15. Új stratégiák a Kárpát-medence magyar közösségei számára a státustörvény fényében.

Átalakuló elmélet és gyakorlat 1998-tól napjainkig

2001.március 21.

Vendégeink: Csete Örs, az Apáczai Közalapítvány irodaigazgatója, Halzl József, az Illyés Közalapítvány kuratóriumának elnöke, Veress László, az Illyés Közalapítvány irodaigazgatója, Ríz Ádám, az Oktatási Minisztérium Határon Túli Magyarok Főosztályának vezetője, Kocsi László, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának tagja és Pósán László, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának tagja.

 Gecse Géza: 1998 óta jelentősen módosult a határon túli magyarok támogatása Magyarországon. Azóta a legnagyobb múltra visszatekintő Illyés Közalapítvány lényegesen nagyobb forrásokkal gazdálkodik, a fel-adatai is megváltoztak. 1999-ben létrejött egy főként a szakoktatást és a felsőoktatást támogató új közalapítvány, az Apáczai.

A külföldi, főként magyar vállalkozókat támogatja továbbra is az Új Kézfogás Közalapítvány. Az ő szerepük szinte egyáltalán nem változott: a határon túli magyar vállalkozások és kisbefektetők támogatása. Rajtuk kívül az Ifjúsági és Sportminisztériumnak, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának, az Oktatási Minisztériumnak és természetesen a Határon Túli Magyarok Hivatalának is „születtek” különleges, korábban nem létező határon túli programjai. A Magyarok Világszövetségétől viszont 2000 decemberében a magyar parlament megvonta a költségvetési támogatást, így nem vagy a korábbinál lényegesen korlátozottabban tud ellátni olyan feladatokat, amelyeket addig ellátott. A kormány ezekben a napokban fogadja el a státustörvény szövegét. Kezdjük a legnagyobb múlttal rendelkező közalapítvánnyal, az Illyéssel. Mennyiben fog átalakulni a szerepük és mennyiben változnak a feladataik?

Halzl József: A kormány azt tervezi, hogy azokat a családokat, amelyekben a gyermekek magyar iskolába járnak, rendszeres, normatív támogatásban részesíti. És bár döntés még nincs arról, hogy ezt milyen csatornán keresztül fogják eljuttatni, de az Illyés Közalapítvány kézenfekvő megoldás lehetne. Hasonló, az oktatással összefüggő támogatás az is, hogy a többgyermekes családokat a státustörvény a határon túli magyar régiókban szociális támogatásban kívánja részesíteni, azzal a feltétellel, hogy a gyermekek magyar iskolába járnak.

Gecse Géza: Eddig az Illyés Közalapítvány évente hozzávetőleg 800 millió forintot osztott ki. Az idén ehhez jön a Magyarok Világszövetségétől elvont közel 240 millió forint. Ha nem tévedek, Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke a közelmúltban arról nyilatkozott, hogy további kilencszázmillió forint támogatást terveznek a határon túli médiumok támogatására. Pontosak-e az adataim?

Veress László: Igen. Az Illyés Közalapítvány 1999-ben és 2000-ben 817 millió forintból gazdálkodott. 2000-ben ehhez társult az a 900 millió forint, amelyet a magyar Országgyűlés az 1999. évi zárszámadási törvény keretében a –  többletbevételek terhére –  a határon túli magyar kultúra terjesztésének támogatására átcsoportosított az Illyés Közalapítványhoz. Így például míg 1994 és 1998 között, ez alatt a négy év alatt az Illyés Közalapítvány alig több mint 1,5 milliárd forinttal gazdálkodott,  1999-ben és 2000-ben több mint 2,6 milliárddal gazdálkodhatott.

Gecse Géza: Ha jól tudom, az Apáczai Közalapítvány kezelésében lévő 800 millió forinttal főként a határon túli szakoktatást, illetve a felsőoktatást támogatják. Mennyiben változik ez az idén?

Csete Örs: Megalakításakor az Apáczai Közalapítvány félmilliárd forintot kapott feladatai teljesítéséhez. Az Apáczai Közalapítvány alapító okirata a határon túli magyar nyelvű felsőoktatás és szakképzés támogatását határozza meg az alapítvány fő feladatául. Néhány hete fogadta el a bíróság az alapító okirat módosítását, amely azt tartalmazza, hogy az idei, április 4-i kuratóriumi ülésünktől kezdve az Apáczai Közalapítvány a felsőoktatás mellett a szélesebb értelemben vett közoktatás számára is biztosíthat támogatást. Az első évben fél milliárd forintunk volt, tavaly 750 millió forintot kaptunk. A tervek szerint ebben az évben mintegy 800 millió forintot fogunk tudni juttatni a határon túli pályázóinknak, tehát határon túli ügyek, oktatási ügyek támogatására kiosztani.

Gecse Géza: Szerkezetét tekintve az Apáczai Közalapítvány érdekes, hisz olyan közalapítvány, amelynek az Oktatási Minisztériumhoz van a legtöbb köze. Mennyiben tesz többet a határon túli magyarokért az Oktatási Minisztérium, mint bármelyik másik szaktárca? Miért van egyáltalán szükség az Oktatási Minisztériumon belül a Határon Túli Magyarok Főosztályára, ha már létezik egy külön e célra létrehozott közalapítvány, az Apáczai?

Ríz Ádám: Pontosításra szorul az ön bevezetője, miszerint az Oktatási Minisztérium, illetve annak jogelődje, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium egy már korábban létező struktúrával működött. Valójában már a kilencvenes évek elejétől működött egy önálló főosztályi struktúra, ami nem változott. 1998-ban két minisztérium jött létre: egy kulturális és egy oktatási, és mindkét tárcánál egy-egy főosztályi szintű egység végezte ezt a munkát. Az Apáczai Közalapítvány ekkor még nem működött.
A kormányciklus elején a miniszter úr úgy gondolta, szerencsés lenne, ha akár költségvetésen túli forrásokat is be lehetne vonni abba a határon túli támogatási struktúrába, amely addig létezett. Ekkor, 1998 szeptemberében születet a döntés, hogy az alapítói jogokat gyakorolva, a minisztérium a kormány segítségével létrehoz egy alapítványt. Ez lett az Apáczai Közalapítvány, amely viszont csak 1999 első felében kezdett el működni. Mind az Apáczai Közalapítvánnyal, mind az Illyés Közalapítvánnyal, ahol az Oktatási Minisztérium delegált képviselőjeként szintén ott ülök, igyekszünk integrált, egységes határon túli oktatáspolitikát csinálni.

Gecse Géza: Lehetnek itt olyanok, akik nem tudják, hogy a parlamentben a decemberi költségvetési vita során Pósán László országgyűlési képviselő egyike volt azoknak, akik azt a javasolták, hogy a Magyarok Világszövetségének juttatható évi 250–260 millió forint kerüljön át az Illyés Közalapítványhoz. Volt-e a javaslat mögött stratégiai elképzelés? Mi volt az oka például annak, hogy nem egy másik közalapítványhoz került ez az összeg?

Pósán László: Decemberre, amikor a költségvetést tárgyaltuk, a korábbi hónapokról olyan zűrzavarosnak tűnő, kusza állapot öröklődött át az MVSZ-ben, amely semmilyen iránymutatást nem adott arra, hogy a költségvetésben az oda rendelt pénzösszeg felhasználása pontosan hogyan fog történni, kin kell azt számon kérni. A módosító javaslatunk ezért arról szólt, hogy ezt az összeget kezeljék elkülönítetten az Illyés-alapítványnál. Az MVSZ programjainak finanszírozására így továbbra is igénybe vehető. Igaz, ahogyan mindenki másnak is, pályázniuk kell, hisz egy alapítványhoz pályázatot kell benyújtani, hogy pénzt kaphassanak. Az is igaz, hogy ezt a pénzt működésre felhasználni nem lehet. Szerintem az nem érv, amit az MVSZ vezetése mond, hogy egy napi ötszázezer forintot felhasználó szervezettel nem lehet így bánni. A Magyarok Világszövetségét sokan perelik. Szeretnénk azt látni, hogy a Magyarok Világszövetségén belül a belső viták rendeződnek, amit jól kifejezne, ha például az összes érintett a feljelentéseit visszavonná. Abban, hogy a világszövetségtől a költség-vetési támogatást megvontuk, olyan stratégia, hogy ezzel többletforrást kell biztosítsunk az Illyésnek, nem volt.
Azt, amit az Új Kézfogás Alapítványra vonatkozóan mondott, pontosítanám. Ott is nőttek, sőt, csaknem megduplázódtak a rendelkezésre álló források. Míg korábban 300 millió forintnyi pénz állt az alapítvány rendelkezésére, ebben az esztendőben félmilliárd forintot oszthatnak szét. Ez viszont összefügg egy nagyon komoly stratégiai lépéssel, azzal, hogy a határon túli magyar közösségek megtartó képessége nemcsak oktatási, kulturális, identitásbéli, hanem egzisztenciális kérdés is. Az Új Kézfogás Közalapítvány fő feladata, hogy a határon túli magyar vállalkozásokat próbálja segíteni. Nem vissza nem térítendő támogatásokkal, hanem olyan pénzügyi megoldásokkal, amelynek birtokában hitelhez tudnak jutni.

Gecse Géza: Legutóbbi vitaestünkön az Illyés Közalapítvány kurátorának, Szűrös Mátyás képviselő úrnak nagyon sokan föltették azt a kérdést: jó helyen van-e az Illyésnél lévő pénz, amire Szűrös úr azt válaszolta: természetesen. Egyébként a decemberi szavazás végeredménye rendkívül érdekes volt, hisz míg az MVSZ költségvetési támogatását a  szocialista párt nagyobbik része megszavazta, a Fidesz és a kisgazdapárt –  nem. Mi erről Kocsi László véleménye, hiszen emlékezetem szerint ön a Magyar Szocialista Párt nemzeti szárnyához tartozik?

Kocsi László: Nem tartom szerencsésnek a címkézéseket, mert sok mindent nagyon leegyszerűsítenek. Ha a kérdés az, hogy az MVSZ költségvetési támogatásának átcsoportosítását az Illyéshez hogyan értékeltük, akkor a viszonyunk árnyalt volt. Mi is láttuk azt, amiről a kollégám beszélt. Ugyanakkor azt gondoltuk, hogy e problémák megoldása, a politikai előzmények ismeretében az MVSZ „kiszárítása”, a pénz elvonása egyfajta politikai bosszúként is értelmezhető, válaszként arra, ami az MVSZ közgyűlésén történt. Azt gondoltuk, elegánsabb és korrektebb megoldást is lehetne találni arra, hogy ellenőrizhetőség és tisztázott viszonyok jöjjenek létre az MVSZ-ben.

Gecse Géza: Halzl József elnök úr is úgy gondolja-e, hogy jó helyen van ez a pénz, ami önökhöz került?

Halzl József: Én is csatlakozom Szűrös Mátyás úrhoz ebben a kérdésben, amit azért is szeretnék hangsúlyozni, mert az Illyés Közalapítvány az elmúlt években, több tekintetben változtatott korábbi koncepcióján. Ma erőteljesebben összpontosítunk olyan hosszabb távú támogatásokra, amelyek hosszabb távon biztosítják a magyarság fennmaradását.

Veress László: Igaz ugyan, hogy a támogatások összege megtöbbszöröződött, de azt is el kell ismernünk, hogy a támogatási igények ezt meghaladóan növekednek. Míg a Kárpát-medencében az Illyés Köz-alapítványtól 1998-ban 1900 pályázó összesen 2 milliárd forintot, a tavalyi évben már közel 5000 pályázó 7 milliárd forintot kért. Ez is azt mutatja, hogy az Illyés Közalapítványnál minden fillér jó helyen van. Arról se feledkezzünk meg, hogy a világszövetség működése költségvetésének harminc-harmincöt százalékát emésztette fel.

Kocsi László: Elnézést kérek, nekem nem azzal van gondom, hogy a pénz az Illyés Közalapítványhoz került, mint ahogy azzal is egyetértek, hogy az Apáczai most már közoktatási célokat is finanszíroz. Azt viszont politikusként vagy ellenzéki képviselőként is szeretném látni, mint külügyi bizottsági tag időnként áttekinteni, hogy ezek a pénzek hogyan hasznosulnak, mennyire hatékonyak. Az átláthatóság és ellenőrizhetőség nemcsak azoknál a szervezeteknél kívántatik meg, amelyek ezekhez az alapítványokhoz pályázatot nyújtanak be.

Gecse Géza: A világszövetség, mint társadalmi szervezet a magyarországi társadalmi szervezeteknek juttatott pénz közel felével rendelkezett.

Pósán László: Jogi értelemben a Magyarok Világszövetsége  egyesület. Olyan társadalmi szervezet, amelynek működését a magyar költségvetés, a magyar adófizetők állták. Az arányokon kívül azon is el lehet gondolkodni, hogy amit a Magyarok Világszövetsége tett, annak mekkora súlya volt. A környező országokban élő magyarok ugyanis különböző politikai szervezeteket hoztak létre, amelyek választásokon mérették meg magukat, a politikai képviselet tehát elsősorban az ő feladatuk.
Kétségtelen, számos olyan dolog van, amelynek kulturális vonatkozása van, amihez az MVSZ-nek sok köze lehetne. Létrejöttek párhuzamos szervezetek, és nem mindegy, hogy melyik tud egy-egy feladatot hatékonyabban ellátni. Az viszont kétségtelennek látszik, hogy a szomszédos országok magyarságának politikai érdekérvényesítő képességét pártjaik tudják a leghatékonyabban képviselni.

Csete Örs: Az Apáczai Közalapítványnak van egy programja, amely azt a nevet viseli, hogy Magyarul –  határok nélkül. Ennek keretében nemcsak Nyugaton, hanem például Kárpátalján –  és a jövőben úgy tűnik –, a csángóknál is támogatjuk azt, hogy kis falvakban, kis településeken nyelvi szórványokban magyarul jól tudó tanárok magyar nyelvet mint idegen nyelvet tanítsanak.

Ríz Ádám: A kérdés, amit ön feltett, melyik a jobb? Közalapítványi, alapítványi vagy minisztériumi struktúra? A közalapítványok támogatási struktúráját azért kedveljük, mert a központi közigazgatási szervek bonyolult adminisztrációja mellett gyorsabb, hatékonyabb, egyszerűbb támogatási rendszert jelenítenek meg. Az oktatási, illetve a többi minisztérium struktúrája inkább a szakmailag szigorúan megalapozott támogatásoknál fontos, hisz a minisztériumokban ilyenkor olyan referensek és szakemberek ülnek, akik évek óta foglalkoznak az adott szakma különleges gondjaival, jól ismerik az adott régiót és a jogszabályokat.

Gecse Géza: A státustörvény lényege, hogy a határon túli magyarok ügyét beemelje az anyaország életébe. Elfogadása után nem maradnak-e munka nélkül az említett közalapítványok?

Veress László: Egy évtizede mondja ki a Magyar Köztársaság Alkotmánya, hogy a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határon túli magyarokért, és ezt az elvet intézményesítették a támogatások, amelyek célja az volt, hogy az utódállamokban élő magyarság megerősödjék, képes legyen intézményrendszerét fenntartani, és ezek mindössze kiegészítő támogatásként működjenek, civil szervezeti keretek között, mint ahogy a közalapítványok. Eltelt tíz év, és azt látjuk, hogy a határon túli magyar közösségek önhibájukon kívül nem tudják fönntartani az intézményrendszerüket. Azt látjuk, hogy alapfeladataik ellátására is egyre inkább magyarországi támogatásra szorulnak.
Nagyon jó volt hallani az általános támogatási összegek növekedését, viszont ne felejtsük el azt, hogy a természeti, politikai és demográfiai katasztrófák sújtotta Kárpát-medencében a magyar állam mind a mai napig minden eszmei költségvetési ezer forintjából nem kilencven fillért, mint eddig, hanem most már egy forint harminc, negyven, ötven fillért tud költeni. Ez lehet, hogy kevésnek tűnik, de el kell ismernünk, hogy önmagában véve mégiscsak tiszteletreméltó összeg. Viszont a feladatokhoz képest még mindig kevés. És a státustörvény abban játszhat alapvető szerepet, hogy azt a szemléleti, szerkezeti és nagyságrendi váltást, amely elindult az elmúlt néhány évben, „katalizálhatja”.

Pósán László: A közalapítványok és a státustörvény tartalmában és céljában is két külön dolog. Mit csinálnak a közalapítványok? Finanszíroznak kulturális, oktatással kapcsolatos ügyeket. Megpróbálják elősegíteni azt, hogy az emberek maradjanak a szülőföldjükön. Fizetés-kiegészítést, ösztöndíjat adnak erdélyi vagy kárpátaljai pedagógusoknak, diákoknak, akik magyar iskolában tanítanak, illetve tanulnak. Mi a státustörvény célja? Az eddigi rendszert egyrészt Magyarországon nyújtandó kedvezményekkel egészíti ki. Másrészt ad egyfajta szociális természetű, támogatást, amilyen eddig még nem volt. Azok a családok, amelyek gyermekeiket magyar nyelvű oktatási intézménybe járatják, támogatáshoz jutnak. Ennek a stratégiai célja az, hogy amennyire csak lehet, próbáljuk az asszimilációt fékezni. Különösen ott, ahol nem tömbben élnek a magyarok, ott ez nyilvánvalóan rendkívül gyors folyamat lehet. Ne felejtsük el, hogy ez az állapot Trianon óta áll fönn, és az asszimiláció sok helyen fenyegető. A másik lényeges elem, hogy a demográfiai kép, ami a Kárpát-medencében jellemzi a magyarságot, nemcsak az anyaországban, hanem a határon túli magyar közösségeknél sem ad örömre semmilyen okot. Fogyunk, amit valamilyen módon fékezni kell. Évente gyermekenként húszezer forintot szeretnénk a határon túli magyar családoknak juttatni. Akármennyire is szörnyű ezt kimondani, de Kárpátalján ma ez egy va-gyonnak számít. Erdélynek is vannak olyan részei és a Vajdaságban is sok helyen nagy segítséget jelentene. Ezzel azt próbáljuk meg elérni, hogy legyen értéke annak, ha valaki magyar. Ne értsék félre, nem pénzben és kilóban kifejezhető, de legyen értéke és súlya annak, ha valaki magyar. Bevallom, kíváncsi vagyok arra, vajon hányan fogják magyarnak vallani magukat azt követően, hogy ennek kézzel fogható előnye is lesz. Ha pedig politikai síkra tereljük a dolgokat, korántsem mindegy, hogy az anya-ország a határon túl élő magyar közösségek érdekében milyen súllyal tud érvelni. Amikor azt mondja, hogy csak ketten laknak ott, vagy azt mondja, hogy száz-, vagy kétszázezren, esetleg egy- vagy kétmillióan.
Azért is fontos a mi esetünkben megőrizni a határon túli magyar közösségeket, mert túl a morális, erkölcsi, nemzeti vonzatokon a magyar gazdaság már most abban a stádiumban van, hogy nemcsak igényel tőkét, hanem exportál is. A legnagyobb tőkét pedig külföldön Erdélyben fektettük be. Emlékezzenek, volt is belőle némi galiba, mikor a MOL reklámok megjelentek Erdélyben, hogy „Visszatérni érdemes”. Vagyis a magyar gazdaságnak a jövőt tekintve, remélem, még inkább szüksége lesz egyfajta „expanziós lehetőségre” és a legkézenfekvőbbnek az kínálkozik, hogy olyan helyre menjen, ahol a terep nem ismeretlen.

Kocsi László: Ha már a státustörvényről beszélünk, azt a részét, amely a gazdaságra vonatkozik, én a kormány helyében hangsúlyosabbá tenném. Az a gazdasági aktivitás, amelyet Magyarország mint állam, akár Erdélyben, akár a Felvidéken vagy Kárpátalján kifejt, viszonylag csekély. 1997 óta azt mondjuk, növekszik a gazdaság, és azért lenne szerencsés a szülőföldön való boldogulást segítő támogatási formákat törvényben szabályoznunk, mert ezzel stabilizálnánk is azt az intézményrendszert, amelyről beszéltünk. Ugyanis ma ezek kormány- és politikafüggők. Nem múlt el annak a veszélye, hogy bármelyik kormányváltás ne változtasson jelentősen ezen az intézményrendszeren. Ha viszont nagy támogatással erről törvényt alkotnánk, akkor egy stabilabb rendszer jöhetne létre. Azért is lenne ez szerencsés, mert formailag a közalapítványok azért jobbak, mint egy fejezeti előirányzat mondjuk az Oktatási Minisztériumnál, mert a közalapítványnál a nemzettest magyarországi részének politikai és civil és szakmai erői helyet kaphatnak a közalapítvány kuratóriumában, de nagyon rossz, ha ez formális. Ugyanis lehet úgy is kuratóriumot csinálni, hogy rábízom a különböző parlamenti pártokra vagy szakmai szervezetekre, ha onnan hívok embereket, hogy ők döntsék el, kiben bíznak, kit küldenek oda, hogy képviselje őket. Ez is egy módszer, és az is az, ha én mint kormány megmondom, hogy kit hívok meg az adott szervezetből, és akkor majd én döntöm el, hogy nekem ki a megfelelő mondjuk a szocialistáktól vagy bármelyik másik erőtől. A kettő között óriási különbség van abból a szempontból, hogy milyen közbizalom és politikai stabilitás övezi ezeket a támogatási formákat.

Gecse Géza: Mire gondolt pontosan, elárulhatja?

Kocsi László: A legutolsó kormányváltás után a külügyi államtitkár úr eljárása annyiban volt új a korábbiakhoz képest, hogy Szűrös Mátyás ilyen módszerrel ül az Illyés Közalapítvány kuratóriumában. A Szocialista Párt vezető testülete soha nem szembesült azzal, hogy van lehetősége arra, hogy korrekt módon tárgyaljon erről, és eldöntse, hogy kit küld oda.

Pósán László: Csak csendben jegyzem meg, hogy a Szűrös Mátyás jogfolytonosan képviseli a Szocialista Pártot az Illyés Közalapítványban, hiszen 1998 előtt is ott volt. Ilyen értelemben kellő rutinnal, rálátással és szakmai információkkal felvértezetten ül ott, de ez nézőpont kérdése. Nem szeretnék ezért ilyen polémiába bocsátkozni, hanem én egy másik fontos kérdésre térnék vissza. Itt valóban egy nagyon komoly stratégiai értelemben eltérő álláspontot képvisel az ellenzék és a kormánypárt. Azt, amit az előbb a Kocsi László képviselő úr elmondott, azt úgy lehetne egyszerűsíteni, hogy egyfajta normatív jellegű támogatásra gondolt. Jól értettem?

Kocsi László: Nem normatív támogatásról, hanem struktúráról, szervezetről, vagyis arról beszéltem, hogy a jelenlegi támogatási formákat, szervezetrendszert a törvény írja le, és a törvény részeként legyen működőképes. És ha már itt tartunk, akkor el tudok képzelni újat is, hiszen javasoltuk, hogy a törvény vezessen be egy új intézményt, ami egy olyan országgyűlési biztost jelentene, aki a határon túli magyarság helyzetét követné figyelemmel és annak a szószólója lenne. De nem normatív támogatásról beszéltem. Nem is tudom ezt értelmezni. A normativitás persze sokszor jó. Ha azt jelenti a normativitás, hogy világosan átlátható szempontrendszer szerint egyenlő eséllyel juttatunk támogatásokat, akkor nevezzük ezeket „normatív támogatásoknak”.

Pósán László: Azért kérdeztem ezt, mert Szent-Iványi úrnak volt egy olyan beadványa, ami valóban oktatási tartalmú normatív támogatásra irányult és az oktatási bizottságban a szocialista képviselők ezt lelkesen támogatták. Ezért gondoltam azt, hogy ez pártálláspont akart lenni. Ettől azért óvakodnék, mert van egy olyan elv, amit én, de a kormánypártok is fontosnak tartanak, hogy magyar költségvetési forrásokból ne gazdagítsuk se a román, se a szlovák, se az ukrán államot, magyarán a támogatásokat úgy kell célzottan eljuttatni az ottani magyar lakosságnak, hogy az az adott országok viszonyaihoz igazodóan, vagy magyar egyházhoz, vagy azon keresztül jusson el hozzá. Ha vagyontárgyakról van szó, bármilyen technikai eszközről, akkor azok véletlenül se állami vagy önkormányzati tulajdonba kerüljenek, hanem magánegyesületi, magánalapítványi, egyházi tulajdonba. Ezek elég kacifántos dolgok, hiszen a környező országok, ahány –  annyiféle: teljesen más jogrenddel, és jogviszonyokkal. Amit meg lehet tenni az egyik esetben, nem lehet megtenni a másikban. Ezért nagyon testre szabottan kell csinálni. Nem vitatom: egyszerűbb lenne, ha világos, egyértelmű szabályozórendszer lenne, de nincs ilyen.

Gecse Géza: Az Illyés Közalapítvány tevékenységében vettem észre egy rendkívül érdekes változást az elmúlt évekhez képest, és az idei 900 millió forint is erről szól. Önök az elmúlt időszakban, tudom, hogy Erdélyben már biztosítottak lehetőséget határon túli rádió-, illetve televízió stúdióknak, hogy hozzájussanak modern technikai eszközökhöz, a Vajdaságban viszont nem. Én kulcsfontosságú dolognak tartom ezt, hiszen lassan ott tartunk, hogy a határon túli magyar nyelv és kultúra terjesztésében a határon túli magyar rádió-, illetve televízió stúdiók kulcsfontosságúak, sőt stratégiai jelentőségűek. Mivel magyarázható, hogy Erdélyben lehet pályázni, a Délvidéken nem?

Veress László: Az Illyés Közalapítvány az elmúlt tíz évben közel 500 millió forintot fordított Kárpát-medencei magyar médiumokat támogató pályázatokra. Ebben az ingatlan–infrastruktúrától az intézmény működés-fejlesztésekig, ami a különböző szerkesztőségek működési költségtámogatását illeti, minden benne van. Az, hogy a Vajdaságban miért nem úgy történtek a dolgok, ahogy történhettek volna, annak van egy szomorú magyarázata. A Vajdaságban néhány éve bombáztak mindent, bombázták a meglévő rádiókat, bombázták a hidakat. Az Illyés Közalapítványnál a délszláv válság kitörése óta a magyarországi támogatások humanitárius gyorssegélyekre szorítkozhattak. Most elindult az újjáépítés korszaka. Az Illyés Közalapítvány ennek nyomatékot adott azzal, hogy a Szabadkához közeli Tótfaluban egy nagyon korszerű, magyar tulajdonban lévő közösségi rendeltetésű nyomda felszereléséhez nyújtott segédkezet. Ez a bizonyos 900 millió forint, amelyet ebben az évben használhatnak fel, szintén azt a célt szolgálja, hogy az új lehetőségekhez képest a médiatámogatásoknak nagyságrendekkel nagyobb és minőségibb lehetőséget nyújtsunk.

Halzl József: Nemcsak bombáztak, hanem az ottani hatalom részéről olyan politikai befolyásolás történt, ami alapján úgy éreztük akkor, hogy támogatásunk nem feltétlenül szolgálja a magyarság ügyét. Azonban ez a múlté. Tehát ahogy Veress László említette, itt a jövőben új fejezet nyílik, a Vajdaság tekintetében is.

Gecse Géza: Milyen hangsúlyváltozásokra számíthatunk az alapítványok, illetve a határon túli magyarok támogatásában? Mire van leginkább szükség, ami eddig nem volt? Szó volt a közoktatásról, a szak-oktatásról, beszéltünk a kultúráról, megjelent a média. Mi az, amire még szükség van? Nemrégiben hallottam Németh Zsolt külügyi államtitkár urat arról nyilatkozni, hogy ki akarják terjeszteni azt a rendszert a családtámogatásokra is, ami Magyarországon már viszonylag jól működik.

Pósán László: Nem azt a rendszert, ami Magyarországon már jól működik, hanem arról lenne szó, hogy gyermekek után járna egyévi fix összeg. De csak az esetben, ha azok a gyerekek magyar nyelvű oktatási intézménybe járnak. Évi fix összeg: legalább húszezer forint, gyermekenként. Az egész státustörvényben, persze, van egy olyan kulcselem, hogy a támogatások mértéke a mindenkori magyar költségvetés teljesítőképességétől függ. Azt hiszem, ez így normális, hiszen másképpen ezt hitelesen megközelíteni nehéz lenne. Viszont amit én fontosnak érzek, az, amit Kocsi képviselő úr is már említett, amire én az Új Kézfogás Alapítványt hoztam fel példának: a gazdasági prosperitás előmozdítása. Az Új Kézfogás Alapítvány százmillió forintos hitelfelvételi támogatásának eredménye, hogy határon túli magyar vállalkozások: ezek általában kis vagy közepes vállalkozások, –  egymillió forint befektetésével durván egymilliárd forintos tőkéhez jutottak hozzá, ami a hitel tízszerese! Ennek így van értelme, mert tudnak mozdulni, de ha nem tesszük hozzá azt a sok esetben egy-kétmilliót, ami az önrész ahhoz, hogy odahaza –  akár Romániában, vagy akár Szlovákiában –  kereskedelmi bankhitelt vegyenek fel, akkor meg se tudnak mozdulni. Így viszont egy kis lökést adtunk nekik ahhoz, hogy odahaza meg tudjanak mozdítani forrásokat. Ennek azt hiszem, a jövőben is van értelme, és ezt folytatni kell.

Kocsi László: A státustörvény eddig megismert változataiban bizonyos egészségügyi szolgáltatások igénybevételének a támogatása is szerepel. Nyilván számos beruházást kell végrehajtani ahhoz, hogy ezeket a kedvezményeket folyósítani tudja a magyar állam. Új ez a bizonyos úgynevezett családtámogatási forma, bár ha ez gyerek után jár majd, akkor ez vagy családi pótlék, vagy nevelési vagy iskoláztatási támogatás. Ha ez kerül a törvénybe, ha a kormány azt állítja, hogy a családtámogatási rendszert kiterjeszti a határon túli magyarságra, akkor számolnia kell azzal, hogy ennek lesznek magyarországi visszhangjai. A kormánynak meg kell fontolnia, hogy a hazai családpolitikai gyakorlatot is korrigálnia kell, hisz a mai magyarországi családpolitika egyik jellegzetessége, hogy egyes el-esett rétegek támogatása finoman szólva nem növekedett. Máshová tette a hangsúlyokat, nem oda adott, ahol leginkább szorított a cipő, és ha ez így marad, akkor azt a típusú antiszolidaritást, amelyet időnként a határon túli magyarokkal szemben tapasztalunk, ezzel erősítené, ami végtelenül szerencsétlen lenne.

Pósán László: Már többször lehetett hallani, hogy a határon túli magyaroknak adott kedvezmény vagy a kedvezménytörvény, esetleg erősít-heti a magyarellenes hangokat vagy hangulatokat. Én nem vitatom, hogy van egy ilyen veszély, de azt is látni kell, hogy nem emiatt születnek a magyarellenes indulatok. Azok megvoltak korábban is, most is megvannak, és biztosan állíthatjuk, hogy a státustörvény nélkül is meglennének, a jövőben is. Ez legfeljebb arra lesz alkalmas, hogy azok a politikai hangulatkeltők, akik a magyarellenességet korábban, ma, és a jövőben is ki akarják használni, a három pakli kártyához még egy negyediket is ki tudnak teríteni, és fel tudják mutatni, hogy iszonyú sok bűne van a magyaroknak. Én azt hiszem, hogy van egy másik eleme is a készülő törvénynek, ami legalább ilyen súllyal esik a latba, az, hogy mennyire éri meg magyarnak lenni, például vegyes házasságok esetében. Ott vajon mi fog erősödni –  mondjuk egy magyar–román vegyes házasság esetén? A magyarellenes uszító hangulat, vagy azt fogja méricskélni a család, hogy kérem szépen nekünk inkább megéri jóban lenni a magyar szomszéddal, sőt, a gyermeket is magyarnak nevelni. Ezt még nem lehet pontosan tudni, de azt hiszem, hogy ez legalább olyan nyomós érv.

Veress László: Én visszatérnék arra kérdésre, hogy mire van leginkább szükség határon túl. A kiszámíthatóságra, illetve az annak jegyében értelmezett normativitásra. Arra, hogy a viszonyok, így például a magyar–magyar viszony, illetve az európai csillagállás most már talán megengedi azt, hogy a magyar alkotmányban ne csak a felelősségérzet legyen megfogalmazva, hanem a felelősségvállalás, ami közjogilag teljesen új mederbe tereli ezt a kérdést. És valóban, a státustörvény mellett –  amely a Magyarországon igénybe vehető kedvezményeket szabályozza –  el kell fogadni a határon túli magyarok támogatásáról szóló törvényt, amely szerencsés lenne, ha a mindenkori magyar költségvetés bizonyos ezrelékében –  adja isten százalékában –  rögzítené az erre felhasználható összegeket. Rögzítené azt a szervezeti mechanizmust, amiről a képviselő úr beszélt. Egy biztos, ez csak a politikai konszenzus jegyében működhet, amelynek egyik előfeltétele a közbizalom.

Ríz Ádám:  Én végig részt vettem a státustörvény oktatási fejezetének az igazgatási egyeztetésében. Amikor készült a státustörvény oktatási fejezetének koncepciója, több szempontból felmerült, hogy mi lenne, ha a magyar igazolványok megszerzését ahhoz kötnénk, hogy az a bizonyos szülő, az a bizonyos család a gyermekét magyar iskolába járassa? Ez valóban komoly hullámokat gerjeszt, hiszen kialakulhat egy olyan vita, hogy ki is az igaz magyar? Az-e, aki magyar tannyelvű iskolába csak azért nem járatta a gyermekét, mert nem volt a környéken magyar tannyelvű iskola, és az-e, aki éppen megtehette volna, de végül nem tette meg, annak ellenére, hogy olyan területen lakott? Emiatt volt, amit Pósán képviselő úr említett, hogy megpróbáltuk az oktatási fejezetet olyan tételekkel kiegészíteni, amelyben a magyar tannyelvű oktatási intézmény, ami lehet akár óvoda is, valamiféle vonzerőt jelentsen, bizonyos támogatások megszerzésének a lehetőségét jelentse, de ne legyen kizáró ok abban, hogy valaki magyar igazolványért folyamodhat vagy sem.

Gecse Géza: Mint mindig, most is arra kérem önöket, tegyenek fel kérdéseket vendégeinknek.

  – Mészáros István vagyok. Egy gyerek után jár húsz-ezer forint.  Mi van akkor, ha a román házaspár és most ugye tetszett mondani, hogy bizony húszezer forint nem kis pénz őnáluk, ugye, akkor a román házaspár is magyar iskolába járatja a gyermekeit? Lehet-e ilyen?

  Halzl József: Egyes szomszédos országokban ma is vannak olyanok, ahol mind a két szülő nem magyar, és magyar iskolába járnak a gyerekek. Ungváron a magyar iskolában egynegyed-egyharmad azoknak az aránya, akik nem magyarok. A támogatást a szülők ilyen esetben is megszerezhetik, ha megkapják a magyarigazolványt.

Pósán László: Annak csak örülni tudok, hogy ha egy román házaspár hirtelenjében úgy találja, hogy az ő két gyereke óvodáskorától kezdve magyar nyelvű közegben tanulja meg a biológiától kezdve a történelmet. Rájuk nehéz lenne azt mondani, hogy a Nagy-Románia Párt lelkes hívévé válnának. Ebben nagy kivetnivalót nem látok, sőt azt mondom, hogy adja isten, hogy minél több ilyen legyen. Majd meglátjuk, hogy így lesz-e.

 Ríz Ádám: A státustörvény jogalanya az az ember, akinek határontúli- magyar-igazolványa van. Amennyiben ez a román házaspár igénybe véve azt a bizonyos ajánlást, vagyis magyarként határozza meg magát, és tud magyarul, akkor az ajánló szervezet az ajánlást nem tagadhatja meg tőle. Meg fogja kapni a magyar igazolványt. Amennyiben van magyarigazolványa, akkor ezzel pályázhat erre a családi vagy iskoláztatási támogatásra, illetve tankönyv és taneszköz támogatásra, amelyet ez a törvény biztosítani fog számára.

  – Boros Barnabás. Hogyan lehet gyorsítani a magyar igazolvány megszerzésének a folyamatát?

  Kocsi László: Van két súlyos kérdés. Az egyik ilyen, hogy a határon túli magyar magyarországi jogi helyzete ennek következtében nem változik, mert a magyar állam nyújtotta kedvezményekhez hozzájut ugyan: oktatási, szociális, egészségügyi, utazási, és más kedvezményekhez, csakhogy azt a kérdést, hogyan fogja ő vízum nélkül átlépni a határt, és hogyan tud Magyarországon túllépve az EU-ban közlekedni, tehát a Schengen-kérdésre, erre nincs válasz. Főleg azért nincs, mert van két másik törvény a magyar parlamentben. Az egyik a külföldiek beutazásáról és itt-tartózkodásáról szóló törvény. Ez nemes egyszerűséggel az idegenrendészeti törvény, a másik pedig az állampolgársági törvény. Ha ezeket az úgynevezett státustörvény mellé tesszük, akkor azt látjuk, ha idejönnek, a határon túli magyarok helyzete javul: egyrészt mert nem turisták, hanem nagyobb felelősség érvényesül velük kapcsolatban: ellátásban, segítségben, de lényegét tekintve az ő jogi helyzetük, a státusuk nem változik. Mit fog ez szülni? Akkor újra föléled az, hogy külhoni állampolgárságot és útlevelet kérnek?

Ríz Ádám:  Valamikor április–május folyamán ezt a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvényt elfogadja a parlament. Lesz jó néhány hónap arra, hogy ezzel a 2002. január 1-jei hatálybalépést megelőzően a törvényhez tartozó kormányrendeletek elkészüljenek.
Ami a gyorsítás kérdését illeti: ezeket az igazolványokat a Belügyminisztérium okmányirodái fogják kiállítani. Az egyik közigazgatási egyeztetésen elhangzott az, hogy havi 33 ezer ilyen igazolvány állítható elő. A Külügyminisztérium arra számít, hogy az első évben nagyobb lesz a lendület, vélhetően egy-két-három, akár még ennél is nagyobb 100 ezres tömegű igény jelenik meg. Készül egy olyan BM-kormányrendelet, amely a beutazással kapcsolatos lehetőségekben próbál kedvezőbb pozíciót juttatni a határon túli magyarok számára.  

Pósán László: Nem értek azzal egyet, amit Kocsi képviselő úr mondott, hogy nincs válasz Schengenre, ugyanis a határon túli magyaroknak adandó kedvezmény most születik meg. Most Magyarország még nem az EU tagja. Magyarország ma meg tud hozni olyan törvényeket, amelyekkel nekifeszül a tárgyalások utolsó szakaszának. Vannak egyébként az EU- tagországok között is olyanok, ahol van hasonló gyakorlat: gondolok a portugálokra, ahová Brazíliából van kedvezményes beutazási lehetőség. Spanyolországra is igaz ez. Sőt, a görögöknél is van ilyen. Nem rendkívüli dologról van szó, Magyarország csak „beáll ebbe a sorba”. Egy ilyen igazolvány birtokában a határon túli magyarok számára megadatik az a lehetőség, hogy ha majdan itt húzódnak a schengeni határok, akkor pillanatok alatt kezébe nyomják a belépésre jogosító papírokat, míg egy ilyen igazolvánnyal nem rendelkező román, szlovák vagy ukrán állampolgárnak végig kell járni a vízumkikérés procedúráját.

Elhangzott, lehet vagy nem lehet gyorsítani ügyeket. Én remélem, hogy gyorsan fog menni, és bár régóta beszélünk róla, az még nem jelenti azt, hogy azt lehet mondani, na most már akkor csak rúgni kell még kettőt, hogy még gyorsabban menjen. Ugyanis csak most fog a parlament elé kerülni. Ilyen törvényt Magyarország még nem hozott soha. Persze elő lehet rángatni portugál, spanyol, görög példákat, csak a dolognak van egy érdekes pikantériája, ami miatt nem lehet egy az egyben alkalmazni, hogy azok egykori gyarmati területek, itt pedig egy egykori országnak a szétdarabolása miatt mások az ebből adódó jogi konzekvenciák.

Most fog elkezdődni a törvény parlamenti vitája. Én nagyon bízom abban, hogy ezek nem lesznek parttalan viták, mert akkor lehet tartani egy feszesebb és kiszámíthatóbb tempót. Utána jönnek a végrehajtási utasítások, mert a törvény mindig csak egy keretet biztosít. 2002 januárjától kellene ezt életbe léptetni, mondjuk, ha a tavaszi időszak végére megszavazzuk, akkor egy fél év alatt kell összerakni. Én azt hiszem, hogy ez elég gyors ütem ahhoz mérten, hogy hány országra szabottan és milyen sokféle teendővel van ez összekapcsolva.

Vissza a főoldalra - kattintással