1.
A magyar zene szerepe,
határon innen és határon túl
1999. október 20.
Vendégeink:
az 1998. december 27-i „Nincs határ – Segélykoncert a Kárpátaljai és
Kelet-Magyarországi Árvízkárosultakért” résztvevői:
Berecz András, Bódi László (Republic), Bródy
János, Nagy Feró, Gryllus Dániel, Szabó András (Gépfolklór), Ivaskovics
József Ungvárról (Credo együttes) valamint
Márk Attila Brassóból.
1999
szeptemberében a Határok nélkül különvált a Vasárnapi Újságtól
és önálló szerkesztőség lett. Nincs mit tagadni, hogy anyagi okok is
szerepet játszottak abban, hogy Tolcsvay Béla klubjában Budapesten a
Thököly út 76. szám alatti házban havi rendszerességgel különböző témájú
vitaesteket szerveztünk. Azért szerveztük az elsőt a fenti címmel, mert a
magyar nyelvű rádiózás és a magyar zene sorsa elválaszthatatlan egymástól,
bárhol is éljünk a Kárpát-medencében. Ráadásul 1999. november közepétől
a Határok nélkül hajnali műsorideje bővült, ahol több zenét tudtunk
felhasználni.
Tolcsvay Béla megnyitója:
Uraim, ez itt a Thököly klub, 1999. októberében. Tolcsvay Béla
vagyok. Ez év október 2-ától a budai Vár oldalában négy éven keresztül
működő Hunyadi klubból – Dobos
Krisztinának köszönhetően – pesti
lakosokká váltunk; aki befogadott minket ebbe a helyiségbe, ami régen Szeleczky
Zita villája volt. Ezt a sarkot megpróbáltuk a Tolcsvay Trió világának
megfelelően átalakítani. Programokat szervezünk ide, és így kerül sor a
mai rendezvényre is. Van egy rádióműsor, a Határok nélkül című. A
Garay téren, a piacon az emberek úgy mondják, a fél 9-es műsor a
Kossuthon. Ezt a műsort én szeretem, ezért megkérdeztem Gecse Gézától,
hogy van-e kedve itt a Thököly Klubban havonta egy alkalommal egy közönségtalálkozót
csinálni. Ő igent mondott, és így kerül sor a mai est megrendezésre. Örülök
neki, hogy ennyien eljöttek, de hogy miért azok ülnek itt fönt a színpadon,
akiket jól ismernek, erről Gecse Géza szól.
Gecse Géza: Nagy szeretettel köszöntök mindenkit,
aki ma Tolcsvay Béla klubjának és így nekünk is a vendégünk. Nem véletlenül
rendeztük meg ezt az összejövetelt azzal a címmel, hogy A magyar zene
szerepe, határon innen és határon túl. Az urak, akik itt ülnek, fönt
a pódiumon, nincsenek pontosan tisztában azzal a súllyal, amelyet a zenéjük
a Kárpát-medence magyarsága számára jelent. Amikor a tavalyi év decemberében
megrendeztük a Nincs határ című koncertet a Budapest
Sportcsarnokban, az egyik fő szervezőnek, a Republic énekesének, Bódi
Lászlónak volt egy érdekes kijelentése. Eszerint ő tudja jól,
hogy miért nincsenek itt annyian, mint amennyire ő számított, de ezt nem
árulja el. Akkor valóban sok műhelytitkot nem árulhattunk el, de ez mára
megváltozott. Amikor Antall István kollégámmal és Cipővel
együtt elkészítettük a koncert reklámját, Abella Miklós, a
Republic menedzsere 1998. november 9-én a Magyar Rádióban nagyon világosan
elmondta nekünk, hogy a siker néhány na-gyon primitív tényezőn is múlik.
Ilyen például, hogy legalább egy hó végére van szükség ahhoz, hogy bármilyen
koncert sikerüljön, hisz az emberek akkor kapják a fizetésüket. Ma már
elárulhatjuk, hogy 1998. december 5-énél hamarabb nem tudtuk bejutni az
Országos Rádió és Televízió Testület elnökéhez. December 6-án és 7-én,
amikor a koncert szervezésre már mintegy 700 ezer forintot költöttek
Abella Miklósék, meginogtunk, már-már azon voltunk, hogy – az elköltött
pénz ellenére – lemondjuk az
egészet, ha egy napon belül nem indulnak a reklámok. Elindultak. A média végül
mellénk állt, ami azt jelenti, hogy a közszolgálati Magyar Rádiótól
kezdve, az Magyar és a Duna Televízión keresztül a kereskedelmi televíziók
és rádiók is csatlakoztak a rendezvény nép-szerűsítéséhez. Végül is
szorosan véve kilenc napig tartott így a reklámhadjárat, de a koncert hetéig
csak 2100 jegy fogyott el. Amikor aztán közvetlenül a december 27-i koncert
előtt azzal rontottak ránk a riporterek, hogy most délután négy órakor
nem tartom-e kudarcnak azt, hogy csak 3200 jegyet adtak el, nem árulhattam el
nekik, hogy mennyire megköny-nyebbültem. Végül 5277 jegy fogyott el a Nincs
határ koncerten. A jegybevételből származó tiszta átutalt összeg
meghaladta a hétmillió forintot, és a Mocsáry Alapítvány számlájára
az akció következtében, ebben az időszakban, több mint további négymillió-hatszázezer
forint folyt be. Az ügy legérdekesebb tanulsága talán az volt, hogy hiába
nagy a média hatalma, de korántsem akkora, mint amekkorának gondoljuk. Ráadásul
vannak sajátos játékszabályai, játéktere, ahol érvényesülni tud.
Nagyon tanulságos volt, hogy ha már a kezünkben van, akkor idő is kell
ahhoz, hogy hatni tudjon. A kilenc nap alatt a csapból is az a néhány másodperces
klip folyt, ennek ellenére volt olyan ismerősöm, aki a karácsonyi hajrá
miatt egyszer sem látta és nem is hallott róla. 1997 szeptemberében
indultak el a kereskedelmi rádiók, 1997 októberében pedig a kereskedelmi
televíziók. A médiapiac szerkezetének az átalakulása miatt megváltozott
nemcsak a határon túli magyarok megjelenése is ezekben a műsorokban, hanem
a magyar zenéé is. És az, amit Cipő már akkor fájlalt, mára már igazzá
is vált. Tehát mi a magyar zene szerepe a Kárpát-medence magyarsága életében?
Bródy János a legrégebbi nemzedék tagja, a műfaj egyik
klasszikusa, hiszen az Illés együttes tagjaként a hatvanas években egész
más körülmények között jelöltek ki egy ösvényt, amelyet azóta a többiek
úttá tapostak. Hogy érzi, mekkora a szerepe a magyar zenének most,
1999-ben?
Bródy János: Amikor a 60-as években mi elkezdtünk magyarul énekelni
és magyar szövegeket írni, generációs válság volt, hisz az akkori
fiatalság kizárólag csak a nyugati angolszász jellegű zenéket volt
hajlandó hallgatni. Az a fajta hazai könnyűzenei élet nem felelt meg a mi
ízlésünknek, mert nem fejezte ki azt az életformát, érzést és
gondolatokat, amelyeket a 60-as években lassan eszmélkedő generáció a magáénak
tudott. Ez a nemzedék azokat a formákat kereste a zenében is, amiben önmagát
látta viszont. Ezt akkor beatzenének hívták, az öntevékeny amatőr ifjúsági
zenekarokat pedig, amelyek először játszottak ilyen zenét,
beatzenekaroknak. Azon túl, hogy ez a fajta zene sokkal jobb volt, volt benne
tiltakozás is az úgynevezett „hivatalos” kultúrpolitikával szemben,
amely szintén idegenkedve tekintett rá. Aki ezt a zenét játszotta,
valamilyen formában ennek, az imperializmus „fellazítási taktikájának
az ügynöke” volt, még ha öntudatlanul, akkor is. Ennek következtében
mind-azok, akik ebben a műfajban játszottak vagy részt vettek, ezek azonnal
gyorsan megkapták ezt a kozmopolita, idegen érdekeket szolgáló meg hasonló
jelzőket, amiket mi rendkívül igazságtalannak éreztünk, mert úgy
gondoltuk, hogy ez a zene végül is mégiscsak a mi érzéseinket és a mi
világunkat fejezi ki. És annak ellenére, hogy kezdetben mi is csak
angol-amerikai számokat játszottuk, egy idő után azt éreztük, hogy ilyen
dalokat mi is tudunk írni. Ez az úgynevezett, ma már rockzenének nevezett
köny-nyűzenei jelenség egy olyan zenei világnyelv, amely rendkívül
egyszerű és a legáltalánosabban elterjedt zenei kifejezési mód. Mondhatnám
azt is, hogy ez egy népzenei forma. Mi is elkezdtünk ilyen zenéket írni,
és vala-milyen énekelhető szöveg is kellett hozzá, és ennek a kihívásnak
megfelelve váltam én szövegíróvá. Megtanultam, hogy hogyan lehet
ritmusos, énekelhető szavakat írni úgy egymás mellé, hogy valami
gondolat is legyen bennük. Ezeknek a daloknak aztán úgy a 60-as évek második
felében már sikere lett. Valójában az, hogy mi a jelentősége ezeknek a
daloknak, én csak a visszajelzésekből tudatosítottam. Én ösztönösen,
szinte öntudatlanul írtam az első szövegeimet, és az, hogy ezeknek jelentése
van, számomra csak később derült ki.
Gecse Géza: Mennyiben változott meg alapvetően az a
helyzet, a hangulat a 60-as évek végéhez, 70-es évek elejéhez képest a
nyolcvanas és kilencvenes évekre?
Bródy János: A 60-as években egy ideig jól éreztem
magam, mert 64-ben voltam 18 éves, és azt gondoltam, hogy egy idő után az
a nemzedék, amelyiknek a tagja voltam, érvényesíteni fogja az elképzeléseit
a világban. Ez egy ideig így is tűnt, körülbelül 1968-ig, amikor a varsói
egyesített erők bevonultak Prágába. Számomra ez volt az igazán megrázó
tapasztalat. Azért mondom, hogy az én számomra, mert 1956 Magyarországon
na-gyobb esemény volt, de én akkor még csak tíz éves voltam, és nem
fogtam föl, hogy mi történik valójában körülöttem. Hogy 56-ban mi történhetett,
azt 1968-ban a prágai események láttán értettem meg. Utána kezdtem
rosszul érezni magam, a mélypont körülbelül 1973 volt, amikor „államellenes
izgatás” gyanújával rendőrségi vizsgálat is folyt ellenem. Aztán egy
ideig azt gondoltam, hogy nem folytatom tovább ezt a zenészkedést, hanem
valamilyen más pályát keresek. Olyasmit, amiben kevésbé kell személyesen
megnyilvánulni. Van nekem becsületes szakmám, kevesen tudják, hogy én
villamosmérnök vagyok. De aztán a 80-as években megint az volt az érzésem,
hogy előbb-utóbb történnie kell valaminek. És ha már kötnöm lehet
valamihez, akkor kétségkívül az 1983. augusztusi István, a király rockopera
előadása után vált nyilvánvalóvá számomra, hogy ha egy ilyen művészi
produkció akkora demonstratív erővel tud megszólalni, és ilyen nagy hatással
van a közönségre, akkor ez a társadalom alig várja, hogy megszólaljon az
a zene, amit igazán szívesen hallgatna. Ezek a zenék aztán 89–90-ben szólaltak
meg igazán, és volt néhány olyan dal, amit én akkor nemcsak nagy örömmel,
hanem nagy reményekkel hallgattam. De be kell vallanom, hogy ma már úgy érzem,
hogy ezekben is több volt az illúzió, mint a valóságos lehetőség. És a
90-es évek vége felé már nem látom azt, hogy mi az, aminek annyira örülhetnék.
Ebben nyilván szerepe van annak is, hogy már elmúltam ötven éves, és ma
úgy látom, mindaz a remény, amit gondoltam, hogy még az én életemben
megvalósul, az már csak a gyerekeim számára lehet valóság.
Gecse Géza: Mindannak, amit Bródy János mondott,
meglehetősen borúlátó a kicsengése, pedig nyilvánosság tekintetében
nem lehet egy lapon említeni a megtűrt
vagy meg nemértett kategóriába sorolt Nagy Feróval és a
Beatrice-zenekarral, akik nem jutottak akkora nyilvánossághoz, mint akár az
Illés együttes, akár az Omega vagy a Piramis. Kíváncsi vagyok, hogy Feró
optimista-e annak ellenére, hogy a helyzet ma alapvetően más?
Nagy Feró: Ha feltételezünk egy egyenletes piacot,
egy egységes versenyt, és a két
közszolgálati adóra, vagyis a Kossuth és a Petőfi rádióra gondolok,
ezek nem vállalják eléggé azt, hogy manapság százszámra születnek
zenekarok, CD-ket jelentetnek meg, nem jut el a rádióig. A Petőfi-adó, az
most versenyezni akar a Juventusszal meg a Danubius Rádióval, amit nem
lehet. Azok már bevált kereskedelmi adók ,és sokszor csodálkozom, hogy miért
nem fordul egy teljeset az úgynevezett királyi Magyar Rádió, és azt
mondja, hogy nicsak, a magyar zenekarok műveit fogjuk játszani, és abba
természetesen időnként beleférne tőlem a 8 óra munka vagy valamelyik
egyszerű sláger, amelyik nem túl direkt. De nem így van. Ha az ember nem
kap médiatámogatást, akkor nem létezik. De ezt el lehet mondani íróra, költőre,
népzenészre, bárkire. Ha nem mutatja a televízió, nem játssza a rádió,
akkor ő nincs. Csinálhatok én bármit, életem legjobb lemezét megírhatom,
másnap megkérdezik az utcán tőlem, vagy rá egy fél év múlva, hogy úgy
eltűntél, mi van veled. Te, én most írtam meg a legzseniálisabb művemet,
mondom, és röhögök egyet, mert mit lehet itt csinálni. Azért nehéz a
zene szerepéről beszélni, mert nem a zenének van szerepe, hanem a médiának.
És ha itt arról beszéltünk, hogy mi volt a 80-as években, amit János
elmondott, az teljesen úgy van. Sőt, a 80-as évek elején még el lehetett
intézni valamit. Bementem X elvtárshoz, és addig zokogtam ott előtte, és
addig bizonygattam, hogy én milyen hűséges társ vagyok szocializmus építésében,
és akkor a KISZ-ben volt egy-két olyan funkcionárius, aki szimpatizált velünk,
és azt mondta, na jó, átverjük ezt valahogy, és kaptok egy lehetőséget.
Bemutattak bennünket a televízióban, felléphettünk egy nagyobb koncerten.
A KISZ szervezte a Fekete bárányok-koncertet is. Ma odamegyek a pénzhez,
hogy jó napot kívánok, de a pénzt egy érdekli: a profit. Nem a zenének
van szerepe, hanem a médiának. Ő azt mondja, kérem szépen, ez van, az
nincs, hát nem tudunk róla.
Bódi László, Cipő: A Republic nem panaszkodhat, hiszen az elmúlt
tíz évben sokat szerepeltünk, de nekünk is vannak problémáink. Tessék
elgondolni, hogy Hobót, vagy a Beatricét mikor hallották utoljára a rádióban.
A Nincs határ-koncertünkön a fellépők nagyobbik része olyan volt,
akiket nem lehet annyit hallani, mint amennyit kellene.
Gecse Géza: A Republic, az végül is egy olyan
zenekar, amelyik a kilencvenes évek elején született, megy, mint a mozdony
előre. És minden évben le tud tenni egy új lemezt az asztalra, amelyet meg
is vesznek az emberek. Mi van azokkal a zenekarokkal, amelyek most akarnak
elindulni?
Cipő: Ezt is elmondtam a műsorodban és még nagyon sok helyen, hogy
beszélgettünk erről a zenekarral. Ha most indulnánk, akkor biztos, hogy
nem adná ki senki ezt az új lemezt sem. Mi is nagyon sokat küszködtünk
azzal, hogy egyáltalán játsszák a dalainkat. Még az a rádió sem akarta
játszani, amelyik támogatja a lemezünket és a
menedzserünknek bonyolult attrakciókat kellett művelnie, hogy a
kereskedelmi rádióban játsszák ezeket a dalokat. A 90-es években –
egy-két alternatív zenekart leszámítva –
csak tánczenekarok alakultak. Én úgy nőttem föl, hogy nekem volt a
Fonográf, az Illés, a Beatrice, az LGT, az Omega,
Koncz Zsuzsa és Cseh Tamás. Nekem volt valami, amit
hallgattam, és amit szerettem. De a következő nemzedéknek mi lesz, és
mire lesznek büszkék majd ők?
Gecse Géza: Szabó András a Gépfolklórból hogy látja ezt a kérdést,
hiszen a Gépfolklór szokott játszani a Republickal…
Szabó András: Az együttesből csak én szoktam a
Republickal játszani. Nagyon jó alkalom ez nekem arra, hogy 25 év munkáját
kamatoztassam. Mert a Republic az a zenekar, amely olyan hangvételt üt meg,
ahol szükség van az én hegedűjátékomra. Négy évvel ezelőtt alakítottam
újjá a Gépfolklórt, nagy reményekkel, fiatalos vehemenciával. Egy
kazettánk-nak Nagy László Adjon az isten című verse volt a
címadója. Ezt négy évvel ezelőtt frissen megjelentettük, saját költségen.
Próbálták terjeszteni, reklámozni, nem sikerült. Tavaly csináltunk egy
teljesen új CD-t, és itt hordom a táskámban. Próbáltam eladni, kiadót
keresni, aztán belefáradtam. Lehet, hogy a műfaj, amit játszunk, ma már
nem kell. Bár nem úgy játsszuk, mint 15 évvel ezelőtt. De az is lehet,
hogy a zene sem jelenti ma már azt, nem olyan fontos már, mint mondjuk a
60-as években volt. Amikor Beatles, Rolling Stones volt, és Illés-
és Omega-koncertekre jártunk.
Gecse Géza: Gryllus Dániel ennek a piaci helyzetnek nem nagy kárvallottja,
hisz eleve más közönségnek játszik…
Gryllus Dániel: 69
novemberében alakultunk, a Tolcsvay Klubban volt az első koncertünk, az
akkori Bem rakparton. Ennek most 30 éve, és akkor mindjárt készítettek
velünk a rádióban meg a televízióban riportot, de lemezünk nem lehetett,
így mondták, hogy nem lehet. Mi 90 óta saját kiadásban jelentetünk meg
mindent, tehát nincsen az a mizéria, mint
ami a 70-es évek elején volt. Az akkori nagy cézár, Erdős Pál azt
mondta, ha titeket meglátnak a televízióban, akkor az elvtársak azt mondják,
hogy nahát… Ha látják Nagy Ferót, na, azt a gazembert én is megnézem
ma-gamnak! –, mondta ő. Most
nem tudom, hogy neked ettől több lemezed lett-e, vagy nem, de nekünk azt
mondták, hogy ha majd olyat csinálunk, mint te, akkor majd lesz. Így aztán
nekünk nyolc évre volt szükségünk ahhoz, hogy megalakulásunktól számítva
megjelenhessen az első lemezünk. Ebből 30 ezer példány fogyott el. És
ezt akkora bukásnak minősítették, hogy három évig megint
nem csinálhattunk újabbat. És akkor volt egy váltás a Hungaroton
kiadón belül, lett egy olyan, hogy Hungaroton–2 irodalmi szerkesztőség, Tóth
Attila vezetésével. Áldja az isten őt, mert attól kezdve léteztünk
mint lemezcsináló együttes. Akkor lett a Fekete ember. Eddigi életünk során
350 ezer lemezt adtunk el, ami nem rossz. Az utóbbi időben viszont már
nincsenek ekkora példányszámok. Olyan, hogy „Én, a pelikán” –
70 ezer, ilyen ma nincs. Ami a mai rádiókat illeti, azok számára
teljesen anakronisztikus lényekké változtunk, mert nem vagyunk alkalmasak
arra a funkcióra, amit a média a zenétől elvár. A mai zenének olyannak
kell lennie, hogy szólhasson a liftben, a WC-ben, az autóban. Bármikor fölé
lehessen dumálni, abba lehessen hagyni, bele lehessen úsztatni egy másik nótát,
közben lekeverni. A zene permanensen folydogál bárhova belépsz, közértbe,
ÁBC-be, mindenhol szól valami, permanens ricsaj van…
Gecse Géza: Ti, akik eddig megszólaltatok valamennyien valahol mégiscsak
egyfajta popzenét játszottok. Az amit Berecz András csinál, az
ennek pont az ellenkezője. Elkezdődött egy mozgalom, valamikor a 70-es években,
és óriási eredményként lehet elkönyvelni, hogy most már –
még ha kis példányszámban is, de rendszeresen jelennek meg népzenei
lemezek, amiben Berecz András nem
kis szerepet játszott.
Berecz András: Feró mondta, hogy a zene nem játszik szerepet, csak a média.
Én a médiában olyan keveset és olyan apró sikerrel mozgok, hogy ha a zene
nem játszana szerepet a szűk környezetemben, ami azért magyar nyelvterületen
van, igazán jelentéktelen figurának érezném magam. Egyébként, majdnem
annak is érzem magam. Az a néhány zenei felvétel, amit a rádióban játszanak,
olyan, amit a legszívesebben megtagadnék. Olyanok, mint egy „kíntorna”,
amit ha állandóan visszahallgat az ember, semmi értelme. A rádió nem
tudja „lekövetni” azokat a mozgásokat, amelyeket érdemes volna. A rádió
az egyetlen műfaj, ahol mozgó, gondolkozó emberek vannak! Tetten kellene érni,
hogy mik történnek, például a mi kis zenevilágunkban. Ott dzsessz-zenészek,
komolyzenészek nyújtják ki a kezüket, és egy csomó érdekes dolog történik.
És ráadásul gondolatokat fogalmaznak meg emberek. Ehelyett –
hol jártál, mit gyűjtesz – ez
megy. A mi helyzetünkben meg kell becsülni azokat a dalokat, amelyek összetartanak
minket, amelyek mint egy pókháló összefonnak, orvost, műtőst és kukást.
Tudok olyan vajdasági embert, aki Ausztráliában boldognak érezte magát,
de egy dal miatt visszafordult, és most sokkal keservesebb körülmények közt
él, mintha megint boldog lenne. Egyetlen dal miatt! Ezeket azért becsüljük
meg, mert lehet, hogy a lemezek száma csekély a mi műfajunkban, de azt
pontosan tudjuk, hogy a halottak is tudták ezeket a dalokat. Ez olyan, mint
egy aranyfedezet. Én azt találtam ki, hogy gazdaságilag hasznosak ezek a nóták,
mert oda köt, ahol vagy. Megszereted, ha ezeket a dalokat végigénekeled,
egyszer csak ment-hetetlenül oda vagy kötve. A régi embernek nem volt
himnuszra szüksége, ezt a polgári világ találta ki magának. Régen
himnusza volt a népnek, hogy hajnaltól reggelig, reggeltől hajnalig tudott
egy csomó dalt. Az együtt, összetolva volt a himnusza! Boldog nép, amelyik
a dalokban összetartozik. Ma alig vannak dalok, jó, hogy van egy himnusz,
amit még – mondjuk – mindenki együtt tud énekelni.
Gecse Géza: Nem volt véletlen ennek a mai estének a
címe: A ma-gyar zene szerepe, határon innen és határon túl. Márk
Attila és Ivaskovics József tud e téma a határon túli
vonatkozásairól a leghitelesebben beszámolni. Két „partizánról” van
szó, hiszen őnáluk a helyzet egészen más. Ivaskovics József a Credo együttessel
kárpátaljai magyar költők verseit zenésíti meg, míg Márk Attila, aki
Brassóban él, főként erdélyi magyar költők verseit népszerűsíti. Ha
mindennapi életünkben a zene vesztett korábbi szerepéből, a versekre ez a
megállapítás talán még inkább igaz. Ivaskovics József a Credo együttessel
a Nincs határ-koncerten fellépett…
Ivaskovics József: Nehéz összeszednem magam, mert a példaképekkel
ülök együtt egy asztalnál. Az „Újra itt van”-nal kezdtük a 70-es évek
elején, és hogyan lett ebből vers is, meg zene is? Nagyon egyszerű: nem
volt szövegíróm, és a versek adottak voltak. Költő barátainkkal együtt
tébláboltunk, és kiderült, hogy vannak verseik, és amelyeket nem közölhetett
a média, azok nálam kötöttek ki. Így váltak dalokká, és akkor mégsem
vesztek el. Én Magyarországon először 88-ban jártam, amikor Dinnyés
azt mondta, hogy gyertek át a határon. Idegbaj, határőrök, vámosok. Számunkra
tehát 88 volt az a bizonyos mérföldkő, amikor Dinnyés azt mondta, na nézd,
ez Magyarország. Akkor még Ivaskovics Trió néven futott a banda, és bejárta
velük Magyarországot, aztán Gryllus Dani meghívott bennünket
a diósgyőri Kaláka-fesztiválra, ahol elénekelhettük néhány dalunkat.
Mi csak arról éneklünk, ami odahaza történik. Amit odahaza leírnak azok
a költők, akiket ismerek, akik a barátaim, de hogy mi az igazi értékük,
nem tudom.
Gecse Géza: Iszonyatosan húzósak
a szövegeitek, tehát mondjuk az ember ereiben megfagy a vér, ha hallgatja
ezeket…
Ivaskovics József: Ha
ott élnél, az milyen húzós lenne!
Gecse Géza: –
De magyarországi fül számára szokatlan…
Ivaskovics József: Nem
is magyarországi fülnek szántuk…. De ha meghallgatják, lelkük rajta.
