A „magyar kártya” 1956-ban és 1968-ban
Interjú Pozsgay Imrével,
a Szent László Akadémia rektorával
Határok nélkül, 2000.október 23.
– Mit jelentett az 56-os forradalom a határon túli magyar nemzeti közösségek számára, és mennyire alakult át az eredetileg a forradalom tagadásaként létrejött Kádár-rendszer?
Pozsgay Imre: Az ott élő magyar közösségek 1956-ban reményt láttak.
Öntudatra ébredtek, önazonosságukban megerősödtek, és el kellett
szenvedniük a megtorlást nekik is. Ahogy egy Gheorgiu Dej, egy Novotny
elbántak a magyarokkal, meg ahogy a szovjetek Kárpátalján, arra utalt,
hogy féltek a magyarországi események átgyűrűződésétől.
Gecse Géza: Titóék nem féltek?
Pozsgay Imre: Titóék is féltek, hiszen Tito Brioni szigetén
nem véletlenül adta beleegyezését a szovjet intervencióba. Még ha
tudjuk, hogy ehhez Amerika is kellett, akkor is fontos jel volt ez arról,
hogy Jugoszlávia is félt a magyar példától. Ami a kádárizmust illeti,
Jugoszlávia és Ausztria kivételével az összes környező államban a példa
erejével hatott. Ha a Ceaucescu-rendszer sötét korszakára, ha a Husak-féle
cseh-szlovák rendszer bornírtságára gondolok, akkor üdítő színfolt
volt számukra a viszonylag önállóan berendezkedő és cselekvő,
reformokat kez-deményező Magyarország. Így tehát ez a „kirakat” is működött.
Gecse Géza: Tehát az alapvetően magyarellenesként, nemzetellenesként
induló kádári rendszer, az egy idő után másfajta okok miatt vált veszélyessé
a környező országok számára? Lehet-e ilyen szempontból úgy fogalmazni,
hogy nemzeti szempontból a Kádár-rendszer átalakult volna már a hatvanas
évek végére?
Pozsgay Imre: Azt
hiszem, ilyen átalakuláson nem ment át. A környezet maradt le a kádári
taktikától, hiszen Kádárnak tudnia kellett, hogyan lehet bánni
ezzel a néppel. Az életszínvonal-politika erre vallott: én betömöm a szátokat,
ti meg hallgattok, és rám bízzátok a politikát. Ez volt a munkamegosztás
a közéletben. De az, ami Magyarországon ezek után és ennek nyomán történt
a viszonylagos jólét, nemcsak a határon kívüli magyarok számára volt csábító
példa, hanem az ott élő románok, szlovákok, ruszinok, szerbek számára
is. Soha nem felejtem el, egyszer Párizsból jöttem haza, és beszámoltam Kádárnak
az élményeimről, és próbáltam valahogy az ottani tanulságokat fölhasználni,
ha már szólhattam róla. Szemrebbenés nélkül végighallgatott, majd azt
mondta: „Maga nekem Bukarestből jöjjön, ne Párizsból. Akkor másként
fogja látni a dolgokat.” Ezt ő is tudta. Tehát ez volt az a példa, ami
buzdította valami reformra, mondjuk a csehszlovákiai, a romániai állampolgárokat,
tekintet nélkül nemzetiségükre. Nem arról van szó tehát, hogy Kádár
nemzeti alapokra helyezkedett volna, hanem arról, hogy jobb volt Magyarországon
akkor, azok között a körülmények között, mint mondjuk Romániában vagy
Oroszországban vagy a Szovjetunióban.
Gecse
Géza:Van viszont itt egy másik érdekes
dolog: nevezetesen az, hogy 1968-ban végül is a Szovjetunió felhasználta
az úgynevezett „magyar kártyát”, arra gondolok, hogy a Magyar Néphadsereg
csapatait majdnem pontosan azokra a területekre rendelték be a Felvidékre,
amelyeknek a lakossága még ma is magyar többségű, és ez volt az a területsáv,
amelyre
a Magyar Néphadsereg a Szovjetunió legfelsőbb hadvezetőségétől engedélyt
kapott, hogy megszállja, ami „közvetve” is hatott, – hisz ma már
tudjuk – Ceaucescu Romániájában 1968 után azért volt viszonylag jó a
magyarok helyzete, mert Ceaucescu félt attól, hogy esetleg Romániába is
bevonulnak a magyarok.
Pozsgay Imre: Ceaucescu más
eset. Ceuacescu ezt zsarolásra használta a magyar politikai tárgyalásokon,
és mindig megszegte a szavát. Az utolsó Kádár–Ceaucescau hivatalos találkozó,
mert a KGST-ben és a Varsói Szerződésben találkoztak, de hivatalos
magyar–román találkozó 1977-ben volt Debrecenben és Nagyváradon, és
akkor Ceaucescu a szokásos álnok módon tárgyalási készséget mutatott,
majd teljesen fölrúgta a tárgyalásokat.
