16. Határon túli magyarok

–  a magyarországi rádiózásban és televíziózásban

2001.április 18.

Vendégeink:  Lendvai Ildikó, az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbi-zottságának tagja, Sasvári Szilárd, az Országgyűlés Kulturális és Sajtó-bizottságának elnöke, Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalá-nak elnöke, Ladvánszky György, az Országos Rádió és Televizió Tes-tület tagja, Nahimi Péter, az Országos Rádió és Televízió Testület Műsor-szolgáltatási Alapjának igazgatója, Révész T. Mihály, az Országos Rádió és Televízió Testület első 1997 és 2001 között hivatalban lévő elnöke, Csermely Péter, a Magyar Televízió hírigazgatója és Pálfy G.István, a Hungária Televízió Közalapítvány kuratóriumának elnökségi tagja.

Gecse Géza: A magyar nyelv és kultúra leghatékonyabb terjesztői közé tartoznak a magyar elektronikus médiumok, mind itt Magyarországon, mind a szomszédos országok területén, hisz a Magyarországról sugárzott adást többnyire ott is foghatják. Sőt, a műholdas televíziózás megjelenése óta olyan falvakban és városokban is, ahol 1992 karácsonyáig nem lehetett. 1997 –  Magyarországon korszakhatár, hiszen megjelent két földi sugárzású kereskedelmi televízió, amelyeknek egy év alatt sikerült a Magyar Televízió korábbi százszázalékos részesedését tizenöt százalékosra zsugorítaniuk. A médiatörvény a határon túli magyarok ügyének képviseletét, javarészt a Duna Televízió feladatává tette, viszont annak magyarországi nézettsége nem éri el a Magyar Televízió mára hét-nyolcszázalékosra csökkent nézettségét sem. Mivel a határon túli magyarok ügye főként a közszolgálati médiumokban jelenik meg, és mivel a mai fiatalabb magyarországiaknak kevesebb közvetlen tapasztalatuk van arról, hogy mi történt, mi történik odaát, a határon túliak ügye kiszoruló félben van a magyarországi tájékoztatásból, ami azzal fenyeget itt, az anyaországban, hogy egyre távolabb kerülünk problémáik megértésétől. A rádiózás tekintetében kicsit más a helyzet, hisz a médiatörvény életbelépése óta a Petőfi rádió URH hálózatra került, így a Kossuth rádió korábban is erős pozíciói a Kárpát-medencében talán a korábbinál is erősebbek lettek.

Sasvári Szilárd: A Duna Tv megjelenése előtt a magyar közszolgálati tv-ben, hiszen csak az volt, gyakorlatilag elég kevés dolog szólt a határon túli magyarságról. A Duna Tv megjelenésével egy intézmény alakult, amely a határon túli magyarsággal foglalkozik, és amely nemcsak a határ melletti területeken, hanem attól jóval messzebb is foghatóvá vált, vagyis a szórványmagyarsághoz is szólt. 1992 decembere ezért új fejezetet nyitott a magyar tájékoztatásban. Ez a helyzet 1997-ben abból a szempontból változott, hogy a megjelenő kereskedelmi csatornák egy egészen más típusú hírvilágot jelenítenek meg, amelyben a határon túli ma-gyarságnak kevésbé van helye, mint akár a közszolgálati M1-en, M2-n, akár a Duna Tv-ben. Vagyis, még a kereskedelmi és a közszolgálati tv is különbözik abban, hogy milyen hírek kerülnek a műsorfolyamba. Ha a dolog másik oldalát nézem, hogy a határon túli magyarság vagy a következő generációk ott min nőnek föl, akkor azt kell, mondanom, hogy miután szabadon fogják a kereskedelmi állomásokat, ezen a téren, a határon túli médiafogyasztás is megváltozott. Már nemcsak a Duna Tv-t és a közszolgálati tv-t nézik, hanem mást is. Az ön kérdése arról szólt, hogy vajon kiesnek Magyarországon olyan generációk, amelyek nem szembesülnek a határon túli magyarság gondjaival. Én annyiban mindenképp vitatkozom ezzel, hogy nemcsak a média az, ahol ez a kérdés megjelenik, hanem az életnek nagyon sok más területe is van. Az erdélyi magyar egyetem megalapítása, a magyar oktatási rendszerben e téma megjelenítése, azok az ösztöndíjak, amelyeket kimondottan a határon túli ma-gyarok számára nyújt a kormány. Ők Magyarországra jönnek, az itteni diákokkal tanulnak együtt, és ez hasonlóképpen van a felsőoktatásban is. A gazdaságban, az idegenforgalmi irodákban sincs másként. A kultúra más területein is van ilyen együttműködés, még a televíziós kultúrában is, hiszen vannak közös programok. A magyarországi magyarság számára az elmúlt tíz évben a határon túli magyarság létező együttéléssé vált, és ehhez kapcsolódik a státustörvény, ami most van a magyar parlament előtt, amely egy jogi intézményes kapcsolatot teremt meg az anyanemzet és a határon túli része között, ezzel újra egyesítve, a határokon átnyúlva a ma-gyar nemzetet.

Gecse Géza: Lendvai Ildikó is ennyire optimista-e?

Lendvai Ildikó: Optimista nem vagyok, de egy lassú haladásban bízom. Ezt a kérdést nem szabad csak kormánypárti nézőpontból megközelíteni. Akkor teszünk legrosszabbat a határon túli magyarokkal meg magunkkal is, akik a kapcsolatot tartani szeretnénk velük, ha kormánypárti és ellenzéki részekre szabdaljuk a lehetséges feladatokat és nézőpontokat. Annál is inkább, mert a szerepek cserélődhetnek. Akár-honnan nézzük a dolgot, ahhoz, hogy ez a lassú előrehaladás, amiben én is bízom, bekövetkezzék, háromfajta előítélettel kellene szakítanunk.

Az egyik úgy hangzik, hogy a határon túli magyarság ügye csak a köz-szolgálat feladata. A másik úgy hangzik, hogy a határon túli magyarok életének feldolgozása csak a hírműsorok és az olyan speciális műsorok dolga, mint a Határok nélkülé vagy a Duna Televízióé. A harmadik elő-ítélet úgy hangzik, hogy a határon túli magyarok élete és annak bemutatása különleges rétegprobléma. Őket csak ebben a szerepben szabad megszólaltatni, és őirántuk is csak egy idősödő, szűk közönség érdeklődik. Egyik sincs így. Eljuthatnánk odáig, (és bocsánat, hogy nem emelkedettebb példát mondok), hogy valamelyik országos kereskedelmi tv szappan-operájában szerepel egy határon túli magyar családtag. Annak is örülhetnénk, ha egy,nem a határon túliság kérdéseiről szóló oktatási, kulturális, emberi jogi vagy gazdasági vitaműsorban határon túli magyar pedagógus, közgazdász szerepelne. Ehhez viszont nem a médiatörvényt kell csak toldozgatni, hanem túl kell lépni a közszolgálatiság határain, nem megfeledkezve az ő speciális feladatukról sem persze.

Gecse Géza: Révész Tamás Mihályék annak idején, amikor megalkották a médiatörvényt, nem gondoltak-e arra, hogy úgy kellene megállapítani a határon túli magyarok szerepeltetését, hogy minden egyes televízió számára határozottan, külön feltüntetik: tessék ezzel foglalkozni. Mindegyiknek, mert akkor nincs meg annak a lehetősége, hogy a hazai közönség „ki tudja kerülni” a témát.

Révész Tamás Mihály:  1994–1995 tájékán a jogalkotók az elektronikus sajtó szabadságának kodifikálásakor az egyes műsorszolgáltatók műsortartalmi kötelezése helyett a fenti célt a Duna Televízió megmentésével kívánták megvalósítani. Az Országgyűlés többségében erős volt az óhaj, hogy ez a közszolgálati műhely maradjon meg olyannak –  ha lehet, akkor persze még minőségibbnek –, mint amilyennek azt 1992-ben létrehozói megalkották. Arra is gondoltak a törvénytervezet megfogalmazói, hogy a magyarországi műsorszámok erőteljesebben jelenjenek meg a hazai audiovizuális kínálatban. Tehát 1994–1995-ben, amikor a magyar parlament a törvény megalkotásán munkálkodott, akkor  a magyar televíziózás–rádiózás keretfeltételeit teremtette meg csupán. Ám később, már a köznyelvben mindösszesen médiatörvény gyakorlati érvényesülésének tapasztalatait sommázván tán nem is egészen alaptalanul fogalmaztam akként, hogy –  a törvényalkotók jó szándéka ellenére „a minőség forradalma” elmaradt. A minőség, a tv-csatornák szolgáltatásnak színvonala azonban nem a törvényen vagy a törvényes rendelkezéseken múlik, hanem főként rajtunk. Amiért én mindenkinél optimistább vagyok, az a folyamatok számbavételéből fakad. Abból, hogy a kommunikáció századában a magyar azonosság, önazonosság és az út tizenötmillió lélektől a másik tizenötmillióig feltartóztathatatlan lesz, és nem abban a dimenzióban zajlik, hogy közszolgálati műsorszórás és kereskedelmi televíziózás versenye, hanem abban, hogy mindannyian kommunikátorok leszünk. A XXI. században ugyanis nem néhányan kommunikálnak majd sokaknak, hanem sokan –  sokakkal. Következésképpen a háló, ami most hézagosan, de kialakulóban van, harminc-ötven év múlva sűrű és színes szőttes lesz.

Gecse Géza: Akkor ez azt jelenti, hogy ön ehhez az épp egy éve a Magyarország 2000 konferencián született rosszkedvű cikkéhez képest, amelynek a címe ugyanaz, mint amit az imént említett, vagyis az, hogy

 A minőség forradalma elmaradt, ma derűlátóbb? Mert abból, ahogy elmondta, úgy tűnik számomra, hogy optimista, de abból, amit elmondott, vagyis, hogy ez csupán harminc-negyven év alatt következik be, azért az én számomra elég lehangolónak tűnik. Ha itt ugyanis csak harminc-negyven év múlva tudunk ebben a kérdésben rendet teremteni, akkor az mindenképpen kudarcnak számít, vagy mégsem?

Révész Tamás Mihály:  Ellenkezőleg. Amire az imént, tán nem eléggé meggyőzően utalni kívántam, az előre bekódolt siker forgatókönyve. A most éppen csak megízlelt új évezred első évtizedei bizonnyal a meg-szerezhető tudás, és annak szolgálatába szegődött kommunikáció dekádjai lesznek. S az is bízvást remélhető lesz, hogy a műsorszolgáltatók, s tegyük rögtön hozzá, az internetszolgáltatókkal karöltve nem csupán a demokrácia éltetői, a szórakoztatás, a művészi élményszolgáltatás műhelyei, de mindinkább az egyenlő eséllyel megszerezhető tudás kiszolgálói lesznek.

Éppen ezért úgy gondolom, s remélem is erősen, hogy 2030 táján mai vitáinkra, bánatainkra, tipródásunkra az utókor úgy fog visszatekinteni, mint egy jó szándékú, de meghaladott generáció érzésvilágára.

Gecse Géza: Végül is 1998-tól kezdődően lehetett volna olyan következtetést levonni, hogy a Duna Televízióra a hazai nézettségi mutatók miatt nincs szükség. Én emlékszem arra, hogy 1999-ben Markó Bélával készítettek egy interjút a Duna Televízióban, amelyben ő rendkívül ingerülten érvelt a Duna Televízió megmaradása mellett. Miért kilencvenötben merült fel először a Duna Televízió megszüntetésének a gondolata?

Sasvári Szilárd: 1995-ben a médiatörvény megalkotása előtt, amikor létrejött a hatpárti megállapodás, felmerült, hogy a magyarországi média-rendszeren belül elégséges két közszolgálati csatorna. Mondjuk egy olyan, amely a magyar egyes és egy másik, amely kulturális jellegű műsorszolgáltatást biztosítana; az M2-esnek és a Duna Tv-nek lett volna az ötvözete. Ez teljesen értelmes javaslat volt, de ennek az lett volna az előfeltétele, hogy nem két kereskedelmi tv indul be. Akkor lett volna értelme –  de csak akkor –, ha egy kereskedelmi tv van. Most a magyar közszolgálati rend-szerre két országos kereskedelmi televíziót zúdítottunk rá. Így a magyar közszolgálati tv-t rögtön sokként érte, hogy a nézettsége pillanatok alatt kilencven vagy száz százalékról tizenötre esett. Visszatérve a kérdésre, annak mindenképp van realitása, hogy az M2-esnek és a Duna Tv-nek a hivatását –  akár külön, akár egyben –  mindenképpen meg kellene tartani. Kilencvenkilencben kapta a Duna Tv az UNESCO-díjat, amivel azt ismerték el, hogy a világ legjobb kulturális televíziója. Ez jó minősítés, a Duna-csatornára mindenképpen szükség van, még akkor is, ha kilencvenötben felmerült a megszüntetése. Egyébként a hatpárti tárgyalásokon akkor sem a Fidesz, sem az MSZP nem támogatta, hogy szűnjön meg ez a csatorna, sőt ebben a kérdésben konszenzus alakult ki a két párt között.

Gecse Géza: Foglalkoztak-e önök komolyan azzal a gondolattal, hogy megszüntetik a Duna Televíziót? Mivel volt magyarázható Markó Béla éles reakciója annak idején?

Sasvári Szilárd: Őszintén szólva, nem tudom, honnan merült fel a kérdés, hogy meg kellene szüntetni a Duna Tv-t 1999-ben. Az biztos, hogy miután a magyar közszolgálati tv és a rádió úgy működik, hogy a reklám nagy részét elviszik a kereskedelmiek, és nagyon kevés önálló bevétele van, ebből az következne, hogy a közszolgálati tv-k működését a magyar költségvetésnek kellene állnia, mondjuk száz százalékig. Ha ez a rendszer beindítható, akkor az a kérdés, hogy a magyar közpénzek elbírnak-e három csatornát. De ez a kérdés így nem hangzott el. Ráadásul ehhez a médiatörvény módosítására lenne szükség.

Lendvai Ildikó: Én emlékszem, hogy 1999-ben ez honnan röppent fel. Volt egy Stumpf István-nyilatkozat, amely nem a Duna Tv megszüntetéséről, hanem a Magyar Televízió és a Duna Televízió esetleges összevonásáról szólt, és ez valóban okozott aggodalmakat. Hogy hány csatornát bír el a magyar közszolgálatiság, ez valóban lehet kérdés. Azonban az nem lehet kérdés, hogy szükség van-e az önálló Duna Tv-re. Ezeket a speciális feladatokat valószínűleg érdemesebb ma is önálló intézmény keretében ellátni, megjegyzem, nem is drágán, és nem is pazarlóan, mert nem onnan jöttek a nagy deficitről való hírek. A nézettség, persze, nagyon fontos mutató. De azt hiszem, hogy például a süketnéma jelbeszéddel ellátott műsorokat érdemes akkor is adni, ha nincs sok süketnéma az országban. Vannak bizonyos műsorok, amelyeket nem lehet a nézőszámtól függővé tenni. Éppen a határon túli magyarok életét földolgozó, de azt hiszem, nemcsak nekik szóló műsorok, azok ilyenek. Én is úgy tudom, hogy a határon túli magyarok is, mint az itthoniak, nagyobb arányban nézik a kereskedelmi televíziókat, mint a közszolgálatiakat. Ennyiben nem rosszabbak és nem jobbak nálunk, mert mitől lennének rosszabbak vagy jobbak. De ezzel együtt (még a hazai közönség érdekében is) a Duna Tv autonómiájára és speciális profiljára a jövőben is szükség van. Én is örülök, hogy azóta a megszüntetés vagy összevonás nem merült fel komolyan.

Gecse Géza: Landvánszky Györgytől hadd kérdezzem meg, hogy gondolt-e arra az Országos Rádió és Televízió Testület, hogy mondjuk a „közműsorszolgáltatási kötelezettség”-en keresztül a kereskedelmi televíziókon, számon kérje a határon túli magyarok szerepeltetését a műsorpolitikájukban?

Ladvánszky György: A testület – beszéljünk a televíziókról –  félévenként értékeli a kereskedelmi televíziók műsorát, és mindig az egyik legfontosabb szempont, hogy a „közműsorszolgálatás”-ban vállalt kötelezettségeiknek eleget tettek-e. Ezt nagyon nehéz megfogni, mert a televíziók érdeke az, hogy műsoraik változzanak, tehát ezek a műsorok –  a szappanoperák kivételével –  nem mennek évekig, gyakran cserélik őket, amire –  ha megfelel a kritériumoknak – az ORTT-nek engedélyt kell adnia. Mindig számon kérjük a közműsor-szolgáltatásban vállalt kötelezettségek teljesítését, de a konkrét műsorokban ezt borzasztóan nehéz betartatni. Csak a rendkívül kirívó esetekben bírságolunk, aminek nincs elég visszatartó ereje, tehát van még tennivalónk bőven.

Gecse Géza: Pálfy G. István milyennek látja a Duna Televízió szerepét, olyan szakemberként is, aki a Magyar Televízióban elsőként foglalkozott határon túli témákkal?

Pálfy G. István: A Duna Televízió olyan nemzeti kincs, amelyhez három kormány tette hozzá a magáét. Az első létrehozta a rendszerváltozás után. A második megvédte, és a harmadik, az eddigi legnagyobb anyagi támogatást adja neki. Az összeg viszont, ami a Duna Televízióra jut, kevés annak a feladatnak a teljesítéséhez, amely a Duna Televízióra vár. A Duna Televízió –  Révész Tamás nyomán mondhatom, és talán Németh László századik születésnapján illik is mondani – valóban megteremtette a „minőség forradalmát”. Viszont ezzel létrehozott egy konfliktust, és ez a fejére hullik vissza. Az érték és a nézettség konfliktusa ugyanis a jelenlegi helyzetben úgyszólván feloldhatatlan.

Gecse Géza: Boros Zoltánnak, a bukaresti televízió főszerkesztőjének tavaly volt egy olyan javaslata, hogy a határon túli magyar szerkesztőségek pályázhassanak az ORTT-nél. Ha jól tudom, önök voltak azok, akik jó két évvel ezelőtt először szerepeltették mint külön kategóriát, amiben Révész Tamás Mihálynak is szerepe van, hogy ne csak a hazai kisebbségi műsorok szerepelhessenek a „pályázható” műsorok között, hanem a határon túliak is. De ez a magyarországi műsorszolgáltatókra vonatkozik. Határon túli műsorszolgáltatóknak van-e lehetőségük arra, hogy pályázzanak a Műsorszolgáltatási Alapnál?

Nahimi Péter: Közvetlen pályázóként nem jelenhetnek meg. Klasszikus televíziós oldalról határon túli magyarok három ponton jelenhetnek meg: mint téma, mint műsorkészítő és mint olyan műsorszolgáltató, amely egy elkészült műsort bemutat. Az ORTT, illetve az alap oldaláról van egy negyedik aspektus is. Nyilván más televíziós, és más rádiós műfajban ez a kép, hiszen a televíziók esetében gyakori a külső gyártás, a rádiók esetében viszont igen ritka. A televíziók esetében ezért a pályázó egybeeshet a műsorszolgáltatóval, a gyártóval is. De lehet harmadik személy is. A rádióknál a gyártó mindig ugyanaz.

Gecse Géza: Hogyan tud valaki a pályázók közé kerülni, ha határon túli televíziós?

Nahimi Péter: A médiatörvény két külön forrást határozott meg műsorszámok, illetve műsorok készítésének a támogatására. Az egyik a kisebbik, a nem országos jogosultságok után fizetendő műsorszolgáltatási díjak legalább felét különíti el erre a célra, de itt rögzíti, hogy ezeket magyarországi gyártású produkciókra kell fordítani. A nagyobbik forrás az üzembentartási díj hat százaléka, ami közszolgálati műsorok támogatására fordítandó. A médiatörvény nem rögzíti a magyarországi gyártást. Ez azt jelenti, hogy a pályázó, akinél azért fontos megjegyezni, hogy ma-gyarországi műsorszolgáltatóval és az Országos Rádió és Televízió Testülettel szerződéses jogviszonyban kell állnia.

A támogatás folyósításának, elszámolásának feltételei vannak, tehát elég bonyolult rendszerbe kell betagozódnia, hiszen az Országos Rádió és Televízió Testület adójellegű közpénzekkel gazdálkodik, és ezek felhasználásának, ellenőrzésének az átláthatóságát kérik rajta számon.

A megoldás tehát az lehet, hogy vagy maguk a közszolgálati műsorszolgáltatók pályáznak határon túli gyártású, és természetesen ugyanilyen témájú műsorokkal az Országos Rádió és Televízió Testületnél, vagy pedig magyarországi produceri irodák ugyanilyen külső gyártású vagy külső közreműködésű kooprodukciós műsorokkal, amelyek esetében ők maguk mint magyarországi jogi személy jelennek meg szerződő partnerként, de a produkció egésze készülhet a határokon túl.

Gecse Géza: Szabó Tibortól hadd kérdezzem meg azt, hogy a múltkori közönségtalálkozónkon mind Halzl Józsefnek, mind Veress Lászlónak, az Illyés Közalapítvány irodaigazgatójának –  Halzl József az Illyés Köz-alapítvány kuratóriumának az elnöke –  feltettük azt a kérdést, hogy van-e mód arra az Illyés Közalapítványnál, hogy határon túli rádiós és televíziós műhelyek pályázzanak az Illyés Közalapítványnál, akár eszköztámogatásra is. Ennek az összege állítólag 900 millió forint évente. Másrészt tudunk arról, hogy szerveződik a Kárpát-medencei hírügynökség, főként Duna televíziós kezdeményezésre. A kettő ugyanaz-e?

 Szabó Tibor: Ha ez a szándék megvan az említett médiumokban –  esetleg a Magyar Távirati Irodában is –, akkor egy ilyen Kárpát-medencei magyar hírhálózat létrejötte egyrészt költségkímélő lehet, hiszen nem kell párhuzamosan háromszor-négyszer kiépíteni ugyanazt a tudósítói hálózatot a magyarországi médiumoknak. Másrészt szervesen illeszkedhet ebbe a rendszerbe, ezért ha az érintett médiumok meg tudnak állapodni e hálózat működtetéséről a Kárpát-medencében, akkor lehetőség van a támogatására akár az Illyés Alapítványból, akár más forrásokból. Elsősorban a médiumokon és azok vezetőin múlik, hogy fölfedezik-e, megértik-e, hogy egy ilyen közelítés mindenki számára hasznos.

Gecse Géza: Akkor ez a 900 millió forint, ez legenda, vagyis nincs?

Szabó Tibor: A 900 millió forint –  a parlament határozata alapján –  úgy jelenik meg az Illyés Közalapítványnál, mint a határon túli magyar kultúra támogatását szolgáló többletforrás. Ha tehát határon túli magyar kultúrának tekintjük, hogy róluk és nekik műsorok készülnek a médiumokban, akkor a 900 millió forint ezt a célt is szolgálhatja.

Gecse Géza: Azt hiszem, meglepetéssel tapasztalhattuk azt, hogy az elmúlt, talán már lassan több mint másfél évben a Magyar Televízió is rendkívül nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a határon túli területeken legyenek olyan embereik, akik beszámolnak helyi eseményekről.

Csermely Péter: Tény, hogy a médiatörvény megszületése óta a Magyar Televízió nagyon nehéz helyzetben van. Az is tény, hogy a nézettsége alacsony. Ugyanakkor én kicsit merésznek érzem, hogy ennél fogva a határon túli magyarok ügye egyre kevesebb emberhez jutna el, s ily módon lassanként „kikopna” az anyaország társadalmának a tudatából. A határon túli magyarok ügyeiről szóló információk legalább annyi emberhez jutnak el, mint amikor a Magyar Televízió nézettsége még sokkal jobb volt. Egész egyszerűen azért, mert sokkal több van belőlük. Tehát a határon túli magyarok ügyének közszolgálati megjelenése –  szemlélet kérdése. Hogyan állunk ehhez? Úgy, hogy ez egy egzotikus világ, ahol kétségkívül élnek emberek, de kicsit furcsák. De ha meg kell csinálni az erről szóló műsorokat, és ezeket láthatjuk a televízióban, majd kipipáljuk az ügyet, és kész. Vagy úgy állunk hozzá, ahogy hozzáállok például én vagy a Magyar Televízió jelenlegi vezetése, hogy magyar történelem, magyar kultúra és magyar nemzet összesen csak egy van. Arra kell törekedni, hogy a határon túli magyarság ügyei, a lehető legtermészetesebb módon kapcsolódjanak a Magyar Televízió nagy hír-, dokumentum- és kulturális műsorfolyamába. Ezeket így már nehezebb mérni. De mindenképpen ez a cél, ami mára már természetessé is vált. Hadd mondjam el, hogy két évvel ezelőtt a Magyar Televíziónak egy külföldi tudósítója sem volt. Most már kevés, de van, és mind olyan, határainkon túli területen, ahol magyarok élnek. Úgy gondolom, ez is jelzi azt az erőfeszítést, amit a Magyar Televízió ebben a kétségkívül nehéz helyzetében tesz e misszió érdekében.

Az elmúlt másfél-két évben egyetlen új hírműsor indult a Magyar Televízióban. Ez a néhány hete beindult Kárpáti Krónika, amely napi háromszori kiadásban egy igazi, bár méreteiben kicsi híradót jelent, és pontosan a határainkon túl élő magyaroknak és róluk szól, és a budapesti események vagy információk csak annyiban szerepelnek benne, amennyiben az őket érinti. Tehát úgy vélem, hogy mára megvalósult, hogy az el-csatolt országrészek magyarságságának mindennapjai beépüljenek a magyar közszolgálati televízió műsorába. Ugyanakkor megvannak a kizárólag ezzel foglalkozó műsorok is. És itt nem ez a skatulyaszemlélet játszik meghatározó szerepet, hogy ki kell pipálni, de egy műsornak két oldala van. Az egyik az, ami a képernyőn át eljut a nézőkhöz, a másik oldala egy nagyon konkrét gazdasági, anyagi oldal. A Magyar Televízió most százhúsz-százharminc, határainkon túl élő munkatársat foglalkoztat. Ez ugyanennyi kis műhelyt jelent, amelyek a Magyar Televízióban megjelenő anyagaik, információik után honoráriumot kapnak, ami ott a médiumokban való életben maradáshoz és a további fejlődéshez nélkülözhetetlen. Ami pedig a Kárpát-medencei hírügynökséget illeti, a Magyar Televízió folyamatosan vizsgálja a lehetőségét annak, hogy ebbe belépjen. A szándék megvan rá, a végső döntés is nyilván meg fog születni. Erre még nem került sor, de én bízom benne, hogy a döntés –  igenlő lesz.

Pálfy G.István: A magyar értelmiség rendkívül szűk rétege foglalkozott, foglalkozhatott a határokon túli magyarság kérdéseivel. Ez változatlanul szinte egyéni ambíció kérdése, aminek a szervezettsége Magyarországon változatlanul nincs meg. A médiatanításban ez sehol sem szerepel, ezért ne csodálkozzunk azon, hogy amit mi innen a határon túli magyarságnak szállítunk eszmében, kultúrában, érték- és politikaszemléletben, néha igencsak felháborító. Az egyik vita, amiről itt nem beszéltünk, arról szól, hogy mit kell onnan Magyarországra hozni, és mit kell Magyarországról odavinni? Vannak olyan elgondolások, amelyek szerint Magyarország belpolitikai, kulturális és egyéb csatáit tilos a határon túlra közvetíteni, mert ezzel „megmételyezzük” az ottani magyarságot. Ezzel szemben áll a valóság, hogy a határon túli magyarságot ugyanaz érdekli, mint a hazai magyarokat. És aki járt már életében egy-szer Székelyföldön, tudja, hogy az öreg rádiókészülékek be vannak betonozva a skálán a Kossuth adóra, onnan azt nem szokták elmozdítani semminek a kedvéért sem, mert a szívükben Budapesten élnek. Hiába próbálunk mi jótékony gondolatokat kitalálni és innen azokat oda szállítani, őket ez egyszerűen nem érdekli. Mint ahogy megfordítva is, van két óriási hiba, hogy széki kalapokban ábrázolunk mindenkit, mintha a határon túli magyarság egy néprajzi gyűjtemény lenne. Bizony, amikor nézettségről és hatásokról beszélünk, azért azt is tudni kell, hogy a Duna Tv esetében pontosan kellene elemeznünk és vizsgálnunk, hogy a szomszédos többségi népekből, mennyien tájékozódnak onnan. Ugyanis mennél rosszabb az adott ország nemzeti hírcsatornája, annál inkább néz meg valami mást, és próbál máshonnan tájékozódni.

Csermely Péter: Nem tudom, ki mondta azt, hogy a magyar belpolitikai viszályokat nem szabadna határainkon túl élő magyarságnak su-gározni. Elég nagy butaságnak tűnik, pontosan arról beszéltem, nem egy rezervátumról van szó, hogy mi majd megmondjuk, mit hallgassanak, mert a magyar nemzet részei, a közszolgálati tájékoztatásnál amúgy is feltétel, hogy kiegyensúlyozott és tisztességes legyen.

Szabó Tibor:  Még mielőtt megijednék az elhangzott számoktól, azért én nem tartanék elképzelhetetlennek egy fokozatosan kiépülő Kárpát-medencei hírügynökséget. Sokkal inkább elképzelhetőnek tartom, mint egy olyat, amely varázsütésszerűen, egyik napról a másikra létrejön, és nagyon sokba kerül. Ennek a Kárpát-medencei hírhálónak az elemei már léteznek: a Duna Televízióban, a Magyar Rádióban, a Magyar Televízióban, a  Magyar Távirati Irodában. Meg kell nézni, ki mit tud hozzátenni, és utána: mi az, ami még hiányzik.

Lendvai Ildikó: Ellenzékiként nyilván kevésbé látunk bele, sajnos, a közszolgálati médiumok életébe, de én nem vagyok híve ennek a megoldásnak, a külön Kárpát-medencei hírügynökségnek, ami a közszolgálati médiumok összefogásából valamilyen költségvetési támogatással alakulna ki. Híve annak vagyok, hogy egy sokkal sűrűbb szövésű háló legyen a magyarlakta vidékeken. Hogy ne Bukaresten keresztül jussanak el hozzánk az erdélyi hírek. Meggyőződésem, nem jó közpénzeket párhuzamos rendszerekbe önteni. Én azt szeretném, ha ez a sűrűbb tudósítói háló a létező nemzeti hírügynökség, az MTI kebelén belül alakulna ki. Ha ugyanis az MTI-n belül alakul ki a határon túli ma-gyarokról egy sokkal árnyaltabb és a gazdagabb hírszolgáltatás, akkor nagyobb esély van arra, hogy ezt az írott sajtó és a kereskedelmi elektronikus médiumok is átveszik, és nem marad, kizárólag ebben a –  bocsánat a csúnya szóért –  közszolgálati „gettóban”. A másik téma, ahol vitám van, a határon túli médiaműhelyek támogatása: hol is van ennek a helye. Én örülnék, ha a parlament elé kerülő státustörvény sokkal nagyobb mértékében tudna foglalkozni ilyen kérdésekkel is. Ezzel nem a státustörvényt akarom alapjaiban fúrni, mert azt gondolom, hogy tényleg fontos dolgokat vállal ez a törvény, amelyeket rendezni kell. A hangsúlyai viszont elsősorban mégis arról szólnak, hogy milyen nagyrészt jogos és fontos járandóságok járnak az idelátogató határon túli magyarnak. Még ennél is fontosabbnak, vagy legalább ilyen fontosnak tartom azokat, a még hiányzó fejezeteit a státustörvénynek, amelyek arról szólnának, hogy milyen támogatást tudunk adni a helyben maradó, ott élő, ott dolgozó határon túli magyarnak a saját kultúrája, a saját informáltsága tágításához. Ez a törvény most hosszú időre lehet, hogy az utolsó alkalom, hogy ehhez a rendszerhez hozzányúljunk, mert a parlament nem szokott kéthavonta foglalkozni a határon túli magyarok ügyével. Ha ezt most kiegészíthetnénk a mostaninál részletesebb és valamivel több pénzt szánó támogatási rendszerrel, amely a helyben élők művelődését támogatja, többek között a helyben lévő média-műhelyek kifejlődését, azt nagyon hasznos dolognak tartanám. Ez egy olyan cél, amivel a parlament minden pártja egyet tudna érteni. És itt kaphatna helyet az ottani médiaműhelyek támogatási rendszere is.

Szabó Tibor: Köszönöm szépen, képviselő asszony, számomra nagyon bíztató és megnyugtató az, amit ön elmondott.

Lendvai Ildikó: Azt még nem mondtam, hogy hogy szavazunk!

Szabó Tibor: Sejtjük legalábbis, de szeretném jelezni, hogy a törvény pontosan azokat tartalmazza, amire képviselő asszony utalt…

Lendvai Ildikó: Ezt nem találtam benne, például az ottani média-műhelyek támogatását…

Szabó Tibor: A 15. paragrafust tessék keresni, képviselő asszony!

Lendvai Ildikó: No, akkor most mondja el nekem, mert akkor már nem jöttem hiába!

Szabó Tibor: A 15. paragrafus két bekezdésből áll. Az első bekezdés arról szól, hogy a törvény támogatja a határon túli magyarokról és a határon túli magyaroknak készülő műsorokat, információkat, hírszolgáltatást. A paragrafus második bekezdése pedig azt tartalmazza, hogy a törvény támogatja a televíziós csatornákat, a televíziós műsorokat.

Lendvai Ildikó:  Ez még mindig ugyanaz, ami eddig is volt, de én az ott készülő műsorokról, az ott lakó médiaszakemberről beszélek.

Szabó Tibor: Éppen ez áll a törvényben!

Lendvai Ildikó: Akkor rosszul értelmeztük eddig az idézetet, és örülök, ha így szól. Nekem azt mondták kormánypárti képviselők, hogy ezen az alapon csak itthoni médiumokat lehet támogatni. A másik hiányérzetem, de ha erről is nagyon gyorsan megnyugtat, akkor boldogan megyek haza, hogy az én olvasatomban ezek mellett a paragrafusok mellett egy árva forint sincs odaírva. Erre lehet az a válasz, hogy majd a mindenkori  költségvetés ezt megoldja, csak ahogy én ismerem magunkat ,politikusokat, ne tessék ezt ránk bízni. Tessék a mostani törvényben erre külön összegekkel alapokat, forrásokat hozzárendelni, máskülönben megint ott tartunk, hogy jövőre idehív minket, hogy lett-e ilyen támogatás, és azt mondjuk, hogy törvény már van, de támogatás nincs.

Szabó Tibor: Amennyiben törvény garantálja, hogy ezeket az ügyeket támogatni kell, akkor a mindenkori magyar kormány kötelessége, hogy a magyar költségvetésben biztosítsa a szükséges összegeket.

Lendvai Ildikó:  Ez sajnos, nincs így, itt csóválja mindenki a fejét, aki már próbálkozott parlamenti törvényhozással.

Szabó Tibor: Én még nem láttam olyan törvényt, amely az elkövetkező ötven vagy száz évre meghatározza, hogy melyik célra, pontosan mekkora összeget kell elkülöníteni, mert akkor még az inflációt, meg egyebeket is figyelembe kellene venni a törvényben. A törvény maga nem tartalmazhat ilyen forintösszegeket, de a törvény mögött ott van az a költségvetési számítás, amely szerint a 2002-es költségvetési évben e törvény végrehajtására –  a pontos számot most nem tudom megmondani, de –  nagyságrendileg körülbelül nyolcmilliárd forintot szán a kormány, amely összegnek a költségvetési tartalékban megvan a forrása. A magyar költségvetés ennyit szán tehát a törvényjavaslat szerint a 2002-es évben a határon túli magyarokra. Nemcsak kiadást jelent ez a magyar költségvetés számára, bevételre is számítunk, hiszen a határon túli magyarok Magyarországon munkát vállalva, adót, társadalombiztosítást fizetnek. Létezik tehát konkrét költségvetés e mögött a törvény mögött.

Ladvánszky György: Mondjuk az Országos Rádió és Televízió Testület, amelynek a médiumok finanszírozása egyik legfontosabb feladata, és a médiavilág kezelése, erről a törvényről semmit sem tud. Mikor azt hallom, hogy médiumfinanszírozás és hozzáteszem azt, hogy a „mindenkori kormány”, akkor borsódzik a hátam. Az egész ORTT számára rendelkezésre álló keretösszeget meghaladja az említett szám. Nem azt tartom furcsának, hogy ez a szám magas, mert ennek lényegesen magasabbnak kellene lenni, hiszen a médiatörvény megalkotásakor azért a finanszírozás nem volt teljesen kidolgozott. Gyorsan létre kellett hozni, ezért kialakult egy finanszírozási rendszer, ami nem tökéletes. Ezen változtatni kellene, de ha nem tud a finanszírozásról az ORTT, különösen annak a médiavonzatairól, akkor a törvénynek ez a része számomra igen-igen furcsa. Amit hallottam, ez a kétmilliárdos összeg ehhez viszonyítva, ez nem sok.

Lendvai Ildikó:  Ez nem a média, ez az egész törvény fedezte…

Ladvánszky György:  Ha az egész törvény fedezete, akkor teljesen más a helyzet, de akkor is milliárdok hiányoznak még a médiafinanszírozásból, tehát be kell vonni, és itt van a szétforgácsoltság. Ezt nem lehet külön törvényekben rendezni, ezt egyszer kellene a médiatörvényben tisztességesen rendezni, és akkor nem lenne annyira szétforgácsolt a támogatási rendszer.

Gecse Géza: Mekkora pénzt oszt újra az Országos Rádió és Televízió Testület?

Ladvánszky György:  Szívesebben átadnám Nahimi úrnak a szót, ő pontosan és talán jobban tudja, és azt is, hogy mennyit lehet elmondani.

Nahimi Péter: Most kicsit zavarban vagyok, hogy mit lehet elmondani. Olyan két, két és fél, három, három és félmilliárd forint évente. De ebben nemcsak a produkciók vannak benne. Adjuk össze! Durván egymilliárd forint van kifejezetten műsorterjesztésre, tehát műsorszórásra és a műsorelosztás bővítésének támogatására. Ez nem produkciós pénz.  Húszmilliárd forint az üzemben tartási díj. Az egész médiatörvény költségvetési része úgy épült fel, hogy bizonyos alapvetően állami jellegű bevételeket és kiadásokat kiszakított a központi költségvetésből, és azt mondta, hogy legyen a médiavilágnak –  éppen az autonómiája érdekében –  egy saját belső pénzáramlási automatizmusa is. Ezért van az, hogy jelen pillanatban a magyar közpénzek mozgását a központi költségvetésen kívül a médiavilágra vonatkozóan egy külön törvény szabályozza. Ez az Országos Rádió és Televízió Testület költségvetéséről szóló külön törvény. Ezek az adatok ennek a törvénynek az adatai. Tehát húszmilliárd forint a tv-díjbevétel, ennek a 6%-a produkciók támogatására fordítandó, durván 1,2 milliárd forint. 7–800 millió forint a nem országos jogosultságok után fizetett műsorszolgáltatási díj, ennek a fele produkciók támogatására szolgál, ez 400 millió forint, 1 milliárd, 2,2 milliárd, 2,6 milliárd forint. Nem nyereségérdekelt és közműsorszolgáltatók támogatására különít el még keretet a törvény, ez olyan 250 milliárd forint, tehát ott a háromilliárd körül járunk. Azt tudni kell, hogy ezek nagyon határozottan egy célra fordítható keretek. Tehát az, amiből közszolgálati műsor támogatását lehet finanszírozni, abból csak közszolgálati műsor támogatását lehet finanszírozni. Ha arra az ORTT ezt a pénzt nem költi el abban az évben, akkor a következő évben kell ugyanarra elköltenie, tehát nincs átjárás ezek között a sorok között. Akármennyire fontos ügy például –  ez most egy sztár téma –  az archiválás kérdése, és akármennyire lehet azt mondani: „Emberek, archiválásra csak egymilliárd forint kellene, és az ORTT-ben lám, van huszon-x-milliárd forintos költségvetési  főösszeg!” Valójában nincs rá egymilliárd forint, mert be van osztva a pénz, amely az ORTT keretein belül mozog.

Gecse Géza: Visszatérve a közszolgálati televíziózásra, vagy vegyük úgy, hogy közszolgálati műsorszórásra, hírszolgáltatásra, ebbe beleértem az MTI-t, a Magyar Rádiót, beleértem a közszolgálati televíziókat: a Duna Televíziót, és a Magyar Televíziót is, van egy bizonyos fokú ésszerűség a mögött, hogy ezeket az intézményeket valamilyen formában össze kellene vonni, hiszen ha létrejön egy Kárpát-medencei hírszolgáltatás, akkor ennek a lényege az: hogy a határon túlról az információkat minél könnyebben, minél hamarabb fel tudják használni. Támogatni is tudják egymást ezek az adók. Hogy látják e közszolgálati intézmények összevonásának ügyét, annak érdekében, hogy ezek a műsorszórók fel tudják venni a kereskedelmi műsorszórókkal a versenyt, itt főként a televíziókra gondolok.

Csermely Péter: A határon túli magyarság ügyeivel soha nem lehet felvenni a versenyt a kereskedelmi televíziókkal, ez talán jobb is így, tényleg azon számos témakör egyike, ahol a nézettség semmiféle értékmutatót nem hordoz, és nem hordozhat.

Gecse Géza: De én most nemcsak a határon túli, hanem a hazai ügyekre is gondoltam. Vagyis összevonással megerősíteni a közszolgálati médiumokat, így fokozva versenyképességüket.

Ladvánszky György: Talán annak a jogán, hogy a televízió ügyeit belsőleg is ismertem, hadd mondjam el, azért a Magyar Televíziónak az állam, vagyis az adófizetők által juttatott pénz nem kevés. A kereskedelmi televíziók –  ez egy általános tapasztalat –  olcsóbban készítenek műsorokat. Ha közszolgálatról beszélünk, akkor arra a készülékhasználati díjból több milliárd forint áll a Magyar Televízió rendelkezésére. Korszerűbb gazdálkodással  ezt ki kell gazdálkodni, a bevételekből fedezni kell a kiadásokat és nem mindig többet költeni. Alkalmazkodni kell a Magyar Televíziónak is ehhez, rengeteg összetevője van annak, hogy jobban tudna gazdálkodni.

Gecse Géza: Árnyalom a kérdést, tehát egy közös produkciós bázis létrehozása, mint ahogy az a rádióelnöki pályázatok valamelyikében talán szerepelt is.

Pálfy G.István: Én a közszolgálatra vonatkozó összevonásokat gazdasági és politikai blöffnek tartom, és ez az ügyeletes gumicsont állandóan a szánk közelébe kerül, de e mögött szerintem józan tájékoztatási és kulturális megfontolás nem lehet. Ezek az intézmények arculatukat, szolgálatukat, küldetésüket tekintve rendkívüli mértékben elkülönülnek. Ezeket összekeverni, ez azt jelenti, hogy valamilyen értéktípust eleve megszüntetek. Nem volna szabad kizárólag a hagyományos pénzügyi keretek között gondolkodni. Azzal tökéletesen egyetértek, hogy többet költeni, mint amennyink van, ezt egy háztartásban sem lehet. De lehet, hogy az egész kulturális finanszírozást kellene újragondolni. Ugyanis lehetetlen az, hogy a közszolgálat ma már pénz híján nem foglalkozik a magyar kultúra újrateremtésével és a kulturális értékek közvetítésével. Valójában azért nem, mert ez nagyon sok pénzbe kerül. De mi lenne, ha a kultúrára költött összegeket a közszolgálaton keresztül adnánk oda a különböző alkotóműhelyeknek. Vagyis nem televíziós, hanem zenei, képzőművészeti, színházi- vagy filmműhelyeknek. A filmmel kapcsolatosan az ORTT-n keresztül már működnek ilyen megoldások. Ezt lehetne más területen is csinálni. Miért kell mindent kétszer finanszírozni? Egyszer a színházban, egyszer ugyanazt a televízióban. Lehetne ezt egy-szerre csinálni. Csak ezt valakik a politikában nem óhajtják meghallgatni. Ami az összevonást illeti, az azért hangzik jól, mert azt mondják, hogy közös bázison lehetne valamit megteremteni. Én olyan vén vagyok, hogy jól emlékszem még arra, amikor a pártállamban a Magyar Rádió és a Magyar Televízió egy cég volt és kénytelen volt kettéválni, mert a pártállami irányítás alatt sem fért meg egymással a két intézmény. Nem azért, mert politikai zűrjei voltak, hisz ilyenjei nem is lehettek, hanem azért, mert valóban a misszió vált ketté.

Csermely Péter: Az összevonással kapcsolatban azt hadd jegyezzem meg, hogy a médiatörvény sem teszi lehetővé.

Gecse Géza: Azt én tudom, hogy nem teszi lehetővé, de nem is azért kérdeztem, hogy mit tesz lehetővé a médiatörvény, hisz ez a beszélgetés túlmutat azon, és ha változnak a körülmények, akkor ki kell találni, hogyan lehet módosítani rajta, ezért érdemes beszélni róla.

Szabó Tibor: Laikusként, mert én csak kívülről ismerem a médiát –  nem tudom, Képviselő Asszony mennyire ismeri belülről –, az összevonásról nem mondanék véleményt –  a jelenlévőknek valószínűleg igazuk van. A Kárpát-medencei híráramlással kapcsolatos személyes tapasztalatomat szeretném megosztani önökkel. Legutóbb Kárpátalján, Beregszászban jártam, ahol jelen voltak a magyarországi médiumok képviselői. Az egyik médium két forgatócsoporttal képviseltette magát –  mind a kettő ugyanazt kérdezte –, a másik médium egy harmadik kamerával készített felvételt –  ők is ugyanazt kérdezték –, és ott volt a harmadik médium is –  nem kamerával, csak mikrofonnal. Ha tehát meg lehet oldani, hogy ezek a médiumok úgy tudósítsanak a határon túlról, hogy a négy helyett mondjuk, egy helyi forgatócsoportot alkalmazzanak, és az juttassa el hozzájuk az információt, ezzel megtakarítást lehet elérni, és ez nem jelent semmiféle összevonást, hanem azt jelenti, hogy ésszerűen próbáljuk kihasználni a lehetőségeket. Ez az, ami mint igény, elképzelés eljutott hozzám, a hivatalba, s amit magam is jónak tartanék.

Csermely Péter: Csak akkor spórolás, ha mind a négy kérdésre ugyanazt válaszolta.

Szabó Tibor: Természetesen ugyanazt.

Révész T. Mihály: 1997 februárban találkoztam Orbán Viktorral, és az első kérdése mellbe vágott. Azt kérdezte, hogy mi a magyar miniszterelnök médiakoncepciója? Azt válaszoltam, hogy szilárdan remélem, ilyennel nem rendelkezik. Természetesen az akkori miniszterelnökről, Horn Gyuláról volt szó a dialógusunkban. Azóta is, mind máig ugyanis úgy vélem, hogy egyáltalán nem káros az, ha egy kormányfő nem dédelget gondolatai között valami egyéni elképzelést a tartalomipar és kommunikáció feladatairól. Egyéni vagy rész médiakoncepciók helyett azonban igenis elengedhetetlen, hogy a nemzetnek legyen hatályos és érvényes kommunikációs stratégiája. Az is szükséges, hogy tudjuk, hogy ezzel a média- vagy inkább audiovizuális koncepcióval mit akarunk elérni. Mert sok szép dologról beszéltünk itt, de leginkább pénzről. Szerintem egyáltalán nem pénzről van itt szó, hanem a magyar jövőről. Márpedig a kommunikáció századában meg kell határozni a kereteket, a célokat, az eszközöket és csak utóbb a forrásokat. Hogy legyen kiknek, kikhez kommunikálni. Akarjunk-e őszinte, emberi, tisztességes, demokratikus, humánus, európai életet élni. Ha akarunk, akkor egyértelmű, hogy szüksége van ennek az országnak egy kommunikációs stratégiára, és egy médiakoncepcióra is. Immáron majd három esztendeje, az akkor hivatalba lépő kormány valamiféle audiovizuális tanács felállítását tervezte, nem tudom emlékszik-e még rá valaki. Pedig e grémiumtól bízvást remélhettük azt az olyannyira óhajtott audiovizuális koncepció megalkotását. Olyan elképzelés megfogalmazását, melynek megvalósulásától remélhetnők a magyar tehetség és tudás integrációját. Láthatnók a cselekvő és alkotó emberek mindennapi értékteremtését, amit ott, helyben teremtenek meg az emberek.
A mecenatúráról az itt elmondottak okán és alapján is még azt is megkockáztatom:   Én abban sem hiszek, hogy itt Budapesten ki tudjuk centizni a műhelyeknek szánt porciókat, és hogy őket, mint Joszif Sztálin tette egykoron, arra tudjuk biztatni, hogy alkossanak remekműveket. A feltételeket kell megteremteni és tán még a kereskedelmi és közszolgálati műsorszolgáltatás ellentétét is oldani lesz tanácsos.

Csermely Péter: Nekem hirtelen az jutott eszembe, hogy igazad lehetett, hogy az előző miniszterelnöknek nem volt médiakoncepciója, ez egyértelműen levezethető a médiatörvényből, de kicsit hadd fordítsam át feketébe, azt azért szögezzük le, mert nagyon a felszínén csúszkálunk a kérdésnek, hogy a magyar közszolgálati média problémáinak 90 százaléka a médiatörvényben gyökeredzik. Amíg a médiatörvény ebben a formában áll, addig így is marad. Én még nem találkoztam olyan politikussal, aki ne mondta volna azt, hogy a médiatörvényt meg kell változtatni. Médiatörvény mégis van. Egy realitás.  

Lendvai Ildikó: Az egyik, amit szeretnék az elhangzottakhoz hozzátenni: persze a médiatörvény nem mintadarabja és műremeke a magyar parlamentnek, ezt senki sem állíthatja. Négyötödös többséggel fogadtuk el, kormánypártok és ellenzék egybehangzóan. Egy mondatot hadd mondjak el a védelmére: ha nem volna, még rosszabb volna a helyzet. Ne keressük minden hiba alapját a médiatörvényben, van benne elég, mondjuk akár a határokon túli magyarok sorsával való foglalkozás hiánya, akár sok mai tájékoztatási problémánk nem a médiatörvényből ered.  Ettől még persze meg kell majd változtatni, a lyukas pontjait pedig be kell stoppolni. Ami a kiinduló kérdését illeti, jó volna-e a közmédiumok összevonása, arra az én válaszom a belátható időn belül, a magyar viszonyokat ismerve –  a „nem, nem soha!” Nem azért, mert ne tudnám elképzelni, hogy bizonyos együttműködésre szükség van, ilyenekre vannak is példák.  Nem is azért, mert ne tudnék országokat, ahol egy cégér alatt, egy cégben működik köztévé, közrádió, még a hírügynökség is. Az érveim tehát „az összevonás kísérlete ellen” –  ami azért itt-ott mindig elhangzik –  nem teoretikusak, hanem nagyon is pragmatikusak. Az első az, hogy most az egyik közmédium, a Magyar Televízió nagy gazdasági bajban van. A többi is nehezen él, de még „elvan” valahogy. A magyar életben eddig akárhány példát láttam arra, hogy egy csődben lévő vállalatot összevonnak két másik épphogy működővel, mindig az lett a vége, hogy az egész csődbe jutott. Ezt tehát ezért semmiképp sem tartanám célszerűnek. A második érvem ismét sajátos magyar érv. Ha létrehoznánk egy nagy, egységes közmédiumot, valamennyi kormány kísértést érezne, hogy ezt egy olyan politikai hírgyárnak fogja fel, amit neki államosítania kell, és neki kell legalább egy vezérigazgatót az élére ültetnie. A mi közép-európai viszonyaink között ez veszélyes. A harmadik érv: még újságok össze-vonásánál se jött be, hogy az egyik lap előfizetői átmennek egyszerűen a másikhoz. Ha egy intézmény elveszti a maga sajátos profilját, beolvadva a nagy egészbe, akkor abból nem nézői vagy hallgatói nyereség, hanem veszteség szokott következni. Végül a negyedik érv: az összevonás kísértetei ma úgy szoktak kezdődni, hogy építsünk fel egy hatalmas közös székházat –  hiszen a tévének amúgy is kell valami. Lehet, hogy a rádiónak is kell előbb-utóbb valami. Hogy az MTI-t miért kellene kiköltöztetni, azt nem tudom, de az ötletek mégiscsak így hangzanak. Az én tapasztalatom, hogy összevonás után, előtt, valóban épülhet egy hatalmas, egységes csodapalota, ami csak egy kicsit rosszabb viszonyokat biztosít majd mindenkinek a munkához, mint a rossz régiek, viszont a fele pénzt el lehet lopni. És ezt már nagyon nem szeretném!

Vissza a főoldalra - kattintással