4. Magyar javak –  román kézen

2000.január 27.

Vendégeink: Tempfli József, nagyváradi megyéspüspök, Csapó József, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség szenátora, Tamás Sándor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kézdivásárhelyi parlamenti képviselője, a román parlament jogügyi bizottságának tagja, Patrubány Miklós, a Magyar Érdekvédelmi Szövetség elnöke, a Magyarok Világszövetségének elnökhelyettese, Fülöp Mihály, a Károli Gáspár egyetem tanára és Vincze Gábor, szegedi történész.

Gecse Géza: A román törvényhozás 2000 januárjában elfogadta az új föld- és erdőtörvényt, amely különösen Székelyföldön, az ún. közbirtokosságok korábbi fennállása miatt rengetek magyart érintett, másrészt a rendszerváltás óta megkezdődött és máig sem ért véget a közösségi –  ezen belül az egyházi –  ingatlanok ügye, így a nagyváradi római katolikus püspöki palotáé sem, amely magán hordja a szabályozás minden beteg jelét. Románia ezenfelül 1999 óta többször is felvetette az ún. Gozsdu vagyon ügyét, amelynek története szinte teljesen ismeretlen volt a magyar közvélemény előtt.

Fülöp Mihály és Vincze Gábor a szerzője annak az úttörő jelentőségű dokumentumgyűjteménynek, melynek címe: Revízió vagy autonómia. Ebben többek között az úgynevezett Gozsdu-, illetve CASBI-ügyekkel, tehát az 1945 utáni magyar igényekkel kapcsolatos dokumentumokat gyűjtötték össze. Annak ellenére, hogy azt hittük, hogy a Gozsdu-ingatlan ügye már régen egy lezárt történet, kiderült, hogy mégsem, hisz például a Háromszék 1999. december 10-i számában a következő címmel jelent meg egy cikk: Igény a Gozsdu-javakra, melyben leírják, hogy a tavalyi év májusától a román külügyminisztérium több ízben kérte a magyar Külügyminisztériumot arra, hogy a Gozsdu Alapítvány vagyonát adják úgymond vissza. Szorosan kapcsolódik ehhez a nagyváradi római katolikus püspöki palota ügye, hisz kiemelkedő történelmi emlékeink közé tartozik. A budapesti Gozsdu-ingatlannal való összevetése azért izgalmas, mert bár az egykori román igények nem megalapozottak, de ha ezek meg-alapozottak lennének, akkor is mindössze akkora lehetne ezeknek a követeléseknek az összértéke, mint a nagyváradi római katolikus püspöki palotáé. Arra kérem elsőként Fülöp Mihályt, hogy ismertesse ő, hogy a Gozsdu-ingatlan ügyében mennyire jutottunk előbbre 1999 februárja, illetve márciusa óta?

 Fülöp Mihály: A Gozsdu Alapítvány ügye egyszerre egyszerű és bonyolult. 1869-ben kezdődik, amikor Gozsdu Emanuel, gazdag macedo-román pesti ügyvéd tett egy alapítványt, olyan körülmények között, amikor még álmában sem gondolhatta, hogy a történeti Magyarország szétesik. Ez kiderül az alapító okiratból, hisz itt Gozsdu Manó a „közös magyar hazának, a keleti ortodox anyaszentegyháznak és a román népnek megsegítése és felvirágzását szem előtt tartva” tesz alapítványt a Magyarországon élő, magyarul is tudó román ifjak javára. Ez az alapítvány egy nagy ingatlanegyüttesből állt: a Király utca 13., a Dob utca 16. és a Holló utca 8-ból, valamint értékpapírokból; és a történet következő fejezete az, hogy a trianoni békeszerződés 249. cikkelyének 6. bekezdése megnyitotta a román állam előtt azt a lehetőséget, hogy erre a magyarországi alapítású, magyar állampolgár által alapított alapítványnak a vagyonára igényt jelenthessen be.

A két ország között közel másfél évtizedes tárgyalások kezdődtek, amelyek 1937. október 27-én egy kétoldalú egyezmény megkötéséhez vezettek. Az akkori magyar Külügyminisztérium elérte azt, hogy a Gozsdu Alapítvány vagyona átadása előfeltételeként a kolozsvári Vöröskereszt kórház, a nagyszebeni Mária Terézia Római Katolikus Árvaház egy része, valamint az úgynevezett Háromszéki Tanalap vissza-kerüljön az erdélyi magyar közösség tulajdonába, illetve, hogy a kolozsvári Vöröskereszt kórházat a román állam pénzzel megváltsa. Az egyezmény közvetlenül a II. bécsi döntés előtt lépett életbe, ezért, valamint a háborús körülmények miatt nem hajtották végre. Így érkezünk el a negyedik fejezethez, amikor 1944. szeptember 6-án a két ország között beállt a hadiállapot. A hadiállapot bekövetkeztének az a tulajdonsága, hogy minden korábbi egyezmény érvényét megsemmisíti, hiszen a hadiállapotot békekötés követi, és az ilyen jellegű kérdéseket ilyenkor szokás rendezni. 1947. február 10-én Magyarország és Románia egyaránt békeszerződést írt alá, és ebben a békeszerződésben egy árva szó nem esik a Gozsdu Alapítványról, annak ellenére, hogy román részről az összes létező igényt bejelentették. Észak-Erdély úgymond magyar megszállásáért a románok 580 millió dolláros jóvátételt követeltek, visszakövetelték a Gozsdu Alapítványt, még az erdélyi magyar kancellária bécsi épületét is visszaigényelték. Ha valaki járt Bécsben, tudja, hogy a Magyar Köztársaság legszebb külképviselete Bécsben található, a Bankgasse 4–6.-ban. A Magyar Kancelláriát az 1750-es években alapították, majd a Bankgasse 4.-gyel bővült ez az épületegyüttes. Ez volt 1784-től kezdve az Erdélyi Kancellária, s miután az „erdélyi” szó szerepelt ennek az épület-együttesnek a nevében, ezt is követelték. Rendkívül furcsa helyzet állna elő most, 2000-ben, ha az ilyen és hasonló jellegű román igényeket újra fel lehetne vetni. Minden esetre a három győztes nagyhatalom nem mind méltányolta ezt a román igényt, ennek következtében nem került bele a békeszerződésbe. 1952. március 28-án a magyar állam államosította a Gozsdu-épületegyüttest, majd 1953. július 7-én a két ország egy gazdasági-pénzügyi és vagyonjogi megállapodást kötött, amelyben az 1945 előtti és utáni, egymással szembeni követeléseket semmisnek nyilvánította. Kölcsönösen megszűntnek tekintette az összes vagyonjogi-, ingatlan-, ingó vagyonnal kapcsolatos követelést, és ez akkor végleg megszüntette a Gozsdu Alapítványra vonatkozó román igényt.

Egy egészen más történelmi összefüggésben merült fel újra a Gozsdu Alapítvány ügye. Az 1990-es években újították fel a Gozsdu Alapítványra való igényt, aminek alighanem belpolitikai okai lehetnek.  Ugyan ez az igény többszörösen jogtalan, de ha mindenáron ragaszkodnak ahhoz, hogy vagyonjogi kérdésekről tárgyaljunk, akkor meg kell nyitni az erdélyi magyar vagyonban, illetve a magyarországi magyarok Romániában lévő tulajdonában okozott vagyoni hátrányok ügyének a kérdését is, mert a kettő körülbelül úgy függ egymással össze, hogy az 1944. szeptember 12-i moszkvai román fegyverszüneti egyezmény 8. pontja alapján 1945 márciusától kezdve –  a CASBI-rendeletre hivatkozva –  a magyar vagyonokat zár alá helyezték. Ez körülbelül 200 millió dollárnyi vagyontömeget jelent: 209 magyar vállalat, 4000 magyarországi magyar és 10 000 erdélyi magyar tulajdonát érinti, ami összesen mintegy kétszázszorosa annak a követelésnek, amit román részről a Gozsdu Alapítvány hovatartozása ügyében felvetettek! Nem lehet elképzelni az egyik kérdés felvetését a másik kérdés felvetése nélkül. Az 1952-es tárgyalások botrányköve volt, amit akkor csináltak. A küldöttség vezetője, Antos István kommunista pénzügyi államtitkár a tárgyalás egyik pillanatában azt mondta a román félnek, ha olyan alapon, ahogy azt a román elvtársak javasolták az egyezményt aláírnánk, hazamennénk és megkérdeznék, hogy mit hoztál, amire azt tudnám válaszolni: lemondtam minden igényről, és fennmaradt minden, ami román igény. A román álláspont ebben a kérdésben az volt, „ami a miénk, a miénk” –  mondták ők –, és „ami a tiétek, az is a miénk”.

Gecse Géza: Miért jó a románoknak azt mondani, hogy a Gozsdu Alapítvány vagyonára nem érvényesek az 1953-ban Bukarestben aláírt román–magyar pénzügyi, gazdasági egyezmény előírásai?

Vincze Gábor: Két mércével mérnek. Ami számukra jó, arra érvényes az egyezmény, ami számukra hátrányos, arra pedig –  nem. De én vissza szeretnék térni időben a két háború közti időszakhoz, hogy jobban megértsük, mit jelent az a fogalom, hogy „romániai magyar vagyonok”. Tudniillik másfél évtizeden keresztül folynak a tárgyalások a Gozsdu Alapítvány ügyében, és elég nehezen tudnak megegyezni. Az 1920-as évek elejétől kezdődnek a kétoldalú tárgyalások, és 1937-ben sikerült a két ország képviselőjének megegyezni. A megegyezés egyik akadályozó tényezője az, hogy magyar részről fölmerül az ellenkövetelések kérdése. Ez azt jelenti, hogy 1920–21-ben a román állam teljesen törvénytelenül, az akkori hatályos jogszabályokat semmibe véve elkobzott magánalapítványi vagyonokat. Összeállítottak 1927-ben egy tételes listát az akkori szak-értők, amelynek az a címe, hogy „A Gozsdu Alap ellenértékei”. Többek között a következő vagyonokról van szó: a kolozsvári Tanítók Háza, a magyar tanítók leányotthona, a kolozsvári Mensa Academica épülete (ez a néhai Petőfi utca elején található), a nagyszebeni római katolikus Mária Terézia Árvaház, az Erdélyi Múzeum Egyesület vagyona, a bukaresti református iskola és az aradi Bibics Alapítványi Római Katolikus Líceum épületeinek az elkobzása, a kolozsvári református leány középiskola helyiségeinek elvétele, a Kolozsvári Magyar Színház –  ekkor nem állami színház volt,  az I. világháború előtt –, a dévai Magyar Kaszinó, a besztercei magyar kaszinó elvétele, de lehetne még tovább sorolni. Vagyis az 1920-as évek elején elkobzott magyar vagyonokat akarják ellentételbe állítani a Gozsdu-vagyonnal. A románok nem voltak hajlandók elfogadni az ellentételezést és végül is ez a hosszú lista redukálódott arra a három kérdéses vagyonra, amit Fülöp Mihály említett. De hozzá kell tenni, hogy ez a három tétel, a Gozsdu Alapítvány értékének csupán töredéke volt, tehát már ekkor is jó nagyot lépett vissza az akkori magyar kormányzat.

A magyar vagyonok másik kérdésköre pedig a két háború közt meglévő és igen nagy értékű ipar- és kereskedelmi vállalatok, valamint pénzintézetek kérdése. Ez azért lényeges, mert ebben az esetben erdélyi román természetes és jogi személyek, vagy pedig a magyar állam, illetve magyarországi természetes és jogi személyek romániai vagyonáról van szó, amelyek rendkívül komoly értéket képviselnek. Ezeket nacionalizálják burkoltan az úgynevezett CASBI-törvénnyel. Hogy miért voltak ezek lényegesek? Azért, mert ekkor magyar vállalatok és pénzintézetek voltak Erdélyben, amire hadd szolgáljak egy példával. 1928–1929-ben a gazdasági világválság idején a román tulajdonosok ugyanazt csinálták, mint most: először a nemzetiségieket bocsátják el a vállalatoktól. Van egy konkrét példa is, hogy mit jelent az, amikor magyar vagyont sikerül megkaparintani. Háromszéken, Erdővidéken ismert a Baróti Szénbánya Részvénytársaság, amely az 1910-es években virágzó vállalkozás volt, magyar arisztokraták működtették. Az 1920-as évek elején egy bukaresti tőkéscsoport homályos módon megszerzi a részvénytársaságot és 1929-ben fölszámolják, pedig akkor is jövedelmező cég volt. Egyszerűen bezárták, és az összes székely munkást szélnek eresztették. Ugyanez ez a sors várt néhány kisebb vállalatra is.

A másik, ami jelzi, hogy mekkora jelentősége volt annak, hogy voltak még magyar kézen vállalatok az 1930-as években, ez akkor mutatkozik meg, amikor beindul a „numerus valachicus mozgalom”. Ez azt jelentette, hogy az ipari- és a kereskedelmi életből a nemzeti kisebbségekhez tartozókat ki kell szorítani, és ahol a vállalat román tőkéstársaságok tulajdonában volt, ott valóban nagyon gyorsan szélnek eresztik a magyar, zsidó vagy német alkalmazottakat, míg a magyar kézben lévő vállalatoknál, ameddig csak lehetett, igyekeztek ellenállni ennek a központi nyomásnak. A II. világháború után pedig arról van szó, hogy azt az óriási vagyont a román kormány burkoltan nacionalizálja. Hogy a 200 millió dollár mekkora érték, csak ahhoz mérhető, hogy a magyar államnak 200 millió dollárnyi jóvátételt kellett fizetnie a Szovjetuniónak.

Gecse Géza: 1947-ben.

Vincze Gábor: Összesen 300 millió dollárt, abból 200 milliót fizettünk a Szovjetuniónak. Tehát körülbelül ugyanannyi értékű az a romániai magyar vagyontömeg, amelyet a románok burkoltan nacionalizálnak.

Gecse Géza: A két világháború közötti román polgári kormányok is hozzájárultak ahhoz, hogy megfosszák a magyar történelmi egyházakat is a vagyonuktól, de ennek ellenére a magyar történelmi egyházak kezén mégis maradtak jelentős vagyonok, a két világháború közötti Romániában is. Egészen egyedi a nagyváradi római katolikus püspöki palota ügye, hisz egy jogilag tiszta helyzetet találunk itt, és éppen ezért furcsa az a kötélhúzás, ami a múlt héten zajlott, miszerint, a Kárpátok koszorúján túl, Buzauban két tanút idéztek be annak érdekében, hogy bizonyítsák,  jog-szerű volt a katolikus egyháztól elkobzott vagyonok átadása, ráadásul erről a katolikus egyház önként mondott le.

Tempfli József: Annak idején, amikor 1962-ben elvették tőlünk a püspöki palotát, előző délután a város és a megye vezetői elegánsan megjelentek, és azt kérték, hogy hoznak ezer görög partizán gyermeket, mert éjszakára nincs hova tegyék. Mivel tudják, hogy nagy kapualja van a püspöki palotának, azt kérik, hogy éjszakára mégis ne legyenek a szabad ég alatt, ha éppen szalmát tesznek oda, de hogy lefektessék. Persze megengedtük.

Gecse Géza: Hány esztendős volt akkor a püspök úr, mert úgy tudom, hogy ennek a szemtanúja volt?

Tempfli József: Pont akkor végeztem a teológiát Gyulafehérváron, és akkor másnap megjelentek, és parancsba adták, hogy négy óra hossza alatt pakoljunk ki, vonuljunk ki a püspöki palotából. El lehet képzelni, ahol 124 szoba van, 365 ablaka, azok a műértékek benne, kezdve a freskókkal, azután a mintás parkett, nem beszélve arról, ahogy az be volt rendezve. Én már 1942-ben váradi diák voltam, még azt is láttam annak idején, amikor a hadapródiskola udvarán Horthy István a Gábor Áron-szobrot felavatta. Amikor jött egy pápai nuncius 1942-ben a hittantanárunk mint középiskolásokat, végigvezetett bennünket, láttam, hogyan volt berendezve. Hat terem, a vörös szalonok például teljesen úgy voltak berendezve, mint Ferenc Józsefnél a bécsi Burgban: ugyanolyan bútorokkal, tetőtől-talpig vörös bársonnyal, ha odajön, akkor otthon érezze magát. És ugye márkás képek, hogy mást ne említsek, csak Benczúr Gyulának, amivel az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmet nyert: Schlauch bíboros képe életnagyságban, épphogy le nem lép a képről, vagy a bibliai tárgyú németalföldi képek, amelyeket Mária Terézia adományozott, a Mannahullás, az Átkelés a Vörös-tengeren, Az aranyborjú imádása, vagy pedig Dürernek, a híres rézmetszőnek 134 eredeti rézmetszete. A klasz-szikus bútorokról ne is beszéljünk.  Négy óra alatt –  az akkori urak széthurcolták, és magam láttam a szememmel, ami könyvtár ott volt, irattár, teherautókra felhányták, és vitték a zúzdába. A gyermekeket betelepítették, akik feltüzelték a mintás parkettát, az emeleten még kecskét is tartottak, így teljesen tönkretették. Mikor aztán az új urak rájöttek, hogy mégis értéke van egy ilyen épületnek, akkor kivitték a gyermekeket.

Hogy tisztán lássuk a dolog jogi oldalát, tőlünk nem vették el a tulajdonjogot. Ma is meggyőződhet bárki: a telekkönyvben a terület is, az épület is a nagyváradi római katolikus püspökség nevén van. Dr.Hosszú László, az akkori vezető egyházjogász volt, aki azt mondta, nyugodtan írtam alá, mert ha rendezett viszonyok lesznek, ez úgyis érvénytelen lesz. Hogy miért? Mert a jogi kódex meghagyása szerint ekkora értékű épületet még püspöknek sincs joga átadni –  Róma jóváhagyása nélkül! Egyébként ezt ők is elismerték, mert el is hoztam a román hivatalos közlönyt, amelyben végre itt van a pontos dátum: 1998. július 8-án jelent meg a sürgősségi kormányrendelet arról, hogy kötelesek visszaadni a püspöki palotát. Öt miniszter írta alá. 30 napon belül le kellett volna tárgyalni a gyakorlati visszaadását is. Megokolták, hogy törvénytelenül vették el és a furcsasága az volt, hogy amit a kormány így visszaadott, azt a mai napig a gyakorlatban nem kaptuk meg. Ez a borzasztó nálunk, hogy más az írás, más a gyakorlat. Ezt bemutatták a pápának, a Szentatyának, európai szervezeteknek, kérem, itt van, mi visszaadtuk, de a gyakorlatban nincs mögötte semmi. Most próbálnak arra hivatkozni, nincs hova tenniük a múzeumot.

Amikor megjelent a sürgősségi kormányrendelet, le tudtam csalni, hogy így mondjam Caramitrut, a kulturális minisztert Tokaji Györggyel, akkor ő volt a kisebbségügyi miniszter, egy vasárnapra, egy munkaebédre. Becsületükre legyen mondva, hogy eljöttek. Én akkor írásba adtam, pecséttel, hogy három évig nem fogjuk bolygatni a múzeumot, azalatt tudnak törődni azzal, hova tegyék. Egyelőre azt kérjük, hogy az egyik szárnyába húzódhassunk be, ott csak képek vannak, nyugodtan át tudják csoportosítani a többi részét az épületnek, három évig fel sem vetjük, hogy távozzanak, lakbért sem kérünk. Ennél nagyobb lojalitás szerintem, nem kell. De azóta sem mozdultak egy tapodtat sem. Közben mi pert is indítottunk. Miért? Mert látva, hogy itt ilyen felemás helyzetek vannak, féltünk, hogy tíz év eltelik, és nálunk minden elképzelhető. Itt azt mondhatják, ha addig nem adja vissza a kormány, hogy kérem, tíz év alatt lett volna joguk még perlekedni is, nem tették, elévült. Ezért indítottunk párhuzamosan pert is.

Gecse Géza: Constantinescu elnök az elmúlt napokban aláírta az új román földtörvényt. Én azt hiszem, szerencsések vagyunk, mert a román törvényhozás két házából: a parlamentből, annak jogügyi bizottságából itt van Tamás Sándor kézdivásárhelyi képviselő, aki dolgozott is ezen a törvényen, és megszavazta. A szentátusból pedig itt van Csapó József, aki nem szavazta meg ezt a törvényt. Sőt össze is különbözött az RMDSZ vezetésével. Miért?

Csapó József: Azért, mert nem voltam és nem vagyok hajlandó olyan törvényt megszavazni, amely jogfosztó vagy jogsértő rendelkezéseket tartalmaz. A történelmi magyar egyházak, valamint a közbirtokossági vagyonok tekintetében és egyéb rendelkezések szintjén is ilyen aggályaim voltak, és ezért nem szavaztam meg a törvénytervezetet.

A két világháború között a történelmi magyar egyházak 211ezer hektár földterületből több mint 174 ezer hektárt elveszítettek. 1945-ben a történelmi magyar egyházaknak összesen 31 ezer hektár terület volt a birtokukban, amelyből 21ezer hektár szántó, kaszáló, legelő és 8900 hektár erdőterület volt. Ez a törvény, amely most jelent meg, ez folytatása a 18-as törvénynek 1991-ből, illetve a 169-es törvénynek 1997-ből. Az egyházak tekintetében a következőképpen rendelkezik. Püspökségenként 100 hektárig adja vissza, állítja vissza a tulajdonjogot, esperességek, rendek, kolostorok tekintetében 50 hektárig, parókiák és leányegyházak tekintetében pedig 10 hektárig. Ez így szépen hangzik, ha egyházi intézmények vagy egységek szintjén számolom, de ha összevetem azzal a rendelkezés-kiegészítéssel, hogy akkor állítja vissza e területek feletti tulajdonjogot, ha birtokukban volt, de ha ennél több volt birtokukban, arra már nem állítja vissza, akkor a jogfosztás nyilvánvaló.

Ez például a váradi római katolikus megyéspüspökség esetében azt jelenti, hogy a 4690 hektár területéből alig ezer hektárra állítják vissza a tulajdonjogot. A Királyhágó-melléki Református Egyházkerület tekintetében a több mint 11 300 hektárból csupán 3800 hektár körüli terület az, amire most jogosult lesz. Tehát körülbelül egyötöde az a terület, amelyre a mostani törvény alapján a történelmi magyar egyházak tulajdonjogukat visszanyerik.

A közbirtokosságok, tehát a közösen használt magánerdők tekintetében a (törvény)tervezet tíz hektárra csökkentette a tulajdonjog-visszaállítást –  résztulajdonosként. Hál’ istennek az egyeztető bizottság és annak javaslatára a két ház megszüntette ezeket a felső határokat a közbirtokossági erdők tekintetében, amely az erdélyi magyarság, illetve a volt rész-erdőtulajdonosok, közbirtokossági, úrbéri vagyonközösségi tulajdonosok tekintetében körülbelül 700 ezer hektár erdőterületet jelent. Az erdélyi magyar erdőtulajdonosok és közbirtokossági résztulajdonosok összterülete 1945-ben, illetve 1948. január 1-jén körülbelül 1 millió hektár volt és ez a rendelkezés körülbelül 700 ezer hektárra vonatkozik, ami elsősorban Székelyföldön számottevő, de bárhol, ahol élünk. Különösen azért, mert például Székelyföld erdős vidékein –  kivéve a Háromszéki-medence jól termő területeit, és a Maros mentét, –  a megélhetést elsősorban az erdőgazdálkodás jelentette és legfőképpen a közbirtokossági erdőtulajdon.

Nem a résztulajdonosoknál, hanem a többi magántulajdonosnál megmarad a korlátozás 10 hektárig. Körülbelül 498 ezer volt erdőtulajdonos volt Romániában, aki visszaigényelheti erdőtulajdonát. Ebből 480 ezer körül vannak olyanok, akiknek a tulajdona 0,25-től 10 hektárig terjed. A többi 11 900 erdőtulajdonosnak 10 hektár felett volt az erdeje. Ez utóbbi összesen 200 ezer hektár erdőt jelent, amit nagyrészt elveszítenek, mert a törvény tíz hektárra korlátozza a magántulajdonos számára az erdő tulajdonjogának a visszaállítását.

Mi történik az egyéb ingatlanokkal? A készülő, már a képviselőház által jóváhagyott kártalanítási törvénytervezetben nincs olyan megszorítás, hogy nem román állampolgár nem részesülhet kártalanításban. Van azonban egyéb jogsérelem a készülő törvénytervezetben, amelyet most vitat a szenátus két szakbizottsága, éppen most gyűltek össze rendkívüli ülésre, hogy tudjuk vitatni február 1-je után a szenátusban. A tervezet 8. szakasza kizárja az egyházakat a kártalanítási törvényből. Az eredeti szövegben, teljes mértékben kizárta, a végleges szövegben, amit a képviselőház jóváhagyott, egy olyan változat jelent meg, hogy az egyházi ingatlanok sorsát majd később, több jogi normával fogja rendezni. Tudjuk, hogy mi a sorsa annak a két sürgősségi kormányrendeletnek, ami eddig megjelent. Ugyanez lehet a sorsa az elkövetkezőknek is. A 17, illetve 33 ingatlanra vonatkozó két sürgősségi törvénytervezet csak porhintés volt, elsősorban a nemzetközi közvélemény szemében, mert olyan pillanatokban jelent meg, amikor Romániának szüksége volt az integráció során, hogy megmutassa a szándékot a rendezésre. Javaslataimat elkészítettem, benyújtottam. Úgy tudom, hogy a 3. szakaszba bevitték azt a módosítást, hogy a megszakított jogfolytonosságú szervezetek, illetve a jogi személyek elkobzott vagyona felett is elrendeli majd a természetbeni kártalanítást. Ez azért lenne fontos, mert például az Erdélyi Magyar Gazdaegylet, amelyet 1947-ben megszüntettek, s 1990-ben újralétesítettünk, a bíróság ennek a statútumában nem fogadta el a jogfolytonosságát. Ez azt jelenti, hogy például az EMKE, RMGE és így tovább, bíróság által bejegyzett statútumában nem jelenik meg a jogfolytonosság, ezért nem lesz jogosult a kártalanításra.

Továbbá: a történelmi magyar egyházaktól 1300 iskolát vettek át állami tulajdonba és használatba. Nem mind állami tulajdonba, mert jó néhány épület még 1998 nyaráig, telekkönyvileg az egyházak vagyonát képezte. Tessék elhinni, hogy azok az épületek is, amelyek a telekkönyvben az egyház tulajdonában és nevén maradtak, e törvénytervezet és a tanügyi törvény rendelkezései alapján a telekkönyvben is az állam nevére írhatók. 1560 iskola volt, amely állami tulajdonba került, ebből 1300 körül van az egyházi iskolák száma, a többi magyar közösségi iskola.

Szóba került 1919. Akkor, december 9-én született meg a párizsi békeszerződés a győztes nagyhatalmak és Románia között. Mit ír a 3. szakasz (3) bekezdésében? Hogy a romániai állampolgárokká válók megőrizhetik a vagyonaikat. És mi történt? Mi történt a Magyar Tudományegyetemmel 1919-ben? Egyetlen nap alatt vált román egyetemmé. Mi történt a Mezőgazdasági Főiskolával, amelyet a római katolikus Státus Kolozsváron a magyar államnak bérbe adott, kétszer megújított 30 évre 1869-ben, hogy azon a területen létesítse a régi kolostor épületeiből a Magyar Mezőgazdasági Főiskolát? 1921-ig beolvadt a magyar főiskola, román nyelvű oktatási intézménnyé vált. 1948-ban újralétesítették a ma-gyar fakultást, 1959-ben a Bolyaival, a magyar egyetemmel együtt megszüntették. Azok is a mi vagyonaink voltak. És hol vannak? 1990-ben igényeltük, hogy a magyar mezőgazdasági fakultást állítsák vissza. Az egyetem szenátusa 1990 márciusában elutasította, amiképpen következetesen elutasítják a kolozsvári magyar tudományegyetem visszaállítását is.

Milyen további figyelemre méltó gondolatok ébreszthetők a vagyonok tekintetében? 1997-ből az 1123-as Európa tanácsi határozat kimondja, hogy a vagyonok visszajuttatása területén a „restitutio in integrum” elvét kell alkalmazni. Ha ez nem lehetséges, akkor „méltányos kártalanítást”. Ez az az alapelv, amely kötelez bennünket. Hogy ebből mi valósult meg, jól tudjuk. Három olyan időpont volt 1990 óta, amikor helyzet teremtődött jogaink érvényesítésére. 1993-ig, amikor Romániát az Európa Tanács teljes jogú tagjává tették, 1990-től, 1991-től folytak a meghallgatások, a feltételrendszer, amelyben helyt kaptak a magyar közösséget érintő kérdések, így a tulajdonjog kérdése, az egyházi iskolák helyzetének rendezése. 1993-ban a 176-os számú véleményezésben, amelyet megfogalmazott az Európa Tanács a teljes jogú tagsággá válás kapcsán, kiemelt követelményként szerepelt, hogy az egyházi iskolákat vissza kell állítani. A mai napig nem adtak vissza egyetlen egyházi iskolát sem, sőt, a tanügyi törvény azt mondja –  amely most módosult nemrég –, hogy az egyházak az állami oktatási rendszerben nem szervezhetnek világi oktatást, csakis magánoktatási intézményben. Ha a törvény a minden vagyonától megfosztott egyháznak azt mondja, hogy szervezzen saját oktatási intézményt, saját kórházat, bármit, ami korábban tevékenységi területéhez tartozott, akkor könnyű megjósolni, hogy mi lesz ennek a következménye. És kik a hívők? A történelmi magyar egyházak hívei, az erdélyi magyarság. Kettős-hármas teher nehezedik ránk. Befizetjük az adót a központi költségvetésbe, és külön tehert vállaljunk azért, ha anyanyelvünkön óhajtunk tanulni önálló intézményekben? Ezért kényszerültünk például arra, hogy megalapítsuk a Partiumi Keresztény Egyetemet, hogy az egyházfők kolozsvári székhellyel másik létesítményt kezdeményezzenek. Ez is kényszerít arra, hogy követeljük a kolozsvári állami magyar oktatási nyelvű egyetem visszaállítását. Ebben az integrációs folyamatban, amikor kapu nyílik arra, hogy Románia elnyerje az Európai Unió-, illetve a NATO-tagságot, akkor álljunk határozottan az egyházaink mellé. Követeljük határozottan a közösségi és a magyar nemzetiségű egyének magánvagyonának „restitutio in integrum” elve alapján való visszajuttatását.

Gecse Géza: Tamás Sándor, az RMDSZ kézdivásárhelyi országgyűlési képviselője, a román parlament jogügyi bizottságának a tagja nemcsak megszavazta, elfogadta a román földtörvényt, hanem vitatkozott is Csapó Józseffel, és részt vett a törvénytervezet formálásában, tehát nem csoda, ha másként látja ezt a kérdést.

Tamás Sándor: Ha finoman szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy a Balkán bája a rendezetlenség, vagy a rendetlenség. Sok provokáló kérdés volt ma este. Nem kívánok nyilván olyanokhoz hozzászólni, amelyeket nálam sokkal szakavatottabbak tudnak megválaszolni. Viszont itt szó esett arról, hogy az adott szó kötelez, a „pacta sunt servanda”, ahogy római jogász elődeink ezt gyakran mondták és be is tartották. Ahogy Tempfli püspök úr említette, elképzelhetetlen, hogy pecséttel, iktatószámmal és aláírással ellátott dokumentumok egyik napról a másikra, egyik hétről a másikra más értelmet is kapnak. Mesélték valamikor tanáraim az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, hogy 1956–ban, amikor magyarországi ‘56–osok menekültek ki Nyugat-Európába, Hollandiába vetődött egy csoportjuk. Amikor elmesélték a szelíd hollandusoknak, hogyan jöttek a tankok, és folyt a vér, lőttek az oroszok a magyarokra, akkor a hollandok megkérdezték, ti nem idéztétek és nem mutattátok a 1948-as ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozatát? Számomra legalább is hasonló a helyzet Romániában. Úgy szoktam fogalmazni, hogy amíg megmutatjuk, hogy az alkotmány mit ír, és milyen jogaink vannak, addig ránk verik a patkót vagy a bilincset. Tehát az a törvény, amit a helyi rendőr mond. De ha finomabban fogalmazok, az a törvény, amit a mindenkori politikai hatalom diktál. Teljesen érthető, Tempfli püspök úr felháborodása, de a bukarestiek fejével gondolkodva, én azt látom, hogy ők így is akarják ezt csinálni! Bukarestben is adnak, de nem ugyanazt, amit az ember kér, hanem azzal valamiféle párhuzamos dolgot.

De térjünk vissza a kérdés velejére, a föld- és erdőtulajdon visszaszolgáltatásáról szóló törvényre. Ez –  megítélésem szerint –  az elmúlt tíz év egyik legjobb törvénye, ha nem a legjobb. Persze Csapó József szenátor úrral elvi kérdésben nincsen ellentétünk, mert én is azt vallom, és azért is dolgozom, hogy adjanak vissza mindent, ami a jogos tulajdonosoké. Nemcsak a magyaroknak. Adják vissza a németeknek, a zsidóknak, a románoknak is adott esetben, ami az övék volt. De nem többet, hanem azt, amivel rendelkeztek. És ugyanígy a magyaroknak is. Viszont én azt mondom, hogy a mindent vagy semmi esete –  nem tartható. Gyakorlati ember vagyok, erdésztechnikus is voltam, mielőtt egyetemre mentem, tehát „érzem az erdőt”, ha fogalmazhatok így. Kézdivásárhelyi vagyok egyébként, hallottam, hogy tetszett kérdezni. Ez a földtörvény, ez az erdőtörvény természetesen nem ad vissza mindent, hiszen úgy alkották meg, hogy kompromisszumokat kellett kötni. Meg vagyok győződve, hogyha én, vagy ha mi, a teremben ülők kellett volna, hogy közösen alkossunk egy törvényt, akkor az nem ilyen lenne, hanem sokkal jobb. Viszont amikor lemegyünk Bukarestbe, akkor például az RMDSZ nem egyedül készíti a törvényt, hanem a parlamentben csak hat és fél százalékunk van, a kormányban pedig körülbelül 13-14 százalékunk. Tehát érthető, hogy kompromisszumot kell időnként kötni. Ráadásul olyanokkal kell kompromisszumot kötni, akik nem attól foglalják törvénybe a közbirtokosságot, mert este lefekvés után megvilágosodik előttük, a szívük ellágyul, és beírják, hogy visszaadjuk a magyaroknak a közbirtokosságot. Nem ettől működnek –  gondolom ezt nem kell önöknek mondjam –, különösen Bukarestben a dolgok, hanem háttérmunkát kell folytatni.

E törvény megalkotásánál az RMDSZ képviselői is ott voltak. Elek Barna és Kelemen Attila Maros megyei képviselőtársaink is részt vettek a tervezetet kidolgozásában. A képviselőházban, akkor, amikor a közbirtokosság kérdése felmerült, nem más, mint Vasile Lupu parasztpárti képviselőtársunk védte meg a közbirtokosságot. Ő mondta azt, hogy ne ti menjetek el –  már mint RMDSZ-esek, mert az olaj lehet a tűzre. Azt is elmondom, hogy az Iliescu-féle párt vagy más nacionalista pártok képviselői, rendkívül felkészülten jöttek a vitára, és pontosan tudták, hogy hol húzódott a közbirtokossági tulajdon. Elmondták, hogy azt nem lehet visszaadni, törvénybe foglalni még kevésbé, mert –  állításuk szerint –  ezt az osztrák–magyar császár a székelyeknek adta –  nem tulajdonba, hanem használatba, azért, hogy Románia szívében, a Kárpátok gerincén védjék a románoktól az Osztrák–Magyar Monarchiát. Egy ilyen felvezetés után jöttek aztán a többiek. Ilyen kérdésekben az a tapasztalat, hogy kormánykoalíció ide, kormánykoalíció oda –  nemzeti kérdésben egységes álláspontot képviselnek, a liberális párttól az általam fasisztáknak nevezett Nagy Románia-pártiakig, mindenki. És természetesen, a Balkánon vagyunk, tehát nem Budapesten, hanem Bukarestben, ahogy folyt a vita, úgy lehetett időnként akadályozni, lassítani a törvény elfogadását. Büszke vagyok arra, hogy kezem írása is benne van a törvényben. Két olyan lényeges részt vittem be én is a közbirtokosságokhoz, ami nagyobb teret, több tulajdont tud visszaadni. Az ingatlanokat, illetve a mezőket, lege-lőket, kaszálókat és a közbirtokosság mezőgazdasági területeit. Rátérve a törvényre, azt látom, hogy itt nem arról van szó, hogy kitesszük holnaptól a kétnyelvű táblát, vagy nem tesszük ki. Itt egy tulajdonviszonyokat rendező törvényről van szó. Magyarországtól eltérően, Romániában, ezekben a hónapokban történik a tulajdonrendszer átalakítása. A lényegében többségi állami tulajdon átalakulhat magántulajdonná, ha a törvényt jól hajtják végre. Romániában az erdő tulajdonjogának 95 százaléka az állam kezében van. Csak öt százaléka van magánkézben. Hogy számokat is mondjak: hat millió 300 ezer hektár erdő van Romániában. Ebből hat millió hektár állami tulajdon, és 300 ezer hektár magántulajdon. Ez Euró-pában már unikum, hiszem mindenhol fordítva van. Romániában szeret-nek a francia modellre hivatkozni. Franciaországban az állami tulajdon összesen tíz százalék az erdők esetében! Tehát az én meglátásom az, hogy most alakul át a tulajdonrendszer Romániában, az állami tulajdon magánkézbe kerül. Vagy így, vagy úgy. Vagy reprivatizációval,  vagy privatizációval.

Ha ebben a rendezésben vagy a rendetlenségben nem veszünk részt, akkor kimaradunk belőle. Ez hosszú távra eldöntheti az erdélyi magyar közösség sorsát is. Ez azért fontos, mert eddig több-kevesebb sikerrel az RMDSZ mindig az alkotmányjogi, közjogi szférában próbált eredményeket elérni. Ha ellenzékben volt, nyilván kevesebbet, ha kormányon van, sem sokkal, de valamivel többet. A lényeg az, hogy a közjogi szférához hasonlóan pont olyan fontos a magánjogi szféra, a tulajdonjog, és az ahhoz kapcsolódó összes jogosítvány. Ebben nekünk részt kell vennünk. Most alakul át –  mert Erdélyben ez rendkívül fontos –, az erdők feletti tulajdonjog. Ha mi ebből mi kimaradunk, a mindent vagy semmit alapon, tehát ha mindent nem adnak vissza –  már pedig nem fognak visszaadni mindent, legalább is a közeljövőben nem –  én reménykedem, hogy egyszer sor kerül a tágításra is –, akkor lekésünk. Megmondom őszintén, a képviselőházban olyan szorosan szavaztunk, hogyha ketten vagyunk, akik másképpen szavaznak, megbukott volna a törvény, és most nincs törvény. Akkor mi következett volna? A mostani felmérések alapján valószínű, hogy egy év múlva a baloldal, a kommunisták kerülnek Romániában ismét hatalomra. Akkor ismét eltelik egy év.

 Az erdőkre visszatérve –  azért mondtam, hogy ez nem olyan, mint a kétnyelvű tábla, ma kitesszük, holnap levesszük. Hogy miért? Mert a fát vágják. Na most, ki vágja a fát? A román állam vágja ki azt a fát, amit nagytatám vagy édesapám ültetett az erdőn. Mondok egy konkrét példát. 1995-ben Háromszék vármegyében 3 millió köbméter fát döntött ki a szél, egynegyed óra alatt! Ezt a 3 millió köbméter fát kitermelték. Megfigyeltem, hogy a megyén kívüli kitermelő cégek kaptak egyrészt jogot hozzá, másrészt ki is vitték a fát a megyéből. És ezt valakinek ki is fizették! Nyilván nem azoknak, akiké volt, hanem az államnak fizették. És ez így megy naponta, most is pontosan úgy vágják a fát. Ha mi ebben nem veszünk részt, ha megbuktatjuk a törvényt, akkor marad az államnak. Az elkövetkező rövid vagy középtávú időszakban nincs remény, ha megnézzük a politikai viszonyokat is, hogy visszakerüljön a tulajdon. Nyilván ezért szavaztam másképp, mint Csapó szenátor úr. Vannak a törvénynek jó oldalai, és vannak, persze, kevésbé jók. Mind a kettőről nyíltan kell beszélni. És akkor konkrétan, melyek –  véleményem szerint –  a törvény jó oldalai. Tehát, ahogy a folyamat elindult, mindig egy kicsit toldozgattuk. Mert ez –  sajnos –  egy ilyen világ Bukarestben. Én nem ezt tanultam otthon sem, Budapesten az egyetemen sem, mert másképpen működik az én fejemben is a demokrácia, és annak a játékszabályai. De ez Bukarestben egészen másképp van. Nem azt mondom, hogy alkalmazkodni kell hozzá, hanem meg kell próbálni azzal a módszerrel is játszani, amivel mások játszanak, mert csak úgy lehet időnként velük tárgyalni, vagy eredményt elérni.

Tehát alakult és a végső stádiumába került az a törvény, ami meg is jelent január 12-én. A legfontosabb részeit mondom. A közbirtokosság tagjainak kérésére visszaállítják a volt tulajdonát, mint ahogy elhangzott, az 1921-es agrárreform határáig. Azt hiszem, ennél többet ebben a kérdésben nem lehetett elérni, ha nem vagyunk ott, ahol alakítják ezt a törvényt, akkor ez a közbirtokossági rész ma nincs benne. Ezen túl, ami szintén a mi javaslatunk –  tételesen az enyém volt, a közbirtokosságok nemcsak az erdőt kapják vissza, hanem a mezőgazdasági területeiket, ha voltak, szántókat, legelőket, kaszálókat és az épületeket is, amennyiben az erdészeti kitermelést szolgálták, vagy segítették elő. Amennyiben ezek már nem léteznek, akkor természetesen kárpótlást kapnak a jogosultak. A közbirtokosságokat újra kell alakítani. 90 nap áll a rendelkezésre, tehát április 12-éig be kell jegyeztetni újra a közbirtokosságokat a régi törvények, alapszabályok alapján. Ennek érdekében egyébként három képviselőtársammal együtt elkészítettünk egy gyakorlati útmutatófüzetet, ami azt szolgálja, hogy minél gyorsabban kell alapszabályzatot csinálni, segíteni azoknak, akik ezt be akarják jegyeztetni. Ez a közbirtokosságok kérdése.

Szó esett itt a természetes személyekről is. Természetes személyek esetében van egy korlát. Azt mondja a törvény, hogy tíz hektárig lehet visszaigényelni azt, amivel rendelkeztek. Ez szintén politikai harc eredménye, hiszen mi mindvégig a „restitutio in integrum” elve mellett voltunk. Aztán utána a parasztpárt 30 hektáros elve mellett, a Petre Roman által vezetett demokrata párt volt a tíz hektáros változattal. Biztos, hogy a magyarországi média is közvetítette azokat az áldatlan, éveken keresztül tartó vitákat, amelyek elsősorban a parasztpárt és a demokrata párt között folytak. Én azt látom, hogy ez egy kompromisszum, de ha nem lett volna meg, akkor nem lett volna meg ez a törvény sem, és akkor ismét nincsen, amiről beszélhetünk. Vagy nincs mit visszaigényelni, vagy nincs mit visszakapni. Mielőtt szavaztunk volna, megbeszéltük, hogy megszavazzuk ezt a változatot, hiszen utánanéztünk és meggyőződtünk, hogy ez a tíz hektáros változat még mindig a természetes személyek 97,5 százalékának teljes mértékben visszajuttatja a volt tulajdonát. 1948-ban Romániában összesen 484 ezer személy rendelkezett erdőtulajdonnal. 0–10 hektárig 97 százalék, összesen 483 ezer személy volt, akik visszakapják, visszakaphatják teljes egészében a tulajdonukat. Az a 11 ezer, azaz 2,2 százalék, akinek több volt, mint tíz hektár, csak tíz hektárt fog kapni. Tehát kétségtelen, ez is egy korlátozás, de a megítélésünk szerint végül is az igénylők 97 százalékát teljes mértékben ki lehet elégíteni. Amiről nem esett ma szó, de rendkívül fontosnak tartok, hogy a helyi közösségek, községek, városok, a helyi önkormányzatok is teljes mértékben visszakapják az erdőtulajdont. Azt kell tudni, hogy megyénként –  különösen Székelyföldön körülbelül egyharmada a helyi önkormányzatok tulajdonában volt. Ezek mind visszakerülnek a helyi önkormányzatok birtokába. Ez rendkívül fontos, mert ez a gazdasági alap megteremtését jelentheti a helyi önkormányzat számára. Természetesen azok az önkormányzatok is, ahol magyarok vannak, tehát magyar a polgármester, és magyar közösségeket vezetnek.

Ahol még korlátok vannak, az az egyházak volt tulajdonának vissza-szolgáltatása. Az egyházaknál a következőt sikerült végül is megmenteni: 30 hektár erdőterületet igényelhetnek és kaphatnak vissza parókiák, esperességek, zárdák, kolostorok. Annyit sikerült ezen enyhíteni, hogy van egy kiegyenlítési rendszer, tehát a megyén belül, akinek kevesebb volt, az is 30 hektárt kap, meg akinek több volt, mint 30, az is 30-at kap vissza. Itt ezen lehet vitázni, és követ lehet dobni azokra, akik megszavazták a törvényt, viszont az is tisztán látszik, hogy a román nemzetiségűeknek ez a kérdés azért nem érdekük, mert az ortodox egyház köszöni szépen, jól megvan, nem vettek el tőle szinte semmit. Romániában 85 százalék ortodox él, és mindig minden rendszernek kiszolgálói voltak. Mindig minden rendszert kiszolgált az ortodox egyház – nem mondom, hogy mind, de nagyon sok vezetője. Ők ellenérdekeltek ebben a kérdésben. Magam részéről állítom, hogy ez nem azt jelenti, hogy akkor ennyit elértünk, és akkor köszönjük szépen, lefekszünk este, és nyugodtan alszunk. Azt mondom, hogy egyszer fogjuk meg az egyik lábát, ezt a kérdést oldjuk meg, és akkor másnaptól kezdve fogjunk neki keresni a megoldásokat a következő lépésekhez. És itt van az egyik legfontosabb probléma. Megnéztem például a Bihar megyei helyzetet, ahol összesen 200 ezer hektár erdő van. Ebből – sajnos – eddig csak 95 ezer hektár erdőt kértek vissza a jogosultak. Meg vagyok győződve arról, hogy itt érdemes lesz még kihasználni a törvénynek azt a lehetőségét, hogy 60 napon belül még lehet igényelni a volt tulajdonokat. Azt is elmondom, hogy Bihar megyében például az egyházak és oktatási intézmények összesen csak 1800 hektár erdőt kértek visz-sza. Ez már nem a törvény hiányossága, hanem ennek utána kell menni, rá kell dolgozni, mert a törvény lehetőséget ad az igénylésre. Csak 1800 hektárt kértek vissza. Tehát kérni kell.

Romániában csak az kapja meg a volt tulajdonát, aki naponta megküzd érte, mert ezt másképpen sajnos nem lehet. Amire fel szeretném még hívni az önök figyelmét az, hogy a törvény azt mondja, példa nélkül egyébként a romániai törvényhozásban, hogy nemcsak a Romániában lakó román állampolgárok igényelhetik vissza erdő- vagy földtulajdonukat, hanem minden román állampolgár, bárhol éljen is a világban. Ez azt jelenti, hogy aki már letelepedett, vagy kettős állampolgár, az is élhet ezzel a lehetőséggel. De a lényegek lényege az, hogy legyen meg a román állampolgársága is. Például Bihar megyében, hogy a legközelebbi megyét mondjam, 85 hektárt kértek vissza összesen külföldön lakó román állampolgárok. Én meg vagyok győződve róla, hogy sokkal többen vannak, és sokkal nagyobb területet kérhetnek vissza erdők esetében, mint 85 hektár. Háromszéken –  odavaló vagyok –  összesen 105 személy 1500 hektár erdőt igényelt vissza. Tudom biztosan, hogy sokkal többen vannak olyanok, akik az elmúlt tíz évben kivándoroltak, letelepedtek Magyarországon, máshol is, és jogos tulajdonukat visszakérhetik. Kérem önöket, segítsenek ebben, elsősorban saját magukon, másrészt az ismerőseiken, hogy szóljanak. Érdemes ezért egyszer március 12-éig hazajönni Erdélybe, kéréseket megfogalmazni ott, ahol valamikor az erdő- vagy a földtulajdonuk volt. Annál a polgármesteri hivatalnál kell beiktatni. Azt mondom még egyszer, kérje vissza mindenki a tulajdonát, mert amit nem kér, az a román államé marad, és mások fogják birtokolni, esetleg bitorolni.

Tempfli József: 300 ezermilliárd lejt kérnek tőlünk azon a címen, hogy akkor lehet szó, hogy visszaadják a püspöki palotát bármilyen módon, mert ennyibe került a román államnak a püspöki palota rendbe hozása. De azt elfelejtik, amivel érveltünk, hogy mi a háború után teljesen rendbetettük és rendbetéve vették el. Ráadásul több mint negyven éven át jogtalanul használták, mert a mi tulajdonunk, azért járna a lakbér. Plusz, amit tönkretettek benne, és elvittek, az a sok érték. Arra is hivatkoznak, hogy nincs hova tegyék a múzeumot. Aradon is van egy 24 lakrészes épületünk, amelyben mind volt szekus vezetők, pártvezetők laknak. Ott a polgármesteri hivatal tavaly kezdte eladni potom áron a lakrészeket. Itt is perben vagyunk, ott is állandóan ugye ellenünk döntenek a bírók. Váradon, az Orsolyita nővéreknek volt egy háza és birtoka, Várad-hegyalja, nekünk állandóan azzal érveltek, míg nincs kultusztörvény, nem adhatják vissza. De ugyanakkor egy másik vallásnak, és az mindegyik egyforma kell, hogy legyen, a román ortodox nővéreknek odaadták, már bekerítették, építettek rajta és ott van. Tehát a tulajdonosnak nem adhatják, de őnekik odaadhatták. Ezek olyan diszkriminációk, amelyeket jelentettem a Strasbourgba. Egyébként a püspöki palota ügyében is éppen tegnap ment el szintén Strassbourgba a folyamodványunk, amit oda is jelentettünk, reméljük, hogy valami hatása lesz.

Gecse Géza: A Magyar Érdekvédelmi Szövetség feladata az, hogy az itt élő egykori idegen állampolgároknak a vagyonjogi igényeit megfogalmazza.

Patrubány Miklós: A Magyar Érdekvédelmi Szövetség azt hiszem, tud még hozzátenni az itt elhangzottakhoz. Beszéljünk az épületekről és az ingatlanokról, amelyeknek a visszajuttatása vagy kiürítése gondot okoz, hiszen el kell helyezni a benne levő intézményt valahova! Tegyük fel, hogy ez objektív körülmény, de mi van az egyházi kegytárgyakkal, amelyeket államosítottak? Miért nem lehet azokat egy hét alatt visszajuttatni? Vagy mi van a levéltári anyagokkal? Amelyek ugyancsak hatalmas va-gyont képeznek. Miért nem lehet a Batthyányeumot, amelynek ezredéves anyaga van, és egy épületben van, miért nem lehet visszajuttatni?

(A törvény magyar nyelvű szövege a VET honlapján olvasható lesz az MVSZ.hu/VET honlapon.) És a Magyarok Világszövetségének székházát? Majd természetesen kezdeményezem, hogy ott is egy ilyen információs irodát felállítsunk, hogy az érdeklődőknek megfelelő tájékoztatást és segítséget nyújtson.

Vincze Gábor: Itt a román kisebbségpolitikai gyakorlat konkrét megnyilvánulásairól sok mindent hallottunk. Zárójelben hadd jegyezzem meg, arról, hogy milyen vérlázító piszkos trükkökkel nyúltak le magyar vagyonokat CASBI-gondnokok 1946-47-ben, arról órákig lehetne mesélni. Itt most csak egy 1946  januárjában íródott levélből szeretnék egy mondatot idézni. A levél szerzője az a Szabédi László, aki öngyilkosságot követ el 1959-ben, tiltakozásul a Bolyai Egyetem felszámolása miatt. Ekkor a Román Kommunista Párt tagjaként baloldali érzelmű értelmiségi. A levelet Jordáky Lajosnak írja, barátjának, aki szintén ekkor még a Román Kommunista Párt tagja, utána gyorsan ki is rúgják. Az írja Szabédi a barátjának: „Román politikus számára magyar kérdés a következő színben jelentkezhetik: mindent megadni a magyaroknak, amit meg nem adni nem lehetséges”. Azt hiszem, hogy ezt a mondatot írhatták volna a húszas években, 1946–47-ben vagy akár napjainkban is.

Csapó József: Például 1953-ban megjelent egy minisztertanácsi határozat, a 308-as számú, amely az úgynevezett adományozási határozat volt, nagyon kegyetlen. Minden állami alkalmazottat arra késztetett, hogy bármelyik rokonának volt földterülete, mondjon le az állam javára, mert ha nem, kiteszik állásából. Több százezer hektár került így állami tulajdonba. Ez egy olyan kegyetlen rendelkezés volt, hogy a hivatalos közlönyben soha nem jelent meg, tehát alkotmányjogilag semmis. Annak ellenére alkalmazták, és megfosztottak ezer és ezer, tízezer, meg százezer embert a vagyonától.

Vincze Gábor: 1944 után is létezik magyar földbirtokosok ügye. Arról van szó, hogy ismét kitelepednek több tízezren Magyarországra, és ezeknek mintegy 40 ezer hektárnyi földbirtoka marad Erdélyben. A tulajdonosok ugyebár magyar állampolgárok. A hatóságok arra hivatkoznak, hogy az 1923-as alkotmány nem teszi lehetővé, hogy külföldi állampolgárnak földbirtoka legyen Romániában. Ha az 1953-as egyezményt, amire már többször hivatkoztunk, semmisnek tekintjük, mint ahogy egy-két román politikus elszólásából úgy tűnik, hogy ők semmisnek akarják tekinteni, mert számukra akkor a Gozsdu-ügy miatt előnyös lenne, akkor „ad absurdum” fel lehetne vetni megint 40 ezer hektárnyi földbirtok kérdését, amelynek kisajátítása miatt Románia máig sem fizetett kárpótlást.

– Kemenes Ármin vagyok, a csíki magánjavaknak az államosítása nem történt meg. Azok magánterületek voltak, s a közbirtokosság is. Azokat használták, tehát hasznot – éveken át – hoztak. Ön erdész, képviselő úr, úgy hogy tudja, hogy azok az óriási mennyiségű erdők, milyen hasznot hoztak. Ezt a román állam inkasszálta.

Tamás Sándor: A csíki magánjavak kérdése is megér egy misét, ha fogalmazhatok így,  püspök úr. Ebből írtam a szakdolgozatomat az egyetemen. Más szakemberek, történészek is nagyon jól ismerik a kérdést. 64 ezer hold erdő- és legelőtulajdonuk volt a csíki székelyeknek. A most elfogadott törvény lehetőséget ad arra is, hogy a csíki magánjavak című sajátos közösségi formát is visszaigényeljék a volt tulajdonosok. Azt tudom, hogy Becsek Garda Dezső kollégánk Gyergyó vidékén –  hiszen ott volt a legnagyobb terület – elindult és házalt, egy csomó igénylést összegyűjtött, és be is iktatta. Azt nem tudom pontosan, hogy a csíki részen, Alcsíkon mi történt, de azt elmondhatom, hogy én a rendelkezésükre bocsátottam azoknak a falvaknak a listáját, amelyek élhettek a jogukkal. Mert az e falvakban lakó székely és örmény –  mert így írta volt valamikor a csíki magánjavak alapszabályzatában –  lakók vagy azok örökösei jogosultak a csíki magánjavak jövedelméhez.

A törvény úgy rendelkezik, hogy közbirtokosságok, részesek, határőrerdők és más hasonló jellegű magántulajdoni formákhoz tartozók visz-szaigényelhetik egykori területeiket.

Na de visszatérve az erdőkre, mondok egy érdekes példát. Az erdő Romániában nem volt soha törvényesen államosítva. Az 1948-as alkotmány azt mondja, hogy az erdők az állam tulajdonába jutnak. Ez az első bekezdés, a második pedig azt mondja, hogy erről egy külön törvény fog rendelkezni. Az a törvény nem született meg soha. Tehát az erdőket Romániában gyakorlatilag soha nem államosították.

Ugyanilyen az 1947.évi kisebbségi statútum. Megjelenik a hivatalos jogszabályok gyűjteményében, tehát egy hatályos jogszabály. Benne van az anyanyelv használata a hadseregben, közigazgatásban, bíróságon,és másutt is, csak éppen az a gond, hogy nem lehet alkalmazni. Ugyanígy nem lehet azt sem alkalmazni, hogy nem vették el az erdőt. Lehetne pert kezdeményezni, de ismerve a realitásokat ennek sajnos kevés esélyt tudnék jósolni. Visszatérve a csíki magánjavakra, még egyszer hangsúlyozom, hogy a törvény alapján igényelhető, és úgy tudom, hogy különösen a gyergyói részen ezt meg is tették.

Csapó József: Annyi hozzáfűznivalóm van, a csíki magánjavakhoz és a közbirtokossági, meg úrbéri erdőtulajdonokhoz, hogy nem állítják vissza hivatalból a jogi személyiségre a tulajdonjogot, tehát mint közbirtokosság, hanem minden résztulajdonosnak egyénenként kérvényeznie kell a tulajdonjog visszaállítását. Ha kérésével nem jelenik meg a tulajdonos vagy annak örököse, akkor nem állítják vissza a résztulajdonra a tulajdonjogot. Nehogy tévesen értelmezzük, nem a közbirtokosságra állítja vissza a tulajdonjogot, hanem a résztulajdonosnak, annak kérésére, de a birtoklevelet a közbirtokosságra mint jogi személyre állítják ki. Ez óriási különbség, tehát aki résztulajdonosa a közbirtokosságnak, például egyházak is, egyházi intézmények, vagy egységek, akkor a tulajdonjog visszaállítását kérvényezniük kell, mint bármely más természetes vagy jogi személynek.

Ami a tulajdonjog visszaállításának kérvényezését illeti, én az első cikkelyre felhívom azért a figyelmet, ami úgy fogalmaz, hogy azok, akik a 18-as illetve a 169-es törvény alapján beadták a kérvényt, és jogosultak voltak a tulajdonjog visszaállítására, azokra vonatkozik ez a törvény, és van egy másik további rendelkezés, amely azt mondja, hogy 60 napon belül még lehetősége van kiegészíteni ezeket a kérvényeket. Tehát az alaptétel az, hogy akik a 18-as illetve a 169-es törvény alapján igényelték a tulajdonjog visszaállítását, e törvény azokra vonatkozik.

Ami az állampolgárság kérdését illeti. Tessék megengedni, hogy hivatkozzam a Német Demokrata Fórumra, amely a romániai német nemzetiségűek közképviseletét látja el, annak átiratára, egy nagyon határozott hangú átirata, amelyet eljuttatott a parlament két házának, a szenátusnak és minden szenátornak. Ebben az átiratban a Német Demokrata Fórum határozottan követeli, hogy a törvénytervezetből vegyék ki azt a rendelkezést, amely előirányozta volna, hogy minden olyan terület, amely az 1945/187-es törvény alapján állami farmok létesítésére szolgált, az állami tulajdonban marad. Nem lehet visszaállítani rá a tulajdonjogot. És mit mond erre a Német Demokrata Fórum –  nagyon határozottan –  a német szenátussal, a Bundesrattal együtt, amely más úton kereste meg a román parlamentet, hogy ez diszkrimináció, mert a 187-es kisajátítási törvény harmadik szakaszának a) betűje pedig úgy rendelkezik, hogy minden olyan német nemzetiségűtől elveszi a vagyonát, tehát a földjét, aki a hitlerista Németország kollaboránsa volt. A kiegészítő kormányhatározat ezt bővíti, s azt mondja: minden német nemzetiségű kollaboránsa volt a hitlerista Németországnak. A Német Demokrata Fórum hivatkozik 80-tól 120 ezer német családra, amelyet súlyos jogsérelem ért. Mi történt? Ezt a határozott fellépést és igényt figyelembe vették, és az elő-írást törölték a törvénytervezet szövegéből.

Igen ám, csakhogy akkor nem csupán a német nemzetiségűeket fosztották meg vagyonuktól, hanem a d) betű azt mondja, hogy minden „hiányzót” megfoszt földtulajdonától. 1945. március 23-án születik ez a törvény. Tehát aki elmenekült Erdélyből és 1945. március 23-ig nem érkezett vissza szülőföldjére, annak teljes földtulajdonát kisajátították. Ha a Német Demokrata Fórum követelését figyelembe veszik –  én itt csak megjegyzem, hogy a mi részünkről nem nyújtottak be ilyen jellegű határozott igényt –, akkor miért ne fogalmazhatnánk meg mi is, hogy a 187-es törvény harmadik szakaszának d) betűjét is ilyképpen értelmezzék, és e tulajdonokat adják vissza. Igen ám, csakhogy a német nemzetiségűek, akiknek földjeit kisajátították, ma már nem román állampolgárok, illetve többségük nem román állampolgár, mert a 800 ezer német nemzetiségűből alig 90 ezer maradt Romániában. A kérdés az, hogyan fogják visszaállítani a tulajdonjogot e tulajdonosok részére. Ha visszaállítják, akkor nyilvánvaló, hogy a magyar nemzetiségűeknek is vissza kell állítaniuk, akik ingatlanaikat a d) betű hatása alatt vesztették el.

Ami pedig a romániai állampolgársági törvényt illeti, most nemrég módosult, most lépett érvénybe, alig néhány napja. E törvény igazodik az 1997 októberében aláírásra bocsátott állampolgársági nemzetközi egyezményhez. Kiegészültek a rendelkezései, lehetőség van az elvesztett, vagy lemondott állampolgárság visszaszerzésére. Nagyon egyszerű eljárással, ha az illető államban, ahol most él, az állampolgár elmegy a származása szerinti ország nagykövetségére vagy konzulátusára, beadja a kérvényét az állampolgárság visszaszerzése érdekében. Nem köteles visszaköltözni, a konzulátuson, vagy a követségen csak igényelnie kell a másik állampolgárságot. A romániai állampolgársági törvény értelmében, a kettős vagy többes állampolgárság megengedett. Úgyhogy ha a tulajdonjogról van szó, és a vagyoni kérdések rendezéséről, vagy az állampolgárság kérdéséről, a többes állampolgárság intézménye ma már az európai egyezmény értelmében működtethető, hozzátartozik a jogállamisághoz, és az Európa Tanács megfogalmazásában olyan demokratikus intézmény, amely az állampolgár javát szolgálja.

Vissza a főoldalra - kattintással