1956
megítélése – ma
Interjú Kövér
Lászlóval és Medgyessy Péterrel
Határok nélkül, 2001.október 23.
1956 értékelése
napjainkban némileg megosztja a társadalmat, különösen a baloldalt. A
forradalom értékelését Hungaricus álnéven írt tanulmányában
elsőként Fekete Sándor író adta, amiért a kilenc év börtönbüntetésből
annak felét le is ülte Kádár János börtönében. Fekete Sándor
idei júniusi halálában alighanem jelentős szerepet játszott, hogy úgy
gondolta, annak ellenére, hogy Nagy Imre kommunista volt, a Magyar
Szocialista Párt nem állt ki egyértelműen Nagy Imre alakja mellett, és
hagyta, hogy 1956-ot a többi párt kisajátítsa.
Gecse Géza: Mennyire van gondban a magyar társadalom
Nagy Imre alakjának megítélésekor, hisz kétségtelen tény, hogy Nagy
Imre végül is kommunista volt. Kövér László,
a Fidesz–Magyar Polgári Párt alelnöke a nyolcvanas évek második felében
térségünk országairól egy külpolitikai témájú munkát írt.
Kövér László: A polgári oldal, de beszéljünk csak a saját nevünkben,
és maradjunk a Fidesznél, a Fidesz nincs gondban Nagy Imre megítélésével
kapcsolatban. Az 1989. június 16-án Nagy Imre és mártírtársai temetésén
elmondott Orbán Viktor-beszéd elég pontosan határozta meg azt, hogy
mit gondolunk Nagy Imréről, és azokról a kommunistákról, akik az életüket
adták a nemzeti függetlenségért, szabadságért, és talán még egyfajta
demokratikus berendezkedést is elfogadtak volna, ha az események, a
forradalom kiteljesedése idáig el tudott volna jutni. Mi azokat tiszteljük
bennük, akik korábbi tévútjaik kártékony, ártalmas következményeit képesek
voltak felmérni. Igaz, egy rendkívüli történelmi helyzetben, egy óriási
lélektani nyomás alatt, de mégis megtették ezt. Ráadásul saját
kommunista múltjukat megtagadva, vagy arról mást gondolva, mint azok, akik
az akasztófa alá állították őket, ragaszkodtak ahhoz az elgondoláshoz,
amit ők 1956. október 23-a után választottak. És noha megtehették volna
– Nagy Imre is, meg a többi kivégzett
kommunista vagy volt kommunista, ahogy sokan mások ezt meg is tették –,
hogy az életet, a családjukkal való együttélést választják az akasztófa
helyett, ők mégis úgy gondolták, hogy ezt a nemzettel, és azokkal a
forradalmárokkal szemben, akik szintén az életüket adták az utcákon, nem
tehetik meg. Ilyen értelemben Nagy Imrét mi a magyar nemzet legnagyobb
alakjai között tartjuk számon. Olyan embernek látjuk, aki kommunista múltját
és gondolkodását a fejében felülírta a nemzethez tartozás érzése és
elkötelezettsége. Ez már önmagában a kommunizmus tagadása, hiszen az
egyfajta fiktív nemzetköziségre épült, ami a valóságban az orosz
birodalmi nagyhatalmi ambíciók elfogadását és szolgai kiszolgálását
jelentette Magyarországon és a többi csatlós államban. Aki ezt nem
fogadta el, mint Nagy Imre, akinek ez a vesztét okozta, akár tudomást vett
erről, akár nem, akár maga is így gondolta, akár nem, de valójában
megtagadta azt, amit mi kommunizmus alatt értünk. Más kérdés, hogy a
baloldal leginkább azért van nehéz helyzetben, mert elmulasztotta, hogy már
1989-ben tisztázza, 1990-ben pedig ennek alapján a választásokon úgy
induljon, hogy egyértelműen elválasztja azt a hagyományt, ami az 1990 előtti
rendszerhez kötötte. Ez azt is jelentette volna, hogy békésen, mindenféle
retorzió, megtorlás, számonkérés, vagyonelkobzás, perek nélkül –
ahogy a rend-szerváltozás végül is erre a jogfolytonossági elvre
helyezkedett –, de egyértelműen kitakarította volna a maga soraiból, és
ezen keresztül a közéletből azokat, akiknek ne adj’ isten!, még vér is
tapadt a kezéhez, de mindenképpen politikai felelősséget viseltek az 1956
előtt történtekért, 1956 után pedig a megtorlásokért, vagy éppenséggel
azért a „finomuló kín”-ért – hogy
József Attila szavaival éljek –, ami az 1956–1962-es szigorú időket követte
1989-ig, amikor ez az ország – nem
kevés cinizmussal szólva – a
„legvidámabb barakk”-ként volt nevezetes.
Gecse Géza: Mit tudunk kezdeni 1956 jellegével ma,
hiszen az Amerikai Egyesült Államokban megjelenő Szittyakürt újság
körét sokan szélsőjobboldalinak tartják, de olvasgattam idejövet készülődve
Bibó Istvánnak az 1956 novemberében készült memorandumát
is, amelyben az áll, hogy ők valójában szocialista Magyarországot
akarnak, és ezt mondták a szittyakürtösök is, vagyis olyan emberek, akiktől
ez meg-hökkentőnek számít?
Kövér László: Mai fogalmaink szerint csak kétfajta berendezkedés létezik.
Minden közbülső kísérlet – ha
volt ilyen egyáltalán, és valódi közbülső kísérletnek minősíthető
– elbukott, megrekedt valahol.
Az egyik oldalon állt a tervutasításos, állami tulajdon dominanciájára
épülő és a többpártrendszert ezért kizáró diktatúra, a másik
oldalon pedig voltak azok a polgári társadalmak, amelyek a magántulajdon
alapján álltak, és így a polgári szabadságjogok szerves részeként a többpárti
berendezkedést is ki tudták építeni. A munkástanácsok működését kétségtelenül
jellemezte a szocialisztikus szóhasználat, mint ahogy az is kétségbevonhatatlan,
hogy törekvéseik között volt egy erős szocialista politikai vonulata az
1956. október 23-át követő eseményeknek. Ma már nehezen lehetne az
ellenkezőjét bizonyítani annak, hogy ha tovább folyik ez az eseménysor,
akkor rossz esetben polgárháborúba torkollott volna, jobb esetben viszont,
és ezt tartom valószínűbbnek, olyan folyamathoz vezetett volna, amely az
1945 és 1947 közötti koalíciós polgári demokratikus berendezkedés
restaurációját eredményezte volna. Igaz, hogy az 1945 előtti
tulajdonviszonyokat aligha lehetett volna visszaállítani, hisz –
leszámítva a kárvallott tulajdonosokat –
nagyon kevesen voltak, akik ezt támogatták volna. Tehát egy kiegyensúlyozottabb,
szociálisan érzékenyebb és korlátozottabb működésű magántulajdoni
rendszer alakult volna ki. De abban nem hiszek, hogy az ipari termelést a köztulajdon
dominanciája mellett tovább lehetett volna folytatni. Alighanem az agrártársadalom
számára lett volna a leginkább folytatható az, ami 1945 és 1947 között
történt. A téeszesítések így elmaradtak volna, és egy olyan normális
polgári agrárstruktúra jön létre, amelyben nem szenvednénk ma az 1956-ot
követő tévút öröksége miatt. Az ipari világban pedig egy rövid átmenet
után, amikor mindenféle önigazgató, nem kommunista típusú köztulajdont
valamilyen módon működőképessé tenni szándékozó törekvést követően
minden visszatért volna a saját rendes medrébe, és létrejött volna
ugyanaz a tulajdoni struktúra, amely ma bárhol másutt Európában
megfigyelhető. Arról ne is beszéljünk, hogy voltak azért ennek a néhány
napnak más szereplői is. Nagy Imrét miniszterelnöki mivolta, majd mártíriuma
okán valóban az első hely illeti meg, de azért a többi irányzat is
felmutatta a maga karizmatikus vezetőjét. Gondoljunk csak Kéthly Annára,
aki a szociáldemokrata párt hiteles képviselője volt, és az tudott volna
lenni aktív politikusként is, ha a forradalmat nem fojtják vérbe. De
gondolhatunk a kisgazdákra, így Kovács Bélára és társaira is, vagy Mindszenty
Józsefre, aki nem politikusként, de a közélet aktív, markáns alakjaként
szerepelt ezekben a napokban. Ők mind-mind egyfajta hagyományt, irányzatot,
értékrendet jelenítenek meg, amelyek ugyanúgy részei voltak 1956-nak,
mint a reformkommunisták, vagy a belső pártellenzék és közülük is a
legnagyszerűbbek.
Gecse Géza: Mennyire tekinthető a Kárpát-medencében élő összmagyarság
élményének 1956? Jól tudjuk, hogy főként Kárpátalján és Erdélyben
voltak 1956-ban mozgolódások, illetve pontosabb ha úgy fogalmazunk, hogy
ezeket tudták mostanáig feldolgozni a történettudomány művelői.
Kövér László: Talán az, hogy feldolgozni tudták, erős
jóindulatú túlzás. Azt hiszem, hogy ennek a feldolgozásnak még az elején
vagyunk, ugyanakkor az idő – a
határokon túl ugyanúgy, mint idehaza –
fogy. Azok, akik aktív részesei és túlélői voltak ennek az időszaknak,
egyre idősödnek, és eltávoznak az élők sorából. Alig maradt egy kis időnk,
hogy valóban feldolgozzuk azt, hogy milyen hatással volt a magyarországi
1956 a határon túli területekre, és nemcsak az ottani magyarokra, hanem a
többségi népek politikusaira, értelmiségi csoportjaira is. Hiszen azért
vannak annak jelei, hogy a többi szocialista ország vezetői számára éppen
az volt a magyar eseményekben a félelmetes, hogy a maguk jövőjét látták
megvalósulni a magyar kommunisták sorsában. Az orosz beavatkozást illetően
azért voltak annyira lelkesek, mert maguk is forrónak érezték a talajt a lábuk
alatt, amire több-kevesebb jel már azokban a napokban is utalt. Voltak
demonstrációk, voltak különböző szervezkedések, és nem csupán a határon
túli magyarok körében, hanem például a temesvári eseményeket illetően
a románok és a szászok között is. Ha a magyar forradalmat nem fojtják vérbe,
olyan futótűzként terjedő mozgalommá alakulhatott volna, ami az egész,
úgynevezett szocialista tábort megrengethette volna. Azért is logikus e
feltevés, mert nem Magyarországról indultak a forradalmi események, hanem
Lengyelországból, amire Budapesten csak reagáltak. Ráadásul a megtorlás
következményei, szereplői Lengyelországban még inkább a homályban
maradtak, mint nálunk. Magyarországon úgy is, mint kikerülhetetlen mérföldkőt,
úgy is, mint a Kádár-rendszer legitimációs bázisát, úgy is, mint a XX.
század legfontosabb történelmi eseményeinek egyikét –
így vagy úgy, de már a Kádár-rendszerben is kénytelenek voltak
feldolgozni. Pusztán elhallgatással a kommunisták számára sem lehetett
1956 problémáját megmagyarázni. Ezzel szemben Romániában, Kárpátalján,
a Felvidéken az elhallgatás, az események eltüntetése, retusálása, a
felejtés porával való befedése megoldásnak tűnt, és számunkra ezért
ma sokkal nehezebb kibányászni ezek alól a rétegek alól, hogy mi is történt
valójában: kik voltak a szereplők, kik az áldozatok, mi történt velük,
hogy élték túl – ha túl tudták
élni –, és mi volt a valóságos hatása annak a néhány napnak a határon
túli területeken. Ebben – a
határon túli politikai vezetéseken túlmenően –
mi is felelősek vagyunk, hiszen immár az 1989. június 16-i újratemetés
óta eltelt tizenkét esztendő. Ez alatt a tizenkét esztendő alatt
Magyarországon is nagyon kevés szó esett arról, hogy voltak olyan emberek,
akiket kivégeztek, akik börtönt szenvedtek, akiket ellehetetlenítettek,
agyonvertek, megkínoztak csak azért, mert valamilyen módon rokonszenveztek
azzal, ami Magyarországon 1956. október 23-a után történt. Ráadásul az
események néhány szereplője
Magyarországon él. Én is ismerek olyanokat, akik ilyen diákmegmozdulások
következtében Romániában börtönt szenvedtek, de nem tudunk róluk, ezért
nem is emeltük be őket a saját 56-os hagyományainkba. Pedig enélkül nem
érzékelhető igazán annak a súlya, amit 1956 valójában jelent.
Medgyessy Péter: Azt ma már senki nem vitatja, hogy 1956. október
23-án a demokratikus baloldal kezdeményezésére indultak meg a forradalmi
cselekmények. A másik oldalon a bolsevik kommunista rendszer állt, miközben
szovjet csapatok állomásoztak az országban. Vagyis egyrészt idegenek által
uralt ország voltunk, másrészt a magyarok mentalitásától is idegen volt
az a fajta hatalomgyakorlás, ami 56 előtt volt. Tegyük hozzá, hogy arról
sem szabad elfeledkeznünk, hogy az a személy, aki talán a legpontosabb és
legmegbízhatóbb elemzését adta 56-nak: Bibó István is
baloldali személyiség volt.
Gecse Géza: Bibó István abban a kompromisszumos kibontakozási
javaslatában, amelyet 1956 novemberében terjesztett elő, valóban arról ír,
hogy Magyarországon feltétlenül szükség van a társadalmi tulajdonra. De
ma, 2001-ben hogyan viszonyuljunk mindahhoz, ami 56-ban történt?
Medgyessy Péter: Természetesen,
messze túljutottunk rajta. 56 – egy
más világ volt: más volt a helyzet, és az embereknek még az illúzióik
is mások voltak. Ma világosan és pontosan tudja mindenki, hogy az a fajta
idea, amit annak idején sokan a demokratikus baloldalról képviseltek, ma már
nem valósítható meg.
Gecse Géza: Mennyire tekinthető Kádár János
ellenforradalmárnak?
Medgyessy Péter: Sok
Kádár Jánost ismerünk. Ismerjük azt a Kádár Jánost, aki képes
volt arra, hogy halálra ítéltesse Nagy Imrét és társait. De
ismerjük azt a Kádár Jánost is, aki kiváló politikai érzékkel lavírozott
a szovjet hatalom mellett, és próbált valami fajta normálisabb, békésebb
országot teremteni, miközben mindannyian tudjuk, hogy ettől a rendszer
karaktere nem változott. Ez a rendszer akkor is egy diktatórikus rendszer
volt. De Kádár János az adott nemzetközi lehetőségeket – egyébként
alapozva valószínűleg 56-ra is –, próbálta biztosítani Magyarországnak.
Ez alatt azt értem, hogy 56 teremtett egy olyan nimbuszt Magyarország körül
a szovjeteknél, amivel azt lehetett mondani, hogy azért a ma-gyarokkal nem
lehet mindent megcsinálni. Jobb óvatosnak lenni, nem kell még egyszer
forradalmat provokálni. Ezért a szovjetek Magyarországon tudomásul vettek
sok olyan dolgot, amit más környező ország esetében nem voltak hajlandóak.
Gecse Géza: Hogyan értékeljük azt, hogy a Kárpát-medencében,
nemcsak Magyarországon, hanem a szomszédos országokban is megmozdultak, mégpedig
nemcsak a magyarok, hanem a románok, sőt az ukránok is? Ha nem tévedek,
Románia és Kárpátalja esetében vannak megfelelő feldolgozások, viszont
azt, hogy mi történt a Délvidéken, illetve a Fel- vidéken, azért nem
tudjuk, mert nincs feldolgozva.
Medgyessy Péter: Valami
ismeretünk azért arról is van, hogy mi történt a Felvidéken, de igaza
van, a legtöbb ismeretünk Erdélyről és Kárpátaljáról van. Érthető
egyébként, hogy a környező országokban élő magyarok rendkívül bíztak
abban, hogy itt egy olyan változás lesz, ami az ő életüket is módosítja.
Ezért rendkívül bátorítóan hatott rájuk az az erjedés, ami Magyarországon
megindult. A válasz legalább olyan durva volt, mint Magyarországon. Néhány
példával érzékeltetve: a Bolyai egyetemet Kolozsvárt közvetlenül 56-ot
követően zárták be. Arra hivatkoztak, hogy ez egy forradalmi góc lehet,
és egyébként sem kell a magyaroknak Erdélyben magyar egyetem. Tudom azt,
hogy a gálocsi lelkészt halálra kínozták a KGB emberei Kárpátalján.
Tehát van számos olyan példa – sajnos
–, amelyik azt mutatja, hogy nagyon-nagyon kegyetlen és kemény volt a
reakció 1956 után a szomszédos országokban is.
Gecse Géza: Mégis ha 1956-ot a határon túli
magyarság szempontjából vizsgáljuk, akkor merre billen a mérleg nyelve?
Medgyessy Péter: Abban
az értelemben, hogy megmutatta azt, hogy egy nemzetnek lehet tartása, hogy
nem lehet packázni a magyarsággal olyan könnyen, ilyen szempontból egyértelmű,
hogy jó volt. És a reményt is erősítette, hogy előbb-utóbb ebből
egyszer ki lehet törni.
Gecse Géza: Annak idején még jobboldaliaktól is hallani lehetett
olyan véleményt, hogy azzal, hogy az 1960-as, 70-es években Kádár János
egy, a környezetéhez képest elviselhetőbb Magyarországot, mondjuk egy
„vidám barakk”-ot teremtett a szocialista láger országai között,
ezzel sikeresebb revíziós politikát sikerült megvalósítania, mint a két
világháború között Horthy Miklósnak. Jobb életszínvonala miatt
ugyanis vágytak ide az emberek.
Medgyessy Péter: A
kádári Magyarország egyfajta példa volt a környező országok magyarsága
számára. Egyfajta relatív biztonságot, viszonylagos mozgáslehetőséget kínált.
Ugyanakkor azzal, hogy azt a látszatot tudta kelteni, hogy diktatúrán belül
is lehet normálisan élni, nem biztos, hogy jól szolgálta az ügyet. Nem
biztatott arra, hogy itt tovább lehet, sőt tovább kell lépni, vagyis
bizonyos értelemben leszerelt. És nem véletlen az, hogy amikor a világ változásai
Közép-Európában is felgyorsultak és Kádár János személyében is
hanyatlani kezdett, bebizonyosodott,
hogy a rendszer, amit Kádár János képviselt –
életképtelen. Vagyis Kádár János szerepe még ebből a megközelítésből
is rendkívül ellentmondásos.
Gecse Géza: Kádár Jánosra senki a világon nem
tudná azt rábizonyítani, hogy revíziós politikus volt, hisz a XX. században,
1958 februárjában az egész magyar politikai vezetésen belül ő mondta ki
elsőként, hogy nekünk semmiféle területi követelésünk Romániával
szemben nincs, és nem is lesz soha. Ennek ellenére a gyakorlatban mégiscsak
lehet más az eredője politikájának. Hosszú ideig volt hatalmon és a kiszámíthatóságot
képviselte. Ezért sem túlzás, ha Kádár János tevékenységét –
akár a revíziós politika szempontjából is –
a Horthy Miklóséval hasonlítják össze.
Medgyessy
Péter: Kétségtelen,
hogy a magyar emberekben van egy stabilitás iránti igény. Miközben a fehérterror
valahol mégiscsak köthető Horthy Miklóshoz, amint az 56 utáni megtorlás
Kádár Jánoshoz, aközben mind a két személyben volt valamifajta atyai,
amire azt mondta az ember, hogy az biztonságot adott. Hogy igaz-e az, hogy Kádár
János valójában revíziós politikát valósított volna meg békésen és
csöndesen, arra csak azt tudom válaszolni, hogy minden relatív. Relatív
volt Magyarország stabilitása, biztonsága, vidámsága és kellemessége
mondjuk egy Husak-féle Csehszlovákiával vagy egy Ceausescu-féle
Romániával szemben. Ilyen értelemben tehát bizonyos modellszerűséget állított
azok elé az emberek elé,
akik ezekben az országokban éltek. De én azért azt gondolom, hogy
Magyarország jövője szempontjából egyik személy sem példamutató.
Magyarország se nem Kádár, se nem Horthy Magyarországa. Magyar- ország
demokratikus Magyarország, sokkal inkább Bibó István, Déry Tibor
Magyarországa, és ha úgy tetszik, sokkal inkább Fekete Sándor Magyarországa.
Gecse Géza: Ha ma szemléljük ezt a Nagy Imre-i vagy Kádár János-i
tradíciót, akkor milyen mérleget tudunk vonni?
Medgyessy Péter: Én
sohasem felejtem el, hogy amikor 1956. november 4-én Nagy Imre azt a néhány
mondatos beszédét elmondta a rádióban, akkor utána az ember mit csinált?
Én akkor tizenhárom-tizennégy éves voltam. Hallgatta az ember a Szabad Európát,
és a Szabad Európa Rádió vagy a BBC azt mondta, hogy tartsatok ki! Mindig
azt az érzetet keltette, hogy jövünk. Nem tudom, hogy végül kimondták-e,
de hogy nem jöttek, az biztos! Igaz, volt utána egy szolidaritás a magyar
forradalommal, befogadták azokat az embereket, akik kimenekültek. Ez szép
dolog. De a reálpolitikához az is hozzátartozott, hogy abban a nemzetközi
környezetben Magyarország nem számíthatott senkire sem. Mint ahogy
tisztában kell lenni azzal is, hogy akár a kínaiak, akár az oroszok részéről
sokkal vérmesebb, a terrort képviselő nézetek is voltak. Nagy Imre hős
volt, mert nem akarta visszavonni a nézeteit, nem akart visszalépni. Nagy
Imre ugyanakkor baloldali politikus volt. Volt egy kísérlete 53-ban és volt
egy kísérlete 56-ban. Az 56-os kísérlet is megbukott, de ezzel együtt a
baloldal számára Nagy Imre annak az embernek a példája, aki bizonyította,
hogy lehet vállalni valakinek az egyéniségét, a baloldaliságát, és ha
ezért ki is áll, akkor ezért a nemzet hálás. A másik személyiség Kádár
János, akiről azt mondták, hogy reálpolitikus volt, most beszéljünk arról
a bizonyos 61–62 utáni időszakról. Kádár János tudta azt, hogy
mennyire lehet más országokra támaszkodni, miközben kétségtelen, hogy Kádár
János bűnös abban, ami Nagy Imrével történt. És ezt nem lehet elégszer
elmondani.
Gecse Géza: Tudom, hogy ön nem a Magyar Szocialista Párt tagja, de kötődik
a Magyar Szocialista Párthoz. Az idén nyáron elhunyt Fekete Sándor
kudarcként élte meg azt, hogy a rendszerváltás idején a szocialista párt
nem állt ki egyértelműen Nagy Imre alakja mögött, vagy nem Nagy Imre
szellemében szervezte az 1989 utáni átalakulást.
Medgyessy Péter: Valójában egy hosszabb gondolkodást igényel
az, hogy a szocialista párt vajon az elmúlt években miért nem adott egy-
értelmű értékelést arról, hogy 56 a miénk, 56 a modern szociáldemokrata
gondolkodásé, és nem azoké, akiket pufajkásoknak szoktak nevezni. Azt
hiszem,
hogy itt van az ideje annak, hogy két dolog legalább egyszerre megtörténjen.
Az egyik az, hogy a baloldal világosan elmondja: nemcsak vállalja, hanem
nagyon büszke arra, hogy 56 egy baloldali indíttatású forradalom volt.
Ugyanakkor itt van az ideje annak, hogy azt is kimondja, nekünk is kell, hogy
legyen annyi erőnk, mint a spanyoloknak, hogy egy idő eltelte után egyszer
azt mondjuk – vállalva a történelem hagyományait, a történelmi tradíciót
–, zárjuk le ezt az ügyet.
