10. A nagytérgazdaság és Magyarország.
A hatvan esztendeje aláírt
II. bécsi döntés tanulságai

2000.október 18.

Vendégeink: Balogh András, az Eötvös Loránd Tudomány-egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, Pritz Pál történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora és Palánkai Tibor, akadémikus, a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem Európai Tanulmányi és Oktatási Központjának igazgatója.

Gecse Géza: Pritz Pál Pax Germanica című könyve egy éve jelent meg, amelyben részletesen ismerteti a II.bécsi döntés körülményeit.

A diplomáciai dokumentumokból kiderül, hogy Románia fontosabb ország volt a német vezetés számára a II.világháború folyamán, mint Magyarország. Ezért érdekes, hogy az olaszok közreműködésével végül alapvetően az etnikai elvnek megfelelően mégiscsak hajlandóak voltak 60 évvel ezelőtt Erdélyt Magyarország és Románia között megosztani.

Pritz Pál: Amikor kapcsolattörténetet írunk, eltűnnek azok a másfajta összefüggések, amelyek például a magyar–német viszonyt is meghatározták. Az I. világháborúban keletkezett legenda, miszerint a magyarok és a németek vállvetve küzdöttek, a két világháború között meghatározta az akkori nemzedék gondolkodását. Ennek köszönhetően a magyar közvélemény hajlamos volt azt gondolni, hogy Berlinben legalább akkora fontosságot tulajdonítanak Magyarországnak, mint Budapesten. Nem így volt. Németország számára Románia kőolajmezői miatt fontosabb volt, mint Magyarország.

Miért került mégis sor a II.bécsi döntésre? Azért, mert a Teleki-féle bölcs külpolitika, amely az előzményekből okulva arra a következtetésre jutott, hogy a háborút Németország nem nyerheti meg, azt szerette volna elérni, hogy önálló magyar akció keretében rendezzék Erdély kérdését, amit viszont az erőviszonyok nem tettek lehetővé. Ellenben az is kétségtelen, hogy a Kárpát-medencében nem lehetett akármit megcsinálni a magyarság akarata ellenére. A II. bécsi döntés Berlin szempontjából olyan kompromisszum volt Magyarország és Románia között, amely rendkívül furcsa helyzetbe sodorta Magyarországot. Gondoljanak csak a határvonal megállapítására: Székelyföld teljesen vasúti összeköttetés nélkül maradt, és az északi-erdélyi, több mint 43 ezer négyzetkilométernyi területgyarapodás, ami óriási terület, stratégiai, katonapolitikai  szempontból nehezen volt védhető a románokkal szemben. A németeknek így semmit sem kellett tenniük, hogy a magyar politika 1940-től kezdve olyan helyzetben legyen a II.világháború során, hogy folyton mérlegelnie kellett a román adut, amivel sakkban is tartottak bennünket. Döntő szerepe volt például ennek a tényezőnek abban, hogy 1942-ben a II. magyar hadsereget a frontra küldi a magyar vezetés.

 Gecse Géza: A magyar történeti irodalomban minduntalan felbukkan, hogy Telekiék eredetileg az úgynevezett Maros-vonalat szerették volna elérni, és 1940 júniusában Teleki még a kardjára is hajlandó lett volna rácsapni. A Honvédvezérkar főnöke, Werth Henrik, aki korábban a Tanácsköztársaság hadseregében is harcolt, azt mondta, Erdélyért akár az ördöggel is hajlandó lenne összefogni. Mekkora volt a realitása annak, hogy Magyarország önállóan elfoglalja Erdélyt? Ez különösen annak tükrében érdekes, hogy 1938-ban Hitler hiába ajánlotta fel Horthynak egész Szlovákiát, ő nem kért belőle többet, mint amekkora a déli, magyarlakta sáv volt.

Pritz Pál: Az I. és a II. bécsi döntés elnevezése ugyan hasonlít, tartalmilag viszont alapvetően más helyzetet teremt. Ha megnézzük a II. világháború alatt született amerikai és angol békeelképzeléseket, ezek abból indultak ki, hogy nem szabad még egyszer Trianont kényszeríteni az országra. Aztán 1945-ben másfajta hatalompolitika jegyében –  lényegében szovjet nyomásra –  mégiscsak így alakulnak a dolgok. De az amerikai tudósok, politológusok íróasztalain formálódó elképzelések Magyarország északi határait illetően megegyeznek azzal, amit Hitler és Ciano 1938-ban megvon.

A II. bécsi döntéssel viszont a helyzet más. Valójában nem volt realitása annak, amit Telekiék bölcsen beláttak, hogy önálló magyar akcióval a kérdést rendezni lehet. Úgy hiszem, hogy egy lehetőség lett volna, de ezt a külpolitikai tájékozottság gyengesége miatt, továbbá az ideológiai kérdések mérhetetlen túlértékelése okán –  ami sajnos a mai napig jellemző gondolkodásunkra –, kihagytuk. Forrásszerűen lehet bizonyítani: 1940-ben komoly lehetőség volt arra, hogy ne egy Berlin–Róma, hanem egy Moszkva–Berlin döntőbíráskodás jöjjön létre Erdély ügyében, esetleg Rómával kiegészítve. Ez a lehetőség Moszkvából nézve a magyar külpolitika számára létrejött, azonban Budapesten elképzelhetetlennek tartották, hogy a „sztálini bolsevista Szovjetunióval” szövetségre lépjenek. Hitlernek jó volt Sztálin, és Horthynak jó volt Hitler, ám a kormányzó már fanyalgott attól, hogy Sztálint partnerként elfogadja. Horthy Miklós majd Sztálinhoz megrendítő levelet ír, ebben arra kéri a „generalisszimuszt”, óvja Magyarországot. Ám Horthy 1944 őszén veti papírra ezt, amikor Magyarország olyan helyzetben volt, hogy e szép levélnek komolyabb hatása nem lehetett. Horthy csak 1944 őszére, a vert helyzetben fogadta el Sztálint partnernek, de amikor még lett volna rá lehetősége, 1941-ben, akkor még nem. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, 1941-ben Szovjetunió megtámadásával mi egy nagyhatalmat sértettünk vérig. Nem annak van döntő jelentősége –  amit a történetírás eddig hangoztatott –, hogy Bárdossy eldugta a „híres táviratot”, amelyben Kristóffy arról tudósította, hogy Molotov milyen engedményeket és gesztusokat tett Magyarország irányában, hanem annak, hogy már 1939 tavaszától, nyarától kitapintható egy közeledés Moszkva részéről Budapest irányában, és amikor még volt mozgástér, amikor a szovjetek még valóban nagyhatalmi pozícióból tettek volna engedményeket és segítették volna a magyar külpolitikai célok megvalósítását, akkor ezt a magyar külpolitika –  döntően ideológiai megkötöttségek miatt –  képtelen volt kihasználni.

Gecse Géza: Balogh Andrásnak a közelmúltban jelent meg egy Közép-Európa fogalommal kapcsolatos elemzése, amiben az is szerepel, hogy a fogalmat a németek találták ki, és igazán népszerűvé az I. világháború idején vált. Ők Közép-Európán főként magukat értették. Mennyire változott ez az elképzelés az I. világháború után, különösen a harmincas években, és mikor veszítette el végképp a népszerűségét?

Balogh András: Mindenképpen érdemes pontosan fogalmazni. Maga a fogalom 1800 körül már létezett. 1848-ban a németek már nagyon széles körben használják, és hadd említsem meg List nevét, aki az első legismertebb prófétája a Közép-Európa-koncepciónak, amelyet a XIX. század végén egy ideig elefelednek, hogy aztán majd a századfordulón újabb karrierjét élje. A német Közép-Európa fogalom –  amely az egész világon, még az angolszász irodalomban is német nevén ismert –, vagyis a „Mittel-Europa”, Németország központtal kontinentális hatalmi övezetet kívánt kiépíteni. Ebbe tartozott volna a Németország nyugati, északnyugati határain elterülő Hollandia, esetleg Belgium, vagy mint a Habsburg Birodalom, sőt egyes elképzelések szerint a Dunai-fejedelemségig terjedt volna.

Az eredeti német verziójában a Közép-Európa-fogalom sokkal nyuga-tibb területeket jelentett Németország központtal, mint amilyennek ezt a Közép-Európát ma ismerjük. Első megfogalmazásaiban ez a „Mittel-Europa” a mai olvasó számára hajmeresztő elemeket tartalmaz, hiszen a német kultúrától és nyelvterülettől keletre eső területeket a „szolga népek” által benépesített térségnek tekinti, és List például úgy fogalmaz, hogy „nekünk nem adatott meg olyan expanzió keresztülvitele, mint amilyen az angoloknak”, akik bár az amerikai kontinenst nem maguk fedezték fel, de ők voltak, akik azt birtokba vették. Szó szerint idézem Listet: „a mi Vadnyugatunk itt van keleten: a magyarok, a románok, és a szerbek által lakott területen”, vagyis Közép-Európában. Nem szokták, nem illik erről ma beszélni, de tisztában kell lennünk vele, hogy ez volt az eredeti német Közép-Európa-koncepció. Viszont arról a máig tiszteletre méltó Közép-Európa-elképzelésről is tudnunk kell, amely az I. világháború időszakában vált ismertté Naumann jóvoltából, akit amúgy az európai integráció előfutárának is szoktak tekinteni. Az akkori élénk magyar szellemi élet hagyományainak megfelelően, könyvének megjelenését követő néhány hónapon belül magyar nyelvre is lefordították, így 1914-es magyar kiadását Közép-Európa címmel a könyvtárakban Önök is olvashatják. Naumann Közép-Európa-elképzelése szerint közelíteni kell a térség országait egymáshoz. Tessék megnézni, a modern integrációk számára mennyire figyelemre méltó az, amit Neumann leír. Azt mondja, a modern világban, és a XX. század eleje már annak mondható, a hagyományos nemzetállamok nem tudják teljesíteni feladataikat, saját szuverenitásukat megőrizni. Ezek gazdaságilag életképtelenek, amibe Németországot is beleérti, ezért Németországnak is szüksége van a nagyobb egységre vagy térségre, ahová a német expanzió ki fog terjedni, és ez Magyarországot, illetve az egész Osztrák–Magyar Monarchiát is érinti. Ebben a szellemben kötik meg az I. világháború éveiben Németország és az Osztrák –Magyar Monarchia között azt a vámuniót, ami a szakemberek előtt sem igazán ismert, amiatt, hogy erre csak a háború utolsó éveiben került sor. Naumann nem hisz abban, hogy ez az újfajta közép-európai együtt-működés a térség durva alágyűrését jelentené, olyanfajta federációt képzelt el – ő maga használja ezt a kifejezést –, amelynek keretében az egyes államok megtartanák a belső önkormányzatukat, de nincsenek vámhatárok, közös pénz van, és a gazdasági egységnek politikai következményei is vannak. Nyilvánvaló, hogy német központtal született volna meg ez a közép-európai integráció. Ez az elképzelés az I. világháború után elfelejtődött. Amit ma Közép-Európának nevezünk, annak épp az az érdekessége, hogy már a szereplőket, a földrajzi térséget és az alapkoncepciót illetően teljesen mást jelent. Azok, akik német tudományos alapon állnak, állandóan összekeverik a hagyományos német közép-európai elképzelést a mai realitásokkal. Ebből óriási zavar keletkezett a szakirodalomban, és a közvéleményben is.

 Gecse Géza: Ez az elképzelés az Osztrák–Magyar Monarchiával, mint egésszel számolt, vagy olyan koncepció volt, amit „nagy német egységnek” szoktak nevezni, és csak ennek megvalósulása után számolt volna a föderáció bizonyos elemeivel, és ezen belül milyen lett volna Magyarország helyzete?

Balogh András: Ha a kérdésre formálisan válaszolok, akkor abból indulok ki, amit a könyv ténylegesen tartalmaz. A könyv nyilvánosságnak szánt munka, ezért a létező politikai entitásokból indult ki. Teljesen egyértelmű volt, hogy ekkor Európa szívében az Osztrák Magyar Monarchia állt, és semmifajta utalás arra vonatkozóan nincs, hogy visszatérne a kis és a nagy német egység kérdése. De a szerkesztő úr fölvetése teljesen logikus, ugyanis nyilvánvalóvá válik, ha ez a német vezetésű integráció működésbe lendül, föltehetően az alkotó elemeken belüli mozgások, változások elképzelhetők.

Amiért ma becses örökségnek lehet tekinteni a naumanni felfogást, az az, hogy tudomásul veszi a létező politikai egységek területi integritását és szuverenitását is. Ez az igazi reálpolitika, amelynek nemcsak a korábban, hanem a később is megfogalmazott durva, primitív német szupremáciát, faji felsőbbséget is megfogalmazó elképzelésekhez nincs semmi köze, hanem tisztességes, modern integrációs elképzelés, amely Németország-nak a térségben betöltött különleges súlyából indul ki.

Gecse Géza: A weimari köztársaság idején Németország demokra-tikus állammá vált, viszont ha gazdaságpolitikáját vesszük szemügyre, közelednek az oroszokhoz, aminek másfajta vetülete is van. Ilyen például az is, hogy a  két nép történetének azt a részét hangsúlyozzák, amikor az oroszok és a németek jól együttműködtek. Ezen kívül van egy másfajta nyitás Dél-Amerika felé, amely a harmincas években, ha jól tudom –  Hjalmar Schacht –  nevével bezárult. Ez a megváltozott koncepció az úgynevezett „nagytérgazdaság”.

Palánkai Tibor: A közép-európai integrációs koncepció, az idő során igen jelentős változáson ment keresztül, amelyet a II. világháborúig főként a birodalmi szemlélet, a birodalomépítés, a befolyásszerzés, és fenntartás szempontjai motiváltak. A háború után jön a fordulat, amikortól azt mondhatjuk, hogy valóban szerves integrációról beszélhetünk, vagyis az integrációs folyamatok önkéntes módon a belső társadalmi, gazdasági folyamatok alapján alakulnak.
A náci Németország gazdaságpolitikájára a birodalmi szemlélet nyomta rá a bélyegét. Úgy érzem, hogy nem volt sem koherens gazdaságpolitikája, sem külgazdaság-politikája ebben az időben. Az egész nem volt más, mint belső birodalomépítés. Ezen túlmenően keresték a szélesebb európai együttműködés lehetőségét, ami részben félgyarmati jellegű szerepek kiosztását jelentette. Ha a német szándékok mögé nézünk, akkor a közép-európai térségnek, ezen belül Magyarországnak is ilyen félgyarmati szerepet szántak. Németország gyarmati jellegű piacokat keresett, egyrészt nyersanyag és egyéb források beszerzése, másrészt a kivitel érdekében.

Pritz Pál: Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy Németország már a liberális korszakban is jelentős tőkét helyezett el térségünkben. Az I. világháború előtt az Osztrák–Magyar Monarchiában hárommilliárd márkányi német tőkét helyeztek el. Az 1920-as évek végén Mittel-Európában, amit a németek időnként egyébként Zwischen-Európának, tehát Köztes-Európának mondanak (tudomásul veszik, hogy a mi térségünk az nem Nyugat-, de nem is Kelet-Európa), itt összesen egymilliárd márka német tőke van. Amikor 1933-ban Hitler hatalomra jutott, a schachti koncepció még nem volt koherens és kidolgozott, de az 1920-as évekbeli és 1930-as évek eleji valósággal szemben, amikor az olcsó latin-amerikai cikkek uralták Németországot, már közvetlenül hatalomra jutása után változtatott. Hitler azzal a koncepcióval állt a kormányrúdhoz, hogy a Mein Kampfban megfogalmazottakat megvalósítsa.

A harmincas években sokan úgy gondolkodtak, a forrófejű politikusok ellenzékiként mindenfélét „összefirkálnak”, azonban amikor a hatalom birtokába jutnak, megszelídülnek. A Mein Kampfot, Magyarországon  nagyon kevesen olvastak el, mert kuriózumnak tekintették, holott az a program valósult meg a harmincas években, amit Hitler korábban papírra vetett. Ehhez az egyébként eredetileg nem náci gazdaságpolitikus Hjalmar Schacht, a Német Nemzeti Bank elnöke, később gazdasági miniszter szállítja azt a koncepciót, amely abból indul ki, hogy a térség gazdasági megszervezésére a németek képesek, mert ez agrártérség, amelyből az agrárfelesleget fel kell szívni és ahol Németország az iparcikkeit el tudja helyezni. Az egészet olyan „nagytérgazdaságban” szervezik meg, amely egyértelműen a hadigazdaság irányába mutat.

Gecse Géza: Azt hiszem, Gömbös Gyula sikere is ezzel magyarázható. Súlyának megfelelően a gömbösi korszakot a magyar történetírás mind a mai napig még nem dolgozta fel, de Gömbös Gyula programja és tevékenysége nem érthető meg anélkül, hogy az ember ne tudná azt, ha nincs a német piac, akkor ő szinte azonnal kudarcot vallott volna.

Pritz Pál: Kétségtelen, hogy a gömbösi korszakban szorosabbá válik a magyar–német gazdasági kapcsolatok világa, de ez Gömbös személyisége szempontjából másodrangú kérdés. 1929-ben robbant ki a válság, 1932 volt a mélypont, 1932-ben jött Gömbös, és a kilábalás valóban jelentős mértékben összefügg azzal, hogy a németek vásárolnak föl, azonban ez csak 1934–35-től kezdődik komolyabban el, és a korábbi történetírás egyik nagy fogyatékossága, amit az 1980-as évektől orvosolni tudtunk, hogy a Gömbös külpolitikája nem volt egy egyoldalú náci-német orientációs külpolitika volt. A Gömbös korszak első időszaka egyértelműen az olasz-magyar gazdasági kapcsolatokra épült. A németek is aláírják az úgynevezett második pótegyezményt, amely Németország részéről 50 ezer tonna gabona fölvásárlását jelenti, ezzel szemben Mussoliniék 320 ezer tonnát vásároltak föl. Ez egy hosszabb távú program, úgy hiszem ezt érdemes itt tekintetbe venni.

Vissza a főoldalra - kattintással