos, családját nagyon szerető Tati maradtál.

Apukám, Tati, Dédtati!

Most már menned kell, mert Anyu vár. Karoljatok hát egymásba úgy, ahogy mindennap munka után az Egyetemen, amikor elindultatok hazafelé. Menjetek, messze, messze, mert a halál immár már nem választ el Titeket. Aztán ha majd találkozunk, lehajolsz hozzám, és megigazítod a csokornyakkendőmet.

Diószegi László