8. Előnyök és hátrányok az Európai Unióban

2000.május 18.
Vendégeink:  Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke
és Habsburg Ottó, a Páneurópa Unió elnöke

Helyszíni riport - kattintással

Gecse Géza: Sok szeretettel köszöntöm Orbán Viktor miniszterelnököt és Habsburg Ottót, a Páneurópa Unió elnökét. Az Európai Unió felé haladva állam, nemzet és a különböző nemzeti közösségek viszonya olyan kérdés, amely bennünket, magyarokat itt, Európa közepén különösen foglalkoztat, és még inkább érdekli a határon túl élő magyar nemzeti közösségeket. Az úgynevezett Európa Unió-szkeptikusok hatására nálunk is felmerülnek bizonyos kételyek. Az elmúlt napokban folyamatosan kértük hallgatóinkat arra, hogy fogalmazzanak meg olyan kérdéseket, amelyeket feltehetünk vendégeinknek. Akadt olyan vélemény is, amely szerint elképzelhető, hogy az Európai Unióhoz csatlakozásunk Magyar-ország kirablását jelenti majd.

Habsburg Ottó: Először is azt szeretném mondani, hogy az Európai Unió számomra nem elsősorban gazdasági kérdés. Ha az ember végigjárja a Duna medencéjét –  és én sokszor végigjártam –, most megtapasztalhatja: a nagy haladás ideje a XIX. század második felében és a XX. század első évtizedében volt, amikor a béke biztosnak látszott, s ez volt az első feltétele a gazdasági haladásnak is. Ezért Európa elsősorban biztonsági kérdés. Ebből a szempontból azt hiszem, hogy jól haladtunk. Az a tény, hogy a magyar nemzet óriási többséggel megszavazta Magyarország belépését a NATO-ba, nagy siker volt nemzetünk és a szervezet számára is.

Gecse Géza: A magyar mezőgazdaság teljesítőképessége, sajnos, messze elmarad az EU-országokétól. A csatlakozás után hogyan tud majd a magyar paraszt megélni? Mi lesz a hazai termeléssel?, kérdezi Kiss Pál közgazdász Budapestről.

Habsburg Ottó: Kérem szépen, a magyar mezőgazdaságban óriási a fantázia. Ne felejtsük el, gazdasági haladásunk mostanáig főleg a meg nem újuló nyersanyagokon alapult. De ezek a nyersanyagok lassanként a végüket járják. A megújuló nyersanyagoknak ezért döntő szerepük lesz néhány év múlva, és ebben Magyarországnak óriási lehetőségei vannak. Ennek azonban nemcsak az a feltétele, hogy megtartsuk a földünket – azt a Jóisten is megtartja –, hanem az is, hogy megtartsunk egy kisgazdatársadalmat Magyarországon. Mert húsz év múlva óriási szükségünk lesz rájuk.

Orbán Viktor: 1990-ben azt kellett eldönteni, hogy mire alapozzuk a romjaiban heverő magyar gazdaság újjáépítését. És szembe kellett néznünk azzal a szomorú ténnyel, hogy – a szocializmus következményeképpen az 1990-et megelőző világrendben, a keleti régióban elfoglalt helyünk miatt – Magyarországon nincs olyan tőke, amely az ország gyors gazdasági felépítését lehetővé tenné. Jól képzett munkaerőnk van, szorgalmasak az emberek, de tőke nincs, ezért 1990-ben – a parlament többségének a támogatásával –, azt a döntést hozta az akkori kormány, hogy a magyar gazdaság nem tehető verseny- és életképessé egyfelől külföldi tőke behozatala nélkül, másfelől a nyugati gazdasági élet vérkeringésébe való bekapcsolása nélkül. Ez az út egyébként némileg eltér attól, ahogyan például Németország a II. világháború után újjáépítette saját magát. Az belső erőből történt. A modern világban nekünk erre már nem adatott meg a lehetőség. Egyébként higgyék el nekem, az Európai Unióhoz való csatlakozás sokkal kevesebb területet érint majd, mint ma sokan gondolják. Bizonyos mértékben ugyanis a csatlakozás lényegében már bekövetkezett. Gondoljanak arra, hogy 2001. januárjától Magyar-ország és az Európai Unió között teljesen szabad kereskedelem folyik az ipari termékek tekintetében. Olyan, mintha benne volnánk az Európai Unióban. A magyar kivitel és behozatal több mint hetvennyolc százaléka az Európai Unió országaiba irányul. Képzeljék el, hogy a magyar külkereskedelemben az Európai Unió részesedése ma magasabb, mint jó néhány olyan ország esetében, amely egyébként tagja uniónak. A bajunk éppen az, hogy miközben gazdasági értelemben már bent vagyunk az Európai Unióban, nem kapjuk azokat a támogatásokat és agrárkedvezményeket, amelyek a tagállamokat megilletik. És nem ülünk ott Brüsszelben annál az asztalnál, ahol a közös döntéseket meghozzák, miközben ezek befolyásolják a mi életünket. Ilyen értelemben ma már nem az a kérdés, hogy belépjünk-e, vagy sem, hanem az: az európai gazdaságba való betagozódásunkat úgy fejezzük be, hogy abból minél több előny származzék számunkra. Ami pedig az agrárgazdaságot illeti, ha nem érné meg a magyar mezőgazdaság szempontjából az Európai Unióhoz való csatlakozás, akkor vajon miért akar mindenki (angol, francia, német) magyar földet vásárolni? Azért, mert meg fogja érni. A kérdést tehát nem úgy kell föltenni, hogy megéri-e, hanem úgy, hogy miképp hozható ki belőle a legtöbb előny. Meggyőződésem, hogy ha az európai agrárpolitikának a részévé tudunk válni, az a magyar mezőgazdaság számára fellendülést hoz. És nemcsak azért, mert hirtelen megnő a magyar termékek fölvásárlására képes piac. Ma az Európai Unióval való kereskedelmünket a mezőgazdaságban kvótákkal limitálják. A magyar parasztember ma úgy versenyez az Európai Unió gazdáival, hogy az utóbbiak nagyarányú támogatást kapnak, a mi – Habsburg Ottó-i értelemben vett – „kisgazdáink” viszont ehhez nem jutnak hozzá. Tudom, hogy nagyon sok magyar embernek fáj – nekem sem esik jól –, amikor azt látja, hogy egy kis ország (különösen, ha nyitott) mennyire ki van szolgáltatva a nemzetközi gazdaság változásainak. De minden hozzánk hasonló méretű ország (Hollandia, Írország, Finnország) azt vallja – ezt hallottam valamennyi miniszterelnök-kollégámtól –, hogy hosszabb távon mégiscsak a be-illeszkedés az a gazdaságpolitika, amely a finneknek, az íreknek vagy a katalánoknak meghozta a szükséges előnyöket és életszínvonal-növekedést. Úgyhogy jó lelkiismerettel ajánlom mindenkinek: támogassák Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozását, mert abból most már szinte kizárólag előnyeink származnak majd.

Habsburg Ottó: A miniszterelnök úr jól magyarázta el helyzetünket. Jómagam húsz éven át az Európa Parlament tagja voltam, és főleg bővítési kérdésekkel foglalkoztam, többek között Spanyolországgal és Portugáliával. Annak idején, mikor behoztuk Spanyolországot az Európai Unióba, én voltam a külügyi bizottság elnöke, s választóim, a német ipar meg a német szakszervezetek döngették a kapumat. Azt mondták: „Képviselő úr, csináljon valamit, nem akarjuk, hogy a spanyolok bejussanak az Európai Unióba! Akkor százezrével jönnek majd, s mi lesz a mi piacunkkal?” Hamarosan mégis behoztuk őket, és nem múlt el egy év Spanyolország belépése után, amikor ugyanezek az emberek azt mondták: „Kérem szépen, csináljon valamit, hol vannak a mi spanyol barátaink?” Elmentek. Persze hogy elmentek, hiszen mihelyt jó kilátást adtunk Spanyolországban a munkásoknak, sokkal jobban szerettek dolgozni az andalúziai nap alatt, mint a Groh-vidék ködös tájain! Ugyanez fog történni itt, nálunk is, úgyhogy nem kell félni.

Orbán Viktor: Ha megengedik, én nem söpröm le az Európai Unióval szemben állók érveit az asztalról, mert úgy gondolom, hogy nem ok nélkül mondják, amit mondanak, és jobb, ha megbeszéljük ezeket a kérdéseket. Itt van például az a gyakran hallott kétely, hogy mi lesz a magyar kulturális önazonossággal. Ha belépünk az Európai Unióba, nem veszíti-e el az arcát a magyar kultúra? Szeretném itt is leszögezni, hogy mi nem az Egyesült Államokba akarunk belépni. Nem arról van szó, hogy fel akarnánk adni állami önállóságunkat és kultúránkat, s – ahogy az óceán túlsó partján nevezik az államokat – egy olvasztótégelybe szeretnénk kerülni. Éppen ellenkezőleg! Abban hiszünk, hogy a kulturális azonosságunk megerősödik. Én mindig azt mondom azoknak, akik aggódnak – és nekem egyébként rokonszenves, ha az ember az anyanyelvéért, kultúrájáért aggódik –, hogy nézzék meg, mi történt a nemzeti gondolattal, kultúrával és önazonossággal Finnország vagy Írország esetében, miután beléptek az unióba. Soha olyan erős az ír vagy a finn öntudat nem volt, mint amióta bent vannak az Európai Unióban. Tehát én éppen az ellenkező hatást várom. Miközben a politikai együttműködés és a gazdasági egységesülés felé megyünk, a kultúrák különállósága megerősödik egész Európában. Ezért én sohasem járulnék hozzá ahhoz – már amennyire egy kis ország miniszterelnöke a maga feladatát hozzájárulásnak nevezheti –, hogy például a kultúrpolitika kérdései kikerüljenek az állami fennhatóság alól. Nemzeti hatáskörben kell maradniuk, nem kerülhetnek át Brüsszelbe.

A másik dolog, amely bánt bennünket, s nemcsak ellenérvként szolgál, hanem sértésként is éltük meg (egyébként indokoltan): az a gazdasági modell, amely szerint Magyarország 1990-től 1998-ig haladt, arra épült, hogy nálunk olcsó a jól képzett munkaerő. Ez a gazdaságnak ugyan jót tett, az emberek önbecsülésének azonban nem. Mindenki úgy van vele, hogy a jól képzett munkát tessék jól megfizetni. Most már ott tart a magyar gazdaság, hogy meg kell változtatnunk a magyar gazdasági modellt. Mi 1998 óta ezt tesszük szép lassan, s az eredmények kezdenek látszani. Magyarországnak úgy kell versenyképesnek lennie, hogy magasabb bérszínvonallal legyen az. Ezért mondom én, hogy a minimálbért is emelni kell, mert ez a többi bért is felfelé nyomja majd. Ha ez bekövetkezik, akkor a méltóságérzetünk is kiegyenesedik, s az Európai Unióval szembeni ellenérzéseink is valamelyest gyengülnek.

Gecse Géza: A magyar kormánynak kettős célkitűzése van. Az egyik az Európai Unióhoz való csatlakozás, a másik a nemzeti integráció, tehát az anyaország és a határon túli nemzeti közösségek kapcsolattartásának erősítése. Ha arra gondolunk, hogy az elkövetkező években Magyarország európai uniós csatlakozása után az ukrán határon és alighanem a Délvidéken is schengeni típusú határokat kell majd építeni, hogyan egyeztethető össze e kétfajta törekvés?

Habsburg Ottó: Néhány napig Dél-Tirolban voltam, gyűléseken beszéltem, s azt tapasztaltam, most éppen ott erősödik az az érzés, hogy jól megvannak ugyan az olaszokkal, mert gazdaságilag kiválóan mennek a dolgok, de azért megtartják a saját osztrák, német jellegüket. Talán még jobban is, mint ha másutt élnének. Ez nálunk éppígy fog történni. A tény az, hogy az Európai Unió lazítja a határokat. Én például húsz éven át jártam Franciaországból Németországba. Hajdan volt egy határ, ahol megállítottak bennünket, ám mára ez eltűnt. Még a házikókat is eladták, úgy-hogy tényleg olyan, mintha az ember az egyik megyéből a másikba menne. És ennek óriási a hatása, de nem azáltal, hogy a nemzet eltűnik, épp ellenkezőleg, erősödik. Mert a hazához fűződő élő kapcsolatok megmaradhatnak, s Burgenlandban is azt tapasztaltam, hogy az ottani, sajnos, aránylag kis magyar csoport mennyire megerősödött az utóbbi időben, amióta van kilátás arra, hogy Magyarország bent lesz az Európai Unióban. És ez az, ami erősíti egész kultúránkat és nemzeti érzésünket. Nézzék, mi sajátos nemzet vagyunk. Máshol nem mondhatják azt, hogy nyelvében él a nemzet. De mi élünk ebben a nyelvben, s ez két irányban is a fellegvárunk. Azonkívül tekintsünk végig a világon, hány sikeres magyart találunk. Nekem van némi tapasztalatom az emigrációkkal. Büszkék lehetünk a mi emigránsainkra, mert óriási többségükben jó magyarok, és többé-kevésbé egységesek maradtak, ami egymagában is majdnem csoda, hiszen a többi emigráció folyton veszekszik. Úgy érzem tehát, a mi kultúránknak nem kell félnie az Európai Uniótól. Erősödni fogunk, s talán még az is megtörténik, hogy lesznek, akik magyarul is tanulnak majd. És magában is sokat jelent, s ne felejtsük el végül azt, a hallatlan magyar presztízst, amely ma is létezik a világban, s amelyet az 1956-os szabadságharcnak és Mindszenty József szerepének köszönhetünk.

Gecse Géza: Engedjenek meg egy közbevetést. Néhány hete Ráckevére utaztam, van ott egy gótikus ortodox templom. Jelenleg a településen összesen már csak négy-öt család beszél szerbül, és a templomban ott van a szerb trónörökös ajándéka. Az a hölgy, aki az öt család egyikébe tartozik, megjegyezte: „Milyen nagy szerencséjük van maguknak, hogy a trónörökösük szépen beszél magyarul! A miénk csak angolul tud.” Én akkor elgondolkodtam ezen, hiszen ha összevetem a magyar nemzet integrációját a szerbével, és azt mondom, ha bennünk csak a húsz százaléka van meg annak az erőnek vagy kollektív tudatnak, ami a szerbekben van még meg mind a mai napig, akkor bizony történelmünk sem így alakult volna. Azóta is gondolkozom, hogy a nemzet hosszú távú perspektívái szempontjából mi a jó igazából: ha csupán nyelvében él a nemzet? Mi visz igazán bennünket előre? Nem biztos, hogy ezt a kérdést meg tudjuk most válaszolni, de örültem neki, mint ahogy annak is, amikor Habsburg Ottó az ősszel Biharban megkoszorúzta egy 48-as honvéd tábornok sírját, s a helyiek sírtak, amikor ő ott megjelent.

Habsburg Ottó: Gyönyörű volt ott, nagyon élveztem.

Gecse Géza: A Miniszterelnök úr számára talán élesebb az a kérdés, amelyet az imént az elnök úrnak feltettem, hiszen egy ország hivatalban lévő miniszterelnökeként kell foglalkoznia vele. A magyar nemzeti integráció és hazánk integrációja az Európai Unióba: megvalósítható-e ez a két törekvés egyszerre, s ha igen, hogyan?

Orbán Viktor: Mielőtt erre válaszolnék, annyi jó hírt hadd mondjak az elnök úrnak, hogy Németországban ma könyvsláger az a néhány kötet, amit Máraitól adtak ki és fordítottak le, mert ugye mi voltunk a frankfurti könyvvásárnak a díszvendégei, és egészen kiváló magyar remekműveket sikerült lefordítanunk a hagyományos polgári magyar irodalomból is. Márai nevét például sokkal többen ismerik, mint korábban, hiszen korábban szinte senki sem ismerte. Visszatérve mégis a kérdésre, a mostani magyar kormányzatnak az a célkitűzése 1998 óta, hogy először megállítsa a Kárpát-medencében élő magyarság hanyatlását, utána megerősítse a hosszabb távú megmaradáshoz szükséges pilléreket, majd kárpát-medencei összefüggésben is elindítsa a magyarság megerősödését. Ezzel bíztak meg bennünket a választók az 1998-as választásokon. Összefüggésben vagy ellentmondásban áll-e ez azzal, hogy közben az Európai Unióhoz való csatlakozás is nemzeti cél? S vajon a nemzeti integrációt, vagyis a kárpát-medencei összeműködést nem gyengíti-e az, hogy közben az Európai Unió felé megyünk? Magyarország – minden valószínűség szerint – hamarabb bekerül az unióba, mint jó néhány olyan ország, ahol tekintélyes számban élnek magyarok. Egymagában az, hogy az Európai Unió határa Magyarország keleti, valószínűleg déli határán és – ne adj’ isten! – esetleg északi határán is lesz (az utóbbit még elkerülhetőnek látom), mennyiben nehezíti majd az érintkezést? Először is vannak nemzetközi példák. Amikor Spanyolország tagja lett az Európai Uniónak, megtalálták azokat a jogi megoldásokat, hogy kapcsolatai ne lazuljanak meg Dél-Amerikával, hanem élénkek maradjanak. Vagy amikor Portugália került be az Európai Unióba, akkor az országon kívül élő – hiszen Portugáliának valaha nagy gyarmatbirodalma volt –, de a magukat portugálnak gondoló emberek ugyanúgy szabadon jártak Portugáliába, mint azelőtt. Nem állítom, hogy az unió boldog attól a gondolattól, hogy Magyarország valami hasonlót szeretne. De majd megtárgyaljuk. A lényeg az: nem előkép és példa nélküli az a magyar törekvés, hogy miközben integrálódunk, a nem hazánk területén élő kárpát-medencei magyarokkal továbbra is érintkezésben maradhassunk. Ez a célunk, és szerintem ez elérhető.

Tegyük fel a kérdést más nézőpontból! Ha visszatekintünk a mögöttünk hagyott száz évre – nekem ebben nincsenek olyan előnyeim, mint az elnök úrnak, de olvasmányélményeim alapján megteszem –, azt láthatjuk, hogy rövid, néhány éves szakaszoktól eltekintve az I. világháborút követően a magyar állam határain kívül magyarnak lenni az inkább hátrányos volt, mint előnyös. Nézzük, mi felé halad a Kárpát-medencei világ! Vajon nem az rajzolódik-e ki a szemünk előtt, hogy a következő évszázadban, éppen az anyaország erősödése, sikeres NATO-csatlakozása, reménybeli EU-csatlakozása és a magyar gazdaság új pályára állása miatt magyarnak lenni nemcsak jóleső érzés lesz a Kárpát-medencében, hanem kimondottan előnyös is? Ennél nagyobb eredményt magyar kormányzat vagy anyaországi külpolitika nem nagyon érhet el. És ha ez így megy tovább, ha a magyar gazdaság éves növekedése továbbra is kétszerese lesz az Európai Unióénak, ha Magyarországon nő a munkalehetőségek, munkahelyek száma, ha a magyar gazdaság továbbra is a legversenyképesebb lesz Közép-Európában, akkor, bizony, magyarnak lenni, az anyaországban élőkkel személyes és rokoni kapcsolatot ápolni, esetleg ott megjelenő magyar kis- és középvállalkozókkal együttműködni, bizony, mind a jótétemények közé tartozik majd. A cél tehát az, hogy a XXI. században, a Kárpát-medencében magyarnak lenni ne csak jóleső érzés, hanem előnyös élethelyzet is legyen. Szerintem az unióhoz való csatlakozás ezt a stratégiát erősíteni fogja. A vízumügyet, a határátkelést pedig az európai előképek nyomán, néhány jogi megoldással – mégiscsak jogásznemzet volnánk! – majd kitaláljuk, s reményeim szerint a határon túl élő magyarokkal közösen meg is fogjuk oldani.

Gecse Géza: Oroszországban a közelmúltban elnökválasztások voltak, és új elnöke van az országnak. Oroszország az állam, amelynek 1991 decembere óta immár Európában is nagyobb határon túli nemzeti kisebbségei vagy közösségei vannak, mint Magyarországnak. A magyar kormánypolitikának alighanem automatikus szövetségese kellene, hogy legyen az olyan orosz politika, amelynek hasonló törekvései vannak. Milyennek látják a közös orosz–magyar kisebbségvédelmi politika esélyeit Putyin elnökké választása után?

Habsburg Ottó: Én egy kissé szkeptikus vagyok. Nézzék, vannak nekünk közeli rokonaink a Távol-Keleten, például a vogulok, s azt látjuk, hogy az oroszok kiirtják őket. Lelőtték az állataikat, megmérgezték a folyóikat, úgyhogy az emberek tönkremennek. Ez nem az a kisebbségi politika, amelyet el tudunk fogadni. Vagy nézzék meg, hogy mi történik a csecsenekkel! Én egyébként utálom azt a kifejezést, hogy „kisebbségek”. Nemzetiségekről kell beszélni! Nagyon örülnék, ha sikerülne nemzetközi konvencióval megoldani azt, hogy közös biztosítékuk legyen az úgy-nevezett kisebbségeknek. Tehát mégis meg kell próbálnunk a közös rendet, de csináljuk ezt először, miniszterelnök úr, az Európai Unió keretében. Legyen végre európai konvenció a nemzetiségek jogairól és e jogok betartásáról!

Gecse Géza: Rendkívül érdekes momentuma az új orosz kormányalakításnak, hogy az orosz törvényhozás, a duma külügyi bizottságának az elnökévé azt a Dmitrij Rogozint választották meg, aki a Határon Túli Orosz Nemzeti Közösségek Kongresszusának az elnöke volt még a ‘90-es évek elején. Ő annak idején elmondta, hogy ugyanúgy, ahogy Ukrajnában az orosznak és az ukránnak kellene államnyelvnek lennie, Romániában a magyarnak és a románnak kellene. Sőt, azt is hangsúlyozta, hogy ki kellene dolgozni a nemzetközi jogi feltételeit annak, mikor avatkozhat be egy ország fegyveresen a saját kisebbsége védelmében a határokon túl. Miniszterelnök úr mekkora esélyét látja egy közös orosz–magyar kisebbségvédelmi politikának?

Orbán Viktor: Először is hadd mondjam azt, hogy Oroszország ügyében a legfontosabb kérdés Ukrajna. Az ország újkori önálló létezése óta most először van olyan kormánya, amelyet a parlament többsége támogat. Ami Oroszországot illeti, szerintem hazánknak az az érdeke, hogy jó együttműködés alakuljon ki, különösen, ha Ukrajna független. Ez ugyanis azt jelenti, hogy Magyarország számára gazdasági lehetőségek nyílnak Oroszországban. Azt gondolom, hogy a magyar kormánynak az a dolga, hogy próbálja segíteni a magyar vállalkozókat ebbéli törekvéseikben. A kiegyensúlyozott gazdasági kapcsolatokon túlmutat azonban az a lehetőség (az alapja teljesen ésszerű), hogy Oroszország és Magyarország között kisebbségi ügyekben is az eddigieknél jóval szorosabb együttműködés legyen. Hiszen ma Oroszország az az állam, amelynek a legtöbb határon túl élő kisebbsége van. És nem akarok most a történelmi igazságosság szempontjairól elmélkedni. Az viszont kétségtelen tény, hogy az oroszoknak valamilyen formában védelmet kell találniuk az országon kívül rekedt kisebbségeik számára. Ez olyan objektív érdek, amely felveti az együttműködés lehetőségét, hiszen nekünk is valamifajta védelmet kell nyújtanunk határon túl élő magyarjaink számára. Elvileg tehát itt lehetne valamifajta együttműködés. Vannak azonban praktikus akadályok, mint amilyenekről az elnök úr már szólt, ezért bár elvileg úgy van, ahogy ön mondja, s talán a jövőben kell is tapogatóznunk ebben az irányban, gyors sikerrel azért nem kecsegtetném magunkat. Ám amit ön fölvetett, az mindenképpen figyelemre méltó gondolat, s nem szabad engedni, hogy kikerüljön a látóterünkből. S ha az idő úgy hozza, akkor ennek a közös érdeknek a mentén kisebb-nagyobb ügyekben meg kell próbálnunk együttműködni Oroszországgal is.

Gecse Géza: Személyes jellegű kérdéseket szeretnék feltenni, mielőtt átadnám közönségünknek a szót. Bár nem tudom, hogy mennyire tekinthető személyesnek az, ha dr. Habsburg Ottótól azt kérdezem: milyennek látja családja és térségünk jövőjét?

Habsburg Ottó: Ez nagyon nehéz kérdés, mert nem tudom megmondani, hogy kik lesznek azok, akik utánam jönnek. Nézze, én hamarosan nyolcvannyolc éves leszek. Nem egyéni érdem, ha az ember eléri ezt a kort, hiszen szüleinek és szerencséjének köszönheti. Mindenesetre nagyon örülök, hogy van egy fiam, aki Magyarországot tudja szolgálni innen, s felesége, aki északnémet születésű, már három év után aránylag jól beszél magyarul. Kivéve az én jelenlétemben, ugyanis mindig attól tart, hogy kritizálni fogom. De ha a távolból hallgatom, kifejezetten jól beszél! De még mindig fél tőlem. Itt szerepet vállalhatunk, mert ebből a térségből származunk. Sikerült barátságos kapcsolatot létesíteni az összes európai állammal. Ha Franciaországba megyek, a sajátjukként fogadnak, hiszen a családom Lotharingiából származik. Lányom, Walburga, eleinte csak Magyarországon szerepelt, most viszont a svéd politikában működik. Ezek azok a nemzetközi kapcsolatok, amelyekre egyszer szükségünk lehet. Itt egyébként nemcsak mi, hanem a magyar emigránsok is óriási szerephez juthatnak. Mert olyan ország vagyunk, amelynek nemcsak a saját határai körül élnek magyarok, hanem mindenhol a világon.

Gecse Géza: Gáspár István mezőkövesdi történelemtanár kérdezi: „Elnök úr elkötelezett híve a magyarság egységének. Miért nem kezdeményezi a dualista állam, az Osztrák–Magyar Monarchia visszaállítását?”

Habsburg Ottó: Szabad itt valamit őszintén mondanom? Én járom a Duna medencéjét, s azt látom, hogy az, ami 1914 előtt volt, amit Nagy-Magyarországnak neveznek, még mindig létezik. Az emberekben létezik, ennek folytán magától összenő majd, nem a múlt, hanem a jövő formájában nemsokára realitás lesz. Régebben, a harcok idején jártam egy horvátországi városban. Volt ott egy gyönyörű híd, amelyet a szerbek felrobbantottak, de a horvátok a harcok elülte után gyorsan újjáépítettek. Amikor a közelmúltban Szerbiában jártam, visszafelé jövet ebben a városkában az ottani kereskedelmi kamara tagjai arra kértek, tartsak nekik előadást arról, hogy mit tapasztaltam Szerbiában, mert ők, a horvátok nem tudnak odamenni. Azzal kezdtem, hogy bámulom a horvátokat, mert az a szép híd megint áll. Azt a választ kaptam az ottani elnöktől, hogy nagyon örül, amiért észrevettem ezt, s az lesz a gyönyörű szép ezzel a híddal, hogy nemsokára, amikor az út is javul mögötte, három és fél óra alatt Budapesten lehetnek. Nem Zágrábot, nem Belgrádot mondott, hanem Budapestről beszélt! Ami logikus, de Hölgyeim és Uraim, ez az, ami lassanként magától összenő. Annak idején azok a nagyon hangos, de érthető hazafias tüntetések nem éppen ezt szolgálták, most azonban ez a természetes összenövés és főleg Magyarország presztízse tényleg elősegítette ezt. És szeretném megköszönni önök előtt a miniszterelnök úrnak, hogy amikor egy Duna-medencei ország, Ausztria bajba került, a magyarok voltak azok, akik lovagiasan kiálltak mellette. Ez óriási dolog, mert azt mutatja, hogy Magyarország nemcsak jó barát, hanem ha belép az Európai Unióba, akkor Magyarországként lép be, nem pedig tartományként.

Gecse Géza: Szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy Európában a Habsburg család volt az egyetlen, amely nem gyilkolta le a testvéreit, unokatestvéreit és így tudott a XVI. században egy birodalmat felépíteni. Én nem kívánom Orbán Viktor miniszterelnök úrnak, hogy birodalmat építsen fel, de egy erős Magyarországot, azt nemcsak neki, hanem mindannyiunknak kívánok. Egy szubjektív kérdést szeretnék föltenni, miután tudom, egészen véletlenül, hogy Ráhel nevű legnagyobb lányának a tizenegyedik születésnapja éppen ma van, és ha jól tudom, akkor a negyedik gyereket októberre várják. Lehet-e tudni, hogy fiú lesz-e, vagy lány? Igaz-e egyáltalán, mert ugye ezt az ember az újságokban olvassa, aztán lehet, hogy az újságokban olvas az ember valamit, és abból semmi sem igaz.

Orbán Viktor: Várni várjuk. Hogy fiú-e, vagy lány, azt nem tudjuk, mert még nem jött meg. Majd amikor megérkezik!

Gecse Géza: Köszönöm szépen. Maradt-e valami, amit kiegészítésképpen el szeretnének mondani, amihez hozzáfűznivalójuk van, esetleg?

Orbán Viktor:  A monarchiához…

Gecse Géza: Parancsoljon, miniszterelnök úr!

Orbán Viktor: Szeretném megosztani önökkel egy vidám tapasztalatomat. Nagyon jól emlékszem, hogy akárcsak néhány évvel ezelőtt is, ahogyan az elnök úr fogalmazott, a Duna völgyében az Osztrák–Magyar Monarchia fölfogása, értelmezése és értékelése széles körökben negatív volt. Az iskolában még nálunk is, a szomszédos államokban pedig még inkább azt tanították, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia a népek börtöne volt, a történelmi igazság azonban szétvetette ennek a börtönnek a falait, s lám bekövetkezett valami, ami sokkal jobb volt. Ez a gondolat néhány éve még élénk és erős volt. Most viszont mintha gyengülne az ereje, s helyette más értelmezés kapna teret, amely arról szól, hogy a Monarchia közép-európai együttműködés volt, s inkább jótéteményei voltak a Duna menti népek számára, nem pedig hátrányai. Persze nincs olyan birodalom, amelynek csak előnyei vagy hátrányai lennének, de kétségtelen, hogy ez bizonyosfajta közép-európai együttműködés volt, s immár a résztvevő nem magyar népek is kezdik ezt a dimenziót felfedezni. Ma már az is előfordulhat, hogy a cseh vagy a szlovák miniszterelnök egy nemzetközi találkozón a legszélesebb nyilvánosság előtt mint közép-európai együttműködési példát elismerően említse a Monarchiát, s az átmentendő értékekről tartson előadást. Tehát a világ változik, s ez kedvező. Miközben lélektanilag a helyzet valóban a kívánatos irányba módosul, most jutottunk el oda, hogy a közép-európai népek, így a magyarság is kezdi magát gazdasági értelemben összeszedni. Tehát eljött az a pillanat, amikor újra felvethetők a közép-európai gazdasági együttműködési kérdések. Nemcsak a kereskedelmiek, hogy ki hol és mit ad el, hanem az együttműködésiek is: nagy vállalkozások, közös autópálya építések, csatornázások, hídépítések, a kis- és középvállalkozások segítése az egymás országában való beruházás szempontjából, ami a magyarok számára is a legelőnyösebb lenne. Nézzék meg, Szlovákiával most építjük újra a Mária Valéria-hidat. A szlovénokkal most kötjük össze a vasúti rendszerünket. Hatvan év óta nem volt ilyen nagy értékű vasúti beruházás hazánkban. A horvátokkal pedig arról egyezkedünk, miképpen kellene az autópálya-építéseinket összehangolni, hogy Budapest, Zágráb és a tengerpart elérhető legyen. Be lehessen ülni péntek délután a gépkocsiba, és még aznap este megvacsorázni a tengerparton. Összekötöttük a horvát és a magyar elektromos rendszert. Arról tárgyalunk a horvátokkal, hogyan lehetne a fiumei (rijekai) kikötőt közös horvát–magyar beruházásként újjáépíteni, s a magyar külkereskedelem nagy részét afelé irányítani. Tehát elérkeztünk abba a szakaszba, amikor ha van elég merszünk és fantáziánk, s közép-európai regionális politikát követünk, akkor újraszövődik a szövet, s kialakul az az együttműködési rendszer, amely a magyarok számára a jövőben is előnyös lehet. Arra kérem önöket, ezen a szemüvegen keresztül nézzék például azt, hogy bizony, az Európai Unió kedvezőtlen véleménye ellenére is az elmúlt két évben nagyon aktív horvát–magyar politikát folytattunk. Mi tudtuk azt, amit Brüsszelben kevésbé tudnak, hogy ha újjá akarjuk építeni a Duna-medencei együttműködést, azt nem tehetjük meg Horvátország nélkül. Nekünk van saját Közép-Európa-politikánk, amely nem mindig és nem mindenben felel meg mások szája ízének, de nekünk mégis ebben a – nem akarom azt mondani, hogy monarchiai, mert ez túlzás volna – közép-európai érdekrendszerben, a nemzeti önérdek szerint kell meghozni, bizonyos esetekben nemtetszést is kiváltva – a magunk külpolitikai döntéseit. Ez Ausztriára is vonatkozik.

Gecse Géza: Kérem szépen, innentől kezdve önöké a szó! Tehát, ahogy a Tolcsvay klubban megszoktuk, akinek kérdése van a miniszterelnök úrhoz vagy az elnök úrhoz, fáradjon ide ki, tegye fel a kérdését. Tessék parancsolni!

  – Boros Barnabás vagyok, Kaliforniából. Mi a véleményük, milyen befolyást tud gyakorolni a Magyarok Világszövetsége a jelenlegi európai vagy a hazai viszonyokra?

– Kulcsár Géza vagyok, a hollandok azt mondják, hogy náluk a lakosság jelentős hányada halálra unja magát, miközben a másik része halálra dolgozza magát, aminek az a következménye, hogy az emberek jelentős része nem látja élete értelmét. Hogy állunk Magyarországon a jövőképpel?

– Szarka Balázs vagyok, földműves gazdálkodó, Alsónémediből jöttem. Az Európai Unióban a mezőgazdasági érdekképviselet, a parasztszövetség milyen státusban dolgozik? A miniszterelnök úrtól pedig azt kérdezem, hogy az érdekképviseleti törvényt már előzőleg pedzették, most, hogy hatalomra juttattuk önöket, szeretnénk, hogyha ez megtörténne. Legalább lehetőséget szeretnénk magunknak, ha nem is támogatást. Ez volna még nagyon fontos dolog, amely a kormányzatnak sem kerülne pénzbe, s nagyon jó volna egy fél kerekasztal-beszélgetésben kifejteni. Akkor jobb rálátással bírhatnának az elnök urak a sűrűjéből jövő paraszti gondokra.

  Habsburg Ottó: Hogyha megengedik, a mezőgazdasággal kezdeném, mert úgy gondolom, a mezőgazdaság az összes nemzet szempontjából a legszámottevőbb. Mezőgazdaság nélkül nem tudunk megmaradni.

A mi gazdaságunk egyik alapproblémája ez. És, persze jól kell képviselni az érdekeinket az Európai Unióban, ami nem könnyű.

Orbán Viktor: Ha megengedik, én is Szarka Balázs úr kérdésével szeretném kezdeni a mondandómat, aki azt a kifejezést használta, hogy hatalomra juttattak bennünket. Először én is így gondoltam, de most már úgy érzem, hogy munkát adtak. Maradjunk inkább annyiban, hogy voltak közös céljaink, amelyekről úgy gondoltuk, hogy együtt meg tudjuk valósítani őket. S ha egyetértünk a mezőgazdaság kérdésében, akkor Magyarország jövőjét a kis- és közepes méretű gazdaságokon alapuló mezőgazdaság jövőjeként képzeljük el. Tehát egyetértünk abban, hogy ha szövetkezés lesz is, az nem a tulajdonra való szövetkezés lesz, inkább a beszerzésre és az értékesítésre, mert magát a munkát szerintem is kis- és középparaszti keretekben kellene elvégezni. Tehát ha jól értem, a közöttünk létrejött szövetségnek ez az elvi alapja. S örülök, ha ön is így gondolja, mert a magyar gazdaságot valóban ebbe az irányba kell fejleszteni, még ha ez óriási konfliktusokkal, erőfeszítésekkel és nehézségekkel jár is. Különösen az érdekképviseletek területén. Ha arról van szó, hogy agrárkérdésekben valakit meg kell hallgatni, akkor, bizony, azok az agrárvezetők, akik az állami gazdaságok és a téeszek világából jönnek, kiválóan el tudják mondani, mit gondolnak, hogyan gondolják, miképp szeretnék. A kis- és középparaszti társadalom viszont el volt nyomva, így most kénytelen újra megtanulni, hogyan kell fellépni a saját érdekében, mikor kell egyezkedni, mikor kell keménynek lenni, egy törvényi szabályozást pontosan hogyan kell elgondolni, s mi következik abból az ő életére nézve. Hogy ne a nadrágos ember magyarázza el, mit kell tenni a mezőgazdaságban. Nem elég csak tudni, el is kell magyarázni, sőt, le kell tudni fordítani a politikai döntések és a jogszabályalkotás nyelvére. Ez nagyon sokrétű kultúra. Ilyen értelemben a történelmi kisgazdapárt 1947-ig igen fontos funkciót látott el, mert éppen ezt a tudást kellett bevinnie az ország intellektuális vérkeringésébe. És a jövő is ez, amelyet újra kell építenünk. Tehát egyetértek azzal, hogy a kis- és középbirtokosoknak az érdekszövetségét erősíteni kell, s ha konkrét javaslatuk van – bár természetesen nem avatkozom bele a miniszteri autonómiához tartozó kérdésekbe –, azt szívesen támogatom.

Ha megengedik, a világszövetségre vonatkozó kérdésre adandó választ én mondanám el. A Magyarok Világszövetségére szükség van, hisz nemzeti stratégiát egy kormányzat önmagában nem képes végrehajtani. Szükség van arra, hogy kormányon kívül, de a kormánnyal egyeztetve legalább az elveit, célkitűzéseit valamelyest összehangolva működő, kormányzati világon kívüli szövetség is létezzen. A Magyarok Világszövetsége elvileg ilyen kellene, hogy legyen. Időnként sokkal hatékonyabban is tudna dolgozni, mint a kormányzat. Számos feladat van, amit el kellene végezni, és ez idáig még nem jutottak a világszövetségben a végére. Én most nem akarok itt sem kritikát mondani, sem elmaradt teendőket számba venni, de azért egy kárpát-medencei, sőt talán egy világmagyarság-lajstromnak mégiscsak kellene lennie. Azért egy ilyen szétszórt nemzet esetében az első számú szempont, hogy ha a világ bár-mely sarkában egy magyarnak a lábára lépnek, azt nekünk Budapesten másnap tudnunk kellene, mert egyébként hogyan fogunk összehangoltan fellépni a védelme érdekében? És ha egy ilyen hatékony politikát szeret-nénk folytatni, ahhoz egy jó állapotban lévő, jól szervezett és hatékony Magyarok Világszövetségére bizony szükségünk lenne, és ehhez én sok sikert kívánok, mármint, hogy egy ilyet tudjanak önök újrateremteni!

Gecse Géza: Akkor folytassuk a kérdésekkel tovább. Rövid kérdéseket kérünk szépen.

  – Mészáros István vagyok Galgahévízről. A kérdésem mind a Miniszterelnök úrhoz, mind Habsburg Ottó elnök úrhoz a következő. Úgy érzem, hogy minden, a hazájáért aggódó magyar embert foglalkoztat a Közös Piacba való belépésünk. Habsburg Ottó elnök úr érintette Görögország, Spanyolország és Portugália esetét. Ezekben az országokban az egy főre jutó GDP többszörösen meghaladja a miénket. Tudom, hogy annak idején –  idestova húsz éve –  nagyon megsegítették őket. Ha a mi felvételünkre is sor kerül, meg tudnak-e minket is úgy segíteni, s mennyi idő alatt? Elérjük-e mi is majd azt egy főre jutó GDP-t?

– Dr. Újvári Ferenc kolozsvári ügyvéd vagyok. Az 1940. augusztus 30-a, a II. bécsi döntés után Kolozsvárt újrainduló Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásának elvégzését követően avattak doktorrá. 1945 óta egyfolytában Kolozsvárt ügyvédeskedem, és sehol, egyetlenegy erdélyi városban sem mondhattam még perbeszédet az anyanyelvemen. Reményik Sándor mondja egy versében: ha hétköznapokon vagy ünnepnapokon is beülünk templomainkba, amely az egyedüli hely, ahol anyanyelvünket hallhatjuk, sorainkban, mellettünk ott vannak a halottaink is, akik szolidaritást vállalnak velünk jövőnk építése érdekében. Hitem szerint itt van lélekben közöttünk Páskándi Géza néhai kolozsvári író, aki, miután leült a romániai börtönökben hét évet, átkényszerült Magyaror-szágra, s itt fejezte ki aggodalmát az Európai Unió miatt. Ebből a teremből, kérném az elnök urat, küldjünk megnyugtató választ Páskándi Gézának! Ha megmaradnak a trianoni határok, s nem lesz határkiigazítás, az egész Európai Unió egy fabatkát sem fog érni, mert nem mindegy, hogy mekkora kerttel, mekkora udvarral, s mekkora szántófölddel lépek be az unióba.

  Habsburg Ottó: Nagyon köszönöm, főleg az utolsó kérdést. Tudják, mi nagyon hosszasan, az I. világháború után mindenféle direkt módon próbáltuk eltüntetni a határokat, de nem sikerült. Most úgy látom, hogy a határok maguktól eltűnnek, ha az Európai Unióban tényleg konstruktív politikát követünk. Húsz évig sokat jártam az egész Európai Uniót, s láttam, hogy mit jelent ott a határ, például Franciaország és Németország között. Elzászban, ugye, a német nyelvet elnyomták, s el is tűnt, de most ismét visszajött! Újjáéledt abban a pillanatban, amikor eltűnt a határ, s Franciaországból Németországba át lehetett menni. S ugyanaz fog történni itt, a Duna medencéjében is. A célt csak úgy tudjuk elérni, ha mindent megteszünk azért, hogy minél gyorsabban eltűnjön a határ. Ez nem azzal valósítható meg, hogy a kaput döngetjük, hanem azáltal, hogy a politikával eltüntetjük a határt, és sikeresek leszünk. Persze, egyvalamire azért szükségünk van: arra, hogy megtartsuk a magunk nyelvét, a magyart. Nézze, bizonyos mértékben féltem a magyar nyelvet, mert sok idegen szó kerül bele, akárcsak minden európai országban. Ez a bizonyos „új angolság” veszélyesebb az angol nyelv számára, mint a miénkre. De a magyar nyelvet is veszélyezteti. Emlékszem, tartottam egyszer egy előadást egy nagyobb csoport számára Tübingenben. Egy úr ült előttem, s nagyon idegesített engem, mert nagyon nagy ember volt, azonkívül rövidnadrágot viselt és folytonosan grimaszolt. Amikor befejeztem, odajött hozzám, s azt mondta: „Gratulálok. Ön az a német, akit még senki sem győzött le.” „Miért?” – kérdeztem. „Én nem voltam a háborúban, s a háború alatt sem álltam a németek oldalán.” Azt mondta: „Tudom a történelemből, hogy a legyőzött nemzetek átveszik a győztes nyelvét. Ön nem használt idegen szavakat, mint mások, hanem tiszta németséggel beszélt.” Jól tudtam, ez nem az én nagy politikám volt, hanem anyám, aki a francia nyelv vidékéről jött, kikényszerítette, hogy a nyelv tisztaságát fenn kell tartani, s a végén már automatikusan így tettem. Nálunk is ezt kell csinálni: megtartani a nyelvünket tisztán. S az, ami megtartja nyelvünket, a magyar irodalom. Nekünk gyönyörű irodalmunk van! Emlékszem az öreg André Kosztolányi úrra, aki a közelmúltban halt meg. Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan tudta megtartani a nyelvét, hiszen ő még hosszabb ideig élt az országon kívül, mint én. Azt mondta: „Mert szerettem az irodalmat, és szoktam olvasni”. Védjük az irodalmat, és amikor a miniszterelnök azt mondotta, hogy most Németországban is kezdik megérteni, például hogy mit jelent a számunkra Márai Sándor, az óriási lépés előre ebben a században. Mert tényleg én alig ismertem igazi magyar honfit, aki olyan izzó honfitársunk volt, mint éppen Márai Sándor. Volt nekünk egy kis havilapunk, az Új Európa. Eckhardt Tiborral és másokkal együtt szerveztük ezt a lapot, ahová Márai Sándor is írt, ami segített neki abban, hogy anyanyelvét megőrizze. A tragédia az volt, hogy néhány hónappal azelőtt öngyilkos lett, mielőtt a fordulat nálunk bekövetkezett volna. De kérem szépen, ilyen tragikus sorsú emberek voltak. Mint keresztények, mindany-nyian hiszünk abban, hogy létezik egy örökkévalóság. Most ott voltam Kassán Márai Sándor századik születésnapján, és úgy éreztem, ő ránk néz, hogy őrizzük-e az ő gondolatait. És őrizzük!

Orbán Viktor:  Augusztus 18-án nyílik Kassán a magyar konzulátus, csak szeretném Márai Sándorra gondolva megemlíteni. Van itt néhány – elmaradt kérdésünk. Ezekre – ha megengedik – én válaszolnék. Volt itt egy kérdés, amely Hollandiára utalt, de nem ez volt a mondandó lényege, hanem az, hogy van-e jövőkép a magyarok előtt? Valamikor Antall József miniszterelnök úr idézte, ha nem tévedek, Klebelsberg Kunót: eszerint ha egy fát valamifajta természeti katasztrófa ér, és utána mégis életben marad, akkor kétszeres erővel indul neki az életnek. És ha valaki széttekint Közép-Európában és összeveti azzal, amit Nyugat-Európában tapasztal, megállapíthatja, hogy szorgalom, becsvágy, dolgozni akarás tekintetében mi különösen jól állunk.

Az Európai Unió friss lendületet és vért kap, amikor a közép-európai népeket, például bennünket, magyarokat fölvesznek majd az Európai Unióba. És ez a válasz a másik kérdésre, ami itt elhangzott, amely az Európai Unióhoz való fölzárkózás kérdését taglalta. A kérdés úgy hangzott, hogy az egy főre jutó nemzeti össztermék szempontjából hol állunk. E tekintetben az Európai Unió átlagához képest negyvennyolc százalékot teljesítünk. Ha azt a kérdést tesszük fel, hogyan fogjuk utolérni az Európai Uniót, akkor azt tudom mondani önöknek: ha az unió és a magyar gazdaság mai növekedési üteme megmarad – amely ugye a mi javunkra több –, akkor huszonnégy év alatt fogjuk utolérni az Európai Unió nemzeti össztermékének az átlagát. Ez azonban nem éppen történetileg hiteles kijelentés, mert a világ változik, de ha csak egyszerűen kivetítjük a mostani tendenciákat, akkor ezt a folyamatot látjuk. Minden egyes százaléknyi gazdasági növekedés, amellyel jobban növünk, három évet takarít meg ebből a folyamatból. Reális lehetőségét látom annak, hogy olyan mértékű gazdasági növekedést érjünk el az Európai Unióhoz képest, amellyel tizennégy esztendő múlva – ez az optimista becslésem –  a magyar gazdaságban az egy főre jutó nemzeti össztermék megegyezik majd az Európai Unió mostani államainak egy főre jutó nemzeti össztermékével.

A határok kérdését sem kívánom megkerülni. Az a szakma, amellyel próbálkozom –  mármint az államirányítás, az államvezetés –, a rendelkezésre álló lehetőségek kihasználásának művészete. Az ember kétfajta módon követhet el hibát. Az egyik az, hogy nem használja ki a rendelkezésre álló lehetőségeket. A másik államvezetési hiba, ha olyan lehetőségeket akar kihasználni, amelyek nem állnak rendelkezésre. Ezért a mindenkori magyar kormányoknak reálisan kell számba venniük azt, hogy milyen lehetőségeik vannak. Nem feladva a hosszabb távú stratégiai nemzeti elkötelezettségből fakadó célokat, ezekhez a lehetőségekhez kell megválogatni az eszközöket. Én, amikor más kérdés kapcsán a mondandómat kifejtettem, mai lehetőségeink határának gondolom azt, hogy olyan politikát kell folytatni, amely a Kárpát-medencei magyarság megerősödését szolgálja. Ma ez a lehetőség, amely előttünk áll, ezt kell kihasználni. A mostaninál gazdaságában, kultúrájában és öntudatában is sokkal erősebb Magyarország a cél, amely a mindenkori lehetőségeket megpróbálja majd kihasználni, illetve tágítani. Én tehát ezen túlmenő, reálisan nem létező lehetőségek felvetését károsnak tartom. Nem a mai beszélgetésben, mert egy beszélgetésben mindent szabad. A politika világába azonban nem emelném be ezeket, mert ebből nem a rendelkezésre álló lehetőségek kihasználása következik, hanem a ténylegesen lehetőségek elmulasztása és saját mozgásterünk beszűkítése. Úgyhogy én a lehető legcéltudatosabb, de egyúttal leghiggadtabb és legrealistább nemzetstratégiának vagyok a híve a mostani magyar kormány esetében.

  –  Tatár József vagyok a Magyar Műveltség Szolgálat ügyvezető szolgálója. A határon túli magyarok megsegítésével foglalkozom. Habsburg doktorhoz a következő kérdésem van. Az imént Burgenlandot mondott. Az nekünk őrvidék. A holland tévében szerepelt az, hogy „ősi osztrák várak” vannak Burgenlandban. Kérdezem: ön így ismeri ezeket?

  Habsburg Ottó: Kérem szépen, azt válaszolhatom, hogy én még ősi osztrák várat ott nem láttam.

  – Tatár József: Tudja ön azt, hogy mi a vélemény a magyarságról Európában? Tudja, hogy az osztrák tankönyvekben miképp szerepel Magyarország és a magyarok?

Habsburg Ottó: Azt szeretném válaszolni, hogy nagyon jó hírneve van Magyarországnak mindenhol Európában. A cél az – azt hiszem,  mi-niszterelnök úr mondta –, hogy tényleg becsüljék a magyarságot. S máris becsülik! Ezt annak köszönhetjük, hogy bátor volt ez a nemzet, s kitartott a legveszélyesebb helyzetekben. Ha arra gondolunk, hogy mi minden történt ebben az országban, s mi még itt vagyunk, az igazi csoda. Úgyhogy megnyugtathatom: igen jó híre van most a magyarságnak, olyan, amilyen nem volt azelőtt. Amikor például II. világháború alatt Washingtonban Eckhardt Tiborral együtt magyar ügyekkel foglalkoztam, olyan csapnivalóan rossz hírünk járta, hogy „irtó nehéz” volt a dolgunk. És főleg a benesi propaganda miatt, amely akkor nagyon sikeres volt. De mi túléltük ezt is, s a magyar nemzet, amely otthon, Magyarországon volt, bátorságával helyreállította a hírnevünket.

  – Pásztor Mihály vagyok, tanuló. Mint tudjuk, országunkban egyre jobban növekszik az értelmiségiek aránya, mégis egyre többször hallani, hogy iskolákat zárnak be vagy vonnak össze. A kérdésem az volna, hogy ezek a bezárások és összevonások esetleges egyetemvárosok kialakulásának a kezdetét jelentik-e, s ha ez így van, mennyire vinné előrébb az uniós csatlakozást?

– Rásonyi Mária vagyok, gimnazista. A magyar oktatásügy EU-kompatibilissé tételére van-e valamilyen koncepció? A tantervbe, akár órarend szerint beiktatva, oktatnak-e majd EU ismereteket, hogy a következő nemzedék valóban európai polgárokból álljon, s a diplomák és vizsgák nemzetközileg elismertek legyenek?

– Téglás Ferenc vagyok, hatvannyolc éves pedagógus, Szlovákiából jöttem. Sajnálattal állapítottam meg, hogy amíg ideérkeztem, nyugdíjamnak tekintélyes részét útiköltségre és vonaljegyre áldoztam. Kérdezem a miniszterelnök úrtól: a külföldön kisebbségben élő magyarok vajon élveznek-e majd olyan előnyöket, mint az itteni nyugdíjasok?

– Tisztelt miniszterelnök úr, Vénusz János vagyok, a Komárom-Esztergom megyei Bokod községből jöttem. Már találkoztam önnel nemegyszer, sőt, harcostársak voltunk Nagy Imre koporsójánál. Szinte minden vasárnap nyomják az agyunkat, hogy milyen bűnöket követnek el a mai napig a volt diktatúra emberei. És mi, ötvenhatosok lesütött szemmel mászkálunk az utcán. Fele nyugdíjjal, mint ők, a bitangok, akik ezt létrehozták. Mikor érjük meg végre, hogy az a hivatal, amely az öné, valamint az igazság, amely az országé, legalább megnevezi ezeket a bűnözőket? Elmúlt tizenegy esztendő!

– Juhász Béla vagyok Nagypaládról, Kárpátaljáról. Egy olyan határ menti faluból jöttem, amelyben kétezer-hétszázan élnek, s ma szögesdrót veszi körül. Nincs-e lehetőség arra, – hogy kishatárátlépőt nyissanak a falunkban, s hogy bevigyék a vérkeringésbe a mi falunkat egy buszjárattal, amely Kishodosnál átjönne, Tiszabecsnél pedig visszamenne?

– Nógrádiné Lázár Gyöngyi vagyok, Lázár Vilmos szabadsághős, aradi vértanú oldalági unokahúga. Szeretnék feltenni egy kérdést dr. Habsburg Ottó úrnak azzal a televízióban látott interjújával kapcsolatban, amelyben úgy nyilatkozott, hogy az aradi vértanúknak nem kellett volna ellenállniuk. Lázár Vilmos emlékirataiból kiderül, hogy Lichtenstein herceg kegyelmet és szabad elvonulást ígért megadás esetén Lázár Vilmosnak és Dessewffy Arisztidnak. Azt szeretném megkérdezni, hogy miért nem kapott mégis kegyelmet? Miért végezték ki?

  Orbán Viktor: Szeretnék egy megjegyzést fűzni a hírnév kérdéséhez. Az elnök úr nagyon optimistán nyilatkozott arról, hogy milyen jó hírünk van a világban. Van jó hírünk is a világban, meg van nem jó hírünk is. S nagyon sokan vannak, akik abban érdekeltek, hogy ne is legyen jó hírünk. Az, hogy ilyesmi van, érthető. Az viszont nem, ha a rossz hírnévben érdekeltek között magyarok is vannak. De vannak ilyenek is. Ugyanakkor azt szeretném mondani önöknek: szép és szükséges dolog is a magyar történelmet a fényével és árnyoldalaival együtt összességében, a valóságnak megfelelően, s így hitem szerint az értékeit elismerve bemutatnunk a külföldön, de rövid távon a világ aszerint ítélkezik rólunk, hogy idehaza milyen teljesítményt nyújtunk. Higgyék el nekem, ma azért van a körülményekhez és az ellenszél mértékéhez képest jó hírnevünk a világban, mert a magyar gazdaság kétszer olyan gyorsan nő, mint az Európai Unióé. S a dolgok mégiscsak úgy állnak, hogy hazánk gazdasága – bár még sok baj van, sok a szegény ember, s alacsony az életszínvonal, de –  mégis, olyan irányban halad, amelyről el lehet hinni, hogy jó irány. Tehát azt gondolom, hogy az ország mindenkori teljesítménye meghatározza a hírnevünket, s rövid távon ettől függ, a nyugat-európai emberek támogatják-e, hogy az Európai Uniót Magyarországgal bővítsék.

Az iskolák ügyében való igaz, hogy nő a felsőfokú intézményekbe iratkozó diákoknak a száma, s ez így helyes. Például ebben a tanévben tízezerrel vannak többen, mint az előzőben voltak, és szeretnénk még ezt a számot növelni. Az iskolabezárások nem az egyetemeket és a főiskolákat érintik, tehát oda a beáramlás és a bekerülés az továbbra is rendelkezésre áll, sőt, ezeknek a száma és befogadóképessége nő. Még csak nem is a középiskolákat zárják be, leginkább az általános iskolákról van szó. Hosszabb magyarázkodás helyett azonban érjék be annyival, hogy az alapszintű oktatás az önkormányzatokhoz tartozik. Magyarországon nem kellő gondossággal illesztettük össze az önkormányzati jogköröket, a megyei és regionális szintű jogokat, valamint a kormányzat lehetőségeit. Ezért fordulhatnak elő olyan jelenségek, amelyeknek nem lenne szabad előfordulniuk. Ez nemcsak az iskolákra, hanem az egészségügyi intézményekre is vonatkozik. Akár béremelésről, akár pótlólagos juttatásokról dönt a kormányzat, abból egyáltalán nem az következik, hogy a pénz oda is kerül, ahova szeretnénk. Tavaly év végén két és fél milliárd forintot ítéltünk meg arra, hogy az ágy mellett dolgozó ápolónők és orvosok decemberben fizetésemelést kapjanak. A legtöbb helyre ez a pénz nem jutott el, mert úgy döntöttek a helyi vezetők, hogy nem erre a célra fordítják, hanem például műszerbeszerzésre. Én nem akarok vitatkozni ezzel a döntéssel, ők tudják, mire van szükség. Mégis lehetetlen dolog, hogy ne oda és ne úgy jusson az adófizetők pénze, ahová és ahogy azt a fölhasználására jogosult kormányzat eldöntötte. És ez így van az iskolarendszerben is. Azt gondolom, hogy az iskolabezárásokért az önkormányzatok a felelősek, s összességében új rendszert kellene kigondolni. A pedagógusok körében is sok az ellenvélemény, ezért nem akarom rájuk erőszakolni a magam elgondolását, de úgy vélem, hogy minden pedagógusnak állami alkalmazottnak kellene lennie, úgy, ahogy régen is volt. Az épületek fenntartását és működtetését fedezzék az önkormányzatok – állami segédlettel. Az állam szabja meg, hogy egy településen hány emberre jusson egy tanár, s annak a pénzét fizesse ki. A tanár legyen állami alkalmazott, s az önkormányzat, amely elég tehetős ahhoz, hogy emellett tanárt alkalmazzon, ezt saját költségvetéséből tegye. S akkor volna egy világos, áttekinthető rendszer. Hozunk egy döntést, s tudjuk, mi történik ennek eredményeképpen. Ma azonban hozunk egy döntést, s fogalmunk sincs arról, hogy a valóságos életben annak milyen következményei vannak, mert a részek olyan fogaskerékként illeszkednek össze, amelynek fogai nem egymásba kapaszkodva segítik a gördülést, hanem egymást törik ki. Ezen változtatni kellene.

Az EU-ismeretek oktatására szerintem szükség volna, de van egy fontosabb dolog is a középiskolások körében. Ma, ha valaki diplomát szeretne kapni egyetemen vagy főiskolán, akkor legalább egy idegen nyelvet ismernie kell. Most az a cél, hogy néhány éven belül, ha valaki diplomát akar kapni, két nyelvet tudjon. Pokorni úrnak pedig az a cél-kitűzése, hogy aki középiskolai érettségit szeretne kapni, annak legalább egy nyelvet beszélnie kell. Az európai ismeretek oktatása nem helyettesíti azt a képességet, hogy tudnunk kell beszélni a többiekkel. Márpedig a mi nyelvünket nagyon nehezen fogják annyian megtanulni, hogy eligazodjunk egész Európában, tehát kénytelenek vagyunk nyelveket tanulni. Egyébként örülök annak, hogy a mi nyelvünk ilyen. Nem olyan egyszerű megtanulni, mint az angolt, sőt, nem elég csak a nyelvet megtanulni, mert lélek nélkül az egész nem ér semmit, nem is lehet beszélni ezt a nyelvet anélkül. De ez nem ok arra, hogy mi ne tanuljunk meg idegen nyelveket, mert egyébként versenyhátrányba kerülünk. Az az érdekünk, hogy egy magyar ember beszéljen egy-két idegen nyelven, legalább úgy, hogy a saját ügyeit, ha kell, a határokon túl is intézni tudja. E nélkül nem tudunk az unió részévé válni a valóságban, s ez legalább olyan fontos, mint az Európai Unióra vonatkozó ismereteknek az oktatása.

Téglás Ferenc úr az előnyök kiterjesztését említette a határon túl élő magyarok esetében. Készül egy státustörvény, amelyről nem merem azt állítani, hogy minden problémánkat meg fogja oldani, de legalább megpróbálja rendszerbe foglalni azt, hogy ha egy határon túli magyar az anyaországba érkezik, mi az, amire az államtól garantáltan számíthat. Nem tudunk minden igényt teljesíteni, valószínűleg nem is övezi majd teljes és osztatlan egyetértés a törvényt, de legalább elindulunk egy irányba, amely a problémát méltó módon kezeli, s viszonyul ahhoz a helyzethez, hogy jönnek ide a határon túlról olyan emberek, akik egyébként a magyar nemzethez tartoznak, de nem magyar állampolgárok. És ahogy az ország képessége, a közhangulat és az emberek együttérzésének alakulása – itt is van gond, de erről most nem akarok beszélni – lehetővé teszi, ezek a szolgáltatások egyre szélesebb körben elérhetővé tehetők majd az egészségügyben, az oktatásban, a közlekedésben és sorolhatnám tovább.

Nézzük a bűnösök, perek és eljárások kérdését. Nézzék, elég régóta ismerjük egymást. Gondolom, önök is emlékeznek arra, hogy én is radikálisabb rendszerváltást szerettem volna. Én sem akartam felforgatni az országot, de úgy gondoltam, hogy azért több változtatnivaló van, mint amennyi végül is megváltozott. Ezt azonban 1990-ben kellett volna elvégezni. Most is tehetünk ezt-azt, csak azt szeretném kérni önöktől, hogy ne kérjenek olyasmit a mostani kormánytól – sem számon, sem egyébként –, amit 1990-ben kellett volna megtenni, s most, 1998-tól 2000-ig már alig-alig lehet. Higgyék el, látják a támadásokat, olvassák a kommentárokat, amelyeket a kormány működéséhez fűznek. Én minden lehetőséget megragadok arra, hogy amit nem lehetett elvégezni, vagy amit nem végeztek el 1990-ben, de még megtehető, azt megtegyem. De azt, amit már nem lehet, mert akkor kellett volna, én sem tudom elvégezni. Úgyhogy ennyi megértést szeretnék kérni a kormány számára. Ebből azonban nem következik az, hogy bizonyos jogi eljárásokat ne kellene lefolytatni. Úgy gondolom egyébiránt, hogy ezek az eljárások részben már folynak. Emlékezzen arra, milyen nyögvenyelősen indultak el a sortűzperek. De születnek ítéletek, keletkeznek jogi precedensek. Én azt kértem az ötvenhatosoktól, hogy néhány dolog maguk is elvégezhetnének, s ezekben a kormány szívesen támogatná őket. Például amit ön mondott, hogy legalább neveztessenek meg bizonyos bűnösök. Elfogadom, hogy az állam is foglalkozhatna ezzel, de azért ha együtt csinálnánk, könnyebben menne. Sok olyan ötvenhatos szervezet akad ebben az országban, szerencsére, amelynek élményei és emlékei is vannak. Egyiknek-másiknak még kisebb levéltára is van. Állítsák már végre össze azoknak az embereknek a listáját, akikről úgy gondolják, hogy meg kellene őket nevezni! Ők tudják, kik ültek a bíróságokon, kik képviselték a vádat, s kik ítélték el őket. Én értem, hogy nagyon sokan azt szeretnék, ha ezt az állam végezné el. Az ajánlatom az, hogy végezzük el együtt. Legyen ilyen kezdeményezés, az ötvenhatosok, igenis, álljanak elő ezzel az igénnyel, tegyenek javaslatokat a munkavégzésre, adjanak embereket, adják át a tudásukat, s mindezt közösen hozzuk nyilvánosságra!

A határátkelőhelyek esetében, ha arról beszélünk, hogy határmódosítás nélkül próbáljuk integrálni a magyar nemzet szellemi, kulturális és gazdasági erőit, akkor a határokon át kell járni. Nekünk az az érdekünk, hogy, mondjuk egy magyar helyközi érdekeltségű Volán-járat is olyan kört tegyen, amellyel visszaintegrálja a mindennapi élet szempontjából azokat az embereket és területeket, akik és amelyek a határ másik oldalán vannak. Tehát én egyetértek önnel, ezt kell tennünk. Még ebben az évben megnyitunk három új határátkelőhelyet Románia és Magyarország között. Kucsma elnök úrral pedig megneveztünk egy-egy személyes megbízottat, akinek az a dolga, hogy a kárpátaljai régió problémáival foglalkozzon, s mindkettőnk számára készítsen egy dokumentumot az együttműködés erősítése érdekében. Ebben újabb határátkelőhelyek esetleges megnyitása is szerepel ukrán–magyar egyetértéssel, s ez az önök problémáit is megoldhatja. Hogy az ön faluja ebben éppen benne van-e, nem tudom, talán megbocsát nekem, ha most nem tudom felidézni a készülő dokumentumnak minden sorát. De nagyon remélem, az önök falujában is megérik még azt, hogy a magyar helyközi járat megáll, önök felszállnak és visszajönnek.

Gecse Géza: Elnök úr kíván-e reagálni?

Habsburg Ottó: Szeretnék még Nógrádinénak válaszolni. Nézzék, én az idei március 15-ei ünnepi beszédemet egy magyar faluban tartottam, Kübekházán. Voltak, akik azt mondták nekem: „De maga Habsburg, hogyan tudna ünnepelni, ha az, ami történt, Habsburg-ellenes forradalom volt?” Én erre csak egyet tudtam válaszolni: „Szeretném tudni, mit mondhatott Kossuth Lajos fia, amikor elfogadta, hogy Ferenc József minisztere legyen. Ha ezt tudnám, én is sokkal jobban tudnék erre válaszolni.” Csupán azt szeretném itt mondani: az egész magyar történelmet integrálnunk kell. Ennek a magyar történelemnek sok része és sok pártja van, de össze kell fognunk az egész magyarságot. Minden, ami a múltban történt, közös örökségünk. Így kellene látni a dolgokat, s összefogni a nemzetet, mert csak egységesen föllépve leszünk sikeresek!

Vissza a főoldalra - kattintással