Kopács
és Vörösmart
(1999.november 13.)
Interjú
Orbán Viktor miniszterelnökkel Horvátországban
Határok nélkül, 1999.november
15.
Szombaton Vörösmarton művelődési házat adott
át Orbán Viktor magyar és Zlatko Matesa horvát miniszterelnök.
Utána a kopácsi templomot avatta fel a két vezető. Orbán Viktorral a kopácsi
templom mellett, de még annak átadása előtt beszélgettünk.
Orbán Viktor: Ha valaki körülnéz
a Magyarországot körbevevő országok területén, akkor azt látja, hogy
ott, ahol lehet, és ahol szükséges, most hogy Magyarország már jobb állapotban
van, igyekszünk minden segítséget megadni. Erdélyben indul a magyar nyelvű
magánegyetem, nemsokára a szlovákokkal megépítjük a Mária Valéria-hidat,
itt pedig, Horvátországban, ahol a háború nagyon sok veszteséget és
nagyon sok gyötrelmet is okozott az itt élő magyaroknak, megpróbálunk az
újjáépítésben részt venni. Most egy célt tűztünk ki magunk elé. Azt
mondtuk, hogy egy év alatt négy épületet, két kultúrházat és két
templomot, tehát négy közösségi épületet a magyar költségvetés támogat,
illetve újjáépít. Erre szántunk 200 millió forintot. Két épület elkészült.
A másik kettő is el fog készülni a megadott határidőn belül. Aztán
meglátjuk, hogy a magyarokkal való beszélgetések merre visznek bennünket.
Nyilván lesz még kérésük, nyilván lesz még elgondolásuk, amit a magyar
költségvetés megenged, meg amit az igazságosság lehetővé tesz, tehát,
hogy azért mindenhová jusson. Nos, addig a határig lehet ránk számítani.
Gecse Géza:
Mennyire tekinthető protokoll-látogatásnak a mostani út, tehát a kopácsi
és a vörösmarti intézmény felavatása?
Orbán Viktor:
Sok mindennek tekinthető, de protokoll-látogatásnak talán a legkevésbé.
A látogatás nem is itt kezdődött, hanem Zágrábban, ahol – én tudom,
hogy újságíróknak az, hogy 400 kilovolt nem mond semmit, egy miniszterelnöknek sem mond olyan nagyon sokat
–, de ha azt mondom önöknek, hogy egy olyan áramátjátszó állomást
adtunk át, amely összeköti a magyar és a horvát elektromos rendszert,
valamint Magyarország számára Olaszország és Szlovénia felé is további
leágazást tesz lehetővé, akkor látható, hogy nem ideológiai deklaráció
mindössze a horvát–magyar stratégiai partnerség. Valóban rá vagyunk
utalva egymásra. A horvátoknak szükségük van ránk, és nekünk pedig szükségünk
van Horvátország egyetértő közreműködésére. Lám, például a két
ország, ha baj van, úgy értem, nem elsősorban politikai, hanem ipari természetű
baj, akkor egymás elektromos rendszerében ki tudja a másikat segíteni. Ez
egy komoly lehetőség. Tárgyalások is voltak tegnap. Nagyon súlyos kérdésekről
is tárgyaltunk. Ugye itt az olajipar átrendeződéséről is szó van. A MOL
és az INA olajtársaságok közötti együttműködésről volt módunk szót
ejteni. Tárgyaltunk a rijekai kikötő újjáépítésében, följavításában
való magyar részvételről és persze tárgyaltunk az itt élő magyarok ügyeiről
is. Ez egy olyan érdemi tárgyalássorozat volt, amelynek inkább a lezárása,
a hét végéhez illő ünnepe az, hogy most itt két épületet, azok között
pedig egy templomot is fölszentelünk, fölavattunk és átadjuk a kopácsi,
illetve vörösmarti polgároknak.
Gecse Géza: Lehet
azt tudni, hogy az itt, tehát a Horvátországban élő magyar kisebbség ügye
milyen tekintetben került szóba?
Orbán Viktor:
Hogyne. Sokat beszéltünk róla. Az itt élő kisebbség magatartását a
horvátok sokra tartják, és nagyra becsülik. Ennek az oka, hogy amikor
ennek a területnek a hovatartozása kérdéses volt, vagyis háború zajlott,
nem lehetett tudni, hogy Jugoszlávia, Szerbia vagy pedig Horvátország része
lesz-e ez a terület. Mit gondoltak erről az itt élő magyarok? Akkor a
magyarok egyértelműen a horvátok mellett tették le a voksukat, és azt
mondták, hogy ez a terület tartozzon Horvátországhoz és vállalták
mindazt, ami ezzel járt. És az nem volt kevés, mert a szerbek ezt a területet
megszállták, az itt élő magyaroknak pedig atrocitásokat kellett
elszenvedniük. Ha önök megkérdik az itt élő magyarokat, elmesélik, hogy
– jobb híján kényszerből –, hogyan laktak férfiemberek itt a kopácsi
réten az ingoványban, mi történt az asszonyokkal itt ezeken a területeken.
Ezeket mind el fogják önöknek mesélni. És a magyarok úgy döntöttek,
hogy a jövőjüket inkább Horvátország, semmint Szerbia keretén belül képzelik
el. Ezt a horvátok mind a mai napig igen megbecsülik. Úgy fogalmazott a
miniszterelnök úr, hogy a magyarok lojális horvát állampolgároknak
bizonyultak. Tehát azt hiszem, hogy a horvátok a maguk részéről, ami a központi
vezetést illeti, mindent megtesznek, hogy a horvát-országi magyarok sorsa
egyenrangú legyen. Ha azt kérdezné tőlem, hogy a mindennapi életben –
nem fönt Zágrábban, hanem itt –, mi történik, – illetve ha nem is
engem kérdezne, hanem inkább az itt élő magyarokat –, akkor nem
mindenben lenne a véleményük pozitív. Vannak olyan dolgok, amelyek nem
tetszenek az itt élő magyaroknak. Sok mindent mondanak, nem az én dolgom,
hogy ezeket elmondjam helyettük. Úgy gondolják, hogy a magyar falvak újjáépítése
lassabban halad, mint a környező horvát falvaké. Úgy gondolják, hogy a
munkalehetőségek kevésbé nyitottak a számukra, de ezeket az itt élő
magyarok képviselői nekem például Buda-pesten a Magyar Állandó Értekezlet
csúcstalálkozóján elmondták. Tehát nem arról van szó, hogy felhőtlen
lenne a helyzet. Nem arról van szó, hogy ne lenne tennivaló, hanem arról,
hogy van-e központi akarat, amely hosszabb távon, Horvátország és
Magyarország együttműködését belehelyezi két évtized távlatába, és
van a mindennapi élet, ahol úgy, ahogy az lenni szokott, nem minden úgy
alakul, ahogy az ember szeretné, vagyis ott még sok minden tennivaló
maradt.
Gecse Géza:
Horvátországban ma béke van. A Vajdaságban nem tudni, hogy béke van-e valójában
és Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke a Magyar Állandó
Értekezlet után arról panaszkodott, hogy a magyarországi tájékoztatáspolitikában
– sajátos módon – gyakorlatilag nem a súlyúknak megfelelően jelennek
meg a határon túli magyarok. Van-e a kormánynak elképzelése arról, hogy
hogyan lehetne hangsúlyosabbá tenni Magyarországon a határon túli
magyarok jelenlétét a tájékoztatásban?
Orbán Viktor: Nézze, általában a határon túli magyarok szerintem kellő súllyal jelennek meg a magyar nyilvánosságban. Ez nem volt mindig így, de az elmúlt másfél évben szerintem már így van. Nemcsak a Duna Televízión, hanem az állami televízión keresztül is lehet ezt tapasztalni. A kereskedelmi tévék az egy külön történet. Ami azonban a vajdasági ügyeket illeti, nézze, én is szoktam már azon meglepődni, hogy kapom a különböző titkosszolgálati, hírszerzői és nagykövetségi jelentéseket arról, hogy a Vajdaságban miképpen állnak az ügyek, és az nem mindig találkozik azzal, amit akár a közszolgálati médiában is hallok. Ugye, Kasza úr a Magyar Állandó Értekezleten beszámolt arról, amit egyébként az ott ülők többsége más forrásokból tudott, hogy a Vajdaságban szaporodnak a fizikai atrocitások az ott élő magyarokkal szemben. Papokat vernek meg, magyar családokat fenyegetnek meg, tehát a Vajdaságban a helyzet ma feszültebb, mint az elmúlt két hónapban bármikor volt. Erről én sem hallottam a magyar médiában. Én nem akarok önöknek tanácsot adni, de ott most fontos, összmagyarságra kiható jelentőségű dolgok történnek. Mindannyian abban vagyunk érdekeltek, hogy a nemzetközi közvélemény figyelmét kellő élességgel irányítsuk rá azokra az eseményekre, amelyek most ott történnek, és amelyek kedvezőtlenek a Vajdaságban élő magyarok számára. Nem is beszélve arról, hogy jön a tél, blokád alatt van ugye Jugoszlávia, tehát van egy kereskedelmi szankciórendszer és nagyon sok erőforrást kell mozgósítanunk Magyarországon. Nemcsak a kormánynak. Szerintem minden magyar polgárt erre kellene kérnünk, hogy erejéhez mérten járuljon hozzá, hogy átsegíthessük azokat a magyar településeket – különösen a kisebb falvakat, amelyek a Vajdaságban vannak és nagyon nehéz tél elé néznek –, azon a nehéz perióduson, amelyet egy ilyen blokád mellett egy tél hozhat a számukra. Tehát itt egy kicsit több összefogásra volna szükség. Azt a szabályt érdemes lenne Magyarországon ismét kellő súllyal helyreállítani, hogy minden magyarnak kötelessége segíteni minden bajba jutott magyaron. És a Vajdaságban most azért van baj.