Kisantantszindróma

Interjú Diószegi István diplomáciatörténésszel
a román–magyar alapszerződésről
 Vasárnapi Újság, 1993.április 4.

Az ukrán–magyar alapszerződés elfogadása után Románia is mind határozottabban követelte az úgynevezett határklauzulát. Diószegi István diplomáciatörténészt, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszékvezető  tanárát az egyetemen kerestem fel.

 – Romániában a külpolitika mindig sikerágazatnak számított, ezért érthetetlen, hogy a román fél miért tartja kulcsjelentőségűnek, hogy a román–magyar alapszerződésben szerepeljen: Magyarországnak nincsenek területi követelései Romániával szemben. Miközben Románia vezetői hallani sem akarnak az erdélyi magyarság számára semmiféle területi autonómia megadásáról, szavakban, ígérgetésekben tapasztalható bizonyos fokú elmozdulás. Ön mivel magyarázza a román politika több-arcúságát?

Diószegi István: A hajlékonyság, amit említett, kétségkívül a román diplomácia tulajdonságai közé tartozik, de ez a hajlékonyság, rugalmasság már-már a gátlástalanság határát is súrolta. Egy román politikus az

I. világháború után azt mondta, hogy Románia egy háború alatt általában kétszer cserél szövetségest, kivéve azt az esetet, amikor a háború túlságosan elhúzódik, mert ilyen esetben többszöri szövetségescserére is sor kerülhet. Borsi-Kálmán Béla tanítványom és barátom idézte kandidátusi értekezésében Ion Cuza román fejedelemnek egy magyar Kossuth-emigrációhoz tartozó politikus előtt tett kijelentését, hogy a politikában semmit sem adnak semmiért. Másképpen fogalmazva, a politikában is csak valamiért adnak valamit. Nos, a román politika ezt az elvet mindig is szem előtt tartotta, és nem várt úgy gesztusokat partnereitől, hogy ő ne nyújtott volna értük semmit. Igenis nyújtott. 1916-ban, amikor Románia az Osztrák–Magyar Monarchiára támadt, akkor ezzel némiképp tehermentesítette az oroszokat és hozzájárult a franciák nyugat-európai tehermentesítéséhez is, mert a Mackensen-hadsereget a francia frontról kellett elvonni. 1944-ben, amikor fegyverszünetet kötött a Szovjetunióval és a szövetséges hatalmakkal, kilátásba helyezte, hogy a háború befejező szakaszában Németország és Magyarország ellen tizenöt hadosztállyal részt vesz, és ennek fejében megvoltak a maga igényei. Ezt a valamit valamiért elvet –  érdekes módon –  a magyar külpolitika valahogy nem tartotta sohasem a magáénak. És azt gondolta –  és ma is még tapasztalni lehet, azt gondolja –, hogy a nagyhatalmak saját jól felfogott érdekeik ellenére, illetve anélkül is gesztusokat tesznek Magyarországnak, abban az esetben, ha bizonyos szempontból az ő politikájukhoz igazodik. Nem. A külpolitikában mindig a valamit valamiért elv érvényesül és a románok ezt mesteri módon csinálták. És még egy szempont, ami már nem annyira a bizantinus iskolából és az általános diplomáciai tapasztalatból származó elv, hanem konkrét, praktikus gyakorlati eljárás. A románok mindig is nagyon szem előtt tartották azt –  ugye, három nagyhatalom közé voltak beékelve –, hogy a három, majd utóbb két szomszéd közül valamelyikkel mindig normális kapcsolatot, netán szövetségi viszonyt tartsanak fenn. A két veszélyes szomszéd: az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország, majd Magyarország és a Szovjetunió volt. Az újkori román államiság időszakában kimutatható, hogy Románia két szomszéddal egyszerre soha nem volt rossz viszonyban. Azt lehet tehát mondani, hogy a román külpolitika a maga eredményeit ezeknek a bizantinus és hagyományos hatalmi politikai elveknek és a praktikáknak igen ügyes, mesteri alkalmazásának köszönhette.

 

Gecse Géza: 1989 decembere óta a nagyhatalmak nem mutatnak különösebb érdeklődést a közép-európai térség iránt.

Diószegi István: Az a helyzet, amely 1990 óta, a bipolaritás megszűnése, a Szovjetunió összeomlása után kialakult, semmiben nem hasonlít arra a szituációra, amelynek a kezelésére, az abban való  manőverezésre a román külpolitika nagyon mesteri módon tudott reagálni.

Miről is van szó? A közép-kelet-európai térségben azok a román szomszédok, amelyek veszélyesek lehettek, a Szovjetunió, Oroszország és Magyarország, jelenleg nincsenek olyan helyzetben, hogy érdemleges románellenes politikát folytassanak. Ugyanakkor azok a nagyhatalmak, amelyek a történelem során korábban érdeklődést mutattak a térség iránt, és Romániát megpróbálták felhasználni a saját érdekükben, akár Oroszország a Monarchia ellen, akár a Monarchia Oroszország ellen, vagy 1918 után – ebben az egész kisantantszindrómában Franciaország – Magyarország és Németország ellen, most teljesen érdektelenek ebben a közép-kelet-európai problémakörben. Legszívesebben behunynák a szemüket mindaz elől, ami itt van. Az a lehetőség tehát, hogy a román politika az eddig kikísérletezett módon manőverezzen, nem adott. Ugyanakkor ennek a potenciális veszélye mégiscsak adott. Magyarország a kétmillió erdélyi magyar és történelmi okok miatt is, hangsúlyozom, potenciálisan mégiscsak területkövetelő Romániával szemben, és ugyan-ilyen területkövetelő Oroszország, Ukrajna is, amely kiengedte kebeléből Moldovát, de ez csak az adott helyzet következménye, nem pedig elvi elhatározás. És abban a helyzetben, amikor lehetséges területkövetelők vannak, és ugyanakkor Nyugat-Európa érdektelennek mutatkozik, nyugtalanító a román külpolitika számára a jelenlegi szituációban. Itt van ez a kétmillió magyar, amely mégis valamilyen területi autonómiát akar. Nyugati felfogás szerint a II. világháború utáni határok sérthetetlenek, de az a tapasztalat, ha valamely ország föderatív strúktúrával bír, akkor a föderatív egységek önállósulása már elfogadható, tolerálható. Ez először a Szovjetunió, majd Jugoszlávia felbomlásakor, most legutóbb pedig Csehszlovákia szétválásakor érzékelhető volt.

A kétmillió magyar valamiféle területi autonómiát akar, nagyon visszafogottan fogalmazva, de mégiscsak olyasmit, ami román szemszögből nézve egy ilyen, akár jugoszláviai, akár szlovákiai, csehszlovákiai megoldást magában foglal, miközben a legfrissebb tapasztalat az, hogy nincs nagyhatalmi érdek, amely a jelenlegi status quót garantálná a románok számára. Ebből a helyzetváltozásból adódik a román politika elbizonytalanodása és az olyan reagálások tömege, amelyik aligha fűzhető arra a sikerfonálra, amelyet a román külpolitika a múlt század közepe óta magáénak mondhat. Ideges, helyenként már-már hisztérikus ez a külpolitika, és olyan követeléseket támaszt, például ezt a határklauzulát, vagyis a határok állandóságának elismerését, amelynek az égvilágon semmi jelentősége sincs, de mégis egyfajta pszichológiai biztosítékot vél felfedezni benne Iliescu is, és az egész román politikai elit – Magyarországgal szemben.

Gecse Géza: Mit jelent az, hogy Magyarország potenciális területi követelő, hiszen én nem ismerek olyan magyar kormányt, amely 1945 óta akár nyilatkozatok szintjén is fel merte volna egyáltalán vetni a határok megváltoztathatóságának kérdését.

Diószegi István: Ha felvetette volna, akkor már nem potenciálisan, hanem tényleges, valóságos területi követelő lett volna. Potenciális területi követelésen azt kell érteni, hogy valamely állam, részint történeti, részint etnikai alapokon igényt támaszthat valamely területre, és azt azért semmiképpen sem lehet kizárni, hogy Magyarország, miután etnikai állományának egyharmadát a határokon kívül tudja, potenciálisan ilyen helyzetben van.

Gecse Géza: Lehetősége?

Diószegi István: Az más kérdés, hogy van-e lehetősége. Nincs lehetősége, és belátható időn belül nem is lesz neki. De a románok és valamennyi szomszédunk számára ebben a tekintetben az lenne az igazi garancia és biztosíték, ha a hozzájuk tartozó magyar kisebbség –  akár  kitelepítés, akár asszimiláció útján –  megszűnne létezni. Persze teljes garanciát ez sem jelentene, mert területi igényt történeti alapon is lehet támasztani. A Közel-Keleten például kétezer év előtti államiságra hivatkozva hoztak létre egy új államot: Izraelről van szó. A szomszédaink számára az lenne egyedül az igazi garancia, ha nemcsak a határokon belüli magyar kisebbség, hanem Magyarország mint állam szűnne meg létezni.

Vissza a főoldalra - kattintással