19. Magyar revízió –  idegen szemmel

2001.december 19.

Vendégeink: Solymossy Péter, Svédországban élő történész, a Magyar revízió – svéd szemmel című könyv szerzője, Vida István történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára és Vincze Gábor szegedi történész.

Solymossy Péter Svédországban élő történész Magyar revízió – svéd szemmel című könyvén még nem száradt meg szinte a nyomdafesték, hisz ma szerda van, és ő is csak hétfőn látta az első példányt. A két világháború között Közép-Európában élő svéd diplomaták követi feljegyzésein, jelentésein keresztül mutatja be, milyen irányban mozgott az akkori magyar és a szomszédos országok külpolitikája. Az ő könyve adta az ötletet ahhoz, hogy a két világháború közötti magyar politika fő törekvését, a revíziót, hogyan értékelték az akkori világban. Vida István történészprofesszor a kérdést angolszász és orosz források alapján dolgozta fel, Vincze Gábor e témában román források alapján kutat.

Gecse Géza: A revízió volt a fő célkitűzése a két világháború közötti magyar rendszernek és ezért térségünkben elsőként kereste a kapcsolatot a versailles-i békerendszert elutasító Szovjetunióval már az 1920-as évek elején Bethlen István miniszterelnök is. Úgy tűnik az oroszok is hibásak voltak benne, hogy neki nem sikerült diplomáciai kapcsolatot létesítenie. Erre csak 1934-ben, Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején került sor.

Vida István: A magyar diplomáciának két célja volt. Az első, hogy megnyerje a Szovjetuniót annak érdekében, hogy támogassa a versailles-i békerendszer felülvizsgálatát, a másik pedig, hogy megnyerje a Szovjet-uniót a Romániával szembeni magyar érdekek támogatására. 1934-ben is ez volt a diplomáciai célkitűzés, ami megmagyarázza, miért kezdeményezte Gömbös Gyula a kapcsolatok felvételét a Szovjetunióval.

 Vincze Gábor: Mielőtt a revíziós tervekre térnék rá, hadd tegyek néhány megjegyzést az elhangzottakkal kapcsolatban. Először is felhívnám a figyelmet arra, hogy miután létrejöttek a diplomáciai kapcsolatok Moszkva és Budapest között, a Szovjetunió versailles-i békerendszerrel kapcsolatos kritikája igencsak enyhült. Ez összefüggésben volt az úgynevezett népfrontpolitika meghirdetésével is. Másodszor pedig Magyarországon is különbséget kell tenni a legfelső politikai szint törekvései, szándékai, nyilvánosan meghirdetett céljai között, illetve a publicisztikában megjelent szándékok és törekvések között. Miközben a sajtó arról beszél, hogy a Szent István-i birodalom határait kell visszaállítani, Bethlen Istvánék egy méltányos határrevízióval is beérték volna, pontosabban ők erre törekedtek.

Ami pedig a határrevízió kérdését illeti: méltányos határrevízió számunkra akkor a nyelvhatárok alapján végrehajtott határmódosítást jelentette. Magyar–csehszlovák viszonylatban ez megoldható, az I. bécsi döntés ezt 1938-ban majd nyilvánvalóvá is teszi. Szerb–magyar viszonylatban is azt kell mondanunk, hogy ez megoldható: a Ferenc-csatornáig terjedő terület az, ahol a Bácskában élő magyarság nagy többsége viszonylag kevés délszláv népességgel kerülhetett volna vissza magyar uralom alá. A magyar–román viszonylatban azonban van egy alapvető probléma, és ez Teleki Páléknak is az egyik alapdilemmája a két háború között. Ha valaki ránéz a térképre, látja, hogy a nagy magyar tömb Erdély keleti térségében, az úgynevezett Székelyföldön található. Székelyföldet már a századfordulón is csak egy nagyon vékony, úgynevezett etnikai folyosó, egy korridor kötötte össze a kelet-magyarországi magyar népességgel. Ez azt jelenti, hogy a vegyes népességű Mezőségen és a nagyobb, magyar többségű városok, Enyed, Torda, Kolozsvár, Kalotaszeg alkotta folyosón keresztül érintkezhetett Székelyföldön az Alföld magyarságával. Tehát ha ezt a nyelvi-etnikai szempontot vesszük figyelembe, a méltányos határ-megvonás elég furcsa politikai határt eredményezett volna, egy olyan keskeny folyosót, amely aztán kiöblösödik Székelyföldnél. Ez viszont olyan gazdasági, közlekedési és más egyéb szempontok figyelmen kívül hagyását jelentette, amely aztán a II. bécsi döntés után is érezhető nehézségeket okozott. Ha viszont a földrajzi és közlekedési szempontokra helyezzük a hangsúlyt, akkor egy esetleges revíziónál a történeti Erdély határán kellene megvonni az új magyar–román határt, tehát mondjuk a Máramarossziget–Csucsa–Zám vonalon, a hegyeken keresztül. Ekkor viszont a nagy székelymagyar tömb, továbbra is román fennhatóság alatt maradna. Igaz, hogy ebben az esetben kevesebb gazdasági, földrajzi és közlekedési probléma keletkezik, viszont nagy román tömegek kerülnének magyar fennhatóság alá. Ezt a két problémát kell valahogy egyeztetni, és erre tesznek kísérletet Telekiék a két világháború között az Államtudományi Intézetben, amikor elkezdik kidolgozni a különböző határrevíziós terveket. Ugyanekkor Nyugaton a nem hivatalos határrevíziós elképzelések mindig az úgynevezett „partium”os, tehát az imént említett határváltoztatási megoldás került előtérbe, vagy népességcserével kombinálva, vagy anélkül, de olyan határváltoztatás, amely Székelyföldet is visszacsatolta volna, nem készült.

Vida István: Valóban létezett 1928 után a magyar hivatalos politikában egy kettős koncepció, Ormos Mária akadémikus hívta fel a figyelmet rá, hogy volt egy úgynevezett „nagy revíziós” koncepció, amely a történeti Nagy-Magyarország visszaállítását tűzte ki célul, és volt egy másik álláspont, amely ésszerűbb elképzelést támogatott. A hazai propagandában általában a történeti Magyarország visszaállítását sulykolták. Azt is el kell azonban ismernünk, hogy 1928-tól kezdve a hivatalos politika és az uralkodó politikai elit gondolkodását meghatározta: revíziót, de békés úton! Vagyis nem háború útján akarták a területi kérdéseket megoldani. Ez 1938, és különösen 1939 után természeten, majd változik. Amikor 1940-ben a Szovjetunió megtámadja Romániát, és a nyugati határait száz kilométerrel nyugatabbra tolja, akkor szovjet részről volt egy kísérlet, hogy ehhez megnyerjék Magyarország támogatását. Diplomáciai úton fölhívták Horthyék figyelmét arra, jó néven vennék, ha Romániával kapcsolatban Magyarországnak is lenne valami határozott cselekvése, de Horthyék válasza elutasító volt. 1940 nyarán Budapest nem kívánt Moszkvával katonailag egyidejűleg fellépni.

Gecse Géza: A Honvédvezérkar akkori főnökének, Werth Henriknek, ebben a kérdésben más volt az álláspontja: Románia ellen, Erdélyért akár az ördöggel is nagyon szívesen...

Vida István: Igen, de itt Horthy döntött, és ebben a kérdésben jól döntött. Az egy másik kérdés, hogy mi a magyarázata annak, hogy a Szovjetunió 1940-ben megteszi ezt a lépést. Pontosabban az igazi probléma az 1939. augusztusi szovjet–német meg nem támadási egyezmény s ennek az összes nemzetközi összefüggése. Itt arról volt szó, hogy Sztálinék egészen pontosan felismerték és tisztában is voltak azzal, hogy Németország –  ahogy erre alkalma és módja nyílik –, meg fogja támadni a Szovjetuniót. Kétségtelen tény, katonailag nem voltak eléggé felkészülve. Sztálinnak az a meggyőződése, hogy Hitler nem fogja elkövetni azt a hibát, hogy két fronton támad, tehát a Szovjetuniót még hosszú ideig nem fogja megtámadni, ebből azt a következtetést vonták le, hogy van idő felkészülni. Neki is kezdenek a felkészülésnek, a hadiipar fejlesztésétől kezdve intézkedések garmadáját hozták. Arról van szó: megpróbálták megismételni az 1918-as Breszt-Litovszk-i békét: időt akartak nyerni a felkészüléshez.

Gecse Géza: Azt hiszem, mindenképpen érdemes megnézni, hogy a Trianonnal kezdődő és a II. bécsi döntéssel befejeződő időszak, hogyan csapódik le a svéd diplomáciai forrásokban, hisz Solymossy Péter könyvének a gerincét ez alkotja.

Solymossy Péter: A svédeknek több érdekeltsége volt Romániában, mint Magyarországon, ugyanis például svéd érdekeltségű cég épített autópályát náluk. 1940 nyarán a svéd katonai attasé azt jelenti Budapestről, hogy elfogtak olyan rádiójelentéseket, amiben orosz nyelven arra hívták fel a figyelmet, hogy szovjet részről üdvözölnék a magyar és a szovjet csapatok találkozását –  Bukarestben! Ezeknek a szirénhangoknak a Horthy-vezetés –  szerencsére –  nem engedelmeskedett. És hangsúlyoznunk kell, hogy végig kényszerpályán mozgott a magyar külpolitika.

Gecse Géza: Azt mondta Solymossy Péter, hogy „szerencsére”. Miért szerencsére? Kudarcot vallott volna a Magyar Honvédség 1940-ben Észak-Erdélyben vagy Erdélyben?

Solymossy Péter: Werth Henrikék három magyar hadsereget irányítottak 1940 nyarán a román–magyar határra. Magyar részről 500 ezer ember várta fegyverben a parancsot. Hitler nem akarta a Balkánt lángokba borulva látni, mert ez zavarta volna a terveit. Ekkor a bukaresti svéd attasé jelenti haza Stockholmba, hogy a magyarok harciasak, de kérdés: ugyanennyire bátrak-e, és vajon nem törik-e bele a bicskájuk Romániába?

Gecse Géza: Míg Csehszlovákia vonatkozásában Hitler 1938-ban felajánlotta Horthynak, hogy foglalja el egész Szlovákiát, és ne csak az ország magyarlakta déli részére vonuljon be a honvédség, hisz ebben az esetben, nem csak Németország lett volna „agresszor”. Az a rosszmájú elgondolás is a javaslat hátterében lehetett, csak hadd emésszék a magyarok a szlovákokat, úgyis olyan régi falatról van szó, amely már korábban is megfeküdte a gyomrukat. De Románia esetében Adolf Hitlerék nem kívántak semmiféle ellenségeskedést Magyarország és Románia között. Sőt, ha jól emlékszem, Pritz Pál Pax Germanica című könyvéből kiderül, hogy a németek szkeptikusak voltak az Erdéllyel kapcsolatos magyar igények iránt.

Vincze Gábor: Visszatérve a lehetséges magyar–román katonai konfliktus esélyére, tény, hogy a román hadsereg jóval nagyobb létszámú, technikailag komolyabban felszerelt és modernebb hadsereg volt. Viszont két tényezőt nem szabad elfelejteni. A magyar diplomáciai forrásokból, és a szemtanú erdélyi magyaroktól tudható, hogy morálisan igen szétzüllött hadserege volt a román, különösen Besszarábia és Észak-Bukovina átadása utáni hetekben. Ennek ellenére én is azt mondom, hogy hál’ istennek nem történt meg a katonai összecsapás. Nyugodt szívvel megjósolható ugyanis, ha Werth Henrikék megindultak volna Erdélybe, akkor  Székelyföldön, Dél-Erdélyben túszként kezelték volna a százezres magyar tömegeket. És hogy mi történt volna ott, amíg a magyar csapatok el nem érik a magyar lakosságú területeket, az megjósolhatatlan. A másik pedig az, hogy Ribbentropék valóban ellenezték Telekiéknek Székelyföld visszacsatolására irányuló törekvéseit, és itt Ciano-nak kétségkívül van szerepe abban, hogy végül az úgynevezett belvedere-i határ az általunk ismert helyére került augusztus 30-án.

Viszont itt van még néhány kérdés. Az első az, hogy augusztus 30-a előtt milyen tárgyalások is folytak Turnu Severinben, illetve, a másik, hogy a II. bécsi döntés, amit a magyar szakirodalom évtizedek óta így emleget, az nemzetközi jogilag minek is tekinthető. A román szakirodalom ugyanis bécsi „diktátum”-ként emlegeti. Egy fiatal magyar történésznek, Balogh Béninek most fog megjelenni Csíkszeredában egy kiváló monográfiája a II. bécsi döntésről, illetve a magyar–román kapcsolatokról az 1939–1941 közötti években. Román levéltári kutatások és a román szakirodalom feldolgozása alapján állítja, hogy valójában a románok kérték a döntőbíráskodást, abban a hiszemben, hogy ez számukra lesz előnyös. Nem véletlen az, hogy a románok óriásit csalódtak: sokan leírták, többek között Ciano is a naplójában, hogy Manoilescu külügy-miniszter, amint meghallotta, hol lesz az új magyar-román határ, elájult. Ugyanis a román vezetés arra számított, hogy Ribbentropék nem támogatják Telekiék nagymértékű revíziós törekvéseit, és ők így jobban kijönnek a magyar–román határ vitából. Nem így történt.

Gecse Géza: Ugye, ezt az 1940-es határt azért etnikai szempontból sokkal jobban is meg lehetett volna húzni, mert, ha megnézzük Beszterce–Naszód környékét, akkor az egy színromán terület. Ha ezt Telekiék átengedik, és olyan határt húznak, amiben mondjuk a Torda környéki magyar falvak is benne lettek volna, akkor etnikai szempontból még jobb arányt lehetett volna elérni…

Vincze Gábor: Ez igaz, viszont még több közlekedési és gazdasági problémát vetett volna fel egy ilyen határ –  bár valóban kevesebb románt csatoltak volna ily módon Magyarországhoz. Balogh Béni kutatásai szerint itt arról van szó, hogy Hitleréket idegesítette a magyar harciasság. Komolyan tartottak attól, hogy a honvédség tényleg elindul Erdélybe, annak ellenére, hogy Berlin határozottan ellenezte a magyar katonai fellépést. 1940 nyaráról van szó, amikor Berlinnek nem áll érdekében a két szövetséges közti konfliktus. Két-három napon múlt az, hogy a számunkra kedvezőbb határmegvonás mellett döntött a két döntőbíró. Az imént említettem, hogy nemzetközi jogilag mi is a II. bécsi döntés: ez szerintem arbitrázs, tehát egy tipikus nemzetközi döntőbíráskodás. Az más kérdés, hogy 1945 után ezt a döntőbíráskodást a győztes nagyhatalmak nem fogadják el, hiszen két legyőzött ország volt a döntőbíró.

Gecse Géza: A másik vonatkozásban, tehát a bolgárok és a románok között elfogadták az ugyanebben az időben születő megoldást.

Vincze Gábor: Ez igaz, de az nem döntőbíráskodás volt. Ott két ország egyezett meg egymással. Tehát ha mi Turnu Severinben megegyeztünk volna egy új magyar–román határról, akkor azt 1945 után minden bizonnyal elfogadták volna a győztes nagyhatalmak.

Gecse Géza: 1940.augusztusa–szeptembere és 1941 júniusa között Erdéllyel kapcsolatban a Szovjetunió elismerte a magyar törekvések jogosságát. Amikor Magyarország a Szovjetunió elleni háború résztvevőjévé vált, akkor a magyar–szovjet kapcsolatok feszültekké váltak. Tudjuk azt most már a kutatásokból, 1994-ben közölte is az egyik folyóirat, hogy volt egy úgynevezett önálló Erdély-koncepció, amelyet egy Geiger vagy Grigorjev Béla nevű úr dolgozott ki Moszkvában. Ő Grigorjevre oroszosított a későbbiekben, és 1945 után nagyon gyorsan el is felejtette, hogy ilyen tanulmányt írt volna, de a lényeg az, hogy 1944 őszén, amikor, a szovjet csapatok felbukkannak Észak-Erdély területén is, akkor úgy tűnik, hogy egészen márciusig felmerül a koncepció érvényesítésének a gondolata, és ha jól emlékszem, akkor Fülöp Mihály kutatásaiból derül ki, hogy az Észak-Erdélyi Köztársaság léte-nemléte, az mintegy az ehhez a koncepcióhoz való visszanyúlást jelenti.

Vida István: Valóban arról van szó, hogy a szovjet külpolitika 1941 nyaráig Magyarország Erdéllyel kapcsolatos területi igényeit illetően megértően viselkedett. Attól a perctől kezdve, hogy Magyarország Németország oldalán megtámadta a Szovjetuniót, Magyarországot ellenséges országgá minősítették. Ebből következően számos, Magyarországgal összefüggő nemzetközi kérdést másként ítéltek meg, így Erdéllyel kapcsolatban is megváltozott a szovjet álláspont. A háború alatt egy darabig élt az az elképzelés, hogy Magyarországnak meg kellene hagyni Erdélyt vagy Erdély egy részét, – ez 1941.nyaráig tartott –, amíg Magyar-ország be nem lépett a háborúba. A másik álláspont az volt – és ez 1944. nyarán merült fel –, hogy Erdélyből egy önálló független államot kellene létrehozni, és annak az országnak felajánlani, amely a Szovjetunió érdekei szempontjából fontosabb. 1942-től kezdve egy politikai bizottsági határozat értelmében fölállítottak egy olyan bizottságot, amely a háború utáni nemzetközi berendezkedés problémáival foglalkozott, illetve a fegyverszüneti és a béketárgyalásokra való felkészülést irányította a szovjet külügyminisztériumban. Vezető szovjet történészek is részt vettek ebben a munkában, és az egyik kidolgozója e koncepciónak egy nem-zetközileg elismert történész professzor Tarle volt, aki Napóleon és a nagy francia forradalom korszakával foglalkozott. Most ez a koncepció hatott a tekintetben, hogy amikor a szovjet csapatok elérik Erdélyt, akkor, arra hivatkozva, hogy a Maniu gárdák milyen disznóságokat követtek el, közvetlenül szovjet katonai közigazgatás alá helyezték Erdély területét, és csak 1945. március 7-én adták vissza. Addig kézben tartották, és a román fegyverszüneti egyezménybe az is bekerült, hogy Erdélyt, illetve annak nagy részét a béketárgyalástól függően Románia megtarthatja. Azaz egy kiskaput hagytak Magyarország számára: ha Magyarország kilép a háborúból, akkor valamit ígérni kell neki. Hozzá kell tennem, a nyugati diplomácia is próbált 1944 májusától kezdve ígérni valamit Magyar-országnak, ha Magyarország kiugrik a háborúból. Mint tudjuk, ez nem következett be.

Vincze Gábor: Ez az úgynevezett „Észak-Erdélyi Köztársaság”, és itt az úgynevezettet kétszer hangsúlyoznám, tudniillik ez a kifejezés akkoriban nem fordult elő, csak később honosodott meg.  Az „észak-erdélyi respublika” létrehozása a következőképpen történt. 1944. november 12-én szovjet parancsra kiutasították Észak-Erdélyből a román polgári közigazgatást, és szovjet katonai közigazgatást vezettek be. Ennek semmi köze azokhoz a tervezgetésekhez, amelyek egy önálló Erdély létrehozására irányultak. Ezek a tervezgetések ugyanis csak addig voltak aktuálisak, amíg meg nem történik a sikeres román kiugrás. A II. világháború alatt angolszász részről, és szovjet szakértők is legalábbis a későbbi párizsi békeszerződéshez képest, számunkra viszonylag kedvezőbb szakértői tervezeteken gondolkodtak. Határváltoztatásokra került volna sor, nemcsak magyar–román, hanem magyar–szlovák, magyar–jugoszláv viszonylatban is. Egy dolog, hogy a háború alatt a különböző szakértők, bizottságok milyen tervezeteket, milyen szakmunkákat tesznek le az asztalra, és más dolog, hogy egy adott történelmi pillanatban a politikai vezetés miként dönt. A románok sikeres kiugrást tudnak produkálni augusztus 23-án, ami ügyes antifasiszta királypuccs volt. Ennek köszönhetik azt, hogy Moszkva álláspontja Erdély kérdésében módosult. A román források egyébként azt állítják, hogy a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény diktátum volt.

A román bizottság olyan vérmes reményekkel utazott Moszkvába, hogy el tudják érni azt, hogy a kiugrás után őket nem mint legyőzött felet kezelik a továbbiakban, hanem mint szövetséges országot. Ezt nem sikerült elérniük: a békeszerződés aláírásáig Románia a legyőzöttek kispadján ücsörög –  mellettünk. Másrészt pedig úgy gondolták, sikerült a kiugrás, átálltunk, tehát automatikusan visszakapjuk Erdélyt. Ez sem igazán jött be, mert ott volt az a kitétel, hogy „Erdélyt vagy annak egy részét”, „a béke-szerződéstől függően”.

Gecse Géza: Bocsánat, „Erdélyt vagy annak a nagyobbik részét”. Ami attól is függ, hogy Erdélyt hogyan számítjuk.

Vincze Gábor: Ezzel a „vagy”-gyal lehet zsarolni Bukarestet, illetve kétségkívül, ahogy Vida professzor úr is mondta, lehetett „üzenni” Budapest számára is: ha ti is sikeresen ki tudtok „ugrani”, akkor van keresnivalótok Erdély kérdésében. De az 1944. november 12-i eset, amikor egy távirattal kiparancsolják a román polgári közigazgatást Észak-Erdélyből, furcsa ügy. Egy ifjú kolozsvári kollégámmal, Nagy Mihállyal immáron egy éve az úgynevezett erdélyi különállás történetét kutatjuk, és ennek alapján úgy látjuk, hogy a Maniu gárdáknak vajmi kevés köze volt ahhoz, hogy kiparancsolták a szovjetek a román közigazgatást. Az eredeti táviratban még hivatkozás sincs sem Szárazajtára, sem Csíkszentdomokosra, tehát a két legtöbb áldozatot követelő vérengzésre. Egyébként hadd jegyezzem meg, a II. világháború végén az, hogy egy faluban agyonlőnek 12–13–14 embert, az nem  számít „nagy” vérengzésnek.

Gecse Géza: Azért én Balogh Edgárral, az egykori Magyar Népi Szövetség vezetőjével beszéltem erről Kolozsváron, amikor még élt, ő elmesélte, hogy bőséges dokumentációt szállították a szovjet katonai parancsnokságra a vérengzésekről.

Vincze Gábor: Az egy dolog, hogy tisztában voltak vele, hogy mi történt.

Gecse Géza: A románok 1944 őszén baltával gyilkolták a magyar polgári lakosságot, ami rendkívül látványos volt.

Vincze Gábor: Látványosnak látványos volt, de hadd mondjam el még egyszer, négy-öt év öldöklés után az, hogy egy faluban bármilyen módszerrel kiirtanak egy tucat embert, a szovjetek számára nem ügy. Itt valójában arról van szó, hogy a szovjetek el akarják takarítani az útból azt a politikai garnitúrát, amely a sikeres román kiugrás, a palotaforradalom után hatalomra kerül. November 7-én, 8-án van egy belpolitikai válság az országban, amit a király megold, illetve Sanatescu tábornok létrehozza a második kormányát, és ezekben a napokban Visinszkij hirtelen Bukarestbe érkezik. Visinszkij a szovjet külügyminiszter helyettese: külügyi népbiztos-helyettes, aki nem akármikor ül föl a repülőgépre, hogy ide-oda röpdössön. Határozott céllal érkezik Bukarestbe: azt szeretné elérni, hogy a politikai válságot úgy oldják meg, hogy az ő jelöltjüket –  aki ekkor már dr. Petru Groza, akit aztán később Groza Péterként emleget a magyar közvélemény, Petru Grozát nevezze ki a király miniszterelnöknek. Visinszkij elkésik, sikeresen megoldják nélküle ezt a belpolitikai problémát. Erre más megoldás nincs: kiutasítják a román közigazgatást, és bevezetnek egy szovjet katonai közigazgatást Észak-Erdélyben, ami azt jelenti, hogy Balogh Edgárék vagy a kolozsvári magyar kommunisták, baloldali értelmiségiek, egy autonomista lázban égve azt hiszik, hogy most itt egy kis önálló Erdélyt építhetnek, amely nem függ sem Budapesttől, sem Bukaresttől. Ők ezt komolyan veszik, és nem látják át, hogy Moszkva játszadozik velük. 1944 decemberében már ez a kolozsvári autonomista csoport ott tart, hogy egy kis kormányt létrehozzanak a régióban. Sőt az elképzeléseikben önálló pénzkibocsátásról, jegybankról is szó volt, amit a szovjetek rögtön lefújtak. Viszont, hogy-hogynem, 1945 februárjában, amikor megint belpolitikai válság van  Romániában, és ingadozni látszik az újabb tábornokkormány, a Radescu-kormány (amely február végén meg is bukik), ekkor a szovjetek már engedélyezik, hogy Kolozsváron összehívják Észak-Erdély konferenciáját –  ahogy Balogh Edgárék fogalmaztak.

Ekkor, február közepén létrehoznak egy kvázi kormányt, kvázi minisztériumokkal, és olyan tervezgetésekbe kezdenek, amelyben az önálló pénzjegykibocsátástól, bélyegkiadástól kezdve nagyon sok minden szerepel. A kolozsvári autonomistáknak egészen meglódult a fantáziájuk. Ez azonban a szovjetek részéről nem más, mint egy „játék”, azért, hogy ráijesszenek Bukarestre. Az üzenete a következő volt: ha ti itt sokáig vacakoltok Groza kinevezésével, akkor Észak-Erdélyben olyan kormány lesz, amely csak tőlünk fog függni, és semmi köze nem lesz Bukarestnek hozzá a későbbiekben. És bár a király az utolsó pillanatig kézzel-lábbal tiltakozik Groza kinevezése ellen, de a végén csak beadja a derekát, mert Erdély mindennél fontosabb.

Gecse Géza: Fülöp Mihály történész a közelmúltban nyilvánosságra hozta az 1945-ös francia külügyminisztériumi tervezgetéseket. Romsics Ignác az amerikai békeelőkészítéshez kapcsolódó terveket hozta nyilvánosságra, ahol szintén arról volt szó, hogy bizonyos területet visszaadnak Magyarországnak. A külügyminiszterek londoni értekezletén 1945 szeptemberében amerikai támogatásról volt szó abban a tekintetben, hogy Magyarország visszakap valamekkora területet Romániától, ami ekkor az oroszok ellenkezésén bukott meg. Aztán  1946 áprilisában kint járt a magyar kormányküldöttség, élén Nagy Ferenc miniszterelnökkel és Szakasitscsal Moszkvában. Amikor Nagy Ferenc megkérdezte, felvethetik-e Romániával szemben a területi igényt, akkor Sztálin megszívta a pipáját, és azt mondta –  igen. Nem azt mondta, hogy támogatni fogjuk, de ennek hatására születik meg ez az úgynevezett 22 ezer négyzetkilométeres terv, amelynek a lényege az, hogy a partiumi területsávot kapta volna vissza Magyarország úgy, hogy 22 ezer négyzetkilométeren élő népesség kétharmada román, egyharmada magyar, így erre a kétharmad román népesség helyébe, ha kívánják, akkor elvileg önkéntes alapon áttelepíthető nemcsak az egész Székelyföld, hanem az egész maradék erdélyi magyarság. Aztán ez az elképzelés előbb egy 12 ezer négyzetkilométeres tervre, majd egy háromezer négyzetkilométeres tervre mérséklődik. Utóbbi az ország északkeleti szegletétől húzódott volna le délre úgy, hogy a mai trianoni határ ennek következtében egy kicsit kiegyenesedett volna.

Vida István: Több probléma merült itt föl. Az egyik az, hogy a szovjet külpolitika mikor dönt abban a kérdésben, hogy egész Erdélyt Románia kapja meg. Amennyire én tudom, a döntés időpontja 1945 szeptember eleje. A magyar békeszerződéssel kapcsolatos előkészületeket illetően valamennyi iratanyag hozzáférhetővé vált. A külügyminiszteri előterjesztésekből egyértelműen az látszik, hogy egy központi bizottsági állásfoglalás született abban a kérdésben, és a szovjet politikai gyakorlat az, ha egy KB- vagy PB-döntés van, akkor az szentírás. Ez a „szentírás” 1945 szeptemberében megszületik, hogy egész Erdélyt Románia kapja. Miért? Azért, mert külpolitikailag meg kellett támogatni azt a Groza-kormányt, amely a szovjet nyomásra került hatalomra. A nyugatiak ezért ellenezték.

Gecse Géza: Valamit miért nem csíptek le legalább Romániából?

Vida István: Az egyik tényező: külpolitikailag megtámogatni a Groza-kormányt. És a 1945 szeptemberében kezdődő londoni külügyminiszteri értekezleten, és attól kezdve, minden nemzetközi konferencián a szovjet küldöttség, és különösen Molotov nem hajlandó egy kicsit sem elmozdulni arról az álláspontról, hogy egész Erdély Romániáé. Legfeljebb az az érdekes, hogy román belpolitikában következetesen ezt a problémát, hogy egész Erdélyt Románia kapja meg, a hagyományos történeti pártok képviselték, és a baloldal kevésbé volt harcos ebben az ügyben. A másik tényező, ami a nyugatiakat illeti, valóban arról volt szó, hogy Londonban az amerikai delegáció egy olyan magyar békeszerződés-tervezetet terjeszt elő, amely nyitva hagyja a kérdést, hogy bizonyos területi módosításokat Magyarország javára tárgyalások esetén biztosítani lehet. Aztán az amerikaiak is visszalépnek 1946. május 8-án. Ez megint olyan kérdés, hogy az angolok és az amerikaiak miért változtatják meg az álláspontjukat, és miért fogadják el a szovjet álláspontot 1946. május 8-án, hogy egész Erdély Romániáé. A szovjet magatartás hátterében Grozáék megtámogatásán túlmenően van egy alapvetően fontos dolog, ami a nemzetközi politikában egy nagyhatalom számára mindig alapvető probléma, az, hogy az adott ország biztonsági, gazdasági, politikai érdekei szempontjából melyik ország fontosabb, és erre a válasz egyértelmű volt Moszkva számára 1941-től kezdve: Románia fontosabb volt.

Solymossy Péter: Németországnak is fontosabb volt Románia, és a Szovjetuniónak is fontosabb volt.

Vida István: Fölmerült a 22 ezer négyzetkilométer, ez 1946 áprilisában, mielőtt a magyar delegáció kiutazik Moszkvába, dől el, hogy ilyen javaslatot is visznek. Egyetértek azzal, hogy a magyar delegáció 1946 áprilisi moszkvai tárgyalásán arról volt szó, hogy valóban: Sztálin megkérdezte, mit szeretnének a magyarok felvetni, milyen problémáik vannak? És akkor Nagy Ferenc szóba hozta Horthy és Erdély kérdését és a sztálini válasz valóban az volt, a magyarok felvethetik Erdély kérdését Párizsban. Azonban ezt megelőzően a Molotovval tárgyaló Gyöngyösi, és a delegáció másik része nem figyelt arra, hogy amikor ők Molotov előtt ismételten szóba hozták Erdély kérdését, akkor Molotov hallgatott.

Gecse Géza: 1989, 1990, 1991 után térségünkben számos állam megszűnt. Létrejött a német egység, Csehszlovákia két részre bomlott, ma már a régi Jugoszlávia is a múlté, hisz az egykori délszláv állam darabjaira hullt. Nincs Szovjetunió, van helyette Ukrajna. Ez azt is jelenti, ha Magyarország szerepét nézzük, akkor az felértékelődött, mert tízmilliós népességével, összehasonlítva a környezetével jelentősebb erőt képvisel, mint korábban. Ráadásul azzal, hogy Magyarországon viszonylagos stabilitás van, a helyzete némileg átértékelődött és folyamatosan át is értékelődik. Mi lehet a jelentősége ma az egykori elképzeléseknek, annak, ami Solymossy úr könyvében megfogalmazódik és ez egy nagyon érdekes gondolat, hogy végül is abban az esetben, ha ezekre a területvisszacsatolásokra nem kerül sor és úgy vagyunk benne a II. világháborúban, akkor a magyar nemzettudat számára sokkal rosszabb lett volna.

Solymossy Péter: Ha nyolcvan évig egyfolytában, megszakítás nélkül folytatódott volna az utódállamok asszimilációs politikája, akkor ma még annyi magyar sem lenne, mint amennyi van.

Vida István: A történeti tapasztalatok, tanulságot jelenthetnek, de mindig új helyzet és mindig új problémák vannak, amelyeket új fajta módon kell megoldani.

Vincze Gábor: Vida professzor úr is említette, hogy 1945–46-ban Magyarország nem volt olyan fontos a szovjetek számára, sőt 1918–19-ben Franciaország számára fontosabb volt Szerbia vagy az akkori Románia, tehát a geopolitikai helyzetük sokkal jobb volt, mint Magyarországé. Én azt hiszem, hogy ma Magyarország geopolitikai helyzete jobb, mint né-hány környező országé. A másik nagyon fontos dolog, hogyha bármiféle revíziós vagy kisebbségvédelmi törekvésekhez nem szerzünk erős nyugati támogatást (akkor próbálkozhatunk, mert próbálkozni kell), viszont a siker kétséges.

Vissza a főoldalra - kattintással