A jog nem az, amit kapunk,
hanem amit nem vehetnek el tőlünk

Interjú Pokorni Zoltán oktatási miniszterrel
Határok nélkül, 2001.május 21.

Az év első felében új román rendelkezés született arról, hogy a pedagógusok ne Bukarestből, hanem közvetlenül a helyi polgármesteri hivataloktól kapják a bérüket. A szabályozás különbözőképpen érintette a különböző erdélyi települések lakóit.

Mi a határon túli területeken az oktatással kapcsolatos magyar kormánystratégia? Nincs-e meg annak a veszélye, hogy olyasmire költ a magyar állam, aminek a költségeit a román államnak kellene fedeznie? 2001. május 19-én az Arany János Kollégium avatásán járt Pokorni Zoltán oktatási miniszter, ahol az interjú készült vele.

Pokorni Zoltán: Szerte Európában azzal a problémával küszködnek, hogy egy önkormányzatok által fönntartott iskolarendszerben –  ahogy mondani szokták – a decentralizált iskolarendszerben hogyan lehet megoldani a leghatékonyabb és legigazságosabb finanszírozást. A kettő ugyanis néha ellentmond egymásnak. Hiszen az önkormányzatok pénzosztó szerepe jó abból a szempontból, hogy ellenőrzik a pénz leghatékonyabb, legtakarékosabb fölosztását. Sőt, a magyar tapasztalatok azt mutatják, hogy az önkormányzatok jó gazdái voltak az iskoláknak, jelentős pénzt költöttek saját forrásaikból is erre a célra.  Ugyanakkor valóban van egy olyan hatása ennek, hogy a módos önkormányzatoknál magasabb jövedelmek alakulnak ki, jobb a helyzet, a rossz helyzetben lévő önkormányzatok pedig óhatatlanul szűkösebben fizetik a tanárokat, rosszabbul szerelik föl az iskolákat. A gazdag önkormányzat gazdagabb lesz, a szegény pedig szegényebb. Ezért alakítottunk ezen mi magunk is  Magyarországon, növelve azt a hányadot, amit a központi költségvetés ad, csökkentve így a helyi önkormányzatok terhét. De időről időre fölvetődik, hogy gondoljuk újra az egész finanszírozást, különösen annak a bér részét, és alakítsunk ki egy önálló pedagógusbér-rendszert. Erre vonatkozó munkák folynak nálunk. A határon túli magyar iskolák támogatásában, ha lehet, még összetettebb a helyzet, mert valóban fölvetődik az a kérdés, hogy melyek azok az alapfeladatok, amiket a Romániának fizetett adólejükből a magyar kisebbségiek is joggal elvárnak az anyanyelvű oktatás terén. Az általános, elemi, valamint a középiskoláknál ez úgy-ahogy rendben van. A viták inkább a felsőoktatás területén jelentek meg, hiszen az itt folyó képzés nem olyan egyértelmű kötelezettsége az államnak, és nem alanyi joga az állampolgárnak. Itt nem is tudtuk elérni azt, minden törekvésünk ellenére, hogy magyar anyanyelvű állami intézmények jöjjenek létre. Ezért választottuk a másik utat, részben az Erdélyben működő egyházak javaslatára, hogy alapítványi formában indítsunk el intézményeket. Erre jelentős összeget biztosított a magyar költségvetés, évente két milliárd forintot, részben a beruházásra, részben a működésre, és a munka, a már alapítványi formában elindult intézmények állami elismertetéséből áll. Az első lépést megtettük, örömünkre szolgál, hogy akár itt, Romániában, akár Kárpátalján, Ukrajnában az első akkreditációs döntések megszülettek. A következő hét év múlva várható a végleges intézményi akkreditáció, és csak ezt követi a harmadik lépés, hogy akkreditáltatott az intézmény, és akkor ebben mekkora szerepet hajlandó vállalni a román állam, hány államilag finanszírozott hallgatót ismer el a már államilag elismert intézmény működése során. Ez a kérdés még nyolc-kilenc-tíz évvel előttünk van. Lassabb menetben kell haladni, és ezek az intézmények nem nélkülözhetik a Magyar Köztársaság költségvetési támogatását még jó ideig.

Gecse Géza: Különösen a Felvidékről érkeznek olyan kritikák a magyar kormány politikájával szemben, hogy a kormányzat erőlteti az úgynevezett szülőföldön maradást, holott épp a Felvidéken, ahol a magyarság Pozsonytól a Bodrog-közig vagy Királyhelmecig egy szűk, de csaknem homogén etnikai sávban helyezkedik el, a földrajzi elhelyezkedése miatt nagyon sok esetben jobban megéri az ottani diákoknak, ha magyarországi felsőoktatási intézményekben tanulnak tovább. Ezen kívül állítólag jobb is a magyarországi intézmények színvonala, mint a szlovákiaiaké. Ezért  sérelmezik a felvidékiek azt, hogy a magyar kormány a támogatásait, felsőoktatási intézmények „erőltetésére” fordítja.

Pokorni Zoltán: Minden magyar nemzethez tartozó embernek lehetősége van arra, hogy Magyarországra jöjjön, és ott éljen. Ugyanakkor a határon túli közösségeknek nemcsak lehetőségük, hanem kötelezettségük is az, hogy megőrizzék az ottani, a szülőföldön való továbbélés feltételeit. A magyar kormánynak ezt a két értéket, az egyénhez fűződő szempontokat és a közösséghez fűződő szempontokat kell harmonizálnia, és nem kell a kettőt összekeverni. Ha valaki Magyarországra akar települni, magyar állampolgárként akar élni és tanulni, akkor ezt megteheti. Ha azonban a szülőföldjén kívánja a sorsát folytatni, és ott akar élni, akkor a közösség szempontjai a meghatározóak. És bizony, a határon túli magyar közösségek szempontjából az a fontos, hogy a szülőföldön végezzék el a tanulmányaikat, ott szerezzenek szakvégzettséget, hisz ott akarnak majd élni, ott akarnak dolgozni, ott kell elismertetni ezeket a végzettségeket. Ezt az első tíz esztendőben a Felvidéken kihelyezett tagozatok próbálták megoldani. Most érkeztünk el oda, hogy önálló intézmények létrehozását tervezzük, elsőként Révkomáromban jönne ez létre, kezdetben a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem kihelyezett képzéseként, majd aztán önállósodva, önálló intézményként.

Gecse Géza: Egy brassói magyar publicista azt írta, hogy a polgári kormány nem holdvilágos, revíziós elképzelésekből indul ki, amikor a szülőföldön maradás politikáját kidolgozza, hanem hosszú távon arra számít, hogy a határon túli területekről a magyarok az anyaországba települnek, enyhítve ezzel az anyaország népesedési gondjain.

Pokorni Zoltán: Nem értek egyet ezzel az összefoglaló gondolatmenettel. A magyar kormány azzal számol, hogy a közép-európai régió jelentős fejlődés előtt áll. Nekünk az a jó, ha az összes közép-európai ország emelkedik és növekszik, gazdasága gyarapodik. És ebben a növekedésben valóban egyfajta forrásként, gazdasági lehetőségként is tekintünk a határon túl élő magyarságra, amelyik a magyar gazdaság számára egy természetes kapcsolatot jelent a szomszédos államok gazdasági életével. Ezért támogatjuk befektetési alapokkal, képzéssel, nagyon aktív külpolitikával a környező országok magyar közösségeit. Az a célunk, hogy ott erősödjenek meg, ott legyenek húzó, elsőszámú szereplői a gazdasági növekedésnek, ahol a szüleik, nagyszüleik éltek és ők maguk is meglátták a napvilágot. És nem az a rövid távú munkaerőpolitika dolgozik bennünk, amit esetleg más kormányok korábban megfogalmaztak, tudniillik, hogy pusztán egyszerű munkaerőszükségletként tekintenek a határon túli magyar közösségekre.

Gecse Géza: A határon túli értelmiségiek viszont attól rettegnek –  és úgy érzik napjainkban is –, hogy a minőséget az anyaország magába szippantja, és elvonja a határon túli területekről, és így Erdélyt, Kárpátalját, a Felvidéket és a Délvidéket megfosztja értelmiségétől.

Pokorni Zoltán: Ez a veszély valóban fönt állt az elmúlt tíz esztendőben, még ma is fönt áll, különösen akkor, ha a képzésben az anyaországi felsőfokú képzést helyezzük előtérbe. Ha a határon túli magyarokkal szembeni kötelezettségünknek úgy teszünk eleget, hogy Magyarországon, Budapesten, Debrecenben, Szegeden, Pécsett nyújtunk nekik képzési lehetőséget, akkor nemcsak a kockázata nagy annak, hogy ott is maradnak, ott házasodnak meg, ott vállalnak munkát, hanem ez a kockázat az elmúlt években valóra is vált. Ezért kellett ezen határozottan változtatni, előtérbe helyezni a helyben, a szülőföldön maradást, és így a határon túli közösségek érdekét. Még akkor is, ha ez néha kifejezetten drámai szituációkat hozott létre egy-egy ember, egy-egy család életében, amely szerette volna Magyarországra küldeni a gyerekeit tanulni. Éppen ezért, a hosszabb távú megmaradás érdekében kellett a szülőföldön tanulást támogatni, s ezért láttunk hozzá a szülőföldön való jelentősebb intézmények megerősítéséhez.

Gecse Géza: Előadásában ön használt egy rendkívül érdekes fogalmat. Ez arról szólt, hogy a jog nem az, amit kapunk, hanem amit nem vehetnek el tőlünk.

Pokorni Zoltán: Egy kisebbség mindig kicsi lesz, mindig kisebb, mint a többség. A többséggel szemben mindig egyfajta kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Ezt a kiszolgáltatottságát védheti az emberi, állampolgári jogok dimenziójában, védheti az európai normák hangsúlyozásával. De ezen a többség –  ha önös érdeke úgy kívánja – könnyen átlép. Csak egy esetben lehet valóban egyenrangú: ha többet tud, egyrészt szaktudásában, képzettségében, gazdasági erejében, a fajsúlya, minősége jobb, átlagon felüli. Ezzel tud a kisebbségi sorban is egyenjogúvá, egyenrangúvá, egyenlő erejűvé válni, és képes megvédeni érdekeit. A versenyképes tudás, a jelentős gazdasági erő adja azt az önállóságot, szuverenitást, függetlenséget a nagy közösségen belül, amelyik elvehetetlenné teszi azokat a kisebbségi jogokat, ami egy függő helyzetben lévő kisebbség számára mindig a többség adománya.

Vissza a főoldalra - kattintással