A „magyar kártya” 1956-ban és 1968-ban

Interjú Pozsgay Imrével,
a Szent László Akadémia rektorával
Határok nélkül, 2000.október 23.

– Mit jelentett az 56-os forradalom a határon túli magyar nemzeti közösségek számára, és mennyire alakult át az eredetileg a forradalom tagadásaként létrejött Kádár-rendszer?

Pozsgay Imre: Az ott élő magyar közösségek 1956-ban reményt láttak. Öntudatra ébredtek, önazonosságukban megerősödtek, és el kellett szenvedniük a megtorlást nekik is. Ahogy egy Gheorgiu Dej, egy Novotny elbántak a magyarokkal, meg ahogy a szovjetek Kárpátalján, arra utalt, hogy féltek a magyarországi események átgyűrűződésétől.

Gecse Géza: Titóék nem féltek?

Pozsgay Imre: Titóék is féltek, hiszen Tito Brioni szigetén nem véletlenül adta beleegyezését a szovjet intervencióba. Még ha tudjuk, hogy ehhez Amerika is kellett, akkor is fontos jel volt ez arról, hogy Jugoszlávia is félt a magyar példától. Ami a kádárizmust illeti, Jugoszlávia és Ausztria kivételével az összes környező államban a példa erejével hatott. Ha a Ceaucescu-rendszer sötét korszakára, ha a Husak-féle cseh-szlovák rendszer bornírtságára gondolok, akkor üdítő színfolt volt számukra a viszonylag önállóan berendezkedő és cselekvő, reformokat kez-deményező Magyarország. Így tehát ez a „kirakat” is működött.

Gecse Géza: Tehát az alapvetően magyarellenesként, nemzetellenesként induló kádári rendszer, az egy idő után másfajta okok miatt vált veszélyessé a környező országok számára? Lehet-e ilyen szempontból úgy fogalmazni, hogy nemzeti szempontból a Kádár-rendszer átalakult volna már a hatvanas évek végére?

Pozsgay Imre: Azt hiszem, ilyen átalakuláson nem ment át. A környezet maradt le a kádári taktikától, hiszen Kádárnak tudnia kellett, hogyan lehet bánni ezzel a néppel. Az életszínvonal-politika erre vallott: én betömöm a szátokat, ti meg hallgattok, és rám bízzátok a politikát. Ez volt a munkamegosztás a közéletben. De az, ami Magyarországon ezek után és ennek nyomán történt a viszonylagos jólét, nemcsak a határon kívüli magyarok számára volt csábító példa, hanem az ott élő románok, szlovákok, ruszinok, szerbek számára is. Soha nem felejtem el, egyszer Párizsból jöttem haza, és beszámoltam Kádárnak az élményeimről, és próbáltam valahogy az ottani tanulságokat fölhasználni, ha már szólhattam róla. Szemrebbenés nélkül végighallgatott, majd azt mondta: „Maga nekem Bukarestből jöjjön, ne Párizsból. Akkor másként fogja látni a dolgokat.” Ezt ő is tudta. Tehát ez volt az a példa, ami buzdította valami reformra, mondjuk a csehszlovákiai, a romániai állampolgárokat, tekintet nélkül nemzetiségükre. Nem arról van szó tehát, hogy Kádár nemzeti alapokra helyezkedett volna, hanem arról, hogy jobb volt Magyarországon akkor, azok között a körülmények között, mint mondjuk Romániában vagy Oroszországban vagy a Szovjetunióban.

 Gecse Géza:Van viszont itt egy másik érdekes dolog: nevezetesen az, hogy 1968-ban végül is a Szovjetunió felhasználta az úgynevezett „magyar kártyát”, arra gondolok, hogy a Magyar Néphadsereg csapatait majdnem pontosan azokra a területekre rendelték be a Felvidékre, amelyeknek a lakossága még ma is magyar többségű, és ez volt az a területsáv,

amelyre a Magyar Néphadsereg a Szovjetunió legfelsőbb hadvezetőségétől engedélyt kapott, hogy megszállja, ami „közvetve” is hatott, – hisz ma már tudjuk – Ceaucescu Romániájában 1968 után azért volt viszonylag jó a magyarok helyzete, mert Ceaucescu félt attól, hogy esetleg Romániába is bevonulnak a magyarok.

Pozsgay Imre: Ceaucescu  más eset. Ceuacescu ezt zsarolásra használta a magyar politikai tárgyalásokon, és mindig megszegte a szavát. Az utolsó Kádár–Ceaucescau hivatalos találkozó, mert a KGST-ben és a Varsói Szerződésben találkoztak, de hivatalos magyar–román találkozó 1977-ben volt Debrecenben és Nagyváradon, és akkor Ceaucescu a szokásos álnok módon tárgyalási készséget mutatott, majd teljesen fölrúgta a tárgyalásokat.

A határon túli magyarság esetében én intrikának látom azt, hogy a Varsói Szerződés hadvezetése, amely nem volt más, mint a Szovjet Had-sereg Parancsnoksága, magyarlakta területre vezényelte, látszólag etnikai, nyelvi okokból, valójában azért, hogy még gyűlöletesebbé tegye a magyarokat a szlovákok, csehek szemében, hiszen ezzel azt a látszatot keltette, hogy ezek a revíziót hajtják végre, vissza akarják szerezni a magyarlakta területeket, és 1938-ra, 1940-re emlékeztettek ezek az akciók. Jól ki is használták aztán később ellenünk. Romániával kapcsolatban a Szovjetunió megengedhette magának azt a luxust, hogy egy viszonylag független ország képét keltsék, hiszen Románia belpolitikai viszonyai annyira gyalázatosak voltak, hogy nem hiszem, hogy bármely szovjet állampolgár azokra a viszonyokra vágyott volna, szemben a magyarral. Nemzetközileg pedig oly elszigetelt helyzetben volt Románia, hogy „ficánkolhatott” Ceaucescu, és játszhatta a függetlent, még Kínával is barátkozhatott, senkit nem zavart Moszkvában.

Vissza a főoldalra - kattintással