Az itt jelenlévők többsége neves történészként és egyetemi tanárként ismerte a nagyapánkat. Négy unokája – Anna, Dani, Maresz, és én – számára ő a Tati volt.

Gyerekkorunk megszokott életképe volt, amikor a nagyszüleinknél voltunk, hogy Mama maga alá húzott lábbal kardigánt köt a nappaliban, Tati pedig elmélyülten újságot olvas. Dohányozni csak otthon, a fotelben ülve szokott, szabadtéren soha, mert mint mondta, ilyenkor olyan, mintha a szél kifújná a szájából a füstöt. Máskor, ha Tati az íróasztalánál az egyik könyvén dolgozott, és csattogott az írógép, akkor inkább a konyhában beszélgettünk Mamával, hogy ne zavarjuk őt a munkában. Hogy ilyenkor min dolgozott Tati, azt csak később értettük meg, amikor például Anna felfedezte az egyik iskolai tankönyvében, hogy Tati egyik írására hivatkoznak.

A nagyszülőkkel töltött nyaralások gyermekkorunk szerves részét képezték. Ilyen volt Nagyrákos, ahová rendszeresen elvittek minket. Odalenn békés, falusi környezetben töltöttük az időt, ami számunkra, városi gyerekek számára nagy élmény volt. Reggel a Kossuth Rádió szignáljára ébredtünk, és a hírekre, amelyeket Tati mindig végighallgatott. Focizni jártunk a közeli füves gyepre – Anna volt a kapus, mi Danival szaladgáltunk, az igazi focista Maresz és Tati volt. Tati rövidnadrágban, félmeztelenül játszott. Máskor Annát vitte friss tejért, megmutatta neki a teheneket, hogy honnan van a tej. Boldog volt, hogy megmutathatja nekünk a falusi életet, amiben ő felnőtt. Napközben kirándultunk, vagy a közeli tavak egyikében fürödtünk, esetleg a Kányafészek vendéglőbe ebédeltünk. Este rendszeresen focit nézett Maresszal a nagyteremben. Ez utóbbi szokásuk mindvégig megmaradt, és Maresz felnőttként is, ha tehette, leugrott a Tatihoz meccset nézni.

Mama halála nagyon megrendítette Tatit, elvesztette élete párját, és nem tudta elképzelni Mama nélkül az életet. Majd’ tíz évig gyászolt. Sokáig, ha bementünk hozzá este, csak ült a sötétben, magába zuhanva, még a lámpát sem jutott eszébe felkapcsolni. Lassacskán azonban, részben talán a szerető család miatt, újra magára talált. Könyvtárból hordtam neki a szépirodalmat, melyet hihetetlen sebességgel fogyasztott. Egy idő után beleunt a szépirodalomba, és visszatért szakmájához, a történelemhez. Hosszú szünet után előkerült egy elveszettnek hitt, második világháborús kézirata, és a család nagy örömére újra munkához látott.

Ha ilyenkor lementünk, hallani lehetett, mint régen, az írógép csattogását, amit élete végéig használt. A konyhában ült, és egy régi, sárga búrás lámpa fényénél, rengeteg papírjegyzettel körülvéve buzgón írta a könyvét. Ha vendég jött, lecsúsztatta a szemüvegét, mosolygott, érdeklődött, de egy idő után már láttuk, hogy türelmetlen és folytatná a félbehagyott munkát. Családi összefogással szedtük össze neki a könyvéhez szükséges irodalmat. Bediktálta nekem részletesen telefonba, hogy mire van szüksége, én pedig, amikor már Svájcban éltem, az ottani könyvtárból kivettem, beszkenneltem, elküldtem Lacinak, ő pedig kinyomtatta és levitte Tatinak, akinek nagyon tetszett, hogy ilyen gyorsan házhoz jön a szakirodalom. Németül, franciául és oroszul olvasott, angolból pedig a család fordított neki.

Egyetemi éveink alatt sokszor tanultunk nála, mert jól tudtunk koncentrálni a csendes, nyugodt, alkotói környezetben. Vizsgaidőszakban roppant empátiás volt velünk, vizsgáztató professzorból támogató nagypapává változott. Amikor lementünk hozzá, ránk is átragadt a végtelen nyugalom, ami Tati lényéből fakadt és beszédéből áradt.

Miután Tati egyedül maradt, vasárnaponként felhívtuk ebédre. Tati mindig ünneplőben, vasalt ingben jelent meg. Ha Anya külföldön volt, Tati vitt le minket ebédelni egy közeli vendéglőbe. Ezt a tradíciót szinte az utolsó időkig tartottuk.

Az utóbbi években sajnos megromlott az emlékezete, a fontos családi eseményekkel azonban mindig tisztában volt. Elsőszülött fia, édesapám halála mélyen megrendítette. A hír hallatán, mint a család felelős patriarchája, egyik első kérdése mégis az volt, hogy Édesanyánk rendben van-e? Figyelemmel kísérte Anna terhességét, és megkönnyezte, amikor a kis újszülött Abigél megmarkolta az újját. Maresz dél-amerikai, afrikai utazásait számontartotta, nyomon követte, s hüledezett unokája kalandvágyán. Én pedig ahányszor hívtam, szívesen beszélgetett, és érdeklődött életem alakulása felől.

Tati, a nagyapánk, a család középpontja volt, akire nagyon büszkék voltunk, és akit nagyon szerettünk. Örökre hiányozni fog.

Diószegi Bálint