5. Határon túli magyarok –  a hatalomban

Vendégeink: Duray Miklós,  a Magyar Koalíció Pártjának ügyvezető alelnöke, Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, és Markó Béla, az RMDSZ elnöke

2000. február 23.

Elnyomott kisebbségek vannak az országos politikai vagy a viszonylag széles helyi hatalomban. Mekkora a mozgástere egy-egy kisebbségnek a rendszerváltást követően a Kárpát-medence országai közül kivételes helyzetbe került romániai és szlovákiai magyar nemzeti közösség életében, ahol a magyarok nem csupán a törvényhozásba kerültek be, hanem kormányalkotó erővé is váltak.

Gecse Géza: Markó Béla, az RMDSZ elnöke és Duray Miklós, a szlovákai Magyar Koalíció Pártjának ügyvezető alelnöke a szomszédos országok politikai hatalmának a részesei, hisz hazájukban parlamenti képviselők. Kasza József pedig a legnagyobb vajdasági magyar párt elnökeként és a szabadkai önkormányzat vezetőjeként a helyi hatalom megszemélyesítője. Ha valaki a határainkon túl ilyen pozíciót tölt be, akkor kényes a helyzete, hiszen olykor kompromisszumot is kell kötnie. Olykor vádolhatják őket árulással akkor is, még ha később kiderül, hogy nemzeti közösségük érdekeit eredményesen sikerült képviselniük. Kezdjük mindjárt Kasza Józseffel, aki néhány napja Athénban járt, és ott a Vajdasági Magyar Szövetség autonómia törekvéseivel nemzetközi szinten sikerült áttörést elérnie.

Kasza József: A megfogalmazás nem egészen pontos, mert nem nemzetközi téren történt áttörés, hanem külföldön tanácskoztunk a szerbiai demokratikus ellenzékkel. Ezt a tanácskozást lényegében az országhatáron belül kellett volna megtartani, de azért nem jött létre immár másodszor ez a tanácskozás Szerbiában –  az első tanácskozás Bécsben zajlott, most pedig Athénban –, mert a tanácskozást létrehozó amerikai civil szervezet képviselői, melynek neve Project On Ethnic Relations nem kaptak beutazási engedélyt Jugoszláviába, és így Athénban tanácskoztunk. Martonyi János fogalmazott visszatértünkkor úgy, hogy ez a szerb demokratikus ellenzék irányában számít történelmi áttörésnek, mert eddig egyáltalán nem voltak hajlandóak tárgyalni a kisebbségi kérdésről. Mindenki azt hangoztatta, hogy a magyarok és a Szerbiában élő kisebbségi népcsoportok jogai az európai mércék szerint vannak rendezve. Most először ismerték el, hogy ezek a jogok csorbítva vannak, és a vajdasági magyaroknak és a többi vajdasági nemzeti kisebbségnek joga van az ön-szerveződésre, joguk van saját nemzeti tanácsuk fölállítására olyan kérdésekben, mint az oktatás, sajtó és a művelődés. Természetesen mindennapjainkban e jogok érvényesítése akkor lesz lehetséges, ha a szerb ellenzék, amelynek része a Vajdasági Magyar Szövetség, hatalomra jut, és változtatni tud a rendszeren.

Gecse Géza: Az egyetlen olyan vajdasági szervezet, amely határozottan vetette fel a Szerbia, a Vajdaság vagy a Délvidék északi részén lévő önkormányzatok, településeinek szövetségét, egy sajátos területi autonómia gondolatát, az éppen az önök szervezete. Szóba került-e ez most Athénban?

Kasza József: Természetesen –  és hadd tegyem hozzá –,  a felvetés nem új. Az 1990-es évek elején még a VMDK keretei között fogalmazódott meg ez a követelés. Mi ezt csak tovább vittük. Ellenállás van, de most közel sem akkora, mint néhány évvel ezelőtt.

Gecse Géza: Ön szerint mekkora esélye van ma annak, hogy egy olyan terület keletkezzen a Délvidék északi részén, amit be lehet satírozni piros-fehér-zölddel?

Kasza József: Addig, míg Milosevics hatalmon van, addig ennek és egyáltalán az autonómia-törekvésnek esélye nincs Szerbiában. Úgyhogy mi arra az időszakra készülünk, amikor bekövetkezik a rendszerváltás. Ma inkább az a kérdés, hogyan éljük át a rendszerváltás pillanatát, mert abban biztosak vagyunk, hogy előbb-utóbb ez bekövetkezik, de az a kérdés, hogy milyen formában: békésen, vagy polgárháború útján vagy más formában. Minden jel arra mutat, hogy Milosevicsék szépszerivel nem fogják átadni a hatalmat, ha a választásokon veszítenek, akkor sem. Számukra ez élet-halálharc. Ha ugyanis Milosevics a hatalmát elveszti, akkor az életét is elveszti: vagy a szerbiai bíróságon, vagy Hágában köt ki.

Gecse Géza: Azzal, hogy Duray Miklósék a Szlovákiai Magyar Koalíció Pártjában a szlovákiai politikai hatalom részeseivé váltak, a közember számára úgy tűnik, mintha fel kellett volna adniuk korábbi autonómiatörekvéseiket. Úgy tudom, hogy ez a koalíciós szerződés feltétele volt.

Duray Miklós: Úgy kerülhetett sor a koalíciós szerződés aláírására, hogy az tartalmazott három olyan tételt, amelyet szerintem normális viszonyok között politikai szerződésben nem szoktak leírni. E három tétel közül az egyik: az etnikai elvű területi autonómia tilalma volt. Hozzá kell tenni, hogy az etnikai elvű területi autonómia önmagában eléggé érthetetlen kifejezés, másrészt a jelenlegi Magyar Koalíció Pártjának elődpártjai sem fogalmazták meg a területiautonómia-koncepciójukat, hanem inkább az önkormányzatiság, vagy kulturális önigazgatás és önrendelkezés valamilyen formáját fogalmazták meg. Tehát ez a kitétel, ami szerepel a koalíciós szerződésben, nem volt a szlovákiai magyar politikában megfogalmazva, ennek következtében mint politikai koncepció sem szerepelt. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy ahogy szerb és román részről, Szlovákiában maga az autonómia kifejezés rettentő félelmet kiváltó kifejezés. Olyasmiket magyaráznak bele, ami soha nem volt és nem is lehetséges az autonómiában. Mi európaiak vagyunk és ha autonómiáról beszélünk, akkor az önkormányzatiságról és a belső önrendelkezés valamilyen formáiról beszélünk. Nem igazán esett nehezünkre aláírni a koalíciós szerződést ezzel a kitétellel, egyrészt azért, mert etnikai elvű területi autonómia nem létezik, csak területi elvű területi autonómia. Ennek keretén belül valóban másként lehet megoldani bizonyos kérdéseket, mint országos szinten. Ezért gondoltuk úgy, hogy alá lehet írni a koalíciós szerződést, és arra kezdtünk összpontosítani, hogy egy nagyon jó területi közigazgatási reformot tudjunk megvalósítani Szlovákiában. Ez a reform most formálódik, de egyre több viharfelhő gyülekezik fölötte.

Gecse Géza: Olvastam egy amerikai elemzést a Kárpát-medencében élő különböző magyar nemzeti közösségek problémáiról, és amikor a Délvidékkel és Szlovákiával foglalkoztak, az volt benne számomra meglepő, hogy azt fogalmazták meg, hogy különösebb gond Szlovákiában például azért nincs, mert a Felvidéken egy tiszta etnikai határ van a szlovák és a magyar tömb között, így az önkormányzatokban úgyis a magyarok vannak többségben, és ők mondják meg, hogy mi történjen.

Duray Miklós: Ha az 1910-es népszámlálási adatokat vennénk alapul, akkor valóban egy nagyon éles etnikai határt lehetne húzni a magyar és a szlovák települések között. Sajnos, az elmúlt több mint nyolcvan évben ez a viszonylag éles etnikai határ elmosódottá vált. Ennek több oka van. Egyrészt 1918 után nagyon sokan kényszerültek elköltözni lakóhelyükről. A II. világháború is megtette a magáét, hiszen nagyon sok felvidéki halt meg a Don-kanyarban. A II. világháború után kétszázezer magyart űztek el erőszakkal a szülőföldjéről, a helyükbe pedig másokat, elsősorban szlovákokat telepítettek, ami sajnos megtette a hatását. Azonban kétségtelen, hogy még ma is 437 olyan település van, ahol a magyarok ha nincsenek is túlsúlyban, de legalább elérik a településen az ötvenszázalékos arányt. Az is gyakori, hogy olyan községekben, ahol negyven és ötven százalék közötti a magyarok aránya, a helyhatósági választásokon a ma gyarok túlsúlyba kerülhetnek az önkormányzatokban. Ez azonban önmagában nem sokat ér, mert mind a mai napig a helyi önkormányzatoknak olyan korlátozott a jogkörük, hogy nem tudják befolyásolni még azokat az ügyeket sem, amelyeket más normálisabban működő országban helyben oldanak meg. Például arra sincs befolyásuk, hogy legyen, vagy ne legyen a községben iskola, illetve milyen iskola legyen.

Gecse Géza: Az RMDSZ esetében is rendkívül érdekes a helyzet, hisz a kezdetek kezdetén ők is megfogalmazták ún. többszintű autonómia-csomagjukat. Ezt az RMDSZ, mind a mai napig nem adta fel, viszont azáltal, hogy az RMDSZ a politikai hatalom részese lett, a kérdés mintha a háttérbe szorult volna.

Markó Béla: Nemcsak hogy nem adtuk fel ezeket a célkitűzéseket, hanem tavaly májusban volt egy RMDSZ-kongresszus, ahol ezt a prog-ramot megerősítettük. Az addigi programunkat bizonyos elemekkel ráadásul ki is egészítettük. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez akkor történt, amikor az RMDSZ már több mint két éve tagja volt nemcsak a román kormánykoalíciónak, hanem a bukaresti kormánynak is. Mi a koalíciós egyezkedés során nem kényszerültünk arra, hogy bármiről is lemondjunk. Viszont tagadhatatlan, hogy a közös kormányprogramba nagyon keveset tudtunk bevinni ahhoz képest, hogy mit kellene megvalósítanunk. Nagyon sokat ahhoz képest, amit a korábbi hét esztendőben szerettünk volna, vi-szont nem tudtunk megvalósítani. Ilyen értelemben tehát minden viszonylagos. Meg tudtunk oldani néhány lényeges kérdést, amely az autonómia irányába mutat. Először is intézményesíteni tudtuk a kisebbségi kérdést, ezen belül a magyarkérdést a végrehajtó intézményekben. Létrehoztunk egy kisebbségi hivatalt, amelyet az RMDSZ által kijelölt miniszter vezet. Az oktatási és a művelődési minisztériumban létrehoztunk egy-egy államtitkárságot, e területekért felelősek, és szintén az RMDSZ által jelölt államtitkárok vezetik. A kérdés intézményesítése és önállósítása, vagyis az autonómia felé tettünk tehát lépéseket. A nyelvhasználat és oktatás ügyében elért haladás szintén ebbe az irányba mutat, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ebben a közös kormányprogramban a sajátos autonómia-formák mint célkitűzések nem szerepelnek. Tagadhatatlan az is, hogy ebben a négy esztendőben nem láttuk lehetőségét annak, hogy ezt megvalósítsuk.

Ez nem azt jelenti, hogy hosszú távon az RMDSZ programjának valamely pontjáról lemondott volna. Én úgy szoktam fogalmazni, a lényeg az, hogy a rendelkezésünkre álló eszközök segítségével jó irányba, az autonómia irányába haladunk-e? Avagy állunk, tehát nem megyünk semerre? És nagyon rossz esetben pedig eltérünk ettől a képzeletbeli iránytól, vagy esetleg éppen ellenkező irányban indultunk el? Ami az autonómia kérdését illeti, a mi helyzetünk sok szempontból hasonlítható a felvidéki, szlovákiai magyarság helyzetéhez, mint ahogy az sem véletlen, hogy ebben a két közösségben alakult ki az a lehetőség, hogy koalíciót alkossunk a többség demokratikus vagy demokratikusnak vélt erőivel, vi-szont sok szempontból különbözik is a helyzetünk. Nálunk az önkormányzatiság csökevényesebb, mint Szlovákiában. Románia ebben a pillanatban egy rendkívül túlközpontosított ország. Ennek a gyökerei a kommunizmusnál is régebbre nyúlnak vissza. Ezért rendkívül nehéz a helyi autonómiát, a helyi önkormányzatiságot érvényesíteni. Az utóbbi három esztendőben egyfajta küzdelmet folytattunk azért, hogy a helyi önkormányzatiságot megerősítsük, hogy az addigi helyi önkormányzati törvényt megváltoztassuk. Nyilván rendkívül nagy haladás lenne számunkra, ha például Székelyföldön, ahol a helyi önkormányzatokban, valamint a megyei önkormányzatban is mi vagyunk többségben, ezek az önkormányzatok megfelelő hatáskört kapnának, hisz akkor nagyot léphetnénk előre az úgynevezett területi autonómia irányába. Egy ilyen helyi önkormányzatiság már lassan európai uniós követelmény is, és nagyon fontos, hogy az Európai Unió úgy tárgyal ezekkel az országokkal, hogy a támogatások is egyre inkább a helyi önkormányzatok részére jönnek. Tehát az elkövetkezőkben a fő célkitűzésünk az lehet, hogy ezt az általános helyi önkormányzatiságot –  amit nem kell összetéveszteni azzal az autonómiával, amiről eddig szó volt –  megerősítsük, mert erre aztán lehet más autonómiákat építeni. Romániában sajnos még a kormány által kinevezett prefektúrák gyakorolnak olyan hatásköröket, amelyeknek az önkormányzatoknál kellene lenniük. A prefektúrák ellenőrzik az egészségügyet, a rendfenntartást, de még a közlekedésrendészetet is. Lassan-lassan néhány fontos hatáskört azért sikerül átadni az önkormányzatoknak, például iskolaügyben fontos az, hogy az iskolák működtetésében, fenntartásában már van némi hatásköre az önkormányzatoknak.

Gecse Géza: Vörös posztó-e a különböző román politikai pártoknál az, ha az ember szorgalmazza egy olyan típusú területi autonómia kialakítását, amely Romániában Székelyföldön Maros-Magyar Autonóm Tartomány néven egyszer már megvalósult?

Markó Béla: Nemcsak ez a vörös posztó. Vörös posztó mindenfajta különlétnek a gondolata. Azt kell mondanunk, hogy még csak nem is a magyarok esetében vörös posztó ez, hanem az ország most jutott oda, hogy lassan-lassan le kell bontani ezt az erős központosító szemléletet. Nem véletlen az, hogy Romániában olyan ádáz ellenkezés van, például az önálló egyetem gondolatával szemben. Ez egy kis autonóm sziget, kis különálló intézmény az egyetem és nem véletlen az, hogy vele szemben, amely sem anyagilag, sem más szempontból különösebb terheket nem róna erre az országra, ilyen makacs és érthetetlennek tűnő az ellenkezés. Ugyanez a helyzet a különiskolákkal szemben, amelyek léteznek, de ha most létre szeretnénk hozni egy magyar nyelvű középiskolát, mint ahogy az elmúlt években egy-két helyen sikerült, külön hosszú, nehéz küzdelmet kell folytatni. Ebben az országban sajnos érvényesül a többség homogenizáló, egységesítő szemlélete. Nem állítom, hogy az elmúlt tíz esztendőben ez nem változott.

Gecse Géza: Egy-egy határon túli magyar szervezetnél nagy jelentőséggel bír, hogy a szervezet belső felépítése milyen. Tudomásom szerint a múlt héten az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának az ülésén felvetődött az úgynevezett belső választások ügye, amivel kapcsolatban sokan csalódtak, hogy nem sikerült megvalósítani.

Markó Béla: Szerintem, azok csalódtak, akik csalódni szerettek volna. A múlt szombaton az RMDSZ jelentőset lépett előre afelé, hogy ezt a kérdést szabályozza. Arról van szó, hogy a legfőbb döntéshozó testületünket, amely valóban egyfajta miniparlamentként kíván működni, lehetőleg úgy hozzuk létre, hogy az RMDSZ teljes közösségét, tagságát közvetlenül megkérdezzük, tehát az RMDSZ egyfajta belső választásával. Éveken át vajúdott ez a kérdés, szerintem elsősorban azért, mert nagyon sokan óvakodtak a szervezési nehézségektől. Nagyon nehéz egy ilyet megszervezni. Most úgy néz ki, sikerül egy kompromisszumos megoldást találni, tehát amit a múlt szombaton elfogadtunk, garancia arra, hogy az idén, amely nagyon nehéz év lesz, előbb az önkormányzati, majd ősszel a parlamenti és elnökválasztások kihívásának kell megfelelnünk, remélem, hogy a kettő között még erre is sort tudunk keríteni. De ez nem tévesztendő össze azzal, hogy ezáltal az RMDSZ már meg is teremti a maga, a romániai magyarság személyi elvű autonómiáját, egyfajta önkormányzatát, nem. Az RMDSZ eszköze az autonómia létrehozásának, az RMDSZ mint szervezet egy érdekképviseleti, érdekvédelmi, politikai szervezet, amely eszközként kell szolgáljon arra, hogy majd amikor erre a lehetőségek meglesznek, valóban működtethessen az erdélyi magyarság egy ilyen kulturális és személyi elvű autonómiát.

Gecse Géza: Mi ennek a vitának a lényege?

Markó Béla: Évekkel ezelőtt eldöntöttük, hogy ezt a legfőbb döntéshozó testületet, a Szövetségi Képviselők Tanácsát nem közvetett módszerrel, mondjuk egy kongresszuson, hanem közvetlen rákérdezéssel választjuk meg. A legtisztább az lett volna, ha valamiképpen meg lehet mozgatni a teljes RMDSZ-tagságot, amely eléggé nagymértékben egybeesik az aktív magyarsággal, hiszen az RMDSZ-nek 500-600 ezres létszámú tagnyilvántartása van. Menet közben bebizonyosodott, hogy ezt elég nehéz megvalósítani Erdélyben, amely Magyarország nagyságú terület, és ekkora területen él az a kétmilliós magyarság, amelynek jelentős része valóban tömbben helyezkedik el Székelyföldön, és kisebb tömbökben másutt. Viszont sok-sok százezren szétszórtan, szórványban élnek. A vita arról szólt, hogy ezt meg lehet-e így szervezni, vagy pedig egy közvetett, úgynevezett elektoros módszert kell választani. Most eljutottunk egy olyan kompromisszumra, hogy választani engedjünk. Aki közvetlenül nem képes, az elektorok egybehívásával teszi ezt.

Gecse Géza: Számba véve az érveket és az ellenérveket, milyennek tekinti a frissen elfogadott román földtörvényt?

Markó Béla: Ez a földtörvény az önállóságunk szempontjából fontos. Hiszen akinek tulajdona van, akinek a tulajdona szavatolt, aki nem földönfutó, az erős, vagy erős lehet. Tehát egyáltalán nem mindegy az erdélyi magyarság számára, nyelvének, kultúrájának megőrzése szempontjából, önállósága megteremtése szempontjából, hogy gazdag-e, avagy szegény. Nem mindegy, hogy visszakapja-e például erdeit, államosított javait. És ezért a földtörvényért még a koalíción belül is rendkívül erős vitákat folytattunk. Rendkívül nagy eredmény, hogy az erdőtulajdonnak egy sajátos, elsősorban székelyföldi, de másutt is meglévő formáját, a közbirtokossági erdőket, ami sok ezer hektár erdőt jelent, ennek a törvénynek a segítségével sikerül visszaadni. Sikerülhet! Mert itt versenyt futunk az idővel, ugyanis a földtörvényt még az őszi választások előtt alkalmazni kell. Ha ezt a törvényt alkalmazzák, akkor az alaptulajdon-forma mégiscsak a magántulajdon lesz. Ez olyan mértékű mentalitásváltást eredményezhet, amely meghatározza az ország haladási irányát. Annak ellenére, hogy ezt fel lehet mutatni eredményként, a koalíció sajnos népszerűtlen. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az Iliescu által vezetett fő ellenzéki párt népszerűsége emelkedett. Ugyanis az országban alapvető gazdasági kérdéseket nem sikerült megoldani, több mint három esztendeje. Ez a kormány adókönnyítéseket ígért. Ezzel szemben az adó- és illetékterheket növelte, mert nem talált más megoldásokat és ez népszerűtlenné tette a koalíciót. Sokan támadtak minket azért, amiért beléptünk ebbe a kormányba,  de mostanában, ha ugyanezeket az embereket megkérdezem, látom mindenki arcán az aggodalmat, hogy milyen lesz majd az, amikor az RMDSZ ismét ellenzékbe kerül. Meg fogjuk találni a megoldásokat, akkor is. De egyelőre nekünk azért kell cselekednünk, hogy ennek a koalíciónak megpróbáljuk emelni a népszerűségét.

Gecse Géza: Iliescu az elmúlt hetekben néhány alkalommal elhúzta a mézesmadzagot az RMDSZ orra előtt, hiszen meglebegtette annak az esélyét, hogy esetleg hajlandó a romániai magyarok érdekvédelmi szervezetével együttműködni. Mennyire zárható ki annak a lehetősége, hogy ha Iliescuék nyernek, az RMDSZ vele is koalícióra lép?

Markó Béla: Iliescuék különösen kifelé tesznek ilyen nyilatkozatokat. Külföldi, európai diplomatáknak mondják azt, hogy nem akarnak rontani a magyarság helyzetén. Arról nincs szó, hogy javítani akarnának rajta, ugyanakkor az országon belül egészen másképpen beszélnek. Sajnos maga Iliescu, de politikus kollégái, a párt vezetői rendkívül magyar-, idegen- és kisebbségellenes kijelentéseket tesznek. Nem látom, hogy tompítani fogják ezt a beszédmódot. A hozzájuk közelálló sajtóban egyre hevesebbek a magyarellenes támadások. Ennek ellenére nem kizárt, hogy azt a látszatot kívánják majd kelteni, hogy hajlandóak az RMDSZ-szel együttműködni, de én igazi szándékot nem tudok felfedezni, és ilyen retorikával és programmal az RMDSZ sem tud elképzelni együttműködést.

Gecse Géza: Mekkora a lehetősége a Délvidéken annak, hogy egy tulajdoni reform keretében a magyarok helyzete jobbá válik?

Kasza József: Tulajdonreformról egyáltalán nem beszélhetünk a Délvidéken, ugyanis ez a hatalom meghirdette a tulajdonszerkezetváltást, de nem hajtotta végre. Valójában a rabolt háborús tőke lépett a porondra. Mind jobban körvonalazódik, hogy a magyarok kirekesztődnek az esetleges tulajdonszerkezet-váltásból. Nagy a veszélye annak, hogy bérmunkások, kubikusok nemzetévé válunk saját hazánkban, a Vajdaságban. A privatizációs folyamatban kicsi az esély a részvényvásárlásra, igaz, a vajdasági magyarságnak tőkéje sem igen van, amivel részt vehetne ebben a folyamatban. Sok esetben információhoz sem tud jutni, tehát azzal a kis joggal sem tud élni, amely e pillanatban adva van. Több esetben fölhívtuk a magyar kormány figyelmét, hogy hathatós támogatást kell az anyaország részéről biztosítani, hogy ne csússzon ki a föld a lábunk alól. Erre a mai napig sem reagáltak.

Gecse Géza: A Felvidéken várható-e hogy a benesi dekrétumok esetleges felülvizsgálatával változik valamit a helyzet?

Duray Miklós: A benesi dekrétumok kérdése ugyanolyan helyzetbe került a kormányba való belépésünkkel, mint az etnikai elvű területi autonómia. Ezek inkább ilyen rémképek a szlovákok előtt, és nem valós tartalmat magukban rejtő elképzelések. Arra kellett köteleznünk magunkat, hogy a kormányzás négy éve alatt a benesi dekrétumok ügyét nem tűzzük napirendre. Ettől függetlenül Szlovákiának teljesítenie kell azokat az elvárásokat, amelyeket az Európa Tanács 1993 júniusában fogalmazott meg, és az elvárások között szerepel az is, hogy a kollektív bűnösség elvének az érvényesítése kapcsán létrejött jogi normákat, amelyek a mai napig valamilyen módon élnek, illetve azok következményeit fel kell számolni az országban. Tehát ezt a feltételt teljesítenie kell Szlovákiának, függetlenül attól, hogy a koalíciós szerződésen belül a benesi dekrétumokat, mint olyat, nem fogjuk tárgyalni. A másik: Szlovákiával is elkezdődtek a csatlakozási tárgyalások. Teljesen egyértelmű, hogy mind Németország, mind Ausztria ezt a kérdést fel fogja vetni, és belépési feltétel lesz a 108-as benesi dekrétum követ-kezményeinek a felszámolása. Ez a vagyonelkobzásra vonatkozó rendeletek maradványainak a felszámolását jelenti,és az is kétségtelen, hogy a károsultakat valamilyen módon majd kárpótolni kell. Az igazság az, hogy a szlovák politikusoknak nincs pontos elképzelésük arról, hogy a benesi dekrétumok valójában mit jelentenek.

Gecse Géza: Milyen tulajdoni típusú reformra lát lehetőséget Duray Miklós Szlovákiában?

Duray Miklós: Szlovákiában a privatizáció lezajlott, illetve nem ért véget olyan értelemben, mint például Magyarországon. Az állami vagyonügynökség tart nyilván nagy vállalatokat, amelyek állami rész-vénytársaságok. Az energetikai ipar mellett a kőolaj- és gázipart szintén nem privatizálták. Az energetikai iparon belül olyan áramszolgáltató egységeket, amelyek nemzetközi érdeklődés középpontjában is vannak, mint a két atomerőmű vagy pedig a bősi vízi erőmű. Vannak olyan vállalatok, amelyeket ugyan privatizáltak, de feltételezhetően visszakerülnek az állami vagyonügynökséghez, mert a privatizőrök a fizetési feltételeket nem megfelelően teljesítik. A jelenlegi helyzetben az „ismeretlen tulajdonosú földek” kérdése a legérdekesebb, ugyanis több százezer hektárnyi erdő, szántó, legelő, kaszáló van Szlovákiában, amelynek nem ismert a tulajdonosa. Ez részben az elkobzások, államosítások és a 40 éves kommunizmus, illetve a magyarok és németek kitelepítésének a következménye. Mi azt szeretnénk, ha ezeket a földterületeket, amíg ki nem derül, hogy ki volt az eredeti tulajdonosuk, addig a helyi önkormányzatok, a községek vennék gazdasági kezelésbe. Most erről folyik a vita, mert ez a kormányprogram része, viszont a kormány nem akarja teljesíteni a kormányprogram e részét.

Gecse Géza: Innentől kezdve a közönség tehet fel kérdéseket vendégeinknek. Látom, Duray Miklóson, hogy neki is van kérdeznivalója….

Duray Miklós: Szeretnék egy kérdést feltenni Markó Bélának. Romániában egy közigazgatási reform éppen az iskolák működtetési jogát illetően megtörtént, és ugyanennek kellene bekövetkeznie Szlovákiában. A most tárgyalt közigazgatási reform keretében milyen tapasztalataik vannak az RMDSZ-es politikusoknak? Például azokban a községekben, ahol volt vagy van magyar iskola, de a magyarok kisebbségben élnek, és a helyi önkormányzatban nincs megfelelő súlyuk, nem áll-e fenn a veszélye annak, hogy valamilyen gazdasági, pénzügyi okra hivatkozva esetleg el fogják sorvasztani vagy össze fogják a vonni a román iskolával a magyar iskolát?

Markó Béla: Itt egy részleges hatáskörátadásról van szó, és ez egyelőre a pénzügyi támogatás kötelezettségének részleges átadását jelenti. Ami távlatilag nagyon fontos lehet, de arról van szó, hogy pénzügyi szempontból az önkormányzatok kötelessége az iskolák fenntartása és támogatása. Viszont erre pénzt biztosítani nehezen tudtak, ezért ezt inkább hátrányként élik meg. De ennek ellenére ez távlatilag fontos lehet. Mind Szlovákiában, mind a Délvidéken, de Erdélyben is a helyi magyar közösségek nagyon különböző helyzetben élnek. Ezért sem lehet egy megoldásban gondolkodni. A tömbmagyarság esetében magyar szempontból is rendkívül fontos az önkormányzatiság erősödése, hisz ekképp a többségi tanácsok dönthetnek majd kulturális intézmények és iskolák ügyében, ami pénzügyi szempontból ugyan komoly terhet jelent, azonban e kulturális intézményeknek a korábbinál sokkal nagyobb szabadságot biztosít. Számtalan példát lehet felsorolni arra, ahogy városi tanácsok múzeumokat, színházakat karoltak fel. Szórványvidéken, ahol kisebbségben vagyunk, el tudom képzelni ennek az ellenkezőjét is, mert ott ez az erő, a tágabb önkormányzati hatáskör esetleg az ellenkezőjébe fordulhat át, bár elvben a nagyobb helyi hatáskör nagyobb demokráciát kellene, hogy jelentsen. Csak ettől azért még sok helyütt távol vagyunk. Ezért van szükség arra, hogy ilyen helyzetekben, és ott, ahol a magyar közösség vagy általában egy kisebbségbe szorított közösség így él, ott viszont a törvényes jogi keretek, a sajátos központi rendelkezések, a sajátos szabályozások nagyon fontosak. Nyelvhasználati szempontból például ott, ahol nagyobb az arányunk, mint ötven százalék, vagyis tömbben élünk, elég lenne kimondani, hogy a nyelvhasználatról a helyi önkormányzatok dönthetnek, mert akkor minden további nélkül kikerülnének a kétnyelvű fel-iratok, és használhatnánk nyelvünket a hivatalos intézményekben is. Mint ahogy ez meg is történt Székelyföldön: Hargita és Kovászna megyében. Viszont ott, ahol kisebbségben vagyunk, egy ilyen rendelkezéssel önmagában semmi esélye nem lenne az ott élő magyarságnak arra, hogy nyelvét valaha is használhassa. Ezért erőltettük azt a nyelvhasználati szabályozást, amely reméljük, lassan beteljesedik, és húsz százalékos arány fölött nem a helyi tanács kénye-kedve dönt, hanem kötelező lesz a kétnyelvű föliratok használata, a tanácsokban vagy önkormányzatokban pedig a magyar nyelvé is. Ebben a három esztendőben sikerült ezt a szabályozást elfogadtatni, így kormányrendelet formájában már létezik. Törvénnyé kellene válnia, és e körül vannak a képviselőházban még viták, de remélem, hogy a ciklus végéig ezt még sikerül megvalósítani. Az iskolákra vonatkozóan egyelőre csak pénzügyi fönntartási jogai és hatáskörei vannak az önkormányzatoknak. Ami a megszüntetést, iskola létesítését illeti, az központi hatáskör. És ha nincs pénze az önkormányzatnak, akkor többnyire a központi költségvetéshez fordulhat, mert nem szüntetheti meg. Nem is létesíthet, egyelőre, mert ez is a központi kormány hatásköre.

Duray Miklós: De a törvény akkor nem arra vonatkozik, hogy a központi költségvetés kötelezően átutal megfelelő pénzösszeget?

Markó Béla: Így van, csak ez nem mindig elegendő.

Kasza József: A Vajdaságban nagyon hasonló a helyzet. Annyiban súlyosabb, hogy a központi költségvetés egyszerűen nem tesz eleget kötelezettségének, nem utalja át a pénzeket, és a helyi önkormányzatnak kell vállalnia a felelősséget a tanárokkal, diákokkal szemben, hogy biztosítja-e fizetésük, útiköltségüknek egy részét, vagy a krétát és a szivacsot. Eképp a hatalom összeütközést szít az önkormányzat és a tanügyi dolgozók között. A felelősséget magáról nagyon gyorsan leveszi, így a helyszínen a tanárok, tanítók nem a minisztert szidják, hanem a polgármestert vagy az önkormányzatot. Ha szétfagy a fűtőtest, akkor nem a minisztertől kérnek pénzt, hanem az önkormányzaton kérik számon, hogy fűtött tanterembe járjon a gyerek iskolába. Ez természetes is. Csak ott a baj, hogy az összjogot centralizálták, az iskolaalapítástól, a tantervek megállapításától, az iskolaigazgatók, iskolaszékek kinevezésétől, egészen a pénzek szétosztásáig, a felelősséget pedig meghagyták az önkormányzatoknak.

Gecse Géza:  Következzenek tehát ismét a kérdések és a válaszok.

– Giczy Gyula vagyok, a XVI. kerületből. Szlovákiában, a Délvidéken és Erdélyben nem történik semmi. A délvidéki dologban volt egy óriási lehetőségünk, amit Kasza úr könnyelműen visszautasított, amit mi meg tudtunk volna nyerni. Ugyanis a történet arról szól, hogy amit erő és hatalom elvesz, azt később a kedvező szerencse esetleg visszahozhatja. De ha a magyarság fél a szenvedéstől és önként lemond valamiről, azt már nagyon nehéz és kínos visszaszerezni. Ezt egy olyan ember mondta, akit úgy hívtak, hogy Deák Ferenc. A Délvidéket Jugoszlávia megkapta, de Szerbia nem. Ukrajnához soha az életben nem tartozott Kárpátalja, az Csehszlovákiához tartozott. Aztán a Szovjetunió lenyelte, most Ukrajnánál van, de hogy milyen alapon? Ezt senki nem tudja megmondani, senki nem meri megkérdezni sem.

Markó Béla: Nem hozzám szólt a kérdés elsősorban, de engedje meg, hogy először én válaszoljak, ami Deák Ferencet illeti. Gondolom, ön is és a jelenlévők is tudják, hogy Deák Ferencet  a maga korában nagyon sokan fölösleges kompromisszumkészséggel vádolták. Deák Ferenc szerintem is a múlt század magyar történelmének egyik legfontosabb személyisége. De éppen hogy arról nevezetes, hogy az adott korban és az adott körülmények között megtalálta a megfelelő eszközöket arra, hogy nemzete sorsán változtasson, ami a következő évtizedekre alapvetően kihatott. Ezért Deák Ferencet nekünk a fejünkhöz vágni, akik ugyanígy –  persze megváltozott körülmények között, de – keressük az eszközöket, hogy a saját közösségünk helyzetén változtassunk, elég különös. Ami pedig a szenvedést illeti, igaz, hogy azt olykor vállalni kell, de a szenvedést még vezető politikusnak is csak önmaga nevében szabad vállalnia. Egy egész közösség nevében szenvedést vállalni, vagy önöknek nekünk azt sugallni, hogy vállaljuk a szenvedést, ez lehetséges, de akkor vállalni kell a szenvedést annak is, aki ezt sugallja nekünk.

Kasza József: Talán folytatnám a gondolatot ezzel a szenvedéssel, bár nem úgy nézek ki, mint aki rettenetesen szenved… (Bekiabálás: Ön jómódú ember!) Igen, én szeretném, hogy ön is olyan jómódú legyen, mint én. Keringenek persze mendemondák: a Magyar Fórumban olvashatták is, hogy kuplerájom, játékkaszinóm van Magyarországon, vagy bérházaim vannak a Rózsadombon. Arra kérem önöket, mutassák már meg, merre vannak, mert kíváncsi vagyok. Ami pedig a szenvedést illeti, majd akkor, amikor ön a milosevicsi támadási listának az élén lesz, akkor beszéljünk a szenvedésről. De addig, amíg a fejem és a családom a célpont és ön itt politizál Budapesten, én pedig hazamegyek, addig azt hiszem, hogy a szenvedésről nem egyenlő feltételek mellett beszélünk.

 Nem beszélni kell, és nem Budapestről kell így kioktatni bennünket, hanem cselekedni kell! Én nagyon szeretnék Magyarországhoz tartozni, úgy ébredni fel, hogy az anyaországban élek. De csak azzal a feltétellel, ha egyetlen vajdasági magyar élet nem lesz kioltva ebben a fene nagy kioktatásban vagy rendezésben. De mindaddig, amíg felelősnek érzem magam a vajdasági életekért, addig engedje meg, hogy olyan esetben, amikor minden irányból a veszélyeztetettség kézzelfogható, hogy úgy nyilatkozzak, ahogy azt az imént tettem.

Novák Előd: Amikor a MIÉP felveti önök helyett, hogy ENSZ-felügyelet alatt népszavazással kellene dönteni a hovatartozásról, tehát az önrendelkezés jogát veti föl, akkor erre miért mondja azt, hogy ez az önök hátbadöfését jelenti?

Kasza József: Nagyon jó lett volna, ha ezt a kérdést 1918-ban vetették volna fel. De én 1945-ben születtem. Én a fiatalembernek azt ajánlom, hogy vállalja a sorsközösséget azzal a 350 ezer magyarral, aki még mindig odahaza él, és meg akarja a szülőföldjét tartani és átadni annak a generációnak, amelyik utánunk következik.

– Okos Márton RMDSZ-tag vagyok, és Markó Béla elnök úrtól kérdezem. Önök nemrég Marosvásárhelyt ünnepelték az RMDSZ tizedik évfordulóját, és ott a Miénk a tér című dalt énekelték a Himnusz helyett. Ezzel egy időben, szűkebb szülőföldemen, Kalotaszegen az érvényes törvények ellenére Funar polgármester összeszedeti a kétnyelvű táblákat. A kőrösfői polgármester nem volt erre hajlandó engedelmeskedni, ezért ellene újabb atrocitás indult, és valószínű, hogy az önök által is ismert Vasvári-kopjafát is újra le akarják bontatni. Mi elindítottunk egy mozgalmat, hogy valamennyi önkormányzat, bárhol van a világon, fogadja ezt a kopjafát örökbe. Kérdezem Markó Béla elnök urat, mit szándékozik tenni, hogy a levett kétnyelvű helységnévtáblák Inaktelkén és Mákófalván visszakerüljenek a helyükre?

Markó Béla: Funar polgármester ellenem becsületsértési és rágalmazási pert indított, és e perben már kétszer citált be a kolozsvári bíróság, de nem jelentem meg. A becsületsértés egyébként abból állt, hogy amikor Funar polgármester a frissen kinevezett kolozsvári magyar főkonzulról azt állította, hogy magyar kém, akkor én azt mondtam, hogy ezzel az állításával egy szomszédos ország ellen uszított. Igen, már az igazságügyminiszternél, másoknál is közbenjártunk, és mindent meg fogunk tenni, hogy a kétnyelvű föliratok visszakerüljenek, mint ahogy az elmúlt években is megtettük. Nem tudjuk azt elfogadni, hogy akár ügyészség, akár rendőrség –  egyébként törvénytelenül és megfélemlítéssel –  levetesse ezeket a kétnyelvű táblákat.

– Zichy Antal vagyok. Ha valaki bizonyítani tudja, hogy a telekkönyvben még az édesanyjának vagy az édesapjának tulajdona van Szlovákiában, tegyük most fel, 20 hektár föld, akkor mit csinálhat?

Duray Miklós: Sajnos, fel kell tennem egy-két kiegészítő kérdést. Ezt a húsz hektár földet 1945 után elkobozták-e, vagy sem?

– Zichy Antal: Az iratok szerint nem, de amikor beadtam a kérvényt egy ügyvéd által, akkor kaptam egy végzést, amin ez meg van említve 1945-ből, és 1946-ban. Az indoklás az volt, hogy a különböző törvényekre hivatkozó 108-as, azt hiszem, 64-es volt megemlítve, és az van benne, hogy az állampolgárságtól függetlenül magyar nemzetiségűnek ítéltetett.

Duray Miklós: Az 1945/108-as törvény szintén egy benesi dekrétum...

Zichy Antal: Igen, mind a három az.

Duray Miklós: Annak értelmében gyakorlatilag minden magyartól elkobozták az ingatlanokat. Viszont vannak esetek, amikor erről nem készült bejegyzés, tehát úgymond adminisztratív hiba történt. Ha ez nem lett bejegyezve, van remény a visszaszerzésre. Ahol ezt bejegyezték, ott az új, az 1991-ben elfogadott földtörvény érvényes, amely egyszerre földtörvény is, meg kárpótlási törvény is. A föld akkor igényelhető vissza, ha az igénylő: az eredeti tulajdonos vagy annak leszármazottja, vagyis a jogosult személynek van állandó lakóhelye Szlovákiában, és szlovák állampolgár. Amennyiben nem, akkor nem igényelhető vissza, de „örökösödési eljárás útján visszaszerezhető”. Ez egy érdekes helyzet, hogy „megörökölhető”, de „vissza nem kapható”. Ez nemcsak a magyarokat sújtja, hanem mindenkit, aki 1968 utáni „disszidens” volt Csehszlovákiából, tehát elhagyta az országot, és ma is az egykori Csehszlovákián kívül él. Még akkor is, ha vissza is vette a csehszlovák vagy szlovák állampolgárságot, de ha nincs állandó lakóhelye, legyen akár szlovák vagy cseh, akkor sem kaphatja vissza a vagyonát.

– Tóth Zoltán vagyok Budapest XI. kerületéből. Kasza Józseftől azt szeretném megkérdezni, hogy a magyarországi pártok közül miért éppen az SZDSZ-szel ápol személyes jó viszonyt, ahelyett, hogy a Magyarországon meglévő nemzeti pártokat keresné fel?

Kasza József: A Vajdasági Magyar Szövetség minden magyarországi parlamenti párttal egyformán tartja a kapcsolatot. Kivéve a MIÉP-et –  a rágalmakért, amelyeket a Magyar Fórumban közölt.

– Tóth Zoltán: A mai Napi Magyarországban olvashattuk, hogy Funar polgármester úr egy beadványt készített, miszerint népszavazást szeretne kezdeményezni a Kolozsvári Magyar Egyetem megnyitása ellen. Mi a véleménye erről Markó Bélának, és milyen lépéseket kíván tenni az RMDSZ?

Markó Béla: Ez a népszavazási ötlet, ez nem törvényes, tehát arról nincs szó, hogy iskolakérdésben, magyar vagy bármilyen más egyetem kérdésében lehetne és kellene népszavazást rendezni. Tehát ez ismét Funar nagyotmondásai közé tartozik. Csak az a gond, hogy ettől függetlenül az a jelenség, amelyet Gheorghe Funarnak neveznek, tönkretette Kolozsvár magyarságát, hiszen minden energiáját fölemészti, hogy állandóan védekezzen Gheorghe Funarral szemben. És ennek Kolozsvár határain túlmutató romboló ereje van. E mostani kormánykoalíció egyik vétke, hogy ezt a Funar-kérdést nem tudta megoldani. Más szóval Gheorghe Funar számos olyan törvénytelenséget elkövetett, amely miatt már régen bíróság elé kellett volna állítani, és már régen el lehetett volna ítélni. De ez a koalíció gyenge volt ehhez.

– Lengyel Szabolcs vagyok Budapestről. Markó úrhoz lenne kérdésem. Vannak barátaim Székelyföldön, velük együtt az a véleményem, hogy önök a több mint három év alatt semmit sem tudtak elérni. Az önrendelkezés, a magyar egyetem sehol sincsen. Hogyan tud ön egy egyszerű székely ember szemébe nézni?

 Markó Béla: Kérem szépen úgy, hogy az a székely ember nekem földim, vagy testvérem, ha úgy tetszik. Apám, anyám székely, Kézdivásárhelyen születtem. Édesanyám és családja sok századra visszamenően sepsikőröspataki, háromszéki. Édesapám és családja sok századra visszamenően erdővidéki, Barót melletti olaszteleki. Arról lehet beszélni, hogy ki a rossz és ki a jó székely. De a székelyek nevében velem szemben érvelni, ez egészen furcsa dolog. Nekem nem az a véleményem, hogy három esztendő alatt nem értünk el semmit. Ha csak annyit értünk volna el, hogy a székelyeknek a közbirtokossági- és magánerdőket és az elkobzott állami földtulajdont vissza tudjuk juttatni, az a magyar közösség ereje szempontjából is ennek az évtizednek a legfontosabb eredménye. Ez a három év nem volt eredménytelen, hisz például meg tudtuk változtatni az oktatási törvényt. 1995-ben Iliescuék egy olyan törvényt szavaztak meg, amely tiltotta, hogy bárki magyarul felvételizzen az egyetemre, vagy a középiskolába, tiltotta a teljes körű magyar nyelvű szakmai oktatást, tiltotta bármifajta iskolai dokumentum magyar nyelven való kiállítását, tiltotta egyetemeken, akár tanszék, akár önálló kar, nem beszélve önálló intézmény létrehozását. Ugyan maradt tiltás még ebben a törvényben is, amelyet továbbra sem fogadunk el, de az utóbbi három esztendőben gyerekek ezrei számára vált lehetségessé, hogy újból magyarul tanuljanak, ami még mindig kevés, és én éppoly elégedetlen vagyok, mint nagyon sokan mások is Erdélyben, de azt állítani azért nem lehet, hogy semennyit sem léptünk előre.

– Lengyel Szabolcs: Székelyudvarhelyen a román apácák mit keresnek egy olyan iskolában, amit a magyaroknak építettek?

Markó Béla: Azt, hogy sajnos, a székelyudvarhelyi önkormányzat sok-sok évvel ezelőtt egy olyan rossz szerződést kötött, amelyet meglovagolva ezek az apácák ott tulajdonra tettek szert, és ezt az ügyet eddig valóban nem tudtuk megoldani.

Duray Miklós: A polgármester meg is bukott.

Markó Béla: Így van.

– Szeretettel köszöntöm az egybegyűlteket. Dietrich Adalbert Béla vagyok, Nagyváradról származom. Az RMDSZ tett-e lépéseket a történelmi egyházak vagyonának a visszaszerzése érdekében? A másik: rengeteg magyar emlékmű eltűnt, és mai napig is tűnnek el.

Markó Béla: Sokan bíráltak bennünket ezekben az években azért, hogy nagyon sokszor azzal foglalkoztunk, hogy szobrokat, emlékműveket, emléktáblákat állítottunk. Ezt a közösséget évtizedeken át megpróbálták megfosztani a történelmétől. Ami Kolozsváron történik, az is arról szól, a kolozsvári polgármester ezzel próbálkozik lépten-nyomon, hogy a ma-gyarság, a magyar történelem nyomait eltüntesse onnan. Tehát egyetértek önnel, hogy ezzel kiemelten foglalkozni kell. Az egyházi ingatlanokkal ugyanez a helyzet. Az előbb utaltam rá, hogy ahogy a földtörvény megszületett, mindmáig nem sikerült az egyházi ingatlanokat és közösségi ingatlanokat egy törvénnyel jogos tulajdonosuknak visszajuttatni. Ezekben az években annyit értünk el, hogy kormányhatározatokkal juttattunk vissza konkrét ingatlanokat. De átfogóan nem tudtuk rendezni, és hogy néhány jelentős ingatlan visszajutott az egyházakhoz, a globális rendezést nem helyettesíti. Valóban fontos és szimbolikus üzenete is van, hogy például Kolozsváron az elmúlt hónapokban sikerült birtokba venni a volt Unitárius Kollégiumot. Akik ismerik Kolozsvárt, azok tudják, ez a Brassai-középiskola épülete, tehát ez ismét, telekkönyvileg is az unitárius egyház tulajdonában van. És ismét a református egyház tulajdonában van telekkönyvileg is a volt református kollégium régi épülete, tehát a Farkas utcai kollégium. Én most két fontos és kiemelkedő példát említettem. Vannak még ilyen példák, de ez valóban elenyésző ahhoz képest, amit vissza kellene kapni.

– Solymossy Péter vagyok Svédországból. Lenne egy cikkem, amit meg is jelentethetnék, de mi lenne akkor az önök válasza arra, hogy mennyivel rosszabbítom az ottani magyarok helyzetét? A cikknek a címe a következő: ETA, IRA –  HURRA?  Az ETA ugye a Baszk Felszabadító Hadsereg. Az IRA, angolul: Irish Republican Army, vagyis az Ír Köztársasági Hadsereg. A HURRA pedig a Hungarian Real Republican Army lenne?

Kasza József: Nagyon, nagyon jó a kérdés, ezért érdemes rajta elgondolkodni és vitatkozni. De figyelembe kell venni azt az irányzatot, hogy Európa jövője a határok eltüntetése, nem pedig a revízió, a megtorlás, és az újabb konfliktusgócok kialakítása.
Nézzék, ne felejtsék el, hogy a horvátoknak több száz halottjuk volt a szerb–horvát háborúban. Föl lehet tenni a kérdést, hogy HURRA –  hány halottja lesz a vajdasági magyarságnak a szerb–magyar összetűzésből? Ezen gondolkodni kell, erre nem annyira egyszerű a felelet. Közösen keressük a megoldást. Ott, a Vajdaságban! Ott, ahol élünk, ahol a gyerekeink, ahol az unokáim vannak. És hogy ott is maradjanak! És én soha nem vallottam azt, hogy 150 vagy nem tudom hány százezer magyar élén átköltözöm az anyaországba, mert arra nem jogosított föl a történelem, hogy otthagyjam a szülőföldet, amely ezer éve a miénk.

Duray Miklós: Én más megközelítésből vizsgálnám a kérdést. Többször foglalkoztam ennek a megválaszolásával, ugyanis bennem is fölvetődött az, hogy 1918-tól kezdve a mai napig, azokon a területeken, ahol nem magyar állampolgárként, de magyarok élnek, miért nem alakult ki ellenállási mozgalom, tehát nem csupán politikai ellenállás vagy ellenzékieskedés, hanem a fegyveres ellenállás? Valószínűleg ennek két oka lehet. Mi a románokkal és szlovákokkal is, de a szerbekkel is, mindig békességben éltünk. Nem volt semmilyen hagyománya, hogy a velünk együtt élő néppel mi nyílt konfliktusba kerüljünk. 1919-ben volt arra lehetőség, hogy a nyelvterületet, akár fegyveres úton is meg lehessen tartani, a Felvidék és Erdély vonatkozásában is. Nem biztos, hogy az alföldi magyar erre képes lett volna, de az erdélyi és a felvidéki származású világháborús katona erre képes lett volna. Én valamikor 1983-ban láttam egy nagyon érdekes portréfilmet a Magyar Televízióban. Késő esti adás volt, egy tengerésszel készítették, aki Horthy Miklós hajóján szolgált. Amikor visszajött 1918-ban vagy 1919 elején, beállt vörös katonának, mert ez volt az egyetlen esély arra, hogy a szülőföldjét visszafoglalhassa. Stromfeld Aurél alatt szolgált, és részt vett abban a hadműveletben, amely a Tanácsköztársaságot kiterjesztette az akkori demarkációs vonaltól északra, tehát a majdani csehszlovák területre. Visszavezényelték őket valamikor 1919 májusának végén vagy júniusának elején, és leszerelték. És mondja szintén ebben a filmben, hogy akkor a katonatársai közül ott, helyben, a végső kétségbeesésükben követtek el sorozatos öngyilkosságokat. Azért, mert ők úgy gondolták, hogy ez az egyetlen esély, hogy a szülőföldjüket visszaszerezzék.

Markó Béla: Lehet, hogy sokan úgy érzik, hogy kényelmetlen kérdéseket tesznek föl nekünk. Nézzék, el kell jutnunk a felnőttségnek abba az állapotába, hogy a legnehezebb kérdésre is válaszoljunk, és ha óhajtják, a legnehezebb kérdést is elviseljük –  közösen. Természetesen erről is kell és lehet teljes nyíltsággal beszélni, de akkor beszéljünk az érem mindkét oldaláról. Leltározzunk, mi történik az etnikai és a nemzeti kérdésben világszerte. Nekem nagyon sokszor mondják azt, hogy bezzeg a csecsenek. Nézzék, csecsenek lassan nincsenek, ezt önök is tudják, igaz? Tehát én szégyellem magam, amikor azt mondják nekem, bezzeg a csecsenek. Beszéljünk Koszovóról. Nem tudom, észrevették-e, hogy igaz az, hogy végre Európa és a nagyvilág hajlandó volt egy kérdésben beavatkozni, de ugyanúgy halasztja a kérdés megoldását, –, nem akarom átvenni Kasza József tisztét és elemezni a helyzetet. Akár a kurdokról is beszélhetünk! Kurd nemzet van, kurd állam nincs, kurd ország nincs és az önök jóslata szerint mikor lesz? Másodszor pedig önök olyan emberekkel beszélgetnek, akik egy nagyon pontos, világos közösségi döntésnek a következményeként viselnek tisztséget és felelősséget. És ez a közösségi döntés arról szólt, hogy politikai eszközökkel próbálunk meg a saját helyzetünkön változtatni. A politikai eszközök közé sorolom a román parlamentet és az Európai Uniót is. Nekem az a fő gondom ma, hogy sajnos, olyan állapotban van az erdélyi magyar közösség, hogy Magyarországon jelenleg több mint háromezer nem egyetemi hallgató, hanem középiskolás tanul Erdélyből. Nemcsak a Partiumból, hanem még Székelyföldről is vannak itt középiskolások, több mint háromezren. Önök szerint ezek a fiatalok mikor fognak Erdélybe visszatérni? Szerintem 99,99 százalékuk soha sem fog visszatérni, ha ez a helyzet nem változik. Tehát ennek a közösségnek ebben a pillanatban nagyon törékeny az állapota, és a dilemmája az, hogy minden nyomás ellenére meg tud-e kapaszkodni, vagy kihasználja azt az esélyt, hogy Magyarország, amelynek népessége sajnos fogyóban van, és ez által mindannyian fogyunk, magyarok, mint egy óriási porszívó –   nem szép a kifejezés, mert nem porról van szó, hanem a nemzetnek nagyon is értékes részeiről –,  de porból vagyunk, és porrá leszünk –  szívja magába a határon túli magyarságot, és egy idő után valóban már nem emberekről és nem nemzetről, esetleg csak területről beszélhetünk, amelyen viszont mások élnek.

Vissza a főoldalra - kattintással