13. A magyar hazaárulások története 
a XIX.századtól napjainkig

(A Görgei Artúr, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Tisza István, Károlyi Mihály, Kun Béla, Horthy Miklós, Bárdossy László, Rákosi Mátyás, Nagy Imre és Kádár János körüli viták)

2001.január 24.

Vendégeink: Hermann Róbert hadtörténész, a Hadtörténeti Intézet igazgatója, Perjés Géza hadtörténész és Pritz Pál történész.

 Gecse Géza: A Kárpát-medencében élő magyarság történetében nem csupán az első és a második világháború elvesztése, a trianoni trauma, illetve 1956 jelentett óriási megrázkódtatást, hanem a korábbi évszázadok is bővelkedtek a vesztes háborúkban és szabadságharcokban. Hol rontottuk el? A kérdésre választ kerestek már a kortársak is. Mi is ezt tesszük, és meggyőződésünk, hogy erre a kérdésre leginkább az utóbbi 150 év története adja meg a választ. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc újkori történelmünk legnagyobb eseménye. Mégis, még napjainkban is, sokan a szabadságharc tábornokát, Görgei Artúrt árulónak tartják. Vegyük elő 1849. január 5-én kibocsátott váci kiáltványát. Árulónak tekinthető-e Görgei Artúr?

Hermann Róbert: A hazaárulás olyan történeti kategória, amire sok esetben azt szokták mondani, hogy időpont kérdése, de ha Görgei váci nyilatkozatát figyelmesen elolvassuk, abban semmi más nincs, mint amit Kossuth Lajos 1849. január 9-én és 13-án is elmondott a magyar parlamentben. A váci nyilatkozatban az szerepel, hogy a fel-dunai hadtest, tehát Görgei hadserege az áprilisi törvények védelmében minden külső ellenséggel határozottan szembeszáll. Ez ekkor csak a császári királyi hadsereget, illetve a nemzetiségi szövetségeseit jelenthette, és hogy Görgei hű maradt ehhez a fogadalomhoz, azt a tavaszi, illetve a nyári hadjárat története is bizonyítja. A második pont arról szólt, hogy a fel-dunai hadtest hasonló határozottsággal fel fogja venni a küzdelmet azok ellen is, akik az alkotmányos királyság rendjét, amelyre a hadsereg megesküdött, „idő előtti republikánus izgatásokkal felforgatni megkísértenék”. Ez a pont arra vonatkozott, hogy Perczel Mór csapatai, amelyek Debrecen fedezésére vonultak vissza a Tisza irányába, sőt átkeltek a Tiszán túlra is, egy olyan tábornok vezérlete alatt voltak, aki közismert volt a republikánus elkötelezettségéről. Görgei joggal tartott attól, hogy a forrófejű Perczel bevonul Debrecenbe, szétkergeti az országgyűlést, és kikiáltja a köztársaságot. Ez nemcsak azért lett volna baj, mert ennek következményeiről Perczelnek fogalma sem volt, hanem azért is, mert kihúzta volna a morális alapot az alól a tisztikar alól, amely az uralkodóra, illetve az uralkodó által szentesített alkotmányra, az alkotmányos királyságra esküdött föl. Ez megint nem tekinthető hazaárulásnak. A harmadik pont azt mondta, hogy a fel-dunai hadtest a továbbiakban csak azokat a parancsokat fogja végrehajtani, amelyek hozzá szolgálati úton a magyar hadügyminisztertől, illetve ennek a saját maga által kinevezett helyettesétől, Vetter Antal tábornoktól érkeznek. Ez a pont arra vonatkozott, hogy 1848. december 30-án Perczel Mór Mórnál azért szenvedett súlyos vereséget, mert nem a Hadügyminisztériumtól kapott utasításokat, hanem Kossuth Lajos egy magánlevélben egy kis győzelmecskét kért „édes Móricától”. Így van az eredetiben, tehát nem én ironizálok, Görgei semmi mást nem követelt ebben a pontban, csak azt, hogy a továbbiakban a hadsereg irányításában a szakmai követelmények érvényesüljenek. Ami –  szerintem –  megint nem hazaárulás. Végül a negyedik pont –  amit mindig föl szoktak hozni –  arról szólt, hogy a fel-dunai hadtest bármilyen az ellenséggel folytatott alkudozás eredményét csak akkor fogja elismerni, ha ez részint az áprilisi törvényeket, részint pedig a hadtest katonai becsületét biztosítja. Erre szokták korábban azt mondani, hogy Görgei fölajánlkozik az ellenséggel a tárgyalásra. Itt nem erről, hanem arról van szó, hogy a magyar parlament 1848. december 31-én az utolsó budapesti ülésén úgy döntött, hogy küldöttséget küld Windisch-Grätzhez, az ellenséges fővezérhez. Ez a küldöttség 1849. január 1-én áthaladt a fel-dunai hadtest harcvonalán úgy, hogy a hadtest parancsnoka, illetve tiszti kara semmit sem tudott e küldöttség felhatalmazásáról, tehát arról, hogy milyen békefeltételekkel mennek tárgyalni. Görgei semmi mást nem tett, mint tiltakozott egy olyan alku ellen, amely az áprilisi törvények megcsonkítását jelenthetné. Kossuth Lajos 1849. január 9-én, illetve január 13-án szinte ugyanerről beszélt a magyar parlamentben, tehát arról, hogy mi a törvényadta, illetve az uralkodó adta jogainknak törvényes önvédelmi harcban érvényt fogunk szerezni. Itt semmilyen nézeteltérés nincs, ez sem hazaárulás, hanem egy olyan tábornok nyilatkozata, akit tisztikara harmada, méghozzá a jobban képzettek, és magasabb rangúak 1849. január 2-án és 3-án Pesten otthagytak, mert reménytelennek érezték a további küzdelmet, és Görgei nem tudhatta, hogy a többiek nem ugyanezt fogják-e tenni. Ha valaki egyben akarja tartani a hadseregét, akkor az nem hazaáruló, hanem ezzel az önvédelmi harcot szolgálja.

Görgei úgynevezett hazaárulásával kapcsolatban a nagy gond az, hogy ezt soha nem definiálta senki. Egyértelműen bizonyított, hogy Görgeit az anyagiak nem érdekelték. Spártai nevelést kapott, és a korabeli értelemben véve igen cinikus férfiú volt, megvásárolni nem lehetett, és nem is volt érdemes 1849. augusztus 13-án, Világosnál, mert akkor már abszolút reménytelen helyzet alakult ki a harctereken. Engedjék meg, hogy elmondjak egy anekdotát, amit Mikszáth Kálmán vetett papírra. Az 1860-as években az itáliai magyar légióban elterjedt, hogy az ő vezérük: Türr István tábornok áruló, és „eladta őket”. És erre Türr István összehívta az olaszországi magyar légionáriusokat, majd azt mondta: „Katonák, mutassatok nekem bárkit ezen a világon, akinek egy lukas fillért megértek! Ha tudtok ilyet mutatni, akkor én itt ebben a pillanatban lemondok a parancs-nokságról és főbelövöm magam. De ha nem tudtok, akkor ne beszéljetek árulásról, mert aki erről beszélni fog, azt gúzsbaköttetem, és tömlöcbe záratom. Ennyi a véleményem Görgei „hazaárulásáról”.

Gecse Géza: Klapkának sikerült elsáncolnia magát Komárom várába. Megtehette-e volna Görgei 1849 augusztusában, hogy egy ehhez hasonló akciót szervez?

Hermann Róbert: Komárom akkor nemcsak Magyarországnak, hanem a Habsburg Birodalomnak is az egyik legjobb olyan erődje volt, aminél az osztrákok azért nem kísérleteztek az ostrommal –  láttam az erről szóló okmányokat a bécsi hadilevéltárban –, mert kiszámolták: csak szétlőni annyiba kerülne, mint amennyit az egész magyar szabadságharcra költöttek, és utána újjá kellene építeni, mert stratégiai fontosságú helyen van. Ez megért annyit, hogy a várőrség szabad elvonulását, illetve büntetlenségét szavatolják. Görgei 1849. augusztus 11-én összehívott egy haditanácsot, amelynek a fegyverletételi javaslatot beterjesztette, de a szavazásnál végül nem volt ott. A megjelent több tucat törzstisztből összesen ketten mondták, hogy nem az oroszok, hanem az osztrákok előtt kellene letenni a fegyvert, arra senki nem szavazott, hogy folytatni kéne a küzdelmet. Amikor Görgei a tisztjeivel együtt ezt a nagyon nehéz döntést meghozza és végrehajtja, akkor a katonai helyzet a következő: délre tőle ott van Haynau a győztes dunai császári-királyi hadsereggel, amely legalább 30-40 ezer fő. Ehhez előbb-utóbb csatlakozni fog Jellasicsnak addig a Titeli-fennsíkon található, legalább 20 ezer főnyi hadereje. Tőle keletre, Erdélyben Lüders orosz és Clam-Gallas osztrák tábornok, legalább 50 ezer emberrel közeledik, északról pedig Paszkevics tábornagy közeledik az orosz fősereg 120 ezer emberével. Ezzel szemben Görgeinek van körülbelül 30 ezer embere, ami hatezer olyan, akinek sem puskája, de még egy bugylibicskája sincs. A maradéknak, akinek van puskája, puskánként van összesen másfél tölténye. Az ágyúknál volt ugyan két csatanapra való lőszer, de csak ágyúzással nagyon nehéz csatát nyerni, háborút meg főleg. Ebben a helyzetben a fegyverletételnél nem volt jobb megoldás. Persze lehetett volna megkísérelni áttörést, mondjuk török föld-re. Ez azzal járt volna, ami a többi áttört magyar haderővel meg is történt: augusztusban átmentek, aztán októberben vissza is jöttek, ráadásul azzal, hogy előbb-utóbb úgyis be fogják őket sorozni a császári királyi hadseregbe, addig pedig százával haltak meg a nem kellő higiéniai, élelmezési és egyéb körülmények miatt. Végső soron –  ugyan nem katonás dolog, de –  fel is lehetett volna oszlatni a hadsereget. Gondolják csak el: milyen sors érte volna azokat a katonákat, akik a román felkelők által megszállt területeken próbáltak volna hazamenni? Számos példa van arra, hogy a „derék” császárhű román felkelők hogyan verték tucatjával agyon ezeket a magyar katonákat, és csak akkor lett rend, amikor a császári és királyi hadsereg ezekre a területekre bevonult. Én azt gondolom, hogy ebben a helyzetben felelősebb döntést, mint a fegyerletétel, nem nagyon lehetett hozni. És hogy a többi katona is így gondolta, bizonyítja azoknak a példája, akik szintén a fegyverletételt választották. Itt az aradi vértanúk közül nemcsak azokra gondolok, akik Görgeivel együtt tették le a fegyvert, hanem Vécsey Károlyra, aki úttalan utakon áttörve igyekezett, hogy Borosjenő környékén az oroszok előtt kapitulálhasson. Lázár Vilmosra és Dessewffy Arisztidre, akik Karánsebes környékén tették le a fegyvert, Inczédy Lászlóra, akinek csapatai Nagyhalmágy környékén kapituláltak, és végül Kazinczy Lajosra, aki Zsibónál tette le a fegyvert. Teljesen reménytelennek, és értelmetlennek érezték a további küzdelmet.

Vannak olyan pillanatok, amikor a nemzetet „fejenként” kell számba venni, amikor nem a katonai dicsőségre, hanem arra kell törekedni, hogy minél több ember életét megmentsük, még ha ezzel mások, jóval kevesebbek életét veszélyeztetjük is. Ebben a tekintetben sem lehet párhuzamot vonni a Görgei, illetve Klapka helyzete között. Ezt Görgei is tudta, amit az is mutat, hogy amikor az oroszok kérésére és az oroszok felügyelete mellett, augusztus 16-án ír egy levelet Klapkának, akkor azt írja benne: gondold meg, mit tehetsz, és mit kell tenned. Klapka megértette a célzást, hogy neki van lehetősége arra, hogy csapatai büntetlenségét és életét biztosítsa. Görgei tudta, mert az oroszok a fegyverletétel előtt közölték vele, hogy csak a feltétel nélküli fegyvertletétel alapján hajlandók tárgyalni, és ha Görgei mást akar, forduljon Haynauhoz. Haynauról pedig mindenki tudta, hogy vérengző futóbolond, aki a katonai működését azzal kezdte, hogy felakasztott két olyan honvédtisztet, akik nem is harcolhattak a trónfosztás után, hisz előtte két hónappal fogták el őket. Ennek ellenére Haynau kivégeztette őket. Azt is tudni kell, hogy Haynau feltett szándéka volt, hogy valamennyi magát megadó, olyan volt honvédtisztet, aki korábban a császári-királyi hadseregben szolgált – márpedig a magyar hadsereg felső vezetésének a 100 százalékát, középszintű vezetésének pedig legalább a 70 százalékát ilyenek alkották (több száz főről volt szó) –  rövidített eljárással kivégzi. Erre csak azért nem került sor, mert Görgei az oroszoknak adta meg magát, és mire az oroszok átadták a foglyaikat Haynaunak, addigra Bécsből már más utasítások érkeztek.

Gecse Géza: Ezek szerint nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy az osztrákok szempontjából az egész magyar honvéd tisztikar áruló volt.

Hermann Róbert:  Így van.

Gecse Géza: Kossuth a haza bölcsének nyilvánított Deákot, majd később a közös Monarchia első nagy formátumú miniszterét, Andrássy Gyulát is árulónak tekintette…

Hermann Róbert: Kossuth Deákot nem nevezte árulónak, hanem azt írta neki a Cassandra-levélben, hogy a jogfeladás sikamlós terére lépett, ami azt jelenti, hogy Deák nem tartja magát a korábbi álláspontjához. Ahelyett, hogy ragaszkodott volna a 48-hoz, azt írta a húsvéti cikkben, meg a későbbiekben is, hogy össze kell egyeztetnünk a 48-as törvényeket a birodalom biztonságának a követelményével. Adott pillanatban ez nagyon bölcs döntés volt, mert Magyarország számára a passzív ellenállás további gyümölcsöket nem hozhatott. Tudomásul kellett venni, hogy mi 1848 tavaszán többet nyertünk, mint amennyivel a birodalom műkö-dőképes tudott volna maradni. A birodalomnak viszont ugyanígy le kellett mondania arról az illúzióról, hogy egy központból lehet irányítani az egész Monarchiát. 1867-ben Budapest ugyanolyan fővárossá vált az Oszt-rák–Magyar Monarchián belül, mint amilyen addig Bécs volt, és legalább akkora volt a lemondás a másik fél részéről is, mint a miénkről. Ez volt, amit Andrássynál Kossuth kifogásolt. A későbbiekben még Görgeinél is tett olyan nyilatkozatokat, hogy ő sem volt „ex professo”, tehát „hivatásból” áruló, csak intrikáns és ambiciózus, és mégiscsak elveszítette a hazát, és nyilván Deákról nem gondolta azt, hogy intrikáns és ambíciózus volt. Andrássyról ezt gondolta, és úgy látta, hogy ezek a derék emberek a haza-vesztés útjára vitték az országot.

Az, amit Kossuth a Cassandra-levélben, illetve egyéb nyilvánosságnak szánt irataiban jósolt, hogy a kettős monarchia rendszere olyan háborúba fogja vinni Magyarországot, amelynek a végkimenetele csak káros lehet a számunkra, az nem az I. világháborúra vonatkozott, mert a jövőbe azért Kossuth sem látott. Kossuth azt feltételezte, hogy Ausztria nem fogja sokáig tűrni, hogy az 1866-os porosz–osztrák háborúban elvették tőle német területeit, és előbb-utóbb a német egység, illetve a német egységben betöltendő hegemónszerep kérdésében újra háborúba sodródik Poroszországgal. Ha megnyeri a háborút, akkor nekünk azért lesz rossz, mert akkor ismét az abszolutizmus, illetve az egyközpontúság erői fognak megerősödni. Ha meg elveszíti, akkor azért lesz rossz, mert lehet, hogy a németek szétverik az egész Monarchiát, és akkor mi itt maradunk a nemzetiségeinkkel, amelyek kifelé fognak tekingetni.

Perjés Géza: Nem lehetséges-e az, és itt főleg a Kossuthtal való gyakori konfrontációjára gondolok, hogy mint minden tisztességes katona, Görgei abszolút konzervatív volt? Egy katona ugyanis nem lehet liberális, hisz a katonai hivatás alapja a közösségiség.

Hermann Róbert: Itt a nézőpontok különbsége volt az elsődleges. Amikor Kossuth Lajos azt írja Görgeinek 1848 decemberének közepén, hogy egy kis sikert!, kedves tábornok úr, akkor joggal gondolt arra, hogy az ország első számú vezetője ő, és neki az a dolga, hogy az országot minél magasabb hőfokon tartsa, hogy a szabadságharcot folytatni lehessen. Görgei pedig a fázós, nyári köpenyes honvédeit látja, akik épp-hogy bandukolni tudnak a mínusz 15–20 fokban. 1848 telén egyébként farkasordító hideg volt Magyarországon, és Görgei már annak is örült, ha csapatai egyben maradnak, és együtt érik el a Vértes vonulatait vagy a Dunát. Ekkor tehát nem lehetett őket harcba vinni, várni kellett vele, és ezt Görgei tudta. Mondok ennek alátámasztására egy jellegzetes példát. 1848 augusztus végén, amikor a magyar parlament elfogadja az újoncozási törvényjavaslatot, ebben szerepel az, hogy a katonákat a továbbiakban botbüntetéssel nem szabad büntetni, ami nagyon nemes gondolat. Mindaddig működik, amíg önkéntesek szolgálnak a hadseregben. Igen ám, de mit lehet csinálni mínusz 15 fokban, amikor a katona fogja magát, és ahelyett, hogy nyári köpenyében az őrhelyén strázsálna, bemegy a szomszédos faluba, a kocsmába, lehúz két-három felest, aztán az ellenség, ha bejön –  bejön, ha meg nem –  akkor nem. Volt erre bizony néhány példa, tehát én most nem humorizálok. Ha ez a szerb hadszíntéren történik, akkor még ennél is rosszabb a helyzet, mert nemcsak bejöttek, hanem a fejét is levágták. Ilyen helyzetben valahogy fegyelmezni kell a katonákat. Mit lehet velük csinálni? Ha beviszik őket a kóterba, akkor a katona örülni fog, mert ott mondjuk mínusz 1 fok van, és az még mindig 15-tel több, mint amennyi odakint volt, és még szolgálatot sem kell teljesítenie. Főbe is lehet lőni a katonát, de ez nem tesz jót a morálnak, meg a katonának sem, ráadásul a hadseregben is kevesebben lesznek. Tehát marad a testi fenyítés. Görgei ezért engedélyt kér erre Kossuthtól, aki megírja, hogy rendben, de csak „a tábornok úr személyes engedélyével”, „indokolt esetben” és így tovább, és így tovább. Mindig föl szokták hozni példának, hogy Görgei milyen ronda ellenforradalmár alak volt, mert elverte a katonák fenekét. Ugyanakkor viszont megtaláltam azokat az iratokat, amikor mondjuk Vetter Antal tábornok, aki a délvidéki hadsereg parancsnoka volt, sőt egy idő után Perczel Mór is írta, hogy mégiscsak engedélyezni kellene a botbüntetést, mert nem lehet másképp fegyelmezni a katonákat. Ilyenkor Bem apóval és Damjanichcsal szoktak példálózni. Damjanich fenékbe rúgással és pofozással fenyítette a katonákat, ami egy két méter magas és 150 kilós embernél elég súlyos, Bem apó pedig minden ütközet előtt „hangulatjavító intézkedésként” főbe lövetett néhány szolgálatmegtagadót. Ha lehet választani a „humánus megoldások” között, akkor a katona fenekének az elveretése még mindig humánusabb, mintha főbe lövik, mert a fájós fenekű katona többé az őrhelyéről nem fog eljönni. Akit viszont agyonlőttek, a föld mélyéről nem jön elő többé.

Gecse Géza: Az 1918-cal elkezdődött időszakból a korszak polgári politikusát, Károlyi Mihályt szokták gyakran a klasszikus hazaáruló jelzővel illetni. Mit szól Károlyi Mihály „áruló” mivoltához Pritz Pál?

Pritz Pál: Én Károlyi Mihályt nem tartom árulónak. Mielőtt azonban ennek kérdésnek a fejtegetésébe kezdenék, szeretnék kapcsolódni Hermann Róbert kollégámhoz annyiban, hogy valójában igen nehéz meghatározni, hogy mit jelent a „hazaárulás”, ki a „hazaáruló”? Vannak természetesen vitán felül álló esetek, amikor valaki anyagi ellenszolgáltatásért, anyagi előnyökért „árulja a hazát”, de ezek olyan ügyek, amelyekről itt most nem kell beszélni. A história nem Görgeivel kezdődik. Én legalább a Mohács utáni korszakhoz térnék vissza. Az, aki nem Szapolyai pártján volt, hanem átállt a Habsburgokhoz, azt itt hazaárulónak tekintették, a másik oldal pedig ezt az oldalt tekintette annak. Kérem, a századelőn egyik vicclapunkban megjelent egy karikatúra, amelyben az egyik politikus pöffeszkedve azt mondja: azt tekintem hazaárulónak, aki nem az én pártomra szavaz. Nálunk rengeteg bukott szabadságharc, sok vérbefojtott küzdelem után megindult a bűnbakkeresés. A higgadt történetírás ma már, például, a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békét aláíró Károlyi Sándort sem tekinti hazaárulónak, holott annak idején, amikor a Rákóczi- szabadságharc elbukott –  és később is sokáig –, sokan annak titulálták. Ez tehát hosszú évtizedekre és évszázadokra visszanyúló história. Sokkal inkább azt a kérdést kell tisztázni, hogy az illető vajon helyesen, jól cselekedett, ügyes politikus volt-e? Világos, hogy Károlyi Mihály rossz politikus volt, de azzal az állítással, hogy ő áruló lett volna, hogy nem tudta négy hét alatt megnyerni azt a világháborút, amit korábban Magyarország négy évig nem tudott megnyerni, azt én méltánytalan kérdésfelvetésnek tartom. Valóban jó lett volna ezt az országot megvédeni legalább az etnikai határain belül, de nem feledhetjük el, hogy 1918-ban ez az ország még parasztország volt. A hazaözönlő katonák szerették volna tudni, mi történik otthon, mert számos esetben, nyugtalanító levelek érkeztek, hogy mit csinált a jegyző például otthon az asszonnyal. Szeretett volna tehát a gazda a ház környékén körülnézni. Ígértek neki földet is, amit szeretett volna megtartani. A hazaözönlő katonák a rend szempontjából veszedelmes anyagot képeztek, és ahogy Hermann Róbert érzékletes képet rajzolt arról, hogy a szabadságharc hétköznapjaiban milyen összefüggések voltak a rendtartás terén, kérem, 1918-ban is voltak akasztások és sortüzek, hogy a földhöz ne nyúljanak hozzá. Hihetetlenül nehéz helyzet volt itt akkor, amiben egy jobb politikus egész biztosan kedvezőbb pozíciókat vívott volna ki, de az ország annak idején Károlyit emelte a magasba.

Gecse Géza: 1919 márciusától Kun Béláék a proletár internacionalizmus szellemében védik az „ezeréves magyar területeket”, a Felvidéken próbálnak Szlovák Tanácsköztársaságot létrehozni, és felveszik a harcot a románokkal. 1919 késő tavaszán– kora nyarán Horthy Miklósék szervezik a nemzeti hadsereget, de nem harcolnak. Ki tekinthető ebben az esetben hazaárulónak? Hazaárulónak tekinthető-e Horthy Miklós?

Pritz Pál: Nyilvánvaló, hogy nem tekinthető annak egyik sem, de Horthy Miklós hazaképe természetesen más volt, mint a Kun Béláé. Fogunk még ma Bárdossyról is diskurálni, akit 1945-ben hazaárulással vádoltak meg. Bárdossy László a Bárdossy-perben, a saját mentségére éppen Kun Béláék tavaszi hadjáratát hozza példának, mint annak a szerves folyamatnak a kezdőpontját, amelyet ő csak „továbbvitt”. Vagyis a Tanácsköztársaság honvédő harcaival magyarázta azt, hogy nem lehetett mást tenni, a háborút kellett vállalni, és mélyen fájlalja, hogy így alakultak a dolgok.

Gecse Géza: Van Gömbös Gyulának egy 1918.decemberi szereplése. A beszéde arról szól, hogy véget ért egy korszak, ezért a magyar nemzetnek a nemzeti egoizmus útját kell követnie, szembe kell szállni a románokkal és a csehekkel, és le kell győzni őket. Ami számomra rendkívül meglepő volt a következő: az katonák majdnem meglincselték Gömbös Gyulát. Ez a Gömbös Gyula az, aki a húszas évek elején megfogalmazza radikális elképzeléseit, és Horthyék lépésenként szorítják ki a hatalomból, és mire Gömbös miniszterelnök lesz, addigra eredeti „programját” neki is fel kell adnia.

Pritz Pál: 1918 végén, amikor tüntetnek a katonatanács emberei a Honvédelmi Minisztérium előtt, Gömbös Gyula izzó magyar hazafiként kimegy az erkélyre –  amire valóban csak bátor ember volt képes –, és azt mondja: „Menjetek inkább a hazát megvédeni!” De azt is tudnunk kell, hogy valóban ez a Gömbös akkor legföljebb egy bátor, de meglehetősen rossz és az erőviszonyokat helytelenül felmérő politikus volt. Hosszú éveken keresztül kell neki tanulnia a politikát, és e folyamat során számos esetben, bizony csúnyán alul is marad. És megromlik a barátsága Horthy Miklóssal is, akihez a húszas évek elején szorosabb szálak fűzik. Reálpolitikájával a húszas évek elején a magyar nemzetnek a legtöbb szolgálatot Bethlen István tette, aki számot vetve a nemzetközi viszonyok diktálta követelményrendszerrel, beillesztette Magyarországot a korabeli Európába.

Perjés Géza: Kun Béla Pesten szervezi a harcot a megszállók ellen, Horthy pedig kényszerű tétlenségben van Szegeden. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen Kun Béla kezében volt az államhatalom, Horthynak pedig csak pár száz katonája lehetett, ha egyáltalán volt neki. Egyszerűen nem volt rá módja.

Hermann Róbert: Azért itt van három igen súlyos kérdés 1919–20-ban. Az első azoké a tiszteké, akik a Magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében vállalnak szolgálatot. Szerintem a többségük, főleg azok, akik hivatásos tisztek voltak, érzik azt, hogy az államhatalom, amit szolgálnak, ez nem elsődlegesen magyar, hanem egy olyan világforradalmi hatalom, amely „mellesleg” Magyarországon jutott hatalomra. Viszont azt is tudják, hogy mivel ennek az államhatalomnak a kezében vannak az eszközök, csak ennek a hadseregében tudnak szolgálni és harcolni a magyar nemzeti célokért. És amikor ez az államhatalom hátat fordít e céloknak, akkor ők is otthagyják a hadsereget, ahogy Stromfeld Aurél teszi 1919 nyarán, amikor a visszafoglalt felvidéki területeket ki kell üríteni.

A következő dilemma, Horthy nemzeti hadseregének a dilemmája, hiszen az ország nagy részét a vörös hatalomtól nem ők tisztítják meg, hanem az a román hadsereg, ami ellen szívesebben harcolnának, minthogy –  már bocsánat a kifejezésért –  kvázi szövetségeseikként tisztítják meg az országot, és utána vonulnak be Budapestre. De azt is tudják, ha nem tesznek semmit, annál később mennek ki a románok az országból, és csak utána lehet valóban újra magyar államhatalmat csinálni. A harmadik dilemma pedig maga a trianoni békekötés: hazaárulás-e aláírni egy olyan békét, amely elveszi az ország területének a kétharmadát, a magyar etnikumnak pedig a jelentős részét? Bizonyos szempontból kétségkívül –  hazaárulás. Ha viszont nem akad, aki aláírja, akkor itt maradnak a megszálló csapatok, és lehet, hogy még rosszabbul járunk. Ebben az időszakban azért nagyon nehéz volt megtalálni a helyes, az erkölcsös és a politikus megoldást.

Gecse Géza: Hihetetlen nagy vitát kavart Bárdossy esetleges rehabilitációjának a lehetősége, és a vita még a mai napig sem csitult. Bárdossy volt az a magyar politikus, akit nemcsak hazaárulónak bélyegeztek, hanem ki is végeztek Magyarországon, holott nem ő volt az, aki a legsötétebb bűntetteket ebben az időszakban elkövette. A vita két legszínvonalasabb képviselője ül itt most közöttünk: az egyik Perjés Géza, a másik pedig Pritz Pál. Azt hiszem, finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy Perjés Géza Bárdossyt egyáltalán nem tartja hazaárulónak.

Perjés Géza: Nem tartom Bárdossyt annak, de előre kell bocsátanom, hogy Pritz Pál sem tartja hazaárulónak Bárdossyt. A történelem sokszor olyan körülményeket teremt, hogy olyan dolgokat is vállalnia kell egy politikusnak, amelyekről meg van győződve, hogy veszélyes, sőt végzetes dolog. Így volt ezzel Bárdossy is. Ő Teleki Pál halála után, 1941 áprilisában lesz miniszterelnök, és júniusban kezdődik el és lép be Magyarország is a háborúba. Ezek a hónapok olyan feszültségeket hordoznak magukban, amelyek szinte megoldhatatlan feladat elé állítják Bárdossyt. Ő nem akarta, hogy Magyarország ebben a háborúban részt vegyen. A vezérkar főnöke: Werth Henrik agresszív módon javasolta a Szovjetunió elleni hadüzenetet, amit Bárdossy határozottan elutasított. Amikor a szerencsétlen kassai bombázásra végül sor kerül, amelyről máig nem tudjuk, ki tette – hogy valóban szovjet gépek voltak-e, – a háborút követelő Werth Henrik és Bartha honvédelmi miniszter gyorsan fölkeresik a kormányzót, aki mivel temperamentumos ember volt, lehetett rá azzal hatni, hogy megsértették Magyarország becsületét. Hallgatva a két katona tanácsára, Horthy elrendeli, hogy magyar gépek viszonozzák a támadást, és aztán a hadba lépést is eldönti. Bárdossy csak ezután kerül a kormányzó elé, aki mint kész helyzetet közli vele, hogy már a parancsait is kiadta a légierőnek. Bárdossy ebben a helyzetben most mit tehet? Két választása volt, az egyik: lemondani. Nem ezt tette, és nagy emberi felelősségérzet nyilvánult meg ebben, mert ahogy elmondta egyik politikustársának, Ullein-Reviczkynek: „...ha én lemondok, akkor itt egy olyan kormányelnök lép a színre, aki mindent megad a németeknek, amit a németek követelnek.” Szélsőjobboldali kormány alakítására is sor kerülhetett volna. Bárdossy alapelve az volt: a minimumot megadni a németeknek, nehogy a maximumot követeljék.

Pritz Pál: Köszönöm, hogy Perjés Géza azt mondta, hogy nincs közöttünk vita a tekintetben, hogy a Bárdossyt egyikünk sem tartja hazaárulónak. Sőt két olyan kulcsfogalom is elhangzott, amelyben szintén messzemenően egyetértünk. Azt mondta Perjés Géza, hogy Bárdossy László kész helyzetet kapott. Abszolút így van, ebben a szörnyű históriában a fő felelősség nem Bárdossy Lászlóé, hanem az akkori kormányzóé: Horthy Miklósé. A másik a minimálprogram kérdése. Ez mutatja Bárdossynak a tisztességességét, hogy valóban nem „csóvás ember” volt. Tehetsége szerint annak idején mindent bevetett annak érdekében, hogy Magyarország ebből a háborúból kimaradjon, de ez nem sikerült, és ebből következik sajnos az, hogy Bárdossy László rossz politikus volt.

Perjés Géza: A kormányzó felelősségét természetesen nem lehet vitatni. Az ő alkotmányos joga volt a hadba lépést kezdeményezni. Csak itt azért arról se feledkezzünk el, hogy –  akármilyen szörnyen is hangzik, de – a háborúba lépés mellett szóltak érvek. Egyrészt az, hogy 1941 júniusában vagyunk, amikor elképesztő mértékű német sikerek vannak. Világszerte mindenki meg volt győződve arról, hogy a németek megnyerik a háborút, és nem volt ez alól kivétel az amerikai vezérkar sem. De volt ennél egy súlyosabb dolog, hogy miután a terület-visszacsatolások megtörténtek, tehát a Felvidék, Kárpátalja és Erdély visszacsatolása, ami német támogatással ment, ez a szlovákokban és a románokban óriási elégedetlenséget keltett, és rendkívül agresszív, hangos propaganda indult, amelyben Magyarországgal való leszámolásról beszéltek. Miután Románia és Szlovákia is azonnal csatlakozott a német támadáshoz, vagyis a Barbarossa-hadművelethez, ezzel olyan előnyöket szereztek –  vélték a magyar kormányban, nem is alaptalanul –,  hogy ezt nem lehet hagyni. Tehát a hadba lépés nem volt egy annyira elképesztően felelőtlen dolog. Hogy Bárdossy rossz politikus lett volna? Én sokat gondolkodtam azon, hogy mi mást lehetett volna tenni?

Pritz Pál: Amit majd Kállay Miklós tesz 1942-ben. Folyton hitegette a németeket, de valójában nem úgy cselekedett. Bárdossy László törékeny, vékony ember volt, ráadásul gyomorbeteg, amit gyűlölködve mondott Bárczy István a perében: ”a kivágott bendőjű Bárdossy”. A háborúba lépés mellett valóban súlyos érvek szóltak. Ám még súlyosabb érvek szóltak amellett, hogy ebből a háborúból ki kellett volna maradni! Csakhogy az az ember, aki ezzel teljes mértékben tisztában volt, már a Kerepesi temetőben aludta örök álmát. Teleki Pál 1941. április 3-án öngyilkos lett. És azt is tudomásul kell venni, hogy az 1941-es nehéz helyzet sokkal korábban indul. Ebben benne van a Trianon-szindróma is, de ennek ellenére alapvetően rossz döntés volt a kormányzó részéről a háborúba lépés. Kéznél volt Bárdossy –  oda tették. Így sokkal nehezebb helyzetbe került az a Kállay Miklós, aki a robusztusságával, egykedvűségével egy évvel később, sokkal nehezebb körülmények között próbálkozik eredményt elérni. Nézzék meg Szegedy-Maszák Aladár emlékiratait. Arra a jelenetre gondolok, amikor Kállay Miklós a Hitlerrel való tárgyalásáról jön vissza, és a nem túl okos berlini követünk, Sztójay Döme egyvégtében azt zsolozsmázza a fülébe, hogy így a németek, úgy a németek, így a jövő, úgy a jövő. Kállay pedig csak egykedvűen szivarozik, kinéz az ablakon, és azt mondja: „Hű, de szép lesz ez a zabtermés!” Háborúból való kiugrási, béketapogatózási kísérleteit, a köznyelv hamisan nevez „Kállay-kettősnek”. Kérem, Kállay soha nem folytatott kettős politikát. Ő lukat próbált beszélni az ellenség hasába, hogy félrevezesse, ám közben politikájának a célja egyértelmű volt: országunk ne süllyedjen el még jobban a háború mocsarában.

Sajnos, a legújabb történelmi irodalom is hibázik, amikor viszonylag megértő Bárdossyval a Szovjetunió elleni hadba lépés ügyében és felszíni jelenségeken mozogva sokkal keményebben elítéli őt az Anglia és az Egyesült Államok elleni hadiállapot dolgában, holott akkor már csúsztunk lefelé a lejtőn, amikor már szinte lehetetlenség volt mást csinálni. De amikor még lehetett volna, akkor Bárdossy nem jól cselekedett. Itt van az ő igazi felelőssége. Kérem a kassai bombázás esetében ezt nagyon világosan jelzi. Mert ne feledjük el, 1941 áprilisában, a Jugoszlávia elleni akciónál  a Teleki–Bárdossy-féle koncepció még a legkövetkezetesebben érvényesül: Magyarország nem támadja meg Jugoszláviát. A csapatok csak akkor indulnak meg, ha már Jugoszlávia szétesett, és a független Horvátországot már kikiáltották. Kérem, a szerbek megpróbálnak bennünket beleprovokálni a háborúba, és ebben még az angolok is segítenek nekik, mert Szegednél, Villánynál és még egy harmadik helységnél súlyos repülőtámadások érik az országot, Bárdossyék mégis rezzenéstelen arccal tűrik ezt. Sokkal kevesebb bomba hullik Kassára majd azon a napon, mint Magyarország déli területein korábban, június 22-e után mégis elvesztik a fejüket. Ez a tragédia.

Perjés Géza: Kállay Miklós politikája eleve kudarcra volt ítélve. Képtelenség volt, amit ő akart, hogy az angolszászokkal majd szövetségre tud lépni, és ezt Bárdossy ismeri fel a leginkább. Van közöttük egy éles vita, amikor Kállay veszi át a miniszterelnöki poszotot. Bárdossy elmondja neki, hogy nem fogsz boldogulni, mert az egész dolog el van intézve Trianonban. És a csehek fognak diadalmaskodni: Londonban Benest, nem pedig téged fognak támogatni. Ez következett be. Kállayék elképzelése végül is egy ábránd volt.

Gecse Géza: Ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk, érdemes egy másik politikus életpályájáról is szót ejteni. Rákosi Mátyásról azt tudjuk, hogy 1944 végén idegen szuronyokon érkezett Magyarországra, de ennek ellenére az, amit a csehszlovákiai magyarokért tett, az a koalíciós időszakban pozitív volt, és ő soha nem mondta azt, hogy „öröknek és véglegesnek tartjuk a trianoni határokat”. Tekinthető-e árulónak Rákosi Mátyás?

Hermann Róbert: Mit árult el? Ez a kérdés.

Gecse Géza: A magyar hazát.

Hermann Róbert: De mi volt az ő hazája? Ez ugyanaz a dilemma, mint Kun Béláé. Ha valaki a világforradalmat tekinti fő céljának, akkor az nem mérhető ezzel a mércével. Rákosi Mátyás egy utolsó gazember volt…

Gecse Géza: Akkor most másképp kérdezem. Magyar nemzeti szempontból hazaárulónak tekinthető-e Rákosi Mátyás?

Hermann Róbert: Szerintem annyira tekinthető, mint bármelyik másik koalíciós partner, mert azért ne feledjük, mindenki a szovjet szuronyokon jött be. Tehát ki kellett innen kergetni egy hadsereget, és bejött helyette egy másik, amelyik először csinált egy kis demokráciát, aztán, amikor megunták, jött az erdőőr és kikergetett mindenkit az erdőből, ahogy a viccben is szokták mondani. Utána jött Rákosi Mátyás, aki a szovjet érdekek gátlástalan kiszolgálója volt.

Gecse Géza: A Független Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt, a Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt mind hasonló lett volna?

Hermann Róbert: Nem volt szuverén magyar állam. Van egy jó kifejezés erre, néhány éve mondogatták, ez a félszabadulás volt, mert megszabadultunk az egyiktől, de bejött helyette a másik.

Perjés Géza: Itt a jogi és a morális szempontok őrült keveredéséről van szó. Bárdossy perében, a védekezésében a bíróság szemére hányta, hogy nem vizsgálták az alanyi bűnösség kérdését, hogy mi motiválta a cselekvéseit. Ha Kun Bélának a cselekvését az motiválta, hogy ő csatlakozni akar a világforradalomhoz, de még kiegészítjük azzal, hogy ezzel a magyar népen is segít, akkor mi a helyzet? Alanyi szempontból mondható ő bűnösnek vagy árulónak?

Gecse Géza: Ez a kérdés azért érdekes, mert amikor jöttünk ide Perjés Gézával, az autóban arról beszélgettünk, hogy a magyar történelem napjainkban talán legvitatottabb alakját: Kádár Jánost hogyan értékeljük? Akkor Perjés Géza azt mondta, Kádár János helyzete nagyon hasonlít a Bárdossyéhoz.

Perjés Géza: A német és a szovjet veszély lényegében egyforma volt. Igaz, Pritz Pál azt mondja erre, hogy 1941-ben a szovjet veszély még nem volt konkrét veszély, de a magyar tudatban a Szovjetunió egy nem szeretett dolog volt.

 Felfoghatjuk Kádár működését 1956 végén, amikor a szolnoki jelenet-re sor került, amikor a szovjetek rávették, hogy vegye át a hatalmat, hogy ő is felelősséget vállalt. Nem lehetett tudni, hogy a szovjetek mivel revolverezték, mi fog történni az országgal, ha nem vállalja. Bárdossyhoz hasonlóan ő felelősséget vállalt, hogy a krízisből kiviszi az országot.

Gecse Géza: Pritz Pál hazaárulónak tekinti-e Kádár Jánost?

Pritz Pál: Nem tekintem Kádár Jánost hazaárulónak, és a Bárdossy–Kádár párhuzamot magam is egy pontig megvonhatónak vélem, de azért látok markáns különbségeket is. Kérem, azért 1944. március 19-éig, a mi országunk minden nehézség ellenére független ország volt. Sokszor büszkén beszélünk arról, hogy az 1942-43-as időszakban, amikor egész Európa elbarnult, akkor ebben az országban több párt működött, létezett egy Magyar Nemzet című újság, amelyből ha valaki jól tudott olvasni, akkor a nemzetközi viszonyok tényleges állapotáról sok mindent megtudhatott. Magyarországon működtek a szakszervezetek, és ha már Bárdossyról van szó, megjegyzem: egyszer kint tárgyalt Ribbentropnál, és Ribbentrop megkérdezte, tervezik-e az angol rádióadások hallgatásának a tiltását. Bárdossy ügyesen kicsúszott a kérdés elől, és esze ágában sem volt betiltani az angol nyelvű rádióadásokat. Ugyanakkor, ahogy így végignézek a teremben, látom, sokan vagyunk, akik tudjuk, hogy Magyarországon az ötvenes–hatvanas években a Szabad Európa Rádiót milyen zajok kíséretében lehetett fogni. 1956-ban Kádár helyzete nehezebb volt, mint Bárdossyé 1941-ben.

Ma már azért sok mindent tudunk a korszakkal foglalkozó történészek írásaiból, hogy bizony leginkább az volt a reális alternatíva: visszajön-e „Rákosi elvtárs”. És azon ugyan történetfilozófiai értelemben el lehet töprengeni, hogy Magyarországon kétségkívül a rendszerváltásig egy sztálinista politikai intézményrendszer volt, de hogy egy intézményrendszert így is, meg úgy is lehet működtetni, azt hiszem, arra Kádár János és Rákosi arcélének a különfélesége a bizonyság.

Hermann Róbert: Én Kádár Jánost a szó köznapi értelmében árulónak tartom, azért, amit 1956 novemberében csinált, tehát, hogy –  korábbi nyilatkozataival ellentétben –  otthagyta társait, vagy például azért, amit a Nagy Imre-perben csinált, hogy ígéretet tett a büntetlenségre, és aztán tudjuk, hogy mi történt. Ez a köznapi szóhasználatban kimeríti az árulás fogalmát. Ami a hazaárulás fogalmát illeti, nagyrészt egyetértek az elhangzottakkal, azonban még néhány tényezőt szeretnék felidézni. Az egyik, hogy 1945 után közszájon forgott az országban egy mondás, amelyet Sztálinnak tulajdonítottak: a magyar kérdés –  vagonkérdés. Ismerve azt, hogy egy tízmilliós országról van szó, és a magyar népnek volt élménye arról, hogy 1944 tavaszán–nyarán háborús körülmények között meg lehetett csinálni, hogy 500 ezer honfitársunkat viszonylag rövid idő alatt kijuttatták az országból a végső pusztulásba, ami olyan tanulság volt, ami joggal ütött szeget Magyarországon az emberek fejébe. Vagyis, hogy nem jó ingerelni a macit, mert Szibériában fogjuk találni magunkat. Erre voltak adatok is, mert a Szovjetunióban az utolsó nagy „népességrendezést” Joszif Visszarionovics Sztálin hajtotta végre, több ezer kilométerre kerültek a krími tatárok, a volgai németek, és a többiek, és bizony nagyon kevesen jöttek vissza közülük. Kádár és társai politizálásában ez is benne volt. Azzal is egyetértek, amit Pritz Pál mondott, hogy nem Kádár János és Nagy Imre, hanem Kádár János és Rákosi Mátyás között lehetett választani. Az alternatíva ez volt. És ha arra gondolunk, hogy a keletnémet, illetve a kínai elvtársak helyből 20 ezer kivégzést javasoltak, hogy majd nagyjából ennyivel lehet rendet teremteni az országban, akkor az összes nyomorúság, kivégzés, törvénysértés ellenére, mindannak dacára, ami 1956-tól 1963-ig nagy méretekben, utána pedig bújtatott formában történt, lehet, hogy azt kell mondanunk, hogy –   most nem az egyéni sorsokra gondolok, félre ne értsen senki – történelmi léptékekben, lehet, hogy Kádár Jánossal jártunk a legjobban.

Egy jóval korábbi példát említenék, ez Bethlen Gábor erdélyi fejedelemé. Bethlen Gáborról nem tudom, mennyire közismert: úgy került 1616-ban Erdély trónjára, hogy török és tatár csapatokkal szövetkezve megdöntötte a törvényesen választott erdélyi fejedelmet, Báthori Gábort, akit aztán meg is gyilkoltak. Nem tudjuk, hogy Bethlen tudtával-e, de nyilvánvaló, hogy nem volt ellenére a dolog. Majd pedig úgy választották meg Bethlen Gábort fejedelemmé, hogy a templomot, ahol az erdélyi rendek tartották az országgyűlést, körülállták ugyanezek a török és tatár csapatok és –  ahogy a korabeli forrás írja –  a rendek Bethlent „féltökben szabadon választották”. Ez a Bethlen Gábor röviddel azután, hogy trónra került, személyesen ostromolta ki Lippából a magyar várőrséget, hogy a várat átadhassa a török csapatoknak, merthogy ez volt az ellenszolgáltatás. Ugyanakkor ez volt az a Bethlen Gábor, aki 1619-től kezdve egészen a haláláig az erdélyi szuverenitás olyan maximumát teljesítette, amit az utódai közül egyedül I. Rákóczi Györgynek sikerült megőriznie, és ő volt az, aki fellendítette az Erdélyi Fejedelemséget, amelyet európai politikai tényezővé tett. Annak ellenére, hogy persze, továbbra is megmaradt török vazallus államnak. A cseh és svéd királytól kezdve különböző európai uralkodók keresték a szövetségét. Hosszú idő óta először volt Magyar-ország nemcsak hadszíntérként, hanem legalább egyfajta önálló államként a térképen. És én nem akarom Kádár Jánost és Bethlen Gábort összehasonlítani, de azért valamiféleképpen a végeredmény dönt. És ha Kádár János 1975-ben vagy 1980-ban hal meg, vagy ha lemond, akkor nem azt mondom, hogy jobb szívvel, de valamivel pozitívabban emlékeznénk rá. Így viszont az történt, hogy az egyik krízishelyzetből bevitte az országot egy másik krízishelyzetbe, egy olyanba, aminek azóta is isszuk a levét.

– Bencze Nóra vagyok, és Hermann Róbert úrhoz lenne egy kérdésem. Mit szól ön ahhoz, hogy a bécsi belügyi levéltárban ott van a besúgók fizetési listáján Görgei Artúr? 1854-től évi 2000 osztrák forintot szavaznak meg neki, amit Hübner báró pár év múlva 4000 forintra emelt. Ezt vajon miért kapta?

Hermann Róbert: Amikor Görgei letette a fegyvert, akkor a Kossuth-bankó, amiben a fizetését kapta, az teljesen értékét vesztette. A hadikasszában volt némi osztrák bankjegy, amit nagyobbrészt szétosztott a tisztikar, illetve a közlegények között, sőt, a beérkező államkincstárból ugyanennek a követelésnek a kielégítésére utasította a volt pénzügymi-nisztert, Duschek Ferencet. Amikor Görgei Nagyváradon, az oroszok fogságába kerül, akkor Paszkevics tábornagy, az orosz fővezér megkérdezi tőle, hogy van-e pénze, mire Görgei azt mondja, hogy már bizony szét-osztogatta a tisztjei között. Erre Paszkevics adott neki 2000 félimperiál orosz aranyat, amit Görgei nem akart elfogadni. Paszkevics erre azt mondta neki, tekintse baráti kölcsönnek, majd valamikor vissza fogja adni. Görgei ezt a pénzt is szétosztogatta a tisztjei között, akik hasonló anyagi helyzetben voltak, és amikor Paszkevics ezt megtudta, akkor megint adott neki 2000 orosz félimperiált. Görgeit ezután az osztrákok augusztus végén nagy kerülővel, a Felvidéken, illetve Galícián, Morvaországon keresztül elszállították Bécsbe, majd pedig, a karintiai Klagenfurtba, ahol hosszú időn keresztül ebből a 2000 félimperiál aranyból volt kénytelen élni. Annál is inkább, mert ott volt a felesége, és lassan megszülettek a gyermekei is. 1850–51-ben megírta a visszaemlékezéseit, éppen azért, mert fogytán volt a pénze, és úgy gondolta, hogy ebből könyvsiker lesz. Azért egy hazaáruló magyar fővezér könyve nemzetközi szinten is nagy érdeklődésre tarthat számot, és a könyv valóban meg is jelent olaszul, két kiadásban angolul, illetve németül. Csak a baj az volt, hogy a Habsburg Birodalom területén azonnal betiltották a könyvet, mert Görgei nemcsak a volt bajtársait, tehát mondjuk Kossuthot, Dembinskit, Perczelt és a többieket bírálta, időnként talán kicsit túl keményen, de megkapta a magáét Jellasics, Haynau, Windisch-Grätz, Hentzi, sőt többé-kevésbé maga a felséges uralkodóház is. Miután elfogyott a teljes összeg, amit Paszkevicstől kapott, illetve ami kevés bejött a jogdíjakból, Görgei írt egy levelet a belügyminiszternek, Bachnak. Megírta, hogy vagy hagyják munkát vállalni Klagenfurtban, mert időnként próbálkozott ezzel, csak mindig megjelent egy fekete ember az adott helyen, és mondták, hogy hát akkor a Görgei urat talán mégse kellene itt alkalmazni, vagy pedig gondoskodjanak az ellátásáról. Ez az osztrák minisztertanács elé került, és az osztrák minisztertanács úgy döntött, hogy Görgeit, mint minden más, állami őrizet alatt lévő embert, el kell látni, és erre kapta évente ezt a 2000 forintot. Nemcsak a besúgók vannak ezen a listán, hanem ezen van minden olyan személy, aki különleges rendőri felügyelet alatt van. De Görgei nem volt besúgó, Klagenfurtban nem is nagyon tudott volna kit besúgni. Ő maga is bevallja később az egyik magánlevelében.

Vissza a főoldalra - kattintással