12. Nemzetállamok és fasizmusok Közép-Európában

 2000.december 20.

Vendégeink: Tőkéczki László történész és Vajda Mihály filozófus

Gecse Géza: Mai vendégeink közül Vajda Mihály filozófusról annyit hadd mondjak el, hogy amikor a nyolcvanas években megpróbáltam megkeresni azt a cikket, amelyet ő a Filozófiai Szemlébe a német nemzeti- szocializmusról írt, akkor nagyon nehezen találtam meg. A folyóirat 1970-es számában aztán a tartalomjegyzékben mégiscsak rábukkantam. De a Filozófiai Szemléből valaki zsilettel „kioperálta”. Aztán, amikor egy másik helyen mégiscsak sikerült hozzájutnom ehhez a cikkhez, az volt a feltűnő, hogy ebben az 1970-es számban Vajda Mihály még a szerkesztőbizottság tagja volt, a következő számban már nem volt az. Tehát megírta ezt a tanulmányt, majd „ennek köszönhetően” eltűnt, még a folyóirat szerkesztőbizottságából is. Azt hiszem, a különleges érdeklődésnek az lehetett az oka, hogy az akkori fogalmak szerint a német nemzeti -szocializmusról olyan írást közölt, amely a német nemzetiszocializmusról valami jót mondott. Pontosan fogalmazok-e?

Vajda Mihály: Azt hiszem, hogy nem egészen. Nem mondtam én jót a német nemzetiszocializmusról, csak nem úgy elemeztem, ahogy abban az időben ez kötelező volt. A fasizmusnak volt akkor egy hivatalos kommunista definíciója és ebből kiindulva értelmezték. Kétségtelen tény, hogy az olasz fasizmusról voltak enyhébb szavaim, de a német nemzetiszocializmusról nem. Alapvetően azért nem szerették ezt az írást, mert arra gondoltak, hogy én ezt nem a német illetve az olasz fasiszta típusú rend-szerekről, hanem a keleti, orosz típusú kommunizmusról írtam. Nem arról írtam! Én ezt a német nemzeti szocializmusról és a Mussolini-féle fasizmusról írtam. Ezeket a rendszereket akartam megérteni. Természetesen nem kívánom tagadni, hogy benne volt a koponyámban az is, hogy ezek a totalitarizmusok nagyon sok tekintetben hasonlítanak egymásra.

Gecse Géza: Mennyiben különbözik az az államszerkezet, amit Mussolini épített fel, attól, amit Hitlernek sikerült megszerveznie?

Vajda Mihály: Az államszerkezet részleteibe belemenni azért nehéz, mert 1922-ben volt a „Marcia su Roma”, amikor Mussolini átvette a hatalmat. Uralma 22 évig tartott, egészen 1944-ig. A hitleri német nemzetiszocializmus 12 évig volt hatalmon. Tehát az állam szerkezetét igencsak nehéz megítélni, annál is inkább, mert a domináns német nemzeti szocializmus hatalmának hat évét leszámítva háborús időszakban létezett és jól tudjuk, hogy háborúban más világ van, mint békeidőszakban. És az sem igaz, hogy az egész előtte lévő hat esztendő a háború előkészítését szolgálta volna. Az első három évben, 1933 és 1936 között, még nem volt világos, hogy mi lesz ebből a német nemzetiszocializmusból. Csak 1936-tól kezdve vált egyértelművé, hogy háborúra készülnek, és alapjában véve a cél Európa meghódítása. Hjalmar Schacht, aki konzervatív közgazdász volt, nem volt náci. Az 1929-es világválság Németországot sújtotta leginkább. Schacht nem háborús gazdaságot készített elő, hanem úgy mobilizálta a gazdaságot, hogy azzal végső soron háborúra is alkalmassá tette, de messze nem azzal a céllal, hogy háborút indítson. Az ő célja az volt, hogy jól működő gazdaságot hozzon létre. 1936-ban, amikor teljesen világossá vált, hogy számára nem a német terjeszkedés a cél, hanem a német gazdaság rendbehozatala, félre is állították.

Gecse Géza: Ha én abból indulok ki, hogy a hetvenes években mit állított be haladónak a magyar politikai vezetés, akkor az, amit ön a német nemzetiszocializmusról, akár az olasszal összehasonlítva írt, vagyis hogy ez egy ipari szempontból jól működő rendszer volt, akkor az pozitívnak számított, és ez is zavarhatta az akkori ideológusokat.

Vajda Mihály: Talán. A számukra az volt a fontos, hogy az ember tartsa magát a szlogenekhez. Alapvető gondjuk az volt, hogy nálam az embléma nem stimmelt. Nem annak tekintettem a fasizmust, aminek ők tekintették, vagyis én nem a tőkés rendszer szükségszerű és logikus végső konzekvenciájának, hanem valami nagyon specifikusnak, ami nem is jöhetett akárhol létre. Fasiszta mozgalmak természetesen voltak az úgy-nevezett demokratikus országokban is: Franciaországban, Angliában, az Egyesült Államokban kevésbé, de még ott is volt. Azonban a hatalomra kerülés lehetősége csak ott volt meg, ahol valamilyen oknál fogva a nyugati típusú demokrácia kibontakozásának a feltételei hiányoztak.

Gecse Géza: Örülhetünk-e annak, hogy Magyarországon nem volt fasiszta mozgalom mondjuk a húszas években sem, vagy nem úgy alakult ki, ahogy tőlünk nyugatabbra?

Vajda Mihály: De volt. A nyilaskeresztes mozgalom az egy...

Gecse Géza: De most még a húszas években járunk, akkor hadd fogalmazzak úgy, hogy autentikus, vagy olyan, ami az egész társadalmat áthatotta, olyan nem igen.

Vajda Mihály: Olyan típusú fasisztoid mozgalom, mint Mussolini mozgalma, olyan nem volt Magyarországon, lévén hogy 1919–20-tól Magyarországon egy konzervatív rendszer volt uralmon nem biztosított igazi táptalajt a fasiszta mozgalom számára. Ne felejtsük el, Olaszország egy szakszervezetek befolyásolta kormányzat alatt volt Mussolini fellépése idején. Németországban a weimari demokrácia az egyik legdemokratikusabb alkotmány alapján működtette a társadalmat. Hogy ez mennyire volt problematikus, az egy másik kérdés, amely Hitler sikereinek igazi magyarázatához természetesen hozzátartozik. Magyarországon a konzervatív típusú Horthy-rendszer,… na ez is egy óriási baj volt velem. Én nagyon határozottan leszögeztem, hogy az ilyen típusú rendszerek, mint a Horthy-rendszer, nem fasiszta rendszerek. Ez sem volt elfogadható. Meg kell mondjam, ugyanakkor a magyar történészek többsége boldog volt, hogy egy filozófus ezt kimondta. Attól kezdve ők már hivatkozási alapnak tekinthették a filozófus „dilettáns” munkáját.

Gecse Géza: Hadd kérdezzem meg most Tőkéczky Lászlót, hogy boldogok lehetünk-e attól, hogy Magyarország nem volt annyira fejlett, mint az olasz vagy még inkább a német társadalom, amely egy ilyen szörnyűséget végül is ki tudott termelni.

TőkéczkI László: A fejlettséggel kapcsolatban nekem mindig problémáim vannak, mert nincs tisztázva, hogy mit is jelent, és az sem közömbös, hogy mihez képest fejlett valami.  Magyarországon a fajvédő mozgalom, amelyet nagyon sokan megpróbáltak egy prefasiszta társaságnak beállítani, valójában nem volt az. Bajcsy-Zsilinszky Endre éppen az antináci, az antifasiszta ellenállás hőse lesz, vagy Eckhardt Tibor, akit demokrataként, mint esetleges kormányfőjelöltet küldenek ki Amerikába. 1918–19-ben Magyarországon olyan hihetetlen nagy volt a nemzeti tragédia, aminek következtében szükségszerű volt az, hogy „kifelé” is és valamiféle nemzeti összefogásban is kellett gondolkodni, ami akkor a konzervatív politika malmára hajtja a vizet. Ezt nem lehet egyszerűen a fejlettség–fejletlenség kategóriáival leírni. Másrészt, az olyan típusú szociális mozgás, amely az 1919-es vörös diktatúra következtében szemmel láthatóvá vált, diszkreditálta az ilyen „mozgalmár-típusú”, tehát nem balos, hanem jobboldali típusú szerveződéseket is. A korszakra jellemző Horthy híres mondása, ha a szélsőjobboldali mozgalmak támadni fognak, akkor csak az lesz a különbség, hogy míg a szélsőbalra passzióval fognak lőni, a szélsőjobb esetében, sajnálattal. Magyarországon a helyzet rendkívül különleges volt, nem lehetett összehasonlítani sem a Németországban, sem az Olaszországban kialakultakkal. Mind a nemzeti szocializmus, mind a fasizmus sokkal inkább társadalmi gyökerű volt, nem úgy, mint Magyarországon.

Gecse Géza: Tehát fogalmazzunk úgy, hogy Magyarországon a trianoni sokk, az, hogy az ország az egyharmadára zsugorodott, a magyarok harmada a határon túlra került, az mintegy életképessé tette a konzervativizmust? Adott neki egy olyan tartalmat, amitől az vonzóvá tudott válni?

TőkéczkI László: Egy majdnem életképtelen országot kellett életképessé szervezni.  Csak másodlagos volt az, hogy majd ebből tartalmilag, szociálisan mi lesz. Én azért tartom Károlyi Mihályt rettenetesen csapnivaló politikusnak, mert ő és a társasága azon gondolkodtak, hogy milyen demokratikus Magyarországot fognak majd csinálni, miközben az országot „kihordták” alóluk. Minden sikeres politika előfeltétele, hogy meg tudja határozni azt, hogy adott történelmi helyzetben minek van prioritása. Ha 1918–19-ben megvédték volna az országot, utána lehetett volna azon gondolkodni, hogy milyen legyen Magyarország belső berendezkedése. Hasonló volt a helyzet a húszas években, amikor egy életképtelen országot kellett életképessé tenni. Nem véletlen, hogy erre a feladatra Bethlen István és Klebelsberg Kuno tudott a siker reményében vállalkozni, hiszen a számukra a folyamatosság volt az elsődleges szempont. Az egész országnak elege volt a zűrzavarból. Magyarországon még talán azok is nyugalomra vágytak, akik egyébként szellemükben forradalmárok voltak.

Gecse Géza: Mint például Gömbös Gyula, akinek szépen lassan „lenyesegették a szárnyait”.

TőkéczkI László: Nagy élvezettel hallgattam egy előadást Stromfeld Aurélról, amin a közönség elcsodálkozott. Szakály Sándor történész tartotta. Stromfeld ugye 1928-ban meghalt. Szakály azt kérdezte: mit gondolnak, ki volt az, aki 1931-ben elintézte, hogy Stromfeld özvegye ezredesi nyugdíjat kapjon? A közönség persze hallgatott, és amikor elhangzott a név, hogy kérem ez Gömbös Gyula volt, akkor mindenki megdöbbent.

Gecse Géza: Az a kaszáskeresztes, hungarista vagy nyilaskeresztes mozgalom, amely Magyarországon a harmincas évek második felére viszonylag erős párttá szerveződik, mennyire tekinthető olyannak, ami a német nemzetiszocializmussal rokon? Ráadásul azt is gyakran halljuk, hogy valójában ez olyan jobboldali mozgalom volt, amelyet gyökértelen volta miatt csak importálták Magyarországra.

Vajda Mihály: Azt nem hiszem, hogy gyökértelen lett volna, de nem volt azonos a német nemzetiszocializmussal. Ha valamire a német nemzeti szocialista mozgalomból hasonlított, akkor annak kifejezetten populista szárnyára hasonlított, amelyet Hitler 1934-ben rövid úton megsemmisített. A hitleri mozgalom nagyon összetett és bonyolult volt. Maga Hitler fantasztikus politikai érzékkel rendelkező ember volt, aki a weimari demokráciával szemben Németországban egyesíteni tudta a legkülönbözőbb típusú elégedetlenségeket. Volt ebben az elégedetlenségben abból is, amit az alulról érkező, frusztrált, magát teljesen kisemmizettnek érző, lumpenproletár mozgalom fogalmazott meg. Amin nem változtat az, hogy ennek olyan úgymond értelmiségi vezetői is voltak, akik nem tudtak jó pozíciókhoz jutni, ezért frusztráltak voltak, és ezért a politikán keresztül próbáltak meg érvényesülni. Abban a pillanatban, ahogy hatalomra került, Hitlernek likvidálnia kellett ezt a réteget  ahhoz, hogy a permanens rendetlenséget egy diktatúra rendjével helyettesítse.

TőkéczkI László: Azért sem lehet igazán összehasonlítani a magyar fejlődést a némettel, mert a magyar kaszás- és nyilaskeresztesek az ország jellegének megfelelően mást és mást képviseltek. A kaszáskeresztes mozgalom kifejezetten a frusztrált szegényparasztok körében született meg. A Nyilaskeresztes Párt viszont sokkal inkább a világválság sújtotta városi kispolgárok pártja volt. A német történetírásban óriási vitákat váltott ki Noltenak az a tézise, hogy a nácizmusban a leninista, kommunista mozgalom alapján lehet sok mindent megérteni.  Én azt hiszem, a harmincas évek magyar szociális válságában az a sajátos, hogy sújtottjai, mint ahogy egész Európában, a válságból jobboldali kiutakat kerestek, míg 1918 előtt ez a kiútkeresés bal felé irányult. Hitlernek és mozgalmának közvetlen hatása csak másodlagos. Ráadásul Szálasi –  minden zavarosságával együtt önjelölt birodalmi főnökként gondolkodott, vagyis esze ágában sem volt „gauleiter”-nek, helytartónak lenni, hanem az egyesült Hungária nagytérség vezetőjének szerepéről ábrándozott.

Vajda Mihály: Az alapvető talán az lehetett, hogy a 1919-es Tanácsköztársasággal kapcsolatos negatív élmények ezt a réteget teljes mértékben elfordították a baloldaltól. Másrészt nagyon fontos tényező, hogy a baloldali, alulról jövő mozgalmak mindig internacionalistának hirdették magukat. Nagyon határozottan hangsúlyozom, hogy csak hirdették magukat és valójában nem voltak azok. Az orosz kommunizmus sem válhatott volna olyanná, amilyenné lett, ha nem lett volna deklarált internacionalizmusa mellett, vagy annak ellenére mélyen orosz.

Gecse Géza: Vagy azzá vált.

Vajda Mihály: Hát persze, de egyvalami biztos volt: Magyarországon egyszerűen Trianon következtében a húszas–harmincas években semmiféle internacionalista indíttatású mozgalomnak semmiféle talaja nem lehetett.

Gecse Géza: 1945 után sem, mert míg 1918 őszén a kommunista pártot Kommunisták Magyarországi Pártjaként alapították Budapesten, addig 1945 után Magyar Kommunista Párt a párt hivatalos elnevezése. Az sem érdektelen, hogy 1947-re körülbelül ugyanakkora a létszáma, mint amekkora a Nyilaskeresztes Pártnak a felfelé ívelő szakaszában, vagyis 1943–44-ben volt. Mennyire átjárhatóak ezek a határok, mennyire volt mondjuk a Magyar Kommunista Párt hasonlónak tekinthető ahhoz, amilyen a Nyilaskeresztes Párt volt?

Vajda Mihály: Mind a kettő totalitárius mozgalom, ebben az értelemben vannak közös vonásaik. Mindkettő épít egyfajta alsó rétegbeli elégedetlenségre. Mind a kettő demagóg, és mind a kettő egypártrendszerű diktatúrára tört. Ne tessék arról megfeledkezni, hogy Mussolini a Szocialista Pártból jött, a Szocialista Párt lapjának volt a főszerkesztője, és Hitler sem valahonnan „felülről”. Ezek Francóval szemben alulról jövő mozgalmak, aki mint bázisra, a spanyol hadseregre építette a diktatúráját. Talán nem is véletlen, hogy Francónak sikerült kimaradnia a háborúból és ezért sikerült megőriznie a hatalmát és Spanyolországot fölhozni egy olyan szintre, ahol már ő is úgy gondolta, hogy nem lehetséges többé a diktatúra. Elképzelhetetlen, hogy Hitlerből ilyen gondolat előjöjjön.

TőkéczkI László: Nem véletlen, hogy Franco egész rendszere inkább egy sajátságos –  most vonatkoztassunk el a szó Magyarországon beidegzett rosszízű csengésétől, de –  „reakció” volt, amely a népfrontban megtestesülő szélsőbalos tendenciák elleni harcban született meg. Egy olyan konzerváló hatalom, amely annak ellenére, hogy Franco el volt kötelezve a hatalma megszerzését támogató német és olasz erőknek,  vezetője személyiségéből következően sem kockáztatott, és ezért a háborúból ki is maradt. A spanyol helyzet tehát megint egy teljesen más összefüggésrendszer, mint akár a német, akár az olasz. A francói modell egy olyan társadalom stabilitás iránti igényét fejezte ki, amely a három éves polgárháborúban rettenetesen felkavarodott, és ezért is hasonlít például a magyarra, ahol a két forradalmat és az ellenforradalmat egy feldarabolás követte.

Gecse Géza: Ha az ember azt veszi szemügyre, hogy milyen volt a Rákosi-rendszer 1949-től 1956-ig, vagy a Kádár-korszak kezdeti megtorló szakasza, akkor arra is gondolhat, hogy van hasonlóság e között az időszak és aközött, ami Németországban Hitler hatalomra jutása és a világháborúba való belépés között történt. Ott is voltak munka- és koncentrációs, illetve megsemmisítő táborok. Magyarországon is volt ávós terror, padlásleseprés, munka- és megsemmisítő tábor, például Recsk. Elképzelhető volt-e az, hogy egy olyan típusú rendszer, mint amilyenek ezek voltak, át tudjon alakulni, fenn tudjon maradni, vagy pedig szükségszerű volt a bukása?

Vajda Mihály: Én azt hiszem, hogy Németországban a rendszer sorsa 1936-ban dőlt el. Ekkor állt át ugyanis egy olyan hadigazdálkodásra, amelyből más kiút, mint világhódító háborúba kezdeni már nem lehetett. Az I. világháború esetében csak a békecsináló győztes hatalmak döntötték el, hogy a háborúért kizárólag Németország a felelős. Miért pont ő? Valójában az összes nagyhatalom egyformán felelős volt az első világháborúért! A II. világháborúra, ha azt egy külön háborúnak, és nem az I. világháború folytatásának tekintjük, azt kell mondanunk, hogy azért valóban Németország volt a felelős. Németország volt a kezdeményezője, mert nem volt más kiútja, mint az állandó expanzió. Na de állandóan mégsem lehet terjeszkedni. Tételezzük fel, hogy Hitler győz. Ha ez bekövetkezik, akkor összeomlott volna a rezsim, mert a hitleri rendszer természetéhez tartozott az állandó „akarás”. Mussoliniben az volt a furcsa, hogy olyan rezsimet épített fel, amely nem volt ilyen expanzív, és a mozgalmat sem kellett állandóan újraéleszteni. Amikor azonban az abesszin háborút megkezdte, elszigetelődött a világtól, ezért neki sem volt más kiútja, mint elfogadni Hitler szövetségét, aminek következtében neki is expanzív stratégiát kellett folytatnia.

TőkéczkI László: Nem véletlen, hogy a hitleri célok között a világ-uralom olyan fajtája húzódott meg, amely faji eszmével volt átitatva és –  mint jövendő haszonélvezőknek –  eleve csupán egy kisebbséghez szólt. Ez magában horda azt, hogy ennek az elképzelésnek korlátja van. A kommunizmus expanziója szintén olyan társadalmi utópikus vonásokhoz kapcsolódott, amelyek –  mint azóta kiderült – nem voltak végrehajthatók. Amennyiben a rendszer állandóan terjeszkedik, mindig bűnbakokat kell találni, ezért az ilyen típusú forradalmak előbb-utóbb semmivé apasztják saját bázisukat. Amikor a sztálini rendszer célrend-szerében nem realitásokat, hanem egy irracionalitást helyezett a középpontba, ugyanezt a fajta önellehetetlenítést fejezte ki.

Gecse Géza: Vajda Mihály egyszer azt is mondta, hogy a késői Kádár-kort sem szereti, de azért az már hasonlít a fasizmusra, és ezt örömmel, mintegy dicséretként mondta.

Vajda Mihály: Olasz fasisztákkal is vitatkoztam erről. A fasizmus szitok-átok szóvá vált. A fasizmus gondolata, Olaszországban születik meg, alapjában véve egyfajta diktatórikus elképzelés, amelynek a feladata az, hogy egy országot felhozzon a modern nyugati demokráciák szintjére. Semmiféle más cél nem lebegett a szemük előtt. Az, hogy ezt egy nemzeti gondolatba ágyazták, az teljesen természetes. Ellenben semmi olyat nem találunk benne, mint ami a német nemzetiszocializmust jellemezte. Nemhogy a felsőbbrendű faj, de még a faji gondolat sem jelent meg az olasz fasizmusban. Mi a legfőbb jellegzetessége? Az, hogy politikailag teljesen monolit, semmiféle pluralizmust, így a pártok pluralizmusát sem engedi érvényesülni. Megakadályozza a szakszervezeti protesztet, és még azt sem engedi meg, hogy a csúcsvezetésen kívül bárki bármiféle eszmével jelentkezzen. Ezzel szemben ad gazdasági szabadságot, és azt mondja az embereknek: dolgozzatok, vállalkozzatok, gazdagodjatok! Ebben az értelemben mondtam azt, hogy a kádárizmus az „echte”kommunizmusból fasizmussá szelídült. A politikai monolitizmuson nem engedett: jól tudjuk, hogy 56-ról nem lehetett jót, a Szovjetunióról nem lehetett rosszat mondani. A Szovjetunióhoz való viszonyunkat nem lehetett kritizálni, a párt vezető szerepét pedig nem lehetett kétségbe vonni. Politikailag a rezsim egységes volt. Ezzel szemben adott olyat, amiért Nyugaton liberálisnak nevezték a Kádárt. Csodát volt ő liberális! Ellenben engedte, hogy az emberek csaljanak, lopjanak, hazudjanak, szerezzenek, amit csak lehet, ha csöndben vannak, és politikailag engedelmesek. Ebben az értelemben beszéltem én „fasizmussá szelídülésről”. Érdekes módon a nemzetiszocializmus egy ellenkező utat járt be, mert kezdetben ott is volt gazdasági szabadság, de ez egyre inkább szűkült. Persze lehet az mondani, hogy egy az egész világ ellen folytatott háborúban ez szükségképpen van így. Ez igaz, de azt hiszem, hogy az mégis a rendszer természetéből adódott, hogy míg a német nemzetiszocializmusban a totalizálódási tendencia volt az erős, a Kádár-féle kommunizmusban a detotalizálódási tendencia. Kádár rendszere semmiféle értelemben nem volt szabadpiaci gazdaság, ellenben a politikai totalitarizmus mellett nemcsak a gazdasági detotalizálódás, hanem a gazdasági pluralizmus bizonyos csíráit is felfedezhetjük.

TőkéczkI László: Két dolog volt még a Mussolini-féle rendszerben, amit Kádár soha sem engedett meg. Mussolini hozta létre a Vatikánnal azt a konkordátumot, ami ideológiailag mégsem tudta a teljes totalizációt végrehajtani, politikailag sem. A másik pedig, ami a fasizmus húszas évekbeni viszonylagos európai népszerűségét hozta, az volt, hogy a kezdeti időszakban óriási közmunkákkal munkahelyeket teremtett, mocsarakat csapolt le, városokat, utakat épített. Ezért nem véletlen, hogy szegény Klebelsberg Kunót –  idézőjelben –  azzal „ütötték ki” a történetírók, hogy a „fasizmus szimpatizánsa” volt, mivel szerinte az olaszokról példát lehetett venni a munka olyanfajta megszervezésében, amely a modernizációt, a nemzet felemelkedését szolgálja.

Gecse Géza: Ha a két világháború közötti rendszert a II. világháború utánival hasonlítom össze, a magyar köztudatban mind Horthy Miklós, mind Kádár János fajsúlyos figura. Míg a két világháború között a „mindent vissza” ideológiája érvényesült, a II. világháború után olyan rendszer alakult ki, amely mindenféle nemzeti elemet tagadott, antinacionalista volt, és mégis olyan típusú jövőképet tudott a határon túli magyarok számára felvillantani, amire a Horthy-rendszer sem volt igazából képes. Ez a „gazdagodjatok” ugyanis egy viszonylagos szabadságkép ahhoz képest, ami például Ceausescu idején Romániában volt, de ahhoz képest is, ami Csehszlovákiában a hetvenes években uralkodott, gondolhatunk akár arra is, ami Kárpátalján volt.

Vajda Mihály: Kádár megértette azt, ha lenyeleti az oroszokkal, hogy itt egy kicsit szabadabb légkör van, persze sokszor csak látszatra szabad, akkor Magyarországot pacifikálni lehet. Míg Husáknak Csehországot nem sikerült pacifikálnia, csak Szlovákiát, bár Szlovákia nem is volt fölfordulva, Husák Szlovákiára építve pacifikálta a cseheket úgy, hogy minden eleven, mozgékony és valamilyen értelemben ellenzéki erőt erőszakkal kikapcsolt. Kádár rájött arra, hogy ez nem fizetődik ki. Míg 1968 után Csehországban nem volt véres terror, 1956 után Magyarországon igen kemény megtorlás volt. 1962–1963-ban egyszer csak jött a fordulat, „aki nincs ellenünk, az velünk van”, és ettől fogva fáradt embereket, egy fáradt nemzetet igába lehetett hajtani. Adunk nektek Trabantot, ócska lakótelepeket, és meg fogtok nyugodni. Kádár összekacsintgatós módon elhitette az értelmiséggel, és másokkal is, hogy ez nem is lehet másként: tessék megnézni, itt vannak az oroszok, ha ugrálunk,  akkor megint jön a november negyedike, és én döntöttem jól, én, Kádár János, amikor azt mondtam, nem hagyjuk magunkat véres húscafattá darálni, hanem csinálunk magunknak egy élhető országot. Tíz-tizenegy évvel a rendszer bukása után itt történészeknek, de mindannyiunknak érdemes elgondolkodni azon, hogy mi volt jobb? Husák volt jobb, vagy Kádár? Magyar-országon ez alatt a jó húsz év alatt valahogy lehetett éldegélni. Nem élni, csak éldegélni! Csak én azt mondom, ennek sajnos negatív morális következményei voltak. Az a világ, amelyikben ma élünk, az egy kicsit annak az öröksége, hogy a törvény arra való, hogy kijátsszuk. Ebben az országban nekem olyan kádárista remineszcenciáim vannak. A rend-szerváltás utáni első két-három évben nem voltak, aztán mégis minden visszatért ebbe a kerékvágásba, és mindegy, hogy melyik oldalon áll valaki, egyszerűen a zsigereiben vannak e gesztusok, hogy „valahogy túl kell élni a dolgokat, hát egyszer élünk kérem!” Ez morális romlást jelent. Azt nem állítom, hogy rosszabb itt, mint a cseheknél, de rosszabb, mint a lengyeleknél! Ott a Solidarnosc nyolc éve meghagyta a maga nyomát. A lengyelek büszkék arra, hogy ők hozzájárultak a kommunista rezsim összeomlásához. Mennyiben járultunk mi hozzá?

TőkéczkI László: Ha ez ma a magyar belső társadalomra nézve ilyen morális problémák sokaságát veti fel, sajnos a magyar kisebbségekre gyakorolt kádári hatás ugyanezt okozta a határon túl is. A közösséget az identitás, az egymáshoz kapcsolódás, a hovatartozandóság érzése és a morális összefüggésrendszerek tartják össze. Az a rablók vagy a maffiózók közössége, amely a közös szerzés és meggazdagodás vágyával csinál vállalkozást, akár nemzeti keretekben. A kádárizmus árát nemcsak abban fizetjük meg, hogy ilyen morális problémák sokaságát veti fel, hanem abban is, hogy a „gazdagodjatok egyénileg” ahhoz vezetett, hogy mind közösségi, sőt anyagi szinten is irtózatos deficitek keletkeztek. Tehát nemcsak a morálban, az emberek belső világában, hanem abban is, hogy a közösség külső megjelenési formája is háttérbe szorult, kezdve az infrastruktúrától az intézményekig. Ez mindenütt megfigyelhető.

Gecse Géza: Nem véletlen, hogy különösen a Kádár-rendszer iránti nosztalgia a határon túli magyarlakta területeken is élénk, hisz akkor nem voltak például tankönyvgondok. Sőt, talán nagyobb rokonszenvvel tekintettek Magyarországra akkor, mint a Horthy-korszakban.
Mennyire van szükség diktatúrára a mi térségünkben és Magyarországon?

Vajda Mihály: Semennyire. 

TőkéczkI László: Egyáltalán nincsen. 

Gecse Géza: Akkor úgy teszem fel a kérdést, hogy a fasizmusnak ebben az átértékelt formájában, ahogy Vajda Mihály beszélt a Kádár-rendszerről, van-e valamiféle létjogosultsága ma Magyarországon, vagy lesz-e?

Vajda Mihály: Nincs, és nagyon merem remélni, hogy nem is lesz. Az, hogy ebben az országban a demokratikus magatartás előfeltételei még gyerekcipőben járnak –  így szokták mondani –, ez igaz. Volt az a bizonyos repülőegyetem, amit a demokratikus ellenzék szervezett, 1980-ban lehetett. Két évig Nyugaton éltem, megkértek, hogy tartsak előadást, mi az, hogy demokrácia. Négyrészes előadást tartottam, és azt mondottam, hogy azt nagyon jól tudjuk, hogy ehhez hozzátartozik az önszabályzó piacgazdaság, mint alap, a modern parlamentáris demokrácia, de működni akkor működik, ha az emberek működtetik. Ehhez a demokratikus magatartást is el kell sajátítani, és a demokratikus magatartás elsajátítása nem megy egyik napról a másikra, az intézmények pedig önmagukban üresek, ha nem e magatartásra épülnek. Mire valaki fölállt, és azt mondta, hogy én ugyanazt mondom, mint Kádár, hogy az ország még nem érett a demokráciára. Azt mondtam, nagyon tetszik tévedni: egy ország mindig érett a demokráciára, meg kell csinálni az intézményrendszert, és türelmesen kell várnunk, néha talán évtizedeket. Énnekem már nincs olyan sok évtizedem, de akkor is türelmesen kell várnom, míg ezek az intézmények és a körülmények megteremtik az emberekben a demokratikus magatartás képességét. Diktatúra soha ezt meg nem teremtheti. Én nagyon keményen veszekedtem nyugati kollégákkal, barátokkal is, mert nem igen értik e térséget. Amikor jött valaki a fejlődésdiktatúrák elméletével, hogy –  ezeknek a diktatúráknak akár jobboldali, akár baloldali, az már mindegy, a jelszó nem számít –, lényege a gazdaság fejlesztése, és akkor én azt mondtam: a jobboldali diktatúrák között még láttam olyat, ami fejlesztette a gazdaságot, de a baloldaliak között egyet sem! Mert a baloldali diktatúra csak az alapokat képes a nagyipari tevékenységhez megteremteni, de abban a pillanatban, ha finom készségeket kell kialakítania, akkor erre ez a diktatúra már alkalmatlan. De nem is ez, hanem fő gond az, hogy a diktatúra tönkreteszi az emberek kezdeményezőkészségét, és olyan figurákat csinál az emberekből, akik csak parancsot képesek végrehajtani. Én inkább szeretnék egy kicsit szegényebb, de olyan országban élni, ahol az emberek öntudattal, saját elképzeléseik szerint próbálják formálni a maguk környezetét, ami diktatúrában nem lehetséges.

TőkéczkI László: Én másként vetném fel a kérdést, mégpedig úgy, hogy e diktatúra utáni térségben a rengeteg szociális, társadalmi, erkölcsi problémával irtózatos nagy az elégedetlenségi potenciál. E tekintetben hasonlítunk a Nyugathoz, bár a viszonylatok –  szintben –  igen különböznek. És akkor megjelenik a modern társadalom  régi-új jellegzetessége, amit populizmusnak neveznek, de nem más, mint egy artikulálatlan elégedetlenség megjelenése: „végre csináljanak már rendet”, „végre legyen már nekünk is jó”.  Magyarul: ma egész Európában, de a szegényebb országokban jóval nagyobb erővel a tömegtársadalom igen veszélyes tünetei jelennek meg. Hogy ezeket a mozgalmakat illő-e egy fazékba vetve populistának nevezni, az kérdés. További kérdés, hogy mit is jelent a populizmus. Az elkövetkező időben ez azért lesz veszélyes, mert megvan a demokratikus struktúra mind gazdasági, mind törvényi formája, megvannak hozzá a jelszavak is, és ugyanakkor ezzel a demokráciával egyre több ember elégedetlen, mert neki nem azt hozta, amit szeretett volna. Van tehát egyrészt demokrácia mint intézményrendszer,  törvény és ethosz, másrészt pedig van egy gazdasági rendszer, amely az embereket folyamatosan fogyasztásra, gazdagodásra és jó közérzetre biztatja; és a kettő ütközik. Ennek következtében a folyamatos elégedetlenség állandóan újratermelődik, és a családtól kezdve az iskoláig, a hagyományos erkölcsi elvek illetve intézmények képtelenek a kommunizmus által szétvert társadalmak integrálására. Az igazi fenyegetés tehát az, hogy sajnos, nem egyszerűen egy-két vagy három évtized lemaradásunk van, hanem az, hogy magában a mai társadalomban is van egy állandóan növekvő elégedetlenségi potenciál, és a protest szavazatok mindenhol nőnek. A németeket bántják állandóan, pedig Franciaországban Le Pen 15 százalékot tud szerezni. Én nem nevezem őt se fasisztának, se nácinak, pusztán olyan embernek, aki pontosan érzi, hogy mekkora feszültségek vannak. És én úgy gondolom, hogy ezzel kell majd igazán szembenézni a világnak, és akkor látni fogjuk, hogy a történelem kicsit ismétli magát. Ezeknek a mozgalmaknak nagy  az erős kéz, a rend utáni vágyakozása, hogy egyenlősítsenek, mert nagy az egyenlőtlenség. Sajnos ez a jelenség a klasszikus típusú diktatúra irányába mutat, attól függetlenül, hogy az ilyen mozgalmak ideológiailag, nemzetileg vagy szociálisan éppen milyen irányzatúak vagy színezetűek.

Gecse Géza: Mi a különbség a totalitarizmus különböző változatai között?

Vajda Mihály: Bár nagyon durva, de úgy fogalmazok, a következő három fajtája létezik: van orosz, német és olasz diktatúra. Ezek közül kétségtelenül az olasz diktatúra volt a legemberségesebb. Mégis többnyire a némettel hozzák közös nevezőre. Hogy miért? Azért, mert Hitler megnyerte szövetségesének Mussolinit. A német nemzeti szocializmus bukásával pedig Mussolini együtt bukott szövetségesével. Mivel nem szakmám, ezért inkább hajlok az általánosításra, mint egy történész. Bár a totalitárius rendszerek egyikében sincs semmiféle szabadság, diktatúra van, sőt gyilkolnak, mégis mindegyik nagyon más. Méghozzá annyiban, ha élni akar, márpedig minden hatalom élni akar, akkor tekintetbe kell vennie annak a területnek, államnak illetve nemzetnek a sajátosságait, amelyre épít. Míg alapjában véve az olasz fasizmus a gazdasági problémák szülötte, addig a német fasizmus a német széttagoltság és partikularizmus szülötte volt. A rendszerváltás pillanatában jelent meg  az „Orosz szocializmus Közép-Európában” című könyvem, amelyben azt próbáltam megmagyarázni, hogy –  amit a demokratikus nyugat nem akar megérteni –  Oroszország nem demokratizálható. Ezzel magyarázható, hogy miért jó az oroszoknak Putyin, és miért nem volt jó egy valamilyen értelemben vett mégis demokráciát akaró Jelcin.

TőkéczkI László: A német nácizmus a XIX. században istenpótlóként fellépő természettudományra, különösen a biológia tudományára támaszkodik. Ezzel magyarázható, hogy Hitler jóval kevesebb emberhez szólhatott propagandájában, mint az a társadalomtudományi utópia, amelyet Marx főleg a történelem és a szociológia tanulmányozása után fogalmazott meg, amely ily módon valóban egyetemesebb lehetett, hiszen minden elnyomotthoz szólt. Ebből következik a másik nem lényegi különbség, de erkölcsileg mégiscsak súlyos következmény, hogy a bolsevizmus a nácizmus kegyetlenségén és diktatúráján túl hazug rendszer is volt, mert a propagandája és gyakorlata teljesen különbözött. Hitler –  idézőjelben –  jóval „őszintébb” volt, mint Lenin. Ami érdekes, annyira őszinte volt, hogy az emberek szinte nem is hitték el. Hitler brutális nyíltsággal mondta meg, hogy mit akar csinálni, és valóban azt is csinálta! Ehhez képest a baloldali diktatúra humanizmust hirdetett, miközben ugyanazt a brutális gyakorlatot követte.

Gecse Géza: Kérem, tegyenek fel kérdéseket.

 – Mészáros István vagyok, Galgahévízről. A harmincas évek végén különböző nyilaskeresztes pártok, mozgalmak voltak. Ennek a végkifej-lődése a Szálasi-féle ha-talomátvétel volt. Szálasiék Hitlertől utasításba kapták a zsidók üldözését, elvárás volt ez Hitlertől, vagy volt ebben „magánszorgalom” is?

– Jancsó Gábor vagyok, és az a kérdésem, vajon a mai körülmények között milyen jellegű diktatúrák valósultak meg és valósulhatnak meg, illetve hogyan mutatkozik meg egy diktatúra a mai világban?

– Soplitz Sándor vagyok. Fukuyama szerint a liberális demokrácia „a történelem vége”. Véleményük szerint valóban véget ér ezzel a tör-ténelem?

TőkéczkI László: Kezdjük a nyilasokkal kapcsolatos zsidóproblematikával. A XIX. század ipari társadalmában megalkotják a munkás-osztály „kizsákmányolási elméletét”. Ennek értelmében a nyomorért a burzsoázia a felelős. Ebből következően aztán a baloldal válasza az lett: a burzsoáziát kell likvidálni. Ugyanerre a jelenségre a szélsőjobboldal válasza a következő volt: csak a zsidóság a kizsákmányoló, ezért a burzsoázia zsidó részét kell megsemmisíteni. A dolog lényegéhez mindkét esetben hozzátartozik, hogy folyamatosan „kell takarítani”, hogy az emberek elhiggyék, lépések történnek arra, hogy a világ tényleg rendbe jön. A történelmi, lélektani összefüggéseken túl a zsidókérdés olyan ideologikus része volt nácizmusnak, mint a burzsoázia a kommunizmusénak. Az sem véletlen, hogy a kommunista rendszereknek is erős antiszemita vonásaik voltak, hisz a burzsoázia jelentős része sok helyütt zsidó volt. Minden diktatúra hatalmi monopolhelyzetet jelent. A kérdés ma az, hogy egy adott társadalomban melyek azok a létfontosságú területek, amelyek birtoklása olyan hatalmat, befolyást jelent, hogy a többség ezzel szemben tehetetlen? Nyilvánvaló, hogy a kérdésben rejtetten az volt benne, hogy olyan új helyzetekben, amikor a virtuális valósággal olyan manipulációs lehetőségek jelentek meg, amelyek korábban ismeretlenek voltak és egyfajta médiadiktatúrát hoznak létre, mit tehetünk? Nyilván, az elkövetkező atomizált és szervezetlen világban nem lesz szükség ilyen klasszikus típusú bolsevista vagy náci típusú diktatúrára, hanem ennek másféle megoldásai is lehetségesek. További kérdés, hogy mi a nyomorúság valódi oka? A nagytőke a nyomorúság oka, vagy a posztkommunista térségekben a nyomorúság igazi oka mégiscsak az, hogy a kommunizmus kizsigerelte ezeket a társadalmakat, vagyis olyan helyzetet teremtett, amikor tartalékok nélkülivé lett az egész társadalom? Egyes közgazdászok szerint a „szűkített újratermelés társadalma” jött létre, ami a társadalom elöregedéséhez, infrastrukturális hiányokhoz vezetett. Szerintem mindazt a nagytőke nyakába varrni, ami nálunk van, rendkívül nagy leegyszerűsítés. Ami azt a kérdést illeti, hogy a liberális demokrácia a történelem vége: felhívnám a kérdező figyelmét arra, hogy Fukuyama azóta már megírta ennek a cáfolatát a Bizalom című könyvében. Ebből kiderül, hogy ő is tisztában van azzal, hogy a társadalmak mély struktúrái nem egy tőke- és haszonstruktúrában, illetve az erre épülő politikában csúcsosodnak ki, hanem sokkal inkább minden egyes társadalom jövőjét a belső jellemtőke, vagyis az a fajta emberi és társadalmi tőke határozza meg, amelyet különböző társadalmi összehasonlításokban japán, amerikai vagy német modellnek neveznek. Olaszország, pontosabban Dél-Itália példáján mutatja be, hogy egy családközpontú modell milyen hihetetlen pusztuláshoz vezethet. Ha nincs meg a bizalom, ami nélkül egy társadalom igazából nem létezik, a társadalom nem tudja létrehozni a maga nagyobb formátumú összefüggésrendszerét. Tehát én úgy gondolom, hogy a liberális demokrácia sem a történelem vége. Vége mindig valamilyen hatalmi struktúrának van. A történelemben egyetlen nagyhatalom sem éli túl önmagát. Tehát ahogy a Szovjetunió eltűnt, higgyék el, Amerika a mai formájában szintén el fog tűnni a történelem során, hiszen egyetlenegy birodalom sem élte túl azt az időt, amit a történelem számára kimért. 

– Kenyeres Mihály vagyok. A lengyelek, akik az Egyesült Államokban több milliós szavazótábort alkotnak, el tudták érni, hogy Lengyelország népét terhelő dollármilliós adósságaikat elengedték. A magyarságról sokszor mondták –  ezt Nyugaton is elismerik –, hogy a peresztrojka, a demokratikus átalakulás 1956-ban kezdődött, vagyis ez Magyarország érdeme is. Látnak-e rá lehetőséget, hogy a mi esetünkben is ezért elengedjék az adósságainkat,  mondjuk egy béke-Nobel-díjat kapna az ország?

– Schmotzer Tamás vagyok. Mi a sajátossága a spanyolajkú területeken létrejött totalitarizmusoknak? Manapság Augusto Pinochet rendkívül vitatott személy, amiben nekem az a furcsa, hogy a régi diktátorokat vagy elzavarták –  gondolok itt Fülöp-szigeti Marcosra vagy Reza Pahlavira –, viszont Augusto Pinochet kemény diktatúrát vezetett be, és még életében létrehozott egy demokráciát. Hogyan volt ez lehetséges és mi ennek az oka?

– Gál Mihály vagyok. Az Európai Unióban, annak létrejöttével vajon nem jöhet-e létre újra a totális globalizáció következtében egy kis nemzetekre minden eddiginél jobban nehezedő elnyomás? Főleg a nemzetiségiekre gondolok, az elszakított területekről nem is beszélve.

Vajda Mihály: Ha a legáltalánosabban fogalmazunk, akkor a bal- és a jobboldali diktatúrák egyaránt totális diktatúrák. De nemcsak a totalitárius rendszerek önkényuralmi rendszerek, hanem a totalitarizmus modern jelenség, amelyik ezért alapjában véve úgy tesz, mintha őt a társadalom egésze hordozná és támogatná. Nem szakít azzal a modern elvvel, hogy a hatalom végső forrása a nép, hanem a népre hivatkozva vezet be egy diktatúrát, kezdetben nem is mindig teljesen abszurd módon. Gondoljunk csak arra: Hitler demokratikus úton került hatalomra, Mussolinit is a tömegei segítették hatalomra. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Oroszországban is hatalmas tömegmozgalmat gerjesztett az az icike-picike bolsevik párt, hisz a nagy októberi szocialista forradalom valójában csak egy puccs volt. Tehát a modern diktatúrák a népszuverenitás alapján állnak, négyévenként ők is csinálják a cirkuszt: el kell menni, és be kell dobni egy cédulát, amelyiknek eredményeképpen a lakosság 99%-a –  ha Nyugaton el akarja adni magát a rendszer, akkor csak 94%-a –  támogatja a hatalmat. Ki ellenőrzi, hogy hányan adtak le és mit, és legyünk őszinték: a többség félelemből, megszokásból, rutinból be is dobta azt a cédulát. Az önkényuralmi rendszerek közé számos olyan rendszer tartozik, régebbiek is, ahol szó sincs népszuverenitásról, hanem van valaki, aki erőszakbázison gyakorolja a hatalmat, és nem hivatkozik semmiféle népre, mint a különböző szocializmusok. Ami a fasizmus és a nacionalizmus összefüggéseit illeti, a fasizmus nem szükségképpen nacionalizmus, a nacionalizmus végképp nem szükségképpen fasizmus, ne felejtsük el, hogy a nacionalizmus mint mozgalom a francia forradalom idején, demokratikus mozgalomként született meg, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lennének nagyon is antidemokratikus nacionalizmusok. Ilyen volt például a német nemzetiszocializmus nacionalizmusa, vagy akár az orosz bolsevizmus lassan nyilvánvalóvá váló nacionalizmusa is.

Egy szó ütötte meg a fülemet: 1956, kérem, nem volt kompromisszum. A kompromisszum olyan dolog, hogy idejön X., és elkezdünk egymással beszélgetni, én ezt szeretném, te azt szeretnéd, és a középúton mégis megegyeznünk. A magyar forradalom képviselőit nem az asztalhoz, sokkal inkább az akasztófához hívták. Nem is kötött velük senki kompromisszumot, hanem engedményeket adtak a már elfáradt nemzetnek. Hogy ezért járna nekünk valami? Kérem, a világ nem ilyen. Lehetett volna lobbizni azért, hogy engedjék el az adósságainkat. Én nem értek a közgazdaságtanhoz, de azt az érvelést is meglehetősen meggyőzőnek tartom, hogy nem mi, hanem Kádárék sara ez az adósság. Igaz ugyan, hogy ennek következtében mi talán egy kicsit jobban éltünk, mint mások a szocializmusban, de azért mutassuk meg, hogy nem vagyunk egy koldusnemzet. Nem akarunk kunyerálni, ha fölvettük az adósságot, vissza is fizetjük. És nem biztos, hogy ettől mi rosszabbul élünk, mint a környező országok, vagy akár Lengyelország.

1956 októbere és novembere az első olyan össznemzeti, egész országra kiterjedő felkelés és forradalom volt, amelyik megmutatta, hogy a kommunizmussal súlyos bajok vannak, s a népszuverenitásra való hivatkozásnál valami „hibádzik”. Ennél fogva a történelmet valóban úgy lenne igazságos megírni, azzal indítva, hogy a kommunizmus bomlásának egyik legalapvetőbb mutatója és előidézője az 1956-os magyar forradalom volt. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy mire a kommunizmus felbomlott, addigra a felnövekvő generációknak sok közük a magyar 56-hoz nem volt, míg Lengyelországban a Solidarnosc időszaka közvetlenül megelőzte a rendszer átalakulását.

Pinochet-kérdés: kérem, Pinochet nem fasiszta diktatúrát hozott létre. Az ő diktatúrája egy a hadseregre alapozott diktatúra volt, ami meggyőződése szerint egy nemzetmentő akció, amely nélkül Chiléből kommunista ország lett volna. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nincs így. Egy kétségtelen: mindenféle jogi procedúra nélkül rettenetesen sok embert gyilkoltak meg, ezt pedig demokráciában ne tűrje el az ember.

Az Európai Unió és a globalizáció kérdésével kapcsolatban szerintem egy országnak választania kell tudni. A negyven év kommunizmus ennek az országnak nagyon határozott módon zúzta össze, tette tönkre alapvető tradícióit. Létrejött egy alapjában véve modern tömegtársadalom, amely rettenetesen szegény, nemigen látom e társadalom másfajta felemelkedési lehetőségét, mint az Európához való kapcsolódást. Az Európához való kapcsolódás viszont egyben a globalizáció valamiféle értelmű elfogadását is jelenti, a helyi tradíciókkal viszont nagyon sok mindent lehet ellensúlyozni. Az Európai Unió-ellenesség és a modern tömegdemokráciával szembeni utálat csak katasztrófapolitikát jelenthet az országban. Nem is képviselik csak nagyon kevesen, mert világosan átlátható, hogy nincs más kiutunk ahhoz, hogy felemelkedjünk. Tessék megnézni, mit hozott Írország, Görögország, Portugália számára az Európai Unió! Én nem vagyok naiv. Én meg vagyok arról győződve, hogy nekünk kevesebbet fog hozni, mert a nagy Európai Unióhoz képest mi azért elég sokan vagyunk. Itt most már nincs visszautunk. Most az, hogy nem fogadjuk el a nagytőke diktatúráját –  ami azért nem úgy diktatúra, ahogy egy politikai diktatúra –  ez szép jelszó, de mit jelent az országnak, a gazdasági és szociális felemelkedés szempontjából? Én úgy érzem, hogy csak negatívumot.

TőkéczkI László: Jórészt ugyanezt mondhatnám el én is. Történeti szempontból viszont érdemes hozzátenni, hogy a politikában, vagy a történelemben, és 1956 már ennek a része, a hála nem olyan kategória, amelyből ki lehet indulni. Nekem meggyőződésem, hogy európai uniós csatlakozásunk közben is törekednünk kell arra, hogy minél nagyobb legyen a játékterünk, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy az EU-ban nem minden jó. De az is meggyőződésem, hogy az Európai Unión kívül maradni a nagyobbik rossz és értelmetlen is lenne. Ahogy keményen harcolva az érdekeikért a többiek is meg tudták tartani a sajátosságaikat, nekünk is sikerülni fog. Amire ügyelnünk kell az, hogy integrált nemzeti közösségünk legyen, és nemcsak a gazdasági felemelkedés, hanem öntudatosodási szempontból is ezt tartom az igazi járható útnak.

– Kulcsár Géza vagyok. A kapitalizmus úgy vonult ide be, hogy az itteni gondolkodó értelmiséget egyenesen fölöslegesnek minősítette. A demokrácia azt jelenti, hogy népuralom. A nép viszont akkor tud uralkodni, ha fel van rá készítve, máskülönben csak az a réteg képes erre, amelyet vagy akiket politikusnak nevezünk, kártyázzák a sorsunkat, és mi pedig álmodozunk.

Vajda Mihály: A szellemi és a politikai elit összekeverése nem tesz jót egyetlen országnak sem. Az jót tesz, ha a politikai elit tagjai figyelnek arra, amit a szellem emberei mondanak, de a szellem emberei nem elég gyakorlatiasak ahhoz, hogy a politikát intézzék. Inkább az a gond a mai Magyarországon, de a mai Közép-Európában általában is, hogy lévén a kommunizmusban politikussá válni nem lehetett, mert a kommunista bürokrata nem politikus, hanem végrehajtó ember, ezért az értelmiség egy része vállalta az új politikai elit szerepét. Bár nem mindig csinálta legtökéletesebben a dolgokat, de az vesse rájuk az első követ, aki biztos benne, hogy ő jobban tudta volna csinálni.

TőkéczkI László: Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy minden valós és vélt hibája mellett a mai magyar politikának talán először van olyan jelentősebb garnitúrája a hatalomban vagy annak közelében, amelynek már legalább normális politikai kamaszkora volt. A többségnek ugyanis nem volt. Azok a korosztályok, amelyeket zömében itt ülők képviselnek, ezeknek a politikához legfeljebb magánemberként, sörözés közben, baráti társaságban volt közük. Ezért ma Magyarországon az emberek egyrészt úgy vannak a politikával, mint a szabadkőművesekkel. Minden a politika, más oldalról pedig hagyjuk a politikát, mert az csak mocsok. A politika ugyanolyan tevékenység, mint minden más –  sajátos szabályokkal. Sőt, ha a hatalmat hozzákapcsoljuk, akkor jelentősebb is. A politika minden országban azt fejezi ki, hogy milyen a társadalom. Amikor Magyarországon ma rengetegen bírálják a politikát meg a politikai elitet, akkor mindig arról feledkeznek meg, hogy demokratikus körülmények között a társadalmat igen pontosan kifejezi a politikai elit, mert hisz azok az emberek szavazták be őket a parlamentbe, vagy buktatták őket ki a parlamentből, akik maguk egyébként kritizálják a politikát.

Vissza a főoldalra - kattintással