18. Nemzeti és „globális” jegyek a Kárpát-medence építészetében az Árpád-kortól napjainkig
2001.november 21.
Vendégeink: Csete György Kossuth-díjas építész – egyebek között – az ópusztaszeri Erdők Templomának és Múzeumának a tervezője és Finta József Kossuth-díjas építész – egyebek között – a Duna Intercontinental és a Westend City Center tervezője.
Magyarországon
még azok, akik nem értenek hozzá, azok is tudják, mit jelent Csete György
és Makovecz Imre tevékenysége a magyar építészetben, mint
ahogyan azt sem kell magyarázni senkinek, hogy melyik irányzathoz tartozik Finta
József.
Finta József a konstruktivista hagyományú, harmonikus tagoltságú épületek mestere, Csete György az úgynevezett feszített héjszerkezeteké. Finta József nagy sikerrel ötvözte építészetében a skandináv iskola hatvanas években hagyományt teremtő építészetét, míg Csete György például az ópusztaszeri Erdők Templomával és Múzeumával teremtett hagyományt.
Gecse Géza: Kettőjük közül Finta József verseket írt, és ír ma
is. Vajon mekkora szerepe van ebben a családi háttérnek, vagyis annak, hogy
édesapja, Finta Gerő az Erdélyi Helikon egyik meghatározó
személyisége volt?
Finta József: Aputól függetlenül is írtam, sőt,
neki azért nem mindig mertem megmutatni a verseimet, úgyhogy nem egészen
biztos, hogy írás-késztetésem tőle ered –
bár az a hangulat, hogy a lakásban, a családban, folyamatosan szó
volt irodalomról, hiszen apu magyar–latin szakos tanár volt, ez vezetett
oda, hogy – már öt-hat éves koromban írtam icipici verseket. Egyébként
szerintem azok voltak a legjobb, de mindenképpen legtömörebb és legőszintébb
verseim.
Gecse Géza: Önök mióta élnek Magyarországon?
Vagyis a Finta család mióta él, ezen a szűkebben vett országterületen?
Finta József: A szűkebben vett országterületen –
hogy ilyen finomak legyünk – 1944
ősze óta. Amikor a világháború és a „felszabadító” csapatok elérték
Váradot, mert az időben ott éltünk, akkor menekültünk Pestre. Azt hittük,
hogy Budapesten könnyebb lesz megúszni az ostromot. Erre felköltöztünk a
Gellérthegy közepébe, úgyhogy telibe trafált bennünket a háború, de
megúsztuk.
Gecse Géza: Önök eredetileg is váradiak, vagy pedig...
Finta József: Nem, édesapám aranyosszéki, tehát
„távolról” székely, édesanyám részéről pedig egy meglehetősen ősi
kalotaszegi család, hiszen nagymama részéről az a Varjú család az ősünk,
amelyről Kós Károly a Varjú nemzetség című könyvét írta. Úgyhogy
eléggé erdélyiek vagyunk.
Gecse Géza: Csete György viszont klasszikusan
„csonka-magyarországi”, ha lehet így fogalmazni, hisz az alföldi
tanyavilágból származnak az ősei. De a határon túli területekhez is köze
van, hiszen az édes-apja 1938 végén a Rongyosgárda kötelékében részt
vett Kárpátalja felszabadításában. Nem az 1944-es másik felszabadításra
gondolok.
Csete György: Ez valódi felszabadítás volt, az igazi. Ma is dédelgetem
a szívemben, és az erre vonatkozó könyveket vagy irományokat is gyűjtöm,
hogy többet tudjak arról a korszakról, amelyben a szüleim éltek.
Szentesen születtem, ott is fognak eltemetni, bár Debrecent tartom a második,
választott szülővárosomnak. Szentes városából úgy kerültem
Debrecenbe, hogy csak oda vettek föl iskolába, a származásom miatt. 1952-től
1956-ig jártam a Debreceni Református Kollégiumba.
Gecse Géza: 1956 hogy szólt bele pontosan az ön életébe?
Mennyiben befolyásolta a további pályáját?
Csete György: 1956-ban kerültem a Műegyetemre, ahol már nem érdekelte
a bizottságot, amelyik fölvett, hogy ki volt az apám, ki volt az anyám,
hanem mivel jó tanuló voltam, fölvettek. És Finta Józseffel való
barátságom és ismeretségem is abból az időből való, mert mi ketten úgynevezett
éltanulók voltunk. Érdekes és szép időszak volt, és mindig örömmel
gondolok vissza rá, hogy Jóska, aki 1956-ban ugyan még nem fejezte be az
egyetemet, de már demonstrátor volt, és tanított engem is.
Gecse Géza: Finta Józsefnek hogy szólt bele 1956. az életébe? Az
október 23-a utáni eseményekre gondolok. Kimaradt belőle?
Finta József: Nem teljesen. De nem szoktam vele dicsekedni. Október 25-én
vagy 26-án elindultam kenyérért, közben benéztem az egyetemre, hogy mégis
mi van. Akkor beszerveztek az egyetemi zászlóaljba, és édes-apám több
napig nem tudta, hogy honnan hozom a kenyeret, mert egyszerűen eltűntem, és
sok évfolyamtársammal együtt az akkori Fehér Házban, az ávósközpontban
székeltünk, rendfenntartó szerepben. Akkor az egyetemi honvédelmi tanszék
szervezte a diákságot. Az volt az óriási szerencsém, hogy a fegyvereket
mindig nagyon utáltam, ezért, amikor hazamentem apuhoz, hogy megmondjam,
hogy mégis élek, nem vittem magammal a géppisztolyomat, mert ha meglátták
volna az utcában, mint sok más kollégámat, hogy van egy ilyen „parittyám”,
nem biztos, hogy itt ülök. De nem vittem magammal, és közben kiderült,
hogy november 4-ét írunk, és már nem mentem vissza –
érthető módon – arra a
helyre, ahol a posztom volt. Még egy óriási szerencsém volt: írtam az
egyik újságba egy verset, ami meg is jelent volna 4-ére, de nem jelent meg,
hál’ istennek, a szerkesztőség – okosan – elégette a kéziratokat.
Gecse Géza: De miért hál’ istennek?
Finta József: Azért, mert ha november 4-én megjelenik a vers, akkor
megint nem biztos, hogy itt ülök. Azóta így lettem építész.
Gecse Géza: Csete úr lőtt-e 1956-ban?
Csete György: Nem. Én november 3-án mentem haza a volt szülővárosomba.
Az igazság az, hogy az előzmények ismeretében, amiatt, hogy apám miatt
mennyit „szorultam”, jobban vigyáztam, hogy hova lépek, mit csinálok.
Úgy november 3-a körül kimentem az utcára, a Bartók Béla útra, sétáltam
egyet, vihar előtti csend volt, de engem ez nem zavart. Viszont az igen, hogy
a Bartók Béla út – az öregebbek talán még emlékeznek erre –
tele volt plakátokkal. Jelentkezz az ilyen pártba, olyan pártba,
amolyan pártba. Felbőszített, hogy az egység, ami addig megvolt, az
felbomlott. Átmentem a Petőfi hídon, kiszórtam a töltényeket a zsebemből,
illetve azokat a rekeszeket, amelyek a puskába illettek, fölkapaszkodtam egy
autóra, és a Boráros térről hazamentem.
Gecse
Géza:
Akkor
honnan van ez a különleges vonzódás 1956-hoz? Mert most, november 3-án
tették le az alapkövét annak a kápolnának, amely Pongrátz Gergely
kiskunmajsai 56-os múzeumánál épül, lent, az Alföldön, és az épületet
ön tervezte.
Csete György: 1945 után először voltam szabad 12
napig, ezért terveztem a kápolnát. Hálából. Az alapkőletételre került
sor. Most júniusban szentelik fel püspökeink.
Pongrátz
Gergely a 34-es kilométerkőnél, állami- és pártsegítség nélkül megépíti
Magyarország első 56-os múzeumát és templomát. Nem elgondolkodtató példa
ez?
Gecse Géza: Önök nemzeti építészeknek tartják-e magukat? Ezt azért
kérdezem, mert Csete Györgyöt, ha lehet ilyen száraz és leegyszerűsítő
fogalmakat használni, akkor ebbe a „nemzeti skatulyába” szokták
„zsugorítani”, Finta Józsefet pedig a „nemzetek fölötti” vagy
„internacionalista”, „kozmopolita”, „globalista” skatulyába
helyezik. Finta József nemzeti építésznek tartja-e magát?
Finta József: Nem, én magyar építésznek tartom magamat, és ez talán
elég. Most már azért hál’ istennek legalább ketten eljutottunk odáig,
hogy itt ülünk, és becsüljük egymást, függetlenül attól, hogy milyen
habitussal, karakterrel vagy stílusban tervezünk, bár más építészek és
építész klánok, klikkek eljutnának ugyanerre a szintre. Nagyon sokfajta
építészet van ma már itthon és a világban, és borzasztó nehéz ezeket
valamilyenfajta rekeszbe illeszteni. Én mint ember magyarnak tartom magam,
és mint építész is. Aztán, hogy amit csinálok, az milyen skatulyába
való, nem én vagyok hivatott sem eldönteni, sem megítélni.
Gecse Géza: Csete úrnak is hadd tegyem föl ugyanezt a kérdést, ha már
Finta Józseftől is megkérdeztem: nemzeti építésznek tartja-e magát?
Csete György: Én, a neveltetésemnél fogva –
igen, noha építész nem volt a családban, sőt építészeti érdeklődésű
ember sem...
Gecse Géza: Ügyvéd volt az édesapja, ugye?
Csete György: Jogi doktor volt, igen. Apámat a barátai,
mivel a pénztárcája mindig nyitva volt a szegény emberek előtt, „úri
kommunistának” hívták. 1945. után „úri bitang” lett. Nagy magyar
volt. Mindig arra törekedtem, hogy valamilyen módon azt, amit apu elkezdett
és csinált, valamilyen formában az építészetben is megjelenítsem. Így
természetszerűleg fordult a figyelmem az erdélyi –
Jóska is személyesen ismerte –
Kós Károlyhoz és a magyar szecesszió mestereihez, Lechner Ödönhöz
és másokhoz, és megpróbáltam az építészetemet is ebbe az irányba
terelni. Úgy látom, hogy az a két irányzat, amit szerkesztő úr volt
kedves az előbb e két skatulyával megjelölni, ezek között nincs olyan éles
határ, mint az ember felületesen gondolná, és nagyon örülnék, ha ez a két
sarkított irányzat valamilyen módon összebékülne, mert nekünk mindenben
jobbaknak kell lennünk, mint a többieknek, akik minket körülvesznek.
Magyarország építészete a körülöttünk lévőkhöz viszonyítva jóval
színvonalasabb, ma is.
Gecse Géza: Nagyon érdekes, hogy az ön viszonya Makovecz Imrével,
akivel „egy csónakban eveznek”, nem olyan harmonikus, mint Finta Józseffel,
aki viszont, ha jól tudom, Makovecz Imrével együtt indult, és jóban is
van vele. Így van, Finta úr?
Finta József: Makovecz Imre egy évvel később indult,
mint én, de mi mostanában is sokat találkozunk, mert a Művészeti Akadémiát
együtt alapítottuk, és bár később ez az egyesülés nem pontosan úgy
formálódott, ahogy eredetileg gondoltuk, de ma is tagja vagyok a Művészeti
Akadémiának. Én vagyok az a „globalista” és „internacionalista” építész,
akinek két barátom is van, Csete Gyuri és Makovecz. Ez furcsa helyzet, de
ilyen a mi nem is olyan kis Magyarországunk. Ha nagyon vulgáris akarnék
lenni, és ezt egyáltalán nem az úgynevezett organikus építészetre:
Csete György és Makovecz Imre építészetére értem, de ha most valaki söréttel
belelő a levegőbe, akkor körülbelül ötven építészeti irányzat a világban
fölordít, mert olyan heterogénné, annyira filozófia nélkülivé vált a
világ építészete, maga az egész világ, hogy ebben kiigazodni
rettenetesen nehéz. Éppen ezért ezek a skatulyák nem működnek, mert én
az építészetet valamilyenfajta hívő szolgáltatásnak, szolgálatnak
tekintem, amely emelkedett pillanataiban művészetté is alakul, és egészen
különös esetekben jellé formálódik. De az ember valójában nem tudja,
hogy amit csinál, az éppen melyik kategóriába tartozik. Egyet tudok –
és itt egyetértek azzal, amit Csete Gyuri mondott –, nekünk minőséget
kell teremtenünk, amely nemcsak szellemi, spirituális és kulturális, hanem
materiális értelemben, vagy ha vulgarizálni kívánom: „eladható minőséggé”
kell alakulnia, és ami a legfontosabb, morális értelemben kell minőséggé
válnia, ami nem nagyon függ a stílustól. Ha az ember hisz abban, hogy amit
csinál, az nem önmegvalósítás, hanem egyszerre szolgálat, szolgáltatás,
valamint játék is, mert nincs borzasztóbb dolog, mint a felnőtté válás.
Nekem eddig még hál’ istennek nem sikerült felnőtté válnom. A másik része
a dolognak az, hogy amit csinálok, annak a magam számára is igazoló hatásúnak
kell lennie, ha ez megvan, akkor a többi már nem az én dolgom. Hogy milyen
skatulyába tesznek, ettől kezdve nem érdekel.
Gecse Géza: Ha áttekintjük a középkor vagy
Magyarország 1100 éves Kárpát-medencei államiságának a történetét,
akár az építészetben, akár a táncművészetben megfigyelhetjük azt,
hogy kezdettől fogva, amikor a kereszténységet felvették a magyarok, akkor
ez egy Nyugatról vagy a Földközi-tenger mellékéről behozott –
rossz a kifejezés, hogy – ideológia,
mert a kereszténységre nem lehet azt mondani, hogy ez pusztán ideológia,
mert annál több, de azt, amit a kereszténység hozott a művészetben,
technikában, az államiság kialakításában, befolyásolta, meghatározta
az életünket, az bizony akkoriban egy globalizáció következménye volt,
amelyet akkor keresztény univerzalizmusnak neveztek. Ha ma vesszük szemügyre,
hogy mit jelentett a magyarországi román művészet, a magyarországi gótika
vagy a magyarországi barokk, akkor van egy sajátos magyar művészet, és én
azt hiszem, hogy ez is a mienk. És ez így van a táncművészetben is,
hiszen ha megnézzük a székelyföldi táncokat, azoknak van középkori,
kora-középkori, van reneszánsz rétegük. Ha a palatkai táncot vesszük
elő a Mezőségből, akkor ez egy klasszikus reneszánsz tánc, vagy a különböző
széki táncok, úgyszintén. Ha a kalotaszegi páros táncot és a legényest
vesszük elő, barokk művészetről beszélünk. És gyakran előfordul, hogy
a Magyarország területén élő másfajta nemzeti közösségek –
most nem a magyarokra gondolok –, azok bizony ezt a magyar kultúrát
vagy azt a mozgásművészetet, persze, átgyúrva egy kicsit a saját ízlésükre,
jobban megőrizték, mint a magyar közösségek, hiszen azok hamarabb polgárosultak.
Csete György művészetében viszont, ha most itt az ópusztaszeri építményekre
gondolok, akkor úgy látom, mást jelent a magyar jelleg, mint amiről én
beszélek. Kérem, cáfoljon meg, ha nem így van!
Csete György: Nehéz a kérdés, ezért hosszabb fejtegetést igényel.
Most csak néhány mondat erről. A magyar építészettörténet nem a
honfoglalással kezdődik. Mi örökké csak az ezeréves királyságot
emlegetjük, holott a fejedelemség száz évvel idősebb. Hérodotosz
leírása szerint a mi jurtáinkhoz hasonló szerkezetet alkottak a szkíták
is. Azt gondoltam, ha Ópusztaszeren ezt a régi, Krisztus előtti VI–V.századi
mintát követem, akkor az ősi karaktert, azt a szólást: ÍJ-HAJLÍT-HAJLÉK,
az épület is képes kimondani, és Ópusztaszeren meg tudom jeleníteni. Ezt
a szerkezetet, előfeszített szerkezetnek nevezik. Ugyanúgy, ahogy a lovas
népek visszacsapó íja, amelyik szintén előfeszített szerkezet. Ez a
szerkesztési elv és mód ma is közhasznú, az építészek által használt
szerkezet. Eredetét tekintve azonban háromezer éves vagy még annál is több.
Én azt hiányolom sokszor, ha valamit csinálunk, nem mondjuk el annak az újnak
tűnő, de mégis ősrégi szerkesztési elvnek az eredetét. Számomra az a
fajta építészeti megközelítés, amiről beszéltem, ilyen kell, hogy
legyen. Ha a múlt, a szellemi, történelmi alap hiányzik, akkor mi tartja a
falakat és a tetőt?
Finta József: Lehet, hogy én praktikusabban vagy pragmatikusabban
gondolkoztam egész életemben, mint Gyuri, de amiket mondunk, azok nem állnak
olyan messze egymástól, mint ahogy ez külső szemlélő számára tűnik.
Azért sem, mert azt hiszem, hogy az építészet lényege a tér. Mindannyian
teret teremtünk. Ezek lehetnek olyan, messzi történeti visszatekintésből
származó terek, amilyeneket Gyuri csinál, és lehetnek olyan terek,
amelyek, lehet, hogy egy magyar és európai kultúra szövetkezéséből létrehozott
terek, mondjuk azt is, hogy internacionálisabb térvilág, amit én csinálok.
De a tér a lényeg. És ha valaki az építészetet a tér oldaláról közelíti
meg, akkor valójában ezek a különböző utak, ezek nem annyira különbözőek.
Az kétségtelen, hogy engem nagyon hamar elkapott a lendkerékeffektus. Ahogy
elvégeztem az egyetemet, olyan iramba kényszerültem bele, amely tulajdonképpen
máig is, öregkoromig is tart, és nem tudok belőle kiszállni. Egymás után
jöttek a megbízások. Nem azt mondom, hogy ez azt jelenti, mintha nem
gondoltam volna végig azt, hogy amely házakat csinálok, az honnan származik,
milyen etalonok alapján készül, de talán –
szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, ezt nem tudom olyan
teoretikus módon megítélni –
nem tudtam olyan mértékig elméleti-stiláris alapon felépíteni a magam
nagyon karakteres építészetét úgy, mint Csete Gyuri. Ez nem önsajnálat,
a saját építészetemet most is örömmel vállalom. El kell azt is
ismernem, hogy az én generációm volt az első a fiatal építészek közül,
amelynek az egyetemen már nem kellett szocreálban terveznie. Illetve nekem már
megengedték, hogy egy északi, ilyen Alvar Aalto-s építészettel
foglalkozzak. És ahogy kikerültem...
Gecse Géza: Mikor volt ez
pontosan?
Finta József: 1958-ban. És hirtelen etalonná vált számunkra a
klasszikus modern, de vegyesen, tehát Mies Van der Rohetól Wrighton
át Le Corbusierig, különösen pedig az északi építészet: Alvar
Aalto sokkal érzelmesebb és emberibb kvázi funkcionalizmusa, Tapiola,
Vallingby és a többiek, Arne Ervi
és Toivo Korhonnen, Pietilla és a többiek. Megpróbáltam ezen az
úton elindulni, mert úgy gondoltam, hogy az észak-európai népeknek ez a
fajta építészeti és szerkesztési tisztasága az, amely a leginkább
kapcsolatot teremthet a magyar népi építészet tisztaságával, amelyben
felnőttem, mert a gyermekkorom egy részét Kalotaszegen töltöttem, és
amelyet máig szeretek és megértek. Én ugyanis a nagyon bonyolult dolgokat
nem szeretem kibogozni. Már Corbusier-t sem értettem meg igazán.
Gecse Géza: Finta József azt nyilatkozta valamelyik
újságban még májusban, hogy európai uniós csatlakozásunk után megvan
annak a reális veszélye, hogy a magyar építészet, csak kiszolgáló, alárendelt
építészet lesz a csatlakozás után, magyarul „pincérek” leszünk.
Finta József: Az uniós csatlakozást én rendkívül
fontosnak tartom, de nem szabad elfeledkezni azokról a problémákról,
amelyek ebből következnek. Európában, például Svájcban ma 40 százalékos
az építészek munkanélkülisége. Ausztriában, Németországban és Európa
többi részein szintúgy. Akik ma Magyarországon igazán beruháznak, azok külföldi
bankok, hiszen a magyar bankok is külföldi bankok kezében vannak. Ezek hozzák
a maguk jól bevált harmad-negyedosztályú építészeit. Eleve nem bíznak
bennünk, ez egy alapkérdés. Részben pénzügyi, részben ilyen bizalmi,
partneri okokból megvan annak a lehetősége, hogy egyre kevesebb magyar építész
fog itthon tervezni. Dolgozni fogunk, mert a számítógépes és a
„feldolgozó”munkát magyar építészek fogják csinálni. Nem mindenütt
van ez a világon így. Az északi építészet megtartotta a maga mezsgyéit,
területeit, azért a finnek változatlanul Finnországban terveznek, és
ugyanez megtörtént Spanyolországban, Portugáliában is, ahol a spanyol, a
portugál és a mediterrán építészet mára exportáló építészetté vált.
Olyan nemzetek, amelyek valamilyenfajta önbecsüléssel rendelkeznek, és
amelyek számára az építészetük fontos, azok meg tudnak maradni egy egyesült
Európában még exportőrként is, mert az egyesült Európa azért igényelni
fogja az egyediséget, mert eléggé elégedetlen saját szériaépítészetével.
Csete György: Ha valamelyik munkánál nem érint meg az irodalom- vagy a
történelemszeretet, akkor az illető munkát nem tudom szellemileg
megalapozni, és nem is érdekel. Tehát ha valamilyen módon nem kötődik
egy munkám akár a 1956-os forradalomhoz vagy a II. világháborús magyar
repülős hősi halottakhoz – egy
ilyen kápolnám is épül –, vagy
Nagy László költészetéhez, akkor a dolog nem érdekel, és
kínok kínjával tudom csak megcsinálni, ha egyáltalán vállalom.
Gecse Géza: Észak-Európának van már egy ilyen
hagyománya most már, ami egy elég friss hagyomány. Van-e itt a környező
országokban olyan hagyomány, amelyre nekünk, magyaroknak érdemes
odafigyelnünk? A Kárpát-medencére, tehát a szlovákokra, a ruszinokra, az
ukránokra, a románokra, a szerbekre és a horvátokra gondolok. Van-e nekünk
tanulnivalónk a szlovákoktól, románoktól, szerbektől?
