Bulgária és Szerbia katonai potenciáljának növekedése a 19. század közepétől az első világháborúig

Borbás Benjámin


A dolgozat elején a bolgár és szerb állapotokat veszem górcső alá. Végül a két ország katonai erejének összevetése, illetve a lejátszódott folyamatok rövid és hosszú távú következményei zárják a sort.

Bulgária a balkáni konfliktusokban

Bulgária speciális helyzetben volt a Balkán-félsziget többi államához képest. Az Oszmán Birodalom központjához ez az ország esett a legközelebb Európában. A földrajzi fekvésből következően különös óvatosságot igényelt az oszmánokkal szemben tanúsított viselkedés, hiszen a terület könnyen elérhető volt az török seregek számára. Egy esetleges konfliktus során bevethető, viszonylag csekély számú fegyverestől eltekintve a bolgároknak többnyire nem állt rendelkezésükre a felkelés elindításához szükséges katonai erő.[1] A megreformált török haderő, melynek egy nagyhatalom serege ugyan okozhatott volna nehézségeket, minden további nélkül képes lett volna minden, Bulgáriában hadra fogható erőt legyőzni. Ennek ellenére továbbra is élt a remény, hogy sikerül forradalmi úton kivívni az önállóságot. Azonban az ehhez szükséges önálló hadsereg hiányzott. Az 1850-es évektől fogva egyre gyakrabban fogalmazódott meg az ez iránti igény. Mindezekből következően szükség volt egy nagyhatalom védnökségére. A segítség érkezhetett volna például Oroszországból is, hiszen a bolgárok mind etnikai-nyelvi, mind pedig vallási szempontból rokonuknak tekintették az oroszokat. Bár az orosz kormánynak eredetileg nem volt kedve balkáni kalandokba bocsátkozni, de a bolgár nacionalisták mégis tőle reméltek segítséget. Az orosz-bolgár viszonyban akkor történt változás, mikor a trónra új cár került II. Sándor személyében. II. Sándor orosz cár (1855-1881) az orosz tekintély és befolyás növelése érdekében Nyikolaj Pavlovics Ignatyjevet konstantinápolyi követté nevezte ki (1864). De már ezt megelőzően is, a krími háborút követően az oroszok szorosabb kapcsolat kiépítésére törekedtek a balkáni nemzeti mozgalmakkal. Ez jelentett diplomáciai támogatást és gyakorlati segítségnyújtást is. Az oroszok viszont csak is olyan akciókat voltak hajlandók támogatni, amelyek Szentpétervár tudtával és irányításával történtek, hiszen csak ezekben bíztak igazán.[2]

1870-ben az oszmán szultán elismerte a bolgárokat mint önálló népet és megalakult a Bolgár Exarchátus, amely független volt a Konstantinápolyi pátriárkától. Ezt az oroszok is elismerték. Noha az oroszok az ortodox vallásra úgy tekintettek, mint a szláv népeket egyesítő erőre, Bulgária esetében ezt az elvet reálpolitikai megfontolások miatt háttérbe szorították. Az 1875-ös hercegovinai felkelést követően, 1876-ban felkelés tört ki a törökök ellen Bulgáriában, amit a törökök brutálisan elfojtottak. Szerbia és Montenegró is hadat üzent az Oszmán Birodalomnak, de mindketten elbuktak, pedig Szerbiát Csernyajev orosz tábornok önkéntesei is segítették. II. Sándor már 1876 őszén elhatározta, hogy beleavatkozik a háborúba, de erre az oroszok végül csak 1877 áprilisában szánták el magukat. Az 1877-78-ban lezajlott orosz-török háború alig 9 hónap elteltével az Oszmán Birodalom vereségével zárult. A San Stefanóban megkötött béke szerint Bulgária óriási területekkel gazdagodott, mely felborította a balkáni egyensúlyt. Ez és a túlzott orosz befolyás miatt a nagyhatalmak újratárgyalták a kérdést a Berlinben megrendezett kongresszuson. A San Stefanó-i béke revíziója értelmében Nagy-Bulgária területe harmadára csökkent és Kelet-Rumélia néven új területi egység jött létre, mely belső autonómiát kapott ugyan, de az Oszmán Birodalom része maradt. A bolgárok fő törekvése – ettől kezdve – e terület visszacsatolása volt. A kongresszus értelmében orosz állampolgárok vezethettek néhány minisztériumot Bulgáriában. További balkáni terveik miatt az oroszok jó kapcsolatra törekedtek Bulgáriával. Az oroszok hatalmának jelentős forrása volt az alakulóban lévő új bolgár hadseregre gyakorolt befolyásukban is. Orosz állampolgár volt 1879 júliusától egészen 1885-ig Bulgária valamennyi hadügyminisztere, így 1879 júliusától majd egy éven át P.D. Parenszov tábornok, és századosi rangon felül orosz volt valamennyi katonatiszt. Az ő feladatuk volt a bolgár hadsereg kiképezése. Az orosz kormány katonai hídfőállással rendelkezett a Balkán-félszigeten. Ez a berendezkedés volt hivatva biztosítani a fejedelemség fölötti teljes orosz politikai dominanciát is.[3] A bolgároknak viszont idővel elegük lett abból, hogy az oroszok mindenbe beleszóltak. Amikor 1885-ben Kelet-Rumélia és Bulgária váratlanul egyesült, ez konfliktust okozott az oroszokkal, ami miatt az orosz diplomaták távoztak és megvonták támogatásukat addigi védenceiktől. Mindazonáltal a dolgok előrehaladott állapotából kifolyólag a történelem kerekét nem tudták visszaforgatni: a két terület egyesülése véglegesnek bizonyult.[4]

Szerbiában Milan Obrenović fejedelem (1868-1889) a balkáni hatalmi egyensúly felborulása miatt úgy érezte, hogy kárpótlást kell kapnia e szerbek számára kedvezőtlennek ítélt változásért. Ezért hadat üzent és támadást indított Bulgária ellen. A szerb hadsereg azonban – mindenki meglepetésére – döntő vereséget szenvedett a bolgároktól. A bolgár hadsereget a távozó oroszok helyére lépő fiatal hazai tisztek vezették győzelemre.[5] Az Osztrák-Magyar Monarchia kénytelen volt beavatkozni balkáni szövetségesének megvédése érdekében. Az ezt követő béke egyszerűen visszaállította a háború előtti állapotokat és a nagyhatalmak kénytelenek voltak elismerni a két bolgár terület egyesülését – formálisan is.[6] Az orosz-bolgár szembenállás miatt az angolok álláspontja megváltozott Bulgária kapcsán. Eddig az oroszok hídfőállásának tartották az országot, ám a bolgár-orosz viszony elmérgesedése miatt erre a továbbiakban nem számíthattak, ami az Osztrák-Magyar Monarchia és Anglia vezetését örömmel töltötte el.[7]

Az új orosz cár, III. Sándor (1881-1894) és Battenberg Sándor bolgár fejedelem (1879-1886) unokatestvérek voltak, azonban előbbi azt kívánta, hogy a cousin ne rokonként tekintsen rá, hanem mint egy hatalmas birodalom uralkodójára. Ez komoly válságot idézett elő az orosz-bolgár kapcsolatokban. Bulgáriában, mint minden országban akadt elégedetlenkedők, többek közt a hadsereg egyes tisztjei, akik úgy érezték, hogy tehetségük nem kapott kellő elismerést. Összeesküvést szőttek a cár, valamint az orosz külügy- és hadügyminiszter tudtával. 1886. augusztus 20-áról 21-ére virradó éjszaka katonatisztek egy csoportja elrabolta a fejedelmet, arra kényszerítették, hogy írja alá lemondását, majd eltávolították az országból. A forradalmi kormány megalakulása és a fejedelem elrablása viszont nem találkozott a nép szimpátiájával és Sándort visszatérésre bírták. Visszatértekor Battenberg Sándor hajlandó volt olyan levelet írni III. Sándor cárnak, amelyben az orosz uralkodót elismerte feljebbvalójának.[8] Ezt a közvélemény felháborítónak tartotta, amiért Sándornak végül mégiscsak le kellett mondania. Az Oroszországgal való rossz viszony továbbra is fennmaradt, hamarosan még a diplomáciai kapcsolatok is megszakadtak a két ország között. A rendkívüli nemzetgyűlésen a Szász-Coburg házból származó Ferdinándot választották királynak. A nagyhatalmak azonban nem ismerték el Ferdinándot legitim uralkodónak. II. Miklós orosz cár trónra lépésétől kezdve azonban mindkét oldalon felülkerekedtek a közeledéspártiak, így sor került Ferdinánd megválasztásának jóváhagyására is.[9]

I.Ferdinánd bolgár fejedelem (majd cár) uralkodása (1887-1908) alatt újabb területek szerzésére nem sok esély mutatkozott, minthogy a nagyhatalmak közül az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország is ragaszkodott a balkáni status quo fenntartásához. 1878 után Bulgáriának egyébként is a szomszédok gyanakvásával és ellenérzéseivel kellett számolnia. Görögország és Szerbia nem szerette volna, ha Bulgária elhalássza előle a macedón területeket. Ennek ellenére a bolgárok nem adták fel reményeiket Macedónia megszerzésére. A román kormány is igyekezett megakadályozni Nagy-Bulgária létrehozását.[10]

A területért vívott harcban az egymással versengő nemzetek a Macedónián belül működő szervezetekre támaszkodtak. Bandák alakultak az országban és támadták az oszmán erőket és a más nemzetiségekhez tartozó riválisokat.[11] Ennek elsősorban az a magyarázata, hogy nem lehetett nyíltan felvállalni az ilyen akciókat, ezért reguláris hadsereg bevetésére sem kerülhetett sor.

1908-ban forradalmi kormány alakult az Oszmán Birodalomban, mire Bulgária kikiáltotta függetlenségét és felvette a cári címet. Az I. világháború előtti Bulgáriában a macedón-kérdés volt a politika központi kérdése. Ez szabta meg a külpolitika és a belpolitika irányvonalát is.[12] A helyzet Macedóniában kaotikus volt. Az események alakulása a balkáni államokat is nyugtalanította. Egyértelmű volt, hogy a terület irányításáért vívott harcban Bulgária van a legelőnyösebb helyzetben. Ezt látva a szerb és a görög kormány az 1890-es években kereste is a bolgárellenes megegyezés lehetőségeit. De mivel a vitatott területeket nem tudták felosztani, kudarcba fulladt minden megállapodási kísérlet.[13]

A nagyhatalmaknak 1878 és 1908 között sikerült megőrizni a délkelet-európai status quot. Bosznia-Hercegovina Osztrák-Magyar Monarchia általi annexiójának körülményei azonban felháborították mind Szentpétervárt, mind Belgrádot. Ugyanekkor az Oszmán Birodalomban történt forradalmi kormányváltást követően Bulgária kikiáltotta függetlenségét.[14]

Az oroszok egységfrontot kívántak létrehozni az Osztrák-Magyar Monarchiával szemben és segítették a balkáni államok egymással történő szövetségkötéseit. Ezek viszont lényegében az oszmánok ellen irányultak. Bulgária és Szerbia kötötte az első megállapodást 1912 márciusában. Már ezt megelőzően 1903 után a két kormány közötti kapcsolatok javultak ugyan, de Macedónia felosztásának ügyében még mindig nagyon nehezen jutottak egyezségre egymással. (Területi záradékok, de vitás kérdések, amelyekben a cárt kérték volna fel közvetítésre)[15] Szerződésben rögzítették, hogy az Oszmán Birodalom elleni eljövendő háborúban Bulgária 200 ezer, Szerbia pedig 150 ezer katonát állít ki. További szerződések születtek a többi balkáni állam között is.[16] Amikor Montenegró 1912. október 8-án megtámadta a törököket, a többi balkáni ország azonnal mellé állt. 700 ezer balkáni katona nézett szembe a 320 ezer fős török hadsereggel.  A tengerszorosok a görög flotta ellenőrzése alatt álltak. A harc oroszlánrésze Bulgáriának jutott, hisz Trákiában a legjelentősebb oszmán erőkkel kellett megküzdenie. A bolgár hadvezetés arra kényszerült, hogy erőit ide összpontosítsa.[17]

Az oszmán uralom nyilvánvaló összeomlását látva a nagyhatalmak sürgős beavatkozásra kényszerültek. 1913 májusában a hadviselő feleket a harcok beszüntetésére kötelezték. Az oszmánok elvesztették majdnem minden európai területüket. Létrejött a független Albánia, mellyel a balkáni államok nem számoltak. A terület annexiójában reménykedő szerbek és görögök kárpótlást akartak és ezt a vitatott macedón területekben látták. A többi állammal és az oszmánokkal Bulgária ellen szövetkeztek, a háborút mégis a – gyors siker reményében – a bolgárok indították. A háború Bulgária teljes vereségével ért véget (1913. július 31-en kötöttek tűzszünetet).[18] Az 1913 augusztusában megkötött bukaresti egyezményben sor került Macedónia felosztására és a független Albánia megalakítására.[19]

Az események áttekintése után nézzük meg milyen konkrét fejlődésen ment keresztül a két ország hadserege.

A bolgár hadsereg fejlődése

Korában említettem, hogy a nagyfokú orosz támogatásnak köszönhetően új katonai tényező bukkant fel a Balkánon. A bolgár hadsereggel mindenkinek számolnia kellett, aki a félsziget feletti ellenőrzést meg akarta szerezni. A bolgár történelemben a hadsereg mindig egyike volt az állam legfontosabb pilléreinek.[20] A harmadik bolgár királyságban (1878-1946) a nemzet biztonságának garanciája, a hazafias szellem képviselője és a nemzeti célok elérésének záloga volt. A nacionalista eszmék fellendülésének köszönhetően a hadsereg egyre többet kezdett jelenteni: az ország fennmaradását és fejlődését is ehhez társították. Ennek megfelelően az állam óriási pénzeket fektetett az ország haderejének modernizálására és nagy hangsúlyt fektetett a sorozásra.[21] Bulgária elsősorban katonai erejének köszönhette kitüntetett helyét a Balkánon és Európában.  A fegyveres erőkről szóló 1891-es törvény szerint a bolgár hadsereg a harcra alkalmas összes 20 és 45 év közötti férfilakosságból állt.  A fegyveres erőket három fő részre tagolták: az aktív haderő, a tartalékosok és az önkéntesek.  Az aktív haderőbe tartoztak a 20 és 30 év közötti férfiak. A tartalékosoknak kisegítő szerepet szántak, de a nagyobb katonai konfliktusokban lehetőség volt arra, hogy az országon kívüli hadműveletekbe is bekapcsolódjanak.[22] A nemzetőrség az idősebb a 37-41, illetve a 42-45 év közötti korosztályt foglalta magába. Míg az előbbit külföldön is lehetett alkalmazni, addig utóbbi csak a fejedelemség területén kerülhetett bevetésre. A bolgár katonák szolgálati ideje a gyalogságnál 2 év volt, a speciális alakulatoknál pedig 3 év.[23] A bolgár hadsereg ereje a szervezettségben, a fegyelemben és az államhoz való lojalitásában rejlett. A hadsereg nagy elismerésnek örvendett a társadalmon belül, ezért a katonai szolgálatba való belépés a fiatalok körében népszerű volt.[24] Az oroszok által meghonosított kiképzési módszereknek köszönhetően a katonák remek gyakorlati képzésben részesültek, melyet hasznosítani is tudtak a csatatereken.[25] Ennek köszönhetően a 20. század elején a bolgárok rendelkeztek az egyik leginkább edzett hadsereggel. A bolgár katonák az európai hatalmak nagy meglepetésére rendkívül eredményesen harcoltak a soron következő háborúkban.[26]

Gyakorlati képzés

Az Oszmán Birodalom elleni szabadságharc az 1903-as augusztusi felkelésben csúcsosodott ki. A lázadást követő brutális megtorlás komoly visszhangot váltott ki a társadalmon belül.[27] A politikusok és az idősebb tisztek viszont tudták, hogy az ország nem áll készen egy nyílt háborúra, ugyanakkor a hadsereg modernizálásának szükségességében – mint egy eljövendő konfliktusra való felkészülésben – mindenki egyetértett.[28] Leginkább a gyalogság modernizálása terén könyvelhettek el sikereket. A tengeri haderő fejlődése megfelelő volt, ezzel szemben a lovasság és a tüzérség minősége – elsősorban a fegyvertípusok használatához szükséges különleges elméleti és gyakorlati ismeretek miatt – sok kívánni valót hagyott maga után.[29] Közel 10 év leforgása alatt azonban a tüzérség fejlődésében óriási előrelépés történt. Az aktív szolgálatban lévő katonák száma ekkor megközelítette a 460 ezer főt, míg a tisztek 48 ezren voltak. Előbbi a teljes lakosság 10%-át tette ki.[30] Összességében megállapítható, hogy a tervezés és a felkészülés az eljövendő konfliktusokra jól volt megszervezve, a hadsereg az évek során a társadalom egyik alaposzlopává vált.[31]

Kisebb-nagyobb manőverek és a különböző fegyvernemek összehangolt mozgásának gyakorlása tette ki a felkészülés legnagyobb részét. A bolgár hadsereg legnagyobb erőssége a hatékony szuronyrohamokban rejlett.[32] Ezen kívül a meglepetésszerű támadások, (különösen éjszaka) és a hirtelen visszavonulás utáni újjárendeződés begyakorlására is nagy hangsúlyt fektettek.  A passzív védekezést mint olyat teljesen elvetették, helyette az aktív védekezés (ellencsapások, gyakori kitörések) sikerességében hittek. A hadsereg legátütőbb része a korszakban a gyalogság volt. A légierő csak a fejlődés kezdetén állt.[33] A tüzérség felkészültsége – elsősorban a 20. század elején történt fejlődés következtében – szintén magas szinten állt, viszont elsősorban a gyalogság vagy a lovasság támadásának támogatására volt alkalmas. A lovasság – talán éppen a hadviselésben betöltött szerepének leértékelődése miatt – kevesebb figyelmet kapott. A műszaki csapatok viszont gyors fejlődésen mentek keresztül a balkáni háborúk időszaka alatt. A Nyugat-Európából és Oroszországból érkező tisztek a hadviselés legújabb trendjeit meghonosítva gyakorlatoztatták a bolgár hadsereg katonáit.[34] Mindent összevetve Bulgária a fegyverek jó minősége és a hatékony kiképzés miatt előnyös helyzetben volt a többi balkáni államhoz képest.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a fő ellenség, az Oszmán Birodalom rendkívül képzett, nagy katonai tapasztalattal bíró hadsereggel és óriási birodalmi tartalékokkal rendelkezett. A Balkán-háború alatt a törökök még mindig jelentős haderő birtokában voltak, noha nem lehetett összehasonlítani a nyugati nagyhatalmak által képviselt szinttel.[35]

Az első Balkán-háborút megelőzően az oszmán katonai vezetés úgy számolt, hogy a birodalom közel 1 millió katona kiállítására képes, a valóságban azonban ennek felét sem volt képes mozgósítani. Emellett a parancsnoki kar is rosszul volt képezve vagy nem is tudta elvégezni a katonai iskolát. További bonyodalmat jelentett, hogy a törökök nem számoltak azzal, hogy a balkáni államoknak majd sikerül egységes haditervet kidolgozni és támadásaikat koordinálni. A háború kezdetekor pedig a legkényesebb trákiai fronton az óriási fejlődésen keresztülmenő bolgár hadsereggel kellett megvívni a harcot. Ennek megfelelően a háborúban részt vevő oszmán hadsereg közel felét a bolgárok ellen vezérelték. A trákiai és a többi frontra kidolgozott haditervek egyike sem valósul meg. Török oldalon a gyenge motiváció, a keleti és nyugati oszmán hadsereg közötti összeköttetés megszűnése és az utánpótlási nehézségek további gondokat jelentettek.[36]

Bulgária az első Balkán-háborúban aratott győzelme nagy jelentőséggel bírt, elsősorban a nemzeti önbecsülés szempontjából. Ezen felül az európai országok szemében is nőtt Bulgária hírneve, néha „a balkáni Poroszország” néven emlegették katonai jellegű államszervezete miatt.[37]

Szerbia katonai helyzete a századelőn

A 18. század során a szerbek a törökök ellen harcoltak mint az osztrák seregek kiegészítő csapatai.[38] Az oszmán uralom visszatérte után a szerbek katonai szerepvállalására ismételten szükség volt, mégpedig a szultánnak, hogy legyőzze a lázadó janicsár csapatokat. A 19. század elején több ízben (1804-ben és 1806-ban is) a szerbek kérést intéztek az orosz cárhoz, hogy támogassa igényüket egy nemzeti állam létrehozására és az ehhez szükséges 200 ezer fős hadsereg felállítására.[39] A szerb vezetők felismerték egy önálló hadsereg létrehozásának szükségességét a lakosság biztonsága és a nemzeti célok elérése érdekében.[40]

A lázadások ideje alatt kialakult szerb hadseregnek nemzeti jellege volt. A vezetők csak közvetlenül a csata előtt sorozták be a földműveseket. Fegyverről és felszerelésről saját maguknak kellett gondoskodniuk.[41] A besorozott tömegek mellett az első török ellen felkelés idején (Karadjordje vezette felkelés) már megjelentek az állandó ezredek és olyan felfegyverzett fiatalok, akik fizetést kaptak katonai szolgálatukért. Elsősorban az erődítmények és a határok védelméért feleltek. Milos fejedelem (1815-1839) azonban a második szerb lázadást követően feloszlatta a sereget, az embereket viszont nem sikerült lefegyverezni. I. Milán fejedelem ideje alatt az állandó hadseregnek sikerült végül legyőzni ezt a paraszti fegyveres haderőt (1839).[42]

Oroszország befolyása a katonai fejlődésre

A 19. század során a Szerb Fejedelemségben, majd Királyságban (1882) mind a nemzetőrséget, mind az állandó hadsereget fejlesztették.  A sereg a század utolsó harmadában igyekezett lépést tartani a kor európai fejlesztéseivel, tapasztalataival, kezdetben azonban elsődlegesen a mennyiségre helyezte a hangsúlyt.[43] Az önálló hadsereg létrehozására tett szerb erőfeszítéseket Ausztria és az Oszmán Birodalom nem nézte jó szemmel és mindent elkövettek ennek megakadályozásáért.[44] Ugyanakkor az éppen csak elnyert autonómia védelme érdekében a szerbeknek égető szükségük volt egy hatékony fegyveres erőre és a katonai szervezet kialakítására.

A drinápolyi – békeszerződéssel (1827–1829) Oroszország megszerezte a felügyeletet a szerb hadsereg felett és így nagy befolyást tudott gyakorolni annak kialakítására.  Az orosz hadsereg mintájára, orosz tisztek részvételével és orosz szabályok és gyakorlatok bevezetésével igyekeztek hatékony sereget felállítani.  Az orosz kapcsolat a tiszti képzés során is jelen volt: 12 éves fiatalokat küldtek Oroszországba, hogy elvégezzék a katonai tiszti iskolát.[45] 1838-ban született az első törvény a helyőrségi katonaság megalakításáról.[46]

1847 végére a szerb állandó hadsereg közel 2500 tiszttel rendelkezett. (ez a szám 1870-re 5000-re nőtt)[47] 1860-ban fiatal szerb tisztek érkeztek az osztrák-magyar seregtől, hogy a hazájuk seregében szolgáljanak. A katonák mellett civilek is (főként szlovénok), orvosok, mérnökök, zenészek csatlakoztak a sereghez. Az 1840-es évektől a legnagyobb hatást a porosz vonal mellett Franciaország gyakorolta a hadseregre.

 

A hadsereg fejlesztése és újjászervezése a francia modell alapján

Egy modernizált haderő létrehozását sürgették a legtekintélyesebb szerb politikusok és katonák. A Franciaországban és Bécsben tanult tábornok, Milivoje Blaznavac az európai seregeket tanulmányozva felvetette egy katonai akadémia megalapításának szükségességét. 

Emellett a krími háború kapcsán Franciaország számára megnőtt a jelentősége a szerb hadseregnek.[48] Ez közeli együttműködéshez vezetett, mely egy fegyvergyár megépülésében és a katonai vezetés oktatásának fejlesztésében valósult meg. Ezen kívül Hippolyte Monden személyében (1861-1865) egy francia állt a szerb hadügyminisztérium élén, akit a szerb katonai helyzet teljes feltérképezésével bíztak meg. Mihály (második) uralkodásának (1860-1868) legfontosabb eseménye egy erős nemzeti hadsereg kialakítása volt.[49] Barbara Jelavich megjegyzi, hogy az ekkor kialakított hadsereg mindegyik balkáni államénál erősebb lett. Ennek fényében figyelemre méltó, hogy a később kialakított bolgár hadsereg 1885-re már akkora fölényben volt, hogy könnyűszerrel le tudta győzni a szerbeket. A két állam hadserege közötti minőségi és mennyiségi különbség pedig a 20. század elejére csak tovább nőtt.[50]

Monden reformjai és Szerbia a századforduló háborúiban

Tulajdonképpen maga Monden alakította meg a Hadügyminisztériumot. Ő felügyelte a hidak, az utak, a vízutánpótlás és a vasútrendszer kiépítését, amely Európa többi országában a katonai hadműveletek és mozgósítások alapkövetelménye volt.[51] Idővel orosz szabályzatok váltották fel a francia modellt vagy legalábbis a szerb körülményekhez alakították őket. A tisztek számára nyugdíj alapot hoztak létre, az egészségbiztosítást újjászervezték és a lovak tenyésztését – mint a hadsereg számára elengedhetetlen tényezőt – fejlesztették. 1861-ben a szerb nemzetgyűlés elfogadta a nemzetőrség felállítására vonatkozó törvényt, mely 100-150 ezer katona felállításáról rendelkezett.[52] A sereget számos tüzérségi fegyverrel szerelték fel és látható fejlődésen ment keresztül.[53]

1875-ben Hercegovinában, majd Boszniában, egy évvel később pedig Bulgáriában felkelés tört ki. Montenegró és Szerbia – utóbbi a szerb fejedelem ellenkezésével, de a közvélemény támogatásával – fellázadt az oszmánok ellen. Harcukat mintegy 5 ezer orosz önkéntes segítette és a hadsereget is egy sikeres orosz tiszt, Csernyajev tábornok vezette. A felfegyverzett parasztoknak semmi esélyük nem volt a jobban felszerelt és szakszerűen vezetett oszmán csapatokkal szemben. Kiderült, hogy az orosz önkéntesek tekintélyes hányada alkoholista, illetve harcra alkalmatlan, és részvételük kimondottan veszélyeztette az Oroszországgal fennálló viszonyt. A háború lélektanilag és katonailag is katasztrofális eredménnyel zárult, Szerbia mintegy 15 ezer embert veszített. Az ország csak későn avatkozott bele a lázadásból kialakult orosz-török háborúba és a San Stefanó-i békekötéskor szinte semmi területi nyereséggel nem gazdagodott. Ellenben a bolgárok nagyon megerősödtek. Ezután szoros együttműködés alakult ki Szerbia és az Osztrák-Magyar Monarchia között: politikai és gazdasági szerződéseket kötött a két fél.[54]

A szerb tisztek egyre többet panaszkodtak az orosz parancsnokokra és fegyverzetre, emiatt megnőtt a katonai iskolákban tanuló szerbek száma. A Bulgária ellen indított 1885-ös háborút követően I. Milán király lett a hadsereg fővezére és fontos katonai reformokat indított el, amelyek a későbbi harcok (1912-1918) alapjául szolgáltak.[55] Ekkor már az 1885-ös bolgár-orosz konfliktus miatt Szerbia számított a Balkánon Oroszország fő katonai szövetségesének.

A hadsereg felépítése a Balkán-háborúk és az első világháború előtt

A 20. század elején (1901) a szerb lakosság 17 és 50 év közötti férfi tagjai voltak katonai szolgálatra kötelezettek. Őket a nemzeti seregben szolgáló 20-45 év közötti aktív katonákra, a 17-20 év közötti fiatalokra és a 45-50 év közötti veteránokra osztották. Az így bevethető haderő 230 ezer fő volt. A katonai szolgálat békeidőben 14-18 hónap volt a gyalogosok számára, a tüzérségnél, illetve a lovasságnál szolgálóknak 16-24 hónapot kellett teljesíteni. Békeidőben nem létezett állandó hadsereg, csak a hivatásos tisztek mintegy 3000 fős állománya, melynek tagjai az évente besorozott 40 ezer férfi kiképzését végezték.[56]

Az 1912-13-as balkáni háborúk előestéjén a szerb hadsereg újabb fajta német és régebbi orosz puskákkal volt felszerelve. A német géppisztolyok és francia tüzérségi fegyverek kimondottan újnak számítottak.[57] A szerb hadsereg az első Balkán-háborúban közel 400 ezer főt és 540 ágyút volt képes fegyverben tartani 10 hónapon keresztül.[58]Az I. világháború előtt a szerb hadsereg megerősödött és ezt a bécsi udvar is érzékelte.[59] Ugyanakkor a katonai téren tett óriási erőfeszítések teljesen kimerítették az országot és az államkincstárat. 1900-ban a szerb államkassza majdnem 45%-át a háborús kiadások emésztették fel.[60] Ez a balkáni háborúk időszakában csak nőtt. A férfi lakosság katonai szolgálata miatt nem volt, aki művelje a földeket. Kimaradásuk a két aratási időszakból éhínséghez vezetett. Emellett a megfelelő politikai-katonai vezetés hiánya is sújtotta az országot az I. világháború kitörésekor.[61] A balkáni háborúk során elszenvedett veszteségek miatt 1914 júliusában a szerb hadsereg 3712 aktív és 6725 tartalékos tiszttel, valamint mindössze 230 ezer fővel rendelkezett.[62]A háború folyamán azonban a szerbek közel 450 ezer embert tudtak mozgósítani. Mindezen negatívumok ellenére a szerbek katonái jól képzettek voltak és a balkáni háborúk miatt kellő harci tapasztalattal bírtak.[63]

A világháború elején a szerbek stratégiája az volt, hogy minél tovább kitartsanak az Monarchia támadásaival szemben, és remélték, hogy közben az oroszok legyőzik a nagyobb osztrák-magyar sereget. Eközben a szerbeknek mindvégig figyelniük kellett keleti szomszédjukra, Bulgáriára is. A szerbek kemény ellenállását végül megtörve, a Monarchia csapatai 1916-ra elfoglalták Szerbiát és Montenegrót. Az Antant csapatai 1918-ban támadásba lendültek és kiszorították a központi hatalmak csapatait az országból. Szerbia óriási veszteségeket szenvedett a háborúban: haderejének 3/4-ét elveszítette.

 

 

Konklúzió

Összességében megállapíthatjuk, hogy míg a 19. század elején mindkét fél katonailag Európa legelmaradottabb országai közé tartozott, az I. világháborúig elképesztő fejlődésen ment keresztül a két ország. Az önvédelmi szempontok és a nemzeti célok elérése érdekében az önálló hadsereg megalakítása kulcsfontosságú volt. Szerbia és Bulgária szempontjából szerencsés körülmény volt, hogy ez irányú erőfeszítéseik találkoztak az Orosz Birodalom balkáni érdekeivel. Az így megvalósult orosz befolyás és minta mindkét fél hadseregének megalakulásánál döntő jelentőséggel bírt. Különbséget az jelentett, hogy míg Szerbia nyugati kapcsolatai folytán több elemet is átvett a porosz és francia katonai iskolából, addig Bulgária mindvégig megmaradt az orosz minta és gyakorlati képzés mellett. Ez még akkor is igaz, ha az oroszok egy idő után vissza is vonták direkt támogatásukat, hiszen az orosz katonai akadémiákon tanult bolgár fiatalok hazatérve ezt továbbra is ezt a stílust képviselték a katonák kiképzése során. A folyamatos reformoknak, fejlesztéseknek, külföldi tanulmányutaknak köszönhetően a két sereg kezdte ledolgozni Európa többi országával szembeni hátrányát. Ha a két országot összehasonlítjuk, megállapítható, hogy már az 1880-as évekre Bulgária került lépéselőnybe és ezt lényegében az I. világháborúig megőrizte, noha a szerbek – a 20. század eleji rohamos fejlődési ütemüknek köszönhetően – ekkor már nem sokkal maradtak el a bolgár által képviselt szinttől. Az 19. század utolsó évtizedei alatt történt fejlesztések és különösen a két Balkán-háború tapasztalatai mindkét ország hadseregét eredményesen készítették fel az első világégés kihívásaira, melyek során – a nagyhatalmak meglepetésére és saját teljesítőképességük határait feszegetve – óriási erőket voltak képesek mozgósítani.


 

[1] Ilyen egységek voltak például az illegális tevékenységet folytató fegyveres szabadcsapatok (cseták). Ezeket Havasalföldön szervezték, aztán átküldték őket a Duna túlpartjára, hogy a forradalmi tevékenységet segítsék. Bulgária szempontjából nagy hátrány volt, hogy az olyan hatalmas paraszti tömegek, amilyenek Szerbiában vagy Havasalföldön megmozdultak, soha sem támogatták a bolgár felkelést.

[2] 1862 után Havasalföld lett a forradalmi tevékenység fő központja Szerbia helyett, ahol sok ellentét alakult ki a jövőbeli határokat illetően. Az 1870-ben megalakult Bolgár Forradalmi Bizottság célja a bulgáriai és azon kívüli radikális csoportok egyesítése, valamint az autonóm vagy független Bulgáriát megvalósítása volt. Többszöri felkelés árán sem sikerült azonban eredményt elérni. A kudarcokat követő megtorlások azonban felhívták az európai közvélemény figyelmét a balkáni problémákra. JELAVICH, Barbara: A Balkán története. 18. és 19. század (I. kötet). Budapest 1996, 302. (A továbbiakban: JELAVICH 1996a).

[3] JELAVICH Charles – JELAVICH, Barbara: The Establishment of the Balkan National States: 1804-1920. University of Washington Press 1977, 162. (A továbbiakban: JELAVICH 1977).

[4] A külpolitikai programot Pétervárott a status quo helyreállításában és a bulgáriai orosz befolyás visszaállításában fogalmazták meg. Az 1885 őszén összeülő konstantinápolyi nagyköveti konferenciát a három császár szövetsége teljes egységet mutatott a felforgató Bulgáriával szemben. A status quo visszaállítását viszont nem tudták elérni. Oroszok megszállást helyeztek kilátásba bolgár renitenskedés esetére. Ez viszont a magyar liberális párt számára elfogadhatatlan volt és Kálnoky, Osztrák-Magyar Monarchia külügyminiszter 1886-ban nyilvánosan tiltakozott Oroszország bulgáriai tervei ellen. Az eljárás szakítást jelentett az 5 év óta egyetértésben folytatott politikával. III. Sándor cár kibékíthetetlenül megneheztelt az Osztrák-Magyar Monarchiára. Az 1887-ben lejárt  szövetséget nem hosszabbították meg. HALL, Richard C.: The Balkan Wars 1912-1913. Prelude to the First World War. Taylor & Francis e-Library, 2002, 2. (A továbbiakban: HALL 2002).

[5] DIMITROVA, Sevdalina – MANOLOV, Daniel: Historical And Economic Research off Logistics – Class II of the Bulgarian Army from 1877 To 1910 In: Revista Academiei Fortelor Terestre Vol. 14 (2009) 2. szám, 7. (A továbbiakban: DIMITROVA – MANOLOV 2009).

[6] A kezdeti szerb offenzívát visszaverve a bolgárok ellentámadásba lendültek. Elfoglalták Pirotot, így egészen Nišig nyomulhattak. Mikor az Osztrák–Magyar Monarchia jelezte, hogy a szerbek oldalán beszáll a háborúba, a bolgárok kivonultak a megszállt területekről. A szerb–bolgár határok változatlanul megmaradtak. Ez a berlini kongresszus változtatásai értelmében létrejött viszonyokat jelentette. Eszerint a Bolgár Fejedelemség területe a Balkán-hegység vonalától északra húzódott, Macedónia és Nyugat-Trákia visszakerült az Oszmán Birodalomhoz Pirot vidéke pedig Szerbiához csatolódott.

[7] JELAVICH 1977, 167.

[8] „Mivel Oroszországtól kaptam a koronát, kész vagyok visszaszármaztatni Uralkodójának.” Idézi: JELAVICH 1996a, 326. o.

[9] JELAVICH 1996a, 326-327. o.

[10] A 65 ezer négyzetkilométernyi területen elterülő Macedónia a félsziget szívében helyezkedett el. Thesszaloniki Konstantinápoly után a legnagyobb balkáni és oszmán kikötő volt. Közel esett a szorosokhoz, így a balkáni hatalmi egyensúlyban fontos szerepe volt. (San Stefánónál is ez volt Nagy-Bulgáriával szembeni legfőbb ellenvetés.) A fentiek miatt több ország is igényt tartott rá (történelmi okokból, lakosság miatt, erőegyensúly végett). JELAVICH 1996b, 83-87. o.

[11]JELAVICH, Barbara: A Balkán története. 20. század (II. kötet). Budapest 1996, 87 (A továbbiakban: JELAVICH 1996b).

[12] JELAVICH 1996b, 40.

[13] JELAVICH 1996b, 87-88.

[14] HALL 2002, 8.

[15] JELAVICH 1996b, 90.

[16] A háború megkezdése előtt a szerbek nagyon bizakodóak voltak: „Embereink között és különösen a katonaságnál szokatlanul nagy a lelkesedés a háborút illetően. Senki sem kételkedik a sikeres végkimenetelben. Minden behívott és tartalékos tiszt kész a háborúra, boldog és büszke. (…) Hirtelen minden korábbi vitát félretettek a parancsnoki testületben, most mindenki testvér és kéz a kézben indulnak ebbe a szent háborúba.” Idézi: HALL 2002, 13-14.

[17] JELAVICH 1977, 218-219.

[18] HALL, Richard C.: Balkan Wars In: History Today Volume 62. (2012) 11. szám 37-38.

[19] A felosztás két fő nyertese Szerbia és Görögország volt és értelemszerűen Bulgária járt a legrosszabbul. Bővebben lásd: JELAVICH 1977, 221.

[20] HALL 2002, 16.

[21] HALL 2002, 13.

[22] A tartalékosok 30-37 év közötti férfiakból állt, illetve azon 20 és 30 év közöttiekből akik, valamilyen okból kifolyólag nem feleltek meg az aktív haderő által támasztott kívánalmaknak. Internetes hozzáférés: http://1912.nauka.bg/en/history.html Hozzáférés ideje: 2015. április 29.

[23] DIMITROVA – MANOLOV 2009, 6.

[24] Olyan esetekről is van tudomásunk, hogy a fiatal jelentkezők betegségüket, vagy fogyatékosságukat eltitkolva igyekeztek részt venni a katonai szolgálatban. Internetes hozzáférés: http://1912.nauka.bg/en/history.html Hozzáférés ideje: 2015. április 29.

[25] A gyakorlatozás mellett a felszerelés és az tiszti képzés biztosításában is kiemelkedő szerepet vállalt az orosz hatalom. Lásd bővebben: DIMITROVA – MANOLOV 2009.

[26]19. század legvégén a bolgár hadsereg valamivel több mint 137 ezer aktív katonával rendelkezett, melyből 100 ezer tartozott a gyalogsághoz, 3570 a lovassághoz, 12 ezer a tüzérséghez, 4000 a műszaki alakulatokhoz, A tartalékosok száma ekkor 117 ezer fő volt, míg a nemzetőrség és a kiegészítő csapatok 32 ezer embert számláltak. Internetes hozzáférés: http://1912.nauka.bg/en/history.html Hozzáférés ideje: 2015. április 29.

[27] HALL 2002, 5-6.

[28] Ennek megfelelően az 1903-ban hozott törvény a katonai szolgálatra kötelezettek felső korhatárát 46 évre emelte. A hadsereg struktúrája is változtatásokon ment át. A törvény gyakorlatban történő megvalósítása azonban komoly nehézségekbe ütközött. Voltak előirányzott célok, de ezeket nem mindig sikerült teljesíteni. Internetes hozzáférés: http://1912.nauka.bg/en/history.html Hozzáférés ideje: 2015. április 29.

[29] Ezt tovább nehezítette az a hiányosság, ami a (csata)lovak tenyésztésének kérdésében fennállt. Internetes hozzáférés: http://1912.nauka.bg/en/history.html Hozzáférés ideje: 2015. április 29.

[30] A teljes mozgósítás során több mint 530 ezer férfit lehetett hadba hívni, akiket kiegészítettek még a hátországban különböző tevékenységet ellátó egységek. Internetes hozzáférés: http://1912.nauka.bg/en/history.html Hozzáférés ideje: 2015. április 29. Békeidőben a sereg 60 ezer főből állt. HALL 2002, 16.

[31] A háborúra való felkészülés elsősorban a fegyverzet modernizálását és a szüntelen gyakorlatozást jelentette minden fegyvertípusban. A lovasság szükségleteinek kielégítésére megindult a specifikus lótenyésztés azonban elmaradt a kívánalmaktól. HALL 2002, 17-18. o.

[32] A katonai vezetőség úgy gondolta, hogy az orosz tisztek által meghonosított szuronyroham képes arra, hogy a leginkább kihozza a bolgár katonák harci erényeit.

[33] Bulgária 1912-ben még csak 5 repülőgéppel rendelkezett, de hamarosan 17 további került a hadsereg kötelékébe. HALL 2002, 17.

[34] HALL 2002, 16.

[35] A birodalom közel 3 millió négyzetkilométernyi területtel és a 24,8 millió főnyi lakossággal rendelkezett, mely utóbbi többször felülmúlta a Balkán államok össznépességét. HALL 2002, 18.

[36] HALL 2002, 20.

[37] A tüzérség és a gyalogság robbanásszerű fejlődése már az első Balkán-háború előtt kivívta a nagyhatalmak elismerését. 1910-ben a Párizsban székelő amerikai katonai attasé, T. Bentley Mott a következő jelentést készítette egy balkáni útját követően: „A  bolgár hadsereget rendkívüli értékessége miatt az európai katonai körökben elismeréssel illetik. A haderő kicsi, jól képzett és a legújabb fegyverekkel van felszerelve, amiket Európa legjobb gyártóitól szereztek be. Évek óta erősítik, hogy konfliktus esetén azonnal képes legyen megvédeni az országot erős szomszédjaitól, melyek gyakran fenyegették. Ugyanakkor arra is hajlandónak mutatkozik, hogy egyedül vagy egy másik hatalom segítségével kivívja a nagyobb önállóságot vagy kellemetlen szomszédjaitól nagyobb területeket szerezzen.” Idézi: HALL 2002, 16.

[38] JELVACIH 1996b, 91, 178.

[39] A szerbek egyidejűleg Bécsbe is küldtek delegációt, de az udvar rendre visszautasította a támogatást. Míg 1804-ben az orosz cár szintén elutasította a kérést, 1806-ban már támogatta a szerb törekvéseket.

[40] JELAVICH 1996a, 181-182.

[41] Ez a 1880-s évek elejére annyiban változott, hogy a fegyvert és a muníciót már az állam biztosította, a ruházatról viszont a katonáknak kellett gondoskodni. LYON, James M. B.: A Peasant Mob”. The Serbian Army on the Eve of the Great War. In: The Journal of Military History Vol. 61 (1997), 3. szám, 487. (A továbbiakban: LYON 1997).

[42] Internetes hozzáférés: http://www.vs.rs/index.php?content=2fd8a63b-f712-102b-bdc2-a0672172d7df Hozzáférés ideje: 2015. április 30.

[43] A szerb hadsereg századfordulós állapotáról lásd bővebben: LYON 1997 és DENDA, Dalibor: A Professional Army as a Successful Factor of War – Case Study: Serbia, 1876-1918. (A tanulmány nem jelent meg nyomtatott formában, elérhető megjelenési évszámot nem találtam. A tanulmány ellenben – regisztrációt követően – elérhető elektronikus formában: https://www.academia.edu/11141581/A_Professional_Army_as_a_Successful_Factor_of_War_Case_Study_Serbia_1876-1918 A továbbiakban: DENDA).

[44] JELAVICH 1996a, 219.

[45] 1846-tól a katonai oktatás szempontjából a célország Poroszország lett. DENDA, 16.

[46] Internetes hozzáférés: http://www.vs.rs/index.php?content=2fd8a63b-f712-102b-bdc2-a0672172d7df Hozzáférés ideje: 2015. április 30.

[47] DENDA, 15.

[48] JELAVICH 1996a, 219.

[49] DRAGNICH Alex N.: Leadership and Politics: Nineteenth Century Serbia In: The Journal of Politics, Vol. 37, (1975), 2. szám 353. (A továbbiakban DRAGNICH 1975).

[50] Háború esetén a szerb sereg az 1860-as években 90 ezer katonából állt. Ugyanakkor a felszereltsége és a kiképzése messze elmaradt a kívánatostól. JELAVICH 1996a, 220.

[51] Monden segítője az a Milivoje Petrović Blaznavac, aki Mihály meggyilkolása utána az ország régense lett. Blaznavac Szerbiában katonai intézetet és 80 000 főnyi nemzeti milíciát szervezett. MACKENZIE, David: Jovan Marinović, Serbia’s Outstanding European Diplomat, 1821–93, 17-18. In: Serbian Studies Journal of the North American Society for Serbian Studies Vol. 20 (2006), 1. szám.

[52] JELAVICH 1977, 65.

[53] LAFFAN Robert G. D.: The Guardians of the Gate. Oxford 1918, 42. (A továbbiakban: LAFFAN 1918).

[54] LAFFAN 1918, 53-54.

[55] Minden korszakban a szerb dinasztia és a vezető politikai körök számára kiemelkedő fontossággal bírt a hadsereg megerősítése. Sokszor azonban a legalapvetőbb szükségletek előteremtése is gondot okozott. Mindezek ellenére Milán mindent megtett a hadsereg fejlesztéséért. Fegyvernemenként különböző hadiiskolákat hozott létre a tisztek számára (gyalogsági és lovassági iskolát Belgrádban (1889), tüzérségi iskolát Kragujevacban (1890), valamint mérnöki iskolát Nišben (1894) DENDA, 18-19.

[56] Internetes hozzáférés: http://www.vs.rs/index.php?content=2fd8a63b-f712-102b-bdc2-a0672172d7df  Hozzáférés ideje: 2015. április 30.

[57] HALL 2002, 18.

[58] Ez a hadsereg 10 gyalogsági és egy lovassági osztagból állt, melyet 3 különböző seregre osztottak szét.

[59] Gunther E. Rothenberg véleménye szerint a szerb „sereg jól képzett, harcedzett és modern tüzérséggel volt felszerelve. A parancsnokok kiválóak, a katonák pedig kemények és rendkívül motiváltak voltak.” Továbbá: a szerbek fegyverei „néhány esetben jobbak is voltak, mint a Monarchia katonáié.” Véleménye szerint a Monarchia Szerbiában elszenvedett vereségei a háborúra való felkészületlenségéből fakadtak. Idézi: LYON 1977, 482. A dolgozat írójának véleménye szerint a felkészületlenségen kívül elsősorban a Monarchia vezérkara által elkövetett taktikai hibáknak és az elavult stratégiáknak volt elsődlegesen köszönhető az első háborús év katasztrofális teljesítménye.

[60] DENDA, 19.

[61] LYON 1997, 487.

[62] Súlyos gondot okozott a fegyverek hiánya: mindössze 180 ezer puska állt rendelkezésre. Ezt a hiányt még 1914-ben 120 ezer Oroszországból érkező fegyverrel igyekeztek pótolni.

[63] DENDA, 21. A szerb légierőről első ízben 1893-ból van említés, ekkor minden hadosztálynál ki kell alakítani egy léghajós csapatot. 20 évvel később, 1912-ben a szerbek tiszteket küldtek Franciaországba, hogy pilóta képző tanfolyamokon vegyenek részt. Szerbia eközben repülőgépeket vásárolt és Nišben megalakult a légierő. Ezzel Szerbia egyike volt a világ azon 15 országának, melyek elsőként rendelkeztek légierővel.