14. A határon túl élő magyar nemzeti közösségek szerepe Magyarország külpolitikájában Trianontól napjainkig
2001.február 21.
Vendégeink: Granasztói György történész, a Teleki László Intézet főigazgatója, Gergely Jenő történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, Kereskényi Sándor RMDSZ-szenátor, politikai elemző, Szűrös Mátyás, az Interparlamentáris Unió Magyar Nemzeti Csoportjának elnöke.
Gecse Géza: Eltelt tíz év a rendszerváltás óta.
Azoknak a jelentős része, akiknek közvetlen tapasztalatuk volt arról, hogy
a határon túl is élnek magyarok, azoknak a jelentősebb része már nem él.
A fiatalabbaknak pedig nem is lehet oly mértékben közvetlen tapasztalatuk,
mint amekkora nagyszüleinknek volt. Nem újkeletű a határon túli magyarok
életétől való elidegenedés. Trianon óta tart. Szabó Dezső a két
világháború közötti időszak egyik meghatározó íróegyénisége
„ellenforradalmi részvénytársaságként” jellemezte a Horthy-rendszert,
olyan rezsimként, amelyet valójában nem érdekel a határon túli magyarság
ügye, sőt novelláiban is érzékeltette, hogy milyen kegyetlen tud lenni a
magyarországi közvélemény a határon túli magyarokkal. Kezdjük egy határon
túli véleményével, Kereskényi Sándor szerint igaza volt-e neki?
Kereskényi Sándor: Szabó
Dezső kíméletlen kritikával fordult a kor közélete felé. Úgy érzem,
ez a kritika, amellett hogy szubjektíve megalapozott volt, sokszor nem vett
figyelembe bizonyos tárgyi, objektív politikai körülményeket. Magyarország
helyzete az I. világháború után sokkal aktívabb külpolitikát a kisebbségek
irányában csak akkor tett volna lehetővé, ha geopolitikai helyzete a
magyarság szempontjából sokkal jobb lett volna. Az igazság az, hogy az ugrásra
kész kisantantállamok gyűrűjében a magyar külpolitikának rendkívül óvatosnak
kellett lennie. Abban Szabó Dezsőnek alighanem igaza van, hogy ez a külpolitika
óvatosabb volt a kelleténél. Azt hiszem, hogy Gergely Jenő, aki
ennek a kornak alapos ismerője, fel tudja sorakoztatni azokat a körülményeket,
amelyek mind aktuálpolitikai, mint pedig mentalitástörténeti szempontból
lehetetlenné tették azt, hogy a vereség tudatából ébredező magyar
politikai elit egy kisebbségközpontúbb politikát folytasson. Hiszen szólamaiban,
retorikájában az a politika, amit irredentizmusnak szokás sommásan bélyegezni,
létezett. Nyilvánvaló, sokkal inkább belpolitikai céllal, mint a nemzetközi
helyzet megváltoztatásának igényével.
Gecse Géza: Mennyire megalapozott Szabó Dezső kritikája, amikor arról
beszél, hogy a Horthy féle „keresztény nemzeti kurzus” „görénykurzus”
volt és végeredményét tekintve alapvetően megalkuvó, idegen szóval –
opportunista?
Gergely Jenő: Valószínű, Szabó Dezső tudta, hogy
mit beszél, mert ennek a rendszernek a születésénél ő bábáskodott, de
aztán gyorsan kiábrándult belőle, sőt radikális ellenfele lett a
rendszernek. Én ezzel a minősítéssel egyébként nem értek egyet.
Szerintem nem a költők és az írók azok, akik objektív képet tudnak adni
arról, hogy a korabeli magyar politika milyen módon állt e problémához.
Ez elsősorban szakemberek, történészek, kutatók feladata, hogy a forrásokat
ismerve, föltárják és közzétegyék. 1918-tól, a Monarchia összeomlásától
egészen a második bukásig és összeomlásig két síkja volt ennek a
politikának. Az egyik egy közéleti, társadalmi vonulat, a másik pedig a
hivatalos kormányzati politika. Nem igaz, hogy a magyar közvélemény közömbös
volt a határon túlra szorult magyarság sorsát illetően. Tessék arra
gondolni, hogy 1918–19-től kezdve létrejöttek a különféle területvédő
ligák, amelyek hatalmas gyűléseket rendeztek Budapesten és a vidéki városokban.
Több tízezer embert mozgattak meg, különféle kiadványokat tettek közzé.
Majd 1927-ben létrejött a Revíziós Liga, amelynek mozgatója Eckhardt
Tibor volt, aki később a kisgazdapárt elnöke és komoly nemzetközi
kapcsolatokat is megmozgattak annak érdekében, hogy a magyar revíziós célokat
támogassák. És volt egy
hivatalos kormányzati politika, az 1918-tól megszerveződő önálló magyar
Külügyminisztérium. Közismert, hogy 1918-ig nincs önálló magyar külpolitika,
ami tragikus módon járult hozzá, hogy rólunk egészen furcsa kép alakult
ki a világon, mert nem voltak olyan eszközeink, amelyekkel egy másfajta, reális
képet diplomáciai módszerekkel lehetett volna terjeszteni magunkról. Ez a
magyar diplomácia kiválóan működött, a külügyminisztériumban jó
koponyák voltak. A legismertebb Kánya Kálmán, de másokat is
sorolhatnék, akik a magyar érdekek képviseletében komoly eredményeket értek
el. Aki egyszer járt az Országos Levéltárban, és látta a Magyar Külügyi
Levéltárat, az látja, hogy szenzációs erőfeszítéseket tettek annak érdekében,
hogy a magyar ügyet képviseljék. Ennek a központjában a határon túlra
került magyarság érdekképviselete volt. A gondot abban látom, hogy mind a
közvélemény, mind a hivatalos külpolitika a két háború között a határon
túlra került magyarság sorskérdését nem a magyarság etnikai egybetartozásának
a kérdéseként, hanem a történelmi magyarság területi épsége kérdéseként
kezelte. A kiinduló pont az volt, hogy az 1000 éves Szent István-i
Magyarországot kell területileg helyreállítani, és nem az, hogy a magyarságnak
mint etnikumnak vagy nemzetnek az egységét kell megteremteni.
Gecse Géza: Jó, de a gyakorlati politikában mégiscsak 1938 és 1941
között az történt, hogy azok a területek kerültek vissza Magyarországhoz,
amelyek etnikailag túlnyomórészt magyarok voltak.
Granasztói György: Határozottan szeretném kettéválasztani a
probléma politikai és kulturális vetületét. A politikai meggyőződés
mindig sarkosan jelenik meg, és nagyon gyakran megosztja az embereket és a társadalmat.
A dolgok kulturális aspektusai viszont mindig a maguk konkrét mivoltában
ragadhatók meg, és nem feltétlenül osztják meg az embereket, még akkor
sem, ha az azonos élmények, de eltérő politikai meggyőződések egy
kulturális egységbe terelik őket. Azért szeretném ezt hangsúlyozni, mert
ami a határon túl rekedt magyarság sorsa, különösen Trianon, vagy például
a felvidéki magyarságé, a Felvidék visszacsatolása, vagy az a tény, hogy
az etnikai határok, amelyek a müncheni döntések következtében kiigazították
a magyar területeket, a kérdés az, hogy ez jogos, helyes volt-e, vagy sem?
Én úgy érzem, hogy ebben ma már borzasztó nehéz emóció és politikai
meggyőződés nélkül állást foglalni. Az érem másik oldala viszont az,
hogy ezek a problémák, hogy ma már politikailag nagyon nehezen oldhatók
meg, a szó hagyományos, külpolitikai értelmében. Hiszen senki sem gondol
arra, hogy például a felvidéki, el-csatolt területeket valamilyen
„Anschluss” formájában, vagy Székelyföldet
valamilyen módon Magyarországhoz kell csatolni. Már csak azért sem, mert
tudjuk, egy nagyon széles sáv választja el Székelyföldet a magyar határtól,
amelyben román anyanyelvű lakosság él többségben. Mindezzel én csupán
azt szeretném érzékeltetni, hogy mai vitáinkban néhány szempontot –
éppen azért, hogy ne keveredjünk bele túl heves és túl emocionális
megfogalmazásokba, amelyek, sajnos, a mai összefüggéseket ismerve nem
vezetnek sehová –, azt kell végiggondolnunk, hogy vannak-e ezzel
kapcsolatban olyan erkölcsi normák, amelyek igazságában hiszünk. Másrészt
előttünk a nyers valóság, amely ezekkel az erkölcsi normákkal többé-kevésbé
hozható csak kapcsolatba. A kérdés az, hogy ezek a kapcsolatok hogyan jönnek
létre erkölcs és valóság között, és hogyan tudnak a magyar kultúra
keretébe illeszkedni, megszabadulva azoktól a politikai töltésektől,
amelyek, úgy érzem, nagyon sokszor vakvágányra viszik a vitákat.
Gecse Géza: Itt van az 1944 és 1947 közötti időszak, amikor
Magyarországra sok szempontból rosszabb békét kényszerítenek rá, mint a
trianoni, viszont, az igazság az, hogy mégiscsak enyhébb volt, mint a
trianoni sokk, mert a korábbi állapothoz képest nem ütött akkorát a
nemzeten, mint a trianoni. Az 1945 és 1947 nyara közötti átmeneti
demokratikus időszakot, és a Rákosi-korszakot a kádári időszakkal összehasonlítva
meglepő következtetésekre juthatunk. A „koalíciós politikusok” de Rákosi
Mátyás sem mondta azt soha, hogy a határok örökek, szentek és sérthetetlenek
lennének, sőt ha jól emlékszem, Rákosi a csehszlovákiai, vagyis a felvidéki
magyarság érdekében tett is lépéseket, és Kárpátalját illetően kérte
a „szovjet elvtársakat”, ha lehet, akkor a határmenti magyar többségű
sávot adják Magyarországnak. Erről pontos dokumentumaink nincsenek, de
elbeszéléseink vannak. Rákosit és Kádár külpolitikáját összehasonlítva
milyen mérleget lehet felállítani?
Gergely Jenő: Trianon volt-e súlyosabb, vagy a párizsi
béke-szerződés? Ez olyan kérdés, ha már levágták kezed és a lábad,
mi fáj jobban, mert mást már nem tudtak levágni. 1947-ben Magyarországtól
még három falut elcsatoltak Pozsonnyal szemben. Az 1947-es békeszerződés
épp olyan, vagy még súlyosabb volt, mint a trianoni. Gazdasági következményét
tekintve mindenképpen, mert olyan jóvátételt kellett fizetni, ami sokkal többet
tett ki, mint a Trianon utáni magyar jóvátétel.
A másik
az, hogy Rákosiék milyen megfontolások alapján vetették fel a határon túli
magyarság kérdését? Biztos vagyok benne, hogy nem nemzeti szempontból. Ők
abból indultak ki, ha győz a világforradalom, mindenütt szocializmus lesz,
akkor megszűnik az állam, a nemzet, megszűnnek a határok, nem lesz különbség
állam és állam között. Nyilván éppúgy illúzió volt ez is, mint ahogy
illúzió az is, hogy most majd átjárhatók lesznek a határok. Az, hogy a
felvidéki ügyet fölvetették, ami a lakosságcserével kapcsolatban merült
föl: milyen formában lehetne enyhíteni a kitelepített magyarok sorsán,
illetve megakadályozni deportálásukat a Szudéta-területekre? Amit
dokumentálni tudunk, az magyar–román viszonylatban merült föl. Ott
konkrét területeket jelöltek meg, ami az Alföld keleti peremének színmagyar
vidékeit próbálta Magyarországnak megtartani. E mögött az a politikai
megfontolás állt, hogy Románia a II.világháborúban a Szovjetunióval
szemben, a tengelyhatalmak oldalán vett részt a háborúban, és a
Szovjetunió többször is kilátásba helyezte, amennyiben létrejön egy
magyar–szovjet együttműködés Romániával szemben, akkor Sztálin az észak-erdélyi
területi változásokat tudomásul veszi. Miután ez nem jött létre, a
szovjet vezetés Románia mellett döntött.
Gecse Géza: Sokan állítják azt, hogy a Horthy-korszak a saját revíziós
programjával kevésbé volt hatékony, mint Kádár János kurzusa, hiszen
olyan „vidám barakk” képzetét tudta kelteni a határon túl élő
magyarokban, hogy Romániából, Kárpátaljáról vágytak ide az emberek.
Vagyis fent tudta tartani azt az illúziót, hogy magyarnak lenni valahol érdemes.
Szűrös Mátyás: Először engedjék meg, hogy visszatérjek
arra, ami itt elhangzott. A kérdés valóban Trianon óta létezik, azóta
szakították szét Magyarországot. A Kárpát-medencéről beszélünk, mert
szélesebb értelemben véve ez a mi hazánk. A Rákosi- és Kádár-korszak
magyarság-politikájában nem alapvető, de azért lényes különbség van.
Egy elvont internacionalizmus határozta meg, amely a Szovjetunió érdekviszonyait
fejezte ki, tehát nem volt igazi nemzetköziség. Ezért mi a nyolcvanas évek
közepén kezdtük elemezni, hogyan függ össze az internacionalizmus és a
nemzeti érdek. És arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy az igazi
nemzetköziségnek a nemzeti érdekek szintéziséből kellene kialakulnia,
de ez nem így történt. Mert a volt szocialista országok külpolitikájában
a Szovjetunió érdekei érvényesültek. Aztán eljutottunk oda, hogy ennek
az elvont, Magyarország számára káros internacionalizmusnak az ellenszere
a nemzeti kérdés napirendre tűzése. Mondta is nekem többek között Aczél
György, tudom-e, hogy ez revízióhoz vezethet? Mi azért ilyen
messzemenő következtetésre nem jutottunk, de azért azt tudtuk, hogy a
nemzeti kérdés feszegetése idegen a marxista–leninista és a munkáspártoktól
is, többnyire. És megfogalmaztuk azt, én ezt többek között a Kossuth rádió
Rádiónapló akkori műsorában, hogy a határon túli magyarság a
nemzet részét képezi, és az anyaország felelősséggel tartozik a sorsáért.
A nyolcvanas évek végén bizonyos ellenzéki személyiségek kérésére
is, nem toloncoltuk vissza az Erdélyből menekülő magyarokat, hanem azt
mondtuk, hogy az, amit Ceausescuék csinálnak, tűrhetetlen, együvé
tartozunk, magyarok vagyunk, és segíteni kell nekik. A harmadik periódus,
ez a rendszerváltás utáni időszak. Ennek a lényege, a nemzet egyesítése
határmódosítás nélkül. Aminek a jogi kereteit meg kell teremteni. Vannak
bizonyos alapszerződések, amelyeket én is vitattam, de vannak. Eljutottunk
a státustörvényig. A magyar alkotmányba került az a tézis, hogy az
anyaország felelősséggel tartozik a határon túli magyarság sorsáért,
ami nagyon lényeges dolog. A nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon született
ez a döntés, és ez az alkotmány, amely most érvényben van, 1989. október
23-án lépett életbe, és nekem is az a véleményem, hogy a rendszerváltás
ekkor történt meg, mert az új alkotmány alapján kellett működnünk.
Gecse Géza: Mit éreztek, hogyan gondolkoztak közben
a romániai magyarok?
Kereskényi Sándor: A romániai magyaroknak az anyaország helyzetéhez,
a létező vagy éppen csak látszólagos anyaországi nemzetpolitikához való
államszocializmusbeli viszonya jól tükrözi azt, hogy a kisebbségi ember
élete mennyire illúziók és szorongások közepette telik el. A Rákosi-korszakban
vagy a Kádár-éra elején kevés erdélyi magyar vágyott az anyaországba.
A hatvanas évek közepétől pedig sokan komolyan hitték, hogy Romániában
a kisebbségi problémák folyamatos és méltányos kezelésére lehet számítani.
Megjegyzendő, hogy ebben az időben a magyarországiak Romániába jártak át
vásárolni. A hetvenes évek végétől azonban, ekkor Románia gazdasági
helyzete hanyatlani kezdett, és az államberendezkedés hangsúlyozottan
etnokratikus jelleget öltött, egyre többen keresték a lehetőségét
annak, hogy valamilyen úton-módon ma-gyar állampolgárságot nyerhessenek.
A nyolcvanas években kisebbségi magyarnak lenni Romániában már egyet
jelentett erkölcsi és szellemi megaláztatások, valamint anyagi nélkülözések
sorozatának kényszerű vállalásával. A háromkötetes Erdély történetének
baljós fogadtatásából nemcsak a kisebbségi értelmiségiek, hanem minden
józanul gondolkodó erdélyi magyar megérthette, hogy itt, az államszocialista
Romániában a magyar jövőt nemcsak suba alatt, gyakorlatilag, hanem egészen
nyíltan és egyértelműen, elvileg is kétségbe vonják.
Granasztói György: Tovább
szeretném vinni azt a nagyon érdekes fejtegetést, amit Szűrös Mátyás úr
mondott, és visszatérnék egy kicsit a Kádár- és a Rákosi-korszak
problematikájához. Amikor az előbb a kulturális, illetve politikai
aspektusairól próbáltam röviden összefoglalni a gondolataimat, akkor reagálni
akartam arra, amit a Szabó Dezső-idézettel kapcsolatban hallottunk a
bevezetőben. És itt most tetten érhető ez a rendkívül szövevényes
probléma, egy egészen különleges politikai vonatkozásban. Amikor
Magyarországon elindult ez a sajátos erjedés, amelyet az internacionalizmus
és a nemzeti érdek konfliktusaként jellemeztél találóan, akkor azt is
hozzá kell azért tennünk, hogy nemcsak a párton belül nem volt egység,
hanem a közvéleményben sem. Illyés Gyula Hajszálgyökerek című
cikke volt az egyik első olyan írás, amely rendkívül szuggesztíven
vetette föl a határon túli magyarság drámaian és tragikusan aktuális
problémáját és összefonódását a magyar nemzettel. Tehát többféle
vonulat volt, és a magyar ellenzéki gondolkodásban nagyon nagy jelentősége
volt annak, amit Illyés és őt követően Csoóri Sándor és mások
éppen a határon túli magyarság problémáin keresztül a nemzeti gondolkodás,
a nemzeti öntudat újraélesztése terén tettek. Valamint egy másik irányzat,
amelyik szintén egy rendszerváltó párthoz vezetett, azok a rendkívül aktív,
parlamenten kívüli szamizdatozó értelmiségi ellenzékiek, akik az egyéni
emberi jogokra tették a hangsúlyt. Itt tehát volt egy sajátos politikai töltése
annak a problémának, amiről beszélünk, és ez a politikai töltés volt
az, amely aktualitását is vesztette, illetve ma más formákban él tovább.
Az egész
szocialista rendszer és azon belül a magyarországi úgy-nevezett
szocializmusban az emberjogi problémákat tekintette az ellenzék a rendszer
legfőbb problémájának. Aczél György reakciója a ti felvetésetekre két
szempontból volt jelentős és elutasító. Egyrészt elutasította a párton
belül a köreitekben fölvetődő nagyon fontos szempontokat, a nemzeti
identitás vonatkozásában. Másrészt azonban reakció volt azokra az
emberjogi tüntetésekre és követelésekre is, amelyekben az egyik irányzat
a kollektív jogokra, a kisebbségekre, a magyarságra mint közösségre
helyezte a hangsúlyt, a másik pedig az úgynevezett egyéni emberi jogokra.
A hetvenes–nyolcvanas évek ellenzékieinek a szemszögéből nézve az a
sajátos internacionalizmus, amelyet jellemeztél, az kifejezője volt annak,
hogy egy sajátos összjáték, érdekközösség van a szocialista táboron,
a szovjet érdekeltségű pártrendszereken belül, amely alapvetően ellenséges
a kisebbségi, a határon túli magyarság problémájával.
Gecse Géza: Granasztói úr gyakorló diplomata volt Brüsszelben. Ha
most én összehasonlítom, hogy Moszkvából milyen a közép-európai térség
és benne Magyarország, és ha Brüsszelből teszem ugyanezt, nem hiszem,
hogy nagy különbség lenne a kettő között. Valahol megint a nemzetek
feletti szempontok azok, amelyek érvényesülnek, és manapság ez fenyegeti
Magyarországot.
Granasztói
György: Az a bizonyos úgynevezett nyugati világ, ne-vezzük röviden így,
hirtelen szembesült olyasvalamivel, amiről jóformán semmit sem tudott,
amiről ma is nagyon kevés információja van.
A balkáni
válságsorozat annak a teljes félreismerésnek, tájékozatlanságnak a következménye,
amely a nyugati politikacsinálókat ma is jellemzi. Annak, hogy a kollektív
jogokat, a kisebbségi problémát elfogadták, és a kollektív jogok biztosítása
az összes nagy nemzetközi dokumentum részét képezi, ebben a magyar diplomáciának
nagyon komoly része volt. Amikor én dolgozni kezdtem Brüsszelben (négy évig
voltam ott), a nyugati diplomaták hagyományos politikai érvrendszerében az
általános az volt, hogy csupán egyéni jogok vannak, kollektív, közösségi
jogok nincsenek. Egyáltalán nem tettek különbséget a kollektív és a közösségi
jogok között, ami két különböző kategória. Itt mi nagyon komoly
szerepet játszottunk, nem egyedül, de a döntő az volt, amikor rá lehetett
mutatni arra, hogy igenis, vannak kollektív problémák, mert akkor, amikor
Boszniában megerőszakolják az asszonyokat, jóllehet egyénileg szenvedik
el ezt a szörnyűséget, de a maguk kollektív identitása miatt kell
elszenvedniük, mert egy etnikai csoportosuláshoz tartoznak. Ezek azok a
lassan érő folyamatok, amelyekben egy olyan kis országnak, mint Magyarország,
nagyon komoly szerepe lehet, ha folyamatosan és kitartóan képviseli ezt az
érdeket. És az, hogy a vajdasági magyarok sorsa végül az érdeklődés
homlokterébe került, a magyar diplomáciát dicséri. Emlékszem, amikor az
akkori NATO-főtitkár, Wörner a vajdasági problémáról először
beszélt rendkívül határozottan. Ez a magyar diplomácia érdeme volt,
hiszen addig azt sem tudták, hogy a Vajdaságban magyarok vannak.
Szűrös Mátyás: Személyes tapasztalataimmal szeretném
kiegészíteni, hogy volt ez a Kádár-korszakban. Az egyik élményem Kádár
Jánossal kapcsolatban az volt, hogy moszkvai nagykövetként elhatároztam,
ellátogatok Kárpátaljára. Gondoltam, egy magyar nagykövetnek kutya kötelessége,
hogy honfitársait meglátogassa. Bár úgynevezett test-vérország voltunk,
a magyar nagykövet ugyanúgy, mint más nagykövetek, Moszkvában ötven
kilométeres körzetben mozoghatott szabadon. Kivétel volt Zagorszk, a
pravoszláv egyház központja. Az hetven kilométerre volt, ahová a diplomaták
szabadon kiutazhattak. Egyébként, ha el akartam hagyni Moszkva körülbelül
ötven kilométeres körzetét, engedélyt kellett kérnem.
Kádár Jánosnak
jelentettem, hogy szándékomban áll ellátogatni Kárpátaljára. Többször
átutaztam Kárpátalján, és tudtam, hogy milyen állapotok vannak ott, én
1978-tól 1982-ig voltam Moszkvában nagykövet. Kádár János végül azt
mondta, menjen, de vigyázzon magára, és legyen körültekintő. Tudta, hogy
nem olyan egyszerű a dolog. Egy katonai hadi úton kellett gépkocsival
mentem, ami elég hosszú volt. Zászlós autóval, hogy lássák, a magyar
nagykövet van úton errefelé. Mondanom sem kell, Kárpátalján megsüvegelték
a magyar zászlót. Engedélyt kellett kérnem a Szovjetunió külügyminisztériumában
és Ukrajna külügyminisztériumában, Kijevben is, mert Kárpátalja Ukrajnához
tartozott. Tehát Kádár János belátta, hogy egy magyar nagykövetnek el
kell oda mennie. Ugyanaz a Kádár János az 56-os forradalom után, az első
romániai látogatása idején, talán éppen Marosvásárhelyen, arról
kezdett beszélni a tömeg előtt, nagyon sok magyar volt jelen, hogy a román
elvtársaknak jó érzékük van a nemzeti kérdés kezelésében. Erre a
magyarok jelentős része eldobálta a zászlókat, és otthagyta a gyűlést.
Ennyit erről az időszakról.
Ami magát
a Szovjetuniót illeti, engem, mint politikust nacionalistának tartottak. Ezt
a Pravdában is megfogalmazták. Azért, látták, hogy Magyarországon nem
veszélytelen dolog feszegetni a nemzeti sorskérdéseket. Amikor 1989-ben
megnyitottuk a határt, leszereltük a drót-akadályokat, és kiengedtük az
NDK-túristákat. Talán emlékeznek még rá, Gorbacsov október 7-én, az
NDK negyvenedik évfordulójára még ellátogatott Berlinbe. Genscher
külügyminiszter viszont Prágába látogatott, és óvatosságra intett
minket. Vigyázzunk, nehogy magunkra haragítsuk a nagy Szovjetuniót. Nem
volt egyszerű a helyzet. Gondolják csak el, még akkor is, amikor a köztársaságot
kikiáltottam, nagyobb szovjet haderő tartózkodott
Magyarországon, mint amekkora az egész magyar hadsereg volt.
Én
református elemi iskolában kezdtem tanulni, és a néptanítók a magyar
alkotmányosságtól kezdve a nemzeti érzésig belénk nevelték a nemzeti önismeretet,
és nagyon sokat tanultunk a magyar irodalomból. Voltak persze illúzióink,
hogy a szocializmus valami nagyon szép dolog lesz, és csak fokozatosan jöttünk
rá, mi minden történik itt. De ehhez kellett, hogy Illyés Gyula,
majd Csoóri Sándor és mások is megszólaljanak. Csoóri Sándorral
például együtt állítottunk szobrot Kárpátalján Illyés Gyulának. Kétségtelen,
nem volt egység az akkori állampártban, de fokozatosan megerősödtek az
ellenzéki erők, akiktől azért mi magunk is gondolatokat és bizonyos hátteret
is kaptunk.
Gecse Géza: Hogyan viszonyul Trianonhoz ma a legjelentősebb határon túli
magyar nemzeti közösség, a Romániában élő magyarság?
Kereskényi Sándor: El
szeretném mondani, hogy elsősorban az illúziók teljes széfoszlásáról
lehet beszélni, nemcsak az idősebb nemzedékek, hanem az egészen fiatalok körében
is. Különösen ezek a fiatalok szeretnének immár egyenrangú állampolgárokként
élni Erdélyben, és nem csupán a mindennapi magyar érdekek érvényesítésének,
hanem a hosszú távú magyar értékek megvalósításának igényével is.
Ilyen értelemben az ő jövőképük jóval radikálisabb, mint elődeiké. Sőt,
azt mondanám, hogy ők talán azt is sejtik, hogy a kisebbségi magyarságnak
lényegesen aktívabban kellene viszonyulnia saját sorsának rendezéséhez.
Talán azt is tudják, hogy Romániában a magyarsághoz méltó jövő akkor
fog igazán meg-kezdődni, amikor a Trianon-kérdés nemcsak a történettudományban,
hanem a politikában is végre a maga helyére kerül. Vagyis lesz egy olyan jóvátétel,
amivel az anyaország és főleg Európa mindmáig adósa a romániai magyarságnak.
Attól tartok, hogy a romániai magyarság történelmi jelenlétének végnapjai
akkor fognak igazán elkezdődni, amikor ezek a fiatalok, megunva a hiábavalónak
látszó várakozást, maguk is elhagyják az egyre idegenebbnek érzett szülőföldet.